Az látszatrúl

Teakadémiánk mai témája :
Tamás Gáspár Miklós (a Nép Szava): Félelem és reszketés a Filozófiai Intézetben c. cikke.
(Előzményeket illetően ld. Tevvton összefoglalását: Filozófusok egy kanál vízben)
Műfaj: olvasmánynapló, cikkrecenzió, bírálat.

Egyrészt szerzőnk rendkívül paprikás lehet, hogy a Fil. Inst. zűrös ügyeit más is tárgyalhatja a mélyen tisztelt világegyetemben, nem csak ő. „Az egész sajtóvitát sajnálatosnak tartom. Egyrészt a mi belső ügyeink nem annyira fontosak, hogy a médiumok ekkora fölületet szánjanak rájuk” — írja.

Nem kellett volna, Uraim, nem kellett volna. Titokban kellett volna mindent csinálni, a reakciós elemek veszélyes tekintete elől elzárva. Kár, hogy ez már nem lehetséges, és a filozófia honi váteszei a zantiszemita, inkompetens és maradi gyűlöletbeszély koncává váltak. „A nyilvánosság mai szörnyű helyzetében” még az is előfordulhat, hogy posztot írunk. Apage, Tevvton, apage Loxon, apage mindenki, aki nem a Párt és a Nép oldalán áll.

„A szokványos magyarországi polarizáció dühödt közhelyvilága” fog megnyilvánulni posztunkban, igen. Mi ez a polarizáció, és hogyan térképezhetjük fel dühödt közhelyvilágát? Íme, erről van szó:

Heller Ágnes: A gyűlöletbeszéd, mint az értelmiség hivatása (Népszabadság, 2009. január 18.)

A polarizáció egyik pólusát tehát megtaláltuk. A másik pólust ne keressük túl messze. Szerzőnk az. Bár Őfőfilozófussága a (hülyekonzervatív, mégis furamód liberálist-jelölő) elnöki támogatottság ellenére is mézes sütit adott a gyanúsabbik jelöltnek, Boros Jánosnak, akinek — látva „kollégáink” támogatásának hiányát, s bötsületes démokrata lévén, mint amilyen TGM — le kellett volna vonnia a tanulságot, és ha lelke jelen lett volna, átadni helyét Gábor Györgynek, a keresztény antijudaizmus nagy szakértőjének. Az eredmény persze az antidemokratikus csorba ellenére így sem olyan rossz (bár ez maradjon titok, hiszen „a mi belső ügyeink nem annyira fontosak”), de azért mégiscsak a többségi elvet kellett volna érvényesíteni, mert hát vox populi vox Dei.

Ezután olvasmánynaplónk körmölőjének pennájáról a ténta kicsit a pergámenre loccsan, mert T. G. M. belemegy valami fura zsidózási ügy homályos kiteregetésébe, s „a nyilvánosság mai szörnyű helyzetében” csaliként kitesz az általa veszélyesnek és polarizáltnak ítélt olvasóközönség elé egy monogrammot — tulajdonosát nem ismerem, de nem is érdekel —, amely egy bizonyos „süvölvényt” takar, aki így bizonyára, T. G. M. puha sajtódiktatúrájának hatására hamar megtanulja majd, hol lakik Jehova. Hiszen ez az ügy jó eséllyel majd „belesuvad a szokványos magyarországi polarizáció dühödt közhelyvilágába, s onnan már a jóisten se tudja kiszuszakolni”, ugye.

Ezzel a szép és elegáns rávezetéssel a cikkíró végre elérkezhet mondanivalójának főfogásához. Kést, villát elő! Halak, horogra!

„Beszéljünk magyarul.” — mond a szerző — „Mit sugall mindez — egyébként lehet, hogy tévesen — a magyarországi értelmiségnek? Azt, hogy zsidó és/vagy liberális, netán baloldali emberek nem tölthetnek be vezető tisztségeket a most készülő új Magyarországon, továbbá azt, hogy az antiszemita és az antiliberális/antiszocialista magatartást a (hatalomátvételre készülő, illetve a hatalmat már félig-meddig birtokló) »vezető körök« jutalmazni fogják. Ez a LÁTSZAT, amelyet a konzervatív vezető köröknek (saját jól fölfogott érdekükben is) kerülniük kellene.”

Ó, hát persze! Cikkrecenzorunk végre elégedetten szardíniásdobozt bont és belőle a kis, fejetlen halakat, meg a zord fel-nem-ismerés fellegeit oszlató szent felkenetés olaját a fejére önti: a készülő hatalomátvétel árnyai és rettenete! Igazi rhéma! Weimar, Weimar über alles.

No de értik, ugye, mármint a lényeget. Még a látszatát is kerülni kell az ún. antiszemitizmusnak. Ez azért is fontos, mert — mint a szerző figyelmeztet — „Magyarországon a »zsidó« szó megpillantásakor vagy hallatán mindenki elveszíti az eszét, és pszichopatologikus dühöngésbe kezd. Minden nézeteltérés, amelyben a »zsidó« szerepel, másodpercek alatt irracionálissá változik.” (Ezt természetesen „Gorkij” hozzászólása is jól illusztrálja a cikk on-line változata alatt.)

Ccö, ccö. Lári-fári kérem, ahogy az Úr mondaná.

Tényleg beszéljünk magyarul, kedves Tamás Gáspár Miklós: ez az igen betses conclusio azt jelenti, hogy az ember a világon semmiféle akadályt nem gördíthet egy zsidó elé, bármiféle nolens-volens törekvése is legyen az illetőnek, mert az már az ún. antiszemitizmus látszatát kelti. Nos, függetlenül a vita tárgyától (Boros vagy Gábor Gy.), amelyről TGM is megállapítja, hogy tulajdonképpen mindegy, mert mindketten liberálisok, de személy szerint neki Gábor György ugye nem a kedvence (ki kiváncsi rá?), itt kibújik a jó öreg százas szög a zsákból.

Minek következtében a cikk recenzorának és a nyájas olvasónak szomorúan újfent és milliomodszor is meg kell állapítania, hogy a magyarországi „filozófiai élet” (e szintagma egyik eleme sem érvényes egyébként) a Heller-TGM harapófogó, valamint társaik kő-papír-olló álellentétein keresztül valóban a „Magyar Állami Cirkusz és Varieté Vállalat (Maciva)” benyomását kelti, a porondmester vagy talán még inkább a bohóc pedig joggal lehetne TGM. És amíg nem hintik be sóval a Lukács-ovisok játszókertecskéjét (mely bizony delenda est), addig semmi esély arra, hogy ez a cirkusz bezárjon, de még arra sem, hogy — mint vándortársulat — viszonylag színvonalasabb előadással álljon a tisztelt publikum elé.

Mindenesetre örömmel közlöm, hogy Teakadémiánkon nem érvényesülnek derék marxista szerzőnk és posztmarxista kollégiáinak, feletteseinek, alattasainak stb. elvei és szándékai.

Örök lump

Gügész a lüd dinasztia alapítója. Neve két történetben is fennmaradt.

Az elsőben (Hérodotosz 1.8) Gügész Kandaulész testőre, aki annyira büszke volt felesége szépségére, hogy elrejtette testőrét az asszonka szobájába, hogy az megleshesse. Az aszonka ezt észrevette, és... és Gügészt rávette a férje meggyilkolására. Gügész jutalma az asszonka és a lüd királyság lett.

A második beszámoló Platóntól származik: Gügész pásztorként talált egy gyűrűt, amelyet felhúzva és a kövét befelé fordítva, láthatatlanná vált (vö. Tolkien). Így láthatatlanul bejutott a királynéhoz, akit magáévá tett, majd megölte a királyt és a helyébe ült. (Állam 359c-360d)

Most érdekesebb a második történet. Ugyanis Platón azt adja a szofista Glaukón szájába, hogy csak a többi ember helyeslése ill. helytelenítése tartja vissza az embert az igazságtalan tettek elkövetésétől. Azonban a láthatatlanság esetében megszűnik ez, és az ember bármit elkövet. Ez, a társadalmi láthatatlanság tömeges lett az elmúlt kétszáz év tömegtársadalmában, és a tömeg felszabadulva mások helytelenítése alól, elveszítve személyiségét, ha volt neki olyan, valóban vágyait és indulatait követő, gátlástalan lump lett. Ezért lump műfaj a blog-komment.

Ismerjük Platón arisztokratikus válaszát, az igazságos ember nem a többiek helyeslése miatt igazságos, hanem a lelke rendezettsége miatt. Önmaga miatt igazságos. Azonban ez kevesek sajátja. A többséget mégiscsak a többiek helytelenítése tart vissza az igazságtalanságtól.

γνῶθι σεαυτόν — ismerd meg önmagad. Erre nem nevel senki és semmi a modern világban, csak dohos intézmények, mint az Egyház. Inkább a „szabadítsd fel önmagad, húzd fel Gügész gyűrűjét, akár a hatalomról, akár a szexről legyen szó” a modern mentalitás. De úgy tűnik, ez nem is olyan modern. Az ajtónk előtt járó örök lump az athéni demokráciában is már létezett.

A „közéleti” irónia kis problematológiája

Nos, itt most nem valamiféle irodalomelméleti vagy humánetológiai elemzést fognak olvasni, de akkor már inkább az utóbbit. Csak röviden. Az e témáról való írás szükségességét Szem nevű kommentátorunk egy (szerintem tudatos) megjegyzése éreztette velem e poszt alatt.

Ha az ember iróniával él olyan dolgok kapcsán, amelyeket a média valahogyan láttat, akkor óhatatlanul szembetalálkozik azzal a problémával, hogy indirekt módon elfogadja a média irányítását. Először is azt tematizálja, amit a média emberei tematizálnak, másrészt attól függően tematizálja, ahogyan azt a média tematizálja. Ez már rögtön két függőség. Aki ezek után még iróniát használ, az többszörösen megkaphatja tehát: a terhen túl, amelyet felvállal — s amelyet a média, illetve annak figyelése helyez a vállára —, felvállalja az értetlen vagy érzékeny olvasók reakcióját, akik először is szenvednek a választott hírtől, szenvednek annak általános beállításától, s végül szenvednek az irónia megerősítő hatalmától, amellyel a posztíró mintegy aláhúzza a mediatúra által tematizált valóság ilyenségét vagy olyanságát, nem beszélve arról, hogy gyakran értik félre azt, s akkor az ember olyasmi miatt moshatja kezeit, amit el sem akart volna követni, épp ellenkezőleg. Mindez megölheti az autonómiát.



(Itt érkezhet a képbe Sedith egyáltalán nem szőkenős — pontosabban eredetileg, nem pedig festetten szőke nős — megjegyzése, mely szerint „Néha azon gondolkodom, jobb lenne, ha nem gondolkodnék.” — amit tudatosan úgy kellene értenünk, néha jobb lehet nem arra figyelni és nem azon gondolkodni, amit tálcán kínálnak elénk különböző „fórumok” különböző képviselői.)

Az érem másik oldala ugyanakkor, hogy aki nem érti az iróniát, vagy nem képes / hajlandó úgy közelíteni egy íráshoz vagy bármilyen megnyilatkozáshoz, hogy abban felfedezze azt, nem igazán kompetens olvasó. A bajok néha ott kezdődnek, amikor valaki megjegyzi, hogy „komolyra fordítva a szót”. Kérdés, hogy nem-kompetens olvasók kedvéért érdemes-e mellőzni az iróniát, ugyanis ha az ember mellőz egy nyelvi és attitűd-beli eszközt, akkor elkezdhet mellőzni más, „túl komplikált” eszközöket is, míg végül eljut a kifejezés teljesen egyszerű formájáig. Kétségtelen, hogy ez a forma tiszta lesz. Kérdés, hogy az ember nem veszti-e el ezáltal a komplex kifejezés — és ezáltal egy viszonylagos szabadság — lehetőségét, legalábbis „aktuálpolitikai” kérdésekben. Ironikus persze a gondolat, hogy in concreto aktuálpolitikára egyáltalán szüksége lehet egy normális embernek — főként a mai, médiumittas korban.

Harmadrészt (s ez az érmének azon oldala, amelyen pörög): ha a szöveget, a kifejezést megszabadítjuk az iróniától, egyúttal megszabadítjuk magunkat egy fegyvertől is, amellyel nevetve nekieshetünk azon erőknek, amelyek teljesen iróniátlanul tolakodnak be a világunkba. Megszabadítjuk magunkat az enigma pajzsától, a kétértelműség előnyös hatásaitól, amellyel ki tudjuk fejezni szembenállásunkat a nem magunk választotta ellenségünk és az ellenségünk ellensége hízelgésével szemben, aki nem a barátunk.

Nemrég egy barátom, mikor nagyobb társaságban különböző ausztráliai és óceániai népcsoportokról, azok legendáiról, valamint azon a kontinensen található állatfajokkal kapcsolatos megfigyelésekről beszélgettünk, megjegyezte, hogy a híreknek tulajdonképpen hasonló kaliberű témákról kellene szólniuk. Igaza volt.

A Tea-Kör éppen az a hely, amit ilyesmire használhatunk, és ennek örülök. Ezúttal irónia nélkül, viszont némi retrospektív öniróniával.

Ha nincsen gárda, miért nincs helyette más?

Tisztelt Tea-Kör Szerzők és Olvasók.

Levelet írt nekünk egy vidéki kulturális főváros lakója. Szerintem félrecímezte, a For a Better Tirpákbokrétásnak akarta írni, de úgy látszik, azt hiszi, hogy ez ugyanaz a társaság. Felvilágosítom, hogy nem, de a levele lényegét leközöljük, ha már így alakult:

Mint egyszerű tirpák alacsonyember ezt kérdezem én, amikor a városban járok, ahol élek. Én, az egyszerűember nem értem, hogy amikor a főbb sétálóutcákat vagy tereket vagy a mellékutcákat járom, akkor miért nem bukkan fel valahol egy rendőr, egy polgárőr, egy közterületfelügyelő, egy karabélyos, egy csendőr, egy katona, egy rendfenntartó közeg, egy gárdista. Egy zsandár, egy biztosúr, egy fakabát, egy zsaru, egy zsernyák, egy kopó... bárki, csak biztonságban érezhetné magát a lány, aki szembejön és kerüli a pirosposgásmosolygós tekintetem és meggyorsítja a lépteit, mint a macsek az ajtórésben, vagy én magam, akire humánus tekintetem miatt azonnal rácuppan az a szipus cigány, aki ordítozni és verekedni szokott a város kellős közepén, és akit minden turistaszezonban kiengednek, ha egyáltalán valaha beviszik (diliházba kéne, de az sincs), és aki a város bármely pontján előfordul, de újabban csak a központban, hogy mindenki sétáját — nyanyáét, papáét, tiniét, turbékoló párocskáét — tönkretegye — és ilyenből van ám minden ötven méteren egy. Nem tudom, ez valójában tényleg pénzt kunyermál-e vagy csak egyszerűen fenyegetőzik. Engem egyszer fényes nappal átölelt, egész testszagával, kitérni se tudtam az útjából — amikor balra mentem, balra jött, amikor jobbra mentem, jobbra jött —, és majdnem szemenköpött és majdnem lefejelt, úgy kérlelte a pénzem vagy rongy életem. Aztán mesélték, valaki egyszer jól megverte, azóta valamivel illemtudóbb, artikulálatlanul sem üvölt annyit azóta szegín.

Vagy az a négyfős cigánybanda-tag, aki idejön hozzánk pénzt kunyermálni szép, búgó hangon, lefestve életének szerencsétlenségét, és kabátja alatt megvillogtatja felénk az anyja kiskésit a város kellős közepín, fényes nappal vagy éjnek évadján, és ha nincs velem a vagány és sokatélt barátnőm, aki tudja, ilyenkor hogy kell beszélni egy őrülttel, akkor nem biztos, hogy szerencsésen kerülök ki a történésből. Én, a tirpák egyszerűember nem élem át úgy, hogy ez egy jó edzés a léleknek, hogy ez egy demilyen nagyszerű kihívás, hogy a szellemi fejlődés előcsarnoka és hogy még több ilyet, különben Haarlem-i mindennapok c. számítógépjátékot veszek a médiamárktban, ami ugyanerről fog szólni. Vannak ilyen nagyemberek, akik ezt tudják így szemlélni, de én nem. Nekem nincsenek vagány ötleteim, élhetetlen, élemedett, szatyrot cipelő egyén vagyok, aki nem ért a multikultúrálizmushoz, szkenofóbiásan féltem a kis életem és nem gondolom azt, hogy ez a karma ajándéka vagy valami hasonló.

Én, a hülyekisember, akinek testi ereje nulla, szeretnék látni egy őrbódét az utcasarkon, vagy két szablyával felszerelt marcona katonaembert, vagy egy mordályos pödröttbajszút, vagy legalább két kopasz árpádsávost, akik csúnyán néznek ilyenkor és eltessékelik azt az agresszív szipusgyereket, vagy azt a szemem előtt rongálót, vagy azt a szemem előtt erőszakoskodót, vagy azt a bicskásembert — jó lenne, ha mindegyikre jutna egy, de inkább kettő. Vagy szeretnék látni legalább egy járőrőzö rendőrautót, vagy egy állig felinkalozott kékruhás legófigurát, aki könnygázsprével annak a sötét alaknak közvetlen közelről a szemébe fúj, úgy, ahogy ott, a gárdatüntetésen csinálta. Vagy ha már nem fúj a szemébe, legalább vegye elő a sprét, megmutatni, hogy van olyanja. Mert én nem hordok kést magamnál, tetszenek tudni, lehet, hogy az szabálytalan is volna. Nem értek a magyarközlönyhöz.

És én, az egyszerűember nem északkelet-magyarországi faluban lakom ám, nem is a külvárosban, hanem egy Ojrópai Értelemben Vett Kúlturhális Fővárosban, annak is a kellős közepén.

Felőlem nevezzék polgárőrségnek, vagy rendőrségnek vagy csendőrségnek vagy karabiniérinek vagy bach-huszár úrnak vagy bárminek.

Nekem, az egyszerű tirpákembernek vagy tirpákasszonyiállatnak erre szükségem van. Igényem van rá. Szeretnék minden utcasarkon egy biztonságot adó fejet látni. Kedves állambácsi. Ez egy piaci rés, munkahelyteremtési lehetőség, tessenek betölteni. De aztán ne dilinós szipuscigányokkal, meg veresgárdistákkal, jó?

A mélyszegínség nem jó tanácsadó.

Egyébként liberális gondolkodású vagyok. Ezt az is mutatja, hogy kerékpáron járok, és az ismerőseim rendszeresen részt vesznek abba a tiltakozós izébe. Na, hogyishívják. Kritikus tömeg.

Két világ: arisztokraták vagy hiénák és sakálok és birkák

Majdnem kerek évforduló. 51 éve jelent meg di Lampedusa könyve, A Párduc. Rögtön megfilmesítették és nagy siker lett, amit én nem nagyon tudok megmagyarázni.

A történet a szerző egyik őséről szól, Salina hercegéről, 1860-ban, amikor Garibaldi csapatai megszállják Szicíliát és megdöntik a 700 éves Nápolyi Királyságot, amelyhez egykoron nekünk is közünk volt Nagy Lajos révén... Ezt az eseményt, az olasz királyság megteremtését a magyar közönség valami nagyszerű tettnek gondolja. Természetesen a királyság kikiáltása sok más monarchikus állam felszámolásával és egy életforma, egy világ felszámolásával járt.

A történet eléggé hasonlatos a mi Noszty fiúnkéhoz. Egy csóró arisztokrata feleségül veszi a meggazdagodó polgár lányát, az arisztokrácia pedig lassan és kitartóan hanyatlik. E házasság behódolás vagy újrakezdés. Ezért nem kicsit nosztalgikus az írás, ami különösen pikánssá teszi sikerét a hatvanas évek új-balos divatja közepén. Bár az 1984-es magyar kiadáshoz írt magyar utószóban Szörényi László nem győzi hangsúlyozni, hogy nem konzervatív írás, ez az. Olyasmi, mint Fontane Tóparti kastélya (Der Stechlin), amely a porosz arisztokrácia világát írja le nosztalgikus módon. Igen-igen, oakeshottiánus módon.

A könyv sokat idézett alapgondolata: „Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogyan van, mindennek meg kell változnia.” A kulcsgondolat az „okos alkalmazkodás”, katolikus és latin erény.

Di Lampedusa a születő új világ ironikus leírása mellett, azokkal érez együtt, akik az újhoz nem tudnak alkalmazkodni, mert a felfordulásban eltűnt 1-2 tyúkjuk, és „többre becsülik az ismert rosszat a ki nem próbált újnál”.

A főhős, Salina hercege nem siránkozik vagy sopánkodik, hanem inkább gúnyolódik vagy haragszik, mert ez utóbbi az úrhoz méltó viselkedés: „… sűrű rajokban megkezdték a menetelést a váratlan zsákmány felé… Rendetlenül, de elszántan rohanták meg, eltelve hetyke önbizalommal: hármas-négyes csoportokban cikáztak, s időnként meg-megállva és összedugva a fejüket, bizonyára égig magasztalták a kettes számú hangyaboly évszázados dicsőségét és jövendő jólétét, aztán a többiekhez csatlakozva folytatták a menetelést a ragyogó jövő felé; a parányi kis imperialisták fényes háta reszketett a lelkesedéstől, s egészen bizonyos, hogy soraik fölött hallhatatlanul valami hálaadó ének hangjai röpködtek… Aztán majd megváltozik, de rosszabb lesz. Mi voltunk a párducok, az oroszlánok; s akik a helyünkre lépnek, azok sakálok és hiénák lesznek, és valamennyien, a párducok, a sakálok és a birkák, továbbra is azt hisszük majd, hogy mi vagyunk a föld sava-borsa.”

A Modernitás kora a szerzés kora: a modern szerezni igyekszik, akár mások kárára is, sőt, a demokrata — az „aggály és távlat nélkül való emberek” — legszívesebben mások kárára szerez földbirtokostól, egyháztól, zsidóktól, sváboktól, kulákoktól, burzsujoktól. Az arisztokrácia vagyona, pozíciója oda, védhetetlenül. Azonban di Lampedusa nem pusztán nosztalgiázik, és egyáltalán nem igyekszik a status quo-t védeni, sem egy társadalmi csoport pozícióját nem védené. A megváltozott világnak egy habitust, egy jellemet tud felajánlani: „hajlamot arra, hogy abban keresse életformáját, ami tőle magától telik, s ne abban, amit másoktól elragadhat… a varázs jórészt a jó modorból ered, és számot vet azzal, hogy egy jól nevelt úriember mennyire kellemes tud lenni, mert alapjában nem más, mint olyan valaki, aki az emberi természet oly sok és mindig kellemetlen megnyilvánulásait eleve kiküszöböli magából…” Amit az eltűnő arisztokrácia fel tud ajánlani, az a társas intelligencia, amely az udvariasságot nem a gyöngeség jelének tekinti.

Politika és ízlés: lehet férfihoz illőn is...

... még a fekete kalaposnak is.

Lincoln, Reagan, Clinton, Obama...

Évek óta gondolom, hogy ez a britpop-sztárként indult, majd amerikaivá vált, nigériai és brazíliai felmenőkkel rendelkező úriember megérdemel legalább egy posztot valamely konzervatív fórumon. Noha sokan sokféle módon fintoroghatnának (származása, választott amerikaisága, politikai „hovatartozása”, médiafigura-jellege, zenei szentimentalizmusa stb. miatt), mégis, amilyen tehetséggel, választékossággal, intelligenciával, valamint kitartással alkot, él és kommunikál, az nem csak a mai celebrity-szcénán, de egyáltalán a globális szcénán bámulatosan ritka.

Érdemes elejétől végéig végighallgatni alább ezt az úriemberi minőségeket felmutató, fehér politikusok hadoválásait megszégyenítő interjút. Pedig nem épp a legjobb környezetben (CNN), s nem a legtöbbet kihozó témákról kell beszélnie. Seal, a „fekete herceg” — ahogy valaki egyszer nevezte — új, ezúttal soul-feldolgozásokat felvonultató albumáról, az Isten-adta adottságok kapcsán Sade-ról, a házasság és a család, valamint annak prioritásai kapcsán feleségéről, Heidi Klum-ról (Tölgyünk is megirigyelhetné e szavakat), a politika kapcsán az általunk eddig nem sok bizalommal fogadott Barack Hussein Obama-ról beszél, az USA „nagy, vizionárius elnökeinek” sorában láttatva őt, akik között e neveket említi: Lincoln, Reagan, Clinton.

Amikor szavainak némi súlyt tulajdonítunk, abban szerepet játszik, hogy Sealhenry Samuel volt az egyetlen média-szereplő (fehérek és feketék, keresztények, zsidók és muszlimok sokasága között), aki 2001. szeptember 11. után pár nappal képes volt kiegyensúlyozottan azt nyilatkozni, amit egy normális ember nyilatkozna — hogy ti. most talán egy ideig kevésbé lesz fontos Amerika számára az, hogy ki hányadik a toplistán.

Erkölcsi súlyt tulajdonítunk szavainak továbbá azért, mert zenéjét és személyét tisztaságot és (az emberi gyengeség felmutatásával együtt) bizonyos belső erőt sugárzónak ismertük meg. (Akik humort keresnek alakjában — mint ahogy pl. Tevvton vagy Mr. Pharmacist szokása —, azok többnyire azonban nem zenéjében fogják megtalálni, főleg nem rendkívül sötét hangulatú, bár a soul-ra jellemző romantikus érzelmességet valamelyest megőrző Human Beings című albumán.)

Mondhatnák tehát, Seal tipikus eszköz lehetne egy csomó baloldali világpolitikai toposz számára, — a ZTT és a Warner Bros. „kreációjaként” — a túlerőltetett antirasszizmustól és interrasszializmustól kezdve a „szociális” és „progresszív” gondolatokon át a konkrét elnökválasztási kampányig, a „humanizmus” és „béke” hangoztatásától az amerikai szentimentalizmus számos európaiatlan légváráig, melyben a „család” és a „gyerekek” éppolyan fontos helyet kapnak, mint a „vallás”. Seal számunkra mégis előadóként és úgymond mint lelkileg normális ember hiteles, ahogyan hiteles Sade is, akiről hasonló dolgok volnának elmondhatók. És higgyék el, relatíve normális emberekből már nincs olyan sok, hogy túl egyszerű volna válogatni — főleg nem popsztárok közül.

Zenés diszkográfia:

Seal [I] (1991) (Loxon kedvenc albuma tőle)
Seal [II] (1994) /a Deezer-en csak két szám érhető el, köztük a finoman arisztokratikus, madrigál-szerű Kiss from a Rose/
Human Being (1998) : Human Beings video
Seal [IV] (2003)
System (2007) (Loxon másik kedvenc albuma)
Soul (2008)

Egy videó az új albumról, Reactionary és Tölgy uraknak ajánlva:
It's A Man's Man's Man's World

És az eggyel régebbiről, amit ajánlok M. V. E.-nek és Don Shimoda-nak:
The Right Life

A számos kiváló egyéb felvételből, valamint a „kötelező” első albumon kívül ajánlom még:

Seal Live Church Studios, London, 1991 — ezen belül is: Killer, Deep Water, Whirlpool, Violet

MTV Unplugged: Seal, 1996 — különösen a Quicksand c. David Bowie-szerzemény feldolgozását, valamint a Kiss from a Rose-t.
 

Hello Tourist! *

Hello tourist du bist in Budapest,
capitol of Hungary
For a little money I will show you
this beautiful city

I am a student, I am 23
I study sociology
on the very famous Eötvös Lóránd
Science University

Hello tourist on the right side,
Hello tourist on the left side

This is called Danubius
wich is a river and also a radio
That is a Bridge wich is called Lánc
and also one radio

To the right side you can see the Buda part
wich is one half of the city
To the left side you can see the Pest
and the Parliament of Hungary

Hello tourist on the right side,
Hello tourist on the left side

Look at the hill there is a castel
it was the old king's residency
We have no more kings because Hungary
is a parlemental democracy

Hello tourist on the right side,
Hello tourist on the left side

I am sure you are tired now
you can leave now with this ship “Hapci”
If you liked the tour you can give me now
some Hungarian money

We will stop now you can go to casino
bye-bye arrivederci
I hope you enjoyed the sightseeing tour
auf wiedersehen bonne nuit

Hello tourist on the right side,
Hello tourist on the left side
Hello tourist on the right side,
Hello tourist on the left side

(Emil Rulez: Hello Tourist)

* Disclaimer for non-Hungarian readers: this song is a Hungarian “self”-parody, similar to the Movie “Valami Amerika”
 

Karácsonyi ajándék Parlamentünknek

Loxon a Konzervatív Tea-Kör szerzői, különösen Tevvton nevében átnyújtja szerény ajándékunkat az úgynevezett magyar országgyűlésnek.

 

Crisis? What crisis?

Peter Berger egyik könyvét a következő képpel kezdi: a varázsló fázósan összehúzta a bundáját a tűz körül, majd megszólalt. „Válság van. A dolgok nem mehetnek így tovább!” És azzal elkezdődött.

Bizonyos értelemben a krízis nem rendkívüli helyzet, hanem a dolgok normális állapota, a conditio humana lényege: rendszeresen döntési helyzetekbe kerül az ember. A fordulópontot jelentő döntési helyzet sem tragédia feltétlenül, hiszen lehet a fordulat a megtérés, megvilágosodás és hasonlók, hibáink és bűneink belátása. Ami Sámsonnal történt rabsága idején Milton leírása szerint. A modern ember fél a döntéstől, a fordulópontoktól pedig még inkább, mert abba a lehetetlen önhitt hitbe ringatták és ringatta magát, miszerint a létező világok legjobbikában él, és életmódja a lehetséges legjobb, minden értelemben. Bármiféle változtatás a lehetséges legjobbhoz képest csak hanyatlás lehet.

Azonban a krízis önmagában nem valami kerülendő rossz.

De Magyarországon egy ideje beszélnek a válságról, meg az ő prófétáiról. Ezalatt azonban elsősorban a gazdasági válságot értik: hogyan alakul a GDP és egyebek. Mivel a gazdaság és minden, ami mérhető lett a hazai politikai nyelv egy meghatározó aspektusa, ezért Feri és csapata trükkök százaival előállította a kívánatos számokat. „Ha ez kell nektek, megkapjátok!” Kádár korában sokkal egyszerűbb volt a kívánatos számok legyártása, ami rendszere felsőbbrendűségének ékes bizonyítéka.

Azonban a búzablogon „is” egy fontos megjegyzést tett: „8 millió ember keresi, hogyan ne fogadjon szót”. A gazdaság mellett, sőt, meglátásom szerint, az előtt politikai válság van Magyarországon. Igen, az emberek zöme nem akar engedelmeskedni a törvényeknek, a kormányzati hatalom romokban, és mellesleg az emberek közti kapcsolatok is meglehetősen romosak.

Már korábban írtam, hogy a politika nem alapulhat pusztán erőszak tevésen vagy a korrupción. Bizony Machiavelli, Lenin és Gramsci, meg mai híveik tévednek. A hatalom intézményei, a „trón” így megszerezhető, elég egy napra rávenni az embereket némi száraz tésztával, hogy a megfelelő módon szavazzanak. Azonban a mai Magyarország e formalizmus cáfolata: a formális, jogi-intézményes hatalom nem sokat ér, legfeljebb annyit, hogy más sem gyakorolja — nem használhatja így senki sem fel ellenünk. Ez hasonló taktika, mint a fociban a labdatartás: addig sem lehet gólt lőni nekünk, bár gólt mi sem tudunk lőni.

A magyarok bizony engedetlenek.

Hevenyészve három magyarázatot látok:

— az ember eredendően engedetlen, lázongó lény Éva, a liba óta. Ez van. Kevésbé az engedetlenség, inkább az engedelmesség a megmagyarázandó. Az eredendő bűn keresztény tanítása mellett egy empirikus megfigyelés: „Ezenkívül bizonyos, hogy az állam mindenkor inkább polgárai, mint ellenségei miatt forog veszedelemben, mert ritkák a jó polgárok. Ennek következtében az állam egész jogának birtokosa mindig jobban fél majd a polgároktól, mint az ellenségtől, s ezért azon lesz, hogy vigyázzon magára, ne annyira gondoskodjék az alattvalókról, mint inkább résen legyen velük szemben, főleg azokkal szemben, akik a bölcsesség hírében állnak, vagy gazdagságuknál fogva hatalmasabbak.”

— a baloldal általában, jó 200 éve érzéketlen az engedelmesség habitusát kialakító intézmények fontossága iránt. Pontosabban, rombolja a családot, az iskolát, az Egyházat, és bármit, ami tekintélyen és elfogadáson alapul. Baloldalt mondok, és ebbe nem csak a munkásmozgalmat értem bele, hanem mondjuk olyan alakokat is, mint Karl Popper. A mai delegitimitással küszködő hazai baloldali hatalom egyik alakja pár éve még a engedetlenség és ellenállás prófétája volt, míg hatalomtechnikussá nem lett.

— ez eddig azonban két általános magyarázat, nem magyar sajátosságok. A magyar sajátosság az, hogy a poszt-kommunisták elfogadták és folytatták az említett marxista materializmust: csak az erő és a pénz számít. Valakit vagy lenyomunk, vagy megveszünk. Azonban ez nincs így. A politikai közösség morális: tartalmaz közös morális előfeltevéseket a jóról-rosszról, helyesről-helytelenről. Ezt a morális közösséget egy ügyes politikus alakíthatja, de mindig korlátot jelent a számára. Feri, a pojáca részben képtelen elfogadni bármilyen korlátot. Szociopata, segítségre szorul. Másrészt alakítani is képtelen volt ezt a morális közösséget: csak lefizetni illetve megfélemlíteni akart. A 2006-ban szétszórt milliárdok elegendőek voltak a formális hatalom megszerzésére, úgy gondolták, az ellenzők végigverése elég lesz a béke megteremtéséhez. És valóban, realista hatalomtechnikusok elégedetten csettintenek, béke van és a hatalom is megvan még. Csak egyre kevesebben engedelmeskednek, önként senki sem kooperál ezzel a kormányzattal. Ez háború esetén válhatna világossá, amitől a modern világ most megkímél minket.

Két részből áll az ország: az egyik várja a politikai közösség helyreállítását, a másik csalódottan látja, hogy semmit sem ér a hatalom önmagában, és rettegve várja az előbb említettek esetleges hatalomgyakorlását.

Ajánlatok olvasásra / a drezdai Zwinger

Johnny Kurtz fotója

Vasárnapi posztunkban ajánljuk Gabrilo-nk több érdekes témát érintő írását a Konzervatórium honlapján. Öröm, hogy az aktualitások élesen látó elemzése mellett szerzőnk jó konzervatív módjára nem ragad le a puszta ellenreakciók szintjén, hanem apropóként használva azokat bevilágít a politikai fogalmak, politikatörténet és birodalmi hagyományok terrénumára. Így a baloldali vagy otromba intellektuelek mesterkedései mellett szó esik atlantizmusról és Metternich-ről is. (Nem csak) stiláris szempontból számunkra a legfontosabb értékei ennek az írásnak a logikai és az artikulatív igény. Ez olyan erény, amit a mai konzervatív újság- és blogírásban a leginkább érvényesíteni kellene, nulla emocionalitással.


Ajánlom még Csöncsön Körünk számára túlságosan agnosztikus, de a saját relativizmusát következetesen és gondolatkeltően érvényesítő írását, amely Richard Rorty egy könyvének olvasása kapcsán fogalmaz meg liberalizmus- (és Rorty-) kritikát (főleg a cikk ezen második része figyelemreméltó). Mint a szerző kommentárjában megjegyezte, Gabrilo-nk bizonyára kevéssé örülne egy efféle írásnak, és talán emiatt nem is volna helyes egy ajánlóban szót ejteni róluk, Loxon mint integratív hajlamokkal rendelkező posztíró, ezt most mégis megtenné.


Posztunkat a drezdai Zwinger (a város II. világháborús bombázását követően újjáépített) barokk épületegyüttesében készült képekkel tesszük egységessé: a birodalom és a németség — kuruckodástól és egyéb etnikai ellenszenvektől mentes — idealizmusát visszhangozva, amely — úgy véljük — mindkét ajánlott írásban bizonyos módon jelen van.

Amikor nem ér a kritika

Mindig sajnáljuk, amikor a konzervativizmus örve alatt olyasféle kritikák születnek, amelyek inkább a kákán mindenáron csomót keresni kategóriájába illenek. Varnus Xavérnak nem vagyunk fan-jai, semmilyen szempontból (zeneileg sem). De meg kell állapítanunk, hogy amit kritikusunk idéz tőle — következetlenség vagy sem — igaz. S nyilvánvalóan nem ő tehet róla, hogy egy pitiáner, bár kicsit kínos névtévesztés történt (gondolják, hogy X. felelőssége? Én nem).

De köszönöm a tudósítást. Örülök, hogy a Xavér interjút adott a Demokratának (meg annak, hogy a Demokrata felkérte), s annak is, hogy abban ezek szerint értékelhető dolgokat mondott. Ha ettől nem is lett konzervatív és példamutató személyiség, de legalább maradt egy színes figura, akit lehet szeretni vagy — ha úgy jobb nekünk — utálni.

Hisztizik-e egy rendes konzervatív?

Nem.

A hiszti olyan műfaj, ami heveny vizenyő jelenlétére mutat a lélekben.

Vannak lobbanékony, másképp: gyulladékony típusú lelkek is, akik egyébként nem tüzesek, hiszen felgyújthatók: sokkal inkább papír-egzisztenciák, legfeljebb faforgácsok. Az efféle hiszti jellemző forradalmár-csicskás létmódozat. (Az igazi forradalmárok az ilyen csicskások felett állnak, ők természetesen ravasz, kimért és nem könnyen kibillenthető, mondhatni tervszerű elvetemültséggel rendelkeznek: nézzék csak meg Marx vagy Freud képét.) A csicskás természetesen az utcai proli-forradalmár vagy az ún. értelmiségi „közéleti harcos”.

Az ilyen hisztérikus, mániákus egzisztenciák a hülyeség forrpontját keresik, a paroxizmust, amiben végre láthatják teljesedni az eszmét, az „igazukat”. De ma már, ugye, kedveskéim, nincsenek nagy elbeszélések*, így a forradalmi csicskás átalakult teljesen közéletivé. Most a neve: baloldali újságíró. Rendszerint — nyomtatott sajtó tekintetében — a Népszavában, a 168 Órában vagy az ÉS-ben szerez, de mindenütt nagy koncentrációban előfordul.

Az összes lényegtelen híren rugozó blogkommentátort is ilyen hisztis kukacnak tekinthetjük. Van már aktakukac, ez talán a fórumkukac vagy blogkukac. Ezek mind paroxista kukacok persze, némi elektronikus rezignációval: a végső igazság talán elszáll a blogmotor szeszélye folytán, vagy a következő kommentátor agyoncsapja egy emoticon-nal.

Valami eklatáns tévedés folytán ugyanakkor egyesek azt hiszik, hogy a rendes konzervatív az, aki a konvenciók múmiájává konzerválja magát — ezzel együtt egészségét, tulajdonait, „vallási” és politikai eszméit, és még személyes gondolatait is — csökött és erőtlen dolgok őrizgetése révén. Nos, érdekes módon ez az impotens típus is a napi hírekből „él”, és arculatváltása legfeljebb egy botox-kezelést jelent. Ugyanolyan kukac, mint az, aki ugyanezt baloldaliként csinálja. Ez az általános „fideszes”.

Hölgyeim és Uraim, egy rendes konzervatívban van tűz (és nincs papír), emellett sohasem hisztizik, még akkor sem, ha Tamás Gáspár Miklós fingik egy jót.

Már hallom is a blog- és fórumkukacot: „de mi ennek a posztnak az aktualitása?”

Kutyáknak például még nyakkendőben sem való tea

* Derék teakratáink majd emlékeztetnek rá, hogy dehogynem, hiszen mi korunk Nagy Elbeszélésével indítottuk blogunkat.

Disclaimer for turnip-heads:
az írásmű a szerző saját véleményét tükrözi,
nem a Tea-Kör esetleges (bár nem létező) hivatalos álláspontját.**

** Dísz-klémerünket Monsieur Tevvton javaslatára helyeztük emitt el.

A személyeskedő vitákról

Nyár van. Alig mozdul a levegő. Szívünket aggodalommal tölti el, hogy a Teázóban alig van élet, a Reakció, hátrányára, átalakult (és ott sincs élet). Semmi érdekes nem történik, semmi olvasni érdemes sincs, kivéve némi dögletes és kontraproduktív személyeskedést, ami hol türelmetlenségből, hol tudatlanságból, de leginkább gőgből és hermeneutikai méltánytalanságból fakad.

„Ugyan már, Uraim, Önök olvasták egyáltalán azt, amiről beszélnek, vagy csak hallottak róla? Áhám. Olvasták (na persze). És milyen nyelven? Áhám. Fordításban? (mert minden fordítás rossz). Szóval eredeti nyelven. És meg is értették? (ne nézzenek így: a negyedikes olvasókönyvet sem értették meg, Önökre van írva). Akkor meg miért nem azt mondják a szerzőről, amit minden kézikönyv mond róla? Nem kellene inkább kommentelés meg posztolás helyett inkább _rendesen_ újraolvasniuk?”

Ez a kedvenc érveléssorom (nevezzük routine #1-nek). Általában ismeretlen emberektől kapjuk meg, akik saját szavaikra nem mutatnak fel fedezetet. Valószínűleg azt gondolják (csakis intuitívan), hogy 1) vannak közös előfeltevéseink, aminek az alapján számonkérhetik a másik elhajlását, és 2) ők átlátják, hogy a másik hol hibázik.

Némi tapasztalat után csakis az iróniát és a nonchalante hozzáállást javasolnám ilyen esetekre. Helyzeti előnyünk behozhatatlan, ha 0) ismerjük az „előfeltevés” fogalmát; 1) ismerjük a saját előfeltevéseinket, és 2) tudjuk azt, hogy lehetnek eltérő előfeltevések. Előbb-utóbb zátonyra lehet futtatni diadalmaskodásra készülő fölényes vitapartnerünk: akár úgy, hogy feltesszük neki ugyanazokat a kérdéseket, amit ő nekünk (ezzel is önismeretre neveljük, noha jócskán megkésve), vagy kifuttatva olyan végső — morális, világnézeti — pontokra, ahonnan tovább már nem lehet tovább érvelni racionálisan. Minél nagyobb hidegvérrel tesszük mindezt, minél kevesebb érzelmet pazarlunk egy ismeretlen és láthatatlan ember láthatólag ellenséges mondataira, annál elegánsabban oldjuk meg a feladatot. [L]

Most egy ilyen historikus vitát közlünk, amely győzelem nélkül ér véget.* Az egyik „értetlenkedő, nehézfejű” (thicko) fél nem akarja átlátni, hogy könyvnek szólnia kell valamiről: legyen hőse és hősnője és cselekménye. A másik „hülye” (turnip-head) meg nem akarja belátni, hogy egy szótárnak aligha lehet hőse. A két fél: a régens, a későbbi IV. György (G), és a jeles Dr. Johnson (J).


G: So, Dr. Johnson. Sit ye down. Now, this book of yours...tell me, what's it all about?
J: It is a book about the English language, sir.
G: I see! And the hero's name is what?
J: There is no hero, sir.
G: No hero? Well, lucky I reminded you. Better put one in pronto! Ermm... call him `George'. `George' is a good name for a hero. Er, now; what about heroines?
J: There is no heroine, sir...unless it is our Mother Tongue.
G: Ah, the *mother's* the heroine. Nice twist. How far have we got, then? Old Mother Tongue is in love with George the Hero. Now what about murders? Mother Tongue doesn't get murdered, does she?
J: No she doesn't. No-one gets murdered, or married, or in a tricky situation over a pound note!
G: Well, now, look, Dr. Johnson, I may be as thick as a whale omelette, but even I know a book's got to have a plot.
J: Not this one, sir. It is a book that tells you what English words mean.
G: I *know* what English words mean; I *speak* English! You must be a bit of a thiko.
J: (stand) Perhaps you would rather not be patron of my book if you can see no value in it whatsoever, sir!
G: (stands) Well, perhaps so, sir! As it sounds to me as if my being patron of this complete cowpat of a book would set the seal once and for all on my reputation as an utter turnip-head!
J: Well! It is a reputation well deserved, sir! (sarcastically) Farewell!


* Forrás: Black Adder III, “Ink and incapability.”

Quis! — Gondolatok az utazásról és az idegenekkel való beszélgetésről

Alkalmasint nem egy peripatetikus filozófus [0] megfigyelte volt, hogy a természet, a maga kétségbevonhatatlan hatalmánál [1] fogva, határt szab az emberi elégedetlenségnek. E célját a legkönnyebb szerrel s a legalkalmasabb módra azáltal éri el, hogy a dolgok leküzdhetetlen szükségénél fogva örömeit hazájában keresni s bajait honn tűrni kénytelen.[2] Csupán ott találhat a természet [3] jóvoltából olyanra, ki megosztja vele boldogságát és segít hordani ama terhet, mely minden népeknél, minden időkben túlontúl súlyosan nehezedik egy ember vállára.[4] Igaz ugyan, tökéletlen képességünkkel is képesek vagyunk olykor boldogságunkat kiterjeszteni a természetszabta határokon túlra.

Ám mindez úgy rendeztetett el, hogy a nyelvnek tudása, ismeretségek-kapcsolatok híjával és a nevelésnek, szokásnak, öltözéknek különbözősége folytán oly gátak merednek elénk, ha tulajdon körünkből kitörve, érzéseinket közölni akarnók, hogy ez gyakorta a teljes lehetetlenséggel határos. [5]

Miből következik mindenkor, hogy az érzelmi adásvétel [6] mérlege sohasem annak javára billen, aki hazájától távol kóborol (expatriated adventurer): azt kell vásárolnia, jó áron (at their own price), mire oly kevéssé nyílik alkalma. Társalgását ritkán fogadják el nagy értékleszámítolás nélkül [7] — ez pedig (közbevetőleg mondva) folyvást méltányosabb kufárok (more equitable brokers) kezébe sodorja, hogy hozzájusson oly társasághoz (conversation), aminőt épp előtalál; nincs is jóstehetségre szükségünk, hogy kitaláljuk, melyik fél csapja a jobb vásárt.[8] ...

Midőn szülőföldjüket e dologtalanok (idle) elhagyják s valamely oknál vagy okoknál fogva külföldre mennek, az három általános okból eredhet:
1) testnek bajai,
2) elmének gyengesége, [9]
3) kikerülhetetlen szükség.

A két első pont magába foglalja mind a szárazon vagy vízen utazókat, akik kevélységben, kíváncsiságban, hiúságban, mélakórban szenvednek (azoknak ad infinitum elegyített válfajai szerint). A harmadik csoport a vándorlás vértanúinak egész hadát foglalja magában.

Foto: Blackhybride (Flickr)

---- ---- ----

Kérdés: Ki (quis) és hol írta a fenti teoretikus alapvetést?

Adnotationes tevvtonice

[0] Notice the unintended pun: peripatetikus avagy körbe-járó.
[1] „Unquestionable authority” az eredetiben. Autoriter, tekintélyelvű, elnyomó természet. Oppresszív. Ld. ombudsman, lázadás, egyenlőség-szabadság.
[2] Szerző szavaival v.ö. „e kívül nincsen számodra hely.” Vagyis az elégedetlenség egyik leküzdési módja, ha otthon maradunk. Vö. valamely Státusférfi dictumával: „El lehet innen menni.”
[3] Óh Természet, óh dicső Természet!
[4] „Egy ember vállára:” for one pair of shoulders, a magányos (lone, single, cf. „szingli”) lélekről szól. Nota, „minden időben, minden népeknél.” Conditio generalis hominum; „természetszabta határok,” ut infra.
[5] A természet-adta korlátok felsorolása, melyek leküzdése heroikus, hiszen csaknem lehetetlen. Nota, nevelés, szokás.
[6] sentimental commerce. Nota, a társalgás mint 1) javak cseréje és 2) érzelmek kommunikációja. Vajon az érzelmek közgazdaságában a társalgás az egyedüli egyenérték? Cf. Nietzsche via Derrida a lekopott veretű pénzérméről (egy metafora, ami csak bizonyos közgazdasági körülmények közt alkalmas).
[7] taken in exchange ... without a large discount. Nota, a szavak mint értékhordozók, cf. név-érték (nominal value) és fedezet.
[8] A kelleténél szabadabb fordítás.
[9] Infirmity & imbecility. Nota, a külföldi utazás oka — a kikerülhetetlen szükséghelyzeten és az orvosi okokon kívül tkp. a gyengeelméjűség, aminek morális értelmet ad a szerző.

A konzervatív stílről (avagy hogyan játsszunk, és hogyan ne a világszínházban? ) — lábjegyzetek a poszt- és kommentárkultúrához

Már régóta tervezem, hogy írok Önöknek néhány kéretlen és módszeresebb sort a konzervatív stílusról. Ám az a sajátos érdektelenség, amely a témát körbelengi és mély homályba burkolja, eleddig elvette a kedvemet. Gizikéről nem is beszélve.

Most azonban elöntött a priznicekkel és hidegvizes fürdőzéssel is csillapíthatatlan harci hév – nyár lévén pedig utóbbira még hűvös égövi helyzete ellenére is gyakorta kerül sor távoli kastélyomban. Zenész barátainknál ugyanis megjelent egy cikkrecenzió Lord Shimoda jóvoltából, amely alá a szokásos modorban elindult a kommentálás. Tudják, szomorú módon az a típusú, amellyel kapcsolatban az értelmező szótárban a dögunalom szócikknél kell keresni a pontos referenciát. Engem ez a dögunalom késztetett most írásra.

Megpróbálom összefoglalni a jellemző érvelési metódust, amely a résztvevők politikai irányultságától – sajnos – független (párbeszédes – pontosabban párhuzamos monológos – formában):

1. Hülye vagy. Mellesleg.
2. Okos vagyok, de mindegy.
3. Nagyon hülye vagy. Csak szólok.
4. Nagyon okos vagyok, bár ezzel nem dicsekszem. Ott van a cikkem, az jobban elmondja helyettem.
5. Azért vagy egyébként hülye, többek között, mert azt írtad, hogy Che Guevara kék ágyékkötőt viselt, miközben pirosat viselt.
6. Nem azt írtam, amit írtam. Azt írtam, amit nem írtam.
7. Képzeld, kinyitottam egy szótárt. Többet kéne olvasnod.
8. Én meg belelapoztam ám a Guinness Rekordok Könyvébe!
9. Én olvastam ám Rubicon-t is!
10. Nekem meg a Schvoy lepecsételte az útlevelemet. Jöhetnél te is hiteles beszámolókkal.
11. Menj innen. Csak úgy mondom.
12. Találd meg utadat valamely felmenőd belsejébe, teszem hozzá higgadtan.
13. Minősítgetsz, azt tudod, ugye?
14. Te minősítgetsz, kérlek szépen. Nincs erkölcsi tartásod.
15. Kimoderállak, ha ilyeneket mondasz.
16. Ezt a ti kutyátok kölykénél így szokták. Csak analizáltam.
17. Szép kis analízis. Relativizálsz.
18. Idehozom neked ugyanazt az idézetet kétszer, te meg rá se rántasz. Te relativizálsz, különben is, édes pajtásom.
19. Na most aztán már irgum-burgum, de tényleg. Ha még egyszer azt mondod, hogy én relativizálok, erkölcsileg ellehetetlenítelek és kinyomom a szemedet.
20. Kutyátokkölke. Csak moderáljál ki. Itt van a mellkasom, tessék, tépd ki a szívemet is. Annál inkább hősies vörös színben fog pompázni, ha eddig nem is – mert eddig semleges, strukturalista szívem volt! De most!
21. Nem kell a duma. Terroristák vagytok ti mind. Ebből is látszik.
22. Támaszd alá. Különben is ti vagytok a terroristák. És még szöveget se tudtok értelmezni.
23. Már eléggé alátámasztottam. Lásd 1., 3., 5., 7., 9., 11., 13., 15., 17., 19., 21., na meg 23. pontokat, ez utóbbi a leglényegesebb.
24. Ez nem támaszt alá semmit, csak a 4-es pontot, meg azt, hogy a 3-as pont saját magadra vonatkozik elsősorban.
25. Nem fogunk itt filológiai vitákat folytatni, amikor te egy kiállhatatlan terrorista vagy. Olvasd el újra és kész. Akkor majd rájössz, hol lakik a konzervatívok istene.
26. Ott lakik a kutyaólban.
27. Na tessék, ateista vagy. Ateistákkal nem vitázom. Azoknak nincs is erkölcsi érzékük. :)))))))), valamint :(((((((((
28. Muhhahha, :DDDDD
29. Bruhahahahahahahah (ezt nevezed te érvelésnek, te kis maszopos penészvirág?)
30. Ennyit rólad, Magyar Nemzet-fan.
31. Na jól van, most már idézz, pöttömjankó, mert seggberúglak, aztán anyád is megnézheti, hogy repülsz.
32. Már bocsánatot kérek, de én egy jó cikket írtam. (Sírni kezd.)
33. Na, most már lelépek, megyek meccset nézni inkább.
34. Futballhuligán!
35. Utalnék a 29. pontra. Egyébként a meccs jó. Már 2-0.
36. Különben meg kiirtottátok a zsidókat.
37. Na állj. Ti irtottátok ki a zsidókat. (Közben 3-0)
38. Nem, ti.
39. Nem, ti (ezt már a 37-es pontban is bebizonyítottam).
40. Az semmit nem ér. Elkened. Olvasd el, mit írtam a 38-asban. Az minden érvedet rombadönti.
– idegen közbelép: Mit kell ezen vitatkozni, Che Guevara egy Horthy-imádó fasz volt. OFF Különben meg nagyon szép ajándékokat kaptam karácsonyra.
41. Téged nagyon csúnyán lejátszottak a pályáról. Én alázatos keresztény vagyok, de így is megállapítom tárgyilagosan, hogy romokban heversz.
42. Kevés vagy, mint balatonszeletben az erkölcsi érzék, horthy-rajongó! Kereszténység, pfuj, öldöklő magyar nagyonszentkirályok.
43. Ne sértegesd a szentistvánt, nem civilizált dolog.
44. Ennél még Che Guevara is nagyobb szent volt.
45. Revideáld magad, vagy kikötözlek egy fához, aztán felgyújtalak egy rakás Népszabadság tetején.
46. Na tessék, ez az igazi „szent” istváni szellem!
47. Unlak, elmegyek.
48. Ámen.
49. Mégis visszajöttem.
50. Érdekes, talán csak nem lelkiismeretfurdalást éreztél a 36-os érvem miatt?!
51. Nem, hanem időközben kiestek a lappok, és nincs jobb dolgom, mint téged gyepálni.
52. Nekem sincs jobb dolgom, de ezt nem vallom be.
53. Akkor újra: még mindig nem érted, hogy hülye vagy?
54. Még mindig nem. Még mindig úgy gondolom, hogy okos vagyok. Viszont te hülye vagy, az már biztos.

etc. ad infinitum (a valósággal való bármely egyezés... stb.) Mármost, mi a teteje mindennek?

By the way, Kínai Kálmán és Trágár Tóni, ha a konzervatív stílusnak nem is éppen mintapéldányai, legalább posztokat írnak, és nem kommentálnak annyit feleslegesen. Viszont a fentiek után bárkinek is joggal fájhat, hogy a kommentárok színvonala alacsony? Magunkon kellene kezdeni a nívó javítását.

Hogy ne csak parodizáljak itt, íme néhány arany ötlet, néha óvodás szinthez szabva (sajnos van értelme).

a) A nick-eket annak venni, amik: nevek, szerepek. Nem tudjuk, ki és miért rejlik mögötte —> a konkrét szerepre reagálni, nem a feltételezett és paranoid módon felruházott személyre. Az internet, különösen pedig a blogoszféra ráadásul hamis terület, itt mindenki játszhat szerepet; nem valós személyek, hanem kreált maszkok, néha kísértetek ütköznek meg.

b) Tekintélyalapú érvelés helyett elsősorban gondolati érvelés. A tekintély bármikor és bárki által kétségbe vonható. Ehhez kapcsolódóan: nem venni hitelesebbnek egy hivatkozott írott forrást, mint egy személyes beszámolót, vagy mint egy személyes benyomást és álláspontot – csak azért, mert az írott: írott, s tehát bibliográfiai adatokat lehet idézni hozzá.

c) Szükségtelen a vitapartner számára axiomatikus dolgokat „megdöntöttnek” és „megbukottnak” nevezni, mivel semmi foganatja. (A másik nem tekinti így – ha egyáltalán feltételezzük, hogy nem játékból köti az ebet a karóhoz).

e) A nagyon nagy ökörségeket figyelmen kívül kell hagyni. Egyáltalán nem szükséges dialógust folytatni, ha az hiábavaló. Hogy a felesleges magyarázkodással csak az ezeket minimális erőfeszítéssel kicsikaró ámokfutók nyerhetnek előnyöket, azt – ha Loxontól nem – már Manyi Bécitől is megtanulhatták volna.

f) Néha mondhatunk valami kedveset vagy elismerőt is vitapartnerünknek. Szavatolom, hogy nem fog fájni.

Kiegészítés mindezekhez: nem fog semmi eldőlni az ilyen rossz kis onlájn mém-csörtékben. Hiúságunk nem fog sosem kielégülni, ellenfelünk pedig nem fog kiesni a nyeregből, és főleg nem akkor, amikor (ál)arcunkra esünk, mert kiderül, hogy aki ellen mozgósítottuk az egész bábeli könyvtárt, csak egy kreált maszk.

Persze mindezt ne vegyék készpénznek, ez csak egy alakoskodó, hiú és magasztos nick magánvéleménye.

*

Post Scriptum

Posztzárta után a Konzervatórium blog idézett posztja érdekes,
egyszemélyes ámokfutássá alakult a megkritizált és feleslegesen felhúzott szerző,

Mathias Brandy

részéről.
Úgy látszik, vannak még igaz komédiások a világon.

Mi továbbá elkönyvelhetjük: jó helyre tapintottunk, amikor
a kommentálás diszkrét bájáról
e poszt hozzászólásait mutattuk be példaképp.

Reactionary nevű szerzőnknek pedig ezúton mégiscsak gratulálnunk kell.

Léteznek-e a gondolatok?

Mai feladványunk:

Léteznek-e a gondolatok? Tessék bebizonyítani akár csak egyetlen gondolat létezését is. Az a bizonytalan érv, hogy hiszen le vannak írva, piha. Ugyanis mint tudjuk, egy gondolat leírása nem maga a gondolat. Tessék bebizonyítani, hogy maga a gondolat (egy bizonyos gondolat) – tartalmastul, mindenestül – létezik (vagy legalább: létezett).

*

(Okulva Tölgy Cool Tea Partay-jából a továbbiakat megpróbálom trendy példákon keresztül szemléltetni.)

Ne tessék agyhullámokat emlegetni. Az agyhullámok mérése: agyhullámok mérése. Közismert, hogy az agyi aktivitás leképezései nem túl izgatóak. Általában kimerülnek valamilyen káposzta-szerű ábrában, vagy cikk-cakkos grafikonban, amellyel bármely 3-4 éves telefirkálja a szülők könyveit:

„bla-bla-bla
yxcvpoinsdgslkyx!?%"+!”

Ezekhez a típusú ábrákhoz képest még ez is jobban ábrázol egy mentális állapotot:

Aachi, Azhát és Jó Tündér
nevű kommentálók agyhullámainak hiteles ábrája

Vagy az ilyenek, amelyek bemutatják, hogy a „felvilágosodást” követő, úgynevezett „szabadgondolkodás” milyen rögeszmékből állhat, miféle síneken futhat :

„Obama vagy Hillary?”

Érdekes, hogy a gondolatról, a gondolkodásról a mandrill színeiben pompázó laboratóriumi káposztáknál valamivel többet mondhatnak a műalkotások, amelyek gondolkodó embereket próbálnak meg ábrázolni. Bizonyára látták már azt a fertelmet, amelyet Auguste Rodin alkotott Gondolkodó címmel. Valaki sarkítva megjegyezte, hogy a szobor az elmélyült gondolkodás helyett valami olyasmit sugall, mintha az ábrázolt alak a szomszéd szobában bekapcsolt tévé képernyőjén folyó bokszmeccsre gondolna:

„Orbán vagy Gyurcsány?
Orbán vagy Gyurcsány?
Orbán vagy Gyurcsány?”

Noha ez már egy bizonyos, csökevényes „gondolkodást” ábrázoló műalkotás, egy normális gondolkodás vagy gondolat ábrázolásának mégsem nevezhető. Nehézkes és terméketlen. Ráadásul látszik, hogy az illető nem is nagyon képes a gondolkodásra. Ez inkább egy gondolkodás-paródia.

Voltak, akik a kérdést bonyolultabban próbálták megragadni, de a szerteágazó asszociációk nem túl meggyőző ábrázolásán vagy leírásán túl nem nagyon jutottak:

„Paralelopipedon zsömle kanalazza az ébresztő ciculit”

Valamivel ötletesebbek a képregények, vagy azokból merített „buborékok”, amelyek érzékeltetik, hogy a gondolatok igazi és külön teremtmények, illetve további teremtő erőt is hordoznak, egyszersmind pedig kísértetek:

Hangulatilag többet jelenthetnek még azok a gondolkodás-ábrázolások, amelyek az észleletek-képzetek-gondolatok hármas folyamának valamiféle dinamizmusát ábrázolják, anélkül, hogy be akarnák zárni azt egy laboratóriumba vagy egy múzeumi vitrinbe:

A-Ha - Train Of Thought (Extended Video Remix)

Uploaded by zocomoro
(Magyarázkodás a kommentároknál)

A gazdag és mély értelemmel bíró gondolatot viszont nem ezeket az inkább passzív gondolat- és asszociáció-áramlásokat, állapotokat többé-kevésbé jól visszaadó ábrázolások jelenítik meg, hanem érdekes módon inkább olyan alkotások és ceremóniák, amelyeknek nem témája a gondolkodással járó formák, héjak ábrázolása, hanem annak magvát, azaz a tartalmát, vagy transzmutatív tudati folyamatkénti allegóriáját ragadják meg. Ezek igaz bizonyítékai a mély értelemmel telített gondolatok létének, amely nem az agyból vagy a fejből, hanem az Intellektusból származnak. Az igazi gondolkodás – Massimo Scaligero megfogalmazása szerint – a racionális gondolkodás intenzív fokozása révén megvalósuló kitisztítása és felülmúlása.

Teaszertartás fázisai

*

Végezetül a szerző elnézést kér Rodin polgártárstól és Señor Dalítól, amiért maliciőz gondolatai lenyomatának létrehozásához felhasználta egyébként értékes alkotásaikat.

A jó királyról

A vezetéstudomány meglehetősen amerikás. Nem tudom hogyan áll a helyzete Magyarországon, de azt gyanítom, elsősorban a gazdasági iskolákban tanítgatják. Természetesen ahhoz sem értek, és engem elsősorban a politikai vezető érdekel, illetve a tudása.

Azt a kérdést tegyük zárójelbe, hogy a politikai és az üzleti vezetés közti hasonlóságok fontosabbak, vagy inkább a különbségeik (mindkettő hatékonyságra törekszik: előbbi az emberek szavazatát és engedelmességet, utóbbi a pénzüket és az együttműködésüket kívánja megszerezni). Mindkét vezető embereket akar rávenni valamilyen döntés(ek) meghozatalára.

Kicsit is józan elme belátja, hogy Sir Galahad politikaelmélete – ha Istent félem és szolgálom, akkor mitől/kitől tartsak – nem feltétlenül sikeres sem a csatában, sem a határidős ügyletek piacán.

A középkor alkonya táján, amikor a nyers erő és a fegyverforgatás mestersége terén a lovagok jelentősége háttérbe kezdett szorulni, a lovagkirály átalakult bölcs vezetővé. Az arisztokrácia vezető volta a bátorság és fizikai erő mellett, és egyre inkább ezeket háttérbe szorítva, a vezetői képességein múlott.

Vezetői tulajdonságoknak olyan cicerói erényeket tartottak szükségesnek, mint a tekintély, az emberség, könyörületesség, barátságosság, közvetlenség, ékesszólás. A vezetői erények mások, mint a keresztény teológiai erények (pistis, elpis, agape), és mások, mint a lovag- és lovagkirály-eszmények.

A vezetéstudomány farvizén jelent meg a társas intelligencia fogalma, aminek ma talán legfontosabb műve magyarul is megjelent már.

A szakkifejezések burjánzása néha szemléletváltozással is jár (tudásszociológia --> társas episztemológia, társas megismerés), de ez esetben a lényeget a régiek már elmondták, csak figyelni kell őket.

Szent Tamás erénytana a társas intelligencia tana: hogyan lehet megérteni a helyzeteket, az embereket és hogyan lehet rávenni őket a kívánt döntésre, cselekvésre. Szt. Tamás a humanitast, auctoritast, comitast (nyitottság, barátságosság), constantiat (állhatatosság), firmitast (kitartás, szilárdság), gravitast (a fontosság, jelentőség ismerete - méltóság, megkülönböztetni tudás), industriat (szorgalom), pietast (mások tisztelete, kötelességtudás) és a generositast (nagylelkűség) tekintette ilyen tulajdonságoknak.

Szt. Tamásnál természetesen a társas intelligencia elképzelhetetlen olyan erények nélkül, mint a mérséklet és a prudentia, de nehogy ellepjék a teázót a már-már kezelhetetlen méretű komment-felhők, ezekről és a királytükrökről majd majd máskor.

1990 előtt létezett Budapesten egy Vezetőképző Intézet, a szoci elit utánpótlására. Na most, ilyesmit, a fent elmondottakat nem tanítottak ott. És elnézem ezt a Ferkót, a tanárképzőn sem szerezte meg a vezető számára szükséges társas intelligenciát jelentő tulajdonságokat.

A bolsi politikai realizmus a szemünk láttára mond csődöt: Ha sem megfenyegetni, sem megvásárolni nem tudja az embereket, akkor nem képes rávenni őket az együttműködésre.


A képen: II. (Szép) János bizánci császár (1118-1143). Igazságos uralkodása miatt egyesek „bizánci Marcus Aurelius”-ként tisztelték.