Politikamentes konzervatívok

Miután a haladárok irányzatai sorra buknak meg, divattá válik „konzervatívnak lenni”. Ma már mindenki annak szeretné nevezni magát, és külön-külön ideológiákat gyártanak ennek igazolásához. Magyarország politikai térképe különösen színes e tekintetben: a „konzervativizmus mint optimizmus”-tól kezdve a „fiskális konzervatívokig” láthatóan már minden van. Tulajdonképpen Magyarországon ezek szerint csak konzervatívok vannak. Most azt gondolhatja a nyájas olvasó, hogy a teakraták kanálcsörgetéssel üdvözlik a jelenséget, de mégsem így van. A teakraták valójában kajánul vigyorognak és gonosz módon röhigcsélnek minden ilyen próbálkozás láttán.

Igen, a teakraták gonoszak. A teán kívül ez az, ami összeköti őket.

A konzervatívok erénye és előnye a haladókkal szemben az, hogy egy történeti-politikai hagyományból nyerik érveiket, s mivel 2500 év meglehetősen sok tanulságot tartalmaz, ezért — ha ögyesek — képesek az „újnak” tűnő érvek mögött meghúzódó rettentő régi előfeltevéseket felismerni, és ha kell, azokat cáfolni. Ám a legfontosabb leckéje ennek a 2500 évnek az, hogy mivel az „emberi állapot” problémái, valamint a teodícea problémája nem politikai eredetűek, így azok nem is szüntethetők meg politikai eszközökkel. A konzervatívok felismerése az, hogy problémáink vannak és lesznek, az éppen megoldodó helyére új problémák kerülnek, illetve korábbiak jelennek meg újra. Mivel a manapság hanyagolt „nagy kérdésekre” (milyen a jó élet? milyen a jó [politikai] rend? stb.) nincsenek egyszer s mindenkorra szóló megoldási receptek, ezért az emberfiának folyamatosan egyensúlyoznia kell, hogy a hajó fel ne boruljon, ám „végső egyensúly” nincsen. Nincs ez másképp a politikában sem.



Márpedig a jelenleg lelkesedésnek örvendő „konzervatívságok” mindegyike épp a politikát tagadja. Előfeltevése az, hogy létezik olyan alkotmányos, törvényes stb. berendezkedés, amelynek segítségével problémáink egyszer s mindenkorra megszűnnek. Ennek ékes példája, hogy pl. a „fékek és ellensúlyok” rendszerét (megjegyzés: ezt a „rendszer” szót és koncepciót a konzervatívok nem kifejezetten szeretik) úgy képzelik el, mint egy kétoldalú egyenletet, illetve valamiféle mechanikai gépezetet, ami ha helyesen van felépítve, hiba nélkül funkcionál — ha esetleg mégsem, néhány csavarhúzás és a gépezet megy tovább a szokásos módon.

A politikai mechanika a modernség alkotása, elég, ha a karteziánusokra, vagy akár Hobbes-ra gondolunk. A politikai mechanika képviselői jengajátékként, vagy legoként fogják föl a politikát. Többek között ezért is gondolják azt Bokros Lajosék, és mások is, hogy a kapitalizmust „építeni” kell, illetve lehet, csakúgy, mint a szocializmust. A megfelelő „fékek és ellensúlyok rendszerével”, illetve tollvonással elintézett törvénykezéssel, valamint némi népneveléssel megszületik a papíron, dolgozószobában megálmodott „kapitalizmus”, és akkor mindenkinek jó lesz. (Furcsa módon az elméleti kapitalisták mintha elfelejtették volna Hayeket, aki nem egyszer írta le, hogy ez bizony nem így van.) A technokrácia eszménye ugyanis ellentétes a politikaival (a demokráciáéval is, de az a teakratákat nem feltétlenül hozza lázba).

A politika megértéséhez természetesen más kell. Egész egyszerűen azzal kezdődik, hogy felismerjük, nincsenek végleges megoldások és berendezkedések, a politika világa az állandó változásokról szól — értve ez alatt azt, hogy folyamatosan értelmes mérlegelést és döntést igényel, azaz folyamatosan benne vannak a perplexusok, kételyek, és a kényszer elemei is. A politikai mechanikusok felé az első és legfontosabb kérdés talán az lehetne: az általuk elképzelt politikamentes „politika” vajon mitől volna élvezhető? Implicit módon a haladás dogmatikáját követik, hiszen feltételezik, hogy a folyamatos átrendezésekkel (ezért is a rajongás a „struktúrák”, „társadalmi izék” és egyéb láthatatlan szir-szarok iránt, és ezért a negligálás a jellem, habitus, vallás kérdései felé) megvalósítják az általuk megálmodott „struktúrát”, akkor a történelem és a politika véget ér, mindig csak apró foltozgatásra (reform) van szükség. Ha nem is zsarnokság lenne a vége (ami igen valószínű), mindenképpen az unalom birodalmába kalauzolnának bennünket a technokrácia és politikai mechanika hívei.

A politika azért izgalmas és élvezhető, ami miatt a spontán események általában azok — mint pl. a csajozás. Ha otthon egy megszerkesztett matematikai képlettel biztosra mennénk, mégis mit élveznénk a történetből? Élvezhető csak amiatt lehet a spontaneitás, hogy az per definitionem bizonytalan, és sok múlik az ember szabad akaratán (a technokrácia és a politikai mechanika eszménye pedig ellentétes a szabad akarattal) és döntésén, döntésein. A végeredményt pedig nem tudhatja. Sosem.

Ugyanezért lesz tiszavirág-életű minden olyan „konzervatív” próbálkozás, amely egyrészt politika-ellenes, másrészt ideologikus, és valamilyen előre legyártott szabványhoz kívánja igazítani a valóságot (annál rosszabb a tényeknek, mondotta Hegel) illetve a konzervatív politikát. Konzervatívnak lenni ugyanis habitus, egyfajta világlátás, problémaérzékenység, és a dogmatizmustól való mentesség. És aki nem képes elsajátítani ezt a sajátos szemléletet és világlátást, abból akkor sem lesz konzervatív, ha megfeszül. Régi dogmatizmusokra aggathat új nevet, de mást nem tud vele kezdeni.

Reakciós dogmatika

Nincs mese. A magyar nép fiatalabb és idősb tagjai egyaránt magukba szívják a modernitásra oly jellemző dogmatizmust: a politikai tudás dogmákból áll, ezeket kijelölve meg lehet pontosan mondani mi a jó cselekvés, kik a szövetségesek és az ellenségek, és alapjában, minden fontos kérdés a dogmás összesimuló rendjében könnyen megválaszolható, ha alaposan megtanuljuk a dogmákat.

Az ujdondász reakciósok „természetes” módon dogmákat keresnek, mert a politikai tudást csak így ismerik; másrészt, mivel ezt várják el tőlük; harmadrészt, mivel a dogmák kéznél vannak. Az értelmiség szállítja házhoz azokat.

Az egyik ilyen kedvenc dogma a szabad piac, globalizmus, amit a jobboldalnak tulajdonítanak, és számon kérnek mindenkitől, aki virtigli/európaiértelembenvett konzervatívnak akar számítani.

Na most, a konzervatívokat nem, vagy alig érdekelte a gazdaság. A gazdaság domináns témává, ideológiai markerré a hetvenes években lett, elsősorban a neokonoknál. Akik globalisták és ideológusok, viszont magukat nem konzervatívnak hanem neokonzervatívnak nevezik.

Természetesen lehet érvelni a piac mellett, bár amikor a világ hatalmas pénzeket önt a piacpártiak zsebébe, akkor kevésbé hiteles ez az érvelés. Miképpen, nem érthető, hogy miért a vámpótlékot bevezető — azaz a szabad piacot korlátozó — Bokros Lajost tekintik a szabad piac hazai prófétájának?

Azonban a piac nem konzervatív dogma. Nem csak az elmúlt 200 év konzervatívjainál hiányzik a szabad piac kultusza, nem pusztán nem tekintették a szabad piacot a konzervatív gondolkodás sine qua non-jának, de jeles példák vannak a piac szabályozásának gondolatára a konzervatívok esetében. Ahogy pl. Burke nem szerette a francia forradalom spekulánsait, Disraeli és Bismarck jóléti szabályozásokat vezetett be, az 1945 utáni konzervatívok elfogadták a jóléti állam valóságát és — a retorikát leszámítva — a gyakorlatban Thatcher is elfogadta azt, a kereszténydemokrata-néppárti politika, általában a katolikus konzervatívok pedig mindig is a „szociális piacgazdaság” hívei voltak.

De Bush maga is egyetértőleg használta a compassionate conservative jelzőt, miképpen a kortárs amerikai és brit konzervatívoknál is jelen van az.

A neokonok kritikus lapja, a paleonak is nevezett, de az európai konzervatív — reakciós — és a déli libertárius hagyományokhoz sokkalta közelebb álló The American Conservative éppen most cikkez a Keynes-követő konzervatívokról.

A honi reakciósok dogmatikusok, számon kérik másokon kedvenc játékszereiket, kigúnyolják azokat mucsaiságukért. Pedig, mintha — mint rendesen — a mucsaizók lennének reménytelenül provinciálisok.

A konzervatívok sokszínűek. Mire jó ez a tájékozatlan magabiztosság? Hagyják meg a ballibnek, azokhoz illő.

Egy bölcs uralkodóról

Kr. u. 180-ban, ezen a napon hajtotta békésen örök álomra fejét Marcus Aurelius Antoninus Augustus Caesar, Róma „öt jó császára” közül az utolsó. Uralkodása (161-180) alatt szakadatlan háborúkat vívott a Birodalmat fenyegető különféle ellenségekkel, sikeres hadjáratai közben pedig a filozófus-király ideáját megtestesítő Aureliusnak arra is jutott ideje és ereje, hogy megírja — a minket gyötrő Pojáca, ill. további ún. „politikusok” semmitmondó blogbejegyzéseivel éles ellentétben álló, a sztoikus filozófia harmadik korszakára (Seneca, Epiktétosz) jellemző princípumokra alapozott — Elmélkedéseit, amely műve legkorábban az Önmagához (görögül Ta eisz heauton; latinul Ad se ipsum) címet viselte. Helytörténeti adalékként megemlítendő, hogy a mű tizenkettedik fejezetét Solva-ban — a mai Esztergomban — és környékén írta. A bölcs császár géniusza és Róma hajdanvolt nagysága előtt fejet hajtva idézzünk fel csupán néhányat legmagvasabb gondolatai közül, a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül, csak úgy ad hoc szemezgetve a sorok között.


II. 5. Minden órában szigorúan tedd fel, hogy mindenkori ügyeidben római és férfi módjára pontosságra törekvő, mesterkéletlen méltósággal jársz el, s hogy minden más elfogultságtól megszabadítod magad. Ezt eléred, ha minden tettedet úgy intézed, mintha az volna az életben az utolsó: minden léhaság, józan megfontolástól elvonatkozott szenvedélyesség, képmutatás, önzés, sors elleni zúgolódás nélkül. Látod-e, milyen kevés kell ahhoz, hogy boldog, szinte az istenekéhez méltó életet élhessünk! Mert aki ezt betartja, attól az istenek sem kívánnak többet.

II. 13. Nincs szánalmasabb annál az embernél, aki mindent sorban körülvizsgál, a „föld gyomrának” — mint mondják — titkait akarja feltárni, embertársa lelkivilágába próbál találgatással behatolni, s nem veszi észre, hogy elég, ha a benne lakó géniuszt figyeli, s azt tiszteli őszintén. Azt tisztelni pedig annyit jelent, mint tisztán megőrizni a szenvedélytől, léhaságtól, a zúgolódástól amiatt, amit az istenek és emberek velünk tehetnek. Mert ami az istenektől jön, az tiszteletre méltó az ő erényben való felsőbbrendűségük miatt, s kedves a rokoni kapcsolat miatt, ami az emberektől; persze előfordul, hogy ez néha valamiképpen részvétet ébreszt bennünk, mert az emberek nem tudják, mi a jó, mi a rossz. Pedig ez nem kisebb gyarlóság, mint ha valaki nem tudná megkülönböztetni a fehéret a feketétől.

III. 5. Cselekedeteidben ne légy kedvetlen, önző, elfogult vagy szórakozott, ne öltöztesd gondolatodat megtévesztő ékes szavakba, ne beszélj sokat, ne fogj bele száz dologba. A benned lakozó istenség igazi, érett, közügyek iránt fogékony férfit irányítson, aki római, aki császár, aki mindent elrendezett magában, s így nyugodt lélekkel, minden megkötöttségtől szabadon várja az életből visszahívó kürt szavát, nincs szüksége sem esküre, sem más ember bizonykodására. Ezenfelül derült lelkű, nem szorul külső segítségre, a mások kénye-kedvétől függő lelki békességre. Egyenesnek kell lenni, nem pedig kiegyengetettnek!

IV. 12. Két alapelvet tarts mindig készenlétben: először, csak azt tedd, amit a királyi és törvényalkotó értelem az emberek javára tenned sugalmaz; másodszor, változtasd meg véleményedet, ha olyan valakire akadsz, aki a helyes útra terel és eltántorít balhiedelmedtől. Ennek a nézetváltozásnak az oka azonban mindig az igazságosnak, a közhasznúnak bizonyos valószínűsége legyen, s egyedül ez vezessen, nem pedig az, hogy valami kellemesnek vagy dicsőségszerzőnek látszott.

IV. 20. Mindaz, ami szép, bármi módon is az, önmagában szép, önmagában teljes: a dicséret nem alkotó része. A dicsérettől semmi nem lesz sem silányabb, sem jobb. Mindez vonatkozik a mindennapi életben szépnek mondott dolgokra is: anyagokra, műalkotásokra. Hát ami valóban szép, ugyan rászorul-e még valamire? Éppoly kevéssé, mint a törvény, az igazság, a jóakarat vagy a szemérem. Vajon melyikük azért szép, mert dicsérik, vagy melyiknek árt, ha ócsárolják? Vajon a smaragd hitványabb lesz-e, mint volt, ha nem dicsérik? Vagy az arany, az elefántcsont, a bíbor, a kard, a virág, vagy a zsenge fa?

IV. 22.  Ne kalandozz ide-oda! Bármibe kezdesz, ne térj el az igazságtól, és bárhová visz képzeleted, őrizd meg tisztánlátásodat.

IV. 38.  Kutatva vizsgáld az emberek vezérlő értelmét és azt, hogy mit kerülnek, mit keresnek az okosak.

IV. 46. Mindig tartsd emlékezetedben Hérakleitos mondását: a föld halála, ha vízzé lesz, a víz halála, ha levegővé lesz, a levegő halála a tűz és viszont. Gondolj arra az emberre is, aki elfelejtette, hová visz az útja! Gondolj azokra, akik a mindenséget átfogó szellemmel — pedig a lehető legállandóbban érintkeznek vele — ellenkezésbe jutottak, és napról napra előforduló dolgokon megütköznek. Gondolj továbbá arra is, hogy nem szabad úgy cselekednünk és beszélnünk, mintha álomban volnánk — mert úgy tetszik, mintha akkor is cselekednénk és beszélnénk —, sem úgy, ahogyan a gyermekek engedelmeskednek szüleiknek, tisztán csak azzal a megokolással: így kaptuk a parancsot.

IV. 49.  Légy, mint a szirtfok, melyet a hullámok folyton csapkodnak; az pedig rendületlenül áll, s körülötte elcsöndesül a habzó forgatag.

V. 7. 7. Az athéniek így imádkoznak: „Adj esőt, adj esőt, kedves Zeus, az athéniek földjére és mezejére.” Vagy így kell imádkozni, egyszerűen, szabad emberhez méltó módon, vagy sehogy.


V. 10. [...] Vess azután egy pillantást kortársaid erkölcsére! Közülük még a legelfogadhatóbbat is alig állja ki az ember, nem is szólva róla, hogy van, aki önmagát is nehezen tudja elviselni. Hogy az anyagnak, időnek, mozgásnak, mozgó tárgyaknak ilyen homályában, piszkában és áradatában mi az, amit becsülni lehet, vagy ami után egyáltalán törekedni lehetséges, nem értem. Mindezzel szemben az a kötelességed, hogy magadat lélekben megerősítve várd be a természetes felbomlást. De nem türelmetlenül, ha késik, hanem e gondolatokban megnyugodva: először, semmi sem érhet, ami nincs a közös természet rendje szerint; másodszor, csak tőlem függ, hogy istenem és szellemem ellenére semmit se kövessek el. Mert nincs ember, aki az ő akaratuk áthágására kényszeríthetne.

V. 21. Tiszteld a világ jelenségei közül a legfőbbet: azt, ami mindent felhasznál, és mindent irányít. Hasonlóképpen tiszteld lényed legfőbb részét: azt, ami az előbbivel egy törzsből fakad. Mert benned is ez használja fel a többi részt, és ez igazgatja éltedet.

V. 30. A mindenség értelme együttműködésre törekszik, tehát az alacsonyabb rendű teremtményeket a magasabb rendűek kedvéért alkotta, a magasabb rendűeket pedig egymással összhangba hozta. Ugye, te is látod, hogyan rendelte egymás alá, egymás mellé a dolgokat, hogyan osztotta ki az egyes dolgok osztályrészét értékük szerint, hogyan hozta egymással egyetértésbe a magasabb rendű lényeket?

VI. 3.  Nézz a dolgok mélyére! Sajátos tulajdonságaik vagy értékük egyetlen esetben se kerüljék el figyelmedet.

VI. 31. Ébredj és térj magadhoz, s ha az álomból kizökkenve rájöttél, hogy csak álomképek zavartak, tisztult fővel az élet dolgait is csak álomképeknek tekintsd.

VI. 37. Aki a jelent látja, az mindent látott, ami csak valaha volt, vagy valaha volt, vagy valaha lesz, mert minden egy eredetű és egy formájú.


Forrás(ok): Marcus Aurelius — Elmélkedések (MEK), valamint latinofileknek: MARCI ANTONINI IMPERATORIS
COMMENTARIORUM QUOS IPSE SIBI SCRIPSIT

Szekularizmus és zsarnokság

Tölgy posztját kicsit továbbgondolva, és azt kiegészítve néhány — akár vitaindítónak is szánt — sort szeretnék képernyőre vetni a modern zsarnokság természetét — és annak összefüggéseit demokráciával, szekularizációval, miegyébbel — illetően.

Kicsit látható a „jobb”oldalon annak a nézetnek az elterjedése, hogy a konzervatívoknak „el kell fogadniuk” számos meglévő viszonyt a nyugati vidéken; ezek közé tartozik a szekularizáció, a demokrácia, a népszuvasodás, nem is beszélve a Tölgy által említett liberális dogmákról, amikre ha nem esküszünk fel a vita elején (ó, micsoda csavar! Az eskü valami elnyomó intézmény lehet...), nyalhatjuk a gittet. A kérdés már csak az, hogyha a kedves „liberális konzervatívok” mindezeket elfogadják (ugye figyelünk a címkére? Próbáljuk egy kicsit megfejteni, mit is takarhat: első jelentésében a „tiszteletreméltó” „konzervatőrséget” jelenti, azaz azt az irányzatot, amelyik beáll a Pojáca mögé, tolja a szekerét és eközben konzervatívnak nevezi magát; másik jelentésében a fenti, a felvilágosodás örökségét képező előfeltevések és alapdogmák elfogadását jelenti — a szekularizációét, a liberalizmusét és a demokráciáét), tulajdonképpen mi különbözteti meg őket amazoktól? Persze, ha elfogadják, nem is kell, hogy megkülönböztessék magukat, vagy őket bárki, hiszen a liberális elvek elfogadása magával hozza a semlegesség és a megkülönböztetés mellőzésének elvárását. Piha.

Mármost ha az állítólagos konzervatívok elfogadják ezeket a „nagyszerű” vívmányokat, akkor nyugodtan lehúzhatják a rolót, és átadhatják a placcot a többi libsinek, ezt a munkát ők is képesek elvégezni. Miazhogy.

Példának okáért mitől olyan fantasztikusan jó dolog a szekularizáció?

A szabadság felé tett hatalmas lépésként értékelt modern eredményről van szó, amivel az egyházat kivonták a közösségek és „társadalmak” életéből, azaz megfosztották erkölcsi nevelő-terelgető szerepétől, mondván, hogy az erkölcs „magánügy” (na, ezt is megbeszéljük egyszer). Ám ha valaki azt gondolná, hogy ez azonnal együtt járt a hatalmas szabadsággal és az egyén válláról lekerült egyházi rabigát a porba szórva látja, érdemes emlékeztetni arra, hogy mindezen „jogköröket” azonnal megkapta az állam: az állam vált nem csak az erőszak, hanem a nevelés, oktatás, irányítás monopol szervévé. A hatalomban meglévő addigi kettősség és pluralizmus így megszűnt — a felhomályosodás klasszikusai nem csak az egyházat gyűlölték, amely per definitionem korlátozza a benevolens államot haladó céljainak megvalósításában, hanem gyűlöltek minden olyan auctoritas/corps intermédiares-t, amely ellensúlyt biztosított az állam hatalmával szemben. A köztes tekintélyek, az akkori „társadalom” (communitas communitatis) mind a haladást hátráltatták. Így ezeknek veszniük kellett. Ezért és persze a „racionalitás” elsődlegessége miatt szervezték át az egész addig meglévő közigazgatási rendszert a forradalmárok, ezért vezettek be új naptárt, és ezért mészárolták le a vendée-i parasztokat.

A szekularizáció az erkölcsi immanenssé tételét jelenti, ily módon az erkölcs egyedüli mércéje is immanenssé vált, és a politika is — mely utóbbinak mindezek után saját magán kívül semmiféle ellenőrző tekintélye és mércéje nem maradt. Akik a szekularizációt ünneplik, azok — akarva vagy akaratlanul — a modern voluntarizmust és a totalitarizmus hajnalát ünneplik. Ugyan hogyan válhatott volna totálissá az államhatalom, ha van annak ellensúlyozó, azt ellenőrző tekintélye, egy másik hatalmi szerv? A haladóknak és a „liberális-konzervatívoknak” azt kellene igazolniuk, hogy a XX. század sajátos jelensége (a totalitarizmus) nem a szekularizációnak, demokratizációnak, individualista voluntarizmusnak volt (legalább részben) köszönhető, hanem annak ellenére következett be. Vagyis azt, hogy a hatalmi pluralizmus, a köztes tekintélyek és hagyományos közösségek erőszakos felszámolásának semmi köze nincs ahhoz, hogy az államhatalom egyeduralkodóvá és totálissá válhatott. Ez nagyjából akkora feladat, mint annak igazolására törekedni, hogy január elsején nem a megelőző estén elfogyasztott ipari mennyiségű szesz miatt sajog annyira a fejünk. Mindenesetre a bizonyítás terhe az övék.

A minden egyéni vágy kielégítésének igénye és az erre épített politika nem képes erkölcsi korlátot szabni e törekvéseknek. Ráadásul az immanens erkölcs mellett ezen vágyak a liberalizmusnak köszönhetően politikaiak lettek, és a modern politika elsősorban e vágyak kielégítésére törekvő kísérletet jelenti (milyen ironikus! A liberalizmus által a magánélet szférájába uralt „erkölcs” immáron a közpolitika legfontosabb alappillérévé vált). A „minden érték átértékelése” persze megtörtént: hebehurgya ifjak a szabad akarat keresztény tanítását Nietzsche nyomán valamiféle posztmodern akarat-kultuszként értelmezik, azaz a szabad akarat azt jelenti, hogy „azt csinálok, amit akarok”. A modernitás és a szekularizáció következtében a szabad akarat tana is átment tehát a modern mosodán, és az erkölcsi mérce, valamint a helyesről való tudás helyett immanens voluntarizmust jelent ma. De vajon mennyire szabad az, akit a vágyai uralnak?

Ám ha ez így van, mégis mi szab határt ezen vágyaknak? A többi vágy? Meddig? A „demokratikus procedúra” (akármit is jelentsen ez)? Egészen biztosan nem. Ennek a demokratikus, szekularizált, modern, haladó stb. vágy-politikának nincs külső korlátja. Önmagában és önmagáért létezik, és mivel semmilyen olyan erkölcsi és minőségi mércét nem talál maga körül, ami arra intené, hogy ő maga hibázhat, tévedhet, cselekedhet rosszul, ezért maximum az idő és az erőforrások végessége állhat az útjába. A modern tömegember nem lehet hibás, erkölcstelen, lúzer és sikertelen. A vágyak kiszolgálására irányuló szoclib “Provider State” lehet csak a hibás, amiért technikailag nem elég érett e feladatának ellátására. Ez azonban nem jelent menedékhelyet a zsarnokság elől. Az ellen nem véd.

A keresztény republikanizmus és az antik filozófia egyik legfontosabb felismerése, hogy a zsarnokságot nem arról ismerjük meg, hogy az embereknek nem jut enni, és nem engedélyezi nekik a zsarnoki kormányzat, hogy féktelen szexuális életet éljenek, hanem épp ennek ellenkezője igaz: a zsarnok az egyéni vágyak kielégétésével képes fenntartani a hatalmát, miközben a közerkölcsnek nyoma sincs — vagyis nyoma sincs annak, ami korlátozhatná a hatalmat. Ahogyan ezt Polányi Mihály megfogalmazta:

„A magánéleti nihilizmus alkalmassá teszi a tudatot a közéleti zsarnokság iránti behódolásra; és egy despotikus rendszer esetleg továbbra is eltűri a magánélet olyan korlátozatlan formáit, amelyeket egy közszabadságban élő másik társadalom megbélyegezne és száműzne. Sztálin alatt a magánszabadság köre tágabb volt, mint a viktoriánus Nagy-Britanniában, míg a közszabadság összehasonlíthatatlanul kevesebb volt.”

A szekularizált modern egyén által „szabadságként” értelmezett környezet lehet akár zsarnokság is, de tulajdonképpen neki tökmindegy. A Kádár-rendszer sem azoknak fájt, akiknek elég volt a kedveskomcsi mesterhármas (sör, virsli, balcsi). Menti-e ez a zsarnokságot?

A kánon

Egy kis házi feladat. Rakjuk össze a magyar konzervatív kánont. Valamikor el kell kezdeni, és lassan formálódik. Amilyen lesz a kánon, olyan lehet a következő nemzedékek magyari konzervatív gondolkodása. Másrészt, folyamatosan felmerül a magyar történelemben a megszakítottság és folytonosság problémája. Kik állnak hozzánk közelebb az elmúlt 200 évből?

Nyilván alakul is majd a kánon.

Elkezdem, és ígérem, minden szerzőt és művet kiteszek, akit t. olvasók javasolnak, és akivel szemben nincs komoly ellenvélemény.

gróf ifjabb Andrássy Gyula
nagy-apponyi gróf Apponyi Albert [György fia]
nagy-apponyi gróf Apponyi György (1808–1899)
Asbóth János (1845–1911)
Babits Mihály
Baktay Ervin (1890–1963)
P. Bangha Béla SJ (1880–1940)
Baranyay Jusztin
szlováni Beöthy Zsolt (1848–1922)
berzevicei Berzeviczy Albert (1853–1936)
egyházasberzsenyi Berzsenyi Dániel (1776–1836)
gróf Bethlen István
Boros László [SJ] (1927–1981)
Buji Ferenc
Concha Győző
Cs. Szabó László
Csernoch János hercegprímás (1852–1927)
Csiha Kálmán
Csontváry Kosztka Tivadar
cziráki és dénesfalvai gróf Cziráky Antal (1772-1852)
cziráki és dénesfalvai gróf Cziráky János (1818–1884) [Antal fia]
Deme László
cserneki és tarkői gróf Dessewffy Aurél (1808–1842)
cserneki és tarkői gróf Dessewffy Emil (1814–1866) [Aurél fivére]
Dugonics András
Gratz Gusztáv
gróf Gvadányi József (1725–1801)
nagy-váradi Gyulai (Gyulay) Pál (1826–1909)
Halasy-Nagy József (1885–1976)
Hám János hercegprímás (1781–1857)
Hamvas Béla (1897–1968)
Herczeg Ferenc
Hóman Bálint [Hóman—Szekfű: Magyar Történet] [Hóman Bálint munkái]
Horváth János
báró Jósika Miklós

• branyicskai báró Jósika Sámuel, Erdély kancellárja (1805-1860)

John Kekes
magyargyerőmonostori báró Kemény Zsigmond (1814–1875)
Keveházy László
Kis János (1870–1846)
Kisfaludy Sándor
gróf Klebelsberg Kunó (1875–1932)
Kolnai Aurél
Kornis Gyula
báró Lehár Antal
krivinai Lonovics József (1793–1868)
Madách Imre

• székhelyi Mailáth (Majláth) György (1818–1883)

Márai Sándor
Menczer Béla
hidvégi gróf Mikó Imre (1805-1876)
Mindszenty József hercegprímás (1892–1975)
prof. Molnár Tamás
Móricz Zsigmond — nem politikai értelemben [Légy jó mindhalálig]
Pauler Ákos (1876–1933)
Pethő Sándor
Ft. Pezenhoffer Antal
Pilinszky János
Polányi Mihály
Ponori Thewrewk József (1793–1870) [Hazafiúi elmélkedések]
Prohászka Ottokár
Salamon Ferenc
nagykéri Scitovszky János hercegprímás (1785–1866)
kis-sennyei báró Sennyey Pál (1824–1888)
Serédi Jusztinián hercegprímás
gróf Sigray Antal
Simor János hercegprímás (1813–1891)
Slachta Margit
Stanley L. Jaki (Jáki Szaniszló), bencés szerzetes
sárvár-felsővidéki gróf Széchenyi István
Surányi Miklós, író

• temerini gróf Szécsen (Széchen) Antal

Szekfű Gyula [kései korszakát leszámítva]
szolgaegyházi és magyar-szőgyényi idősb Szőgyény-Marich László
szegedi és borosjenői gróf Tisza István, a „vasgróf” (1861–1918)
vajai báró Vay Miklós (1802–1894)
Vörösmarty Mihály (1800–1855)
Weöres Sándor (1913–1989)


tessék, csak folyvást, csak folyvást...
(Ha a javasolt nevek mellé irodalmat is megneveznek, azt külön megköszönöm.)


Most így állunk. A címekkel bajban voltam, és nem is teljesen következetes. Kinél milyen címet hagyjunk meg? De ez ügyben is elfogadom a kiigazításokat.

A következő kérdés: kinek van kedve dolgozni teázás után/előtt?

Válaszok a Konzílium kérdéseire

Minthogy Loxon nem tud részt venni a „Nemzeti Blogcsúcs” című konferencián, a távolból küldi el saját válaszait a résztvevőknek. Reméli, valami hasznát veszik. Mint olvashattuk, e kérdések a következők:

Jobbklikk
1. Létezhet-e vallástalan konzervativizmus?
2. Ki az a 20. századi magyar politikus, akit a mai konzervatívok méltó elődjüknek tarthatnak?

Konzervatórium
1. Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?
2. Különbözőségeik ellenére mik azok, melyek összekapcsolják a különböző jobboldali irányzatokat?

Reakció
1. Milyen hagyományokra érdemes építenünk? Mit kezdjünk az államszocializmus negyven évével?
2. Hova juthat el Magyarország 2020-ra jó esetben, és mi lehet a legrosszabb forgatókönyv? Mit tehetnek a fiatal értelmiségiek szűkebb közösségükért és a nemzetért?

Vegyük sorra teakratikus válaszainkat:

Jobbklikk 1. — Létezhet-e vallástalan konzervativizmus?

Fontos és napjainkban roppant indokolt kérdés. Szerintünk vallástalan konzervativizmus csak abban az esetben létezhet, ha a konzervatív szót kiheréljük. Ebben az esetben pusztán szokások felületes megőrzését és/vagy liberalizmus által okozott félelmekre adott védekező válaszokat érthetünk alatta. Ez utóbbi a konzervativizmus útjába állított legnagyobb veszély, amely előbb-utóbb a konzervativizmus értelmének és érvényének teljes felszámolódásához vezet. (Ld. a Konzervatórium 2. kérdésére adott választ). Hiba volna ugyanakkor azt is mondani, hogy a konzervativizmusnak csakis vallási dimenziója van. A vallás többé-kevésbé már szintén kiherélt szó, amely olykor egy mélyebb Hagyomány ideáját helyettesíti. Számot kell továbbá azzal is vetni, hogy a vallás szó alatt nem csak olyasmit érthetünk, ami Nyugaton túlságosan megszokottá vált. Ugyanakkor nem is ilyesmit, persze. Integrálva Ázsia nagy ezoterikus hagyományait, számot kell vetni azzal, hogy a Kelet is lehanyatlott, és tovább hanyatlik (esetleg még tovább, mint a Nyugat). Ezzel együtt a Nyugati import-export „buddhizmus” és „hinduizmus” (vagy „taoizmus” stb.) fő áramlatai még hanyatlottabbak, mint amennyire azt keresztény konzervatívok vagy agnosztikus liberálisok feltételezik. Ahhoz, hogy a konzervativizmus és a vallás viszonyát tisztábban lássuk, Isten-fogalmunk tökéletesítésére van tehát elsősorban szükség.

Jobbklikk 2. — Ki az a 20. századi magyar politikus, akit a mai konzervatívok méltó elődjüknek tarthatnak?

A válaszadás nem csak a szokásos liberális félelmek miatt nehéz. Magunk részéről elkerülnénk azt, hogy személyeket egy-az-egyben példamutatónak kiáltsunk ki. Sok tekintetben példamutató lehet egy személy, más tekintetben ugyanez a személy esetleg nem az. Mindenképpen példamutatónak tartjuk Ferenc József császár és királyt, József Ágost főherceget, Zadravecz István tábori püspök működését, nem minden szempontból, de példamutatónak tartjuk Tisza István gróf vagy Vitéz nagybányai Horthy Miklós kvalitásait is. Hozzánk közelebbi időkből ki lehet emelni Mindszenty József bíboros, Magyarország hercegprímása és az ellenforradalmár-hős, Mesz János személyét, tevékenységét. Antall József kitűnő kvalitásai ellenére sajnos nem lehet példamutató számunkra — a „rendszerváltás” elhibázottsága vezetett a mai áldatlan helyzethez. Szálasi Ferenc megfelelő konszenzuális értékelése még várat magára. Mi harcos antibolsevizmusát megértjük, és a Harmadik Birodalom vagy más szövetségesek elárulását árulásnak tartottuk volna. Ezt akkor is kimondjuk, ha közben anglofíliánk (de nem churchillofíliánk...) is töretlen. A zsidóságot nem gyűlöljük.

Konzervatórium 1. — Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?

Véleményünk szerint a konzervativizmus lehetőségei ugyanazok, kollektivisztikus esélyei viszont minimálisnál minimálisabbra csökkentek. Sajnos a konfliktuózus, feszült viszony a nyugati politikai rendszerek általános liberalizmusával elkerülhetetlen, sőt szükséges (a keleti politikai rendszerek — pl. a jelenlegi kínai — is nyugatiak). Az általunk értett konzervativizmus nem megalkuvó, ezért nem hátrál a liberalizmus elől, és nem adja át a terepet, sőt új terepeket vesz birtokba. Ennek ellenére számolni kell azzal, hogy a liberalizmus, karöltve más, politikailag baloldali tendenciákkal maga alá gyűri a legőszintébb, legtisztább, legerőteljesebb és legkvalifikáltabb konzervatív törekvéseket is. A „demokratikus” babonával és manipulációval nyíltan megalkuvó „konzervativizmus” már eleve lehetetlen és esélytelen — mint konzervativizmus.

Konzervatórium 2. — Különbözőségeik ellenére mik azok, melyek összekapcsolják a különböző jobboldali irányzatokat?

Sajnos jelenleg nem lehet többről beszélni, mint egyfajta nacionalista és egyéb nosztalgiáról, homályos „értékek” és antikommunista indulati töltet elegyéről a jobboldalon. Ezek közül azonban — ilyen formában — egyik sem érték. Jó esetben a jobboldali irányzatok túllépnének a nacionalista korlátozottságokon, más nációkat igenlő (és nem liberális értelemben eltörlő) módon, reális helyzetszemléletet vállalnának fel (például nem törekedve egy lehetetlen irredentizmusra), elfogadnák Magyarország 1848-as, illetve kuruc eszmék előtti arisztokratikus-feudális hagyományait (nem visszahozhatatlan konkrétumokról, hanem elvekről, eszmékről van szó, amelyek természetesen 1848/49 után is tovább élnek vagy újraéledhetnek a világban). Rendkívüli fontosságú volna a materialisztikus-evolucionsta-progresszív gondolkodásmód felülmúlva-elutasítása. Ez volna az igazi alapja és legitimáló ereje a jobboldali önmeghatározásnak. E nélkül a jobboldaliság — éppen úgy, mint a konzervativizmus — kiherélt fogalom (ld. a Jobbklikk 1. kérdésére adott válaszunkat).

Reakció — 1. Milyen hagyományokra érdemes építenünk? Mit kezdjünk az államszocializmus negyven évével?

Roppant összetett kérdés. Loxon politikailag monarchisztikus (arisztokratikus-feudális és korporatív) hagyományokra, geopolitikailag pedig ezeken alapuló, de mindenképpen más hagyományok és globális geopolitikai elképzelések iránt is nyitott lehetőségeket javasol.

Az államszocializmus negyven évét Észtországhoz hasonlóan kellene kezelni. Ez a minimum.

Reakció — 2. Hova juthat el Magyarország 2020-ra jó esetben, és mi lehet a legrosszabb forgatókönyv? Mit tehetnek a fiatal értelmiségiek szűkebb közösségükért és a nemzetért?

Magyarország 2020-ra szinte bárhova „eljuthat”. Valószínűleg azonban akik „eljuttatják”, azok a legrosszabb forgatókönyv szerint fognak eljárni: a kommunista remineszcenciák felélesztését a liberális porhintéssel elegyítve egy „anarcho-technokratikus nyugati balkán” agglomerátummá alakítják, mindenhonnan (nyugatról és keletről) azt szedve össze, ami a legkevésbé méltó a „híd” szerephez.

A fiatal értelmiségiek tanulmányozzák eddigi írásainkat, különösen birodalmi rovatunkat és tudományos rovatunkat.

Nyájas üdvözlettel,
a Szamovár

Egy idióta és egy ióta

A Konzervatív Tea-Kör nevében elítélem Ungvári Tamás cikkét (Az antiszemitizmus pornográfiája, Amerikai Magyar Népszava Szabadság, 2008. október 9.; in 168 Óra, 2008. október 11., nyomtatásban: 168 Óra, ua.).

Magán jellegű hozzáfűznivalóm:

Bizonyos, hogy nincs szükségünk amerikai „neokonzervativizmusra”, de nincs szükségünk ilyen gusztus nélküli álbölcselmekre sem. Közlöm továbbá a 168 Óra, az Amerikai Népszava és e hihetetlenül beképzelt strucc felé, hogy a konzervativizmus tojik a „magyar zsidó közösség valamely prominens szervezete” elismerésére.

A konzervatív ember jó viszonyra törekszik mindenkivel, zsidókkal és nem zsidókkal (egyikkel sem jobban, mint másikkal). Elismerésre azonban senkitől, semmilyen szüksége nincs, főleg nem olyan nagyarcú ámokfutóktól, akik olyanokat írnak, mint hogy „a Magyarországon egykor élt vallásos zsidóság semmit sem adott hozzá a konzervatív filozófiához, egyetlen iótát sem”.

Íme egy ióta:

A gyönyörű pécsi zsinagóga felújított órája.

Míg a külső számlapon a fekete mutatók a pontos magyarországi időt mutatják, addig a belső, fekete számlap felett a sárga mutatók visszafele járnak, és a jeruzsálemi időt mutatják.

Az óra körüli felirat magyarul:
„Mert házam, az imádság házának neveztessék minden nép számára.”

A jelzett betűkből a zsidó naptár szerint kiolvasható az építés évszáma: 5628=1868.

(Kürti Mihály fotója)

Forrás

Ízlés és politika II.

Mivel komoly öltözködési belharc kezd kialakulni a teakratikus körökön belül, ezért szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy lehet farmerben és szandálban is konzervatőrködni.

De ezért még senki ne bízza el túlzottan magát!

[ home | archives | e-mail | what is a crunchy con? | buy crunchy cons]

A Crunchy Con Manifesto

By Rod Dreher

1. We are conservatives who stand outside the conservative mainstream; therefore, we can see things that matter more clearly.

2. Modern conservatism has become too focused on money, power, and the accumulation of stuff, and insufficiently concerned with the content of our individual and social character.

3. Big business deserves as much skepticism as big government.

4. Culture is more important than politics and economics.

5. A conservatism that does not practice restraint, humility, and good stewardship — especially of the natural world — is not fundamentally conservative.

6. Small, Local, Old, and Particular are almost always better than Big, Global, New, and Abstract.

7. Beauty is more important than efficiency.

8. The relentlessness of media-driven pop culture deadens our senses to authentic truth, beauty, and wisdom.

9. We share Russell Kirk’s conviction that “the institution most essential to conserve is the family.”

10. Politics and economics won’t save us; if our culture is to be saved at all, it will be by faithfully living by the Permanent Things, conserving these ancient moral truths in the choices we make in our everyday lives.

A lustaságról

Mint tudjuk, a lustaság nem bűn. Ám konzervatívként hallatlanul fontos az a kérdés, vajon erény-e? Természetesen mindenki szereti szabadidejét (amiből a konzervatívnak egyesek szerint "túl sok" van) tea és/vagy kávékortyolgatással tölteni, ami mellé egy jó könyv dukál. Továbbá ha teheti, szeret lustálkodni is, és ha jó a társaság (no meg a bor!), akár hajnalig is beszélgetni.

A sztereotíp konzervatív tevékenységek nem valószínű, hogy a szorgalom pantheonjában helyet kapnának (karosszékben pipázás órákig, olvasgatás, teázás, sétálás, stb.). De erénynek nevezhető-e a lustaság?

A magam részéről a puritán és protestáns etika szélsőséges értelmezésétől elhatárolódom.

Milyen az igazi konzervatív?

Az igazi konzervatív a balkonról tekint alá a színpadra és a közönségre egyaránt. Kevés társával favicceket farag a látott dolgokról, és ezeken mulat. Semmi sem ronthatja el a kedvét, és mivel a mulattatás alant adott, sőt kötelező, a már megszületésükkor is avas tréfák alapanyaga sohasem fogy el.

A világ forgataga iránt táplált rendíthetetlen és jótékony lenézés mindannak képviselőjévé teszi a konzervatívot, ami sosem avul el. A konzervativizmus tehát örök, akár egy múmia. Eddig még mindenki egyetértene, ami nem volna nagy teljesítmény. A bólogatás ugyan erőt kíván az embertől, de busásan megtérül: hosszútávú kényelem formájában.

Ám most valami gyökeresen eltérő következik. Itt most egy radikálisan más konzervativizmus-képet rajzolunk fel. A konzervatív napjainkban egy patent dandy, aki abszolút független a szerinte magukat szintén függetleneknek hívő (csupán hívő) demokratáktól (s mint bizonyossá vált, a demokraták mind liberálisok, ami – közismert fogalompár – a konzervatív ellentéte). Ő , az ósdiság, tehát második ábránkon a 3-as, aki nagyzoló módon kívül áll. Lehetne mondani, hogy ez csak formai eltérést jelent, hiszen a balkon használatától nem ment meg. Igaz, viszont fiatalít, ami – így mondjuk: – veszélyes.

Ezért konzervatív ellenségeinknek ajánlom igénybe venni a valódi függetlenség nyújtotta előnyöket. A függetlenségét, amelyet az ábrában így kell értelmeznünk: az 1-es és 2-es csoport csak azt hiszi, hogy piszi, valójában azonban egymással konfliktuózus viszonyban állanak, lehetőséget adva a független 3-as csoport kitörésére.

A konzervatívok számára kedves ismerős a "Dependent claim 3" csoport, amely a 2-es kebelében áll, ám áttételekkel a konzervatívok önálló véleményét tükrözi – önállótlan, konformista, megalkuvó, mondhatni talpnyaló módon.

No hát, ahogy Lenin mondta: tanulni, tanulni, tanulni. Van még mit.