A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Umnapistim. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Umnapistim. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. július 28., szerda
2010. május 5., szerda
Gyaloglás vége? — avagy autóbuzi-e vagy?
Szerencsétlenségemre társasházban lakom, ami önmagában még nem lenne olyan nagy baj, mert egy viszonylag szép, régi polgári házról van szó, de a prolik bevették magukat az alsó lakásba, elfoglalva az udvart és ellehetetlenítve egy legalábbis normálisnak mondható közösségi létet és együttélést a többi, egyébként tényleg normálisnak mondható lakóval. Tele az udvar vassal, lommal, roncs- és még működő, javítás alatt álló autókkal, számomra érthetetlen lelkületű fiatalokkal. Ez a (nem hivatalos, de jól sikerült) Bëlga klip, illetve az alábbi vers jól illusztrálja, miről is van szó.
Eme modern jelenség kapcsán idéznék néhány sort az ausztrál Rodney Blackhirst egyik esszéjéből, bár kétlem, hogy az érintetteknek épülésére szolgálna, hiszen legfeljebb autós magazinokat olvasnak, a teát nem kedvelik, ráadásul szalonunk ablakait is bedeszkázta a Nagy Teakrátor.
„A tradicionális ember, bármely korban élt is, élete során rengeteget gyalogolt. A tradicionális életmód sokkal inkább lokális, helyhez kötött, de megkövetelt olykor zarándokutakat, és a lovaglás mellett a gyalogszerrel történő vándorlás volt a helyváltoztatás szokásos módja. Az emberi mozgásnak ez az egyedülálló módja nem hasonlítható egyetlen ma is élő vagy már kihalt teremtmény járásmódjához sem. A jobb és a bal váltakozása a sétában szervesen hozzátartozik az emberi létformához, közvetlen analógiában állva az agy két féltekéjével, ily módon egy eléggé biológiai, ám éppoly szimbolikus értelemben véve a séta párhuzamba állítható a gondolkozás alapműveleteivel. A modern ember nagyon keveset sétál. Inkább vezet. Ami azt jelenti, hogy ül. Idejének egyre nagyobb részét tölti automobiljának fémből és üvegből készült védőburka mögött. A láb mozgása a pedálok, illetve az automata váltós autókban csak a gázpedál taposására redukálódott. Inkább a test felső része, a fej és a karok, a kezek működnek vezetés közben, ami nagy mértékben agyi, fej-központú tevékenység a sétáláshoz képest. A vezetéssel együtt járó gondolkozás fizikátlan és absztrakt. Következésképpen e téren, amint más tekintetben is, a modern ember fizikailag legyengül, mentálisan pedig megkeményedik. [...]
Ez technicizált korunk emberének tragikus paradoxona — minél hatalmasabb a technikája, ő maga élőlényként annál gyengébb lesz. Eltörpül saját óriásai mellett. Kis ember a nagy gépben, olyan mint Óz, a nagy varázsló. A modern mitológia jól tükrözi ezt a képet a technikailag fejlett „idegenek” avagy földönkívüli lények tipikus ábrázolásában — sápadt, töpörödött lények elcsökevényesedett végtagokkal és hatalmas fejjel. Az ember kiüríti és kifordítja magát technikájába. Belső képességeit apránként külső készülékekre cseréli. Ez a kozmikus ciklus menete. Az ember a leginkább mikrokozmikus egy ciklus kezdetekor. Azonban elveszíti ezt a teljességet, és a ciklus folyamán mikrokozmikus erői visszaáramlanak a makrokozmoszba. Minden egyes technikai előrelépés valamilyen tekintetben megkárosítja az ember őseredeti osztatlanságát. Az ember önmaga kiürítésével igázza le a természetet. A természet leigázásával ilyenformán tulajdonképpen önmagát teszi tönkre. A tűz felfedezése gyengítette az ember belső tüzét. A cipő feltalálásával kárt tett a lábában. Az írásbeliség elsorvasztotta emlékezőtehetségét. Jelenleg éppen az emberi idegrendszert tárgyiasítjuk számítógépek, az immunrendszert pedig oltóanyagok formájában. Az emberi mikrokozmosz egyre jobban elveszíti épségét, integritását a makrokozmosszal szemben. A ciklikus hanyatlás egyfajta külsővé tétel, objektivizálás: a szilárd külső vázzal rendelkező automobil ennek a leképeződése korunkban. [...]
Visszatérve a görög szóhasználathoz, a vezetés közben szokásos ülő helyzet és a séta egyenes testtartásának ebből következő elutasítása, valamint az a gondolat, hogy egy ilyen életmód elkerülhetetlenül roncsolja az emberi létforma eredeti integritását és képességeit, a demiurgosz, Héphaisztosz sántaságára emlékeztet. Általában úgy vélik, hogy Héphaisztosz akkor sántult meg, amikor az Olümpuszról Lémnosz szigetére zuhant, valójában viszont már születésétől fogva sánta volt, egy fogyatékos isten az olümposziak között. Az automobil technológiája éppen ebben a tekintetben héphaisztoszi. Héphaisztosz sánta: testének alsó fele elsorvadt. Fortélyos készülékeivel és találmányaival játszadozva biceg fel s alá. Az autós — lévén alteste lényegtelen — szintén héphaisztoszi lény, szimbolikusan sánta. Homérosz trójai háborúról szóló beszámolójában a Héphaisztoszról szóló sorok közt hátborzongató előrevetítését olvashatjuk a héphaisztoszi gépezetként bemutatott önmozgó járműnek. A történet szerint a kovácsisten műhelyének kohójában háromlábú székeket készített, amelyek oda-vissza gurulnak az istenek gyűléseire, önmaguktól mozgó, intelligens alkotásokként. Ugyanebben a passzusban találkozunk az „arany szolgálólányokkal”, akik noha fémből készültek, önmaguktól mozognak, valamint a nous, az ész adományát is megkapták; ezek, mint már többen is helyesen megállapították, a modern robotok előképei. A modern technika létrehozta Héphaisztosz műhelyének furcsa szerkezeteit, az automobil éppen ezeknek a mondabeli önjáró székeknek a megvalósítása. Héphaisztosz megkötő, leláncoló isten is, és figyeljük csak meg, hogy az utasok is beszíjazzák magukat a gépkocsik kabinjába a biztonsági övekkel. De semmilyen értelemben sem részesül a modern technika a héphaisztoszi megszenteltségben: inkább az jellemzi, hogy ellopta a technikai eljárásokat az istentől, aki maga is eltűnt az ember demiurgoszi mámorának és a föld kifosztásának köszönhetően. Szükségszerűen démonikus és diabolikus erők kapcsolódnak egy ilyen technikához, és csakugyan megfigyelhetjük ennek bizonyos aspektusait abban, ahogyan egyes emberek az autók megszállottaivá válnak, az „országúti dühöngés” és a „sebesség démona” jelenségében, amikor egyébként jó modorú emberek agresszív, mániákus vezetőkké alakulnak, valamint azon egyéb formákban, amelyekben az autókkal kapcsolatos lelki megszállottság megnyilvánul. Minden ördögi technológia emberi áldozatokat követel, akiknek életét maga alá gyűri a technika. A televízió ennek legnyilvánvalóbb példája. Többségünkre hatással van, bizonyos embereket azonban teljesen magába szippant és ténylegesen tönkretesz. Az autóval ugyanez a helyzet. A megszállottság természetét talán mikrokozmikus összeomlásként írhatnánk le. Gép nélkül nem marad semmi. Autója nélkül a modern ember zátonyra fut és ledermed. Ahogy a költő mondja, „már nem tart a közép”. Az idők végezetén az emberek olyanokká válnak, mint a gyökerétől elszakadt szamárkóró avagy ördögszekér, eszeveszetten és céltalanul gurulnak egyik helyről a másikra, s közben úgy élik meg rákszerű életüket mint egy szeszélyes utazást a semmibe, a szélvédőn keresztül vetett futó pillantásokkal a valóságra.”
* Yeats: A Második Eljövetel, egy másik, bizonyos szempontból talán jobb fordításban
Eme modern jelenség kapcsán idéznék néhány sort az ausztrál Rodney Blackhirst egyik esszéjéből, bár kétlem, hogy az érintetteknek épülésére szolgálna, hiszen legfeljebb autós magazinokat olvasnak, a teát nem kedvelik, ráadásul szalonunk ablakait is bedeszkázta a Nagy Teakrátor.
* * *
„A tradicionális ember, bármely korban élt is, élete során rengeteget gyalogolt. A tradicionális életmód sokkal inkább lokális, helyhez kötött, de megkövetelt olykor zarándokutakat, és a lovaglás mellett a gyalogszerrel történő vándorlás volt a helyváltoztatás szokásos módja. Az emberi mozgásnak ez az egyedülálló módja nem hasonlítható egyetlen ma is élő vagy már kihalt teremtmény járásmódjához sem. A jobb és a bal váltakozása a sétában szervesen hozzátartozik az emberi létformához, közvetlen analógiában állva az agy két féltekéjével, ily módon egy eléggé biológiai, ám éppoly szimbolikus értelemben véve a séta párhuzamba állítható a gondolkozás alapműveleteivel. A modern ember nagyon keveset sétál. Inkább vezet. Ami azt jelenti, hogy ül. Idejének egyre nagyobb részét tölti automobiljának fémből és üvegből készült védőburka mögött. A láb mozgása a pedálok, illetve az automata váltós autókban csak a gázpedál taposására redukálódott. Inkább a test felső része, a fej és a karok, a kezek működnek vezetés közben, ami nagy mértékben agyi, fej-központú tevékenység a sétáláshoz képest. A vezetéssel együtt járó gondolkozás fizikátlan és absztrakt. Következésképpen e téren, amint más tekintetben is, a modern ember fizikailag legyengül, mentálisan pedig megkeményedik. [...]
Ez technicizált korunk emberének tragikus paradoxona — minél hatalmasabb a technikája, ő maga élőlényként annál gyengébb lesz. Eltörpül saját óriásai mellett. Kis ember a nagy gépben, olyan mint Óz, a nagy varázsló. A modern mitológia jól tükrözi ezt a képet a technikailag fejlett „idegenek” avagy földönkívüli lények tipikus ábrázolásában — sápadt, töpörödött lények elcsökevényesedett végtagokkal és hatalmas fejjel. Az ember kiüríti és kifordítja magát technikájába. Belső képességeit apránként külső készülékekre cseréli. Ez a kozmikus ciklus menete. Az ember a leginkább mikrokozmikus egy ciklus kezdetekor. Azonban elveszíti ezt a teljességet, és a ciklus folyamán mikrokozmikus erői visszaáramlanak a makrokozmoszba. Minden egyes technikai előrelépés valamilyen tekintetben megkárosítja az ember őseredeti osztatlanságát. Az ember önmaga kiürítésével igázza le a természetet. A természet leigázásával ilyenformán tulajdonképpen önmagát teszi tönkre. A tűz felfedezése gyengítette az ember belső tüzét. A cipő feltalálásával kárt tett a lábában. Az írásbeliség elsorvasztotta emlékezőtehetségét. Jelenleg éppen az emberi idegrendszert tárgyiasítjuk számítógépek, az immunrendszert pedig oltóanyagok formájában. Az emberi mikrokozmosz egyre jobban elveszíti épségét, integritását a makrokozmosszal szemben. A ciklikus hanyatlás egyfajta külsővé tétel, objektivizálás: a szilárd külső vázzal rendelkező automobil ennek a leképeződése korunkban. [...]
Visszatérve a görög szóhasználathoz, a vezetés közben szokásos ülő helyzet és a séta egyenes testtartásának ebből következő elutasítása, valamint az a gondolat, hogy egy ilyen életmód elkerülhetetlenül roncsolja az emberi létforma eredeti integritását és képességeit, a demiurgosz, Héphaisztosz sántaságára emlékeztet. Általában úgy vélik, hogy Héphaisztosz akkor sántult meg, amikor az Olümpuszról Lémnosz szigetére zuhant, valójában viszont már születésétől fogva sánta volt, egy fogyatékos isten az olümposziak között. Az automobil technológiája éppen ebben a tekintetben héphaisztoszi. Héphaisztosz sánta: testének alsó fele elsorvadt. Fortélyos készülékeivel és találmányaival játszadozva biceg fel s alá. Az autós — lévén alteste lényegtelen — szintén héphaisztoszi lény, szimbolikusan sánta. Homérosz trójai háborúról szóló beszámolójában a Héphaisztoszról szóló sorok közt hátborzongató előrevetítését olvashatjuk a héphaisztoszi gépezetként bemutatott önmozgó járműnek. A történet szerint a kovácsisten műhelyének kohójában háromlábú székeket készített, amelyek oda-vissza gurulnak az istenek gyűléseire, önmaguktól mozgó, intelligens alkotásokként. Ugyanebben a passzusban találkozunk az „arany szolgálólányokkal”, akik noha fémből készültek, önmaguktól mozognak, valamint a nous, az ész adományát is megkapták; ezek, mint már többen is helyesen megállapították, a modern robotok előképei. A modern technika létrehozta Héphaisztosz műhelyének furcsa szerkezeteit, az automobil éppen ezeknek a mondabeli önjáró székeknek a megvalósítása. Héphaisztosz megkötő, leláncoló isten is, és figyeljük csak meg, hogy az utasok is beszíjazzák magukat a gépkocsik kabinjába a biztonsági övekkel. De semmilyen értelemben sem részesül a modern technika a héphaisztoszi megszenteltségben: inkább az jellemzi, hogy ellopta a technikai eljárásokat az istentől, aki maga is eltűnt az ember demiurgoszi mámorának és a föld kifosztásának köszönhetően. Szükségszerűen démonikus és diabolikus erők kapcsolódnak egy ilyen technikához, és csakugyan megfigyelhetjük ennek bizonyos aspektusait abban, ahogyan egyes emberek az autók megszállottaivá válnak, az „országúti dühöngés” és a „sebesség démona” jelenségében, amikor egyébként jó modorú emberek agresszív, mániákus vezetőkké alakulnak, valamint azon egyéb formákban, amelyekben az autókkal kapcsolatos lelki megszállottság megnyilvánul. Minden ördögi technológia emberi áldozatokat követel, akiknek életét maga alá gyűri a technika. A televízió ennek legnyilvánvalóbb példája. Többségünkre hatással van, bizonyos embereket azonban teljesen magába szippant és ténylegesen tönkretesz. Az autóval ugyanez a helyzet. A megszállottság természetét talán mikrokozmikus összeomlásként írhatnánk le. Gép nélkül nem marad semmi. Autója nélkül a modern ember zátonyra fut és ledermed. Ahogy a költő mondja, „már nem tart a közép”. Az idők végezetén az emberek olyanokká válnak, mint a gyökerétől elszakadt szamárkóró avagy ördögszekér, eszeveszetten és céltalanul gurulnak egyik helyről a másikra, s közben úgy élik meg rákszerű életüket mint egy szeszélyes utazást a semmibe, a szélvédőn keresztül vetett futó pillantásokkal a valóságra.”
* Yeats: A Második Eljövetel, egy másik, bizonyos szempontból talán jobb fordításban
2010. április 7., szerda
Quis — Vezetettek és vezetők — avagy appendix az előző kiegészítéshez
Don Loxon szélmalomharcába segítőkész Sanchoként beszállva, időt és fáradságot nem kímélve begépeltem ma reggel az alábbi sorokat. Valószínűleg szalonunk tájékozott és művelt közönségének nem ismeretlenek az idézett gondolatok, de mivel régen játszottunk, így a szerző neve kitalálásra vár.
A társadalmakon belül érvényesülő politikai erőknek a működése, amely a liberalizmust összetevőire bontotta szét egy százesztendős tevékenység folyamán, s amelynek eredménye most, korunk nagy válságában olyan tragikusan jelentkezik Európában, sokkalta több, mint politikai, közgazdasági, vagy társadalmi igazságtalanságok megszüntetésére irányuló erőfeszítés. Ez a válság egy általános, belső, lelki konfliktust is jelent.
Hogy ez a válság mennyire pszichológiai tünetként jelentkezik, mennyire belső, lelki gyökerekből táplálkozik, azt semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy a kettéhasadt liberalizmus mindkét táborában ott szerepel zavaros belső tartalommal és elnyomorítva, de kétségtelenül nagy feszítő erővel, mint egy bizonyos fajta emberi önérzet követelőzését kifejező, és az egyenlőség és az autonómia eszméjére utaló jelszó, a demokrácia. A demokrácia jelszavát harsogja egy emberöltő óta minden és mindenki. Az elképesztő vagyoni és ennélfogva társadalmi színvonalkülönbséget involváló és végső elemzésben a pénz janicsáruralmát jelentő kapitalisztikus társadalmi rend liberális államának az autonómia illúziójában élő tömege éppúgy a demokráciát űzi és hajszolja és hiszi, mint a tömegautonómia eszméjét véres terrorral gúnyoló bolsevizmus diktatúrájának az egyenlőség illúziójában élő, s önmagát az egyenlő nyomorúsággal vigasztaló proletariátusa. S ez azt mutatja, hogy végső elemzésben nem a szociális emelkedés a főprobléma ma már, hanem a vezetők és vezetettek, a szürke, sőt uniformizált és atomjaiban jelentéktelen, de együttesen rettentő erőt képviselő tömeg, meg az élet élén járó, egyénileg is tényezőkből álló, a tömegemberre nyomasztólag ható nagy immanens értékű, de aránylag kis létszámú elit pöre az, ami most a krízis tetőfokára jutott. [...]
A vezetés: saját álláspont érvényesítése. A vezetettség: idegen álláspont elfogadása. Az elsőben kisebb vagy nagyobb mértékben benne bujkál a hatalom fogalma, a másodikban alárendelés van és engedelmességet involvál. Az elsőnek egyetlen erkölcsi, ennélfogva jogosultsági alapja lehet: az álláspont helyes voltának tudata. A másodiknak: bizalom az idegen álláspont helyessége iránt (vagy ha ez nincs meg, kénytelen-kelletlen meghajlás a hatalom fenyegetése előtt).
Egy idegen álláspont elfogadása bekövetkezhetik belátás alapján és bekövetkezhetik bizalom alapján. Az elsőhöz az álláspontot képviselő vezető színvonalát megközelítő értelmi színvonal és hozzáértés kell, hiszen az álláspontot meg kell érteni és ki kell értékelni, hogy a belátás élménye bekövetkezzék. A vezető álláspontjának belátás alapján való elfogadásához tehát kongeniális műveltség, sőt, ha szabad ezt a kifejezést használnunk, szakértelem kell. Már pedig ez a társadalmi és politikai kérdésekhez igen kevéssé, vagy egyáltalán nem értő átlagemberben nincs meg, hiszen ez az egyes hivatásokon és szakmákon kívülálló, azokon felül többletet jelentő műveltségi és ismeretanyagot jelent, aminek megszerzéséhez az emberek túlnyomó részének nincs és nem is lehet ideje, hisz saját szakmáját kell elsősorban jól megtanulnia, arról nem is beszélve, hogy ehhez hajlam is kel és a dolgoknak olyan magaslatokról való szemlélete, ahova feljutni nagyon nehéz.
Innen van az, hogy a vezető álláspontjának elfogadása a vezetettek messze túlnyomó többségének részéről bizalom alapján történik, ha egyáltalán megtörténik. Ez a bizalom lényegében a vezetők magasabbrendűségének elfogadása és hit a jóhiszeműségükben. [...]
És ez az, ami hiányzik. Éspedig nem azért hiányzik, amiért a tömeg hiszi, hogy t.i. a vezetők kategóriája nem méltó a bizalomra, hiszen a vezetők ma sem gyarlóbbak, mint a múltban voltak, legfeljebb csak a közéjük furakodott nem odavaló elemek száma nagyobb, hanem azért, mert a vezetők mások, más kategória, mint a tömeg, s a tömeg önérzetének ez nem tetszik.
A tömeg vagy bálványokat akar, vagy ugyanolyan embereket, mint ő maga. S a „vezető”, az „elit” egyik sem a kettő közül. A vezető nem bálvány, csak ember, mint ember azonban más, idegen, akiben a tömeg rendszerint hiába keresi a számára ismerős és így megnyugtató vonásokat.
Nagyjában a mennyiség és a minőség harcáról van tehát szó a tömeg és az elit mostani válságában. A vezetettek önérzete tiltakozik a vezetők ellen, részint azért, mert a tömeg túlbecsüli önmagát, részint meg mert a vezetőket idegennek, egy a saját kategóriáján kívülálló, sőt fölötte álló kategóriának, s így a vezetést kívülről jövőnek, ennélfogva megalázónak érzi, s azonfelül szükségképen helytelennek is. A minden emberiben elkerülhetetlenül ott lévő hiba meglátása a tömegemberben azt az illúziót kelti, hogy ő jobban tudná csinálni, mert a tömeg mindig csak a követelményekkel van tisztában, a nehézségekkel nem. Röviden: a tömeg ereje tudatában autonómiára törekszik, mert még nem tanulta meg, hogy a vezetők és vezetettek között szükségképi és örök különbség van.
A vezetők és vezetettek között egyébként mindig ellentét volt a történelem folyamán. A különbség a múlt és a jelen között csupán az, hogy az elmúlt korokban a tömeg nem tudta, vagy nem merte kimondani, hogy a vezetést akarja, s ma már tudja azt, és ezt olyan természetesnek találja, hogy ki is meri mondani. A középszerűség a múltban még szégyellte azt, hogy olyat akar, ami nem illeti meg, és még önmaga előtt is illúziók mögé rejtette abbeli törekvéseit, amikor hol azt hitte, hogy a rabszolgaság és a bűn világrendjét törüli el, hol azt, hogy egy vallás bénító béklyóit töri össze, hol meg bizonyos megkülönböztető elemek alapján élvezett előjogok ellen harcolt, s nevezte ezeket a törekvéseket hol a keresztény világrend felépítésének, hol reformációnak, hol Liberté-Egalité-Fraternité forradalomnak. Korunkban azonban már eljutott az örök mozgatóhoz, a hatalom akarásához, a „Wille zur Macht“-hoz, és egyszerűen a hatalomért harcol, a vezetők, az elit ellen harcol, bárkik legyenek is azok, és megalázottnak érzett önérzete miatt harcol, pontosabban amiatt, amit megalázott önérzetének érez és tart. Az emberi lélekből addig-addig kopott a középkorban beleépített alázat, míg bűnből erénnyé nem vált a gőg, s addig-addig beszéltek a tömegnek emberi „méltóságról” a különböző korok bölcselői (és bujtogatói), míg az ember, különösen a másodrendű ember el is hitte, hogy neki „méltósága” van. Mivel pedig az élet könyörtelensége ennek rendszerint az ellenkezőjét bizonyítja, a tömeg szemében a fennálló társadalmi szerkezet, bármily legyen is az, mindig igazságtalan. A tragikus tévedés az, hogy az egyenlőség nem tény, hanem csak követelmény, s a tömeg nincs tisztában a kettő közti óriási különbséggel. Az igazság az, hogy az emberek nem egyenlők, s a tömeg azt hiszi, hogy ez nem természetes, hanem igazságtalanul létrehozott mesterséges állapot. A tömegek a tények és követelmények belső ellentmondásának beteges lelkiállapotába kerülnek, s ez az állapot igazában egy alacsonyrendűségi érzés, a másodrangúság tudomásának dühítő élménye. A tömeg alacsonyrendűnek látja és tudja magát, s azt hiszi, hogy azért alacsonyrendű, mert egy magasabbrendű kategória van felette, más szavakkal azt hiszi, hogy csak relatíve alacsonyrendű, nem pedig abszolút értelemben az, ennélfogva ha a magasabbrendű kategóriát megsemmisíti, automatikusan magasabbrendűvé válik. Pedig az emberi társadalom szükségképen és elkerülhetetlenül oszlik két kategóriára, elitre és tömegre, és ez mindig így volt, csak a formák és a kiválasztás szempontjai változtak időnkint: tegnapelőtt a fizikai erő, a testi bátorság, vagy a vakmerőség szelektálta ki az elitet, a vezetőt, tegnap a származás és a születés, ma a képzettség, vagy az üzleti szerencse. [...]
Elit az, aki több, mint a szokásos, vagy legalábbis elindult azon az úton, ami nagyobb értékűvé tesz, és ezt az utat tudatosan, programatikusan, erkölcsi formák között és elkülönülési szándékkal járja tehetsége, akaratereje és magasabb igényei alapján. Elit a belsőleg önálló ember, az igazságokat megállapító és nem átvevő típus, az úgynevezett egyéniségnek az a fajtája, amelyből a személyiségek fejlődnek ki.
Ezzel a típussal áll szemben a saját szakterületükön kívüleső kérdésekben önállótlanok, tájékozatlanok, az egyéni vállakozásoktól visszariadók, kívülről kapott szuggesztiókra szorulók, a lelkileg különösebben nem kvalifikált szürkék rettentő mennyisége: a tömeg. [...]
A tömegben kialakult egyformasági meggyőződésnek egyik alapoka az, hogy a tömegember nem látja azt a teljesítményt, nincs módja megfigyelni azokat az egyéni erőfeszítéseket, munkát és fáradságot, amelyek az elitet kiemelik és elitté teszik, nem úgy, mint a régebbi korokban, amikor ezek az erőfeszítések úgyszólva a tömeg szeme előtt zajlottak le, amely így inkább képes volt egy-egy elitté emelkedés irigyelt tényébe belenyugodni. A modern életben az elitté emelkedés fázisa láthatatlan és éppen a látványos jelleg hiányzik belőle, főleg pedig éppen a tömegnek nincs alkalma látni ezt, sőt, ha látja is — a legprimitívebb küzdőterületen, a sporton, és a legegyszerűbb művészeten, a színjátszáson kívül —, erkölcsileg nem értékeli, noha az imádott színésznő, a körülrajongott filmsztár, vagy a tömeg forró szeretetével elárasztott sportnagyság kultusza mutatja, hogy az átlagon felülemelkedő teljesítmény iránti hódolat ösztönös, sőt lényegadó emberi tulajdonság. Ugyanaz a tömeg, amely szeretetének és tiszteletének ezer jelével képes elárasztani egy melegen búgó hangot, vagy azt a három centimétert, amellyel az egyik sportoló magasabbra ugrik, mint a másik, egy a társadalom számára hasonlíthatatlanul többet érő rekordteljesítménytől dühösen meg akarja vonni a megbecsülés jelét, pusztán azért, mert az nem mérhető stopperórával, vagy azt nem világítják meg Jupiter-lámpák s így annak nagyságát és értékét közvetlenül nem szemlélheti és nem észlelheti. Így a tömeg egyszerűen csak maga fölött látja az elitet és e miatt fel van háborodva. [...]
Az elit létezésének tényét így vagy rezignált keserűséggel tudomásul veszi, s ezesetben megmarad az irigység passzivitásában, vagy pedig, ha elegendően vannak és egy kívülről jövő energia akcióba hozza, fellázad ellene, és ezesetben forradalmár. Belső konfliktusának feloldására azonban semmi esetre sem kezd hozzá egy vállalkozáshoz az általa annyira irigyelt elit színvonalának elérésére, hisz ha ezt tenné, akkor nem volna tömegember, akkor elit volna. Ennélfogva a tömeg kollektíve lázad fel az elit ellen, s az elit létezésének irritációjától úgy igyekszik megszabadulni, hogy meg akarja semmisíteni, asszimilálni akarja saját szürke világába, saját színvonalára akarja lehúzni az elitet, s ezt a velleitását nevezi — irigység helyett — demokráciának.
Hogy ez a válság mennyire pszichológiai tünetként jelentkezik, mennyire belső, lelki gyökerekből táplálkozik, azt semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy a kettéhasadt liberalizmus mindkét táborában ott szerepel zavaros belső tartalommal és elnyomorítva, de kétségtelenül nagy feszítő erővel, mint egy bizonyos fajta emberi önérzet követelőzését kifejező, és az egyenlőség és az autonómia eszméjére utaló jelszó, a demokrácia. A demokrácia jelszavát harsogja egy emberöltő óta minden és mindenki. Az elképesztő vagyoni és ennélfogva társadalmi színvonalkülönbséget involváló és végső elemzésben a pénz janicsáruralmát jelentő kapitalisztikus társadalmi rend liberális államának az autonómia illúziójában élő tömege éppúgy a demokráciát űzi és hajszolja és hiszi, mint a tömegautonómia eszméjét véres terrorral gúnyoló bolsevizmus diktatúrájának az egyenlőség illúziójában élő, s önmagát az egyenlő nyomorúsággal vigasztaló proletariátusa. S ez azt mutatja, hogy végső elemzésben nem a szociális emelkedés a főprobléma ma már, hanem a vezetők és vezetettek, a szürke, sőt uniformizált és atomjaiban jelentéktelen, de együttesen rettentő erőt képviselő tömeg, meg az élet élén járó, egyénileg is tényezőkből álló, a tömegemberre nyomasztólag ható nagy immanens értékű, de aránylag kis létszámú elit pöre az, ami most a krízis tetőfokára jutott. [...]
A vezetés: saját álláspont érvényesítése. A vezetettség: idegen álláspont elfogadása. Az elsőben kisebb vagy nagyobb mértékben benne bujkál a hatalom fogalma, a másodikban alárendelés van és engedelmességet involvál. Az elsőnek egyetlen erkölcsi, ennélfogva jogosultsági alapja lehet: az álláspont helyes voltának tudata. A másodiknak: bizalom az idegen álláspont helyessége iránt (vagy ha ez nincs meg, kénytelen-kelletlen meghajlás a hatalom fenyegetése előtt).
Egy idegen álláspont elfogadása bekövetkezhetik belátás alapján és bekövetkezhetik bizalom alapján. Az elsőhöz az álláspontot képviselő vezető színvonalát megközelítő értelmi színvonal és hozzáértés kell, hiszen az álláspontot meg kell érteni és ki kell értékelni, hogy a belátás élménye bekövetkezzék. A vezető álláspontjának belátás alapján való elfogadásához tehát kongeniális műveltség, sőt, ha szabad ezt a kifejezést használnunk, szakértelem kell. Már pedig ez a társadalmi és politikai kérdésekhez igen kevéssé, vagy egyáltalán nem értő átlagemberben nincs meg, hiszen ez az egyes hivatásokon és szakmákon kívülálló, azokon felül többletet jelentő műveltségi és ismeretanyagot jelent, aminek megszerzéséhez az emberek túlnyomó részének nincs és nem is lehet ideje, hisz saját szakmáját kell elsősorban jól megtanulnia, arról nem is beszélve, hogy ehhez hajlam is kel és a dolgoknak olyan magaslatokról való szemlélete, ahova feljutni nagyon nehéz.
Innen van az, hogy a vezető álláspontjának elfogadása a vezetettek messze túlnyomó többségének részéről bizalom alapján történik, ha egyáltalán megtörténik. Ez a bizalom lényegében a vezetők magasabbrendűségének elfogadása és hit a jóhiszeműségükben. [...]
És ez az, ami hiányzik. Éspedig nem azért hiányzik, amiért a tömeg hiszi, hogy t.i. a vezetők kategóriája nem méltó a bizalomra, hiszen a vezetők ma sem gyarlóbbak, mint a múltban voltak, legfeljebb csak a közéjük furakodott nem odavaló elemek száma nagyobb, hanem azért, mert a vezetők mások, más kategória, mint a tömeg, s a tömeg önérzetének ez nem tetszik.
A tömeg vagy bálványokat akar, vagy ugyanolyan embereket, mint ő maga. S a „vezető”, az „elit” egyik sem a kettő közül. A vezető nem bálvány, csak ember, mint ember azonban más, idegen, akiben a tömeg rendszerint hiába keresi a számára ismerős és így megnyugtató vonásokat.
Nagyjában a mennyiség és a minőség harcáról van tehát szó a tömeg és az elit mostani válságában. A vezetettek önérzete tiltakozik a vezetők ellen, részint azért, mert a tömeg túlbecsüli önmagát, részint meg mert a vezetőket idegennek, egy a saját kategóriáján kívülálló, sőt fölötte álló kategóriának, s így a vezetést kívülről jövőnek, ennélfogva megalázónak érzi, s azonfelül szükségképen helytelennek is. A minden emberiben elkerülhetetlenül ott lévő hiba meglátása a tömegemberben azt az illúziót kelti, hogy ő jobban tudná csinálni, mert a tömeg mindig csak a követelményekkel van tisztában, a nehézségekkel nem. Röviden: a tömeg ereje tudatában autonómiára törekszik, mert még nem tanulta meg, hogy a vezetők és vezetettek között szükségképi és örök különbség van.
A vezetők és vezetettek között egyébként mindig ellentét volt a történelem folyamán. A különbség a múlt és a jelen között csupán az, hogy az elmúlt korokban a tömeg nem tudta, vagy nem merte kimondani, hogy a vezetést akarja, s ma már tudja azt, és ezt olyan természetesnek találja, hogy ki is meri mondani. A középszerűség a múltban még szégyellte azt, hogy olyat akar, ami nem illeti meg, és még önmaga előtt is illúziók mögé rejtette abbeli törekvéseit, amikor hol azt hitte, hogy a rabszolgaság és a bűn világrendjét törüli el, hol azt, hogy egy vallás bénító béklyóit töri össze, hol meg bizonyos megkülönböztető elemek alapján élvezett előjogok ellen harcolt, s nevezte ezeket a törekvéseket hol a keresztény világrend felépítésének, hol reformációnak, hol Liberté-Egalité-Fraternité forradalomnak. Korunkban azonban már eljutott az örök mozgatóhoz, a hatalom akarásához, a „Wille zur Macht“-hoz, és egyszerűen a hatalomért harcol, a vezetők, az elit ellen harcol, bárkik legyenek is azok, és megalázottnak érzett önérzete miatt harcol, pontosabban amiatt, amit megalázott önérzetének érez és tart. Az emberi lélekből addig-addig kopott a középkorban beleépített alázat, míg bűnből erénnyé nem vált a gőg, s addig-addig beszéltek a tömegnek emberi „méltóságról” a különböző korok bölcselői (és bujtogatói), míg az ember, különösen a másodrendű ember el is hitte, hogy neki „méltósága” van. Mivel pedig az élet könyörtelensége ennek rendszerint az ellenkezőjét bizonyítja, a tömeg szemében a fennálló társadalmi szerkezet, bármily legyen is az, mindig igazságtalan. A tragikus tévedés az, hogy az egyenlőség nem tény, hanem csak követelmény, s a tömeg nincs tisztában a kettő közti óriási különbséggel. Az igazság az, hogy az emberek nem egyenlők, s a tömeg azt hiszi, hogy ez nem természetes, hanem igazságtalanul létrehozott mesterséges állapot. A tömegek a tények és követelmények belső ellentmondásának beteges lelkiállapotába kerülnek, s ez az állapot igazában egy alacsonyrendűségi érzés, a másodrangúság tudomásának dühítő élménye. A tömeg alacsonyrendűnek látja és tudja magát, s azt hiszi, hogy azért alacsonyrendű, mert egy magasabbrendű kategória van felette, más szavakkal azt hiszi, hogy csak relatíve alacsonyrendű, nem pedig abszolút értelemben az, ennélfogva ha a magasabbrendű kategóriát megsemmisíti, automatikusan magasabbrendűvé válik. Pedig az emberi társadalom szükségképen és elkerülhetetlenül oszlik két kategóriára, elitre és tömegre, és ez mindig így volt, csak a formák és a kiválasztás szempontjai változtak időnkint: tegnapelőtt a fizikai erő, a testi bátorság, vagy a vakmerőség szelektálta ki az elitet, a vezetőt, tegnap a származás és a születés, ma a képzettség, vagy az üzleti szerencse. [...]
Elit az, aki több, mint a szokásos, vagy legalábbis elindult azon az úton, ami nagyobb értékűvé tesz, és ezt az utat tudatosan, programatikusan, erkölcsi formák között és elkülönülési szándékkal járja tehetsége, akaratereje és magasabb igényei alapján. Elit a belsőleg önálló ember, az igazságokat megállapító és nem átvevő típus, az úgynevezett egyéniségnek az a fajtája, amelyből a személyiségek fejlődnek ki.
Ezzel a típussal áll szemben a saját szakterületükön kívüleső kérdésekben önállótlanok, tájékozatlanok, az egyéni vállakozásoktól visszariadók, kívülről kapott szuggesztiókra szorulók, a lelkileg különösebben nem kvalifikált szürkék rettentő mennyisége: a tömeg. [...]
A tömegben kialakult egyformasági meggyőződésnek egyik alapoka az, hogy a tömegember nem látja azt a teljesítményt, nincs módja megfigyelni azokat az egyéni erőfeszítéseket, munkát és fáradságot, amelyek az elitet kiemelik és elitté teszik, nem úgy, mint a régebbi korokban, amikor ezek az erőfeszítések úgyszólva a tömeg szeme előtt zajlottak le, amely így inkább képes volt egy-egy elitté emelkedés irigyelt tényébe belenyugodni. A modern életben az elitté emelkedés fázisa láthatatlan és éppen a látványos jelleg hiányzik belőle, főleg pedig éppen a tömegnek nincs alkalma látni ezt, sőt, ha látja is — a legprimitívebb küzdőterületen, a sporton, és a legegyszerűbb művészeten, a színjátszáson kívül —, erkölcsileg nem értékeli, noha az imádott színésznő, a körülrajongott filmsztár, vagy a tömeg forró szeretetével elárasztott sportnagyság kultusza mutatja, hogy az átlagon felülemelkedő teljesítmény iránti hódolat ösztönös, sőt lényegadó emberi tulajdonság. Ugyanaz a tömeg, amely szeretetének és tiszteletének ezer jelével képes elárasztani egy melegen búgó hangot, vagy azt a három centimétert, amellyel az egyik sportoló magasabbra ugrik, mint a másik, egy a társadalom számára hasonlíthatatlanul többet érő rekordteljesítménytől dühösen meg akarja vonni a megbecsülés jelét, pusztán azért, mert az nem mérhető stopperórával, vagy azt nem világítják meg Jupiter-lámpák s így annak nagyságát és értékét közvetlenül nem szemlélheti és nem észlelheti. Így a tömeg egyszerűen csak maga fölött látja az elitet és e miatt fel van háborodva. [...]
Az elit létezésének tényét így vagy rezignált keserűséggel tudomásul veszi, s ezesetben megmarad az irigység passzivitásában, vagy pedig, ha elegendően vannak és egy kívülről jövő energia akcióba hozza, fellázad ellene, és ezesetben forradalmár. Belső konfliktusának feloldására azonban semmi esetre sem kezd hozzá egy vállalkozáshoz az általa annyira irigyelt elit színvonalának elérésére, hisz ha ezt tenné, akkor nem volna tömegember, akkor elit volna. Ennélfogva a tömeg kollektíve lázad fel az elit ellen, s az elit létezésének irritációjától úgy igyekszik megszabadulni, hogy meg akarja semmisíteni, asszimilálni akarja saját szürke világába, saját színvonalára akarja lehúzni az elitet, s ezt a velleitását nevezi — irigység helyett — demokráciának.
2010. január 4., hétfő
Are we living just for pleasure, or for reasons yet unknown?
Longfellow: A nyíl és a dal
Egy nyílvesszőt a levegőbe lőttem,
Lehullt, nem tudom, hol, messze előttem;
Akármily gyorsan futottam,
Nyomába mégse jutottam.
Egy dalt a légbe lehelltem,
Lehullt, nem tudom, hol, nyomára se leltem,
Mert, haj, kinek van oly erős látása,
Hogy egy dal repülését lássa?
Nagy későre a nyilat véletlen
Egy tölgybe fúródva lelém, eltöretlen’,
S a dalt – mikor utolsót rezgett éppen –
Megleltem egy barátomnak szívében.
(Ford.: Benedek Marcell)
Longfellow: Psalm of Life
What The Heart Of The Young Man Said To The Psalmist
Tell me not, in mournful numbers,
Life is but an empty dream!
For the soul is dead that slumbers,
And things are not what they seem.
Life is real! Life is earnest!
And the grave is not its goal;
Dust thou art, to dust returnest,
Was not spoken of the soul.
Not enjoyment, and not sorrow,
Is our destined end or way;
But to act, that each to-morrow
Find us farther than to-day.
Art is long, and Time is fleeting,
And our hearts, though stout and brave,
Still, like muffled drums, are beating
Funeral marches to the grave.
In the world`s broad field of battle,
In the bivouac of Life,
Be not like dumb, driven cattle!
Be a hero in the strife!
Trust no Future, howe`er pleasant!
Let the dead Past bury its dead!
Act, — act in the living Present!
Heart within, and God o`erhead!
Lives of great men all remind us
We can make our lives sublime,
And, departing, leave behind us
Footprints on the sands of time;
Footprints, that perhaps another,
Sailing o`er life`s solemn main,
A forlorn and shipwrecked brother,
Seeing, shall take heart again.
Let us, then, be up and doing,
With a heart for any fate;
Still achieving, still pursuing,
Learn to labor and to wait.
Egy nyílvesszőt a levegőbe lőttem,
Lehullt, nem tudom, hol, messze előttem;
Akármily gyorsan futottam,
Nyomába mégse jutottam.
Egy dalt a légbe lehelltem,
Lehullt, nem tudom, hol, nyomára se leltem,
Mert, haj, kinek van oly erős látása,
Hogy egy dal repülését lássa?
Nagy későre a nyilat véletlen
Egy tölgybe fúródva lelém, eltöretlen’,
S a dalt – mikor utolsót rezgett éppen –
Megleltem egy barátomnak szívében.
(Ford.: Benedek Marcell)
*
*
*
Longfellow: Psalm of Life
What The Heart Of The Young Man Said To The Psalmist
Tell me not, in mournful numbers,
Life is but an empty dream!
For the soul is dead that slumbers,
And things are not what they seem.
Life is real! Life is earnest!
And the grave is not its goal;
Dust thou art, to dust returnest,
Was not spoken of the soul.
Not enjoyment, and not sorrow,
Is our destined end or way;
But to act, that each to-morrow
Find us farther than to-day.
Art is long, and Time is fleeting,
And our hearts, though stout and brave,
Still, like muffled drums, are beating
Funeral marches to the grave.
In the world`s broad field of battle,
In the bivouac of Life,
Be not like dumb, driven cattle!
Be a hero in the strife!
Trust no Future, howe`er pleasant!
Let the dead Past bury its dead!
Act, — act in the living Present!
Heart within, and God o`erhead!
Lives of great men all remind us
We can make our lives sublime,
And, departing, leave behind us
Footprints on the sands of time;
Footprints, that perhaps another,
Sailing o`er life`s solemn main,
A forlorn and shipwrecked brother,
Seeing, shall take heart again.
Let us, then, be up and doing,
With a heart for any fate;
Still achieving, still pursuing,
Learn to labor and to wait.
2009. december 24., csütörtök
Ünnepi barokk dallamok
Egy kedves barátom jóvoltából került a könyvjelzőim közé a Purcell teljes életművét feldolgozni szándékozó gyűjtemény. Most megosztanám ezt a kincset mindenkivel, áldott, békés, fényteli karácsonyt kívánva a Tea-Kör nagyrabecsült szerzőinek és olvasóinak egyaránt.
2009. december 11., péntek
Totum factum
Mivel odáig fajultak a dolgok, hogy a tirpákbokrétásiak Mestere, Tóta W. hódevésre buzdítja híveit (pedig ezek a jópofa kis állatok szívünknek oly kedvesek), beszélgessünk egy csésze forró tea mellett egy kicsit mi is a környezetvédelemről. Mégpedig annak is egy tradicionálisabb (Tótafanok szavajárásában kb. hülyevallásos) megközelítését kívánom Körünk megcsappanni látszó közönsége elé tárni, Seyyed Hossein Nasr (iráni érdekeltségű olvasóink kedvéért: سید حسین نصر) professzor egy előadásából fordított részletekkel.
Nyugaton a szcientizmus által befolyásolt filozófusok négyszáz esztendeje igyekeznek kialakítani egy szekuláris etikát, és egészen biztosan számos ateista létezik, aki ennek megfelelően igen erkölcsös életet él. De milyen norma alapján tekinthetőek ők erkölcsösnek? Nyugaton nincs ugyanis más alap, csak azok a normák, amiket a vallás csepegtet az emberek lényébe. Ha valaki meggyilkolja a szomszédját, ezt erkölcstelenségnek tartjuk. De miért erkölcstelen? Mi a baj ezzel? Az Afrikáról szóló természetfilmek azt mutatják, hogy az állatok folyton felfalják egymást. Ha csak állatok vagyunk, akkor mi rossz van abban, ha megöljük egymást? Az, hogy mindenki nemet mond egy ilyen tettre, pontosan azért történhet meg, mert bizonyos vallási értékek beoltódtak még a modern Nyugat szekuláris atmoszférájába is, amely az úgynevezett szekuláris etikáról szónokol, holott ennek az etikának is valójában a vallásban gyökereznek az értékei. Mindenesetre semmilyen szekuláris etika nem szólíthat meg senkit kellő hitelességgel, csak azokat, akik elfogadják egy ilyesfajta etika filozófiai premisszáit. Az igazság azonban továbbra is az, hogy a világban az emberek nagy többsége nem fogad el olyan etikát, amelynek nincs vallási megalapozottsága. A gyakorlat nyelvére fordítva ez azt jelenti, hogy ha egy vallási tekintély, teszem azt egy mulla vagy brahmin Indiában vagy Pakisztánban elmegy egy faluba és azt mondja a lakóinak, hogy a sharia (iszlám törvény) vagy Manu törvénye szerint tilos kivágni ezt a fát, akkor számos ember elfogadja azt. Ám ha a Delhi vagy Karachi Egyetemről érkezik egy diplomás kormánytisztviselő, és elmondja racionális, filozófiai és tudományos érvekre hivatkozva, hogy jobb nem kivágni ezt a fát, igen kevesen fogadják meg tanácsát. Tehát praktikus szempontból is az egyetlen etika, amely a nagy többség számára elfogadható a világ történelmének jelen pillanatában, még mindig egy vallási erkölcstan. A környezeti válsággal mostanság szembesülő Nyugat bizonyos köreiben éppen a vallási etika iránt érezhető igen erős előítélet az, ami a krízis megoldását gátló legnagyobb akadályok egyikét jelenti.
Van egy második oka is annak, hogy a vallás miért olyan fontos a környezeti válság megoldásában. Több tényező is kapcsolódik ide, de csak röviden összegezném ezeket. Mindannyian tudjuk, s még ha személyesen nem is érdeklődünk a környezeti válság metafizikai, spirituális és kozmológiai gyökerei iránt, mégis tudatában vagyunk ama ténynek, hogy külsőleg (azt nem mondom, hogy belsőleg is) a krízist az emberi szenvedélyekre, különösképpen a hamis szükségletek (amelyek igazából inkább vágyak) megteremtésével felerősített mohóságra apelláló modern gazdasági rendszer okozza és tartja fenn. Ez pedig szöges ellentétben áll azzal a nézettel, amelyet a vallások támogattak évezredeken át: a megelégedettség erényének gyakorlásával, azaz beérni azzal, amink van. A modern szemléletmód a sóvárság és a mohóság tüzének felszításán alapszik, igyekezvén megtenni minden lehetségest annak érdekében, hogy a lelket egyre jobban a világhoz kösse, fogyatékosságként tüntetve fel azt, ami a vallás számára mindig is erény volt, azaz egy bizonyos távolság és elkülönülés megtartását a világtól, avagy más szavakkal, egy bizonyos fokú aszkézist. Van egy híres német közmondás, „Nincs kultúra aszkézis nélkül”, és ez minden civilizációra igaz.2009. szeptember 19., szombat
A magyar Mereskovszkij?
„Ahogy Domoszlay eltávozott, Gudenus pár percig ülve maradt és azon elmélkedett, hogy a legderekabb emberek elbotlanak egy parányi kavicson, amely száguldó paripájuk patkója alá került. De belátta, hogy ezen nem lehet segíteni. Ilyen kis botláson már birodalmak is elsüllyedtek. Domoszlayt azonban szánta és aggódott a sorsán.
— Ez az ember rohamosan pusztul, — összegezte magában szomorúan. — Kár érte nagyon.
Néhány percig a tűzbe bámult és szórakozottan hallgatta Matild panaszos előadását a részeg rokkant katonáról.
— Szép magyar fajta pedig — szólt önkéntelenül hangosabban.
— Kicsoda? — kérdezte naiv színleléssel a gazdasszony.
— Mi közöd hozzá? — vágott vissza gorombán a tanár, mert megijedt, hogy Matild figyelmét rátereli érdekes és hódító barátjára.
E pillanatban durva kezek zörgették meg az előszoba ajtaját. Matild morogva nyitotta a kilincset. Két részeg katona lódult be a küszöbön. Az egyiket mindjárt megismerte Matild. A kéregető mankós.
— Gyilkosok, tolvaj fosztogatók! — sikoltott fel ösztönösen a gazdasszony, Gudenusra gondolt és egész hatalmas testével elébük állt a tolakodóknak.
— Hallgass, vén boszorka — dörmögte a rokkant és rohamkésével mellbeszúrta az asszonyt.
Aztán berontottak Gudenus szobájába. Egy pillanatra meghökkentek a hórihorgas, sovány, borotválatlan, pápaszemes, hálókámzsás férfi láttára. Egymásra néztek és elsápadtak.
— Mit akarnak, vitézek? — kérdezte közönyösen a tudós. — Hol van a gazdasszony?
A két katona egymást taszigálta előre. Közben feldöntötték a teafőzőt és belegabalyodtak a villamos vezeték zsinórjába.
— Mit csinálnak, szerencsétlenek? — kiáltott rájuk Gudenus. — Összetörik a műszereimet.
— Eh, — szisszent fel a mankós katona barátja, egy húszesztendős, forradásos arcú, vörösképű suhanc. — Az ördög vigyen el a szerszámaiddal együtt!
Odaugrott a tudós elé, felemelte kését és beleszúrta Gudenus hosszú, fehér, kékeres, csupasz nyakába. A vér magas ívben szökkent fel a megnyitott ütőérből. Gudenus tágrameresztette a szemét, hörgött egyet, felállt, levegő után kapkodott, kimondhatatlan csodálkozással széttekintett, kinyitotta a száját, valamit mondani akart, de hirtelen egész hosszában elvágódott, orrára esett, lerántotta az asztal terítőjét, a lombikokat, a vonalzókat, a teásdobozt, a poharakat, az üvegcsöveket és kezét szétterjesztve, homlokából, orrából, szájából, nyakából ömlő vérébe fulladva, elterült a földön.
— Matild, Matild! — hörögte végső erőfeszítéssel és meghalt.
A katonák rémülten nézték egymás fakó ábrázatát.
— Ez meghalt — nyögte a mankós sápadozva.
— Az asszony is — felelt a másik, — azt pedig te szúrtad le, komám.
— Eh, piszkos gazemberek voltak mind a ketten — reszketett a mankós kékfehér ajka és érezte, hogy hirtelen kijózanodik a halál közelségében.
Aztán mindketten egyet gondolva, keresgélni kezdtek a szekrényekben.
— Ha már így esett, lássuk, mi van itten zsákmány?
Összeszedték a likőröket, a platina és aranyrudacskákat, a forrasztó tégelyeket, a körzőket és vonalzókat, amiket ezüstnek néztek hirtelenében.
— Ahá, pénze is volt a vén uzsorásnak — szólt nevetve a rokkant és mankója kísértetiesen kopogott a megmerevedett holttest körül.
Végül nekibátorodtak, lehúzták a halották újjáról a gyűrűt, elvették Gudenus óráját, láncát és aranykeretű szemüvegét. Matild füléből kitépték a függőket.
— Siessünk, mert meglephetnek, — suttogta a fiatalabbik.
— Hát aztán? — hencegett a mankós. — Mi a nép ítéletét hajtottuk végre e gazembereken.
A másik elszégyellte magát. Ő is bátor és hetyke akart lenni mindenáron. Egy üveg sartrőz nyakát leütötte és félig kihörpintve az édes, erős italt, komoly arccal, fontoskodva, gyászbeszédet mondott a halottak fölött:
— Úgy kell nekik! Így vesszen el minden ellensége a népköztársaságnak! Ez legyen a sorsa minden ellenforradalmár nyárspolgárnak.
Hónuk alá csapták zsákmányukat és büszkén hagyták ott a két emberi testet, vérben fagyva, mozdulatlanul, a halál békés boldogságában.
A rokkant katona mankója túlvilági borzalmassággal kopogott a sötét hátsó feljárat gránitlépcsőfokain...
...Másnap a lapokban misem volt olvasható a gyilkosságról, mert ámbár egyéb szabadságok között korlátlan volt a sajtószabadság is, de a szerkesztőségek nem merték megbántani a népköztársaság katonáit, mert féltek, hogy lerombolják a nyomdájukat.”
Fenti sorok szerzője egy kevéssé ismert magyar író, Surányi Miklós, akit irodalomtörténészek szeretnek Mereskovszkijhoz hasonlítani. Ebben lehet némi igazság, hiszen Surányi tanulmányt is írt orosz kollégájáról, s nyilván hatással volt rá a munkássága. Surányi azonban sokkal inkább naturalista, korfestő és hangulatkeltő képessége neki is volt ugyan, ám a Mereskovszkijra olyannyira jellemző mély szimbolizmust eleddig nem sikerült felfedeznem írásaiban. Kétségtelen, hogy mindketten megtapasztalták és gyakran kárhoztatták az első világháborút követő proletárforradalmakat, teljes joggal — már csak emiatt is megéri olvasni őket. Nemrégiben vettem meg antikváriumban A szent hegy címet viselő könyvét, mivel érdekesnek találtam a címet. Ebből a szempontból kissé csalódtam ugyan, de egy értékelhető történelmi regénnyel mindenképpen gazdagabb lett a könyvtáram. Ezt követően még beszereztem néhányat művei közül, például a fentebb idézett Domoszlay-t, illetve a Széchenyi Istvánról szóló, befejezetlenül maradt Egyedül vagyunk-ot is. (Ennek kapcsán fény derült egy sokfelé olvasható, Széchenyinek tulajdonított idézet eredetére is, erről bővebben az Urbanlegends blogon olvashatunk.) Konzervativizmusa, arisztokratikus szemléletmódja miatt javaslom Surányi felvételét Kánonunkba, kifejezetten élvezetes esti olvasmány lehet jobbközép konziknak is, Burke vagy de Maistre mellé.
Fenti sorok szerzője egy kevéssé ismert magyar író, Surányi Miklós, akit irodalomtörténészek szeretnek Mereskovszkijhoz hasonlítani. Ebben lehet némi igazság, hiszen Surányi tanulmányt is írt orosz kollégájáról, s nyilván hatással volt rá a munkássága. Surányi azonban sokkal inkább naturalista, korfestő és hangulatkeltő képessége neki is volt ugyan, ám a Mereskovszkijra olyannyira jellemző mély szimbolizmust eleddig nem sikerült felfedeznem írásaiban. Kétségtelen, hogy mindketten megtapasztalták és gyakran kárhoztatták az első világháborút követő proletárforradalmakat, teljes joggal — már csak emiatt is megéri olvasni őket. Nemrégiben vettem meg antikváriumban A szent hegy címet viselő könyvét, mivel érdekesnek találtam a címet. Ebből a szempontból kissé csalódtam ugyan, de egy értékelhető történelmi regénnyel mindenképpen gazdagabb lett a könyvtáram. Ezt követően még beszereztem néhányat művei közül, például a fentebb idézett Domoszlay-t, illetve a Széchenyi Istvánról szóló, befejezetlenül maradt Egyedül vagyunk-ot is. (Ennek kapcsán fény derült egy sokfelé olvasható, Széchenyinek tulajdonított idézet eredetére is, erről bővebben az Urbanlegends blogon olvashatunk.) Konzervativizmusa, arisztokratikus szemléletmódja miatt javaslom Surányi felvételét Kánonunkba, kifejezetten élvezetes esti olvasmány lehet jobbközép konziknak is, Burke vagy de Maistre mellé.
2009. szeptember 14., hétfő
Negyvenharmadik levél *
Az Istent elérő ember egyik ismertetőjegyéről, nevezetesen arról, hogy az ilyen ember mindent kézben tart; továbbá az ilyen ember és a világ közötti rokonlelkűségről.
*
Van egy olyan jel, amelyről félreérthetetlenül felismerhető, hogy ki érte el Istent: az ilyen embernek ugyanis minden engedelmeskedik, legyen az kicsi vagy nagy, s így ő mindenek felett uralkodik, hiszen ő ugyanaz a mindenség számára, mint ami a szív a test számára (de Isten jobban tudja). Amikor a szív megmozdul, a tagok is megmozdulnak, amikor nyugalomban van, azok is nyugalomban vannak; ha feláll, ők is felállnak, ha leül, ők is leülnek; ha összehúzódik, ők is összehúzódnak, ha pedig kitágul, akkor ők is kitágulnak **; ha legyengül, azok is legyengülnek, ha pedig megerősödik, azok is megerősödnek; ha alázatos, azok is alázatossá válnak, ha pedig nagyra van magával, azok is nagyra lesznek magukkal, és így tovább. S ugyanígy: aki megtért Istenéhez, aki Isten végtelenségének kontemplációjában meghalt önmaga számára, és aki megszabadította magát attól az illúziótól, hogy Istenen kívül bármiféle valóság is lenne, az úgy fogja tapasztalni, hogy a létezés követi őt és engedelmeskedik neki, és bármerre is fordul, az is arra fordul. Isten áll jót azért, amit mondunk.
* Al-'Arabí Ad-Darqáwí: Az emlékezés rózsakertje, 'Abd ar-Rahman at-Tarjumana 43. (Fordította Buji Ferenc és Medve István), p. 224.
** Az összehúzódás a szorongatottság állapota, amelyben az ember a külső és/vagy belső támadások hatására mintegy védekezésképpen összehúzódik. A kitágulás ennek az ellentéte.
Ide illő filmajánló: Bab'Aziz története.
2009. július 28., kedd
Búcsúvétel
Hurajrától végy búcsút, ha a tábor útnak indul,
ámde képes vagy-e búcsúszóra, ó emberfia?
Kényesen jár, mint sebestalpú lépked az iszapban,
hosszúhajú szép leány, fénylő zománc a foga.
Úgy sétál át lassudan szomszédnője sátorából,
ahogy a felhő vonul: nem siet, s nem tétováz.
Díszeinek zizegő neszét hallod, ringva lépdel,
mint mikor a szél kacér estikék között cicáz.
Orcáját szomszédjai mindig örvendezve várják,
mert sosem leskődik ő, s nem fürkészi titkukat.
Hogyha nem restellené, lomha lustaság lepné meg;
ágyából ha felkel ő, kelyhéből a pézsmaszag,
ujjaiból jázminok s rózsák fuvallata árad...
Hazn füves kertjeinek szomjazó lombjaira
termékenyítő eső hullott végre kiadósan;
pirkadó csillag nevet kelő napra, rajt buja
növények koszorúja, sövegként fejére vetve.
De nem jobb az illatuk, mint az ő dús illata.
S nem szól hozzánk, elhagyott mindent szépséges Hurajra!
Csak kérdezgetjük, miért s vajon kihez pártola?
Hol lát sóvár férfiut, akit megkisért bizonnyal
a halál hívása meg a hazug, ostoba sors?!
Hogy hozzá lopakodám, íme így szólott Hurajra:
„Jaj nekem most, s jaj neked! Sátramnál mért kóborolsz?
Most megláttál meztiláb, megláttál sarutlanul, te!”
— De nem mindig volt ez így, csizmánk is volt hajdanán,
és vidám ifjukorunk szép emléke újratámad:
hű társam volt az öröm s az enyelgés oldalán.
Reggelre betértem a kocsmába, s letelepedtem.
A gyorslábú, gyorskezű szakácsra emlékszel-e,
s ifjak gyűrűje körül, mint a kardok a hüvelyben?
Ám mezitlábasra és csizmásra Halál lese.
Hátradőltem és virágszálakat nyújték feléjük,
kínálgattam kotyogó kancsóból savanyu bort;
ki se józanodtak ők, és italuk sem fogyott el,
megújrázva folytatók, sűrűn hajrázván, a tort.
A csapláros is alig győzte, s a fülbevalója
csörgött igyekeztiben, ingujját feltűrte jól,
hívásra készségesen, cintányér-hangon felelvén,
mely rablányok énekét kísérvén remegve szól.
Hát a hosszú köntösű, táncos-lábú szépleányok,
ruhájukkal csábítók, énekükkel kábítók?
Mindezekből hajdanán jócskán kivevém a részem,
csaptam én biz nem is egy szép tivornyát, dáridót.
De csak kérdezd meg Aszad fiait, hisz jól tudják ők,
mert a hírünk egy napon, meglásd hozzád is elér,
kérdezd Kuszort, avagy Abdalláht, és kérdezz akárkit,
kérdezd Rabicát, mi az, amit tettünk, és mit ér?
Rájuk rontunk, s jaj nekik, ízeikre vágjuk őket,
kerüljenek csak elénk, nyíltan avagy titkosan.
Arra esküszöm, kihez tevém patái suhognak,
s kinek áldozzák a nyáj tulkait ájtatosan:
ha Amidot, akinek párja nincsen, megölnétek,
hozzá méltót köztetek mi ölünk meg csúfosan!
Acsa Kaisz verse (megh. VI. sz.)
(Jékely Zoltán fordítása)
2009. július 24., péntek
A közvéleményről
A társadalomban semmi sem történhetik a közvélemény beleegyezése nélkül. A hatalom gyökere is a közvéleményben van, mondja Hume. De nemcsak a hatalomé. Minden kiemelkedésé. Siker, elismerés, hír, eredmény, művészetben, politikában, gazdaságban, tőle függ. A közvélemény a Virágvasárnap és a Nagycsütörtök; leteríteni a palástot a bevonuló király előtt, virágot szórni eléje és hozsannát énekelni, — négy nap múlva pedig, amikor felteszik a kérdést, hogy kinek kegyelmezzenek meg, a királynak vagy a rablógyilkosnak, egyhangúan azt mondja, hogy a rablógyilkosnak. Nem mintha ez túl sokat jelentene. Ha egy hét múlva kérdezték volna meg, ismét más véleményen lenne és esetleg széttépné azt, aki beszédet tartana és azt mondaná: ti voltatok azok, akik halálát követeltétek.
A közvéleménynek ez a természete minden továbbira vonatkozóan elhatározó. És ha az ember megvizsgálja, nem a hatalom alakjait, hanem a jellegzetesebb közvélemény-kreatúrákat, például a sztárt, tanulságos tapasztalatot tehet.
Általában mindenki hajlandó azt hinni, hogy a sztár magasan van, „ragyog”, a közvélemény fölött áll. Legyőzte azt, — a tömeget hatalmába kerítette. Játéka szabad. A valóság nem ez. A sztár nem uralkodik, de mégcsak nem is szolgál, hanem a tömeg martaléka lesz abban a pillanatban, amikor a közvélemény egyetlen pontját is elfogadja és magára nézve érvényesnek ismeri el.
Ki a sztár? — aki ma török bugyogóban jár, kezében pálmaággal, holnap rövid szoknyát vesz és selypít, holnapután bemázolja magát barnára, kukoricakórót köt a derekára, haját felborzolja és a Húsvétszigetek szépét utánozza. A közönség mindig más és új szerepben kívánja látni és hallani őt, úgy tűnik, mindig más és új alkalmat ad kedvencének a diadalra. Mintha itt korlátlan tér nyílott volna meg a sztár számára: tehet, amit akar, személye oly elragadó, hogy bármiképpen jelenik meg, ez csak újabb győzelem lehet. Így játszik ruhákkal, népekkel, tájakkal, sorsokkal: ha nő, hol érzelmes bécsi trafikoskisasszony, hol raffinált kokott, hol császárnő, hol apáca, hol trikószerepes álkirályfi; ha férfi, talán medvevadász, parkettáncos, angol lord, cowboy, detektív, tengerésztiszt és arab törzsfőnök. És nem veszi észre, hogy a közönség tulajdonképpen beugratja szerepeibe. Így forgatja ki és leplezi le, hogy végül is megvethesse. A közönség és a sztár viszonyában mindig a közönség a győztes, mert a sztár nem tud ellenállni nem a játéknak, hanem a tapsnak és nem veszi észre a taps mögött rejlő iróniát, amivel végtére is léprecsalják. A sztár beugrik, a közönség tapsol, csodál, el van ragadtatva, újabb feladatokat ad, hagyja, hogy a sztár ragyogjon, újabb kívánságokkal áll elő. Így csinál az emberből szerepet, kosztümöt, pojácát és így őrli fel azt, aki a tömegből ki akar emelkedni. A sztárizmus tulajdonképpen a közönség védekezése a kiemelkedés ellen.
Kierkegaard korkritikai művében a közvéleményről részletekbe menően beszélt. „Kierkegaard — írja Haecker a könyv bevezetésében — látta, hogy Hegel semmi eredményt nem ért el, az idő ellaposodásával szemben csak a nagyszabású tudományosságot tudta helyezni. Kierkegaard észrevette, hogy ez a tudományosság csak rendkívüli mennyiségű tárgyi tudást szór szét és ezzel még csak táplálja az egyre növekvő tisztességtelenséget”. Ebből a szempontból kell megítélni mindazt, amit Kierkegaard Az idő bírálatában mond: „Csak ebben az ellaposodott jellem- és jellegtelen, mindent egyenlősítő korban válik és válhatik a tömeg nagyhatalommá. Az alapvető bűn, ami ennek következtében feltűnik, hogy: senki sem kormányoz, senki sem viseli a felelősséget, senki sem akar biztosat s a bizonytalanságból, felelőtlenségből nő a közvélemény, amelynek tulajdonképpen felső fórumnak kellene lenni, ahelyett azonban csak nagyvárosi fecsegés... a közösség a jellegzettelen egyesek gyülevésze, ahol senkinek sincs saját véleménye. Mindenki a másik véleményét hangoztatja... műveltség, képzettség, tudás, ismeret nélkül beszél mindenről, — mialatt nem mond semmit, mert a fecsegés nem egyéb, mint a kifelé fordult hallgatás. [...] A közönség olyasvalami, ami az ókorban nem is keletkezhetett volna, mert ha a nép maga en massa, in corpora lépett fel és cselekedett, ezért a felelősséget vállania kellett. Csak amikor az életszerű és egészséges együttélés megszűnt, támadhatott a közönség, amely valótlan egyénekből áll, olyanokból, akik nem találkoznak egymással és nem is tudnak találkozni... Ha valaki ma felveszi a közönség véleményét és holnap kifütyülik, ki az, aki kifütyüli? A közönség. Generáció, nép, gyülekezet, község mind viseli a felelősséget, mert ténylegesen van és mert van és él, érez szégyent, ha állhatatlan és hűtelen. De a közönség közönség marad. A nép megváltozhat úgy, hogy azt kell mondani: ez már nem ugyanaz. A publikum mindig publikum. Végeredményben a publikum nem egyéb, mint a jellegét vesztett egyének tömegének szemfényvesztése és: — nincs.”
(A fenti részletek Hamvasnak A közvélemény anatómiája című 1936-os írásából valók, amely a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 1988-ban, Hamvas Béla halálának 20. évfordulójára megjelentetett Közös életrend című kiadványában jelent meg.)
A közvéleménynek ez a természete minden továbbira vonatkozóan elhatározó. És ha az ember megvizsgálja, nem a hatalom alakjait, hanem a jellegzetesebb közvélemény-kreatúrákat, például a sztárt, tanulságos tapasztalatot tehet.
Általában mindenki hajlandó azt hinni, hogy a sztár magasan van, „ragyog”, a közvélemény fölött áll. Legyőzte azt, — a tömeget hatalmába kerítette. Játéka szabad. A valóság nem ez. A sztár nem uralkodik, de mégcsak nem is szolgál, hanem a tömeg martaléka lesz abban a pillanatban, amikor a közvélemény egyetlen pontját is elfogadja és magára nézve érvényesnek ismeri el.
Ki a sztár? — aki ma török bugyogóban jár, kezében pálmaággal, holnap rövid szoknyát vesz és selypít, holnapután bemázolja magát barnára, kukoricakórót köt a derekára, haját felborzolja és a Húsvétszigetek szépét utánozza. A közönség mindig más és új szerepben kívánja látni és hallani őt, úgy tűnik, mindig más és új alkalmat ad kedvencének a diadalra. Mintha itt korlátlan tér nyílott volna meg a sztár számára: tehet, amit akar, személye oly elragadó, hogy bármiképpen jelenik meg, ez csak újabb győzelem lehet. Így játszik ruhákkal, népekkel, tájakkal, sorsokkal: ha nő, hol érzelmes bécsi trafikoskisasszony, hol raffinált kokott, hol császárnő, hol apáca, hol trikószerepes álkirályfi; ha férfi, talán medvevadász, parkettáncos, angol lord, cowboy, detektív, tengerésztiszt és arab törzsfőnök. És nem veszi észre, hogy a közönség tulajdonképpen beugratja szerepeibe. Így forgatja ki és leplezi le, hogy végül is megvethesse. A közönség és a sztár viszonyában mindig a közönség a győztes, mert a sztár nem tud ellenállni nem a játéknak, hanem a tapsnak és nem veszi észre a taps mögött rejlő iróniát, amivel végtére is léprecsalják. A sztár beugrik, a közönség tapsol, csodál, el van ragadtatva, újabb feladatokat ad, hagyja, hogy a sztár ragyogjon, újabb kívánságokkal áll elő. Így csinál az emberből szerepet, kosztümöt, pojácát és így őrli fel azt, aki a tömegből ki akar emelkedni. A sztárizmus tulajdonképpen a közönség védekezése a kiemelkedés ellen.
* * *
Kierkegaard korkritikai művében a közvéleményről részletekbe menően beszélt. „Kierkegaard — írja Haecker a könyv bevezetésében — látta, hogy Hegel semmi eredményt nem ért el, az idő ellaposodásával szemben csak a nagyszabású tudományosságot tudta helyezni. Kierkegaard észrevette, hogy ez a tudományosság csak rendkívüli mennyiségű tárgyi tudást szór szét és ezzel még csak táplálja az egyre növekvő tisztességtelenséget”. Ebből a szempontból kell megítélni mindazt, amit Kierkegaard Az idő bírálatában mond: „Csak ebben az ellaposodott jellem- és jellegtelen, mindent egyenlősítő korban válik és válhatik a tömeg nagyhatalommá. Az alapvető bűn, ami ennek következtében feltűnik, hogy: senki sem kormányoz, senki sem viseli a felelősséget, senki sem akar biztosat s a bizonytalanságból, felelőtlenségből nő a közvélemény, amelynek tulajdonképpen felső fórumnak kellene lenni, ahelyett azonban csak nagyvárosi fecsegés... a közösség a jellegzettelen egyesek gyülevésze, ahol senkinek sincs saját véleménye. Mindenki a másik véleményét hangoztatja... műveltség, képzettség, tudás, ismeret nélkül beszél mindenről, — mialatt nem mond semmit, mert a fecsegés nem egyéb, mint a kifelé fordult hallgatás. [...] A közönség olyasvalami, ami az ókorban nem is keletkezhetett volna, mert ha a nép maga en massa, in corpora lépett fel és cselekedett, ezért a felelősséget vállania kellett. Csak amikor az életszerű és egészséges együttélés megszűnt, támadhatott a közönség, amely valótlan egyénekből áll, olyanokból, akik nem találkoznak egymással és nem is tudnak találkozni... Ha valaki ma felveszi a közönség véleményét és holnap kifütyülik, ki az, aki kifütyüli? A közönség. Generáció, nép, gyülekezet, község mind viseli a felelősséget, mert ténylegesen van és mert van és él, érez szégyent, ha állhatatlan és hűtelen. De a közönség közönség marad. A nép megváltozhat úgy, hogy azt kell mondani: ez már nem ugyanaz. A publikum mindig publikum. Végeredményben a publikum nem egyéb, mint a jellegét vesztett egyének tömegének szemfényvesztése és: — nincs.”
(A fenti részletek Hamvasnak A közvélemény anatómiája című 1936-os írásából valók, amely a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 1988-ban, Hamvas Béla halálának 20. évfordulójára megjelentetett Közös életrend című kiadványában jelent meg.)
2009. július 23., csütörtök
Kortünetek
A jelenlegi korszakban nincsenek olyan államok, amelyek természetük következtében az igazi, elidegeníthetetlen tekintély bármiféle princípiumát igényelhetnék. De nemcsak erről van szó: a sajátos, tradicionális értelemben vett államról ma már nem beszélhetünk. Ma egyedül a „képviseleti” és „közigazgatási” rendszerek léteznek, amelyekben az elsőleges elem immár nem egy önmagában vett létezőként, magasabb ideaként és hatalomként értelmezett állam, hanem a többé-kevésbé „demokráciaként” felfogott „társadalom”: ez a háttér még a totalitárius kommunista rendszerben is megmarad, amennyiben a „népi demokrácia” minőségét igényli. Ezért már egy ideje nem léteznek szuverének, isteni jogú monarchák, akik képesek uralni a kardot és a jogart és egy magasabb emberi eszmény szimbólumait is.
Több mint egy évszázaddal ezelőtt Donoso Cortés megállapította, hogy nincsenek olyan királyok, akik magukat ne a „nemzet akaratából” nyilvánítanák királynak, és hozzáfűzte, hogy még ha léteznének is, nem ismernék el őket. A még létező kevés monarchia köztudomásúan hiábavaló és kiüresedett csökevény, miközben a hagyományos nemesség elvesztette lényegi jellegét, miszerint politikai osztály, és ezzel együtt minden presztízsét és egzisztenciális rangját: kortársaink részéről csak akkor lehet még bizonyos érdeklődés tárgya, amikor utolsó képviselői valamilyen érzelmi vagy botrányos magánéleti esemény révén a sztárok és színészek, a sportbajnokok és az operettfejedelmek szintjén jelennek meg, hogy újságcikkek szereplői legyenek.
De manapság a hagyományos kereteken kívül sem léteznek igazi vezetők. „Hátat fordítottál a kormányzóknak, amikor láttad, hogy mit neveztek kormányzásnak: a köznéppel való üzletelést és lepaktálást... Minden képmutatás közül számomra ez tűnt a legrosszabbnak: hogy azok is, akik parancsoltak, a szolgák erényét utánozták” — ezek a nietzschei szavak napjaink egész úgynevezett „uralkodó osztályára” kivétel nélkül érvényesek.
Ahogyan az igazi állam: a hierarchikus és organikus állam megszűnt létezni, úgy ma nem létezik olyan párt vagy mozgalom sem, amelyhez feltétel nélkül csatlakozhatnánk, és amelyért abszolút elkötelezettséggel harcolhatnánk, mert valamilyen magasabb eszme hirdetőjeként jelenik meg. A pártok jelenlegi világa, a címkék változatosságán túl, a politikusok — gyakran a pénzügyi, ipari vagy szakszervezeti érdekeket szolgáló strómanok — uralma. Egyébként is az általános helyzet immár olyan, hogy még ha léteznének is más típusú pártok vagy mozgalmak, a gyökerét vesztett tömegben ezeknek nem lennének követői, mivel ez a tömeg csak arra reagál pozitívan, aki anyagi előnyöket és „szociális vívmányokat” ígér. Amikor nem ez az egyetlen húr, amely megrezdül, ma is — sőt, ma inkább, mint valaha — az egyetlen pont, ahol a tömeg megragadható, a szenvedélyes és szubintellektuális erők pontja: a stabilitást természetük szerint nélkülöző erőké. Ezek azok az erők, amelyekre a demagógok, a népvezérek, a mítoszfaragók, a „közvélemény” manipulálói számítanak. E tekintetben elég tanulságos az, ami nemrégiben a Németországban és Olaszországban a demokráciával és a marxizmussal szembehelyezkedésre törekvő rendszerekkel történt: a lelkesedésnek és a hitnek az a feszültsége, amely akkor nagy tömegeket olykor fanatikus formákig sodort, a válság pillanatában maradéktalanul eltűnt — hacsak nem csatlakoztak új, ellentétes mítoszokhoz, amelyek csak a dolgok ereje folytán léptek az előzők helyébe. Általánosságban ezt várhatjuk minden olyan kollektív áramlattól, amelynek hiányzik a mélységi dimenziója, és az említett erőkön alapulnak, amelyek a puszta demosnak és annak szuverenitásának felelnek meg: a „demokrácia” szó szerint ezt jelenti.
Ez az irracionális és szubintellektuális sík, vagy pedig a pusztán anyagi és „társadalmi” hasznosság által meghatározott másik sík az egyetlen, amely a régi rendszerek eltűnése után bármiféle hatékony politikai akció számára megmaradt. Ezért még ha ma megjelennének is erre a névre méltó vezetők — tehát olyan emberek, akik más típusú erőkre és érdekekre hivatkoznának; akik nem ígérnének anyagi előnyöket, hanem mindenkitől szigorú fegyelmet követelnének, és ezt mindenkire rá is kényszerítenék; akik nem egyeznének bele abba, hogy prostituálódjanak és lefokozzák magukat csak azért, hogy maguknak egy múlékony, visszavonható és alaktalan személyes hatalmat biztosítsanak —, ezeknek a vezetőknek nem lenne semmi befolyásuk a jelenlegi társadalomra. 1789 „halhatatlan princípiumai” és a nivelláló jogok, amelyeket az abszolút demokrácia az atomi individuumnak, tehát minőségétől és rangjától függetlenül mindenkinek megad, a tömegnek a politikai szövedékbe való betörése, ami a „barbárok alulról történő vertikális beözönlését” (W. Rathenau) jelenti, vezettek ide. És következményként igaz marad az, amit egy esszéista, Ortega y Gasset mondott: „A pillanat jellegzetes ténye, hogy a vulgáris lélek, miután felismerte közönségességét, veszi magának a bátorságot, hogy hirdesse a vulgaritás jogát, és azt mindenütt ki is kényszerítse.”
Több mint egy évszázaddal ezelőtt Donoso Cortés megállapította, hogy nincsenek olyan királyok, akik magukat ne a „nemzet akaratából” nyilvánítanák királynak, és hozzáfűzte, hogy még ha léteznének is, nem ismernék el őket. A még létező kevés monarchia köztudomásúan hiábavaló és kiüresedett csökevény, miközben a hagyományos nemesség elvesztette lényegi jellegét, miszerint politikai osztály, és ezzel együtt minden presztízsét és egzisztenciális rangját: kortársaink részéről csak akkor lehet még bizonyos érdeklődés tárgya, amikor utolsó képviselői valamilyen érzelmi vagy botrányos magánéleti esemény révén a sztárok és színészek, a sportbajnokok és az operettfejedelmek szintjén jelennek meg, hogy újságcikkek szereplői legyenek.
De manapság a hagyományos kereteken kívül sem léteznek igazi vezetők. „Hátat fordítottál a kormányzóknak, amikor láttad, hogy mit neveztek kormányzásnak: a köznéppel való üzletelést és lepaktálást... Minden képmutatás közül számomra ez tűnt a legrosszabbnak: hogy azok is, akik parancsoltak, a szolgák erényét utánozták” — ezek a nietzschei szavak napjaink egész úgynevezett „uralkodó osztályára” kivétel nélkül érvényesek.
Ahogyan az igazi állam: a hierarchikus és organikus állam megszűnt létezni, úgy ma nem létezik olyan párt vagy mozgalom sem, amelyhez feltétel nélkül csatlakozhatnánk, és amelyért abszolút elkötelezettséggel harcolhatnánk, mert valamilyen magasabb eszme hirdetőjeként jelenik meg. A pártok jelenlegi világa, a címkék változatosságán túl, a politikusok — gyakran a pénzügyi, ipari vagy szakszervezeti érdekeket szolgáló strómanok — uralma. Egyébként is az általános helyzet immár olyan, hogy még ha léteznének is más típusú pártok vagy mozgalmak, a gyökerét vesztett tömegben ezeknek nem lennének követői, mivel ez a tömeg csak arra reagál pozitívan, aki anyagi előnyöket és „szociális vívmányokat” ígér. Amikor nem ez az egyetlen húr, amely megrezdül, ma is — sőt, ma inkább, mint valaha — az egyetlen pont, ahol a tömeg megragadható, a szenvedélyes és szubintellektuális erők pontja: a stabilitást természetük szerint nélkülöző erőké. Ezek azok az erők, amelyekre a demagógok, a népvezérek, a mítoszfaragók, a „közvélemény” manipulálói számítanak. E tekintetben elég tanulságos az, ami nemrégiben a Németországban és Olaszországban a demokráciával és a marxizmussal szembehelyezkedésre törekvő rendszerekkel történt: a lelkesedésnek és a hitnek az a feszültsége, amely akkor nagy tömegeket olykor fanatikus formákig sodort, a válság pillanatában maradéktalanul eltűnt — hacsak nem csatlakoztak új, ellentétes mítoszokhoz, amelyek csak a dolgok ereje folytán léptek az előzők helyébe. Általánosságban ezt várhatjuk minden olyan kollektív áramlattól, amelynek hiányzik a mélységi dimenziója, és az említett erőkön alapulnak, amelyek a puszta demosnak és annak szuverenitásának felelnek meg: a „demokrácia” szó szerint ezt jelenti.
Ez az irracionális és szubintellektuális sík, vagy pedig a pusztán anyagi és „társadalmi” hasznosság által meghatározott másik sík az egyetlen, amely a régi rendszerek eltűnése után bármiféle hatékony politikai akció számára megmaradt. Ezért még ha ma megjelennének is erre a névre méltó vezetők — tehát olyan emberek, akik más típusú erőkre és érdekekre hivatkoznának; akik nem ígérnének anyagi előnyöket, hanem mindenkitől szigorú fegyelmet követelnének, és ezt mindenkire rá is kényszerítenék; akik nem egyeznének bele abba, hogy prostituálódjanak és lefokozzák magukat csak azért, hogy maguknak egy múlékony, visszavonható és alaktalan személyes hatalmat biztosítsanak —, ezeknek a vezetőknek nem lenne semmi befolyásuk a jelenlegi társadalomra. 1789 „halhatatlan princípiumai” és a nivelláló jogok, amelyeket az abszolút demokrácia az atomi individuumnak, tehát minőségétől és rangjától függetlenül mindenkinek megad, a tömegnek a politikai szövedékbe való betörése, ami a „barbárok alulról történő vertikális beözönlését” (W. Rathenau) jelenti, vezettek ide. És következményként igaz marad az, amit egy esszéista, Ortega y Gasset mondott: „A pillanat jellegzetes ténye, hogy a vulgáris lélek, miután felismerte közönségességét, veszi magának a bátorságot, hogy hirdesse a vulgaritás jogát, és azt mindenütt ki is kényszerítse.”
2009. június 11., csütörtök
Sírva mulat a magyar?
„… A nemesség pusztulását az a zene kíséri, amelynek keletkezése homályos, de jelen szerepét valószínűleg az utóbbi kétszáz év alatt érte el. Csak azt tudjuk, hogy a lovagi kaszt enyészete ezzel a zenével összefügg, annyira nincsen benne semmi szépség és semmi őszinte szomorúság, semmi megrendítő és komoly, annyira nem menthető és igazolható benne semmi, annyira nem kelt egyebet, mint félelmet és irtózatot és utálatot. A cigányzene egyszerre szól városi nagy bálokon, a falusi korcsmákban, a lakodalmakon és ünnepeken és a kávéházakban, és ezen a földön a vokális-, és szólóhangszer-zenén kívül az egyetlen instrumentális zene. Lehetetlen, hogy valami jóhiszeműen ilyen mélyről hitvány legyen. Nem nehéz felismerni, hogy valamiképpen az érzelmi hagyományon élősködik, akár fellengző, és tele van honfibúval, akár toporzékol, de semmiféle valódi zenéhez nem hasonlítható. A zenei szinkretizmus egy fajtája, ahol a közhely és a szemtelen hatásvadászat az ízlés legalacsonyabb fokára apellál, ha ezt a fokot még ízlésnek lehet nevezni. Mint ahogy a közösségek életében a lehajló korszakok idején kasztokon kívül és alul a társadalom kivetettjei gyűlnek össze, a költészetben és a zenében kicsapódik ez a fekete művészet, amely a valódinak excrementuma.
A cigányság nagy részben ilyen csandala, vagyis kaszton kívüli gyülevész, és a zene, amit nyújt, sem más, mint hulladék, amelynek a nép valódi zenéjéhez semmi köze. Hogy a nemesség ezt a magyar nép zenéjével nemcsak huzamosan, hanem véglegesen összetévesztette, és hogy azt magáénak tartotta és erre hivatkozva a hagyományos zenét megtagadta, ennek jelentősége csak akkor mérhető fel, ha valaki tudja, hogy a zenének egy nép életében minden időben milyen szerepe van. A zene a nép morálja. A zene az embert kiegyenesíti, mondják a kínaiak, a zenében megtanulja az ember, miképpen kell együtt élni. Vagyis a zenében tudja meg az ember, mi a közös élet harmóniája. És a cigányzenét nem szabad összetéveszteni a giccsel. A giccs az, amikor a szerző rosszhiszeműsége találkozik a hallgató alacsonyrendűségével. Ezért a giccs városi jelenség, csak a civilizáltság bizonyos fokán lehetséges. A cigányzene édeskés vinnyogása és cifra érzelgése a nép valódi zenéi közé ékelődött, és az újabb népdalkutatás érvei és tényei ellenére ezen a helyen maradt, sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy a közízlés zenei hagyománya kizárólag az ő birtokába került. Generációk tönkretett ízlése már kitart mellette. A cigányzene inferioritása nem határozható meg. A zenének mámor nélkül nincs értelme, a cigányzenében azonban nincs mámor, hanem szégyenletes öntetszelgés, a leghígabb és legfeslettebb züllöttségben. Zene itt annyi, mint duhajnak lenni és tökrészegnek lenni és elaljasodni. És a cigányzene végeredményben amuzikális és főképpen a botfülüek zenéje, azoké, akik nem viselnek el mást, mint a suszterharmóniákat, és akikre csak a brutális rángatózás hat. Az émelyítő kicsapongás egy neme, ahogy általában a dzsentri-züllések idején az átdorbézolt éjszakák után hajnalban a kicsapongás részegségében kulminált. Nem mulatságra ösztönöz, hanem feslettségre, nem mámorra, hanem alvilági ájultságra, nem a zene évezredes magasabb tudásával, hanem alattomosan sündörgő vigyorgással és nyálas nyekergéssel olyan emberi lényeket, akik nem tudnak másképpen kimúlni, mint értelmetlen zenebonában és fülszaggató zsivajban. Arányok helyett monoton taposás, egyszerűség helyett primitív kotyvalék. És, ami megrendítő benne, az a bámulatos örömtelenség, a vidámságnak az a teljes hiánya, amely minden hangnak, még az egyszerű zörejnek is okvetlen ismertetőjele, még annak is, ha egy kulcs a kőre esik, még annak is, ha az ember száraz gallyra lép és az elroppan. Valami mélyen romlott és riasztó van benne, ragacsos és elaljasodott prepotencia. A zene nemcsak Kung-ce közösségében áll középponti helyen, hanem minden társadalomban ott áll, akár tudomást szereznek róla, akár nem. A hitvány és ledér zenének végzetes hatásáról Platón nem hiába beszél. A cigányzene átitatta a parlamenti beszédeket fellengzős és nyúlós szólamaival, az akadémiai szónoklatokat, áthatott csaknem minden közéleti mozzanatot, ahol a nép és a nemzet sorsa szóba került, a hírlapok vezércikkeit. De ez még a kisebb baj lett volna. A cigányzene ripacs pátosza megmérgezte a színészetet, és kulisszahasogató stílust teremtett, és olyan festészetet, mint amilyen Székely Bertalané, részben még Munkácsyé is, pedig ez a múlt ábrázolására paradigmatikus. Nincsen cigányzenébb mű, mint a Dobozy, vagy az Egri nők, vagy Hunyady László búcsúja, de cigányzenés a Siralomházban is. A köztereken álló szobrok cigányzenés pózban gesztikulálnak. És az ember tudja, hogy amit így ábrázolnak, abból egy szó sem igaz, szemtelen érzelgés és arcátlan pátosz.”
(Hamvas Béla: Az öt géniusz (részlet), in: „A magyar Hüperion”, Medio Kiadó, 2002. )
A cigányság nagy részben ilyen csandala, vagyis kaszton kívüli gyülevész, és a zene, amit nyújt, sem más, mint hulladék, amelynek a nép valódi zenéjéhez semmi köze. Hogy a nemesség ezt a magyar nép zenéjével nemcsak huzamosan, hanem véglegesen összetévesztette, és hogy azt magáénak tartotta és erre hivatkozva a hagyományos zenét megtagadta, ennek jelentősége csak akkor mérhető fel, ha valaki tudja, hogy a zenének egy nép életében minden időben milyen szerepe van. A zene a nép morálja. A zene az embert kiegyenesíti, mondják a kínaiak, a zenében megtanulja az ember, miképpen kell együtt élni. Vagyis a zenében tudja meg az ember, mi a közös élet harmóniája. És a cigányzenét nem szabad összetéveszteni a giccsel. A giccs az, amikor a szerző rosszhiszeműsége találkozik a hallgató alacsonyrendűségével. Ezért a giccs városi jelenség, csak a civilizáltság bizonyos fokán lehetséges. A cigányzene édeskés vinnyogása és cifra érzelgése a nép valódi zenéi közé ékelődött, és az újabb népdalkutatás érvei és tényei ellenére ezen a helyen maradt, sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy a közízlés zenei hagyománya kizárólag az ő birtokába került. Generációk tönkretett ízlése már kitart mellette. A cigányzene inferioritása nem határozható meg. A zenének mámor nélkül nincs értelme, a cigányzenében azonban nincs mámor, hanem szégyenletes öntetszelgés, a leghígabb és legfeslettebb züllöttségben. Zene itt annyi, mint duhajnak lenni és tökrészegnek lenni és elaljasodni. És a cigányzene végeredményben amuzikális és főképpen a botfülüek zenéje, azoké, akik nem viselnek el mást, mint a suszterharmóniákat, és akikre csak a brutális rángatózás hat. Az émelyítő kicsapongás egy neme, ahogy általában a dzsentri-züllések idején az átdorbézolt éjszakák után hajnalban a kicsapongás részegségében kulminált. Nem mulatságra ösztönöz, hanem feslettségre, nem mámorra, hanem alvilági ájultságra, nem a zene évezredes magasabb tudásával, hanem alattomosan sündörgő vigyorgással és nyálas nyekergéssel olyan emberi lényeket, akik nem tudnak másképpen kimúlni, mint értelmetlen zenebonában és fülszaggató zsivajban. Arányok helyett monoton taposás, egyszerűség helyett primitív kotyvalék. És, ami megrendítő benne, az a bámulatos örömtelenség, a vidámságnak az a teljes hiánya, amely minden hangnak, még az egyszerű zörejnek is okvetlen ismertetőjele, még annak is, ha egy kulcs a kőre esik, még annak is, ha az ember száraz gallyra lép és az elroppan. Valami mélyen romlott és riasztó van benne, ragacsos és elaljasodott prepotencia. A zene nemcsak Kung-ce közösségében áll középponti helyen, hanem minden társadalomban ott áll, akár tudomást szereznek róla, akár nem. A hitvány és ledér zenének végzetes hatásáról Platón nem hiába beszél. A cigányzene átitatta a parlamenti beszédeket fellengzős és nyúlós szólamaival, az akadémiai szónoklatokat, áthatott csaknem minden közéleti mozzanatot, ahol a nép és a nemzet sorsa szóba került, a hírlapok vezércikkeit. De ez még a kisebb baj lett volna. A cigányzene ripacs pátosza megmérgezte a színészetet, és kulisszahasogató stílust teremtett, és olyan festészetet, mint amilyen Székely Bertalané, részben még Munkácsyé is, pedig ez a múlt ábrázolására paradigmatikus. Nincsen cigányzenébb mű, mint a Dobozy, vagy az Egri nők, vagy Hunyady László búcsúja, de cigányzenés a Siralomházban is. A köztereken álló szobrok cigányzenés pózban gesztikulálnak. És az ember tudja, hogy amit így ábrázolnak, abból egy szó sem igaz, szemtelen érzelgés és arcátlan pátosz.”
(Hamvas Béla: Az öt géniusz (részlet), in: „A magyar Hüperion”, Medio Kiadó, 2002. )
2009. május 14., csütörtök
Heroizmus a modern korban II.
Loxonunk múltkori futó megjegyzése a Kuvahara-Allred szerzőpáros Kamikaze című könyve kapcsán azon nyomban felkeltette az érdeklődésemet, lévén egyébként is a japánok nagy tisztelője, valamint a MJBT regionális csoportjának nem épp túl aktív, de jegyzett tagja. Némi keresgélés után egy antikváriumban valóban olcsón hozzájutottam a Zrínyi kiadó 1988-as kiadványához, azóta esténként, elalvás előtt olvasgatom is serényen, míg el nem nyom a buzgóság. Jelen poszt tematikája folytán egyrészt a PHJ által megkezdett Heroizmus a modern korban sorozatba is illeszkedik, a Felkelő Nap Országa és a bushido felől világítva meg a kérdéskört, de tulajdonképpen nem lesz nehéz párhuzamot felfedezni a Verena által bemutatott, remekbeszabott „labanc” portrékkal sem, mivel a hűség és a becsület, a kötelesség és a vitézség, az Istenbe és az uralkodóba vetett hit nemzetek feletti és örök érvényű, valamint szebb (mindenféle demokratikusnak nevezett hőzöngéstől és pártoktól mentes) korokban alapvető, manapság jobb híján konzervatívnak tekintett értékei kulcsfogalmak az alábbi idézetekben is. Ha a japánok és a magyarok vér szerint talán nem is, de lelki-szellemi tényezőiket figyelembe véve bizonyosan rokonságban álltak, s merem remélni, ez az egykori ksatriya attitűd nem enyészett el végleg, s még ma is felébreszthető nemzetünk jobb sorsra érdemes fiaiban, különben beigazolódnak ennek a radicalis pálforduláson átesett kecskeméti reppergyereknek a szavai... (Warning! Explicit lyrics! — természetesen Körünk az Új Időszámítás óta végképp elhatárolódik az ilyen magunk- és magukfajta narratívától...)
Sajnos nálunk tudomásom szerint nem maradt fenn olyasfajta, a harci erényekbe bevezetendő nemesi ifjak okulását szolgáló írásos emlék, mint a Hagakure, de azt azért Tinódi Lantos Sebestyén vagy Balassi Bálint, illetve a nemrégiben bemutatott Koháry István gróf révén tudjuk, hogy a mi végvári vitézeinket is kedvelték a Múzsák, akárcsak az eposzíró Zrínyi Miklós kortársaként már életében klasszikusnak tekintett Macuo Basó-t. Mielőtt fejest ugranánk a hősi ethosz idézettengerébe, mottó gyanánt olvassunk el egyet a mester haikui közül, majd aztán Tölgy kedvéért még egyet.
Sajnos nálunk tudomásom szerint nem maradt fenn olyasfajta, a harci erényekbe bevezetendő nemesi ifjak okulását szolgáló írásos emlék, mint a Hagakure, de azt azért Tinódi Lantos Sebestyén vagy Balassi Bálint, illetve a nemrégiben bemutatott Koháry István gróf révén tudjuk, hogy a mi végvári vitézeinket is kedvelték a Múzsák, akárcsak az eposzíró Zrínyi Miklós kortársaként már életében klasszikusnak tekintett Macuo Basó-t. Mielőtt fejest ugranánk a hősi ethosz idézettengerébe, mottó gyanánt olvassunk el egyet a mester haikui közül, majd aztán Tölgy kedvéért még egyet.
Szívem csordultig
telt a nappal! — ám hol lesz
éji szállásom?
Komor-sudár tölgy.
Tudomást sem vesz a sok-
száz kis virágról.
telt a nappal! — ám hol lesz
éji szállásom?
Komor-sudár tölgy.
Tudomást sem vesz a sok-
száz kis virágról.
(1) A katona és tengerész tanúsítson hűséget alapvető kötelessége iránt. Az a katona vagy tengerész, akiben nem erős a harci szellem, az legyen bármily kitűnő a harckészség terén, bármily jártas is a tudományokban, mégis pusztán báb; katonák vagy tengerészek testülete, legyen bármily rendezett és fegyelmezett, pusztán gyülevész had... Teljes szívedből teljesítsd alapvető kötelességedet, mely nem más, mint a hűség, és sose feledd el, hogy a kötelesség súlyosabb a hegynél, a halál könnyebb a tollpihénél...
(2) Az alárendeltek feljebbvalóik parancsait tekintsék úgy, mintha az közvetlenül a császártól érkezne. Ne csupán feljebbvalói iránt tanúsítson tiszteletet, hanem a nálánál idősebbek iránt is, még ha nem is szolgál alattuk. A feljebbvalók azonban ne kezeljék alárendeltjeiket lenézően vagy pökhendien. A feljebbvalók — ha a hivatalos kötelesség nem készteti őket szigorra és határozottságra — kezeljék belátással alárendeltjeiket, legyenek szívélyesek velük, hogy minden rendfokozat eggyé válhasson a császár szolgálatában...
(3) A katona és a tengerész becsülje nagyra a vitézséget. Országunkban ősidők óta igen nagy becsben áll, nélküle alattvalóink méltatlanok lennének nevükre. Hogyan is feledkezhetne meg akár egy pillanatra is a hősiességről a katona és a tengerész, akiknek hivatása a szembeszállás az ellenséggel a csatában?
(4) Hűség és igazságosság a férfi alapkötelessége, ám a katona és a tengerész még kevésbé lehet meg e tulajdonságok nélkül, egyetlen napig se maradhatna meg sorainkban ezek nélkül. A hűségben bennefoglaltatik az adott szó megtartása, az igazságosságban pedig a kötelesség teljesítése. Ha hűséges és igazságos akarsz lenni, a kezdet kezdetén alaposan meg kell gondolnod: véghez tudod-e vinni szándékodat, vagy sem. Ha elhamarkodottan beleegyezel, hogy olyasmit teszel, amiben bizonytalan vagy, és ostoba kötelezettségeket vállalsz, azután pedig hűségesnek és igazságosnak akarsz bizonyulni, akkor igen nehéz helyzetbe kerülsz, ahonnan nincs menekvés...
(5) A katona és a tengerész tűzze ki céljául az egyszerűséget. Ha nem tűzöd ki célul az egyszerűséget, akkor elnőiesedsz, könnyelművé válsz, fényűző és különcködő viselkedésre szoksz rá; önzővé, anyagiassá válsz, s a hitványság legalsó fokáig süllyedsz, annyira, hogy se hűség, se bátorság nem menthet meg a világ megvetésétől... Katonák és tengerészek: sose hanyagoljátok el ezt a parancsot.
(A Meidzsi császár által 1882-ben kiadott Császári Parancs Katonáknak és Tengerészeknek című, szentként tisztelt dokumentumból „A Menny és Föld Nagy Útja, az emberiség egyetemes törvénye” elnevezésű tételek, melyeket a kiképzés során by heart kellett elsajátítaniuk az ifjoncoknak)
* * *
Nincs olyan szintje a gyakorlásnak, ahol az ember azt érezné, elérte a végső állapotot. Ez az érzés már önmagában ellentmond az Út követelésének. Aki annak ellenére, hogy az utolsó lélegzetvételéig teljes szívéből gyakorolt, de egész életében elégedetlen eredményeivel, visszatekintve megvalósította célját.
Életünkben meglehetősen nehéz megvalósítani, hogy tisztává és egyszerűvé váljunk, és úgy tartsuk fenn összpontosító képességünket, hogy csak egy célt követünk. Ha az ember nem tiszta és egyszerű szellemmel követi célját, akkor az soha nem vezeti el az Úthoz. Szükségszerű, hogy semmi másra ne gondoljunk, csak csatlósi szolgálatunkra és harci erényeinkre.
Életünkben meglehetősen nehéz megvalósítani, hogy tisztává és egyszerűvé váljunk, és úgy tartsuk fenn összpontosító képességünket, hogy csak egy célt követünk. Ha az ember nem tiszta és egyszerű szellemmel követi célját, akkor az soha nem vezeti el az Úthoz. Szükségszerű, hogy semmi másra ne gondoljunk, csak csatlósi szolgálatunkra és harci erényeinkre.
*
Ebben a világban semmi sem lehetetlen. Szilárd elhatározással, azt mondják, eget és földet is meg lehet mozgatni. A dolgok azért tűnnek úgy, mintha jóval meghaladnák az ember erejét, mert erős akarat hiányában nem tudjuk rávenni magunkat semmilyen fáradságos munkára. Teljes egészében az ember mentalitásától függ, hogy képes-e „még az eget és a földet is megmozgatni anélkül, hogy az erejét használná.”
(Részletek a Hagakure Első könyvéből)
* * *
A japán háború legfrissebb eseményei megismertették velünk a halál egyik jellemző „stílusát”, amely annyiban szembetűnő hasonlóságot mutat a bolsevik emberével, hogy látszólag azonos megvetést mutat az egyén, és általában a személyiség értékei iránt. Tudomásunk van olyan japán pilótákról, akik robbanóanyag-terhükkel együtt önszántukból a célpontra zuhantak, olyan ember-bombákról, akik eleve halálra voltak szánva az akcióban. Úgy tűnik, Japánban már jó ideje megszervezték ezt a „halál önkénteseiből” álló hadtestet. Itt is valami olyasmivel állunk szemben, ami szinte felfoghatatlan a nyugati mentalitás számára. Mindazonáltal ha megpróbálunk a mélyére hatolni a hősiesség eme végletes formájának, olyan értékeket találunk, amelyek tökéletes antitézisét alkotják a bolsevik ember fény nélküli, „földi heroizmusának”.
A kiindulópont ebben az esetben szigorúan vallási, sőt, mondhatni aszketikus és misztikus természetű. Ezt azonban nem a közismert és első látásra nyilvánvaló értelmében kell felfogni, vagyis nem ahhoz kapcsolva, hogy Japánban a vallás és a császárság ideája olyannyira egybeforrott, hogy a császár szolgálata isten szolgálatával azonos, s ha valaki föláldozza magát a tennó vagy az állam érdekében, az egyenértékű egy misszionárius vagy egy mártír önfeláldozásával, hanem abszolúte cselekvő és harcos értelemben. Bizonyos, hogy ez is lényeges aspektusa a japán politikai-vallási eszmének — a végső és legbensőbb vonatkoztatási pontokat mindazonáltal magasabb régiókban kell keresni, a buddhizmus világképében és életfelfogásában, de főként a Zen-iskolában, melyet teljes joggal neveznek a „szamurájok vallásának”, azaz a japán harci kaszt hitének.
(Részlet Julius Evola A hősiesség arcai című írásából)
A kiindulópont ebben az esetben szigorúan vallási, sőt, mondhatni aszketikus és misztikus természetű. Ezt azonban nem a közismert és első látásra nyilvánvaló értelmében kell felfogni, vagyis nem ahhoz kapcsolva, hogy Japánban a vallás és a császárság ideája olyannyira egybeforrott, hogy a császár szolgálata isten szolgálatával azonos, s ha valaki föláldozza magát a tennó vagy az állam érdekében, az egyenértékű egy misszionárius vagy egy mártír önfeláldozásával, hanem abszolúte cselekvő és harcos értelemben. Bizonyos, hogy ez is lényeges aspektusa a japán politikai-vallási eszmének — a végső és legbensőbb vonatkoztatási pontokat mindazonáltal magasabb régiókban kell keresni, a buddhizmus világképében és életfelfogásában, de főként a Zen-iskolában, melyet teljes joggal neveznek a „szamurájok vallásának”, azaz a japán harci kaszt hitének.
(Részlet Julius Evola A hősiesség arcai című írásából)
* * *
1929-ben Kenzo vesebántalmak következtében súlyosan megbetegedett, és azt mondták, még abban az évben meg fog halni. Az orvosok tanácsát és felesége kérlelését semmibe sem vette, minden nap kilőtt egy vagy két vesszőt, még amikor a legrosszabb állapotban volt, akkor is. Kenzo nem halt meg — azt mondta, saját magát gyógyította meg a mély légzés segítségével, valamint úgy tűnik, újabb megvilágosodás-élményt élt át betegsége révén —, de egészsége már nem állt helyre teljesen. A tanítást és az írást azonban folytatta, a dojo-ban is megjelent, ahányszor csak tudott, sőt, amikor kedve támadt és alkalmasnak érezte, még utazásokat is tett Japán más vidékeire. Az általa alapított szervezet, a Daishado-kyo egyre nőtt, 97 dojo működött szerte Japánban, több mint 14000 beiratkozott tanítvánnyal. Kenzo roppant lelkiismeretesen végezte tanítási kötelezettségeit. Ha valamely oknál fogva, betegség vagy utazás miatt nem tudott tanítani, nem fogadott el fizetséget vagy pedig odaadta tanítványainak, hogy csapjanak lakomát belőle.
Leánya, Katsu halála, aki rejtélyes balesetben hunyt el Mandzsúriában 1934-ben, újabb szörnyű esemény volt Kenzo életében. 1938-ban ismét súlyos beteg lett. Időszakosan még így is képes volt tanítani, de többnyire arra kényszerült, hogy ágyban feküdjön. Egy téli napon Kenzo éppen talpra állt és kiment, amikor találkozott két tanítványával, akik egyébként orvostanhallgatók voltak. Ragyogó vörös cseppek jelentek meg a havon, vizelete véres volt. „Ez is csak gyakorlás” — mondta tanítványainak.
Kenzo 1939. március 1-jén halt meg. Hatvan éves volt.
Leánya, Katsu halála, aki rejtélyes balesetben hunyt el Mandzsúriában 1934-ben, újabb szörnyű esemény volt Kenzo életében. 1938-ban ismét súlyos beteg lett. Időszakosan még így is képes volt tanítani, de többnyire arra kényszerült, hogy ágyban feküdjön. Egy téli napon Kenzo éppen talpra állt és kiment, amikor találkozott két tanítványával, akik egyébként orvostanhallgatók voltak. Ragyogó vörös cseppek jelentek meg a havon, vizelete véres volt. „Ez is csak gyakorlás” — mondta tanítványainak.
Kenzo 1939. március 1-jén halt meg. Hatvan éves volt.
*
Légy a gyakorlópályán, bárhol vagy is. Ez a te választásod — élj úgy, mint egy bölcs, vagy tengődj, mint egy bolond.
*
Tégy meg minden tőled telhetőt mindig, mindenben. Ez a siker kulcsa. Tanulj meg egyvalamit jól, és megtanulod, hogyan érts meg tízezer dolgot. Tízezer dolog is egy; ez a megértésnek ama pontja, amire rá kell találnod. Azután minden titokzatos és csodálatos.
*
Ha szíved igaz, íjad dicsőséges lesz. Tested és tudatod visszatükrözi az ég és a föld, az Út és az Erény egységét.
(Részletek John Stevens: Zen íj, zen nyíl. Awa Kenzo élete és tanításai című könyvéből, mely nemrégiben magyarul is megjelent a Tanulmányok a tradicionális íjászatról c. kötetben)
2009. május 5., kedd
A Bodeni-tó — Leopold Ziegler szemével
Germanofil rovatunkban újfent egy kevésbé ismert német gondolkodóval kívánjuk megismertetni a Tea-Kör olvasóközönségét. Magyarországon a válsághangulatban ugyancsak gazdag 1920-as években vált valamelyest ismertté a neve, elsősorban Prohászka Lajos könyve és Hetényi János cikke révén. Ezt követően sokáig néma csend, manapság pedig Hamvas Béla némely írásai és méltató szavai hívhatják fel rá az (eredeti források után is) érdeklődő olvasók figyelmét. Leopold Zieglerről van szó, aki alábbi kis tárcájában nem annyira filozófusként, mint inkább íróként mutatkozik meg előttünk (mintegy kiegészítve ama posztunkat, amelyben nemrégiben egy német író bölcselkedő hajlamait mutattuk be). A fordítás esetleges zökkenőit és kiforratlanságát kérem nézzék el nekem, akinek kifogása van, az nézegessen inkább teasütiket.
Leopold Ziegler
A Bodeni-tó
(A “Frankfurter Zeitung” tárcája, 1935. november 14.)
A Bodeni-tó
(A “Frankfurter Zeitung” tárcája, 1935. november 14.)
Ami a mi Bodeni-tavunkat minden más alpesi tótól megkülönbözteti, s ez alól a Svájc délnyugati részén található egyenrangú testvére sem kivétel, az a távlata és a tágassága. Oly sokrétűen megformált partszakaszainak és partmenti magaslatainak egyetlen pontjáról sem, még a bregenzi öbölből sem hajlandó az égbetörő sziklák puszta tükörképévé, úgyszólván a természet ürügyévé válni, hogy ezáltal a hegyek mozgalmas kontúrját a majdnem teljesen meredek lejtőkkel és a völgyek lágy íveivel különlegesen hatásos fénybe helyezze. Nem, ameddig csak ez a tó kiterjed és elnyúlik, megtartja szuverén helyzetét, amelyben a szemet reggeltől estig tartó, örökkön változó fény- és színjátékával egymaga is szakadatlanul foglalkoztatja. Hiszen éppen abban áll a sváb tenger valódi kimeríthetetlensége, hogy a nap bármely szakában és bármely évszakban, mindenféle felhősödés, ködképződés és napsugárzás közepette teljesen más, eleve lehetetlenné téve bármiféle általános kijelentést arról, milyen is az igazi színe. Amint a többi alpesi tó vagy kék vagy zöld, esetleg nem szép színű vagy éppen fakó, úgy a Bodeni-tó a szél irányától és erősségétől, a nap állásától és a páratartalomtól függően olykor majdnem palackzöldnek tűnik, esetleg mohazöld vagy éppen achát színt ölt magára; majd hirtelen mozdulatlanná dermed és mintha egy vékony, fénytelen, vasszürke olajréteg ömlene végig rajta, amely alkalmanként egészen élettelen ólómszínné sötétül; ám hamarosan egy halvány égi fényvisszaverődés hatására szelid kék színben szikrázik, amely keleti légmozgás esetén csaknem kemény ultramarin-, esetleg kobaltkékbe mehet át: hogy azután végül, különösképpen a nyáresti órákban, az opál változatos színeiben finoman fellángoljon vagy a türkiz egy világos, kékeszöld árnyalatában pompázó, ránctalanul kifeszített selyemként ragyogjon. Túlontúl szegényes a nyelvünk a színkörön belüli temérdek árnyalat megnevezéséhez, melyeket a tó felszínének legcsekélyebb fodrozódása esetén is felvesz. De éppen kimondhatatlanságukkal babonázzák meg ellenállhatatlanul a tekintetet és taszítanak minket könnyedén az érzékek ama boldogító mámorába, amelyet nekünk németeknek egyébként csak a Dél képes nyújtani. Bárhogy legyen is egyébiránt — a színek, és éppen ezek a színek, a szemlélőt újra és újra a sóvárgott végtelenségbe ragadják, és én a mi Bodeni-tavunk sajátosságát pontosan ebben vélem felfedezni. Bármilyen szívesen is pihentetnénk meg tekintetünket a legközelebbi dolgokon, újra meg újra kicsúszik irányításunk alól és elkóborol a szemben fekvő partokra, ha ezek láthatóak, vagy pedig a távoli horizontok felé, amennyiben a túlpart láthatatlan marad. Talán ez az oly meggyőző messzeség és távlat a végső oka annak is, hogy a Bodeni-tó tulajdonképpen nem lefesthető. Síkjának kiterjedése mintha sem vonalakba, sem síkokba, de még tényleges színekbe sem lenne átültethető, és tágasságának pátosza amilyen mértékben élénkíti szárnyalásra késztetve a lelkületet, oly mértékben áll ellen a képnek és kifejezőeszközeinek. Szabad talán ezt a megállapítást egészen mellékesen azzal a fontos körülménnyel is összekapcsolnom, hogy a Bodeni-tó tájékának ez a természetes tágassága úgyszólván folyamatosan megfelelésben állt történelme kiterjedt és tágas mivoltával, és így itt szinte egyedülálló összhang alakult ki a természet és a kultúra között. Mert aki ezt az úgyszólván szívbemarkoló tájat testileg bejárja, az szellemileg is végigvándorol a mi német múltunk tizenkét évszázadán — és minden lépésnél a legpompásabb műemlékekbe botlik, a román kortól kezdve egészen napjainkig. A Bodeni-tó, mondhatnánk, a mi német kezdeteink vidéke. Itt kezdett a német Isten nevében erdőt irtani és ültetni, alkotni és építeni, költeni és dalolni és töprengeni; ehelyütt a látható táj minden talpalatnyi földje egy darab lelki tájat foglal magában, és amint a testi pillantást a tér messzeségével és távlataival ellenállhatatlanul vonzza és csábítja, éppen olyan leküzdhetetlenül vonzza és csábítja a szellemi pillantást is messzi, távoli időkbe.
Mindezzel egyáltalán nem akarom azt állítani, hogy tavunk partjának és öbleinek magaslatai teljesen mellékesek volnának. Még ha a hegyek sehol nem is húzódnak olyan közel a vízhez, hogy a vízszintes és sík területek meghatározó szerepét komolyan veszélyeztetnék, mégis hozzájárulnak a táj sajátos jellegéhez. Északon sokszor egyenesen a síkságba rézsútosan belelapulva, más helyeken előretörve közelítik meg a víztükröt az Alpok előfutáraiként, a hatalmas hadtestek érkezését bejelentve. Úgy tűnik számunkra, mintha a természet a hegycsúcsok és a völgyek, a hegység és a síkság között készenlétben álló valamennyi lehetőségét fel szeretné vonultatni előttünk. Alig hihető, hogy ez ugyanaz a tó, amelyik a Reichenau vagy a Mettnau szigetek sással benőtt partvidékén a Chiem-tó bájos partjához válik hasonlatossá; Bodansrück körül pedig a késő nyári naplementék idején egy norvégiai, északi fjordot idéz elénk, melyet körülleng a Lofotok rideg magányossága és Isten háta mögötti hangulata; ugyanaz a tó, amelynek partvidékéről estefelé egy pillantást vetve a Hegau hegykúpjára, akár Görögországgal is összetéveszthetnénk; ugyanaz a tó, amelyet télen a bömbölő főn magasra törő hullámokban Friedrichshafen kőfalaira zúdít; ugyanaz a tó, amely a nyugat-porosz vidék fiaiban honvágyat kelt, mert az Uhldinger földnyelvének bizonyos pontjairól a Zopott környéki Balti-tengerre emlékeztet. Így a Bodeni-tó partvidékein szinte minden európai tenger felsejlik és képviselve van, az északi Atlanti-óceántól egészen a Földközi-tengerig. Ám semmivel a világon össze nem hasonlítható bizonyos tavaszi napokon, amikor a tündöklő virágoskertek fölött az Alpok ezüstlánca ível át, a Tödi és a Glärnisch csúcsaitól az oberstdorfi Gabel és Hörner csúcsokig, melyek fölé fejedelmi központként, akár egy hatalmas trónszék tornyosul a Säntis magában álló tömbje, amelyet a görögök bizonyosan az istenek trónjaként és lakóhelyeként tiszteltek volna. Fenségesen és méltóságteljesen, oltalmazóan felügyeli a tavat és a környező tájat.
2009. április 28., kedd
Die Besten von Ernst Jünger — válogatott gondolatok nem csak teázgató konzervatívoknak
A minap levettem könyvespolcomról egy pár éve beszerzett kötetet, Ernst Jünger gondolatainak és maximáinak válogatott gyűjteményét. A szerző termékeny életművéből magyar nyelven eleddig csak egyetlen regénye, a Márványszirteken látott napvilágot [részlet a regényből], pedig — ahogy Horváth Róbert is írja rövid ismertetőjében — egyéb jelentős műveinek fordítására és kiadására is érdemes lenne nagyobb gondot fordítani. Az író filozofikus hajlamát bizonyítandó most megosztok nyájas Olvasóinkkal néhány frissen lefordított aforizmát a kötetből, véleményem szerint kiváló meditációs objektum lehet bármelyik.
Nem törünk ki korlátainkból, még a legbelsőbbekből sem. Ezért nem is változunk. Bizonyára alakítjuk magunkat, de csak korlátainkon belül, egy meghatározott körben.
Több négylevelű lóherét taposnak el, mint amennyit felszednek.
Oly mértékben emelkedünk, amilyen mértékben ballasztjainkat ledobjuk.
A széplelkek az intellektuális nő természetes prédái.
Az igazi konzervatívok azok, akik a romantikát, sőt, még az elragadtatást sem engedik meg maguknak, és nem is szorulnak rá. „Res, non verba” — ez az ő törvényük.
A remény emberi-földi dolog, a tökéletlenség egyik jele. De már az is egy magasabb állapot, amelyben a tökéletlenség felismerszik. Amit ma haladásnak nevezünk, az a szekularizált remény; a cél földi és jól körülírhatóan az időben van.
A megbánás pozitív formája az elmulasztott alkalmakra irányul.
A hallgatás gyakran erősebb hatást kelt az ellenállásnál, különösen olyan személy esetében, akinek sok mondanivalója van.
Némelyek többet képesek elmondani hallgatásukkal, mint mások ékesszólásukkal.
A hallgatás mélyebbre elér, mint a szó.
Egyesek konzervatívnak nevezik magukat, anélkül, hogy ezt az elnevezést megérdemelnék, mivel az örökség megőrzésének puszta igénye nem elegendő.
Aki önmagát kommentálja, saját színvonala alá esik.
Aki a szabadságot ingyen óhajtja, elárulja magáról, hogy nem is érdemli meg.
A részvét pozitív párja az oltalom.
Egy olyan szellem, amely nem csodál meg semmit, nem érdemli meg a csodálatot.
Különbséget kell tenni a győzelem és a siker között.
Ha megnyitjuk magunkat, megnyílik a világ is.
A helyzeteket teremteni kell, nem pedig elfogadni.
A remény minden körülmények között tovább vezet, mint a félelem.
Akinek sikerül az életet játékként űzni, az a csalánban és a bürökben is mézre bukkan; még a kellemetlenségek és a veszélyek is élvezetére válnak.
Nem maradt észrevétlen előttem, hogy minden állapotban nagy nehézségi erő rejlik, amelyből magunkat kimozdítani a puszta gondolatok nem elegendőek.
— és a változás vajon nem az a maszk, amely mögé az élet és a halál titka rejtőzik?
Nincsenek félreismert zsenik. Mindenki a neki megfelelő helyet találja meg az életben.
Ha elég hosszan élünk, megélünk mindent és mindennek az ellenkezőjét is.
A humanitás korszaka az a kor, amelyben az emberek megritkultak.
A tények adatokat szolgáltatnak, nem igazságokat.
„Nincs időm az olvasásra” — ebben az esetben valószínűleg egy elfoglalt emberről van szó, nem pedig egy olvasóról. Az igazi olvasó ismertetőjegyei közé éppen az tartozik, hogy van ideje az olvasásra, és még ha úgy kellene időt lopnia is, miként a szeretőnek a szerelmesére, minden egyebet el kellene hanyagolnia.
Egy könyvtől, amely ezt az elnevezést megérdemli, azt várnánk, hogy olvasóját megváltoztatja. Az olvasmány után már nem önmaga többé.
A jó olvasók önálló gondolkodók is. Esetükben a szerző takarékoskodhat a gondolatjelekkel. Másoknál viszont fennáll a veszély, hogy az ironikusnak szánt mondatokat komolyan veszik. Ez könnyen kellemetlenségekhez vezethet.
Az egyszerű dolgokat nehezebb leírni, mint a bonyolultakat, mivel a megnevezhetetlenhez közelebb állnak és a leírónak a nyelv alapjaihoz kell visszanyúlnia.
Régi, jó szavakon politikai erőszakot tettek és lealacsonyították őket; ezeknek, miként a betegeknek, időt kell hagynunk a lábadozáshoz.
A szerző az imaginációja révén alkot. Eszményképeket teremt, amelyek visszhangként vagy tükröződésként a valóságra visszahatnak.
A művészet tulajdonképpeni feladata nem az, hogy az embereknek élvezetet okozzon, hanem hogy őket felülemelje véges mivoltukon: feltámadás az időben.
A művészet mindkét feladata azonos: az istenség megközelítése és a halálfélelem száműzése.
A mindennapos tapasztalat arra tanít: az eszközök minden egyes újabb fejlődésével növekszik az örömtelenség. Egyúttal, mintha az ember sós vizet inna, az olthatatlan szomjúság is erősödik.
A technikai és a morális fejlődés közötti divergencia az erőszaknak kedvez.
A sakkautomata a sakkjáték megsemmisítésére alkalmas találmány.
Ha a természet arcába tekintünk, eltűnik a pillanat kicsinyessége, a gondolatok szabadabban mozognak, és a túláradóan váltakozó mozgások által előidézett ingerlékenység a környezet tágasságában és mozdulatlan csendességében lecsillapodik.
A fa az élet nagy szimbólumainak egyike, talán éppen a legnagyobb. Ezért az emberek és népek minden időkben csodálták, megbecsülték és tisztelték is.
Az elemek erejét már csak a katasztrófákban ismerhetjük meg.
Nem törünk ki korlátainkból, még a legbelsőbbekből sem. Ezért nem is változunk. Bizonyára alakítjuk magunkat, de csak korlátainkon belül, egy meghatározott körben.
*
Több négylevelű lóherét taposnak el, mint amennyit felszednek.
*
Oly mértékben emelkedünk, amilyen mértékben ballasztjainkat ledobjuk.
*
A széplelkek az intellektuális nő természetes prédái.
*
Az igazi konzervatívok azok, akik a romantikát, sőt, még az elragadtatást sem engedik meg maguknak, és nem is szorulnak rá. „Res, non verba” — ez az ő törvényük.
*
A remény emberi-földi dolog, a tökéletlenség egyik jele. De már az is egy magasabb állapot, amelyben a tökéletlenség felismerszik. Amit ma haladásnak nevezünk, az a szekularizált remény; a cél földi és jól körülírhatóan az időben van.
*
A megbánás pozitív formája az elmulasztott alkalmakra irányul.
*
A hallgatás gyakran erősebb hatást kelt az ellenállásnál, különösen olyan személy esetében, akinek sok mondanivalója van.
*
Némelyek többet képesek elmondani hallgatásukkal, mint mások ékesszólásukkal.
*
A hallgatás mélyebbre elér, mint a szó.
*
Egyesek konzervatívnak nevezik magukat, anélkül, hogy ezt az elnevezést megérdemelnék, mivel az örökség megőrzésének puszta igénye nem elegendő.
*
Aki önmagát kommentálja, saját színvonala alá esik.
*
Aki a szabadságot ingyen óhajtja, elárulja magáról, hogy nem is érdemli meg.
*
A részvét pozitív párja az oltalom.
*
Egy olyan szellem, amely nem csodál meg semmit, nem érdemli meg a csodálatot.
*
Különbséget kell tenni a győzelem és a siker között.
*
Ha megnyitjuk magunkat, megnyílik a világ is.
*
A helyzeteket teremteni kell, nem pedig elfogadni.
*
A remény minden körülmények között tovább vezet, mint a félelem.
*
Akinek sikerül az életet játékként űzni, az a csalánban és a bürökben is mézre bukkan; még a kellemetlenségek és a veszélyek is élvezetére válnak.
*
Nem maradt észrevétlen előttem, hogy minden állapotban nagy nehézségi erő rejlik, amelyből magunkat kimozdítani a puszta gondolatok nem elegendőek.
*
— és a változás vajon nem az a maszk, amely mögé az élet és a halál titka rejtőzik?
*
Nincsenek félreismert zsenik. Mindenki a neki megfelelő helyet találja meg az életben.
Ha elég hosszan élünk, megélünk mindent és mindennek az ellenkezőjét is.
*
A humanitás korszaka az a kor, amelyben az emberek megritkultak.
*
A tények adatokat szolgáltatnak, nem igazságokat.
*
„Nincs időm az olvasásra” — ebben az esetben valószínűleg egy elfoglalt emberről van szó, nem pedig egy olvasóról. Az igazi olvasó ismertetőjegyei közé éppen az tartozik, hogy van ideje az olvasásra, és még ha úgy kellene időt lopnia is, miként a szeretőnek a szerelmesére, minden egyebet el kellene hanyagolnia.
*
Egy könyvtől, amely ezt az elnevezést megérdemli, azt várnánk, hogy olvasóját megváltoztatja. Az olvasmány után már nem önmaga többé.
*
A jó olvasók önálló gondolkodók is. Esetükben a szerző takarékoskodhat a gondolatjelekkel. Másoknál viszont fennáll a veszély, hogy az ironikusnak szánt mondatokat komolyan veszik. Ez könnyen kellemetlenségekhez vezethet.
*
Az egyszerű dolgokat nehezebb leírni, mint a bonyolultakat, mivel a megnevezhetetlenhez közelebb állnak és a leírónak a nyelv alapjaihoz kell visszanyúlnia.
*
Régi, jó szavakon politikai erőszakot tettek és lealacsonyították őket; ezeknek, miként a betegeknek, időt kell hagynunk a lábadozáshoz.
*
A szerző az imaginációja révén alkot. Eszményképeket teremt, amelyek visszhangként vagy tükröződésként a valóságra visszahatnak.
*
A művészet tulajdonképpeni feladata nem az, hogy az embereknek élvezetet okozzon, hanem hogy őket felülemelje véges mivoltukon: feltámadás az időben.
*
A művészet mindkét feladata azonos: az istenség megközelítése és a halálfélelem száműzése.
*
A mindennapos tapasztalat arra tanít: az eszközök minden egyes újabb fejlődésével növekszik az örömtelenség. Egyúttal, mintha az ember sós vizet inna, az olthatatlan szomjúság is erősödik.
*
A technikai és a morális fejlődés közötti divergencia az erőszaknak kedvez.
*
A sakkautomata a sakkjáték megsemmisítésére alkalmas találmány.
*
Ha a természet arcába tekintünk, eltűnik a pillanat kicsinyessége, a gondolatok szabadabban mozognak, és a túláradóan váltakozó mozgások által előidézett ingerlékenység a környezet tágasságában és mozdulatlan csendességében lecsillapodik.
*
A fa az élet nagy szimbólumainak egyike, talán éppen a legnagyobb. Ezért az emberek és népek minden időkben csodálták, megbecsülték és tisztelték is.
*
Az elemek erejét már csak a katasztrófákban ismerhetjük meg.
2009. április 25., szombat
Ha majd...
Ha majd nem az ábrák s a számok
kulcsára nyitnák a világot;
ha csókolva-dalolva többet
tudnak a lények, mint a bölcsek;
szabad élete lesz a világnak,
és visszaadják önmagának;
ha fény meg árny újra valódi
világossággá fog fonódni;
s versben, mesében írva látják
a lét örök históriáját: —
fölzeng egy titkos ige, és
az egész fonák lét semmibe vész.
(Rónay György fordítása)
2009. március 30., hétfő
Tavasz
FÜST MILÁN: SZERELMES LEVÉL
A légen át szerelmesen,
Veled ölelkezem,
Szemem a messzeséget issza,
Szájamat megmérgezem,
Az arcomat elrombolom,
Hogy aki lát, vagy hallja szóm,
Hőköljön vissza,
A tüzemet eltitkolom,
S a sötét alkonyatba' két karom
Kitárom részegen eléd —
Kitárom részegen!
S a légen át egy dallamot,
Egy édes dalt küldök feléd,
A halálomról szól e dal.
S hogy most meghalnék szívesen...
Oh édes halál jöjj, ó, telt pohár!
Nem bánlak én ma már!
A sírba is majd két kezemmel
Csordúltig megtelt szívemet viszem.
A légen át szerelmesen,
Veled ölelkezem,
Szemem a messzeséget issza,
Szájamat megmérgezem,
Az arcomat elrombolom,
Hogy aki lát, vagy hallja szóm,
Hőköljön vissza,
A tüzemet eltitkolom,
S a sötét alkonyatba' két karom
Kitárom részegen eléd —
Kitárom részegen!
S a légen át egy dallamot,
Egy édes dalt küldök feléd,
A halálomról szól e dal.
S hogy most meghalnék szívesen...
Oh édes halál jöjj, ó, telt pohár!
Nem bánlak én ma már!
A sírba is majd két kezemmel
Csordúltig megtelt szívemet viszem.
2009. március 17., kedd
Egy bölcs uralkodóról
Kr. u. 180-ban, ezen a napon hajtotta békésen örök álomra fejét Marcus Aurelius Antoninus Augustus Caesar, Róma „öt jó császára” közül az utolsó. Uralkodása (161-180) alatt szakadatlan háborúkat vívott a Birodalmat fenyegető különféle ellenségekkel, sikeres hadjáratai közben pedig a filozófus-király ideáját megtestesítő Aureliusnak arra is jutott ideje és ereje, hogy megírja — a minket gyötrő Pojáca, ill. további ún. „politikusok” semmitmondó blogbejegyzéseivel éles ellentétben álló, a sztoikus filozófia harmadik korszakára (Seneca, Epiktétosz) jellemző princípumokra alapozott — Elmélkedéseit, amely műve legkorábban az Önmagához (görögül Ta eisz heauton; latinul Ad se ipsum) címet viselte. Helytörténeti adalékként megemlítendő, hogy a mű tizenkettedik fejezetét Solva-ban — a mai Esztergomban — és környékén írta. A bölcs császár géniusza és Róma hajdanvolt nagysága előtt fejet hajtva idézzünk fel csupán néhányat legmagvasabb gondolatai közül, a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül, csak úgy ad hoc szemezgetve a sorok között.
II. 5. Minden órában szigorúan tedd fel, hogy mindenkori ügyeidben római és férfi módjára pontosságra törekvő, mesterkéletlen méltósággal jársz el, s hogy minden más elfogultságtól megszabadítod magad. Ezt eléred, ha minden tettedet úgy intézed, mintha az volna az életben az utolsó: minden léhaság, józan megfontolástól elvonatkozott szenvedélyesség, képmutatás, önzés, sors elleni zúgolódás nélkül. Látod-e, milyen kevés kell ahhoz, hogy boldog, szinte az istenekéhez méltó életet élhessünk! Mert aki ezt betartja, attól az istenek sem kívánnak többet.
II. 13. Nincs szánalmasabb annál az embernél, aki mindent sorban körülvizsgál, a „föld gyomrának” — mint mondják — titkait akarja feltárni, embertársa lelkivilágába próbál találgatással behatolni, s nem veszi észre, hogy elég, ha a benne lakó géniuszt figyeli, s azt tiszteli őszintén. Azt tisztelni pedig annyit jelent, mint tisztán megőrizni a szenvedélytől, léhaságtól, a zúgolódástól amiatt, amit az istenek és emberek velünk tehetnek. Mert ami az istenektől jön, az tiszteletre méltó az ő erényben való felsőbbrendűségük miatt, s kedves a rokoni kapcsolat miatt, ami az emberektől; persze előfordul, hogy ez néha valamiképpen részvétet ébreszt bennünk, mert az emberek nem tudják, mi a jó, mi a rossz. Pedig ez nem kisebb gyarlóság, mint ha valaki nem tudná megkülönböztetni a fehéret a feketétől.
III. 5. Cselekedeteidben ne légy kedvetlen, önző, elfogult vagy szórakozott, ne öltöztesd gondolatodat megtévesztő ékes szavakba, ne beszélj sokat, ne fogj bele száz dologba. A benned lakozó istenség igazi, érett, közügyek iránt fogékony férfit irányítson, aki római, aki császár, aki mindent elrendezett magában, s így nyugodt lélekkel, minden megkötöttségtől szabadon várja az életből visszahívó kürt szavát, nincs szüksége sem esküre, sem más ember bizonykodására. Ezenfelül derült lelkű, nem szorul külső segítségre, a mások kénye-kedvétől függő lelki békességre. Egyenesnek kell lenni, nem pedig kiegyengetettnek!
IV. 12. Két alapelvet tarts mindig készenlétben: először, csak azt tedd, amit a királyi és törvényalkotó értelem az emberek javára tenned sugalmaz; másodszor, változtasd meg véleményedet, ha olyan valakire akadsz, aki a helyes útra terel és eltántorít balhiedelmedtől. Ennek a nézetváltozásnak az oka azonban mindig az igazságosnak, a közhasznúnak bizonyos valószínűsége legyen, s egyedül ez vezessen, nem pedig az, hogy valami kellemesnek vagy dicsőségszerzőnek látszott.
IV. 20. Mindaz, ami szép, bármi módon is az, önmagában szép, önmagában teljes: a dicséret nem alkotó része. A dicsérettől semmi nem lesz sem silányabb, sem jobb. Mindez vonatkozik a mindennapi életben szépnek mondott dolgokra is: anyagokra, műalkotásokra. Hát ami valóban szép, ugyan rászorul-e még valamire? Éppoly kevéssé, mint a törvény, az igazság, a jóakarat vagy a szemérem. Vajon melyikük azért szép, mert dicsérik, vagy melyiknek árt, ha ócsárolják? Vajon a smaragd hitványabb lesz-e, mint volt, ha nem dicsérik? Vagy az arany, az elefántcsont, a bíbor, a kard, a virág, vagy a zsenge fa?
IV. 22. Ne kalandozz ide-oda! Bármibe kezdesz, ne térj el az igazságtól, és bárhová visz képzeleted, őrizd meg tisztánlátásodat.
IV. 38. Kutatva vizsgáld az emberek vezérlő értelmét és azt, hogy mit kerülnek, mit keresnek az okosak.
IV. 46. Mindig tartsd emlékezetedben Hérakleitos mondását: a föld halála, ha vízzé lesz, a víz halála, ha levegővé lesz, a levegő halála a tűz és viszont. Gondolj arra az emberre is, aki elfelejtette, hová visz az útja! Gondolj azokra, akik a mindenséget átfogó szellemmel — pedig a lehető legállandóbban érintkeznek vele — ellenkezésbe jutottak, és napról napra előforduló dolgokon megütköznek. Gondolj továbbá arra is, hogy nem szabad úgy cselekednünk és beszélnünk, mintha álomban volnánk — mert úgy tetszik, mintha akkor is cselekednénk és beszélnénk —, sem úgy, ahogyan a gyermekek engedelmeskednek szüleiknek, tisztán csak azzal a megokolással: így kaptuk a parancsot.
IV. 49. Légy, mint a szirtfok, melyet a hullámok folyton csapkodnak; az pedig rendületlenül áll, s körülötte elcsöndesül a habzó forgatag.
V. 7. 7. Az athéniek így imádkoznak: „Adj esőt, adj esőt, kedves Zeus, az athéniek földjére és mezejére.” Vagy így kell imádkozni, egyszerűen, szabad emberhez méltó módon, vagy sehogy.
V. 10. [...] Vess azután egy pillantást kortársaid erkölcsére! Közülük még a legelfogadhatóbbat is alig állja ki az ember, nem is szólva róla, hogy van, aki önmagát is nehezen tudja elviselni. Hogy az anyagnak, időnek, mozgásnak, mozgó tárgyaknak ilyen homályában, piszkában és áradatában mi az, amit becsülni lehet, vagy ami után egyáltalán törekedni lehetséges, nem értem. Mindezzel szemben az a kötelességed, hogy magadat lélekben megerősítve várd be a természetes felbomlást. De nem türelmetlenül, ha késik, hanem e gondolatokban megnyugodva: először, semmi sem érhet, ami nincs a közös természet rendje szerint; másodszor, csak tőlem függ, hogy istenem és szellemem ellenére semmit se kövessek el. Mert nincs ember, aki az ő akaratuk áthágására kényszeríthetne.
V. 21. Tiszteld a világ jelenségei közül a legfőbbet: azt, ami mindent felhasznál, és mindent irányít. Hasonlóképpen tiszteld lényed legfőbb részét: azt, ami az előbbivel egy törzsből fakad. Mert benned is ez használja fel a többi részt, és ez igazgatja éltedet.
V. 30. A mindenség értelme együttműködésre törekszik, tehát az alacsonyabb rendű teremtményeket a magasabb rendűek kedvéért alkotta, a magasabb rendűeket pedig egymással összhangba hozta. Ugye, te is látod, hogyan rendelte egymás alá, egymás mellé a dolgokat, hogyan osztotta ki az egyes dolgok osztályrészét értékük szerint, hogyan hozta egymással egyetértésbe a magasabb rendű lényeket?
VI. 3. Nézz a dolgok mélyére! Sajátos tulajdonságaik vagy értékük egyetlen esetben se kerüljék el figyelmedet.
VI. 31. Ébredj és térj magadhoz, s ha az álomból kizökkenve rájöttél, hogy csak álomképek zavartak, tisztult fővel az élet dolgait is csak álomképeknek tekintsd.
VI. 37. Aki a jelent látja, az mindent látott, ami csak valaha volt, vagy valaha volt, vagy valaha lesz, mert minden egy eredetű és egy formájú.
Forrás(ok): Marcus Aurelius — Elmélkedések (MEK), valamint latinofileknek: MARCI ANTONINI IMPERATORIS
COMMENTARIORUM QUOS IPSE SIBI SCRIPSIT
II. 5. Minden órában szigorúan tedd fel, hogy mindenkori ügyeidben római és férfi módjára pontosságra törekvő, mesterkéletlen méltósággal jársz el, s hogy minden más elfogultságtól megszabadítod magad. Ezt eléred, ha minden tettedet úgy intézed, mintha az volna az életben az utolsó: minden léhaság, józan megfontolástól elvonatkozott szenvedélyesség, képmutatás, önzés, sors elleni zúgolódás nélkül. Látod-e, milyen kevés kell ahhoz, hogy boldog, szinte az istenekéhez méltó életet élhessünk! Mert aki ezt betartja, attól az istenek sem kívánnak többet.
II. 13. Nincs szánalmasabb annál az embernél, aki mindent sorban körülvizsgál, a „föld gyomrának” — mint mondják — titkait akarja feltárni, embertársa lelkivilágába próbál találgatással behatolni, s nem veszi észre, hogy elég, ha a benne lakó géniuszt figyeli, s azt tiszteli őszintén. Azt tisztelni pedig annyit jelent, mint tisztán megőrizni a szenvedélytől, léhaságtól, a zúgolódástól amiatt, amit az istenek és emberek velünk tehetnek. Mert ami az istenektől jön, az tiszteletre méltó az ő erényben való felsőbbrendűségük miatt, s kedves a rokoni kapcsolat miatt, ami az emberektől; persze előfordul, hogy ez néha valamiképpen részvétet ébreszt bennünk, mert az emberek nem tudják, mi a jó, mi a rossz. Pedig ez nem kisebb gyarlóság, mint ha valaki nem tudná megkülönböztetni a fehéret a feketétől.
III. 5. Cselekedeteidben ne légy kedvetlen, önző, elfogult vagy szórakozott, ne öltöztesd gondolatodat megtévesztő ékes szavakba, ne beszélj sokat, ne fogj bele száz dologba. A benned lakozó istenség igazi, érett, közügyek iránt fogékony férfit irányítson, aki római, aki császár, aki mindent elrendezett magában, s így nyugodt lélekkel, minden megkötöttségtől szabadon várja az életből visszahívó kürt szavát, nincs szüksége sem esküre, sem más ember bizonykodására. Ezenfelül derült lelkű, nem szorul külső segítségre, a mások kénye-kedvétől függő lelki békességre. Egyenesnek kell lenni, nem pedig kiegyengetettnek!
IV. 12. Két alapelvet tarts mindig készenlétben: először, csak azt tedd, amit a királyi és törvényalkotó értelem az emberek javára tenned sugalmaz; másodszor, változtasd meg véleményedet, ha olyan valakire akadsz, aki a helyes útra terel és eltántorít balhiedelmedtől. Ennek a nézetváltozásnak az oka azonban mindig az igazságosnak, a közhasznúnak bizonyos valószínűsége legyen, s egyedül ez vezessen, nem pedig az, hogy valami kellemesnek vagy dicsőségszerzőnek látszott.
IV. 20. Mindaz, ami szép, bármi módon is az, önmagában szép, önmagában teljes: a dicséret nem alkotó része. A dicsérettől semmi nem lesz sem silányabb, sem jobb. Mindez vonatkozik a mindennapi életben szépnek mondott dolgokra is: anyagokra, műalkotásokra. Hát ami valóban szép, ugyan rászorul-e még valamire? Éppoly kevéssé, mint a törvény, az igazság, a jóakarat vagy a szemérem. Vajon melyikük azért szép, mert dicsérik, vagy melyiknek árt, ha ócsárolják? Vajon a smaragd hitványabb lesz-e, mint volt, ha nem dicsérik? Vagy az arany, az elefántcsont, a bíbor, a kard, a virág, vagy a zsenge fa?
IV. 22. Ne kalandozz ide-oda! Bármibe kezdesz, ne térj el az igazságtól, és bárhová visz képzeleted, őrizd meg tisztánlátásodat.
IV. 38. Kutatva vizsgáld az emberek vezérlő értelmét és azt, hogy mit kerülnek, mit keresnek az okosak.
IV. 46. Mindig tartsd emlékezetedben Hérakleitos mondását: a föld halála, ha vízzé lesz, a víz halála, ha levegővé lesz, a levegő halála a tűz és viszont. Gondolj arra az emberre is, aki elfelejtette, hová visz az útja! Gondolj azokra, akik a mindenséget átfogó szellemmel — pedig a lehető legállandóbban érintkeznek vele — ellenkezésbe jutottak, és napról napra előforduló dolgokon megütköznek. Gondolj továbbá arra is, hogy nem szabad úgy cselekednünk és beszélnünk, mintha álomban volnánk — mert úgy tetszik, mintha akkor is cselekednénk és beszélnénk —, sem úgy, ahogyan a gyermekek engedelmeskednek szüleiknek, tisztán csak azzal a megokolással: így kaptuk a parancsot.
IV. 49. Légy, mint a szirtfok, melyet a hullámok folyton csapkodnak; az pedig rendületlenül áll, s körülötte elcsöndesül a habzó forgatag.
V. 7. 7. Az athéniek így imádkoznak: „Adj esőt, adj esőt, kedves Zeus, az athéniek földjére és mezejére.” Vagy így kell imádkozni, egyszerűen, szabad emberhez méltó módon, vagy sehogy.
V. 10. [...] Vess azután egy pillantást kortársaid erkölcsére! Közülük még a legelfogadhatóbbat is alig állja ki az ember, nem is szólva róla, hogy van, aki önmagát is nehezen tudja elviselni. Hogy az anyagnak, időnek, mozgásnak, mozgó tárgyaknak ilyen homályában, piszkában és áradatában mi az, amit becsülni lehet, vagy ami után egyáltalán törekedni lehetséges, nem értem. Mindezzel szemben az a kötelességed, hogy magadat lélekben megerősítve várd be a természetes felbomlást. De nem türelmetlenül, ha késik, hanem e gondolatokban megnyugodva: először, semmi sem érhet, ami nincs a közös természet rendje szerint; másodszor, csak tőlem függ, hogy istenem és szellemem ellenére semmit se kövessek el. Mert nincs ember, aki az ő akaratuk áthágására kényszeríthetne.
V. 21. Tiszteld a világ jelenségei közül a legfőbbet: azt, ami mindent felhasznál, és mindent irányít. Hasonlóképpen tiszteld lényed legfőbb részét: azt, ami az előbbivel egy törzsből fakad. Mert benned is ez használja fel a többi részt, és ez igazgatja éltedet.
V. 30. A mindenség értelme együttműködésre törekszik, tehát az alacsonyabb rendű teremtményeket a magasabb rendűek kedvéért alkotta, a magasabb rendűeket pedig egymással összhangba hozta. Ugye, te is látod, hogyan rendelte egymás alá, egymás mellé a dolgokat, hogyan osztotta ki az egyes dolgok osztályrészét értékük szerint, hogyan hozta egymással egyetértésbe a magasabb rendű lényeket?
VI. 3. Nézz a dolgok mélyére! Sajátos tulajdonságaik vagy értékük egyetlen esetben se kerüljék el figyelmedet.
VI. 31. Ébredj és térj magadhoz, s ha az álomból kizökkenve rájöttél, hogy csak álomképek zavartak, tisztult fővel az élet dolgait is csak álomképeknek tekintsd.
VI. 37. Aki a jelent látja, az mindent látott, ami csak valaha volt, vagy valaha volt, vagy valaha lesz, mert minden egy eredetű és egy formájú.
Forrás(ok): Marcus Aurelius — Elmélkedések (MEK), valamint latinofileknek: MARCI ANTONINI IMPERATORIS
COMMENTARIORUM QUOS IPSE SIBI SCRIPSIT
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
