Két kedvenc: a könyvégető papok és Dave Brubeck

Most, hogy vejmarizálódik ez a lángoktól ölelt kis ország, egyre többet hallok és olvasok a közelgő diktatúráról. Legyen az fasiszta, náci vagy éppen a szabad gondolkodást megfojtó katolikus. Mert a Katolikus Egyház mást nem tett, mint létrehozta az Inkvizíciót, üldözte a másságot és a szabad gondolatot.

Egy teakratikus mestermű: Pedro Berruguete: Szent Domonkos egy Auto-da-fé-n elnököl

A keresztények, de legfőképp a katolikusok mindig a szellem ellenségei voltak. Például ott van a Galilei-ügy. Csak mostanában kért bocsánatot miatta az Egyház. (Ezt mondjuk sosem értettem, hiszen Galilei tényleg tévedett, és ma a tudósok is azt mondják, hogy a Nap nem a világ középpontja.)

De szökkenjünk vissza az Inkvizíció bűneihez. A szellem elnyomása példájaként a könyvégetést szokták emlegetni Galilei esete mellett. De nagyon úgy tűnik, ez egyáltalán nem keresztény, sőt még csak nem is katolikus szokás. Azonban ma kevés az olvasó — a könyvégetés nem is hiszem, hogy nagyon izgatja a moderneket — ezért a meggyőzés érdekében képeket kell bevetni. A könyvégetéssel kapcsolatban leggyakrabban használt festmény Szent Domonkost ábrázolja, amint könyvet éget. Van, aki sejteni véli, hogy valószínűleg a Tórát. És tudjuk kik égettek még zsidó könyveket, bizony, a nácik.

Pedro Berruguete: Szent Domonkos vitája az albigensekkel

A helyzet azonban más. De ehhez ismernünk kell a keresztény erkölcsi gondolkodás Szt. Ágoston óta fontos elemét, a szándékot. Ugyanis Szt. Ágoston szerint a cselekedet erkölcsi értékét, értelmét nem a látható mozdulatok, a „külső tett” adja, hanem a szándék. A sebész és a rabló is hasba szúrja az embert, és mindkét esetben belehalhatunk az aktusba. Azonban a rabló szándéka más, mint a sebészé, aki tipikus módon meggyógyítani szándékozik, ezért üldözi az előbbit minden állam, és fizetik és becsülik meg az utóbbit.

A második képen is Szt. Domonkos látható és valóban könyveket vetnek a tűzre. Azonban ez a festmény egy csodáról szól, pontosabban istenítéletről. Szt. Domonkos ugyanis az albigensekkel (katarokkal más néven) vitázott és a tűzbe amazok és az ő vitairatát dobták. Szt. Domonkos könyve csodálatos módon kiállta a tűzpróbát. Ami a lényeg: könyvek égtek, de nem a könyvégetés, és főleg nem valamilyen kultúra kiirtása volt a célja a képen látható eseménynek. Tűzpróba. Istenítélet.

És most térjünk át a másik kedvencre, Dave Brubeck-re:

Lincoln, Reagan, Clinton, Obama...

Évek óta gondolom, hogy ez a britpop-sztárként indult, majd amerikaivá vált, nigériai és brazíliai felmenőkkel rendelkező úriember megérdemel legalább egy posztot valamely konzervatív fórumon. Noha sokan sokféle módon fintoroghatnának (származása, választott amerikaisága, politikai „hovatartozása”, médiafigura-jellege, zenei szentimentalizmusa stb. miatt), mégis, amilyen tehetséggel, választékossággal, intelligenciával, valamint kitartással alkot, él és kommunikál, az nem csak a mai celebrity-szcénán, de egyáltalán a globális szcénán bámulatosan ritka.

Érdemes elejétől végéig végighallgatni alább ezt az úriemberi minőségeket felmutató, fehér politikusok hadoválásait megszégyenítő interjút. Pedig nem épp a legjobb környezetben (CNN), s nem a legtöbbet kihozó témákról kell beszélnie. Seal, a „fekete herceg” — ahogy valaki egyszer nevezte — új, ezúttal soul-feldolgozásokat felvonultató albumáról, az Isten-adta adottságok kapcsán Sade-ról, a házasság és a család, valamint annak prioritásai kapcsán feleségéről, Heidi Klum-ról (Tölgyünk is megirigyelhetné e szavakat), a politika kapcsán az általunk eddig nem sok bizalommal fogadott Barack Hussein Obama-ról beszél, az USA „nagy, vizionárius elnökeinek” sorában láttatva őt, akik között e neveket említi: Lincoln, Reagan, Clinton.

Amikor szavainak némi súlyt tulajdonítunk, abban szerepet játszik, hogy Sealhenry Samuel volt az egyetlen média-szereplő (fehérek és feketék, keresztények, zsidók és muszlimok sokasága között), aki 2001. szeptember 11. után pár nappal képes volt kiegyensúlyozottan azt nyilatkozni, amit egy normális ember nyilatkozna — hogy ti. most talán egy ideig kevésbé lesz fontos Amerika számára az, hogy ki hányadik a toplistán.

Erkölcsi súlyt tulajdonítunk szavainak továbbá azért, mert zenéjét és személyét tisztaságot és (az emberi gyengeség felmutatásával együtt) bizonyos belső erőt sugárzónak ismertük meg. (Akik humort keresnek alakjában — mint ahogy pl. Tevvton vagy Mr. Pharmacist szokása —, azok többnyire azonban nem zenéjében fogják megtalálni, főleg nem rendkívül sötét hangulatú, bár a soul-ra jellemző romantikus érzelmességet valamelyest megőrző Human Beings című albumán.)

Mondhatnák tehát, Seal tipikus eszköz lehetne egy csomó baloldali világpolitikai toposz számára, — a ZTT és a Warner Bros. „kreációjaként” — a túlerőltetett antirasszizmustól és interrasszializmustól kezdve a „szociális” és „progresszív” gondolatokon át a konkrét elnökválasztási kampányig, a „humanizmus” és „béke” hangoztatásától az amerikai szentimentalizmus számos európaiatlan légváráig, melyben a „család” és a „gyerekek” éppolyan fontos helyet kapnak, mint a „vallás”. Seal számunkra mégis előadóként és úgymond mint lelkileg normális ember hiteles, ahogyan hiteles Sade is, akiről hasonló dolgok volnának elmondhatók. És higgyék el, relatíve normális emberekből már nincs olyan sok, hogy túl egyszerű volna válogatni — főleg nem popsztárok közül.

Zenés diszkográfia:

Seal [I] (1991) (Loxon kedvenc albuma tőle)
Seal [II] (1994) /a Deezer-en csak két szám érhető el, köztük a finoman arisztokratikus, madrigál-szerű Kiss from a Rose/
Human Being (1998) : Human Beings video
Seal [IV] (2003)
System (2007) (Loxon másik kedvenc albuma)
Soul (2008)

Egy videó az új albumról, Reactionary és Tölgy uraknak ajánlva:
It's A Man's Man's Man's World

És az eggyel régebbiről, amit ajánlok M. V. E.-nek és Don Shimoda-nak:
The Right Life

A számos kiváló egyéb felvételből, valamint a „kötelező” első albumon kívül ajánlom még:

Seal Live Church Studios, London, 1991 — ezen belül is: Killer, Deep Water, Whirlpool, Violet

MTV Unplugged: Seal, 1996 — különösen a Quicksand c. David Bowie-szerzemény feldolgozását, valamint a Kiss from a Rose-t.
 

Hagyomány, szabadság – a blúzrul

Egy másik blogon felmerült néhány napja a hagyomány mint olyan (ez nem újdonság), és azon belül is a blues és a jazz. Ezennel Tölgy tervezett témáját lenyúlom. Hogy ezért milyen retorziók várnak rám, azt az időre bízzuk (és Tölgyre).

Jómagam a blues hagyományát többé-kevésbé ismerem. Ez részben szocializációs közegemnek köszönhető, részben személyes rajongásomnak. A blues igazi hagyomány. Vannak gyökerei, van evolutív fejlődése és szubsztantív tartalma is. A klasszikusai is megvannak:

vagy pl. ez:

Aztán vannak kicsit virtuózabb egyének is. Alábbi pl. jazzes elemeket is használ. És a gitárja már annyira Fender, hogy majdnem Gibzon:

Itt pedig az egyik örök kedvencembe Gary Moore virgázgat bele serényen:

Aztán a fiatalabb generációt is érdemes említeni. Pofátlanul fiatal blueszenészeink másik pofátlansága, hogy kicsit sem feketék:

A blues jó példa a konzervatív felfogásra: kiválóan kiegészítik egymást a hagyomány (komoly alapok, gyakorlás és sémák) és a szabadság (improvizáció) elemei. Hagyomány nélkül nem megy: az ember próbálkozhat ugyan azzal, hogy ex nihilo "újat" gyártson; a dologból kétségkívül valami "új" lesz, ám annak tekintetében, az eredmény zene lesz-e, nos, az eredmény korlátozott reményekkel kecsegtet.

Mivel a kutya-macska ügyben megosztottam teakratikus erőinket, ezért most a blues és jazz közötti választás pedzegetésétől eltekintek. Mert ma ilyen engedékeny és toleráns vagyok.