Az alkudozás művészete

Negyvenöt fok volt, talán celsius-ban, de ezt néha majdnem cáfoltam, főleg mikor az egyébként intenzíven krepegő, állandóan robbanni készülő klímaberendezés néha úgy gondolta: leáll. Mindez délután kettőkor, amikor normális ember nem megy ki Kairó utcáira, inkább a szobájában szürcsöl valami jeges teát.

Ekkor kopogtak az ajtónkon. Csillogó szemmel újságolta Guide-unk, Muhammad Muhammad, az alig harminc éves, szénfeketére barnult történész barát, hogy márpedig most vásárolni megyünk.

Elgondolkodtunk. Kérdés: „hová, Muhammad?”
— „Szőnyeget veszünk, egy barátomnál.”

Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy Muhammad MLM-leosztásban kap részesedést a barátja által eladott portékából, és azt is tudtuk, hogy a szőnyegárus a kereskedők királya, átverni és túljárni az eszén lehetetlen, egy helyi számára is kihívás, nemhogy hazánkfiának, akit lépten nyomon angolnak néztek az utcán (rosszabb esetben franciának...). Új lakásunkba azonban már megálmodtuk a szénfekete ágykeretet, elé pedig a fekete perzsaszőnyeget, így hát némi cash-t magunkhoz véve elindultunk.

*

Tudni kell, hogy Kairó utcáin mindenki (értsd: mindenki, aki él és mozog) kereskedő, és minden eladó, a teázóban a teáskanál is. A portékától függően lehet különbséget tenni a kereskedők között.

Ott vannak Khan-el-Khalili főutcáján helyet kapott ószeresek, bóvliárusok, pólósellerek, és az ő méltóságos árusaik, akiknek boltjában mindent lehet kapni, a kalasnyikovtól kezdve az angliai gyapjún át, a félkarú barbiebabák-kal bezárólag. Egyetlen boltban, koncepció, szortírozás és rendszerezés nélkül. Ők mindig hangosak, rikkancsként üvöltöznek, attól függően, hogy milyen csoport halad el a boltjuk előtt. Tíz másodperc alatt felmérik, hogy az adott személy körülbelül mire tarthat igényt, anélkül, hogy a potenciális vásárló megjelölné, hogy mi érdekli. Fix ár nincs, sehol, senkinél.

Az utcákon beljebb jutva belebotolhat az ember az ékszerkereskedőkbe. Eleve elveszett dolog, ha az ember nővel megy a boltba, ugyanis az ékszeres ezek után nem a férfival tárgyal, hanem a nőnek udvarol. Ráaggat minden ékszert, kiváló stílusérzékkel a ruhához és a nő egyéniségéhez igazítva a mutatott terméket (a nő stílusát körülbelül feleannyi idő alatt állapítja meg casanova-i pontossággal, mint a rikkancsok a vásárló feltételezett igényeit...), majd miután a nő szeme az ékkövekkel összemérhetően csillogó magatartást vesz fel, odafordul a férfihez, és elmondja, hogy a férfi dolga a nőt kényeztetni, és egy ilyen gyönyörű hölgyet kötelessége elhalmozni mindennel, pl. az inkriminált ékszerekkel. Természetesen a férfi ilyenkor pénztárcájába tekint, majd akadékoskodik egy sort, fél órás boltolás veszi kezdetét, majd az ajánlott ár harmadáért elviszi a terméket. Az ékszerárusok mind kaszanovák, a női lélek legnagyobb ismerői.

Ha szerencsénk van, egy sikátorba betévedve a bazárváros közepén furcsa illat csapja meg orrunkat. Belépve a teljesen sötét, gyertyákkal megvilágított, tömjénillatú szobába, egy többnyire öregebb arab „gurut” találunk, vízipipázva a szoba egyik sarkában. Belépés után alig fél perccel később szól csak hozzánk, odalép, majd megjegyzi, hogy a nőnek, aki velünk van, csodálatos illata van. Semmi kétség, parfümárus boltjában vagyunk. Egyiptomban ezt ESSENSE-nek hívják, alkoholmentes, természetes alapanyagokból készült növényesszenciákat árul, pici fiolákba zárva. Az eladó egyértelműen művész, az illatokról poétikus angol körmondatokat regél, majd amikor előveszi a fiókja aljáról minden illat illatát, a Sivatag Titka nevűt, beleborzongunk. Nem meri a kezünkbe adni, csupán csepegtet egy picit az illatoktól elfáradt női karra, és várja a hatást. Mindeközben közönyösen mosolygó fejet vág, nyoma sincs benne a többi árus erőszakosságának: ha egész életében nem adna el egyetlen fiolát, akkor is boldog lenne, lévén ő művész, saját maga keveri az illatokat. A művész eleve annyira olcsón kínálja a termékét, hogy alkudni sem érdemes, és alapvetően az ember sértésnek érzi az alkudozást egy művésszel.

Parfümöt a művészektől, alabástrom szobrot Luxor bányáiból, Spice-t Asszuán észak-afrikai kereskedőitől, Papiruszt a papiruszmúzeumból, és természetesen Szőnyeget a Carpet Schoolból érdemes venni. Mindegyik kereskedés más és más eladói kultúrát foglal magában, de a kereskedők királya mégiscsak a legdrágább termék árusa, a szőnyegiskola tulajdonosa.

*

Szőnyegiskola sokféle van, van kifejezetten pénzes turistáknak fenntartott, és van exkluzív, ahova a komolyabb érdeklődőket viszik, akik nem egyetlen napot töltenek Kairóban, átutazva a Vörös-tenger partjáról. Mi egy eldugottabb, ám annál különlegesebb iskolát látogattunk meg. Az iskola azért találó elnevezés, mert helyben zajlik a szőnyegkészítés, a szőnyegszövés oktatása, és az eladás is.

A legtöbb iskola Kairó nyugati külvárosában található, három órányi autóútra a belvárostól, szegénynegyedek során át, Sakkara piramisaitól nem messze. Kiszállva a szakadt évtizedekbe mérhető öregséggel megáldott Daihatsunkból – melyben, mint mindenhol, hangosan zakatol a légkondícionáló – egy lepusztult szegénynegyed közepén felhúzott szép épülethez érkezünk, mely minden kétséget kizáróan a környező fiataloknak ad munkát.

Míg a nyugat-európai gyárakban a terméket látjuk először, és a munkafolyamatokat kiváltságosak láthatják csak – kínos lenne tudni, hogy a Nike cipőt kínai gyermekmunkások rakják össze – addig a szőnyegiskolában pont fordítva van.

Mindjárt a hátsó bejáraton belépve elénk jön Hafid, a szőnyegiskola tulajdonosa, aki kifogástalan angolsággal ecseteli, hogy a hely az övé, és ő itt a főnök. Körbevezet minket a szövőszobákon, ahol három különböző technikával készült szőnyegeket készítenek, többnyire gyerekek. Hafid előzékenyen felajánlja, hogy fényképezzük a gyermekmunkásokat, láthatóan rendkívül büszke arra, hogy munkaerőnek alkalmazza a helyi nyomortelep gyermekeit. Belenézve a gyermekek szemébe, egy percig sem érezzük a – nyugati terminológiával élve – „kizsákmányolás” szó érvényességét, boldogan és elszántan szövik a kézműves termékeket, mindig egy idősebb mester kíséretében.

Hafid miután körbevezet minket a munkafolyamatokon, felajánlja, hogy megmutatja a szőnyegeket, melyek egy külön teremben foglalnak helyet. Azonban felhívja figyelmünket, hogy fotózni tilos a teremben, így gépünket sajnálattal, de le kell adnunk Guide-unknál, Muhammadnál. (aki további képeket szeretne látni egy másik Carpet Schoolról, az tekintse meg ezt az oldalt, rendkívül gyönyörű képek)

Ezek után magunkra maradunk Hafiddal, aki bekísér minket egy hatalmas belmagasságú, végig arabeszkekkel díszített terembe, ahol faltól falig szőnyegeket látunk. A terem egyik végében állandóan posztoló gépfegyveres fickó teázgat egy barátjával, egyértelműen tudtunkra adva, hogy ebben a teremben nem akármit adnak el. Amint belépünk, rögtön körénk gyűlik két fiatal fiú, akik széket és párnákat tesznek alánk, majd felteszik az első lényeges kérdéseket:

„May I serve you, my Lord, tea, coffee or mango juice?”

A második lényeges kérdésük a dohányzásra vonatkozik, és egész egyszerűen nem engedik, hogy a saját cigarettámból gyújtsak rá, ezüsttálcán hozzák elém az általam szívott márkát, egy ezüst hamutál kíséretében.

Hafid leül velünk szembe, és elképesztően büszke tekintettel méricskél minket, figyelve a reakcióinkat, hogy teázgatás és cigarettázás közben mely szőnyegekre téved és időz el tekintetünk. Elégedetten konstatálja, egy folyamatos, arcára merevült mosoly kíséretében, hogy lényegében nem térünk magunkhoz az ámulattól. A terem tornacsarnok méretű, fehérre meszelt falakra függesztett szőnyegekkel, a szegélyezés pedig gyönyörű arabeszkekkel van megoldva.

Alig egy perces ámulat után Hafid elkezdi a small talk-ot, mielőtt a lényegre térne, s miközben ő is teáját kevergeti. Hafidnak öt gyermeke van, három különböző feleségtől. Természetesen ő is bókol páromnak, mondván, ha neki csak egy ilyen felesége lenne, akkor nem nősült volna háromszor. Az ilyen bókok akkor is rendkívül jólesők tudnak lenni, ha tudja az ember, hogy mindez csak a rokonszenv által motivált előnyös vásárlás miatt kerülnek elő. A small talk után elkezdődik a lényegi rész, az eladás.

— Ha nem indiszkrét a kérdésem, megkérdezném, hogy mekkora lakásotok van, és hová szeretnétek a szőnyeget? – kérdi Hafid.

— Egy következő lakásunkba szeretnénk, a hálószobába, a hitvesi ágy elé egy sötét árnyalatú szőnyeget, körülbelül kettőször három métereset.

— A hitvesi ágy színe érdekelne, és a szoba falának a színe.

— Az ágy fekete, a szoba fala pedig még nem eldöntött, lehetőleg sötét tónusú, vagy valami meleg szín.

— Javaslom, hogy valami mélyen erotikus színt válasszatok, mely elősegíti, hogy minél több gyermeketek legyen. Javaslom a sötétvörös árnyalatait — mondja csöppet sem szemérmetlenül Hafid, közben élénken szemezve párommal.

— Show me what you've got – mondom határozottan.

Több sem kell Hafidnak, elkezdi lerámolni a szőnyegeket egy óriási polcrendszerről, egymásra teregetve őket. Először az alacsony kvalitású, durva szövésű gyapjúszönyegeket mutatja, majd látva elégedetlenségünket, gyorsan vált a finom szövésű gyapjúra. Közben folyamatosan beszél a szőnyegekről, megtudjuk, hogy fia az egyik legjobb szőnyegszövő a szakmában, a mintákat is ő készíti otthon, továbbá hogy Angliából és az Államokból jönnek hozzá vevők; mesél egy angol lányról, aki szőnyeget vett nála, majd ő majdnem elvette a lányt negyedik feleségnek, de végül a lány mégis az angol lordot választotta helyette, és hogy ez őt nagyon megrázta, és a lány arcképét szőnyegbe szövette. Természetesen ezt a szőnyeget is megtekintjük, közben újratöltik a poharunkba a fiatalok a teát, s egyik cigaretta ég el a másik után.

Pénzről és árról természetesen soha nem esik szó, ki nem mondott egyiptomi aranyszabály, hogy alkudni pénzben csak a már kiválasztott árura lehet.

Gyakorlott alkuszként alig tíz perces árubemutatás után kiválasztunk három szőnyeget, remélve, hogy ráhibáztunk a három különböző árértékre is. Egy szürke, finomszövésű gyapjúra és két fekete selyemszőnyegre mutatunk rá. Hafid, amint megtudja a preferenciákat, azonnal elpakoltatja a nem oda való árut, és leterít a három kiválasztotthoz hasonló újabb tíz szőnyeget, miközben térdepelve előttünk tovább magyaráz a kiválasztott darabokról. Magátólértetődő módon minden szőnyegről konkrétan tud legalább két történetet, itt minden szőnyegnek látszólagosan múltja van.

Rövid variálás után megint marad három portéka a padlón, hasonló kategóriákban. Hafid rendkívül szuggesszíven szemünkbe néz, és kimondja mindháromra az ítéletet: az első – egyértelműen a legszebb és legfinomabb anyagú – 500 Euro, a másik kettő pedig 300 illetve 250.

Meghallva az ítéletet, kiveszem a saját doboz cigarettám és rágyújtok a legnagyobb ellenkezések ellenére, érzékeltetve, hogy itt nekem valami nagyon nem tetszik.

A továbbiakban Hafid kizárólag hozzám fordulva beszél, kizárólag velem. A hölgynek eddig udvarolt, de most már komoly dolgokról van szó.

— Ha lehet, kérnék egy kávét – mondom vontatottan az egyik fiatalnak, de ekkor még egy árva szót sem szólva Hafid ajánlatára.

Hafid ráüvölt a fiatal srácra, aki csupán két másodpercet késlekedve indul el kávéért, nyomatékosítva, hogy a vevő parancsolt, tehát ugrás.

— Gyönyörű a boltod, Hafid, a szőnyegeid pedig mestermunkák – mondom elismerően.

— Köszönöm uram, nagyon megtisztelő.

— Bizonyára nagyon gazdag ember lehetsz, feleségeid elégedettek veled.

— Igen uram, a Korán szerint, ha több feleséged van, mindegyiknek ugyanazt kell nyújtanod. Ha az egyiknek ékszert veszek, a másik kettőnek is kell vennem, és tudja, Uram, hogy a nők mennyire szeretik az ékszereket. Mosolyog, hosszú idő óta először feleségemre tekintve.

— Igen, tudom, Hafid, nagyon szeretik a csillogó dolgokat. De bizonyára nem okoz gondot ez neked, hiszen, gondolom, rendkívül sok vásárlód van, nem?

— Igen, Uram, mindennap betér valaki.

— Elég szép üzlet lehet, ha mindenki kifizeti ezért a szőnyegért – mutatva a legszebbre – az 500 eurót, ez havonta nagyobb összeg mint amit Mubarak elnök kereshet, nem?

— Ó uram, hol vagyok én Mubarak elnök úrhoz képest? – Hafid ekkor érzi először, hogy itt gondok lesznek...

— Nálunk, Hafid, Magyarországon, 500 euró nagyon sok pénz, sokan egy hónapban keresnek ennyit. Tudod, Magyarország nem Anglia, az angol vevőid megengedhetik maguknak, mi nem. Viszont a szőnyegeid gyönyörűek, nem szeretnék üres kézzel távozni.

Az alkudozás művészete ott kezdődik, ha az ember nem sértődik meg azon, hogy át akarják verni, hanem ugyanazzal válaszol, amivel őt akarják csőbe húzni, dícsérettel és bókokkal. Minden kereskedő meg van győződve arról, hogy az áruja és a boltja egyedi és gyönyörű, ha erre felhívjuk a figyelmét, kenyérre lehet kenni, de mindenképpen előnyösebb ajánlatot fog tenni.

— Péter, te nagyon fiatal vagy és nagyon okos, elfogadom amit mondasz. Nem ismerem országodat, biztos vagyok benne, hogy a következő ajánlatom elnyeri tetszésedet. Mit szólnál hozzá, ha 500 euróért két szőnyeget is elvihetnél?

— Nem érted Hafid, nekem nem a szőnyegek mennyiségével, hanem az árral van problémám. Nem engedhetem meg magamnak. Nemsokára gyermeket szeretnék, bizonyára tudod, mennyiben van az, ha gyermeket vállalsz. Nagyon sok szőnyegben. Nekem csak egyetlen szőnyegre van szükségem.

— Mivel nagyon kedves voltál hozzám, én is kedves leszek hozzád, Péter. Meg vagyok győződve, hogy a feleséged is elégedett lesz ezzel az ajánlattal. Beszéljünk arról, hogy neked mennyit érne meg ez a szőnyeg? – mutat a legdrágábbra Hafid.

Ekkor már tudtam, hogy a legdrágább szőnyeget is csupán 200 euróért lehetne elvinni, és tekintve azt, hogy mindössze 60 euró volt a pénztárcámban, így eleve letettem a legdrágábbról való alkuról.

— Igazából, Hafid, szeretném, ha a középső szőnyegről beszélnénk, amint látom, a feleségem inkább ezzel rokonszenvezik, és tudod milyenek ezek a nők, ha a fejükbe vesznek valamit – tekintek feleségemre, sugallva neki, hogy támogasson és bólogasson, amit meg is tesz.

Ez visszautasíthatlan kérés, Hafid félre is teszi a másik két szőnyeget, és immáron a háromszáz eurósról beszélgetünk. Közben kihozzák a kávémat, ezüsttálcán, letéve a pici asztalkára mellém. Belekortyolok, hamisítatlan arab kávé.

Hafid közben újra fut egy kört a szőnyeggel, elmesél még egy történetet róla, miszerint állítólag ez a szőnyeg azt a szőnyeget másolja, amin valami beduin hős imádkozott a sivatag közepén, és van egy nagyobb kiadása is, rámutatva egy óriási selyemszőnyegre, mely a falon lóg. Érdeklődve kérdem meg, hogy az mennyibe kerül, egyáltalán nem bízva abban, hogy elárulja. Meglepő módon, büszkén közli, hogy Forintba átszámolva több millió értékű. Próbálok nem elképedni.

— Hafid, az helyzet, hogy ez a szőnyeg pontosan illene a lakásunkba, de ez a lakás még nincs berendezve (az más kérdés, hogy még lakás sincs), és egy ilyen lakás berendezése igen sokba kerül. Ennek a szőnyegnek az árából egy egész szobát berendezhetnénk.

Hafid ekkor már rezignáltan, teljes lemondással mondja az árat: 200 euró. (300-ról indultunk).

— Látod, Hafid, ez már mindjárt barátibb ár, egy baráthoz méltó ajánlat. Örülök, hogy a barátomnak tudhatlak, azonban remélem, megérted, hogy a barátság egyik lényege, hogy segítesz a barátodnak, ha bajban van. Mi is nagyon nagy gondban vagyunk, ugyanis nagyon sokban van a gyerekszoba, egy gyermek rettentő sok játékot igényel, és ez bizony mind pénzbe kerül.

— Értem, de nem hiszem, hogy egy ilyen művészi kivitelezésű szőnyegen kellene spórolni.

Kemény dió lesz ezt az árat 60 euróra letornázni – mondom magamban.

— Hafid, a gyermekem csak idősebb korában fogja tudni értékelni a te gyönyörű termékedet.

— 150 euró – mondja Hafid, de innentől kezdve már láthatóan mérges, ingerült és picit csalódott.

Az ajánlattételes csatának van egy döntő pontja, amikor a vevő megmondja, hogy ő mennyit adna az áruért. Ezt kizárólag akkor lehet megtenni, miután már legalább három esetben engedett az árból a kereskedő. Az ajánlatunktól többnyire megsértődnek.

— Hafid, nem tudok többet adni 50 eurónál egy szőnyegért.

— Ne sértsen meg, Uram! Ez a szőnyeg számtalan munkás többhavi munkáját dícséri (túloz), nézze milyen pontosan van szőve, hiba nincs benne (igaz), és nekem gyermekeim vannak, enni kell adni nekik.

A gyermekekkel és az éhezésükkel való fenyegetőzés a legalapvetőbb árustrükk. Csodálkoztam is, hogy ezzel hozakodik elő egy ilyen dörzsölt árus, mivel nyilvánvaló, hogy a családja valamely óriási családi házban lakik a luxusnegyedek egyikében.

— Nem hinném, hogy gondjaid lennének a megélhetéssel, Hafid, ha ilyen szép boltod van.

— Pedig vannak. – már nagyon mérges.

— Lesznek is, ha nem tudsz a vevők kedvében járni, Hafid. Márpedig én nem vagyok elégedett.

— Rendben, 80 euró.

— 60. És ígérem, hogy minden barátomat hozzád küldöm, ha Kairóba érkezik. Mert ezzel az árral nagyon elégedett lennék.

Hafid csóválja fejét, egyértelműen tudható, hogy azon gondolkodik, hogy előkapja a pult alól a jatagánját és kikerget minket a boltból.

— Rendben, de meg kell ígérned, hogy elmondod mindenkinek, hogy elégedett voltál, és azt is, hogy én eredetileg 100 eurót ajánlottam a szőnyegért.

— Meglesz. Ígérem.

Hafid becsomagoltatja a szőnyeget, és egy órányi alkudozás után először előkerül a pénz, melyet nem Hafidnak kell odaadni, hanem az egyik fiatal fiúnak, aki elszalad vele az őrhöz; az őr látható módon kinyit egy széfet, kifelé menet még pont bele tudunk pillantani – pénzkötegekkel van tele.

Hafid kezet nyújt, kikísér minket. Elégedettek vagyunk, nagyjából az áru valós értékét fizettük ki, némi extra profitot is hagyva a boltban. Ennyit jelent, ha tudunk alkudozni, egy jóféle arab kávé kíséretében.

Úton a Szélsakál teaházba 3/3

Elindultunk végre.

Az oázis peremvidékén túl igen hamar elfogyott a talaj a lábunk alól, nyilvánvalóvá vált, hogy miért négykerék meghajtású terepjáróval megyünk. A helyzet báját egyébként Tiiger adta meg, aki kazettás magnóján próbálta Mohammed Monirt hallgatni, de a magnó állandóan bekapta a szalagot. Azonban Tiiger nem szontyolodott el, mivel rájött, hogy ha egy bizonyos ponton nyomja a kazettát, akkor nem tekeri be a szalagot a magnó, és ömölhet a hangszóróból Monir hangja. Ami fontos. Így miközben Dakar-bajnokságot megszégyenítő sebességgel és technikával ralliztunk a homokdűnék között, Tiiger fél kezével egész úton fogta a kazettát a magnóban.

Óránként megálltunk valahol, elsőnek egy olyan homokdűnén, amit mindenki elképzel a Kárpát-medencében, ha sivatagra gondol. Ezt, a sokféle sivatag közül aranysivatagnak hívják, ahol az apró homokszemekre kirajzolódik a szél nyoma, és amíg a szem ellát, semmilyen tárgyelem nincs, csak végtelen homoktenger.

Amint kiléptünk a dzsipből, és elsétáltunk a dűnéken, azonnal megértettük a kezdeti tanácsokat. Egyedül az enyhe szellő volt, ami megakadályozott minket abban, hogy azonnal el ne ájuljunk. Augusztus volt, délután 2-3 körül, ráadásul a sivatag közepén voltunk. Nem mértük meg, de biztosak voltunk benne, hogy 50 fok fölött volt. Azonban ez nem az a fajta forróság, mint a tengerparton, ahol a pára megfullasztja az embert, ez a forróság színtiszta afrikai forróság, száraz, égető, és homokkal teli. Ahogy lélegeztünk, éreztük, hogy apró homokszemeket szívunk be, melyek 60-70 fokra hevültek a napfényben. Vizet és nedvességet még véletlenül sem éreztünk. Én kiváltképp úgy éreztem magam, hogy amint kiléptem a homokra, máris csökkent az életenergiám, a sivatag elképesztő erővel szívta az életemet. A hatalmas hőség, a vízhiány és a tűzforró homok belélegzése óriási állóképességet igényelhet. Nekünk pár perc is megterhelő volt. Alig pár perces séta után menekültünk vissza a dzsipbe, azonnal megbontva vízkészletünket. A két beduin utastársunk hangosan nevetett rajtunk. Aztán vigasztalóan odajött hozzánk Szulejmán, a másik sofőr, felénk nyújtva egy-egy szál Cleopátrát (helyi cigaretta, meglepő módon finom), mondván, ez segít hozzászokni a forrósághoz. És tényleg. Nem hittem volna, hogy jól esik a kültéri 50 fokban dohányozni. A víz fél literes üvegekben volt kiszerelve, mondván, ha felbontjuk, és belekortyolunk, körülbelül 5 perc kell neki, hogy 10 fokról 30 fokra melegedjen, és ihatatlan legyen. Ezért a fél liter baráti kiszerelés, mert egy alkalommal ennyit el is fogyasztunk.

Szulejmán amúgy vicces fickó volt, de ez úgy általában az arabokra elmondható. Állandóan hülyére vesznek mindenkit, viccelődnek. Szulejmán egy Cleopátrával egybekötött rövid homokdűne-sétán előadta az útvonal további terveit.

Először strandolni fogunk a sivatag közepén, aztán elmegyünk sivatagi virágokat szedni egy sivatagban található virágmezőre, majd teszünk egy utazást a Holdra, ahol betérünk a „Jackal of the Wind” nevű teaházba, s ha minden jól megy, hazafelé ökölnyi méretű gyémántokat fogunk összeszedni a földről, mert elvisz a sivatag kincsesbányájába, Ali babához.

Elég jó programnak ígérkezett.


Alig egy órányi dzsip-út után megérkeztünk a strandra. Ami valóban a sivatag közepén volt. Egy beduin falucska (áll 5 tető nélküli házból) kútjából nyert rendkívül klóros és sós hidegvízből üzemeltetett medence állt a sivatag kellős közepén. A medencében 15-20 arab fiúcska és férfi pancsolt. Nő sehol. A hőmérséklet a szokásosnál is melegebb volt, így a csobbanás nem volt kérdés. A medence melletti kis házikóban már csobbant arabok ülnek. Teáztak. Mielőtt csobbantam volna, kértem tőlük egy csésze teát, magamhoz vettem a csomag Cleopátrám, és berendezkedtem a teával a medence egyik sarkába. Próbálkoztam, de képtelen vagyok leírni az élményt, hogy milyen teázva fürdőzni a sivatag közepén egy rakás beduinnal.

A medencézés külön élménye volt, amikor feleségem is utánam csobbant. A fiatalkorú arab gyerekek azonnal kiugrottak a kádból, a férfiak pedig őszinte érdeklődéssel figyeltek. :) Persze, párom nem mert bejönni, előtte körbekérdezte a beduin férfiakat, hogy ugye nem zavarja őket, ha ő is csatlakozik, ugye nem sért semmilyen hittételt stb., mire a férfiak ránézve feleségemre, még ők kérték ki maguknak, hogy hát naná, persze hogy bejöhet, sőt, ragaszkodnak hozzá.

Kiszállva a medencéből természetesen másfél perc alatt megszáradtunk, a következő állomás a virágmező volt. Mint már említettem, többféle sivatag van. Az aranysivatagban már jártunk, itt volt az ideje, hogy meglátogassuk az egyébként ritka feketesivatagot.


A feketesivatag rendkívül pici, fekete üledékes kövekkel borított homoksivatag. Ahogy kiszálltunk a terepjárókból, Szulejmán megmagyarázta, hogy miért virágmező az, ahol járunk. Találomra, láthatóan szórakozottan elsétált, majd két-háromszor lehajolva a földről felszedett pár kis fekete kavicsot. Visszasétálva mindet átnyújtotta feleségemnek, külön megmutogatva a köveket, melyek természetesen mind hasonlítottak virágszirmokra. Többségük egyébként kagylók lenyomatát viselte, megint mások megkövült tengeri növények lenyomatát. Bár mi látható módon egy völgyben álltunk meg, látszott, ahogy a hegytetők csúcsai is fekete sapkát kaptak. Egyértelműen, ez a fekete sivatag, valaha itt tenger hullámzott.


Néhány virág és kagylókő begyűjtése után már csak pár kilométer választott el minket a Szélsakál teázótól. Épp alkonyodott, a forróság kezdett csökkenni. A feketesivatag egyik hágóján átjutva egy egészen elképesztő táj tárult a szemünk elé. Szulejmannak igaza volt, ez tényleg a Hold. Szulejman szerint alig 30-40 éve tárták és térképezték fel a területet, melyet fehér sivatagnak hívnak a fehér homokkövek után, melyeket az állandó homokviharok elképesztő formájúvá formáltak.


A dzsipjeink leparkoltak egy sakál formájú szikla lábainál, és vezetőink elkezdték felépíteni a Szélsakál teaházat. A két dzsip széliránnyal szemben, L alakba parkolt, belső oldalukra perzsa szőnyegeket terítettek, ahogy a homokra is; kis asztalt tettek a szőnyegre, párnákat szórtak szét, és nekiláttak tüzet rakni. Amíg a teavíz felforrt, elmentünk sétálni. Erről néhány képet mellékeltem.

Alig jártunk egy rövidet, máris kész volt a forróvíz, a tábortűzön pedig 5 megtermett csirke sült. Kezdett sötétedni is, a nap már nem égetett annyira. Persze, hiába bukott le a nap, a homok az egésznapos hőt elképesztő mértékben adta vissza. Rendkívül fáradtak és éhesek voltunk, így a csirkék elég gyorsan eltűntek, a szokásos Taheena szósz (szezámmagos, mártogatós szósz) kíséretében. Este a tea rendkívül jól esett, és érthetővé vált, hogy miért ilyen erős és naturális a teájuk. A lehető legtermészetesebben készítették el a sivatagban, a korlátozott lehetőségek folytán, s az erőt adott ahhoz, hogy hosszú karavánutakat tegyenek meg. Míg a kávé sokáig luxusterméknek számított, a tea nem, így a beduin karavánosoknak az egyetlen

serkentőszer volt. A tea ivása szertartásos jelleget öltött a karavánosoknál, hiszen a délutáni, esti imádság után tartottak hosszabb teaszertartást, amikor a karaván amúgyis megáll pihenni, és berendezkedik éjszakára. A teázás ugyanazon a szőnyegen zajlik, melyen az imádság is, a tea pedig az a víz, mely különleges aromájú, és serkent. Ez kifejezetten szent dolog a beduinoknál, hiszen már eleve a vizet is Allah ajándékának tekintik, és akként is kezelik.

A teázás után hagyományosan a tábortűz köré gyűltünk vizipipázni. A vizipipa szintén szertartásos jellegű rekreációs tevékenység a beduinoknál. Többségük az egyébként a boltokban kaphatónál sokkalta erősebb dohány közé minimális mennyiségű hash-t is kever. Mivel az alkohol hivatalosan tiltott, és nehezen megoldható a fogyasztása, így az egyetlen élvezeti cikkük a dohány és a kávé mellett a pipába kevert hash, melyet állításuk szerint azért kevernek a dohány közé, mert így át tudják verni Allahhot, aki csak annyit lát, hogy dohányt szívnak.

Közben észrevétlenül lement a Nap a Holdon.

Az ételek maradékát bárdolatlanul a sivatagban hagytuk. Később kiderült, miért: alig az étkezés után fél órával egy csapat sivatagi róka jelent meg, eldobott falatokat várva. Mivel szabad ég alatt, egy szál pokrócban aludtunk a sivatagban, picit megijedtünk, hogy reggelre elrágják a fülünket, de vezetőink megnyugtattak, hogy a rókák jófej állatok, és kizárólag az elhagyott papucsokat szedik össze, úgyhogy azokat ajánlatos a terepjáró tetejére pakolni... A teát megittuk, a nap véget ért, ideje aludni. Másnap gyémántokat szedünk, állítólag.

Úton a Szélsakál teaházba 3/2.

Bahariya

Ahogy a sivatagról, úgy az oázisról is furcsa romantikus képek élnek a fejekben. Bahariya egyrészt rácáfolt, másrészt pedig rátrompfolt ezekre a képekre.

Az oázis valóban a sivatag közepén található, de ez még önmagában semmit sem mond, lévén Kairó külvárosa egy elképesztő homoksivatag, a homokot pedig még a belváros légkondícionált épületeiben is érezni lehet a levegőben, hozzá keveredik a teákhoz, a kávékhoz, az ételek ízéhez.

Az oázis annyiban más, hogy a víz nem folyóból érkezik, hanem kutakból csapolják. Bahariyában sincs ez másképp, felállított medencés kutakból nyerik a vizet, s a felszínen megoldott csatornákkal szállítják el a termőföldekre, ahol főként pálmafák nőnek. Lényegében az egész város – merthogy az oázis egy város, – a datolyatermelésből él. Persze ehhez az is kellett, hogy külön kérjük, a legkevésbé turistacélpontnak számító oázist nézzük meg. Így jutottunk el Bahariyába, az ország technikailag legkevésbé felszerelt oázisába. Itt konkrétan meg lehet nézni, hogy anno a beduinok hogyan is éltek meg a sivatag közepén. A képen mellesleg Tiiger látható, a sofőrünk, a helyi Dakar-bajnok, aki egy árva szót nem beszél angolul, ennek ellenére tökéletesen eltársalogtunk. Mellette büszkesége, a 20 éves Land Rover, melyet ajándékba hagyott itt neki egy „ENGLISH MAN, JONATHAN”, balján pedig egy újonnan épült melegvizes termálkút, melyből a vizet továbbvezetik felszíni csatornákon a datolyamezőkhöz.

Az oázis egyetlen hivatalos turistalátványossága állítólag egy angol férfi (tudják, még egy másik English Man, anno) villája az oázis melletti hegytetőn, melyről tökéletesen belátni az egész oázist. Tiigert megkértük, hogy vigyen fel minket az imperialista kastélyához, feldzsippeztünk hát a hegytetőre, reménykedve, hogy angol modorban lefejezett oroszlánokat látunk majd a falra tűzve. Ehelyett az imperialista kastélyából csak az elszenesedett falakat láthattuk...

Az angol imperialista csalódás volt, nem úgy az ebéd, melyet vendéglátónk farmján költöttünk el. Muhammad egyértelműen az oázis egyik leggazdagabb lakója volt, legalábbis házából ítélve. Az óriási arabeszkekkel díszített előcsarnoknak nem volt teteje, csupán fehér vászonruhák takarták a napot, a padlón pedig – ahogy az egész házban – süppedős perzsa szőnyegek voltak leterítve, itt-ott párnákkal és pici rézasztalokkal tarkítva. Az egyetlen kőpadlójú szobába invitált minket, nagyon hangos „köszönöm”-öket üvöltve, tiszta kiejtéssel, ahol egy óriási faasztalnál foglaltunk helyet. A feleség kihozta a kétfogásos ebédet (bárány volt a főfogás), majd leülve ő is közénk, hatalmas, elnyúló teázás kezdődött... A ház apraja-nagyja csatlakozott, megismerkedtünk közelebbről Tiigerrel, Szulejmannal, és még másik 3 Muhammad-dal. Ne zavarjon meg senkit, Egyiptomban állítólag mindenkit Szulejmannak, Muhammad-nak vagy Semirnek hívnak...

Az egyiptomi tea egyértelműen különbözik az összes más arab teától. Rendkívül erős, többnyire szénfekete színe van, de minimum zavaros állaga (a képen egyik pohárban kóla, a másikban tea van). Az, gondolom, nyilvánvaló, hogy a török kávé zaccos; nos ugyanez igaz a teára is. Ennek két oka van. Egyrészt az egyiptomi tiszta víz. Ez a három szó nem létezik együtt, ebben a formában ott, kizárólag a palackozott, többnyire külföldről, vagy valamelyik oázisból előhozott ásványvíz az, ami iható. A többi zavaros, koszos és többnyire – ha nincs felforralva –, hasmenést okoz. Ez nem valami turistaparanoia, maguk az egyiptomiak sem isznak a csapból, csak végszükség esetén. Másrészt az egyiptomiak nem ismerik a filtert: a vizet felforralják, majd a rendkívül erős fekete tealeveleket belemorzsolva, aztán azokat minimálisan leszűrve fogyasztják a teát. Ettől a tea elképesztően fekete, és legalább annyira „fejbevágós” lesz, mint a kávé, melyet hagyományosan cukor és tej nélkül isznak (ahogy a teát is). Persze ismernek ők finom világos teákat is, de azokat szinte kizárólag a turistáknak és a felső tízezernek szolgálják fel, és gyűjtőnevük van rá: Lipton. Tehát ha nem nem egyiptomi teát kérünk, akkor ki kell mondani az imperialista varázsszót: Lipton, és máris hozzák a filteres light earl grey-t, s ha látni az arcunkon, akkor egyből elénk rakják a tejet és a cukrot is hozzá.

Az, hogy miért így isszák a teát, nem pedig kifinomult teaházakban fogyasztják őket, nagy műgonddal előkészítve, ahogy egy igazi európai sznobhoz illik, azt meg fogjuk érteni a Szélsakál teaházban. Mondjuk úgy: hagyományai vannak.

A teázás alkalmával összeismerkedtünk szintén kalandvágyó utastársainkkal is, egy görög és egy koreai párral, és persze a két sofőrrel. Ami megnyugtatott, hogy a farm nem a turistákra volt berendezkedve. Megkérdeztük Szulejmánt, aki elmesélte, hogy a hatalmas előtér, amin bejöttünk, a szellős, vászonlepedős tetejével, szőnyegeivel, az egy iskola, ahol felesége gyerekeket tanít, neki pedig van egy nagyobb földterülete az oázisban. A turisták túráztatása részéről csupán egy mellékes tevékenység, teljesen ingyen csinálja, ezzel csak két jóbarátja, a sofőrök járnak jól. Ezt el is hittük neki, lévén mi mindössze jelképes összeget fizettünk mindezért, mely épphogy fedezte az ebéd és benzinköltségeket. A külföldiek kikapcsolódást jelentenek Szulejman számára, mivel neki nincs ideje és pénze elutazni máshová, így örömmel fogad másokat házában. A felesége tanít, mert a Korán szerint ha valakinek sok pénze van, akkor köteles adakozni, és segíteni a rászorulókat, és mivel Bahariyában egyetlen zsúfolt iskola van, így a tehetséges gyerekeket itt tanítják, Szulejmán házában. Büszkén újságolta, hogy felesége a kairói egyetemen tanult.

A teázás után Szulejmán mondta el az általános tudnivalókat, lévén ő volt az egyetlen, aki folyékonyan beszélt angolul (a két sofőr közül csak az egyik hebegett-habogott valamit). Ez állítólag az alap túlélői tudnivaló a sivatagban, melyet – fűzte hozzá – mindenkinek elmond, mert nem lehet tudni, mi történik kint: hiába van kocsink és vizünk, bármi megtörténhet a mélysivatagban.

Ezek szerint 1 napra fejenként 4 liter vizet kell vinni, és ez a minimum átlagos testsúly esetén. Minden fejre dupla kendőt kell tekerni, mert napszúrást körülbelül másfél perc alatt lehet kapni. Leégés elleni krémeket felejtsük el, semmi értelme, úgyis leégünk. Ha dohányzunk, az jó, és vigyünk dupla annyi cigarettát, mint amenyi az adagunk, mert a dohányzás szűkíti az ereket, és ez hasznos a sivatagban, ahogyan a dupla mennyiségű kávé és tea is. Telefont és mindennemű elektromos szerkentyűt felejtsünk otthon, ez alól esetleg a fényképezőgép lehet kivétel, de számoljunk vele, hogy elromlik. És a legfontosabb: nyakig ruhában kell közlekedni, férfiaknak hosszúnadrág, hosszúujjú, lányoknak szintén, plusz mindenkin fejkendő. Állítólag nem leszünk sohasem éhesek, de ettől függetlenül enni kell 4 óránként.

Akkor ezt nem értettük teljesen, de amint elindultunk, és először kiszálltunk a terepjárókból, megértettünk mindent.

(következik a 3. rész * első rész)

Úton a Szélsakál teaházba

Indulás Kairóból

Kevesen tudják, hogy a sivatag sokféle lehet, a legtöbb európai a kő- és homoksivatag kategóriákig jut csak el. Természetesen nekem is csak ennyi információm volt, azonban amikor elhatároztuk, hogy egyiptomi utazásunkba mindenképpen beleveszünk egy kétnapos sivatagi kirándulást is, meglepődtünk a sivatag sokszínűségén.

Zárójelben annyit, hogy feleségemmel együtt rendkívül unalmasnak találtuk Európát, úgy gondoltuk, hogy hosszabb utazásokra vállalkozva fiatalabb korban kalandozni kell, a párizsi kávézók meg megvárnak 50 éves korunkban is. Ennek megfelelően hátizsákosan, egy eldugott kis hostelben szálltunk meg, Kairó muszlim központjának legbelsőbb belvárosában, a turistanegyedtől mérföldekre távol, alig pár órányi autóútra a Khan-el-Khalili bazárvárostól.

Aki volt már Kairóban, az tudja értékelni a „pár órányi autóút” és a „bazárváros” kifejezéseket, mivel a pár órányi autóút gyakorlatilag kevésnek tűnik a kairói forgalomban, míg a bazárváros tényleg város, nem úgy mint Isztambulban (ahol szintén eltöltöttünk néhány hetet): ott a Grand Bazaar egy városrész csupán Sultanahmet központjában. Khan-el-Khalili egy komplett város a maga luxus utcáival és nyomortelepeivel, eldugott sikátoraival, ahová a muszlim világ a maga el nem tűrt elemeit, a prostikat és a narkósokat együtt száműzi a a gyermekcsempészekkel, akik aztán visszacsörgedeznek a város körforgásába.

De ezt csak zárójelben, elvégre ez a több részes poszt a teázásról szól a Szélsakál teázóban.

A kairói kis hostelünk, melynek szobájába – kérésünk ellenére – ingyen tettek televíziót (90 csatornát lehetett fogni, de mindegyiken valamiféle Mohammed Monir-klón énekelt – lásd a videót), a belváros belvárosában volt, a szmog- és emberfelhő központjában, a becslések szerint 16, a valóságban 20 millió feletti lakosú város szívében. A város folyamatosan épül és pusztul, az épületek többsége befejezetlenül áll (egy emelet kész, majd a következő emeleten már csak a falak állnak, és nincs tető – ez akár 20 emeleteseknél is így volt). Mint utóbb kiderült, ennek az oka az, hogy tető alapján fizetik az adót (mint a brüsszeli hosszú sorházak esetében, ahol az utcafront csupán 3-4 méter, de belső hossz 30-40 m – utcafront alapján ment régen az adózás). A városba óriási átmenő forgalom is érkezik naponta, számtalan piacon csupán a Közép-Afrikából felszabadult szénfekete emberek árulják elképzelhetetlen portékáikat, ezért a stabil 16-17 milliós állandó lakosságot csaknem 3-4 milliós átmeneti forgalom tarkítja, nem beszélve a turistákról (akiknek számára a főváros szerencsére csak 3. és 4. célpont; inkább mennek búvárkodni a Vörös-tengerre, s Kairóba legfeljebb valamilyen Barbie buszon érkeznek fél napra, fényképezkedni a piramisok lábánál).

A városban mozgó óriási tömeget súlyosbítja az, hogy mindenki kocsival közlekedik; a tömegközlekedést csupán pár metróvonal képviseli, melyek ímmel-ámmal működnek. Az arab közlekedési „kultúrától” most ne szóljunk – jelzem, én imádom: ha az ember ráérez a város lüktetésére, magabiztosan közlekedik a száguldozó autók között. A helyzetet tovább nehezíti, hogy szökőévente egyszer esik az eső, és augusztusban (amikor mi voltunk ott) árnyékban negyvenöt fok van délután (napközben ennél több). A férfiak zokni-cipő-hosszúnadrág-ing kombóban, a nők pedig kivétel nélkül elfátyolozva járnak, de minimum kendőben, magától értetődő módon mindenki dohányzik, láncban, és természetesen minden autó minimum 20 éves.

Ebből az őrületből szabadultunk el két napra, miután felvetettük Semirnek, a vendéglátónknak, hogy nem lenne ellenünkre meglátogatni egy oázist, és aztán megnézni a sivatagot. Semir eleinte elviccelte a dolgot, mondván, a város külterülete már most is homoksivatag, Gázába kikocsikázva pedig szintén homokot látunk (Gázába, a piramisokhoz egyébként jelenleg metró visz ki, a gázai piramisok gyakorlatilag körbe lettek építve, elnyelte őket Kairó lüktető városa). Rövid magyarázkodás után azt is megértette, hogy egyáltalán nem célunk egy turisták által látogatott oázist megnézni, így a nagyobb oázisok, többek között Siwa, Kleopátra fürdőjével eleve kiestek. Semir – akinek egyébként az itthonról hozott ajándék barackpálinka nagyon ízlett – két percet kért, addig mi elszívtunk egy jóféle Cleopatra cigarettát, pöfékeltünk párat a vizipipánkból, s kavartunk kettőt a reggeli zaccos, török kávénkon.

Tizenöt perc múlva megérkezett a nagy tervvel. Van neki egy barátja – mondta –, Mohammad, akinek van egy kis farmja a Bahariya oázisban. Neki van két sofőrje, Tiiger (tigris, angolos-egyiptomosan) és Szulejman, ők időnként kivisznek pár embert dzsipekkel a sivatag közepére, azon belül is a Szélsakál teaházba. A már eleve és mindig rendelkezésünkre álló sofőr, Szulejman majd elvisz minket kocsival Bahariyába, és onnan újabb egynapos dzsip-út lesz a teaház.

Ekkor a negyedik napunkat töltöttük Kairóban, és terveink szerint még kb. ugyanennyit szándékoztunk eltölteni itt, miután továbbutaztunk volna Szudán felé – Luxorba és Asszuánba –, így belementünk az útba.

Másnap hajnali 5-kor már várt is minket Szulejman, szerencsére légkondícionált kocsival. Az út az oázisba körülbelül 8 óra volt, poros műúton (az európai értelemben vett autópálya nem létező fogalom), elhagyott vonatszerelvények, ipartelepek, valamint furcsán a sivatag közepére épített, óriási kőfallal elhatárolt, fegyveres bódékkal őrzött villák mellett. Az egész autóúton egyetlen helyen volt megálló. A legrosszabb amerikai road-moviekban is elképzelhetetlen, konkrétan a semmi közepén található, óriási belső térrel megáldott, szavakkal leírhatatlan mértékben lepusztult hely, mely egyben kávézó és mecset volt. Illemhely természetesen nem volt, a kávét pedig egyértelműen homokból főzték. A helyen a villanyt egy gőzgenerátor, vizet egy beton víztároló, a benzint pedig egy odaparkolt tartálykocsi biztosította. Szerelem volt első látásra.

(folytatás)