Martius, Martinovics

A március nevében Mars isten neve rejlik, nem csoda, hogy március a forradalmak hónapja. Sajnos csupán baloldali forradalmaké. Mindkét jakobinus forradalom mögött (1848, 1919) Martinovics kísértete lebegett. Nem véletlen, hogy az egyik — ha nem a — legsötétebb szabadkőműves páholy az ő nevét viselte (Martinovics maga is szabadkőműves volt, természetesen).

A baloldali forradalmak természete, hogy minél több olyasmit leromboljanak, ami az emberi társadalomban a teokratikusságra — akár csak távolról is — emlékeztet. Ezt többnyire meggyőződés és számítás vagy pedig tévedések és megtévesztettség folytán teszik.

Martinovics alakja e tekintetben egészen sötét. Ő olyan ember volt, aki egyesítette magában a meggyőződött és számító hazug, valamint a megtévesztett és tévelygő jegyeit — levelezéseiből és műveiből egy megszállott és gátlástalan felforgató arcképe rajzolódik ki. Mint minden mániákusan szubverzív személyiség — azon a fokon volt tévelygő, ahová meggyőződése már nem ért és nem is érhetett fel. Ezt kitűnően illusztrálja számos műve, amelyek tudathasadásosságát több szempontból is illusztrálják.

Egyik korai írása, a Dissertatio de Harmonia naturali inter bonitatem divinam et mala creata („Értekezés a természetes összhangról Isten jósága és a teremtett rossz közt”), amelyben védelmébe veszi a katolikus vallás istenfelfogását. Öt évre rá azonban már éppen ellenkező előjellel ír, azt az érzést felébresztve olvasójában, hogy korábbi apologetikája csupán védtelenségből fakadt azon aufklérer materialista és ateista filozófusok érveivel szemben, akikkel szemben első komolyabb munkájában polemizált (Bayle, Holbach, Diderot). Ez a „jóindulatú”, pontosabban naív feltételezés azonban gyenge lábakon áll, ugyanis — mint Tóth Kinga egyetemi hallgató írja [doc] — „Balázs Péter viszont egy alternatív és érdekes lehetőséget vet fel. Talán Martinovics már 1783-ban is ateista volt, aki tulajdonképpen azt akarta elérni, hogy a sorok közt olvasók számára egyértelmű legyen, hogy nem hisz abban, ami mellett látszólag érvel? Ezt látszanak alátámasztani feltűnően gyenge ellenérvei, valamint az ellenfél gondolatainak alapos és korrekt, mérsékelt hangú bemutatása. Nem fűtötte őt engesztelhetetlen gyűlölet az ateista szerzők iránt, és nagyon jól ismerte őket, ami hihetőbbé teszi ezt a lehetőséget.”

Legérdekesebb példája azonban szintén 1788-ban írott könyve, a Mémoires philosophiques ou la nature dévoilée [pdf] (azaz röviden „Filozófiai emlékiratok”), melynek utolsó, tragikomikus címet viselő fejezete („Hogyan érvelhet az ateista, mikor Isten színe elé kerül, és kiderül, hogy tévedett?”) egy hipotetikus helyzetet mutat be. Ebből a fejezetből világosan kiviláglik, hogy Martinovics ateisztikus meggyőződése tulajdonképpen nem volt szilárd, sőt valójában egy negatív vallás, azaz antiteizmus volt, vagyis egy olyan istennel való szembehelyezkedés, amely — mintegy „morálisan” — védhetetlennek mutatkozott a „filozófus” számára. „Testem gépezete ugyancsak ártatlan, mert nem az ő hibája, hogy olyan lelket kapott, mely évek hosszú során át vizsgálgatta a fontosabb igazságokat, s összevetette azokat számos tudomány legszigorúbb tanaival, s éppen ebből a komoly vizsgálatból származtak a legdöntőbb érvek, melyek rábírták, hogy tagadja a te létezésedet…”


Martinovicsról azt írják, hogy kivégzésekor „Midőn első társát Sigrait kivégeztetni látta, elájult. Ez időtől kezdve alig tért magához; a földre rogyott s midőn rá került a sor, a hohérlegények vonszolták a vérpadhoz”. Más furcsaságokat is feljegyeztek róla. Ekkor előtört belőle egykori ferenc-rendi szerzetes és pap mivolta, elméje megzavarodásában krisztusi, csodatevői képességeket tulajdonított magának.

Az aufklérus sikere

Van egyszer az „autonóm ember” idealizált képe. Ez a kép nyomon követhető a felhomályosodás romantikájától kezdve (a nemes vadember) egészen a Frankfurti Iskolán át a mai egyéb felszabadító ideológiákig. A külön történelemszemlélet azt adja ehhez hozzá, hogy az „autonóm ember” a kezdet kezdete óta küzd a mindenféle intézmények elnyomása, és a sarkokon habzó szájjal leselkedő reakciósok ellen, akik mindenféle babonáikkal (vallás, „tekintélyelvűség” stb.) korlátozzák eme autonóm ember erkölcsi kiteljesedését. Ha engednék, hogy belső erkölcsi parancsainak engedelmeskedjen, akkor a „természetes erkölcs” mindenhatóvá válna, és így a Földi Paradicsom állapota következne be — ám ehhez le kell bontani az elnyomó, fallokrata, középkori vallási-és egyéb babonákat, előítéleteket, melyek mérgezik a természetes erkölcs kristálytiszta forrását.

Hogy ez a mítosz teljes érvényességet nyerjen, szükség van egy egykimenetes–egyenes vonalú történelemszemléletre, amely egységként kezel teljesen különböző jelenségeket. Ha utóbbi felszabadító ideológia igazolásává válik, akkor ezen leegyszerűsítések rendkívül hasznosak.

Valami oknál fogva (ki érti ezt?) a felszabadító ideológusok állandó célpontja az Egyház. Ez utóbbi mindent megtestesít, amit egy meggyőződéses és elkötelezett felszabadító tiszta szívéből gyűlölhet: hierarchikus, hagyományra, tekintélyre és erkölcsi parancsokra épül, engedelmességet követel meg, és az „ego” feladását. Ezért az Egyház az Autonóm Ember ellen elkövetett bűnök széles tárházának melegágya, ez az az intézmény, mely legalább kétezer éve korlátozza „önmagunk kiteljesedését”, a természetes erkölcs felszabadulását, az igazi lelkiismeretre való odafigyelést.

Ebből fakadóan le lehet vonni a messzemenő következtetéseket: a középkori anti-judaizmusból egyetlen kicsiny bakugrással egyből a Soánál találjuk magunkat. Kontinuitás van, mondják az aufklérus kiképzett katonái.

Az teljesen mindegy, hogy a vallási ellentét lényegileg különbözik a fajitól: a vallás a lélek elsődlegességét és szabadságát vallja, így legfontosabb megközelítési módja a transzcendenshez való viszony. A faji ellentétek ezzel szemben tökéletesen modernek és materialisták: külsődleges jegyek alapján tulajdonít bizonyos cselekvési mintákat bizonyos csoportoknak — ezért szükségszerűen deterministák is. (Még a nem „szigorú értelemben vett” faji vonatkozású redukcionista elméletek is meglehetősen silányak.)

Aki nem érti a különböző episztemológiákon és előfelvetéseken alapuló előítéletek közti különbséget, az sosem fogja megérteni ezek lényegét, és így hibás, történelmietlen, anakronisztikus végkövetkeztetésekre fog jutni. (Ha a modern antiszemitizmus „bele volt kódolva” a középkori anti-judaizmusba, akkor mi dolguk volt az állítólag az intoleráns kereszténységből szellemi táplálékot merítő nem kicsit pogány náciknak a generációkra visszamenően kikeresztelkedett zsidókkal?) Aki nem hiszi el, az nézzen bele Tocqueville és Gobineau levelezésébe.

Csak egy lépés választja el Gonosz, Elnyomó, láncfűrésszel rohangászó püspököt a haláltáboroktól.

Ez a szellemi irányzat mindenféle zsidókkal szembeni előítéletet igyekszik egyként kezelni, hogy ezzel igazolhassa végül a legkisebb kritikus megjegyzés esetén is a „náci veszély” közeledtét. Csakhogy még zsidóellenesség és zsidóellenesség között is nem kis különbségek vannak: „És vol­tak egyéb­ként virtigli an­ti­sze­mi­ták, akik zsi­dó­kat men­tet­tek, mint pél­dá­ul Mes­ter Mik­lós imrédysta kép­vi­se­lő, kul­tusz­mi­nisz­té­ri­u­mi ál­lam­tit­kár vagy az az is­me­ret­len kö­zép­osz­tály­be­li úri­asszony, aki Fe­nyő Mik­sát búj­tat­ta, Az el­so­dort or­szág ta­nú­sá­ga sze­rint.”

Ámde az aufklérista irányzat minden finom különbségtételre érzéketlen — ami nem meglepő, ha egyszer a cél saját uralmi pozíciójának fenntartása, melyet épp „kritikai szelleme” szolgáltat.

Azok az ifjak és idősek, akik az Autonóm Ember és a haladó történelemszemlélet doktrínáját vallják (legyen az marxista vagy liberális), magukat a felszabadítás főpapjainak, az elnyomás ellen harcoló derékhad élkatonáinak tartják — szabad, kritikus, legkevésbé sem elfogult, előítéletmentes gondolkodók, akik az emberi sors jobbításáért küzdenek; mindeközben persze az egyik legnagyobb globális nevelési program kritika nélküli benyalói (valószínűleg ezt nevezi Ablonczy Balázs is hiperdoktríner „szabadgondolkodásnak”).

Sok mindent lehet mondani az aufklérus munkásságára, amik egyáltalán nem teszik őket vonzóvá egy reakciós, de csak egy szimpla, szabadságot szerető ember szemében sem: intoleráns, dokntríner, egyszerűsítő, népnevelő, és kicsit sem szabadelvű („Tudjuk, Merjük, Tesszük”). A technikája nem az érvek erősségére apellál, hanem az erőre, és erőszakra (vö. Marx felszabadító gondolatával, a vita céljáról).

Egyvalamit azonban nem lehet elvitatni: ez a nagyszabású népnevelő program a történelemben az egyik legsikeresebb.