Magyar konzervatívok — Id. Szőgyény-Marich László

Idősb magyar-szőgyéni és szolgaegyházi Szőgyény-Marich László (1806-1893) császári és királyi kamarás, val. belső titkos tanácsos, az aranygyapjas-rend vitéze, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagja. Életrajza és emlékiratai itt olvashatóak.

Idézetek Szőgyény-Marich Lászlótól:

Gróf Dessewffy Aurél.

Dessewffy útjából visszatérvén, megdöbbenve tapasztalta azt a nagy hatást, melyet a közvéleményben a Kossuth lapja keltett. Nem sokat törődvén a veszély elhárítására vezető utak felett, s nem kérvén másoknál segélyt, midőn azt önmagában föltalálta: ugyanazon eszközökkel akarta a bajt orvosolni, mint amelyekből ez keletkezett. Átvette tehát 1842-ben egy addig keveset olvasott hírlap szerkesztését s azt »Világ« cím alatt a józan konzervatív, vagyis mérsékelten haladó nézetek közlönyévé tette. Vezércikkei, melyek bámulatos eszmekinccsel, éles logikával, széles tudománnyal és utolérhetetlen dialektikával kérlelhetetlenül ostorozták Kossuth tévtanait, azoknak elburkolt lázításait leleplezték és lapja forradalmi irányát erélyesen megtámadták, nagy benyomást költöttek. Ha a lángeszű Dessewffy e lap vezetését még egy ideig folytathatta volna, alighanem fordulatot idéz vala elő az ország lakosai nagy részében, mely élvezettel olvasván Kossuth nagy ügyességgel szerkesztett dolgozatait, öntudatlanul szívta be az azokban lappangó forradalmi mérget. [...] A gyönge test, a lelki erők túlfeszítése következtében összeroskadván, Dessewffy Aurél, a legszebb remények közepette, a haza és király kipótolhatatlan veszteségére s minden pártszínezetű hazafi osztatlan, mély fájdalmára, rövid betegség után, ideglázban kimúlt.

Dessewffynél nagyobb ésszel és szellemmel nem találkoztam. E mellett kedélyes, derült ember volt; a mások véleménye iránt ritka türelemmel viseltetett. Kora fiatalságom óta legszorosb barátság fűzött hozzá, mit éltem egyik legszebb vívmányának tekintek. Rövid idő múlva európai hírű államférfiú válik vala belőle s genialitása a század legnagyobb férfiai sorába helyezte volna. Áldás legyen emlékén.

Klemens von Metternich herceg.

A magyar nyelv használatára vonatkozó javaslatot a kancellária nem pártolta egész terjedelmében, mert a nem magyar nemzetiségek részéről mutatkozó ingerültség óvatosságra intett. Minthogy a magyar országgyűléseken alkotott törvények századokon át latin nyelven keltek, s csak 1836 óta jelentek meg a latin és magyar szöveggel, a kancellária, kivált Horvátországra való tekintettel, időelőttinek tartotta a tisztán magyar szövegre leendő áttérést. Kizárólag Metternich herceg érdeme, hogy az országgyűlésnek abbéli végzése, mely szerint a törvények ezentúl csak magyarul szövegeztessenek, jogerőre emelkedett. A miniszteri konferencián ugyanis határozottan sürgette, hogy a nyelv dolgában mindent, amit az ország jogosan követel, egyszer és mindenkorra meg kell adni azért, hogy ezen kérdés tárgyalása, mely annyi keserűséget idézett elő, valahára befejeztessék. Metternich hg. ezen nézete a felség és a főhercegek által elfogadtatván, az ország ebbeli élénk óhaja még ezen országgyűlésen teljesült.

*

A készülőfélben lévő változásokban a legfőbb tényező Metternich hg., ki a magyar alkotmány sértetlen fenntartását őszintén kívánja, de egyúttal annak időszerű kifejlesztését s az osztrák örökös tartományok érdekeivel való megegyeztetését mellőzhetlennek tartja. A mutatkozó rendetlenségeket és zavarokat nem az ősi intézménynek, hanem annak tulajdonítja: »weil Ungarn – az ő szavai szerint – gar nicht regiert wird. Es muss daher die Autorität der Regierung vor Allem wieder hergestellt und durch diese mit Unterstützung einer gemässigter Parthei der Weg der zweckmässigen Reformen thatkräftig betreten werden.« (»Mert Magyarországot éppenséggel nem kormányozzák. Mindenekelőtt a kormány tekintélyét kell helyreállítani s ezáltal egy mérsékelt párt segedelmével a szükséges reformok útjára komolyan kell lépni«.)

*

Budára költözésem előtt Metternich hg. meghívatott ebédre. Ebéd után a kormány szándékairól, elveiről és jövő irányáról, valamint a külügyekről, különösen az akkor bonyolódott svájci viszonyokról nagy részletességgel szólott. Búcsúzáskor a magyar ügyekre vonatkozó aforizmákat ajándékozá nekem [pdf], reáírván ajánlását.

Ezen munkából világosan kitűnt, hogy Metternich nem ellensége alkotmányunknak és nemzetiségünknek, sőt annak erős istápja volt. Ő volt az akkori osztrák államférfiak közt utolsó, igaz, józan barátja Magyarországnak.

*

Június 16-án meghalt az öreg Metternich herceg. Általában az utolsó időben túlságos szellemi megerőltetésnek tulajdonítják a 86 éves aggastyán halálát. A háború kitörése előtt sokat értekezett vele a felség, kinek terjedelme sírásbeli dolgozatokat is nyújtott be. A magyar állapotok iránt a háború előtt oda nyilatkozott, hogy ezekre mostan nem lehet gondolni, mert, midőn a ház teteje ég, mindenek előtt azt kell oltani.

Egyébként az elfogulatlan bírálónak el kell ismernie, hogy Metternich mindig a magyar nemzet barátja és jóakarója volt; sok jót köszönhettünk neki a múlt időkben; határozottan rosszallta a kormánynak Magyarországgal való bánásmódját, s ha tőle függ, soha sem engedte volna nemzeti megsemmisülésünket. Már azért is legyen áldás emlékén.

Merénylet a király ellen.

Rossz auspiciumok közt kezdődött az [1853-as] év, mert február hó 18-án egy esztelen, gonosz, elvetemedett egyén a császár ellen merényletet intézett, mely ha sikerül, a felség összes országait fájdalmasan felzavarta volna. Épp a horvátországi úrbéri kárpótlás ügyét adtam elő a birodalmi tanácsban, midőn hírét vettük, hogy a császár séta közben egy, eddig ismeretlen nevű és nemzetiségű fiatalember által nyakon szúratott. Az általános eliszonyodáson kívül, első gondolatunk az volt: bárcsak ezen őrült bűnös magyar ember ne lenne. S fájdalom, nemsokára kiderült, hogy Libényi Jánosnak hívják s fejérmegyei csákvári születésű szabólegény. Mi magyarok tehát kétszeresen fájlaltuk ezen — szerencsére meghiúsult — átkos tettet, ámbár senki sem volt oly elfogult, hogy azért a nemzetet és országot okolni akarta volna. Hazánkból számos felérkezett küldöttség fejezte ki a trón előtt ez alkalomból is loyális érzelmeit s a császár egy pillanatig sem viselt keblében neheztelést a nemzetre, sőt jóakaratát bizonyítandó, alig üdült fel egy kissé, mindenekelőtt a magyar- és horvátországi úrbéri kárpótlási pátenseket rendelte szankciója alá terjeszteni.

A bécsi nép, mely a kormányrendszerrel szintén elégedetlen volt, a császári ház iránti ragaszkodását zajos tüntetésekkel nyilvánította s földig lesújtott hazánkban is mindenki pillanatnyilag felejtve a szenvedéseket és elfojtva panaszait, undorral fordult el a merénylőtől és örült a fiatal uralkodó élete szerencsés megmentésének.

Ifj. Mailáth György.

Az emberi nyelv szegény azon sajgó fájdalom kifejezésére, mellyel a magyar főrendiház szeretve tisztelt elnökének, nagyméltóságú székhelyi Mailáth György országbíró úrnak gyászos kimúlta, ezen ház összes tagjainak kebleit minden körülmények közt eltöltötte volna, de különösen eltölti azon vérfagyasztó átkos merényletet tudva, mely az erőteljes nagy férfi életfonalát korán kegyetlenül széttépte.

És ha mások netalán tudnának is e fájdalom kifejezésének megfelelő szavakat kölcsönözni, — én ennek megkísértésére teljesen képtelennek vagyok kénytelen magamat vallani; mert a főrendiház megtisztelő másodelnökségének legkínosabb feladatát kell teljesítenem ma, midőn agg napjaimban a nálam sokkal fiatalabb férfi megrázó halálát vagyok hivatva jelenteni azon helyről, melynek ő másfél évtizedeb át dísze és fénye volt és melyről ő annyi elköltözött tagtársnak emlékét elragadtató szónoklattal kegyeletesen megörökítette; — én, ki őt kora fiatalságától, sőt gyermeki korától ismerve, kezdettől nagyokat ígérő fényes pályájának minden mozzanatát mindig növekedő bámulattal és tisztelettel szemléltem, és később nehéz időkben mint munkatárs, elvrokon és legőszintébben ragaszkodó igaz híveinek egyike, újabban pedig 8 év óta mint időnkénti helyettese, a legszorosabb baráti és — atyáinktól átöröklött — legbensőbb bizalmas viszonyok közt éltem vele.

A nagy férfi lángesze, mély tudománya, a királyi trón iránti törhetlen hűsége, tiszta hazaszeretete és fennkölt vallásos érzelmei, a közélet terén — mint alispán, országgyűlési követ, főispán, tárnok, kancellár, legfőbb semmítőszéki és utóbb királyi curiai elnök — tett nagyfontosságú szolgálatai, de kivált alkotmányos életünk új korszakának előkészítése körül szerzett elenyészhetetlen hazafias érdemei magasra kiemelték őt a haza legjelesebb fiainak sorából; — őt, ki mint államférfiú és honpolgár, mint bíró és törvényhozó, mint családfő, barát és ember a legnemesebb lelki tulajdonok és erények mintaképe volt; s az egész ország osztatlan szeretetét és tiszteletét bírván, főképp, — az ő szellemi fölényét önként elismerő főrendiházban, melynek tanácskozásait másfél évtizeden át páratlan bölcsességgel, meghajlást parancsoló tekintéllyel és a neki kiválóan saját, szelíd-komoly méltósággal és részrehajlatlansággal vezérelte, a legmelegebb ragaszkodás, csodálkozás, szeretet és hálateljes tisztelet tárgya vala.

Országgyűlési felszólalás (1866)

...bármennyire elismerem a jogfolytonosságra vonatkozó éles okoskodásnak súlyát; bármennyire osztozom azon mesterileg kifejtett nézetekben, melyek az egyes törvényeknek fejedelmi önkény általi hatályon kívüli helyheztetéséből eredhető veszélyek iránt felhozatnak; bármily szívesen mellőzöm végre az 1848-ki törvények mikénti keletkezésének taglalását, melyeket illetőleg — anélkül, hogy ebből a törvények ellen indokot meríteni kívánnék – ha valaki, én szólhatnék arról, vajon s mennyire mondható a koronának akkori elhatározása teljesen szabadnak, és minden, nem csupán szellemi nyomástól mentnek — mégis tagadhatatlan, hogy a jogfolytonosság tekintetében nagy különbség van aközött, ha a korona tettleges érvényben talált törvényeket merő önkényből hatályon kívül tesz s az alkotmányt felfüggeszti, míg ezen törvények nem módosíttatnak (törvények, melyek a nemzet közakaratának voltak kifolyásai, évek hosszú során át éltek s üdvös voltuknak jótékony nyomait hagyták a nemzet életében vissza), és ha — mint jelen esetben — a felség által, legnemesebb, legnagylelkűbb szándokkal, s éppen az alkotmányosság helyreállítása céljából, oly törvények előleges átvizsgálása kívántatik, melyeket uralkodásának kezdetén már nem talált hatályban — melyek, legszelídebben szólva, váratlanul jöttek létre s mindössze öt hónapig voltak hatályban; melyeknek kíséretében azon szomorú esetek következtek be, melyekből aztán az ország legkeserűbb szenvedései fejlődhettek; melyek immár 17 év óta hatályon kívül vannak; melyek a birodalom alkotmányos átalakulására és keletkezett számos új érdekekre s viszonyokra való tekintettel a legbehatóbb átvizsgálást kívánják; és melyekben magok a képviselők is készek, első feliratuk szerint, több lényeges változást tenni.

Ha tehát mégis engedem, hogy alkotmányos jogaink, törvényeink és törvényes intézményeink alaki törvényességének puszta elismerése valódi megnyugtatást nem nyújthat, s meddő írott malaszt maradna, ha a tettleges foganatosítás tartósan elhalasztatnék, viszont méltányosnak kell tartanom, hogy — tekintve a rendkívüli viszonyokat, melyekben vagyunk — minden innen vonható következtetés nélkül, a foganatosítás követelése előtt, bebizonyíttassék, hogy az illető törvények a birodalom alkotmányos átalakításával nincsenek ellentétben, s fönnállását és hatalmi tekintélyét nem veszélyeztetik, — mi szerintem csak a közös ügyek iránti országgyűlési egyezkedéssel párhuzamosan és egyetemig történhetik.

Szólásszabadság, cenzúra, Wesselényi-per: a magyar konzervatívok szemszögéből

Alábbi idézetek néhány vitás kérdésre adnak vitriolos válaszokat, amelyek konzervatív blogokon merültek fel. Névleg, a Konzervatórium blog néhány kommentálója elmarasztalta Metternich herceget Wesselényi Miklós pere miatt. Két magyar ókonzervatívot is idézünk a kérdésben, hogy tisztázzuk a kancellárt az ellene hozott vádaktól.

— Wesselényi Miklós peréről —

„Még nagyobb fontosságú volt és országszerte még élénkebb figyelemmel kisérték azon két pört, mely a királyi táblán a kir. fiskus fölperessége mellett báró Wesselényi Miklós és Kossuth Lajos ellen volt folyamatban. Ezek egyike már 1835-ben indult meg Wesselényi ellen, ki a Szatmár megyei közgyűlésen tartott egyik beszédében a többi közt azt mondta: »a kormány kilenc millió ember (köznép) zsírját szíja ki«.*

Ez a nyilatkozat lázításként jelentetett föl a kormánynál és hosszas, érett megfontolás tárgya lőn: vajon hűtlenségi vétket (crimen notae infidelitatis) képezhet-e a megyei gyűléseken, a szólásszabadság pajzsa alatt, elmondott beszéd?

Végre a szabadelvűségéről ismeretes Bartal György referendárius előterjesztésére, a halhatatlan, nagynevű József főherczeg-nádor, a magyar érzésű kancellár, gr. Reviczky Ádámnak s a köztiszteletben álló államtanácsos Mailáth Györgynek egybehangzó véleménye alapján Wesselényi Miklósnak hűtlenségi pörbe fogatása a Hármaskönyv I. és II. részének 3. címe és az 1723. IX. t.-cikk alapján elrendeltetett. Erre a nevezett magyar államférfiak soha el nem határozták volna, ha azt legbensőbb meggyőződésük szerint a »salus publica« nem kívánja s a hazai törvények szelleme nem engedi vala.

A pör a királyi táblán törvényes szokás szerint nyilvánosan tárgyaltatott. Wesselényi szabad lábon védekezett. Wesselényi fiatal korom óta mindig különös szívességet tanúsított irántam, s én büszke voltam barátságára. Ezen bizalmas viszonyunk folytán sokszor fölkeresett és értekezett velem pöréről. Biztosra vette fölmentését, minthogy kérdéses nyilatkozatáról mindig azt állította, hogy az minden izgató szándok nélkül mondott »phrasis« volt, később pedig el is tagadta ezzel az akkor szokásos szójárással: »Dixit Iudaeus Apella«. Elvégre a pör ítélet alá bocsáttatván, 1839. év február 1-én került előadásra. A királyi tábla akkor, minthogy a kúria épületét a megelőző évi nagy vízáradás megrongálta, gróf Cziráky házában tartotta üléseit, s mert a terem jurátusokkal tömve volt, a hőséget alig lehetett elviselni. A kir. tábla tagjai teljes számmal gyűltek egybe. Mindnyájan — hosszas indoklás után — szavaztunk. Minden egyes szavazat után egy-egy jurátus elhagyta a termet, úgy hogy a városban szinte percről-percre tudták a szavazatok állását, s kombinálták a pör eldőltének valószínű sorsát. A szavazás nagy tárgyilagossággal ment végbe és érezni lehetett, hogy a bírák nagy része csak sajnálkozva s mintegy törvényes kényszerűségből mondta ki az alperesre a »vétkest«. Az elnökségről és az előadóról ugyancsak nem mondhatnám ezt, mert maguktartása ingerültséget és személyes ellenszenvet árult el.

Két szavazaton kívül az egész királyi tábla, melynek tagjai közt Wesselényinek sok személyes barátja volt, kárhoztató ítéletet mondott. Fájó szívvel voltam kénytelen én is, a felhozott törvényes indokok alapján, báró Vay Miklóssal és gróf Nádasdy Lipóttal együtt e nézetben osztozni.”

Végül Wesselényi (és társai) szabadon bocsátásáért maguk a konzervatívok jártak közre: „A két tábla közötti feszültség engedett, de míg Wesselényi, Kossuth, Lovassy és társai fogva voltak, teljes kibékülésre számítani nem lehetett. Miután tehát a törvénynek, a kérdéses ítéletek hozatalával s foganatosításával szabad folyása volt, az ítélőszékek tekintélyét pedig a kormány, az alsó tábla nevezetes kisebbsége s a főrendiház többsége erélyesen megvédelmezte és így az ítéletek ellen tervezett felirat országos határozattá nem válhatott: a higgadtabban gondolkozó kormányférfiak minden igyekezetüket arra irányozták, hogy Ő Felsége az elítélteknek hirdessen bocsánatot, a többi még függőben levő pört pedig semmisítse meg. Ez által a két tábla közti bizalmatlanság s a törvényhozási munkák lassú haladása okának a megszűnését remélték. Legmunkásabbak voltak ebben az irányban a nagynevű nádor-főherceg, továbbá Mailáth országbíró, Jósika Samu és Dessewffy Aurél. A kancellár, gróf Mailáth Antal is szívesen hajolt e nézet felé, de különben is nem sok erélye lévén a bécsi nehézségek leküzdésére – s éppen akkor betegeskedett is, Dessewffy Aurél volt a közbenjáró Bécs és Pozsony közt.”

(In: Szögyény-Marich László Emlékiratai I. kötet, I. fejezet. Budapest, 1903.)

— A szólásszabadságról —

„Igen tudom én méltányolni érzésüket mindazoknak, kik ott, hol minden hazafi véleményét s meggyőződését nem csak kijelenteti, de ezt a haza javára nyilatkoztatni tartozik is, ezen jogot s kötelességet erőszak s önkényes korlátoktól menten akarják tartani; — igen osztozom én vélekedésökben mindazoknak, kik erős kormányt kívánnak ugyan, de ennek erejét s a közrendnek s nyugalomnak alapját nem a véleménynek elnyomattatásában, és szerfeletti korlátoltatásában, hanem a nemzetnek fejedelméhez való szeretetében és fejedelme iránti bizodalmában helyeztetik: de éppen azok, kik a szólás szabadságát csak hazánk javára kívánják fordítani s fenntartani, nem menthetik azt, ki ezen szép joggal hazánk kárára visszaél; — éppen azok kik a fejedelemhez való szeretetet és bizalmat főkincsnek s az állomány rendíthetlen alapjának tekintik, nem menthetik azt, ki ezen érzéseket rágalmak által polgártársainál elfojtani, a szenvedélyeket felébreszteni s polgártársaiban gyűlölséget gerjeszteni igyekszik, — s következésképp nem vádolhatják a kormányt, ha ily tettekért valakit törvényes bírája előtt felelőssé tesz.

Nem tartom én a közállomány alacsony, alattomos ellenségét (noha azt is mindig kárhoztatni fogom) oly veszedelmesnek, milyennek az e teremben összehasonlítólag már állíttatott, — mert annak alacsony eszköze ismét csak alacsony érzésű s rossz indulatú embert mozdít; — de az ékes szónok midőn számos hallgatók előtt nyilván fellép, az egyenesség s igazságnak látszatja s köpenyege alatt szórhatja el a legveszélyesebb elveket, a legméltatlanabb rágalmakat, melyek a bizodalmat sok nyugodt elmében csökkentik; melyek nem ritkán a legjobb de heves és szenvedélyes indulatú polgárt, melyek a vak sokaságot elragadják. Vajon nem vétkes-e az, ki — habár köztanácskozások helyén szólamlik fel, — a közvéleményre ily módon hatni törekszik? ki a közállománynak főtámaszait, a fejedelemhez való szeretet és bizodalmat, ily eszközzel elfojtja? s vajon arra, hogy egy ily személy bűnösnek tekintethessék, szükséges-e, hogy ellenséges szándéka és rossz akarata rögtön végre hajtassék? vagy a szóra mindjárt a tett következzék? vagy talán nem sújtja-e az ilyent mind az is, s nem felelős-e mindazért is, mit rágalmai által eltévesztett, s lazítása által felingerlett polgártársai — bár más időben s más helyen — a közállomány ellen művelhetnének?

Nem mentheti fel az ily szónokot a felelősségtől az: ha szavait, vagy beszédjét magyarázni, vagy visszavonni kényteleníttetik; mert vannak oly szavak, oly beszédek, melyek már az által, hogy kimondattak, céljokat elérték, — melyeknek behatása s következései az által, hogy visszavonattak, többé el nem enyészhetnek.

Nem mentheti továbbá az ily szónokot az, ami közönségesen állíttatni szokott: »hogy ő nem a fejedelem, de csak a kormány ellen lépett fel, mert a fejedelem sérthetetlen.«

Azt, hogy miért nem lehet éppen hazánkban a kormányt fejedelmünktől elválasztani, bölcsebb, nálamnál ékesebb szólók kimerítve adták elő más alkalommal, — elég legyen csak azt említenem: hogy ha ezen űrügy alatt mindent lehetne művelni s mondani, ami által közvetve mégis a király szentsége is sértetik, — a fejedelemnek sérthetetlensége ezentúl nem lenne többé kiváltsága a királynak, hanem kiváltsága lesz a rágalomnak, mely ezen szín alatt mindent büntetlenül követhet el.”

(Részlet Apponyi György gróf felszólalásából. Főrendiház, 1840. ápr. 2.)

— A cenzúráról („könyvbírálatról”) —

„Felséges Urunk bölcsesége készíttetett ugyan újabb időben a könyvbírálat és vizsgálat számára szabályon utasítást, mely a legszabadelvűbb elvekre s legméltányosabb alapokra fektettetett; de minekutána oly utasítást, mely minden előkerülhető esetet kimerítsen, képzelni is alig lehet; megelőző (praeventiv) rendszer mellett, a sajtóvisszaélések ellen egyedül a könyvbíráló egyéni józan gondolkozásában, éles belátásában, helyes tapintatában, s ernyedetlen szilárdságában fekszik a valódi biztosíték. — Vallásosság s erényesség légyen tehát a könyvbírálónak iránytűje; — törvény s törvényesség legyen világító szövétneke. — Mindennek, mi ezen legtágabb értelembe vett alapelvekbe nem ütközik, higgadt, méltányos, s egyéni nézeteinek háttérbe szorítása melletti megítélése s viszont, mik ezek ellen nyíltan s alattomosan irányozva lennének szigorú kárhoztatása, elhatározott visszavetése, s lehető mérséklése legyen hivatalos eljárásának általános jelleme. — De nem csak a sajtó alá bocsájtandó, az az alól kikerült munkák vizsgálata is hasonló fontosságú feladat, sőt, minthogy akár a honi sajtó által alattomosan kinyomatott, akár a külföldről becsempészett kész munkák csakhamar ezer meg ezer kezeken keringve, tartalmokkal a közönségre rögtön és ténylegesen hatnak, ezen eljárás, a kézirati bírálatnál némi tekintetben talán még nyomatékosabb, s nem kevésbé erős és jártas kezeket kíván. —

— A könyvbírálatnak e két nemét felséges Urunk részint közvetlen, részint felebbviteli s felügyelő hatósággal ezen tekintetes székre bízta; — s nékünk jutott a nehéz, de — minthogy főként bizodalmon épül — melyet Ura, királya részérül bírhatni, minden hű alattvalónak legnemesebb célja, — díszes hivatás: e tágas téren a Király és Hon érdekeit egyesítni és szilárdítni.”

(Részlet a könyvbíráló főhivatalnál viselt elnöki széke elfoglalása alkalmával tartott beszédéből. In: Szögyény-Marich László Emlékiratai I., Függelék VI. sz. a), elhangzott 1845 januárjában.)

* »Kilenc millió ember zsírját szívja (t. i. a kormány) s nem akarja, hogy a nemesség azokat segítse, hanem arra várakozik, hogy mostani állapotukban hagyatva, a nemesség ellen támadjanak s majd aztán ő szabadítsa őket meg«. Idézi Ballagi G. A nemzeti államalkotás kora című művében.

Szolgaegyházi és magyar-szőgyényi
idősb Szőgyény-Marich László főispán
(1806-1893)

Ajánlatok olvasásra / a drezdai Zwinger

Johnny Kurtz fotója

Vasárnapi posztunkban ajánljuk Gabrilo-nk több érdekes témát érintő írását a Konzervatórium honlapján. Öröm, hogy az aktualitások élesen látó elemzése mellett szerzőnk jó konzervatív módjára nem ragad le a puszta ellenreakciók szintjén, hanem apropóként használva azokat bevilágít a politikai fogalmak, politikatörténet és birodalmi hagyományok terrénumára. Így a baloldali vagy otromba intellektuelek mesterkedései mellett szó esik atlantizmusról és Metternich-ről is. (Nem csak) stiláris szempontból számunkra a legfontosabb értékei ennek az írásnak a logikai és az artikulatív igény. Ez olyan erény, amit a mai konzervatív újság- és blogírásban a leginkább érvényesíteni kellene, nulla emocionalitással.


Ajánlom még Csöncsön Körünk számára túlságosan agnosztikus, de a saját relativizmusát következetesen és gondolatkeltően érvényesítő írását, amely Richard Rorty egy könyvének olvasása kapcsán fogalmaz meg liberalizmus- (és Rorty-) kritikát (főleg a cikk ezen második része figyelemreméltó). Mint a szerző kommentárjában megjegyezte, Gabrilo-nk bizonyára kevéssé örülne egy efféle írásnak, és talán emiatt nem is volna helyes egy ajánlóban szót ejteni róluk, Loxon mint integratív hajlamokkal rendelkező posztíró, ezt most mégis megtenné.


Posztunkat a drezdai Zwinger (a város II. világháborús bombázását követően újjáépített) barokk épületegyüttesében készült képekkel tesszük egységessé: a birodalom és a németség — kuruckodástól és egyéb etnikai ellenszenvektől mentes — idealizmusát visszhangozva, amely — úgy véljük — mindkét ajánlott írásban bizonyos módon jelen van.

Monarchiai szép napok – plusz két töredék, egy fénykép és egy (a közlés évszakára nézvést inaktuális) vers

Karel Čapek, Milan Kundera vagy Claudio Magris, A Habsburg mítosz szerzője is megengedte magának, hogy a Monarchiáról (az „osztrák-magyarról”, A Habsburgok nevével összefonódott közép-európai birodalomról) nosztalgikus hangnemben írjon. Oroszországban Bulgakov, Magyarországon Krúdy Gyula élt előszeretettel monarchikus idők hangulatainak felidézésével – az angol, német vagy francia írók sokaságáról talán külön szólni sem kell. Bár nem mind voltak valamely értelemben „monarchisták”, többen aranyba vonták történeteiket azzal, hogy monarchiába, és nem demokráciába helyezték szereplőiket.

Idealizált-e a képük – a felsoroltaknak, s a fel nem soroltaknak? Egyrészt igen, mint minden egészséges szépség-érzésben, az idealizáltság itt is megjelenhet. Másrészt nem, hiszen tisztában voltak az emberi kapcsolatokban rejlő olykor keserű titkokkal, mint George, találkoztak sötét misztériumokkal, mint Meyrink, időnkénti sivársággal, önzéssel is, ábrázoltak szégyenletes dolgokat – mindeközben mégis ezt olyan „díszletek” közé helyezték, ami legalább már méltó a színház névre. Metternich nem volt jó véleménnyel a bécsi karakterről (pontosabban annak teljes hiányáról beszélt), mégis, a Monarchia így is több volt, mint az, amire ma még kevésbé lehetne érvényesen alkalmazni a „jellem” szót.

*

Johann Georg Hamann, a „felvilágosodás” kevéssé ismert kritikusa, Kant és Behrens levelezőtársa írja a Szókratészi érdemes gondolatok címet viselő értekezésében: „Most hiányoznak nekem a palingenezis titkai, amit történetíróink tartanak hatalmukban, hogy minden adott ember és közösség hamujából olyan szellemalakot vonjanak ki, mint amilyen egy karakter vagy egy történelmi festmény” (Johann Georg Hamann Válogatott filozófiai írásai, 63. o.).

*

Érlelni kellett volna még e gondolatokat, amint a jó bor alkimistái érlelik a szőlő vérét, míg kiadja esszenciáját. Ám ma hajnalban a Providencia megajándékozott egy álommal, s miután felébredtem, úgy éreztem, vezeti majd tollamat.

J. Emese fotója


*

Stefan George

Őszi csokor

Most jöjj a parkba, mondják: már halott,
s nézd: rádnevet a messze part sugára.
Kristályos fellegraj kék lánggal ott
az útra csillan és a park tavára.

Szedj tarka lombot: sárga nyírlevél
s lágyszürke bukszus rezdül, sír a szél;
rózsát is látsz még, egy-két szomorút:
csókold meg, törd le, s fond a koszorút.

Az őszirózsa rád hívón tekint,
s ha vadszőlők bíborát is beszőtted,
mi dús színét kibontja még előtted:
zárd halkan e haldokló képbe mind.

(Képes Géza fordítása)

Konzervativizmus és iszlám, iszlám és világháború

A Teák már ismerik rossz szokásomat. Amikor éppen csend támad, és csak a teáscsészék, ezüstkanalak halk csörrenései, csendülései hallatszanak, akkor gyakorta, el-elmélázó arccal kiejtem azt a nevet, hogy René Guénon. A hatás zavarba ejtő. A diszkrét csörömpölés még inkább elhallgat, a kanalak megszűnnek forogni a teáscsészékben, s a keresztény Európa sanyarú sorsáról szóló társalgásban épp szünetet tartó barátaim kissé úgy néznek rám, mintha megszállott volnék. Zavarba jöhetnék a csodálkozó vagy fürkésző szemek láttán, vagy vehetném esernyőmet, s kissé vontatott angolos távoztomban még utoljára az asztalra helyezhetném A mennyiség uralma és az idők jelei című könyvet. Ám a teátrális reagálás, úgy gondolom, meglehetősen irracionális cselekvés volna, amikor a hallgatásba burkolózott szalont elárasztó finom dohányfüstben kérdőjelek kacskaringói rajzolódnának ki, s megerősítené barátaim abbéli benyomását, hogy egyszerűen egy habókos figurával ültek szemközt. Így olyankor inkább mesterkélten misztifikált mesélésbe fogok arról az alakról, akinek szellemi szárnyai alatt több olyan fiatal szerző nevelkedett fel, akik — nyugati létükre — úgy tudtak írni (több más hagyomány mellett) az iszlámról, ahogyan sok született muszlim sem.

Főként A XX. században számos konzervatív személyiség volt ismert, akik a Nyugat vadul elharapózó materializmusa elől menedéket keresve, az iszlámhoz (annak többnyire valamely ezoterikus vonulatához) csatlakozva univerzálisan konzervatív (s tehát európai vagy „euro-atlanti”) életművet mutattak-mutatnak fel. Frithjof Schuon, Titus Burckhardt, Martin Lings vagy a perzsa (tehát már eredetileg síita-muszlim) Seyyed Hossein Nasr viszonylagosan ismert példák, főként René Guénon-t ismerő körökben. Nem ők voltak azonban az elsők, akik az iszlámhoz nem mint ellenséghez közelítettek. Még csak nem is Ivan Aguéli, Guénon mentora és barátja.

Európa politikai történetében az iszlám ellentmondásos szerepet játszott. A mórok hatását inkább pozitívnak, a törökökét inkább negatívnak tekinthetjük, míg az iszlám európai szellemtörténetre tett hatása egyértelműen megtermékenyítő és pozitív volt. Nem csak az ókori auktorok művei kerültek így vissza Európa szellemi vérkeringésébe, hanem olyan kulturális hatások, amelyek valóságos kincsek, s ma már nem is feltételezik, hogy ilyen úton jutottak el és épültek be az európai életmódba.

Nem csak az Ezeregyéjszaka meséiről, a kalamárisról, építészeti különlegességekről vagy a gyönyörű szőnyegekről, (esetleg újabban a hastánc mérsékelten autentikus, bár szimpatikus divatjáról) van azonban szó. Olyan szellemileg magasrendű tanításokról, valamint egészséges harciassággal párosuló szellemi attitűdökről, amelyeket már a keresztes hadjáratokban részt vevő templomos lovagok is fel- és elismertek, miközben az ősi keleti harci játékot, a sakkot játszották ellenségeik sátrában.

A török hódítások nagy mértékben megnehezítették az iszlám pozitív vonásaival való megismerkedést, és tanításainak elfogulatlan szemléletét. Sajátos tény, hogy a magyarországi lázadások, sőt az 1848/49-es forradalom számos exponense vált formálisan muszlimmá, miközben ők elsősorban a törökök iránti lojalitást preferálták, s kevéssé a szellemi aspektus volt a döntő e választásukban. Rákóczi állítólag kapcsolatokat ápolt a szúfizmus egyes képviselőivel is, ám a dezertőrökre többnyire a karrierizmus volt a jellemző, ami persze a szultánságot kevéssé érdekelte. E magyarok esetében úgy tűnik, nem az iszlám iránti valóságos megbecsülés, inkább a törököt végre-valahára kiűző katolikus Habsburgok iránti gyűlölet és megvetés érzése volt a döntő.

Ugyanakkor — Napóleon inkább személyes egyiptomi kalandja után, ahol (Guénon egyik levelének tanúsága szerint) Alí néven felvette a muzulmán hitet — Metternich herceg már hangsúlyozottan pozitívan fordult az iszlám, sőt a török szultánság felé. Felismerte, hogy a francia forradalmat követően immár abban a korban élünk, amikor a két kulturális és politikai hagyománynak nem szembenállnia, hanem szövetkeznie kellene egymással — s nem csak exkluzív szinteken. Javasolta a pápának, hogy a török szultanátust vegyék fel a Szent Szövetségbe, azonban a pápa ezt — rövidlátó módon — elutasította. Ferenc József viszonya a bosnyákokkal teljesen baráti és szeretetteljes volt, s a török birodalom az I. Világháborúban a Monarchia szövetségeseként vett részt. A II. Világháborúban az iszlám világ mintha a Horthyéhoz hasonló szimpátiák hatása alá került volna (bár Horthy személyétől nyilvánvalóan teljesen függetlenül).

Mára az iszlám immár nem annyira a klasszikus kereszténység, hanem inkább a materialista, szocialista és liberális arrogancia vádjai, valamint titkos politikai-társadalmi befolyása alatt hozott létre vehemensen Nyugat-ellenes (ezen belül is főként USA- és Izrael-ellenes) terrorisztikus hajtásokat. Mindeközben sajátos módon – kevesek esetében — az iszlám felé való intellektuális nyitottság elért egy magas színvonalat.

Mostanság többen az Al-Kaida vagy Ahmadinezsád politikájában fedeztek fel világkalifátus felállítására vonatkozó terveket, elképzeléseket. Kérdés, hogy a kialakulni látszó világkonfliktusban (USA kontra Oroszország, USA kontra Irán, USA kontra Kína, Oroszország kontra Irán, Oroszország vs. Kína, Kína vs. iszlám, Irán kontra Izrael) ezek a tényezők hogyan fogják befolyásolni Európa és az iszlám világ állásfoglalását. Vajon győz a Molotov-Ribbentrop paktum kísértete, és Irán — s így az iszlám országai, s talán „valamelyik Oroszország” a kommunizmussal szövetkezik? Vajon az iszlám vagy Európa meghasonlik, ha az ellentétes, nagy katonai potenciállal felfegyverkezett oldalak között választani kell? Vajon a fenyegetettség feloldódik? S ha utóbbi (valószínűtlen) eset érvényesülne, mi lenne a további „párbeszéd” sorsa? Vagy az iszlám — a kereszténység esetéhez hasonlóan — a lassú, s talán forradalmakkal tűzdelt enyészet áldozata lesz majd?

A nemzetrűl

A ma magukat konzervatívnak gondoló magyarok számára jellemzően fontos a nemzet. Ezért sokuk nem tud mit kezdeni az olyan konzervatív tekintélyekkel, mint Metternich, és általában a nemzetek feletti, azokat korlátozó Monarchiával és más intézményekkel, mint a Római Katolikus Egyház, vagy az arisztokrácia.

A konzervatív „Alapító Atyák” nem nagyon voltak oda a nemzetért, az számukra elsősorban Rousseau-t és a forradalmat jelentette, valamint a népszuverenitást.

De közben elterjedt a nemzettudat és a demokrácia — Európában; és talán részben ezzel is magyarázható a konzervatívok visszaszorulása a kontinensen. Idővel a nacionalizmus megjelent az utolsó nemzetek feletti monarchiában is, elsősorban a skótoknál. Blair nagyon meg akarta verni a konzervatívokat, ezért támogatta az önálló skót parlament gondolatát, ki is estek egész Skóciából a konzervatívok. A vesztes Major pedig figyelmeztette szavazóit, hogy ez az Egyesült Királyság végét jelentheti. És most már a little Englanders felvetették a külön angol parlament gondolatát is. Mit tegyen Cameron? Hál’ Isten, ez az ő problémájuk.

De mit gondolnak erről a teakrata konzervatívok? A patriotizmus nem csupán játék a szavakkal, ez a hétköznapi hazaszeretet, a saját világunk megbecsülése, akár a sarki pékről, akár a gazdasági patriotizmusról legyen is szó. Ez a népszuverenitás gondolata előtti és attól függetlenül is megtalálható érzés például a Tamási Ábeljében. Nincs értelme és nincs indoka, ennyiben csoda. Csak a haladárok várják el a racionalizálását, és csak a nacionalisták akarják nacionalizálni. A patriotizmus az intézményeinkhez és az eszményeinkhez való ragaszkodás, már ha vannak. Vannak-e?