Az írásról egy idézet kapcsán

Nemrég olvastam egy idézetet lámpafénynél. Mindjárt megnézem, milyen könyvben, de olvashattam volna szinte bárhol, ahol „történelmi ismeretterjesztés” címszó alatt jár el valamely „felvilágosult” szerző. Történetesen valahogy úgy szólt, hogy (körülbelül idézem): a középkorban még csak kezdték tanulni a kultúrát, az olvasás meg az írás még nem ment valami jól, kezdetlegesek voltak az ezzel kapcsolatos eszközök, „a betűrovás és betűzgetés helyett ekkor kezdődött az írásban és olvasásban való gondolkodás” stb.

Ebbe az idézetbe, mint egy kapszulába, bele volt sűrítve mindaz a sötét babona, amely (1) általában a múlttal, ezen belül is a régmúlttal, még tovább menően azzal a múlttal áll viszonyban, amellyel kapcsolatban kevés — és természetszerűleg — egyre kevesebb az írásos emlék; (2) rejtettebben az úgynevezett „pogány” kultúrákkal kapcsolatos; (3) önkritikátlan hübriszként szolgál egy kevéssé vagy egyáltalán nem írásban megnyilatkozó intellektussal szemben.

Az eredeti idézetben szereplő szavak, sőt témák egyébként tetszőlegesen kicserélhetők szinonímákkal, és akkor rá fogunk ismerni egy általánosan elterjedt (hamis) közhelyre, amelynek a különféle megfogalmazásai mindig egyféle jelentésűek, az „értelmük” pedig mindig ugyanaz. Az ebben megnyilvánított pongyola, ugyanakkor határozottan, kontúrosan szinte sohasem végiggondolt tévképzetek gyakorlatilag mindig azonosak, s nagyjából így lehetne explicit módon összefoglalni a lényegüket: régen az emberek in genere hülyék voltak, vagy legalábbis hülyébbek, primitívebbek, inkompetensebbek, tájékozatlanabbak, ellátatlanabbak stb., mint ma. Mivel ennek kimondása szinte soha nem történik nyíltan, ez egyfajta evidenciaként működik mindezen kijelentések mögött, és egyszerűen egy ráhagyatkozással valósul meg ennek a valójában értelmetlen tézisnek a rendszerint hallgatólagos elfogadása. Annyira elterjedt és önfeledt makrofantazmagória ez, hogy tulajdonképpen a saját közhellyé válása oltja ki az érvényét. Az erejét azonban nem, mert szanszkrit kifejezéssel élve ez a tamas, azaz a sötétség, a tehetetlenség ereje által nagyon is „szilárd” bázisa a progresszionista-evolucionista elbutításnak és elbutulásnak. Maga az „axióma” annyira tompa, hogy még az artikulációig is ritkán jut el, sőt, homályossága felülmúlja artikulálhatóságát is.

Mára újra meggyökeresedtek involutív elméletek és szemléletek, illetve mondhatni „spengleriánus” — vagyis inkább stagnáló-ciklikus — kozmológiai és történelemfelfogások, amelyek a történelemről, az időről és az időben való komplexitás problematikájáról gyökeresen eltérő felfogást képviselnek, illetve gyökeresen eltérő perspektívából is tekintenek ezekre, mint a pozitivista gyökerű progesszionista szcientizmus, minek következtében fenomenológiailag is teljesen más diagnózist állítanak fel például „az emberi jelenség”, a kultúra vagy a civilizáció kérdéseiről.

Hamvas így ír A Vízöntő című esszéjében * (in: A láthatatlan történet):

„A primitív embernek, akiről szörnyű mennyiségűvé dagadt irodalom beszél, a tudomány azóta, amióta az alulról való népvándorlás folyik, egészen különös figyelmet szentel. Néprajz, lélektan, társadalomtudomány, vallástudomány egyöntetűen azt vallja, hogy a primitív ember a kultúrember őse, alapja és kezdete. Őseink primitívek voltak, vadak, emberevők, az erdőben laktak, kövekkel verték agyon egymást, az asszonyokat rabolták, írni, olvasni nem tudtak, és ahogy Jung beszéli, isteneiket úgy tisztelték, hogy tenyerükbe köptek, a nyálat szétkenték, és a felkelő napnak megmutatták. A tudománynak a primitívek iránt táplált és egyáltalán nem titkolt rousseau-i lelkesedése már odáig fejlődött, hogy akár Szophoklészről, akár Shakespeareről, akár az ima lényegéről vagy az áldozatról legyen szó, mindenekelőtt lelkiismeretesen megkérdezték a patagónokat és a pápuákat. És amikor az egészet sikerült kiirtani pozitivizmus formájában, tüstént visszatért mint kultúrmorfológia. A tudomány összetéveszti a primitívet a primerrel, és a vadat az archaikussal. Azt hiszi, hogy a primitív ember volt a magas ember fiatalkora, egyszerűbb foka, éretlenebb és kezdetlegesebb ideje. Mindenképpen, ha valaki a magasabb ember dolgait kutatja, először azt gondolja, a primitívet kell megvizsgálnia, mert ott van mindennek az eleje. Egész életünk benne nyugszik egy kaffer falu életében. S ha már valaki valamilyen formában a mai jelenséget ott megtalálta, nyert. Csak azt kell mondania: a fejlődés folyamata és mindenki érti, hogy a fejlődés folyamatán szűrve, bonyolítva, meggyúrva, átöltöztetve, meghígítva, megfelelően elsápasztva a jelenség mai alakjában készen áll.”

Ez a részlet talán a legerőteljesebb az esszé 6-9. pontok alá szedett részeiből, amelyek e posztunk kezdőidézetében kompresszált babonát teljes joggal és erővel megtámadják.

A 7. Zipfer alatt a szerző így folytatja:

„A tudomány e stupid véleményét nem menti semmi. Mindenekelőtt és -fölött azért, mert kivétel nélkül minden életjelenség a primitív ember világában ahelyett, hogy egyszerűbb, világosabb, kezdetibb lenne, végtelenül bonyolultabb, elmosódóbb, zavarosabb és irreálisabb. A primitív jelenségekben az ember saját életének ősi elemeit egyáltalán nem ismeri fel önkéntelenül és közvetlenül. A primitív ember egyáltalában nem is elemi. Amit általában mindenki elementárisnak érez és tud, és amiben saját életének igazi elemeit közvetlenül úgy felismeri, hogy azt kell mondania: ez az! — ezt az elementárist és ősit, kezdetet és primért éppen nem a vadembernél találja meg, hanem a legmagasabb embernél, a géniusznál.

Ez valahogy egészen magától értetődik. A tudomány nem képes lemondani arról a tévhitéről, hogy a dolgok lent erednek, és alulról fölfelé mennek. Ez a rousseau-i szentimentalizmus benne, azt hinni, hogy a kultúra eleje az erdőben van. Később gorombább lett, amikor pozitívnak vallotta magát. Hiába látja be, hogy nem a városi templom épül a falusi mintájára, nem a művelt ember gondolkozik és öltözik a vad szokás szerint, nem a város táplálkozik a vidék ízléséből, hanem fordítva, a tudomány nem tudja levetni azt a hitet, hogy a dolgok származását alulról kezdje, és belássa, hogy éppen nem az az egyszerűbb, a világosabb, az elemibb, ami lent van, hanem ami fent. A zseniális ember közelebb áll a kezdethez, mint a paraszt vagy a vad. És a tisztult, világos, elemi jelenségtől az ember minél távolabb lép, annál zavarosabb, kétesebb, bonyolultabb és összetettebb lesz.”

* Mellékes, de bizonyos olvasók kedvéért megjegyzem: az, hogy Hamvas asztrológiailag téves információkat használ fel — hiszen a Vízöntő kora mintegy háromszáz év múlva kezdődik el, és természetesen nem várható e váltástól olyasmi, mint amit a New Age kvázi-messianisztikus hívei elképzelnek —, szinte lényegtelen, a Vízöntő írásában időtlen szimbólumként értelmezhető, és véleményem szerint sokkal inkább munkahipotézisként szolgál esszéjéhez, azaz szimbolisztikai apropóként és keretként mélyebb gondolatainak kifejtéséhez. Hasonlóképpen kell kezelni a „hatodik faj”-ról általa írottakat is.

* * *

Hamvas fent idézett gondolataival teljes mértékben egyetértve transzponálhatjuk ezt az elvet az írásra: egyesek szerint az írni-olvasni tudás az értelem, a kulturáltság, a tájékozottság és a többi fokmérője. Kétségtelenül így van, amennyiben egy képességre gondolunk. Ilyen értelemben, aki ma él, és járt általános iskolába, általában tud — latin betűkkel — írni. Ez általában nem jelent többet, mint hogy bizonyos kritériumoknak megfelel, amiket vele szemben a legújabb kori (úgynevezett) állami garnitúra, a „társadalom” és ezernyi pszichikus csatornán keresztül bárki többé-kevésbé jogosan és elismerhetően támaszt. A képességek azonban olyanok, hogy az ember rendelkezik velük, és megteheti azt is, hogy tudatosan nem használja azokat, vagy szintén tudatosan más módon használja, mint az egy adott elvárásnak megfelelne, nem beszélve olyan képességekről, amelyet egy modern iskolában nem oktatnak, és a modern oktatási rendszer talán nem is a megfelelő terep ezek kibontakoztatásához.

Lehetséges egy ennél speciálisabb mögöttes tartalom is, amelyet a bevezetésben a (2)-es ponttal jeleztem: az „írástudó”, illetve a „könyv népe” — legyen ez a judaizmus vagy transzponálva a kereszténység, esetleg az iszlám — gőgje a többivel szemben, amelyet most nem szeretnék kifejezetten tárgyalni, de tudni kell róla. Elég annyit megjegyeznem, hogy az efféle kulturális szűklátókörűség nem vesz tudomást a kínai, indiai és más írásokról, szent és nem szent könyvekről, azok koráról, mit sem tud a rúnákról, az oghamról, a kipuról, a különféle „rovásírásokról” és így tovább, vagy ha tud, akkor azokat természetesen primitív, kezdetleges írásmódokként könyveli el, és még legjobb esetben is csak a modern információáramoltatással és modern matematikai igényekkel kapcsolatos, kezdetleges funkciókat lát ezekbe.

Ez utóbbi elvárás megfogalmazásával érkeztünk el a címben jelzett témával kapcsolatos lényegi mondanivalóhoz.

Sokan feltárták már, hogy az ősi írások legtöbbje egyáltalán nem a mai értelemben vett „lejegyzés” funkciójával bírt (nem részletezzük, hiszen még egy száz oldalas bibliográfia is kevés lenne). Az írás általában csak speciálisan modern, úgynevezett — nem egyszer ellenőrizhetetlen vagy (később általában elenyésző) szóbeli közléseknek ellentmondó — „ismeretterjesztő” és „dokumentáló” funkcióját tekintve értelmezhető egyféleképp, lényege szerint azonban sokféle és egymástól teljesen eltérő funkciókat tölthet be. A fonetikus lejegyzés dominanciára jutása előtt túlnyomórészt úgynevezett mágikus (vagy hogy ne keltsünk tévképzeteket: kontemplatív) funkcióval bírt, ami nagyon is érthetővé teszi, hogy különös tisztelet és rituális tartózkodás vette körül. Az írásos emlékek hiánya vagy szűkösnek tűnő volta különféle népeknél sokszor tehát fakadhat csupán abból is, hogy bizonyos dolgokat nem jegyeztek le, vagy azt nem verbális minőségben, vagy nem lineárisan-fonetikusan, vagy nem írás formájában tették. A „kezdetlegesség” vagy a primitívség tehát mint ok, általánosan kizárt, főleg annak figyelembevételével, hogy a nyelvek komplexitása az időbeli közelségük mértékével fordítottan arányos.

El kell különíteni a régi írásokban, jelölésekben is azokat a funkciókat, amelyek csupán a legújabb korra tömegesen jellemző kommunikáció korai megjelenései (a) azoktól, amelyek majdnem öntudatlan és zavaros eksztázisok lenyomatai (b), valamint azoktól, amelyek magasrendű és mintegy „önmagukban való” nyelv-, betű- és írási rendek, szellemi tanítások vagy kontemplatív aktusok lenyomatai (c).

Így például semmi igazán magasrendű nincs abban az írásban, amely sumér agyagtáblákon materializálódik, és lényegében szimplán kereskedelmi ügyletek lejegyzése, tehát az (a) ponthoz rendelhető. Egy ilyen írás lehet bármilyen kifinomult, ha erre használják, akkor valóban nem gondolhatunk mögé semmi olyat, ami a mainál felsőbbrendű. (Igaz, alacsonyabbrendűnek sem tekinthetjük, mint egy számítógéppel nyomott blokkot, mert legalább közvetlen tevékenység lenyomatai, szemben a gépesítéssel, amely az írást ráadásul mechanikussá és minden valós képességtől elszakadttá teszi — ez a modernkori, „hi-tech analfabetizmus” gyökere is). A ma használatos latin, cirill, de görög, ivrit, arab perzsa stb. írás is tömeges használatát tekintve ide tartozik.

A (b) típushoz lehet sorolni számos afrikai, pápuák-környéki és óceániai, valamint dél-amerikai és „nyenyec-szerű” nép kulturális örökségének nagy részét: ezek érdekesek és meglepőek lehetnek, de nem magasrendű kultúrát hordoznak, sokkal inkább közük van a jungiánus „kollektív tudattalan” világához, amelyet Jung illegitim módon terjesztett ki mindenre, ami szimbólum és szimbolikus. A (c) típushoz (hagiográfia) sorolhatjuk a távol-keleti ideogrammokat, a devanagari „ábécét”, ezek leszármazottait, valamint a már említett rúnákat és a többit, és bizonyos alkalmazásaikban tulajdonképpen a főníciai formakészletből elszármazott írásokat is, (így például a héber ábécét is, mint kabbalisztikus nyelvet), amelyek sokféle használatukból következően nagy mennyiségű változatban léteznek. Természetesen vannak áthallások, átfolyások, átjárási lehetőségek ezek között, minden tekintetben. Nagy vonalakban mégis ezt a három típust lehet elkülöníteni. Ezek mindegyike, minden korban, minden égtájon jelen volt és jelen lesz, de dominánsan mára az (a) és részben a (b) típus terjedt el. A (c) típussal leginkább úgy vannak a modernek, hogy részben tér-, de főleg időbeli, túlnyomórészben pedig a mentális távolság miatt nem értik; ezért ennek kortársaink többségénél a poszt elején jelzett (3)-as — téves — következtetés levonásához kell vezetnie. Természetesen mindez az (1)-es pontban említett körülményeken — mint részleges okon — keresztül nyilatkozik meg a kezdésnél vázolt babonaként.

Az, hogy például rúnákkal a germánok hirtelen nagy mennyiségű szöveget lettek képesek leírni, amikor felvették a kereszténységet, nem arra mutat, hogy akkor tanultak meg írni, hanem arra, hogy akkor tértek át az írásnak arra a módjára, ami a maihoz közelebb áll, mint a korábbihoz.

* * *

Van itt még egy nagyon figyelemreméltó szempont és idézet, amely — írott és nem írott kultúra között minőségileg horizontális tipológiát felállítva — idekívánkozik. Magyarázatot adhat számos változásra, amit például az úgynevezett „pogány” népek esetében a kereszténység felvétele — és ezzel a letelepedettség létezésformája — magával hozott:

„A letelepedett életforma — felülemelkedve egy jellegzetesen nomád nézőponton — nem feltétlenül involúciót jelent. Elterjedése elsősorban magának a letelepedettségnek a jellegéből következik, abból, hogy ez az életmód nagyfokú formateremtő késztetéssel és készséggel rendelkezik. A nomád sajátosságok bizonyos háttérbe szorulása szintén nem feltétlenül negatívum, hiszen a nomádság természetéből következik, hogy nem igényli a lenyomatokat, elszakad a formáktól, és a költészet alapját képező hang természetének megfelelően eleve „rejtőző” természetű. Nincs tehát szüksége arra, hogy időbeli értelemben maradandó legyen. Ezért igaz az, hogy magukon a nomád hagyományokon tesznek erőszakot azok, akik írásba és megfoghatóságba akarják kényszeríteni azokat. A nomádságnak mint olyannak egyedül térre van szüksége, és megfelelő lehet számára egy nagy letelepedett civilizáció, ha az számára elég teret ad, s biztosítja, hogy a nomád sajátosságoknak megfelelő tevékenységeket gyakorolhassa. (A magyarságra a mai napig jellemző a nomád tevékenységek előnyben részesítése.)” (Horváth Róbert: A nacionalizmus szellemi korrekciója. In: Baranyi–Horváth–László: Kard, kereszt, korona. [Egy recenzió])

Eszerint a nomádság mint létezésforma eleve más megnyilvánulási módokat használ kultúrája és civilizációja hordozójául, mint a letelepedett. Az idő és a tér itt két különböző dimenzióként jelenik meg, és míg a letelepedettség az időben terjeszti ki magát (és így a lineáris írásbeliség számára mintegy a létezési természetéből következik), addig a nomádság a térben, amihez nyelvi tekintetben az élőszó tartozik.

* * *

Végül visszatérve a kiinduláshoz, azt a babonát, amelyet Guénon és mások nyomán nevezhetünk szcientista babonának, Hamvas a következőképpen érzékeltetve írja le (uo.):

„Amikor Lévy-Bruhl a primitív emberről írt könyvében először mondta ki, hogy a vadember gondolkozását prelogikusnak kellene hívni, vagyis olyan gondolkozásnak, amely a logikust megelőzi, Durkheim kitűnő érzékkel tiltakozott ellene. Lehetetlen, szólt, a primitív gondolkozást a mai előzményének tekinteni. A tudomány baklövéseit igen nagy óvatossággal követi el, még ennél is több: módszeresen. Ami később megakadályozza abban, hogy a hiba kijavítását lehetővé tegye. Mert amire a bajt észreveszi, már éppen a módszerességénél és óvatosságánál fogva annyi egyéb vonatkozással került viszonyba, hogy ha a téves gondolatot ki is emelik, minden vonatkozását felszámolni már nem lehet, és közvetett nyoma megmarad. Ezúttal is ez történt. A prelogikus gondolkozás tételéből nem lett doktrína, de közvetett hatása a lélektan, vallástudomány, néprajz, társadalomtudomány egész területén mindenütt megtalálható.”

[...]

„Az ősi és első ember nem az anyagból, a sötétségből merült fel, nem, mint a materialista tudomány állította, az ember primer fokon állat volt, és a tudattalan óceánból lépett ki. Az első ember a világ ősi alapformája volt. Kozmikus jelenség. Őslény, akiben az isteni származás világos tudata élt. Az ősi ember a homo aeternus, az örök ember.”

Die Besten von Ernst Jünger — válogatott gondolatok nem csak teázgató konzervatívoknak

A minap levettem könyvespolcomról egy pár éve beszerzett kötetet, Ernst Jünger gondolatainak és maximáinak válogatott gyűjteményét. A szerző termékeny életművéből magyar nyelven eleddig csak egyetlen regénye, a Márványszirteken látott napvilágot [részlet a regényből], pedig — ahogy Horváth Róbert is írja rövid ismertetőjében — egyéb jelentős műveinek fordítására és kiadására is érdemes lenne nagyobb gondot fordítani. Az író filozofikus hajlamát bizonyítandó most megosztok nyájas Olvasóinkkal néhány frissen lefordított aforizmát a kötetből, véleményem szerint kiváló meditációs objektum lehet bármelyik.


Nem törünk ki korlátainkból, még a legbelsőbbekből sem. Ezért nem is változunk. Bizonyára alakítjuk magunkat, de csak korlátainkon belül, egy meghatározott körben.

*

Több négylevelű lóherét taposnak el, mint amennyit felszednek.

*

Oly mértékben emelkedünk, amilyen mértékben ballasztjainkat ledobjuk.

*

A széplelkek az intellektuális nő természetes prédái.

*

Az igazi konzervatívok azok, akik a romantikát, sőt, még az elragadtatást sem engedik meg maguknak, és nem is szorulnak rá. „Res, non verba” — ez az ő törvényük.

*

A remény emberi-földi dolog, a tökéletlenség egyik jele. De már az is egy magasabb állapot, amelyben a tökéletlenség felismerszik. Amit ma haladásnak nevezünk, az a szekularizált remény; a cél földi és jól körülírhatóan az időben van.

*

A megbánás pozitív formája az elmulasztott alkalmakra irányul.

*

A hallgatás gyakran erősebb hatást kelt az ellenállásnál, különösen olyan személy esetében, akinek sok mondanivalója van.

*

Némelyek többet képesek elmondani hallgatásukkal, mint mások ékesszólásukkal.

*

A hallgatás mélyebbre elér, mint a szó.

*

Egyesek konzervatívnak nevezik magukat, anélkül, hogy ezt az elnevezést megérdemelnék, mivel az örökség megőrzésének puszta igénye nem elegendő.

*

Aki önmagát kommentálja, saját színvonala alá esik.

*

Aki a szabadságot ingyen óhajtja, elárulja magáról, hogy nem is érdemli meg.

*

A részvét pozitív párja az oltalom.

*

Egy olyan szellem, amely nem csodál meg semmit, nem érdemli meg a csodálatot.

*

Különbséget kell tenni a győzelem és a siker között.

*

Ha megnyitjuk magunkat, megnyílik a világ is.

*

A helyzeteket teremteni kell, nem pedig elfogadni.

*

A remény minden körülmények között tovább vezet, mint a félelem.

*

Akinek sikerül az életet játékként űzni, az a csalánban és a bürökben is mézre bukkan; még a kellemetlenségek és a veszélyek is élvezetére válnak.

*

Nem maradt észrevétlen előttem, hogy minden állapotban nagy nehézségi erő rejlik, amelyből magunkat kimozdítani a puszta gondolatok nem elegendőek.

*

— és a változás vajon nem az a maszk, amely mögé az élet és a halál titka rejtőzik?

*

Nincsenek félreismert zsenik. Mindenki a neki megfelelő helyet találja meg az életben.



Ha elég hosszan élünk, megélünk mindent és mindennek az ellenkezőjét is.

*

A humanitás korszaka az a kor, amelyben az emberek megritkultak.

*

A tények adatokat szolgáltatnak, nem igazságokat.

*

„Nincs időm az olvasásra” — ebben az esetben valószínűleg egy elfoglalt emberről van szó, nem pedig egy olvasóról. Az igazi olvasó ismertetőjegyei közé éppen az tartozik, hogy van ideje az olvasásra, és még ha úgy kellene időt lopnia is, miként a szeretőnek a szerelmesére, minden egyebet el kellene hanyagolnia.

*

Egy könyvtől, amely ezt az elnevezést megérdemli, azt várnánk, hogy olvasóját megváltoztatja. Az olvasmány után már nem önmaga többé.

*

A jó olvasók önálló gondolkodók is. Esetükben a szerző takarékoskodhat a gondolatjelekkel. Másoknál viszont fennáll a veszély, hogy az ironikusnak szánt mondatokat komolyan veszik. Ez könnyen kellemetlenségekhez vezethet.

*

Az egyszerű dolgokat nehezebb leírni, mint a bonyolultakat, mivel a megnevezhetetlenhez közelebb állnak és a leírónak a nyelv alapjaihoz kell visszanyúlnia.

*

Régi, jó szavakon politikai erőszakot tettek és lealacsonyították őket; ezeknek, miként a betegeknek, időt kell hagynunk a lábadozáshoz.

*

A szerző az imaginációja révén alkot. Eszményképeket teremt, amelyek visszhangként vagy tükröződésként a valóságra visszahatnak.

*

A művészet tulajdonképpeni feladata nem az, hogy az embereknek élvezetet okozzon, hanem hogy őket felülemelje véges mivoltukon: feltámadás az időben.

*

A művészet mindkét feladata azonos: az istenség megközelítése és a halálfélelem száműzése.

*

A mindennapos tapasztalat arra tanít: az eszközök minden egyes újabb fejlődésével növekszik az örömtelenség. Egyúttal, mintha az ember sós vizet inna, az olthatatlan szomjúság is erősödik.

*

A technikai és a morális fejlődés közötti divergencia az erőszaknak kedvez.

*

A sakkautomata a sakkjáték megsemmisítésére alkalmas találmány.

*

Ha a természet arcába tekintünk, eltűnik a pillanat kicsinyessége, a gondolatok szabadabban mozognak, és a túláradóan váltakozó mozgások által előidézett ingerlékenység a környezet tágasságában és mozdulatlan csendességében lecsillapodik.

*

A fa az élet nagy szimbólumainak egyike, talán éppen a legnagyobb. Ezért az emberek és népek minden időkben csodálták, megbecsülték és tisztelték is.

*

Az elemek erejét már csak a katasztrófákban ismerhetjük meg.

Kis teanatológiai összefoglaló

Úgy látszik, az ősz beköszönte Körünk szerzőire a halandóság, ehhez kapcsolódóan pedig a bölcsesség kérdésének erőteljesebb fölvetődésével hatott. Van-e csodálnivaló ezen? Az volna csodálnivaló, ha e kérdések még ősszel sem kísértenék meg azokat, akik élnek. Hát még azokat, akiknek szíve nem egészen csupán e világban dobog, hanem azt a világon túl őrzik (conservant), valahogy ekképpen, és éppen a halálhoz viszonyított létezésben (Seyn zum Tode — joie pour mon chère Tevvton — ) :

Sursum Corda — Habemus ad Dominum! („Emeljük föl szívünket — Fölemeltük az Úrhoz”)

Ókonzervatív voltunknak tehát legfőbb bizonyítéka, hogy ilyen elavult dolgokkal is foglalkozunk, mint az időbeli dolgok nem örökkévaló természete. Jó Tölgyünk, ki Jupiter oltalma alatt áll, annál is inkább foglalkozni kénytelen e kérdésekkel, mivelhogy ősszel megöregednek, majd a téllel lehullanak levelei. Ez az, az időbeli világ, amit a változandóság honának, a Hold alatti világnak hív a sötét középkor naív szerzője, de azóta a tudomány már bebizonyította, hogy valószínűleg csak eleink félős és ragaszkodó volta vetett számot ilyen semmiségekkel, amelyeket a mai ember már meghaladott, mint pl. hanyatlás, a Tevvton által megfestett halál és hasonló tudománytalan, bizonyíthatatlan, sőt női magazinokba, pl. Joy-ba nem illő dolgok.

E „tudományra” valóban illik a balgaság (így, kisbetűvel) jelzője.

Van azonban oly tudás vagy olyan tudomány, vagy éppen „nem-tudás” és Balgaság (így, nagy betűvel), amelynek nem a sapientia mundana (világi bölcsesség) felfuvalkodása felel meg, még csak nem is annak feltűnő hiánya (mint Micimackó vagy Chaplin inkább szánalomraméltó esetében).

A keresztények számára is íratott oly könyv, oui, amely olvasás által közel visz ahhoz, amit az ember bizonyosan kénytelen lesz valamilyen egzisztenciális formában is megtapasztalni, és ezen keresztül tanít. Az írást így keresztelték el: Ars moriendi, azaz „a meghalás művészete”. S itt az ars bizony nem csak afféle esztetizáló, tudálékos művészkedés, hanem valóban művészet, azaz tudomány, ha úgy tetszik scientia mundana, legalábbis részben, hiszen a halálban a világ hal meg, mindaz, ami az ember számára mundus est. De ha csak scientia mundana maradna, akkor a halálnak hiába volna művészete vagy tudománya, mert éppoly veszendő volna, mint az emberi egyén összes más feltételes tudása. Sapientia caelestia-vá, égi tudássá kell válnia.

De hát hol kezdődik a halál? Úgy mondják, hogy az a teljes fizikai halálban csak beteljesedik, mert már jelen van az életben, minden tovairamló valóságban, minden kizökkent tapasztalásban, mindenben, ami a peccatum originale következménye, folyománya. Pázmány Péter azt írja: „Nem-csak akkor halunk-meg, mikor életünk fottára jutunk, hanem Quotidie morimur, quotidie enim demitur aliqua pars vitae cum crescimus, vita decrescit. Infantiam amisimus post pueritiam: deinde adolescentiam. Quidquid transiit temporis, periit; valamíg élünk, naponként halúnk, nevekedésünkben fotton fogy életünk, elvesztettük, valami üdőnk elfolyt. Azért mondotta amaz okos aszszony Dávid-nak, hogy minnyájan meghalunk és mint a vizek, folyton folyunk. Erre-nézve ördögi csalárdságnak nevezi Szent Gergely, hogy ennek a mi folyó-vizünknek felső részét megfagylalván, azt tetteti, mint-ha nem folyna, mint-ha veszteg-állana: maga a vizek és jég-alat mind folynak.” (Az halálrúl)

Ekként felfogva a halál ahhoz a labirintushoz is hasonló, amelyet Borges is leírt: a bonyolult épülettel szemben a sivataghoz.

Ezért világos, hogy a meghalás tudományához az élet az iskola, és hogy tudománya az Életnek is ismerőjévé avathat. E tudomány az alkímiában „a fémek kínzatásaként” nyert kifejezést. Ulmannus, vágáns franciskánus szerzet, az ezernégyszázas években jegyezte le Buch der Heiligen Dreifeltigkeit (A Szentháromság könyve) c. művét, amelyben az Eredendő Bűn és a Megváltás történetét a fémek szimbolikájával, és az azokkal kapcsolatos műveletek nyelvén beszéli el. Teljesen egyértelmű, hogy a mortificatio vagy a fermentatio (hogy csak kettőt említsünk) a szerző számára nem világi tudást, nem fizikai „aranycsinálást” jelentettek, és nem olyasféle dolgot, amely naív kémia vagy napjaink pszichológiájának valamiféle előzménye lett volna. Az alkimista a halálról és a Feltámadásról, és még többről szólt.

Az alkímia és a hermetika szellemi érvényéről egy általunk már többször hivatkozott szerző is írt.

Két tévedést kell még itt — magunk részéről — elhárítanunk. Az egyik, amely a gnózis szót vagy akár a kereszténység korai, gnosztikus hajtásait napjaink kisbetűsen balga tudományizmusához hasonlítja, holott éppen ellentétesek egymással. E tudásról, és a hozzá tartozó illuzórius „szabadság” értékeiről a magunk részéről a Torony című posztban fejeztük ki hozzávetőleges véleményünket. (Félreértés ne essék, Gabrilo linkelt írása — ha idézőjelbe tesszük a gnoszticizmus szót — nagyszerű.)

A másik, amely M. Heidegger filozófusi érdemeit valós erényeinél eltúlzottabban alábecsüli. Távol álljon tőlünk emitt — nem csak a halállal, de az élettel is szemközt — a komolykodás, de annak a szerzőnek az alábecsülése is, aki a XX. században még az egyébként a haláltól korábban semmilyen körülmények között vissza nem riadó, nem-keresztény hagyományokkal rendelkező Japánban is képes volt szerzőket ilyen könyvek megírására ihletni, s aki olyan nagyszerű és kivételes keresztény teológusokra hatott, mint Boros László, a Mysterium mortis című kivételes munka szerzője (Boros László: A halál misztériuma. Az ember a végső döntés helyzetében. Vigilia Kiadó, Budapest, 1998. /XX. századi keresztény gondolkodók/). Ladislaus Boros e kevéssé fellelhető művére (Loxon a Ferencziek terén tett szert rá évekkel ezelőtt) László András, egy szintén kivételes könyv, a Tradíció és metafizika, valamint számos halálról és halhatatlanságról szóló írás auktora hívta fel figyelmünket.

Végül, hogy ne csak Európánkban maradjunk, e gondolatokat az „életbeli halálról” egészítsük ki azzal, amit a Buddha (Felébredett) e szavakkal artikulált a trilakshana („három alapjellegzetesség”) tanításában: anitya, duhkha, anātman („állandótlanság”, „kimozdítottság” és „önvalónélküliség”), amely az élet egészére vonatkozik. A Prédikátor könyve ismétlődik itt meg, ha lehet, még teljeskörűbben, még mélyebben. A megismerés és a Felébredés „tudományának” kezdete itt e nagybetűs Balgaságok igazolódásával kezdődik, és további olyan bölcsességekre épül, amelyek éppen annyira Balgaságok, mint amennyire balgaság a világ számára egy keresztény templom harangjának hangja, vagy egy perzsa költő mondásai:

Kérdeztem: „Mi legyen velem?” Azt mondta: „Halál.”
„Tisztára mosom életem.” azt mondta: „Halál.”
„Én leszek a gyertyád, a pillangód, és arcod
Maga lesz a tündöklés.” Azt mondta: „Halál.”

Majd, e „nagybetűsen” értendő Halál után, azt is írta, „kis betűvel”:

Mester jelenléte nélkül leélt élet:
Vagy álcázott halál, vagy csak álomélet.
A jól adagolt méreg tisztít, mint a víz,
De a poshadt víz, ha szomjat olt is: méreg.

S hasonlóképpen írt „nagybetűs” és „kisbetűs” Balgaságról, illetve bolondságról is (mindkettőt kifejezheti egyébként a Tarot zéró jelzésű, Bolond figurája).

Az időbeliség és időtlenség „thanatológiájával”, valamint a nem pszichológiai értelemben vett „jó halállal” is kapcsolatos teoretikus jelentőségű írásként még: egy függelék szintén Horváth Róberttől, Gaston Georgel könyvéhez. E könyv az Ember négy — bizonyára alkímiailag is értelmezhető / értelmezendő — korszakáról szól (ezek Nyugaton arany-, ezüst-, réz- és vaskor sorozataként is ismertek, s évszakoknak is megfeleltethetők). Az ajánlott tanulmány címe A ciklusok hindu tanítása. Megfontolandó gondolatok tárháza nem csak azok számára, akik a hinduizmus egészére csupán mint afféle „babonahalmazra” vagy „pogány bölcselkedésre”, de nem is mint afféle egzotikumra vagy más dolgok előli menekülésre tekintenek.

Mindhárom illusztráció a
Buch der Heiligen Dreyfaltigkeit c. alkímiai műből származik

Könyvajánló — Horváth Róbert: Indiai feljegyzések

Nyájas teakratáink és más olvasók szíves figyelmébe ajánlom egy kiváló szerző figyelemreméltó könyvét, amely a hindu hagyomány mai, európai és egyetemesen szellemi szemmel való leírását tartalmazza. E könyv, úgy gondolom, valóban egyedülálló — útleírás és szellemi „zarándoklat” egyszerre — , s ezt a posztot szerzőjének dedikálom.

Úgy érzem, egy — a könyvben két oldalnyit elfoglaló — részlet a feljegyzésekből a „Konzervatív Tea-Kör”-be jól illik, s talán a szerzőnek sincs kifogása ellene, ha az alábbi részletet közlöm. Sajnos a transzliteráció ehelyütt nem lehet tökéletes.

*

Mahābalipuram, 2004. március 14.

A hinduk vallásosságát ma hasonlóképpen a külső Istenben (istenekben) való hit határozza meg, mint a keresztényekét vagy a muszlimokét.

A hívek elöregedésének jelei éppúgy tapasztalhatók a hinduizmusban, mint másutt.

A kiváltképp keresztényekre jellemző áhítatoskodás — a vallási áhítat egy bizonyos, gyakran a képmutatás keretei közé szorított módja — azonban csaknem teljesen hiányzik.

A hindu vallási rítusok minden vonatkozásban nagyobb aktivitást követelnek a hívőktől. Az intenzív testi részvétel és cselekvés általánosságban nem engedi meg a passzív áhítatoskodás kialakulását vagy az abban való megrekedést.

A templomi vallásgyakorlat alkalmával a kisebb-nagyobb szentélyek előtt más-más istenségek, isteni arculatok felé végzett ima vagy inkantáció; az isteneknek bemutatott különböző áldozatok (áldozati tűz, füstölő, virág, belső felajánlások), a rituális séta (pradakşiņa) a szentélyek körül és között; a templomi papokkal való vallásos találkozás a főbb szentélyekben (a nekik hozott adomány, a himnuszok és szavaik meghallgatása, az istenek követének jelenlétében végzett imák); végül a szent tűz, a szent víz és az isteneknek felajánlott, általuk magukhoz vett, majd újra a földre visszabocsátott áldozati virágok és ételek magukhoz vétele — mind olyan aktivitást követelnek a hívőktől, hogy az ember a legkevésbé sem mondhatja azt, ennek a vallásnak isteni meghatározói nem tették meg a lehető legtöbbet azért az emberért is, akiben nagyobb fokú passzivitás lakozik a transzcendencia irányában. A „liturgia” koreográfiája a kereszténységhez hasonlóan csodálatosan megkomponált, de a hindu hívő Isten követei nélkül is tovább folytatja azt — az általa kiválasztott, újabb szentélyek felkereséséig a templomon belül, majd az annak elhagyását megelőző végső Isten-felidézés, hálaadás és leborulás után otthon.

*

A legegyszerűbb hindu is jobban hisz abban, hogy Isten önnön leglényegét alkotja, mint számos művelt zsidó, keresztény vagy muszlim. Ez azért fontos, mert ebből az elérhetőség, a megvalósíthatóság tudata következik.

*

A templomi papok rituális cselekvése sajnos hasonlóképpen automatikusnak tűnik, mint a katolikus papoké.

A mechanikus jelleg nagy probléma; ám e tekintetben sem akarnak semmit — bocsánat a kifejezésért — áhítatoskodó pofával megoldani.

Felejthetetlen élmény számomra egy a a Śrī Kapālēśvara-templomban megfigyelt brāhmaņa viselkedése. Európai jellegű volt, noha alacsony és vékony. Rituális mozdulatai a kisebb szentélyek előtt áldozó papi körmenet során teljesen automatikusként hatottak, de később feltűnt könnyedségük és játékosságuk. Teljesen autonóm személyiség volt, társaitól független, noha kedélyesen beszélgetett velük. Később láttam, amint immár egyedül, társaktól és közönségtől mentesen újra végiglátogatja a szentélyeket lefekvés és zárás előtt, s teljes komolysággal végzi az immár nem elsősorban ceremoniális rítusokat.

*

További részletek a könyvről

Mi lett a Visegrádi Hármak/Négyek, illetve az Alpok-Adria szimpatikus geopolitikai tervezetével?

Főként 1990-92 körül — amikor még II. (Habsburg) Ottó neve is többször felmerült, mint lehetséges visszatérő uralkodóé — Antall József környezetében sokat volt szó az Alpok-Adria közösségről, illetve főleg a Visegrádi Hármak — időközben Négyek (Magyarország, Csehország és Szlovákia, Lengyelország) — laza gazdasági és geopolitikai szövetségéről, együttműködéséről. Ennek jegyében sokféle intézmény, beruházás, oktatási projektum jött létre, amelyek mára mintha megfakultak vagy elkallódtak volna. Az úgynevezett értelmiség sem foglalkozik már a kérdéssel, amely kezdetben kulturálisan is lelkesítőleg hatott. Ellenkezőleg, mintha az Európai Unió nagyobb integratív térereje felszippantotta volna ezeket a regionális terveket (és az Ottóval kapcsolatos várakozásokat is), s mára inkább már csak sovén kontextusban merül fel a szomszéd országok politikája.

Pedig a SZU nyomása alól felszabadult kezdeményezések igéretesnek látszó miliőjében ebbe az integrációba, vagy inkább az integráció egyfajta kezdeményébe személyesen szívesen láttam volna bevonva Romániát is, amely 1989-et követően szintén újra a helyét kezdte keresni Európában.

Kérdésem: ki mit tud, mi a helyzet ma e kétféle tervvel, amelyek mintha az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve a „magyar-lengyel sorsközösség” emlékéből táplálkozó — félig-meddig konzervatív, félig-meddig liberális alapokon „újraálmodott Közép-Európa” jellegzetességeit viselték volna?

Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területei

Buzi-e volt Platón?

Bizonyos viccelődések nyomán utánajártunk az interneten néhány információnak, amely Platón állítólagos homoszexualitására vonatkozik. Így találtuk meg az alábbi értékes kis tanulmányt:

Virini Ágnes: Homoszexualitás az ókori Görögországban: a mítosz összeomlása — Adonisz Jeorgiádisz könyve nyomán

A tanulmány olvasása után már bizonyosra vehetjük, hogy Platón saját szavait nem a véletlen íratta le:

„... meg kell gondolnunk, hogy a női és a férfiúi természetnek, ha a nemzés végett egyesülnek, a vele járó gyönyörűség természettől adatott — férfinak férfival, vagy nőnek nővel való egyesülése ellenben természetellenes, és olyanok merészkedtek ilyenre először, akik a gyönyörrel szemben gyengék voltak.”

„... mindenki kárhoztatni fogja annak elpuhultságát, aki enged a gyönyörnek és nem képes magán uralkodni, s még inkább meg fogja vetni azt, aki a nő utánzására adja oda magát, s ahhoz hasonlóvá lesz.”

(Részletek Platón: Törvények c. műve VIII. könyvéből)

S Erós jelentéseinek, valódibb értelmének elmélyítéséhez lásd még: Horváth Róbert: A „távoli szerelem” metafizikája

Maxfield Parrish: Evening

Nouvelle Droite, követők és epigonok – vélemények

A Reakció egyik jeles publicistája, „Oli bácsi” írta egy blog-kommentárban

Bognár József [...] Gazdag Istvánnal együtt néhány méltán kitűnő holokauszt-tagadó és pápa-gyalázó cikk szerzője. Nem kell ahhoz SS-jelvény. Gazdag, Bognár és a kis pajtásaik pontosan tudják kik vagyunk, már 2003-ban is el lettek küldve a halász falára, erre akkor kb. három Demokrata-cikket pazaroltak. Teljesen felesleges volt bármiféle captatio benevolentiae.

„Loxon” válasza

De Benoist nem írható le véleményem szerint annyival, hogy „mér­cé­je sze­rint Arno Breker, Hit­ler szoc­re­ál szob­rá­sza az ab­szo­lút esz­té­ti­kum egyik csú­csa”.

Ez már komolyabb bírálat:
Horváth Róbert: Alain de Benoist és a francia Új Jobboldal eszményeinek kritikája

Valaki már disztingvált Benoist-ék és magyarországi követőik között (akiké pléldául ez a lap: www.antidogma.hu), és ezt élesebben is meg lehetne tenni.

Én az Új Jobboldal-t elsősorban inspiratív, gondolatkeltő irányzatnak tartom. Követni nem volna helyes, de nem is ennyire leírandók. (Nem personaliter a Bognárról, meg a Gazdagról beszélek, róluk most nem írtam véleményt.)


„Oli bácsi” viszontválasza

Ez mind így van (kis megjegyzés: antidogma.hu=ujjobboldal.hu), sajnálatos módon 4500 leütésben nem lehet mindent leírni, hogy kis kerettörténet is legyen, meg eszmei mondanivaló, meg konzi kiskáté.

Gazdag védelmére annyit, hogy de Benoist könyvét ő fordította magyarra.

De Benoist „érdeme”, hogy a Le Pen-féle FN-t átfordította durván neolib, atlantista, szakszervezetellenes főirányból az Amerika-ellenességbe és arab-barátságba (vö.: Le Pen Bagdadban 1991-ben). Inspiráló valaki, nekem nem a kedvencem, de az ő ideje, elvbarátainak újdonsága inkább a nyolcvanas évek elején volt. Manapság egyre kevésbé megkülönböztethető egy alterbalostól: www.alaindebenoist.com (van angolul is)

Forrás (Reakció blog)

*

Oli bácsi hozzáfűzött kommentárja (válaszképp e posztra)

Khm, ha már így meg lettem szólítva.

Horváth Róbert cikkét olvastam, mondandóját azért nem tartottam ebben az esetben relevánsnak, mert ő még jobban túltolta a bringát: ő a Guénon-féle tradicionalizmus oldaláról fogalmaz meg kritikát (szemére veti, hogy történelemszemlélete lineáris, stb.), és — hogy a művelt világ kifejezését használjam — mondott eszmeáramlat soha nem volt a teáscsészém. Engem ez mindig Boris Vallejo hipergiccseire emlékeztet, vagy egy Bíborfölde szerepjáték-magazinra, ahol a férfiak mindig izmosak (vö. Conan, a barbár), a nőknek nagy a mellük és latexban vannak. Távolról lehet vonzó, de alapvetően ízléstelen fantáziavilág, amelynek a valós világba való transzponálása egyenesen vezet a legdurvább erőszakhoz. (és en passant jegyzem meg, emberképe egyes motívumai a liberálizmus elitista emberképéhez foghatók), csak nem a ráció diktál, hanem a bicepsz.

Békés Márton HV-ban írott cikke jól összefoglalta a dolgot, (Gazdag szerint persze „torquemadista” szempontból), de sajnos már le van szedve a netről [Gabrilo megtalálta — L.]. Gazdagék szerény véleményem szerint úgy új jobboldaliak, hogy megpróbálták ezt az elég franciás, a kartéziánus logikából kinőtt gondolatrendszert (amely Louis Pauwels sci-fi írótól kezdve Alain Madelin ma liberális politikusig sok mindenkit inspirált/vezetett/alakított) Magyarországra transzponálni; a kísérlet sikertelenségét (és zavarosságát) mutatja közös publicisztika-kötetük címe: „Turulmadár az Akropoliszon” (csak egy példa: ugye Dumézil indoeurópaiját elég nehéz beleilleszteni a magyar történelemszemléletbe, bármilyenbe). Gazdag ráadásul mindehhez nem elég művelt (mert akkor nem idézné be nagy tudományos forrásként a Journal du Dimanche-t, magyarul a Vasárnapi Híreket — vagy tudja, akkor meg egy szemfényvesztő), írásai meg tömve vannak gallicizmusokkal. Bognár egy ízben még Che Guevarát is hősnek nevezte, mert „ők megbecsülik az igazi teljesítményt”. Egy időben próbálkoztak új magyar jobboldali panteon kreálásával is (Milotay, stb.) aztán ez is abbamaradt.

Összességében elég sok gondom van a de Benoist-féle eszmerendszerrel is, amely az évek során még tovább szűkült és AdB is felmutatja a szektavezérek sok jelét, akinek tudata egyre szűkül az évek során. Magyar terjesztői viszont részint fantaszták, részint köklerek. Ugyanakkor a bolsevista gondolkodásmód sok ismérvét felmutatják.