Először
ante portas, azután belépünk.
Már a régi rómaiak is Róma kapuin léptek be Rómába, és azok közül is a Porta Flaminia volt a legfontosabb, amely az örök város északi szájaként nyelte el az egyre érkező zarándokokat Itália és Európa minden szegletéből. A sok évszázados hagyománynak még a 21. századi garabonciások sem tudnak ellenállni. Hiába a Fiumicino reptér kihalt éjszakai folyosói, meg az onnan a városba bezakatoló
töksötét vonatok sora, csak akkor érezzük, hogy megérkeztünk, ha az ókori falakon nyíló barokk kapuzaton át lépünk be Rómába.
Lépteink helyén vajon hány százezer jámbor zarándok, ravasz kalmár, kegyetlen katona avagy vagyonos világutazó nézhetett körül Róma szájában az elmúlt évszázadokban? Ezen át érkezett meg a városba Bakócz Tamás, Pázmány Péter, Krisztina svéd királynő, II. Rákóczi Ferenc, Goethe, Stendhal, Byron, Shelley, Keats, Széchenyi István és mindenki, aki szerette Rómát. Az aurelianusi falba vágott, egykori Porta Flaminia helyén álló Porta del Popolo a barokk Róma építész nagymestere, Bernini keze nyomát dicséri.
Piazza del Popolo, vagyis A „nép tere”. Ide érkeznek meg a kapun áthaladó mai zarándokok és turisták. A reneszánsz korban merült fel, hogy Róma hatásos dísztérrel fogadja a látogatókat. V. Sixtus pápa felkutatta az ókori Róma ledőlt és eltemetett obeliszkjeit. Egyiküket, amelyet még Augustus hozatott Egyiptomból, hogy a Circus Maximus-t ékesítse vele, a tér közepén állíttatta fel újra. Az obeliszk egyiptomi hieroglifái, az augustusi Róma és a reneszánsz pápák emléke így olvad össze évezredeket egybefogó látvánnyá a szemünk előtt.
A kaputól rögtön balra bújik meg szerényen a Santa Maria del Popolo temploma. Az ezer templom városában ki sem tűnik homlokzata, a tömegek elsétálnak előtte, pedig odabent a régi Róma egyik legsűrűbb lenyomatával találkozunk.
A Santa Maria del Popolo eredetéhez különös legenda fűződik. Hajdan egy diófa állt a helyén, aminek a tövébe temették az őrült elméjű, végül öngyilkosságba menekülő, gyűlölt emlékű Nero császárt. A kora középkor folyamán, amikor Róma már csak ősi romok között tengődő falucskákból állt, az a hír járta a helyről, hogy Nero szelleme kísért errefelé, démonok kíséretében. II. Paszkál pápa kivágatta a fát, kápolnát alapított a helyén, s már nem kísértett többé a kereszténygyilkos császár szelleme. A folyton bővített kápolnából végül a nagy reneszánsz pápa, II. Gyula építtetett nagy reneszánsz templomot, amit később tovább barokkosítottak.
Az oldalhajókból nyíló kápolnákban Pinturicchio, Raffaello és tanítványaik festményei sorakoznak. Az egyik sarokban a reneszánsz és barokk határán alkotó Caravaggio két főműve elé járulhatunk: Szent Pál megtérését és Szent Péter keresztrefeszítését ábrázoló festményei életszerű, feszült és mesteri kompozíciók. Utóbbi festményen, Jézus tanítványának arcán egyaránt jelen van a fájdalom és a belenyugvás, amikor egykor követett, majd elárult mestere után megy a kereszthalálba.
A templom az évszázadok során megtelt élettel és halállal. A város főkapuja mellett fekvő szent hely lett a zarándokok első állomása, ahol a falakon belülre ért hívek hálát adhattak a régen még bizonytalan kimenetelű zarándoklat szerencsés befejezéséért, és először imádkozhattak az Egyház fővárosában. A templomban szerény utazók, tisztes polgárok és rátarti arisztokraták emlékeibe bukkanhatunk a fejünk fölött, a falakon és a lábunk alatt egyaránt.
Ha már amúgy is nagy volt a Santa Maria del Popolo forgalma, akkor érdemes ide temetkezni — gondolhatták a pápákat adó Rovere, Borgia és Chigi családok és nagyszámú követőik. Nemes arcélű lovag néz le ránk, anya és kisgyermeke örök nyugalmat árasztó domborműve kerül a szemünk elé, reneszánsz polgárt ábrázoló sírlapra lépünk véletlenül. Rangját hirdető címerei rég elkoptak, arcvonásai viszont kisimultak évszázadok lábcsoszogása alatt, neve elmerült a feledés homályában.
Csak márvány körvonalai maradtak fent máig, hogy aztán digitális tükörreflexes fényképezőgéppel megörökítve, majd nullákra és egyesekre transzformálva, végül a virtuális világtérbe feltöltve emlékeztessen minket az élet nagyszerűségére és a halál elkerülhetetlenségére. És arra: talán érdemes remélni, hogy igaza volt
az örök forradalmárnak, aki magát az útnak és az igazságnak és az életnek hirdette, de még mindig nem értjük őt...
Először ante portas, azután belépünk. Már a régi rómaiak is Róma kapuin léptek be Rómába, és azok közül is a Porta Flaminia volt a legfontosabb, amely az örök város északi szájaként nyelte el az egyre érkező zarándokokat Itália és Európa minden szegletéből. A sok évszázados hagyománynak még a 21. századi garabonciások sem tudnak ellenállni. Hiába a Fiumicino reptér kihalt éjszakai folyosói, meg az onnan a városba bezakatoló töksötét vonatok sora, csak akkor érezzük, hogy megérkeztünk, ha az ókori falakon nyíló barokk kapuzaton át lépünk be Rómába.
Lépteink helyén vajon hány százezer jámbor zarándok, ravasz kalmár, kegyetlen katona avagy vagyonos világutazó nézhetett körül Róma szájában az elmúlt évszázadokban? Ezen át érkezett meg a városba Bakócz Tamás, Pázmány Péter, Krisztina svéd királynő, II. Rákóczi Ferenc, Goethe, Stendhal, Byron, Shelley, Keats, Széchenyi István és mindenki, aki szerette Rómát. Az aurelianusi falba vágott, egykori Porta Flaminia helyén álló Porta del Popolo a barokk Róma építész nagymestere, Bernini keze nyomát dicséri.
Piazza del Popolo, vagyis A „nép tere”. Ide érkeznek meg a kapun áthaladó mai zarándokok és turisták. A reneszánsz korban merült fel, hogy Róma hatásos dísztérrel fogadja a látogatókat. V. Sixtus pápa felkutatta az ókori Róma ledőlt és eltemetett obeliszkjeit. Egyiküket, amelyet még Augustus hozatott Egyiptomból, hogy a Circus Maximus-t ékesítse vele, a tér közepén állíttatta fel újra. Az obeliszk egyiptomi hieroglifái, az augustusi Róma és a reneszánsz pápák emléke így olvad össze évezredeket egybefogó látvánnyá a szemünk előtt.
A kaputól rögtön balra bújik meg szerényen a Santa Maria del Popolo temploma. Az ezer templom városában ki sem tűnik homlokzata, a tömegek elsétálnak előtte, pedig odabent a régi Róma egyik legsűrűbb lenyomatával találkozunk.
A Santa Maria del Popolo eredetéhez különös legenda fűződik. Hajdan egy diófa állt a helyén, aminek a tövébe temették az őrült elméjű, végül öngyilkosságba menekülő, gyűlölt emlékű Nero császárt. A kora középkor folyamán, amikor Róma már csak ősi romok között tengődő falucskákból állt, az a hír járta a helyről, hogy Nero szelleme kísért errefelé, démonok kíséretében. II. Paszkál pápa kivágatta a fát, kápolnát alapított a helyén, s már nem kísértett többé a kereszténygyilkos császár szelleme. A folyton bővített kápolnából végül a nagy reneszánsz pápa, II. Gyula építtetett nagy reneszánsz templomot, amit később tovább barokkosítottak.
Az oldalhajókból nyíló kápolnákban Pinturicchio, Raffaello és tanítványaik festményei sorakoznak. Az egyik sarokban a reneszánsz és barokk határán alkotó Caravaggio két főműve elé járulhatunk: Szent Pál megtérését és Szent Péter keresztrefeszítését ábrázoló festményei életszerű, feszült és mesteri kompozíciók. Utóbbi festményen, Jézus tanítványának arcán egyaránt jelen van a fájdalom és a belenyugvás, amikor egykor követett, majd elárult mestere után megy a kereszthalálba.
A templom az évszázadok során megtelt élettel és halállal. A város főkapuja mellett fekvő szent hely lett a zarándokok első állomása, ahol a falakon belülre ért hívek hálát adhattak a régen még bizonytalan kimenetelű zarándoklat szerencsés befejezéséért, és először imádkozhattak az Egyház fővárosában. A templomban szerény utazók, tisztes polgárok és rátarti arisztokraták emlékeibe bukkanhatunk a fejünk fölött, a falakon és a lábunk alatt egyaránt.
Ha már amúgy is nagy volt a Santa Maria del Popolo forgalma, akkor érdemes ide temetkezni — gondolhatták a pápákat adó Rovere, Borgia és Chigi családok és nagyszámú követőik. Nemes arcélű lovag néz le ránk, anya és kisgyermeke örök nyugalmat árasztó domborműve kerül a szemünk elé, reneszánsz polgárt ábrázoló sírlapra lépünk véletlenül. Rangját hirdető címerei rég elkoptak, arcvonásai viszont kisimultak évszázadok lábcsoszogása alatt, neve elmerült a feledés homályában.
Csak márvány körvonalai maradtak fent máig, hogy aztán digitális tükörreflexes fényképezőgéppel megörökítve, majd nullákra és egyesekre transzformálva, végül a virtuális világtérbe feltöltve emlékeztessen minket az élet nagyszerűségére és a halál elkerülhetetlenségére. És arra: talán érdemes remélni, hogy igaza volt az örök forradalmárnak, aki magát az útnak és az igazságnak és az életnek hirdette, de még mindig nem értjük őt...
Bejegyzések
