Az írásról egy idézet kapcsán

Nemrég olvastam egy idézetet lámpafénynél. Mindjárt megnézem, milyen könyvben, de olvashattam volna szinte bárhol, ahol „történelmi ismeretterjesztés” címszó alatt jár el valamely „felvilágosult” szerző. Történetesen valahogy úgy szólt, hogy (körülbelül idézem): a középkorban még csak kezdték tanulni a kultúrát, az olvasás meg az írás még nem ment valami jól, kezdetlegesek voltak az ezzel kapcsolatos eszközök, „a betűrovás és betűzgetés helyett ekkor kezdődött az írásban és olvasásban való gondolkodás” stb.

Ebbe az idézetbe, mint egy kapszulába, bele volt sűrítve mindaz a sötét babona, amely (1) általában a múlttal, ezen belül is a régmúlttal, még tovább menően azzal a múlttal áll viszonyban, amellyel kapcsolatban kevés — és természetszerűleg — egyre kevesebb az írásos emlék; (2) rejtettebben az úgynevezett „pogány” kultúrákkal kapcsolatos; (3) önkritikátlan hübriszként szolgál egy kevéssé vagy egyáltalán nem írásban megnyilatkozó intellektussal szemben.

Az eredeti idézetben szereplő szavak, sőt témák egyébként tetszőlegesen kicserélhetők szinonímákkal, és akkor rá fogunk ismerni egy általánosan elterjedt (hamis) közhelyre, amelynek a különféle megfogalmazásai mindig egyféle jelentésűek, az „értelmük” pedig mindig ugyanaz. Az ebben megnyilvánított pongyola, ugyanakkor határozottan, kontúrosan szinte sohasem végiggondolt tévképzetek gyakorlatilag mindig azonosak, s nagyjából így lehetne explicit módon összefoglalni a lényegüket: régen az emberek in genere hülyék voltak, vagy legalábbis hülyébbek, primitívebbek, inkompetensebbek, tájékozatlanabbak, ellátatlanabbak stb., mint ma. Mivel ennek kimondása szinte soha nem történik nyíltan, ez egyfajta evidenciaként működik mindezen kijelentések mögött, és egyszerűen egy ráhagyatkozással valósul meg ennek a valójában értelmetlen tézisnek a rendszerint hallgatólagos elfogadása. Annyira elterjedt és önfeledt makrofantazmagória ez, hogy tulajdonképpen a saját közhellyé válása oltja ki az érvényét. Az erejét azonban nem, mert szanszkrit kifejezéssel élve ez a tamas, azaz a sötétség, a tehetetlenség ereje által nagyon is „szilárd” bázisa a progresszionista-evolucionista elbutításnak és elbutulásnak. Maga az „axióma” annyira tompa, hogy még az artikulációig is ritkán jut el, sőt, homályossága felülmúlja artikulálhatóságát is.

Mára újra meggyökeresedtek involutív elméletek és szemléletek, illetve mondhatni „spengleriánus” — vagyis inkább stagnáló-ciklikus — kozmológiai és történelemfelfogások, amelyek a történelemről, az időről és az időben való komplexitás problematikájáról gyökeresen eltérő felfogást képviselnek, illetve gyökeresen eltérő perspektívából is tekintenek ezekre, mint a pozitivista gyökerű progesszionista szcientizmus, minek következtében fenomenológiailag is teljesen más diagnózist állítanak fel például „az emberi jelenség”, a kultúra vagy a civilizáció kérdéseiről.

Hamvas így ír A Vízöntő című esszéjében * (in: A láthatatlan történet):

„A primitív embernek, akiről szörnyű mennyiségűvé dagadt irodalom beszél, a tudomány azóta, amióta az alulról való népvándorlás folyik, egészen különös figyelmet szentel. Néprajz, lélektan, társadalomtudomány, vallástudomány egyöntetűen azt vallja, hogy a primitív ember a kultúrember őse, alapja és kezdete. Őseink primitívek voltak, vadak, emberevők, az erdőben laktak, kövekkel verték agyon egymást, az asszonyokat rabolták, írni, olvasni nem tudtak, és ahogy Jung beszéli, isteneiket úgy tisztelték, hogy tenyerükbe köptek, a nyálat szétkenték, és a felkelő napnak megmutatták. A tudománynak a primitívek iránt táplált és egyáltalán nem titkolt rousseau-i lelkesedése már odáig fejlődött, hogy akár Szophoklészről, akár Shakespeareről, akár az ima lényegéről vagy az áldozatról legyen szó, mindenekelőtt lelkiismeretesen megkérdezték a patagónokat és a pápuákat. És amikor az egészet sikerült kiirtani pozitivizmus formájában, tüstént visszatért mint kultúrmorfológia. A tudomány összetéveszti a primitívet a primerrel, és a vadat az archaikussal. Azt hiszi, hogy a primitív ember volt a magas ember fiatalkora, egyszerűbb foka, éretlenebb és kezdetlegesebb ideje. Mindenképpen, ha valaki a magasabb ember dolgait kutatja, először azt gondolja, a primitívet kell megvizsgálnia, mert ott van mindennek az eleje. Egész életünk benne nyugszik egy kaffer falu életében. S ha már valaki valamilyen formában a mai jelenséget ott megtalálta, nyert. Csak azt kell mondania: a fejlődés folyamata és mindenki érti, hogy a fejlődés folyamatán szűrve, bonyolítva, meggyúrva, átöltöztetve, meghígítva, megfelelően elsápasztva a jelenség mai alakjában készen áll.”

Ez a részlet talán a legerőteljesebb az esszé 6-9. pontok alá szedett részeiből, amelyek e posztunk kezdőidézetében kompresszált babonát teljes joggal és erővel megtámadják.

A 7. Zipfer alatt a szerző így folytatja:

„A tudomány e stupid véleményét nem menti semmi. Mindenekelőtt és -fölött azért, mert kivétel nélkül minden életjelenség a primitív ember világában ahelyett, hogy egyszerűbb, világosabb, kezdetibb lenne, végtelenül bonyolultabb, elmosódóbb, zavarosabb és irreálisabb. A primitív jelenségekben az ember saját életének ősi elemeit egyáltalán nem ismeri fel önkéntelenül és közvetlenül. A primitív ember egyáltalában nem is elemi. Amit általában mindenki elementárisnak érez és tud, és amiben saját életének igazi elemeit közvetlenül úgy felismeri, hogy azt kell mondania: ez az! — ezt az elementárist és ősit, kezdetet és primért éppen nem a vadembernél találja meg, hanem a legmagasabb embernél, a géniusznál.

Ez valahogy egészen magától értetődik. A tudomány nem képes lemondani arról a tévhitéről, hogy a dolgok lent erednek, és alulról fölfelé mennek. Ez a rousseau-i szentimentalizmus benne, azt hinni, hogy a kultúra eleje az erdőben van. Később gorombább lett, amikor pozitívnak vallotta magát. Hiába látja be, hogy nem a városi templom épül a falusi mintájára, nem a művelt ember gondolkozik és öltözik a vad szokás szerint, nem a város táplálkozik a vidék ízléséből, hanem fordítva, a tudomány nem tudja levetni azt a hitet, hogy a dolgok származását alulról kezdje, és belássa, hogy éppen nem az az egyszerűbb, a világosabb, az elemibb, ami lent van, hanem ami fent. A zseniális ember közelebb áll a kezdethez, mint a paraszt vagy a vad. És a tisztult, világos, elemi jelenségtől az ember minél távolabb lép, annál zavarosabb, kétesebb, bonyolultabb és összetettebb lesz.”

* Mellékes, de bizonyos olvasók kedvéért megjegyzem: az, hogy Hamvas asztrológiailag téves információkat használ fel — hiszen a Vízöntő kora mintegy háromszáz év múlva kezdődik el, és természetesen nem várható e váltástól olyasmi, mint amit a New Age kvázi-messianisztikus hívei elképzelnek —, szinte lényegtelen, a Vízöntő írásában időtlen szimbólumként értelmezhető, és véleményem szerint sokkal inkább munkahipotézisként szolgál esszéjéhez, azaz szimbolisztikai apropóként és keretként mélyebb gondolatainak kifejtéséhez. Hasonlóképpen kell kezelni a „hatodik faj”-ról általa írottakat is.

* * *

Hamvas fent idézett gondolataival teljes mértékben egyetértve transzponálhatjuk ezt az elvet az írásra: egyesek szerint az írni-olvasni tudás az értelem, a kulturáltság, a tájékozottság és a többi fokmérője. Kétségtelenül így van, amennyiben egy képességre gondolunk. Ilyen értelemben, aki ma él, és járt általános iskolába, általában tud — latin betűkkel — írni. Ez általában nem jelent többet, mint hogy bizonyos kritériumoknak megfelel, amiket vele szemben a legújabb kori (úgynevezett) állami garnitúra, a „társadalom” és ezernyi pszichikus csatornán keresztül bárki többé-kevésbé jogosan és elismerhetően támaszt. A képességek azonban olyanok, hogy az ember rendelkezik velük, és megteheti azt is, hogy tudatosan nem használja azokat, vagy szintén tudatosan más módon használja, mint az egy adott elvárásnak megfelelne, nem beszélve olyan képességekről, amelyet egy modern iskolában nem oktatnak, és a modern oktatási rendszer talán nem is a megfelelő terep ezek kibontakoztatásához.

Lehetséges egy ennél speciálisabb mögöttes tartalom is, amelyet a bevezetésben a (2)-es ponttal jeleztem: az „írástudó”, illetve a „könyv népe” — legyen ez a judaizmus vagy transzponálva a kereszténység, esetleg az iszlám — gőgje a többivel szemben, amelyet most nem szeretnék kifejezetten tárgyalni, de tudni kell róla. Elég annyit megjegyeznem, hogy az efféle kulturális szűklátókörűség nem vesz tudomást a kínai, indiai és más írásokról, szent és nem szent könyvekről, azok koráról, mit sem tud a rúnákról, az oghamról, a kipuról, a különféle „rovásírásokról” és így tovább, vagy ha tud, akkor azokat természetesen primitív, kezdetleges írásmódokként könyveli el, és még legjobb esetben is csak a modern információáramoltatással és modern matematikai igényekkel kapcsolatos, kezdetleges funkciókat lát ezekbe.

Ez utóbbi elvárás megfogalmazásával érkeztünk el a címben jelzett témával kapcsolatos lényegi mondanivalóhoz.

Sokan feltárták már, hogy az ősi írások legtöbbje egyáltalán nem a mai értelemben vett „lejegyzés” funkciójával bírt (nem részletezzük, hiszen még egy száz oldalas bibliográfia is kevés lenne). Az írás általában csak speciálisan modern, úgynevezett — nem egyszer ellenőrizhetetlen vagy (később általában elenyésző) szóbeli közléseknek ellentmondó — „ismeretterjesztő” és „dokumentáló” funkcióját tekintve értelmezhető egyféleképp, lényege szerint azonban sokféle és egymástól teljesen eltérő funkciókat tölthet be. A fonetikus lejegyzés dominanciára jutása előtt túlnyomórészt úgynevezett mágikus (vagy hogy ne keltsünk tévképzeteket: kontemplatív) funkcióval bírt, ami nagyon is érthetővé teszi, hogy különös tisztelet és rituális tartózkodás vette körül. Az írásos emlékek hiánya vagy szűkösnek tűnő volta különféle népeknél sokszor tehát fakadhat csupán abból is, hogy bizonyos dolgokat nem jegyeztek le, vagy azt nem verbális minőségben, vagy nem lineárisan-fonetikusan, vagy nem írás formájában tették. A „kezdetlegesség” vagy a primitívség tehát mint ok, általánosan kizárt, főleg annak figyelembevételével, hogy a nyelvek komplexitása az időbeli közelségük mértékével fordítottan arányos.

El kell különíteni a régi írásokban, jelölésekben is azokat a funkciókat, amelyek csupán a legújabb korra tömegesen jellemző kommunikáció korai megjelenései (a) azoktól, amelyek majdnem öntudatlan és zavaros eksztázisok lenyomatai (b), valamint azoktól, amelyek magasrendű és mintegy „önmagukban való” nyelv-, betű- és írási rendek, szellemi tanítások vagy kontemplatív aktusok lenyomatai (c).

Így például semmi igazán magasrendű nincs abban az írásban, amely sumér agyagtáblákon materializálódik, és lényegében szimplán kereskedelmi ügyletek lejegyzése, tehát az (a) ponthoz rendelhető. Egy ilyen írás lehet bármilyen kifinomult, ha erre használják, akkor valóban nem gondolhatunk mögé semmi olyat, ami a mainál felsőbbrendű. (Igaz, alacsonyabbrendűnek sem tekinthetjük, mint egy számítógéppel nyomott blokkot, mert legalább közvetlen tevékenység lenyomatai, szemben a gépesítéssel, amely az írást ráadásul mechanikussá és minden valós képességtől elszakadttá teszi — ez a modernkori, „hi-tech analfabetizmus” gyökere is). A ma használatos latin, cirill, de görög, ivrit, arab perzsa stb. írás is tömeges használatát tekintve ide tartozik.

A (b) típushoz lehet sorolni számos afrikai, pápuák-környéki és óceániai, valamint dél-amerikai és „nyenyec-szerű” nép kulturális örökségének nagy részét: ezek érdekesek és meglepőek lehetnek, de nem magasrendű kultúrát hordoznak, sokkal inkább közük van a jungiánus „kollektív tudattalan” világához, amelyet Jung illegitim módon terjesztett ki mindenre, ami szimbólum és szimbolikus. A (c) típushoz (hagiográfia) sorolhatjuk a távol-keleti ideogrammokat, a devanagari „ábécét”, ezek leszármazottait, valamint a már említett rúnákat és a többit, és bizonyos alkalmazásaikban tulajdonképpen a főníciai formakészletből elszármazott írásokat is, (így például a héber ábécét is, mint kabbalisztikus nyelvet), amelyek sokféle használatukból következően nagy mennyiségű változatban léteznek. Természetesen vannak áthallások, átfolyások, átjárási lehetőségek ezek között, minden tekintetben. Nagy vonalakban mégis ezt a három típust lehet elkülöníteni. Ezek mindegyike, minden korban, minden égtájon jelen volt és jelen lesz, de dominánsan mára az (a) és részben a (b) típus terjedt el. A (c) típussal leginkább úgy vannak a modernek, hogy részben tér-, de főleg időbeli, túlnyomórészben pedig a mentális távolság miatt nem értik; ezért ennek kortársaink többségénél a poszt elején jelzett (3)-as — téves — következtetés levonásához kell vezetnie. Természetesen mindez az (1)-es pontban említett körülményeken — mint részleges okon — keresztül nyilatkozik meg a kezdésnél vázolt babonaként.

Az, hogy például rúnákkal a germánok hirtelen nagy mennyiségű szöveget lettek képesek leírni, amikor felvették a kereszténységet, nem arra mutat, hogy akkor tanultak meg írni, hanem arra, hogy akkor tértek át az írásnak arra a módjára, ami a maihoz közelebb áll, mint a korábbihoz.

* * *

Van itt még egy nagyon figyelemreméltó szempont és idézet, amely — írott és nem írott kultúra között minőségileg horizontális tipológiát felállítva — idekívánkozik. Magyarázatot adhat számos változásra, amit például az úgynevezett „pogány” népek esetében a kereszténység felvétele — és ezzel a letelepedettség létezésformája — magával hozott:

„A letelepedett életforma — felülemelkedve egy jellegzetesen nomád nézőponton — nem feltétlenül involúciót jelent. Elterjedése elsősorban magának a letelepedettségnek a jellegéből következik, abból, hogy ez az életmód nagyfokú formateremtő késztetéssel és készséggel rendelkezik. A nomád sajátosságok bizonyos háttérbe szorulása szintén nem feltétlenül negatívum, hiszen a nomádság természetéből következik, hogy nem igényli a lenyomatokat, elszakad a formáktól, és a költészet alapját képező hang természetének megfelelően eleve „rejtőző” természetű. Nincs tehát szüksége arra, hogy időbeli értelemben maradandó legyen. Ezért igaz az, hogy magukon a nomád hagyományokon tesznek erőszakot azok, akik írásba és megfoghatóságba akarják kényszeríteni azokat. A nomádságnak mint olyannak egyedül térre van szüksége, és megfelelő lehet számára egy nagy letelepedett civilizáció, ha az számára elég teret ad, s biztosítja, hogy a nomád sajátosságoknak megfelelő tevékenységeket gyakorolhassa. (A magyarságra a mai napig jellemző a nomád tevékenységek előnyben részesítése.)” (Horváth Róbert: A nacionalizmus szellemi korrekciója. In: Baranyi–Horváth–László: Kard, kereszt, korona. [Egy recenzió])

Eszerint a nomádság mint létezésforma eleve más megnyilvánulási módokat használ kultúrája és civilizációja hordozójául, mint a letelepedett. Az idő és a tér itt két különböző dimenzióként jelenik meg, és míg a letelepedettség az időben terjeszti ki magát (és így a lineáris írásbeliség számára mintegy a létezési természetéből következik), addig a nomádság a térben, amihez nyelvi tekintetben az élőszó tartozik.

* * *

Végül visszatérve a kiinduláshoz, azt a babonát, amelyet Guénon és mások nyomán nevezhetünk szcientista babonának, Hamvas a következőképpen érzékeltetve írja le (uo.):

„Amikor Lévy-Bruhl a primitív emberről írt könyvében először mondta ki, hogy a vadember gondolkozását prelogikusnak kellene hívni, vagyis olyan gondolkozásnak, amely a logikust megelőzi, Durkheim kitűnő érzékkel tiltakozott ellene. Lehetetlen, szólt, a primitív gondolkozást a mai előzményének tekinteni. A tudomány baklövéseit igen nagy óvatossággal követi el, még ennél is több: módszeresen. Ami később megakadályozza abban, hogy a hiba kijavítását lehetővé tegye. Mert amire a bajt észreveszi, már éppen a módszerességénél és óvatosságánál fogva annyi egyéb vonatkozással került viszonyba, hogy ha a téves gondolatot ki is emelik, minden vonatkozását felszámolni már nem lehet, és közvetett nyoma megmarad. Ezúttal is ez történt. A prelogikus gondolkozás tételéből nem lett doktrína, de közvetett hatása a lélektan, vallástudomány, néprajz, társadalomtudomány egész területén mindenütt megtalálható.”

[...]

„Az ősi és első ember nem az anyagból, a sötétségből merült fel, nem, mint a materialista tudomány állította, az ember primer fokon állat volt, és a tudattalan óceánból lépett ki. Az első ember a világ ősi alapformája volt. Kozmikus jelenség. Őslény, akiben az isteni származás világos tudata élt. Az ősi ember a homo aeternus, az örök ember.”

Komoly történettudomány a XXI. században

„Az 5-6. században élt hadurak világa azonban nagyon kegyetlen volt, így egy ilyen vezetőnek még a többinél is véresebbnek és durvábbnak kellett lennie, hogy személyét megőrizze a történeti emlékezet. A valóságban nem létezett sem a kőbe szúrt kard, sem a tó hölgye, sem pedig a különleges páncélzat, vagy épp a Szent Grál — mindezek csak a középkori szépírók fantáziája miatt kerültek a történetbe.”

E sorok kapcsán felmerült bennem a szörnyű kétely, hogy talán a new york-i szabadságszobor is csak egy képzeletbeli nőt ábrázol, valamint hogy talán Fanyűvőnek és Kőmorzsolónak is a Hágai Nemzetközi Törvényszék elé kellene állnia.

Továbbolvasva a cikket, rádöbbentem, hogy a szerző (vagy a recenzor?) túl sokat használhatta a Doom nevű számítógépes játékot:

„A vers egy olyan csatateret vizionál, ahol az angolok nem tudnak majd tájékozódni, míg a kelták hegyi medvékhez hasonlóan gyilkolnak halomra mindenkit.”

„Forrás”

Könyvégetés a Horizont könyvesbolt előtt (1956. október 27.)
Fábri György fotója.

Biztos, hogy Európa „jobbra tart”?

Nagyon sokszor olvasom konzervativizmust kedvelő blogokon vagy politikusoktól azt a szupernaív véleményt, mely szerint Európa „jobbra tart”, hogy a balos divat után jön a „fordulat” és a konzervativizmus (akármi is az) korszaka, divatja, hogy majd az úgynevezett jobbközép pártok Európában megmutatják, és hogy egyszercsak lesz egy kedvező konstelláció, amelyben végre újra előkerülnek a vallásos, erkölcsi stb. stb. értékek, és... nos, nem tudom, mi jön az és után, mert az sosem egészen világos. Újra „normális” lesz a világ? Tegyük fel, hogy úgy lenne, a gép forogna, az alkotó pedig pihenhetne vagy dolgozhatna keményen.

Orbán Viktor például nemrég ezt írta: „Európában mindenhol a jobboldaltól várják a válság megoldását. Azt várják az Európai Unió polgárai, hogy a jobboldal teremtsen rendet, számolja fel azt a káoszt és bizonytalanságot, amit a bukott neoliberális politika hátrahagyott. Az európai jobboldalnak erősnek és egységesnek kell lennie, különösen most, hogy a brit konzervatívok kiválása után és ellenére megőrizte vezető szerepét az Európai Parlamentben, és uralja az Európai Tanácsot is. Szilárdan kézben tartja a kontinens meghatározó súlyú országainak kormányait Németországban, Franciaországban és Olaszországban is.”

No de az utópikus reménykedés e fajtája egész egyszerűen a legapróbb szimptómákon is megdől. Mert vegyük például Németországot, ahol ma előretörtek a választásokon a kommunisták. Nyugat-Németországban...

És akkor még nem is beszéltünk Japánról, meg a világról úgy általánosságban.

Loxon szerint a világban valóban van egy erő, amely óriási elánnal tör előre: s ez a szélsőbaloldaliság.

Konzervativizmus és evolucionizmus — kérdés és válasz

— „Mi a probléma az evolucionizmussal? Az evolucionizmust felhozni mint tényezőt egy politikai ideológia eldöntésénél, egyelőre eléggé szőrszálhasogatónak tűnik.”

— Az evolucionizmus mint fejlődéselmélet (nem mint genetikai mutacionizmus, ami nem evolucionizmus, csak annak nevezik) azt a szükségtelen prekoncepciót iktatja be, hogy Isten (vagy a Szellem vagy nevezzék akárminek) úgy teremt, hogy „fejleszt”. Ez feltételezné azt, hogy Isten vagy az Abszolútum ma jobban „megközelíthető”, mint korábban, és a jövő felé egyre jobban „megközelíthető” lesz. Ám erre nem hogy bizonyíték nincs, de az egyszerű gondolkodásban is megbukik. Az idő tartalma (a múlté éppúgy, mint a jövőé) relatívumok halmazata, soha nem lesz egy olyan ideális pont, ahol a tapasztaló egyszer csak a piedesztálra ér, vagy egy olyan sámlira, ahonnan már „könnyebben eléri Istent”, sőt. A relatívumok világába merülő élet sokkal inkább ahhoz vezet (főleg nagy és tehetetlen kollektívumok esetében), hogy a tapasztaló eltávolódik bármely igazán aktív transzcendentális törekvéstől.

Az, hogy egyszercsak passzívan (tehát elszenvedően) megtörténik velünk a teleologikus csoda, egy evolucionista agyrém, amely az emberi történelemre kivetítve a progresszionizmus: haladunk, haladunk, s egyszercsak elérjük a „Kánaánt”, vagy ha nem is érjük el, sokkal közelebb lesz. Minderre, ismétlem, semmiféle bizonyíték nincs, ellenkezőjére utaló jelek viszont bőséggel állnak rendelkezésre. (Már persze akkor, ha az ember figyeli ezeket.)

Az, hogy az ember saját törekvéseiben képes az individuális „fejlődésre”, nem kollektivizálható és nem biológiailag továbbörökíthető dolog.

Ha Platónnak lesz egy fia, az nem lesz okosabb Platónnál, annak a gyermeke pedig még okosabb, és így tovább. Ha Arisztotelészt a XXI. században valahol kiadják x nyelvre lefordítva, akkor a világ nem lesz Arisztotelészből jobban képben, mint Arisztotelész korában. De ez áll mindenre, a perecsütésről kezdve a malterkeverésig.

Stephen Hawking szerint a világ

Hawking afféle evolucionista kispápa, a Dawkins nevű humanoid-egyedtől abban azonban különbözik, hogy legalább képes a gondolkodás valamiféle imitációjára. Grandiózus csillagászati fantazmagóriái legalábbis lenyűgözhetik a fiatal, sokat nem látott és szkepszissel még eléggé fel nem vértezett olvasókat. A tekintélytisztelet pedig ugye kódolva van a DNS-ben, ezért majd sokan hallgatnak reá, akik „szeretnek önállóan gondolkodni” és akik „elutasítják a vallási előítéleteket”.

Megismétlem: Hawking nem kvalitások nélküli sejttömeg, hanem olyan anyagszerveződés, amelyben felszikrázott az értelem sugára, amire a Kozmikus Haladás évmilliárdok óta kiszemelt és predesztinált bizonyos példányokat, szemben másokkal, akiket úgy látszik, eleve elrendelt, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Át kellene gondolni kicsit ezt az eleve elrendelést.

„Míg a generációk által folyamatosan átörökített genetikai információban nem történt jelentős változás, addig az emberek által generált adatfolyam hatalmas, az evolúció pedig a tudós szerint már túlmutat génjeinken. Hiába növekszik kritikus módon az általunk generált és felhalmozott információ, agyunk még mindig a darwini időskálán fejlődik, nem vagyunk képesek lépést tartani a »külső evolúcióval«, mindez pedig még problémákhoz vezethet — igaz, mindezen problémákra nem tér ki Hawking.” — jegyzi meg a HVG ismertetője Hawking Life in the Universe c. előadása kapcsán.

Ez ahhoz képest, hogy Hawking szerint „a darwini evolúció végetért”, nem nagy eredmény. Ezek szerint ugyanis a darwini evolúció mégsem ért véget, ha egyáltalán valaha is volt bármiféle értelemben vett evolúció, nem pedig csak zsonglőrködünk a szavakkal.

A hangzatos és absztrakt szavak efféle halmozása nagy vonzóerő azok számára, akik nem szoktak maguktól gondolkozni. „Az emberek által generált adatfolyam hatalmas” — vegyük csak szemügyre ezt a kijelentést. Bárki, tehát bárki ismeri ezt az állítólagosan valahol létező „adatfolyamot” és tud belőle szelektálni, mely adatok helyesek, melyek nem? Egy sci-fi szerző vagy egy isten talán, de nem ember. Nem maradt-e minden ugyanúgy, mint régen volt: van, aki tud ezt-azt, mások meg amazt, van aki sok dologban bölcs, mások meg szinte semmiben? Nem maradt-e ugyanúgy, hogy az ember felejt és szenilissé lesz, nem pedig csak tanul? Nem maradt-e ugyanúgy, hogy az emberi megismerés azért sem „halmozható fel”, mert nem csak racionális szinten stagnál, hanem nem-racionális szegmensei is vannak, amelyek olykor egyenesen kifejezhetetlenek, minden esetben ugyanannyira szubjektívek, emberi karaktereken átszűrtek, negatív értelemben pedig paranoidok, megvezethetők és sebezhetők, mint bármikor a történelem folyamán? Nem maradt-e továbbá ugyanúgy, hogy az absztrakt ismerettel semmire sem megyünk, még ha ezer könyvtárunk vagy internetes pdf-raktárunk van is, amennyiben nem látjuk át és nem tudjuk ezeknek még legadatszerűbb tartalmait sem a gyakorlatban felidézni és helyzetekben alkalmazni? Nem maradt a világ racionálisan kiszámíthatatlan, uralhatatlan „terep”, amelyben bármi és bárminek az ellenkezője is megtörténhet vagy megtapasztalható, csak idő kérdése?

Tudnának Önök, kedves Olvasók, mondjuk nem hogy száz-, de csak egyetlen harcművészetből vagy keleti meditatív módszer alkalmazásából vizsgát tenni a Szalonban? Akár még úgy is, hogy elolvastak az ügyben minden fellelhető és el nem feledett, porosodni nem hagyott anyagot? Nem feltételezi a tudás (bármiféle komoly tudás) az átadást, a próbát és ellenpróbát, a személyes képességek meglétét? Nem feltételezi ezeket még a cipész-szakma vagy akár a palacsintasütés is?

És — hogy ne menjünk ilyen elméleti távolságokba — mondjuk esti tévénézéssel mit lehet akárcsak a kutyánk vagy macskánk természetének pontos ismeretéből is elsajátítani?

Ha pedig így van, akkor hol itt a lényegi változás, hol itt az evolúció? Legfeljebb ott, hogy ma az emberek zöme olyan buta, hogy azt hiszi, mindez megváltozott. Ez viszont nem evolúció, hanem involúció. Nem kibontakozás, hanem hanyatlás, és nem minőségi előrelépés, hanem tartalmatlan mennyiségbe hullás, totális szétesés.

Ahogy René Guénon is írta — igazság szerint túl finoman fogalmazva — A fejlődés mítosza c. cikkében (1934-ben): „Könnyűszerrel látható az a tudatlan látszatigazság, amelyre a haladás elképzelése támaszkodik. Eme látszatigazság azt feltételezi, hogy az emberiség összességében egy folyamatos és egyöntetű haladást követ: e szélsőségesen leegyszerűsítő szemlélet azonban minden ismert ténnyel szemben áll. A történelem ugyanis minden korszakban egymástól független, gyakorta eltérő civilizációkat alakított ki, míg ezek közül egyesek megszületnek és kibontakoznak, addig mások hanyatlásnak indulnak és elhalnak, vagy valamilyen kataklizma folytán váratlanul megsemmisülnek: az új civilizációk pedig távol állnak attól, hogy a régi civilizációk örökségét mindig összegyűjtsék. Ki merné például komolyan állítani, hogy a modern nyugatiak — még ha közvetetten is — hasznosították volna a káldeusok vagy az egyiptomiak által összegyűjtött ismeretek nagy részét, nem beszélve más civilizációkról, amelyeknek még a neve sem jutott el hozzánk? Egyébként nem kell túl messzire viszszamenni a múltban, hiszen vannak olyan, az európai középkorban művelt tudományok, amelyekről manapság a legcsekélyebb elképzelés sincs.”

Hasonló ehhez a „társadalmi mobilitás” mítosza is, az emberi progresszió forradalmi „hagyományának” egyik vesszőparipája, amely az utóbbi évszázadban gyorsult fel végleg. E hipotézis helytelenségének illusztrálásához elég azt megállapítani, hogy az ó- és középkorban olyan évezredekre szóló és azóta is teljes pompában álló épületeket emeltek, amelyeket felruháztak nem csak a fizikai, de az általuk hordozott esztétikai és szellemi üzenetek ellenállóvá tételével is. Mára pedig alig van közönséges kőműves, aki egyik téglát tisztességesen a másikra tudja helyezni.

Az a minimum, hogy evolúció helyett alkonyról beszéljünk. De talán tisztességesebb lenne úgy fogalmazni, hogy már késő este van.