A Szent Korona-fétis hibájáról egy turul-házi szent király példáján keresztül

Függetlenül attól a kérdéstől, hogy hány korona volt, ezek milyenek voltak stb., érdekes adalék Szent László alakjához a következő:

„Feltételezések szerint kétszer is megkoronázták: először a görög koronával, majd 1081-ben, mikor Salamontól visszakerültek a magyar koronázási jelvények. Azonban legendák szerint elképzelhető, hogy meg sem koronáztatta magát, mivel »égi koronára vágyott«.”

Egy másik részlet, amely bemutatja, hogy a koronához mint tárgyhoz való ragaszkodás — ld. Szent Korona „tan” — nélkül egyesek már el sem tudják képzelni a királyságot (ez a történész utolsó félmondatából látszik):

„a királyi jelvényeket maga előtt vitette ugyan, de nem igyekezett sem felkenetni, sem királlyá koronáztatni magát, illetve nem tett fejére koronát, »mivel inkább égi koronára vágyott, mint földire«. Ezért nem zárható ki az sem, hogy nem koronázták meg. Ugyanakkor koronázása mellett szól, hogy pénzein koronával ábrázolják, s VII. Gergely pápa is királynak szólítja 1079-ben.”

A történész hol hibázik? Ott, hogy azt hiszi, a királyság és a korona — mint tárgy — feltétlenül összefügg.

Egy király akkor is király, ha korona sosem kerül a fejére, és Kossuth Lajos attól sem lett király, ha akárhányszor feltette a fejére a koronát a Várban. Másrészt az, hogy Szent Lászlót pénzein koronával ábrázolják, természetes, akkor is, ha esetleg sohasem koronázták meg. Hiszen a korona a királyi méltóság kifejezője, mint ilyen, embléma.

A királyi korona — így a magyar korona is — szép és szimbolizálja a királyságot. Mint tárgy azonban nem uralkodó és csak korlátozott értelemben „helyettesítheti” az uralkodót. Tényleges uralkodó mindig csak a király lehet, a maga igazi valójában. A királynak konkrét akarata van, míg egy — akármennyire is szent — tárgy „akaratával” kapcsolatban a spekulációk lehetősége szinte korlátlan.

Azokat a sületlenségeket, melyek szerint a korona „okkult antenna” vagy hogy „beavatja azt, akinek a fejére kerül”, már nem is kommentáljuk.

Szent László harca a kunnal.
Freskó a kakaslomnici plébániatemplom sekrestyéjében
(1420-as évek)

Aequam memento rebus in arduis servare mentem...*

„Ha évszázados, rendkívül magas fákkal telt erdőbe jutsz, hol az egymásra boruló ágak árnyéka eltakarja az égboltot: az égbenyúló fák, a hely titokzatos magányossága és a szabad ég alatt annyira egybefonódó, annyira sűrű, csodálatos árnyék felkelti benned az isten hatalmában való hitet. És ha egy barlang mélyében üreges szikláival hegyet támaszt alá, s látod, hogy a barlangot nem emberi kéz, hanem a természet ereje vájta ki oly hatalmas üreggé, akkor lelkedet ez a barlang bizonyosfajta vallásos sejtelemmel hatja át. A nagy folyamok forrását is tiszteljük, oltárokat állítunk oda, ahol a hatalmas folyam hirtelen előtör rejtekéből. Tiszteljük a melegvízforrásokat, bizonyos tavakat pedig sejtelmes homályuk és feneketlen mélységük tesz szentté: ha egy olyan embert látsz, aki megingathatatlan a veszélyekben, aki mentes a szenvedélyektől, aki a balsorsban is derűs és a viharok közepette is nyugodt, aki az embereket felülről nézi, és az isteneket maga mellett látja, akkor nem fog el ugyanaz az áhítat? Nem jelented-e ki akkor, hogy az a lény nagyobb és emelkedettebb, semhogy hasonlónak tarthatnád ahhoz a hitvány testhez, amelyben van? Valami isteni erő szállt belé. A kiváló, önmagát mérséklő lelket, aki mindent felülről néz, s aki mindazt kineveti, amitől félünk, vagy amit mi óhajtunk, égi hatalom hajtja.”

„Miért jut sok baj osztályrészül a derék embereknek? — A derék emberrel semmi rossz nem történhetik: az ellentétek nem keverednek egymással. Mint ahogy a rengeteg folyó, a fentről aláhulló temérdek eső, a töméntelen gyógyforrás nem változtatja meg a tengervíz ízét, sőt, még csak nem is csökkenti az erejét, a derék embert a viszontagságos helyzetek özöne lélekben ugyanígy nem másítja meg: változatlan marad, s bármi történik is vele, magához hasonítja, mert erősebb minden külső körülménynél. Nem azt mondom, hogy nem érzékeli őket, hanem hogy úrrá lesz rajtuk, egyébként pedig nyugodtan és szelíden száll szembe a reá törő sorscsapásokkal. Próbatételnek fog fel minden viszontagságot. Hiszen ki az — legalábbis ha férfi, és ügyel a tisztességre —, aki nem kívánja a méltó tevékenységet, és nem kész kötelességeinek teljesítésére, még akkor is, ha azok veszéllyel járnak?”

„Demetrius, akinek Poliorcetes volt a mellékneve, elfoglalta Megarát. Megkérdezte Stilbontól, a filozófustól, hogy elvesztett-e valamit. »Nem, semmit — válaszolta —, mindenem megvan, ami az enyém.« Pedig vagyonát felprédálták, lányait elrabolta az ellenség, hazája idegen zsarnokság alá került, s a király, győztes hadseregének fegyvereseitől körülvéve, fennhéjázóan tette fel neki a kérdést. Ő azonban megfosztotta győzelmétől, és bebizonyította, hogy bár városát elfoglalták, nemcsak le nem győzték, de még csak kárt sem szenvedett. [...] A mindenfelé villogó kardok, a katonák fosztogató hordái, az eltiport város lángja, vére és hullái, az istenei fölé roskadó templomok recsegése között egy ember számára volt csak béke. [...]



Alig hiszed ugyanis, hogy ekkora lelkierő, ekkora lelki nagyság jusson egy ember osztályrészéül. Ám színre lép ő, aki elmondhatja: »Nincs okod kételkedni abban, hogy az ember, noha embernek született, túlemelkedhet az emberi dolgokon; hogy a fájdalmakat, a veszteségeket, a sérelmeket, a sebeket, a körülötte tomboló vad szenvedélyeket nyugodtan szemlélheti; hogy a megpróbáltatásokat békésen, a sikereket higgadtan viselheti, az előbbiek elől meg nem hátrálva, az utóbbiakban nem bizakodva; hogy ellentétes helyzetekben maradhat egy és ugyanaz, és vélekedhet úgy, hogy önmagán kívül semmi sem az övé, és önmagából is csak az a rész, ami nemesebb. Íme, itt vagyok én, hogy tanúbizonyságot tegyek nektek erről. A sok-sok város feldúlójának parancsára a faltörő kosok ütéseitől az erődítmények meginogtak, a föld alatti tárnák és a rejtett árkok következtében a falak leomlottak, a töltések a fellegvár csúcsával egy szintre emelkedtek; de nincs gépezet, mely a szilárd alapokon nyugvó lelket megingathatná. «"

(Részletek Lucius Annaeus Seneca műveiből)

* „Balsors ha sújt rád, lelki nyugalmadat őrizd.” (Horatius)