Labanc portrék — Jurisics Miklós, a „kőszegi hős”

Pezenhoffer Antal:
Jurisics Miklós

XVI. század a legmagyarabb, a legnemzetibb század, hangsúlyozza a kornak nálunk legnagyobb ismerője, Takáts Sándor. „Alig van — írja — történelmünkben még egy kor, melyben igazabb magyar jellemeket, jellegzetesebb magyar egyéniségeket találnánk, mint a XVI. században.” Még sajátosabb — feleljük mi —, hogy ennek a legnemzetibb, legmagyarabb kornak éppen a leghíresebb, legtörzsökösebb, legvitézebb, leglegendásabb, legönérzetesebb, legbüszkébb magyarjai mind Ferdinánd vagy utódai, tehát a Habsburgok hívei voltak, Zápolyát és utódait pedig, tehát a „nemzeti” királyt és a magyar, erdélyi fejedelmeket ezek a nagy magyarok lenézték és megvetették.

Ez eddig nem ütött szeget a Habsburgok ellen hazafiaskodók fejébe, mert sajnos, erre a nagy tanulságokat magában rejtő jelenségre eddig még senki se mutatott rá, legkevésbé Takáts Sándor. Éppen ellenkezőleg: nálunk mindenki azt hiszi, hogy az „idegen” király mellett csak a megvásároltak, a törpelelkek lehettek, aki azonban törzsökös, igazi magyar és jellem volt, annak a „nemzeti” király mellett volt a helye. Nézzük hát meg kissé a dolgot. Nem okoskodni, nem érvelni akarunk, hanem csak a tényekre hívjuk fel a figyelmet.

Ki tett a XVI. században ebben az országban egymaga a legnagyobbat, egész Európa és a kereszténység sorsára legdöntőbbet? Egészen kétségtelenül Jurisics Miklós.

Mikor Szolimán először vonult Bécs ellen, egész Európa sorsa függött kockán. Ha elfoglalta volna, még az se lehetetlen, hogy egész Európa mohamedánná vált volna. Nagy vállalkozásokban ugyanis mindig az első lépés a legfontosabb. Ha ez sikerül, olyan önbizalmat önt a vállalkozókba, hogy megkétszerezi erejüket, ellenben az alulmaradtakban olyan csüggedést, sőt kétségbeesést idéz elő, hogy megbénítja energiájukat és elveszi kedvüket a további erőfeszítésektől. Mikor 1529-ben Szolimán útban volt, sőt közeledett már Bécs felé, a város védelmével még nem készültek el. Annál kevésbé volt még együtt a nagy felmentő keresztény sereg, melynek oroszlánrészét a Német Birodalom adta. Mindenki tudja azonban, milyen keserves, milyen lassú munka volt itt valamit elérni. Hiszen a birodalom az államok valóságos tömkelegéből állt, a császár hatalma pedig csak árnyékhatalom volt.

És Jurisics Miklós Kőszegen, már egészen Bécs közelében, egy harmadrendű erősségben, mely ráadásul se rendesen felszerelve, se védősereggel ellátva nem volt, meg meri várni a többszázezres, a törökök leggőgösebb és legtehetségesebb szultánjától személyesen vezetett, a fölénytől és önbizalomtól csak úgy duzzadó ellenséget. Oltalmat ad a várban a környék védtelen, rettegő lakosságának, őrséget szervez belőlük és velük egy sárfészekben egy hónapon át feltartóztatja a rengeteg ellenséget. Célját tökéletesen eléri: Bécs ezalatt felkészül, a nagy felmentő sereg is együtt van, de mire a szultán a kőszegi feltartóztatás után Bécs alá érkezik, a hadászatra alkalmas nyári idő már lejárt. Így aztán Szulimán már nem tartja érdemesnek a nagy feladat megoldásába belefogni, de a felmentő sereggel se mer ütközetet kockáztatni, s így dolgavégezetlen hazavonul.

A politika, s vele a történelem rideg, szívtelen zsarnok. A hőstettet, az önfeláldozást csak akkor hajlandó értékelni, ha a szerencse is hozzászegődött, azaz ha pozitív eredménnyel is jár, ha a hőstettet egyúttal siker is kíséri. Jurisics rettenthetetlen bátorsága, bámulatos tettereje és állhatatos kitartása akkor is világraszóló hőstett lett volna, ha a vége csak a hősi halál lett volna minden haszon vagy eredmény nélkül. Hiszen Zrínyi, a szigetvári hős nemcsak bátor, hanem okos, józan és önmérséklő is.

Ez a Jurisics Miklós nem a „nemzeti” király, hanem Ferdinánd embere volt. Annyira az övé, hogy már a mohácsi vész előtt, akkor, mikor Ferdinánd még nem is volt magyar király, ő már Ferdinánd szolgálatában állott és meghitt s talán mindenki másnál bizalmasabb embere volt. Nem ő csatlakozott Ferdinándhoz magyar királlyá választása után, hanem Ferdinánd tette magyar alattvalóvá és hozta magával közénk, mikor királyunkká választottuk.

Jurisicsot Ferdinándtól kapta a magyar haza, s Ferdinándnak mindenesetre becsületére válik, hogy egy Jurisics Miklóssal gazdagított bennünket. Igaz, hogy Jurisics nem volt tiszta magyar, hanem félig horvátnak számítható (említettük, hogy Horvátország védelmét már 1526 előtt Ferdinánd, az osztrák főherceg vállalta magára tehetetlen sógora, a magyar király helyett; innen ered Ferdinánd és Jurisics korai összeköttetése), de délszláv volta csak feltűnőbbé teszi Ferdinándhoz való hűségét, mert hiszen mint délszlávtól, még inkább természetes lett volna, ha János a „tót” király híve lett volna, mint társai: a Frangepánok, Brodaricsok, Petrovicsok, Statileók, Utjesenicsek, Bakicsok, Jozeficsek, Jakusicsok, Bosicsok, Perusicsok, Ocsarevicsek, akik mind Zápolya hívei voltak.

*

Bariska István: Jurisics Miklós (1490-1543)


*

A Habsburgokról

Ma van 482 esztendeje annak, hogy a mohácsi tragédia után az Udvari Párt az egyik „legtehetségtelenebb” királyunknak tartott Ferdinándot kiáltotta ki uralkodóvá a pozsonyi országgyűlésen. Ferdinánd erről így emlékezett meg egyik levelében: „… tisztán, szabadon és önkéntesen fogadott, választott és nyilvánított Magyarország törvényes és igaz királyának.”

A választás szerződésekben rögzített jogi hátterére és alkotmányosságára most nem térnék ki, bár az is megérne egy bejegyzést, talán majd a Monarchista blog szerzői foglalkoznak a kérdéssel, ha szükségét érzik a tisztázásnak.

I. Ferdinánd (1503-1564)

Ennek kapcsán újra elővettem és átlapoztam Pezenhoffer Antal művének vonatkozó fejezeteit, ebből szemezgetnék most tea mellé egy kicsit. Az eredetileg is dőlt betűs kiemeléseket meghagytam, s bár szívem szerint egyebeket is kihangsúlyoznék, ettől most eltekintek és a kedves Olvasókra bízom, hogy konzervatívként mit tartanak fontosnak a szövegből.

A Habsburg-uralkodótípus

„Látni fogjuk, hogy Habsburg-királyaink négyszáz éves, megszakítatlan sorában az első, Ferdinánd, típust képvisel, mert lényegében véve hozzá hasonló lelki tulajdonságokkal bírt II. és III. Ferdinánd, I. Lipót, III. Károly, I. Ferenc, V. Ferdinánd, Ferenc József és a sorban az utolsó, IV. Károly, sőt sok tekintetben még Miksa, Rudolf, II. Mátyás, I. József és II. József is. Meg kell állapítanunk, hogy a legideálisabb uralkodótípus ez. Majdnem minden Habsburgnak uralkodó jellemvonása a családiasság, a tiszta erkölcsök, a szívósság, az igénytelenség és a takarékosság egyrészről és az uralkodóan nagylelkű bőkezűség másrészről.

Igen fontos tulajdonságok, mert hogy az uralkodó a nép vagyonát ne tékozolja, ne legyen esztelenül fényűző és pazarló, erkölcseivel és életmódjával pedig alattvalóit ne botránkoztassa, egyik előfeltétele az államrend szilárdságának, a tekintélytiszteletnek és a tömegek megelégedésének. A Habsburgok e tulajdonságai s a között, hogy annak ellenére, hogy a legkülönbözőbb fajú és földrajzilag elszórt országok felett uralkodtak és mindig pénztelenek voltak, uralmuk mégis oly feltűnően tartós volt, feltétlenül okozati összefüggést kell látnunk.

Ki kell emelnünk azt is, hogy nem volt még egy olyan uralkodóház, melynek tagjai annyira tiszteletben tartották a törvényeket, oly sokat adtak az esküre, sőt az egyszerű ígéretre is, oly ritkán jártak új, szokatlan, a szokásjoggal ellenkező utakon s annyira ragaszkodtak a régihez, a kipróbálthoz, mint ők. De olyan békeszeretők, a háborús kalandoktól idegenkedők, soha hódító háborút nem indítók, a másokét nem kívánók, a magukéval megelégedők se voltak egy dinasztia tagjai se, mint a Habsburgok.

...

Látjuk majd, hogy mi [azaz a megszokott magyar történetírás és az ezen nevelődött közvélemény, amellyel szemben Pezenhoffer atya szélmalomharcba kezdett — UP megjegyzése] még azt is szégyennek tartjuk a Habsburgokra, hogy nem álltak nemzetiségi alapon (tehát német nemzetiségi alapon se). Mi úgy fogjuk fel ezt, mintha ez az átlagembernél nem többet, hanem kevesebbet, mintha elfajulást, sőt az emberi méltóságra váló érdemtelenséget jelentené, azaz valami olyan szörnyetegfélét. Pedig, amint a hit és az igazság, úgy a becsület és az erkölcs is nemzetek felett áll. De ott áll a jó is, meg a rossz is.

Mi úgy viselkedünk, mintha az, ami nemzetek feletti, csak rossz lehetne. Pedig az emberiség nem a lelke, nem a szellemisége, hanem a vére, a teste, tehát amiatt oszlik nemzetiségekre és fajokra, ami a földhöz húzza, ami benne az állatokkal közös, tehát állati, ami benne anyagi. A Habsburgok a lélek, az igazság, az eszme, az erkölcs emberei voltak. Ezért voltak nemzetek és fajok felettiek és ezért tartoztak alattvalóik oly sok nemzetiséghez és fajhoz, de ezért tudtak ennyi fajból mégis egy államot alkotni s ezt oly hosszú évszázadokon át egy birodalomban megtartani.

...

Akik pedig a Habsburgokat szűk látókörű, maradi, minden új elől félénken vagy együgyűen elzárkózó „bigott” katolikusoknak gondolják, azok figyelmét felhívom arra, hogy éppen ellenkezőleg, nem kivételképpen, hanem szabályként kell megállapítanunk, hogy Habsburg-uralkodóink szinte kivétel nélkül nagy műveltségű és az átlagosnál nagyobb szellemi képességekkel bíró emberek voltak. Tény az is, hogy minden hithűségük és szigorú erkölcseik ellenére is mindig koruk gyermekei voltak, s az új eszmékkel, a haladással túlságosan is hamar megbarátkoztak.

...

Bizony végeredményben azt kell megállapítanunk, hogy nagyon előnyös lett volna, ha egy kissé még több lett volna a Habsburgokban abból a maradiságból, melyet annyira kifogásolnak bennük.”

I. Ferenc József (1830-1916)