Utópia

John Roddam Spencer-Stanhope: The Waters of Lethe by the Plains of Elysium
(1879-80)

Azt szokták mondani, hogy ez vagy az az eszme „szép, de nem valósítható meg”, vagy csak egyszerűen megvalósíthatatlan, azaz utópia. Ha feltennénk a kérdést, hogy milyen eszmékről van szó, akkor kivétel nélkül olyasmiket sorolnának, mint a teokrácia vagy a kommunizmus, vagyis — minden ellentétességük ellenére — határozott körvonallal rendelkező formákat. Eszébe sem jutna szinte senkinek a liberalizmust utópiának nevezni. Pedig a liberalizmus is utópia, méghozzá az egyik legkárosabb. És, ha valaki most az „ideológiátlanság” elvét hangoztatná mint kimenekedési utat, akkor nyugodtan lehetne és kellene is azt válaszolni, hogy az „ideológiátlanság” is utópia.

Általában véve észben kellene tartani, hogy a földi világban minden utópia, ami nem kizárólag annak észbentartásával és kinyilvánításával épül, hogy ideiglenes és feltételes. Van azonban egy markáns és gyökeres különbség a jobb- és baloldali* utópiák között. A jobboldali „utópiák” metafizikai gyökerűek, tehát annak a fenntartottságával bírnak, hogy a Föld kevés ahhoz, hogy megvalósításuk színtere legyen, annál sokkal magasabb perspektívájúak. A baloldali utópiák vallói viszont a Földet tekintik „ideáik” (contradictio in terminis) megvalósítási helyének és céljának. (Vallóit, és nem alkotóit írtam, mert alkotóik olykor nagyon is tisztában vannak azzal, hogy amit így az ember számára adnak, az szatanikus — tehát föld alatti — ihletettségű.)

Mint írtam, a Föld minden esetben „csupán” színtér. Mint ilyen, ugyanakkor nem elhanyagolható, éppen azon egyszerű oknál fogva nem, hogy az, ami az ideológiákból végül megvalósul, itt „csapódik le”. Mivel pedig az ember modern korunkban mélységesen a földiség erői által kondicionált, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen földi hatásokkal és visszahatásokkal vétetik körbe, illetve veszi körbe magát.

Kollektíve minden épkézláb, metafizikai alapú idea és ideológia korának vége, sőt úgy tűnik, az egyébként mentálisan súlyosan retardált Fukuyamának is valami részigazsága volt abban, hogy a liberalizmus bizonyos értelemben (tudniillik vertikálisan, és a tömegerők tehetetlenségével párosulva lineárisan is) a történelem végét is jelenti. A liberalizmus álideológiájának szerves folytatása az „ideológiátlanság” és az olyan részproblémák „ideológiává” emelése, mint az ökológia, és az ezzel kapcsolatos tennivalók.

Ha mondhatjuk azt, hogy az ideológia már süllyedés az ideák világához képest, akkor még inkább mondhatjuk azt, hogy az ideológiátlanság süllyedés az ideológiák világához képest. Egy olyan világ, amelyben többé már nem csak ideák, hanem világnézetek sem fontosak, egy súlyosan materialisztikus, utópia-alatti világ, bizonyos értelemben maga az utópia, vagyis egy „seholsem-lét”.


* Jobb- és baloldali alatt nem a jelenlegi demokratikus „jobb- és baloldalt” értjük, mivel ezek principialiter mind szélsőbaloldaliak. Jobboldaliság alatt politikailag minimálisan a XIX. századi ókonzervativizmust kell itt érteni, nagy vonalakban pedig minden ún. „világvallást” (és az ezek magvát képező doktrinális hagyományt).

René Guénon a demokráciáról

René-Jean-Marie-Joseph Guénon (1886—1951)
Az alábbi részletek A modern világ válsága c. művének első magyar kiadásából valók. Második kiadás.

Természetesen amikor olyan eszmékkel, mint az „egyenlőség”, a „haladás” vagy bármely más, majdnem minden kortársunk által vakon bevett, laikus dogmával találkozunk — amelyek legtöbbje a XVIII. században kezdett határozott alakot ölteni —, naívság lenne, ha azt feltételeznénk, hogy ezek a maguk jószántából keletkeztek. Ezek ugyanis a szó szoros értelmében „szuggesztiók”, de amelyek természetesen semmiféle hatást nem tudnának a társadalomra kifejteni, ha az előzetesen nem lenne befogadásukra előkészítve; maguk a téveszmék tulajdonképpen nem is létrehozzák, mint inkább fenntartják a modern időket fémjelző mentális beállítottságot, illetve egy olyan állapotba juttatásában működnek közre, amelyet nélkülük kétségtelenül sohasem érhetne el. Ha ezek a szuggesztiók eltűnnének, az általános mentalitás nagyon hamar — akár száznyolcvan fokkal is — megváltozhatna; és nyilván pontosan emiatt tartják őket fenn oly lankadatlanul mindazok, akiknek valamiféle érdekük fűződik a felforgatás életben tartásához, netalán még további fokozásához, illetve ez az, amiért a mindennek nyílt megvitatását követelő korban e témák sohasem kerülhetnek megvitatásra. Nem könnyű megítélni, hogy mennyire őszinték a modern eszmék propagandistái, és azt is nehéz megtudni, hogy milyen mértékben sikerül bizonyos embereknek saját hazugságaik csapdájába esni, s úgy rászedni magukat, ahogyan másokat rászednek; valójában az efféle propagandák kezében legtöbbször a rászedett balekok a leghatásosabb fegyverek, mivel ők végzik a szimulálók számára nehezebb meggyőzés munkáját, ami így aztán járványos gyorsaságú. De mindezeken túlmenően, legalábbis eleinte, jóval óvatosabb tevékenységre van szükségük, és az irányt csak a szabadjára engedett eszmék igazi természetét elég jól ismerők szabhatják ki. „Eszmékről” szóltunk, holott jelen esetben e szó csak rendkívül tökéletlenül alkalmazható, hiszen teljesen egyértelmű, hogy ezek semmiféleképpen sem „tiszta eszmék”, semmi közös nem lévén bennük az intellektuális renddel; sokkal inkább „téveszmék”, ámbár még helyesebb lenne mindenekelőtt szentimentális reakciókat kiváltani szándékozó „áleszméknek” nevezni őket, amelyekkel — mint azt néhányan nagyon is jól tudják — a legkönnyebben, leghatásosabban lehet a tömegekre hatni. Hogy a hatás tökéletes legyen, valójában a szóhasználat módja jóval fontosabb, mint a szavak által állítólag kifejezett elgondolás. Épp ezért a legtöbb modern „bálvány” pusztán szóbeli, minthogy életre kelt egy figyelemre méltó, „verbalizmusként” ismeretes jelenséget, ami által a hangzatos szavaknak sikerül a „nagy gondolatok” illúzióját kelteni. A tömegtájékoztatási eszközök által a tömegekre gyakorolt hatás eklatáns példája ennek, és aligha igényel komolyabb gondolkozást annak belátása, hogy a tömegek szuggesztióját célul kitűző eljárások teljesen egybevágnak a hipnotizőrök által használatosakkal.

*

Amikor a „szakemberek” illetékessége — bár ez, mint köztudomású, teljesen illuzórikus, és minden esetben egy nagyon szűk tartományra korlátozódik — egekig van magasztalva, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy hogyan válhat manapság minden jöttment „politikussá”, és hogy egy politikus számára az akár teljeskörű inkompetencia is miért csak ritkán akadály? Azonban egy kis elmélkedés rögtön megmutatja, hogy nincs ebben semmi meglepő, és hogy mindez a demokratikus rögeszme nagyon is természetes velejárója, merthogy — eszerint — a hatalom alulról származik és állítólag a többségre épül, aminek viszont ki nem mondott, ám szükségszerű korolláriuma minden olyan igazi hozzáértésnek a kizárása, ami — legalábbis egy relatív — fensőbbrendűséghez, tehát szükségképpen egy kisebbséghez tartozik.

*

A legdöntőbb érv a demokráciával szemben néhány szóban összefoglalható: fensőbb nem származhat alsóbból, mert nagyobbat nem eredményezhet kisebb; ez abszolút matematikai bizonyosság, ami megcáfolhatatlan. (…) Teljesen nyilvánvaló, hogy a nép senkire nem ruházhat olyan hatalmat, amivel saját maga nem rendelkezik; törvényes hatalom csak felülről származhat, és ez az, amiért a hatalom csak valami olyasminek a szentesítése révén legitimálható, ami a társadalmi rend felett áll, ez pedig nem más, mint a szellemi tekintély. Máskülönben valamennyi princípium hiánya folytán végzetes hatalombitorlás folyik, ami úgyszólván melegágya a felforgatás és rendfelborítás erőinek. Az igazi szent uralmon alapuló rend aláásása akkor kezdődik el, amikor az időbeli hatalom függetleníteni kezdi magát a szellemi tekintélytől, hogy később ezt — vele szemben politikai célok szolgálatának teljesíthetetlen követelményét támasztva — erőszakosan maga alá rendelje. Ez a kezdeti ballépés nyit utat az összes többinek; így például kimutatható, hogy a francia monarchia maga volt az tudattalanul, ami a XIV. századtól kezdődően előkészítette az őt megdöntő forradalmat; …

*

Annak a végletes értelmetlenségnek, amit „népönkormányzás” meghatározással „demokráciának” hívnak, sem ma, sem máskor még csak de facto exisztenciája sem lehetséges. Tulajdonképpen csak a szavak összezavarását kell megszüntetni: feloldhatatlan ellentmondás ugyanis azt állítani, hogy ugyanazok az emberek egyidőben kormányzók és kormányozottak is lehetnek, tudniillik Arisztotelész kifejezésmódjával élve ugyanazon létező, az összefüggéseknek egyazon körében, nem lehet „ténylegességben” és „lehetőségben” is egyszerre. A kormányzó-kormányzott reláció mindkét tag szükségszerű meglétét előfeltételezi — nem lehetne kormányzat, ha nem lennének kormányzók is, legyenek ezek bár törvénytelenek, akiknek nincs más jogcímük a hatalomra, mint saját igényük; mindazonáltal a modern világban hatalmon lévők felettébb ügyesen el tudják hitetni, hogy az emberek önmagukat kormányozzák; az emberek pedig nagyon szeretik ezt elhinni, merthogy ez hízelgő reájuk nézve, és mert ennek lehetetlenségét tulajdonképpen képtelenek kielégítő gondolkozással meglátni. Igazság szerint ezt az illúziót az „általános választójog” kieszelésével teremtették meg; a törvények ennek életbe léptekor állítólag a többség véleménye alapján készülnek, azt azonban nem szeretik hangoztatni, hogy ez a vélemény olyasvalami, ami könnyűszerrel befolyásolható és megváltoztatható; bármikor lehetséges, megfelelő szuggeráló eszközök segítségével, a közvélemény pillanatnyi hangulatát akár homlokegyenest ellenkező előjelűre változtatni.

*

Még ha feltennénk is, hogy lehetséges olyan kérdés, amelyben mindenki egyetértene, ez az egyetértés önmagában még semmit sem bizonyítana; még ha ténylegesen létezik is nézetazonosság — ami a kérdéstől függetlenül már csak azért is nagyon valószínűtlen, mert mindig vannak az ügyben tartózkodó, vagy a problémán még soha el nem gondolkozott egyének — teljesen lehetetlen lenne ezt a gyakorlatban próbára tenni, úgyhogy ami egy vélemény alátámasztása végett előtérbe kerül, és ami ennek mintegy igazságjeléül szolgál, az manapság a puszta a többség, pontosabban egy térben és időben szükségképpen nagyon korlátolt csoport többségének pillanatnyi összhangja. Ezen a területen az elméleti megalapozatlanság éppen annyira nyilvánvaló, mint amilyen könnyű észrevenni a szentimentalitás hatását, ami egyébként majdnem mindig játékba kerül, amikor az ember a politika mezejére lép. Ez a hatás az egyik fő akadály bizonyos dolgok megértésének útján, még azok számára is, akiknek máskülönben bőségesen elegendő intellektuális kapacitásuk lenne ezek nehézség nélküli megértésére; az emocionális impulzusok gátolják a gondolkozást, s az egyik aljas fogás a politikában ezek összeegyeztethetetlenségének kihasználása.

*

… mi ez a nagy számok törvénye, amelyet a modern kormány segítségül hív, és amelyben szereti egyedüli igazolását megtalálni? Egyszerűen az anyag, a brutális erő törvénye, ugyanaz a törvény, ami által a tömeg saját súlya által vonszoltatva szétzúzza mindazt, ami útjába kerül. Pontosan itt találjuk meg a demokrata koncepció és a materializmus találkozási pontját, és itt fedezhetjük fel annak okát is, hogy a „demokrácia” gondolata a jelenkori mentalitásba miért van oly szilárdan belegyökerezve. Ennek folytán a dolgok normális rendje száznyolcvan fokkal megfordul, és a sokaság uralma kezd egyre fenyegetőbben érvényesülni, az az uralom, amely valójában kizárólag az anyagi világban képzelhető el; a spiritualitás világában viszont, vagy még tisztábban az egyetemes rendben, az egység tetőzi be a hierarchiát, tudniillik az egység az a princípium, amelyből minden sokaság ered.

*

A princípiumától elszakított, az egységbe visszarendeződni többé képtelen sokaság a társadalmi szférában egy olyan közösség alakját veszi fel, amelyet egyszerűen a közösséget alkotó individuumok számtani összegeként kezelnek; s az a közösség, amely kapcsolatát minden szupraindividuális princípiummal elveszítette, tulajdonképpen tényleg nem egyéb, mint az egyének puszta számtani összegéből összeverődő jellegtelen tömeg. Ennek a „közösségnek” a törvénye valóban a nagy számok törvénye, az egyetlen, amire alapozhat a demokratikus téveszme.

*

Végezetül a demokratikus téveszme egyik közvetlen következményének, nevezetesen az elit eszme tagadásának értelmezése maradt hátra; nyilván nem véletlen, hogy a „demokrácia” tagadja az „arisztokrácia” létjogosultságát, tudniillik ez utóbbi kifejezés — legalábbis etimológiai értelmében — a „legjobbak uralmát” jelenti. „A legjobbak”, az elit körébe, éppen a kifejezés értelmében csak az a kisebbség tartozhat, amely hatalmának, pontosabban intellektuális fensőbbrendűségének köszönhető tekintélyének semmi köze sincs ahhoz a számbeli fölényhez, amire a demokrácia alapoz, s aminek benső szándéka, hogy feláldozza a kisebbséget a többségnek, a minőséget a mennyiségnek, a „legjobbakat” a tömegeknek. Ennélfogva az igazi elit által gyakorolt vezető szerep, sőt már az elit léte is — miután csak akkor gyakorolhatja e szerepet, ha egyáltalán létezik — végletesen összeegyezhetetlen a demokráciával, amit szigorúan köt az egyenlőségelmélet, és ennek folyományaként minden igazi hiearchia tagadása; a demokratikus téveszme legalapvetőbb bázisa az a feltételezés, miszerint az egyik ember annyit ér, mint a másik, merthogy számtanilag egyenlőek, holott az emberek éppen azért nem lehetnek soha egyenlőek, mert csak számtanilag ekvivalensek. Az igazi elit, mint azt már említettük, csak intellektuális elit lehet, és ez az, amiért demokrácia csak ott ütheti fel a fejét, ahol nem létezik többé tiszta intellektualitás, és pontosan ilyen a modern világ. Továbbá, miután az egyenlőség tényleg lehetetlen, és miután — a mindent egy szintre alacsonyítani akaró összes kísérlet ellenére — két ember közti különbség gyakorlatilag nem szüntethető meg teljesen, bizonyos emberek — meglehetősen logikátlanul — álhierarchiák felállításába kezdenek, hogy ezekben elfoglalt magas rangjukkal aztán az igazi elit helyét birtokolhassák. A modern álhierarchiák természetesen kizárólag viszonylagos és esetleges megfontolásokra, és mindig leplezetlenül egy anyagi rend talajára épülnek Ez abból is teljesen nyilvánvaló, hogy a világ jelenlegi állása szerint a legfontosabb társadalmi megkülönböztetés egy kizárólagosan mennyiségi rend teljesen külsőséges elsőbbségén, a „gazdagságon”, vagyis azon a szánalmas elsőbbségen alapul, ami — egy szemponton való alapulásuk révén — tulajdonképpen az egyetlen, amely a demokráciával összefér. Hozzátehetjük, hogy akik állítólag e helyzet ellen fellépni kívánnak, még azok is képtelenek valami igazi orvosságot kínálni a felfordulás ellen, sőt, azáltal, hogy ők sem folyamodnak egy fensőbb rend valamely princípiumához, néha még messzebbre menve ugyanezen irányba csak még fokozzák a bajt. A harc csak a demokrácia különböző változatai között folyik, amelyeknek meglehetősen szorult helyzete az egyenlősítő tendenciából ered, ahogyan a küzdelem a már tárgyalt másik esetben is csak az individualizmus különböző változatai között dúl; és a kettő tulajdonképpen pontosan ugyanazt jelenti.

Komoly történettudomány a XXI. században

„Az 5-6. században élt hadurak világa azonban nagyon kegyetlen volt, így egy ilyen vezetőnek még a többinél is véresebbnek és durvábbnak kellett lennie, hogy személyét megőrizze a történeti emlékezet. A valóságban nem létezett sem a kőbe szúrt kard, sem a tó hölgye, sem pedig a különleges páncélzat, vagy épp a Szent Grál — mindezek csak a középkori szépírók fantáziája miatt kerültek a történetbe.”

E sorok kapcsán felmerült bennem a szörnyű kétely, hogy talán a new york-i szabadságszobor is csak egy képzeletbeli nőt ábrázol, valamint hogy talán Fanyűvőnek és Kőmorzsolónak is a Hágai Nemzetközi Törvényszék elé kellene állnia.

Továbbolvasva a cikket, rádöbbentem, hogy a szerző (vagy a recenzor?) túl sokat használhatta a Doom nevű számítógépes játékot:

„A vers egy olyan csatateret vizionál, ahol az angolok nem tudnak majd tájékozódni, míg a kelták hegyi medvékhez hasonlóan gyilkolnak halomra mindenkit.”

„Forrás”

Könyvégetés a Horizont könyvesbolt előtt (1956. október 27.)
Fábri György fotója.

Az élet

Holnap itt van a Szenteste. Ilyenkor, jeles ünnepeink alkalmával az írogató emberek mind úgy érzik, írniuk kell valami magasztost és felemelőt, emelkedettet...

Én ezt nem teszem, de még késztetést sem érzek rá. Részben mert írói vénám üres halmazt képez, részben mivel valamikor pechemre elolvastam Longinust a Fenségesről. Szerinte a fenségest a nevetségestől egy vékony határ választja el, amit ha valaki elvét, beszéde nevetségessé válik. Ilyenek az ilyenkor, ünnepek előtt elszaporodó próbálkozások.

A Karácsony, a Megváltó születése. Egy élet jött létre, amit haladár polgártársaink a születésig csak az anya teste részének tekintenek, mint egy szemölcsöt, és bármikor készek azt eltávolítani. Az életben nincs semmi csodálatos. Véletlenek eredményeképpen létrejött az élet, szelekciós nyomások eredményeképpen fajok és végül az ember, minden emberi élet csak egy véletlen terméke — gondolom az evolucionisták közt sok a zabigyerek — a Megváltóba vetett hülyekeresztény hit maga egy evolúciós termék (vagy osztályérdek kifejezője, de mindenképpen funkcionális, pragmatikus tudás volt), a számítógép — amin ezt olvassák — és az azt futtató program is véletlenek terméke, és a kedves olvasóm is az. Nem is érdemes túl sok szót erre vesztegetni.

Az első karácsonyi ajándékom a darwinizmusról szól, örök kedvencünkről.

A könyv egyik célpontja a véletlen fogalma. Számtalan biológiai példát leír, bonyolult rendszerek, amelyek véletlenszerű létrejötte teljes mértékben valószínűtlen. Amíg a bonyolult, sok elem egymásba kapcsolódását feltételező szaporodási módszerek kialakultak, hogyan nem szelektálódott ki az adott virág? Ha a véletlen hoz létre bonyolult rendszereket, de azoknak csak egy eleme is hiányzik, akkor a rendszer nem működik, így a virág nem lesz képes szaporodni, ki kellett volna pusztulnia. A harkály példája azt mutatja, hogy számtalan elem együttállása kell e faj életben maradásához, de ha ezek közül csak egy elem is elmaradt volna, akkor az állat ki kellett volna pusztuljon. A fokozatos evolúció hogyan lehetséges az élővilág bonyolult rendszereiben? A sok változás mind egyszerre jött létre véletlenül? Ez a valódi csodába vetett hit az evolucionistáknál.

Egyik kedvenc szkeptikusunk, Hume szerint „Nincs semmi olyasmi a világon, mint ami a véletlen; a valamely esemény valós okai ismeretének hiánya ugyanilyen hatással van a megértésünkre.” Azaz, a tudósok akkor beszélnek véletlenről, ha fogalmuk sincs az okokról.

A másik célpont a szelekciós nyomás. Virágok beporzása hihetetlen bonyolult módon történik, másoké egyszerűbben, egyes halaké szintén roppant bonyolult, másoké pedig egyszerű. Miféle szelekciós nyomás kényszerít bonyolult megoldásokra, amikor más virágok vagy halak sokkal egyszerűbben és nagyobb számban tudnak szaporodni? Illetve a nem bonyolult és trükkös módokon szaporodó növények és állatok hogyan maradhattak fenn, ha valami szelekciós nyomás kényszerített némelyeket a bonyolításra? Miért, hogy a közönséges sáska szaporább, mint az überalkalmazkodott levélsáska?

A paleontológusok evolúció-kritikája egy apró kérdést tesz a fentiekhez: hol vannak a közbülső fajok, az úton maradt formák? Mert ha véletlen és szelekciós nyomás működik, akkor az átmeneteknek is nyomot kellett volna hagynia. Legalább egy átmeneti fajnak.

Miért vannak nem teleologikus változatok? Mint a zebra csíkjai, a páva tollazata, a növényevő triceratops irdatlan fejéke és szarvai, vagy a falevelek formagazdagsága? Milyen evolúciós előnyt jelent a tölgynek levele formája?

Az ötödik gond az egoizmus. Természetesen az evolucionizmus „tiszta tudomány”, mindenféle erkölcsi és vallási, metafizikai megfontolás nélkül. Aham. Azonban az önzés, az önszeretet — amor sui — a keresztény gondolkodás számára botrány volt, és a koramodern szerzők kedvtelve fejtegették, hogy ez az emberi természet része. Majd Mandeville (Man Devil) és kicsit később A. Smith azt, hogy az önzés jó az egyénnek és az embertársainak is. Ennek a XVIII. századi morálfilozófiai gondolatnak a „tudományos” megfogalmazása az evolucionizmus. No de mi van a más számára hasznos célszerűséggel? A gubacs a darázs számára célszerű, de a gazdanövénynek semmi előnye nem származik belőle; akkor hogyan lehetséges, hogy a gazdanövény a darázs számára tökéletes formát hoz létre? A gubacsot nem a gubacsrovar hozza létre. A rovar által befecskendezett anyag elindítja a gubacsképződést, de a növény miért alakította ki a gubacsképző képességét, hiszen abból neki semmi evolúciós előnye nem származik?

A hatodik a fejlődés problémája. Miért jöttek létre egyre bonyolultabb élőlények, amikor az egysejtűek is tökéletesen fenn tudtak maradni, hiszen ma is nagy tömegben léteznek? Sőt, az egysejtűek mivel kevésbé alkalmazkodtak, nincsenek kitéve a környezet változásainak. Egy egysejtű tulajdonképpen meg sem tud halni. A bonyolult, alkalmazkodott, de éppen ezért roppant sérülékeny, a környezetüktől sokkal inkább függő élőlények létrejöttét miért gondoljuk fejlődésnek?

A hetedik a nem egyszerűsíthető összetettség. A rendszerek, sem a gépek, sem az élőlények nem pusztán alkotóelemeikből állnak. Egy halom réz és alumínium még nem számítógép, és főleg nem a működő, helyesírási hibáimat felismerő gép. Descartes módszere nagy sikerekhez vezette a modern tudományt, de szem elől tévesztette, hogy az egész gyakorta több a részek halmazánál, és működése nem érthető meg a részekből. Így esett szét a részterületeket kiválóan ismerő, de az egész értelmét nem látó világképünk is.

A nyolcadik az élet keletkezése. Az ősnemzés régi keletű gondolat volt, míg Pasteur ki nem mondta, hogy élet csak életből keletkezhet. Nos, akkor hogyan keletkezett az élet, amiből az evolúció elkezdődhetett? Ősleves és véletlenek? A számunkra kedves Karl Ludwig von Bertalanffy szerint annak a valószínűsége, hogy puszta véletlenekből létrejöjjön egy életképes sejt, akkora, mint annak, hogy egy vasmű felrobbanásából egy autó keletkezik, motorral, ablaktörlővel, miegyébbel. Az ősleves kísérletek eddig kudarccal jártak, nem tudták tisztán kémiai úton még csak meg sem közelíteni az ősnemzést, az élet létrehozását. A materialisták szerint az anyag megszervezi magát és szekuláris egyetemi oktatót hoz létre magából vagy tömeggyilkos forradalmárt.

Természetesen ma a közoktatásban és az egyetemi képzésben az evolúció a kötelező tananyag. Lennie kell, ami kívánatos, és nem létezhet egy demokráciában az, ami nem kívánatos: Istent és a Teremtést felváltotta a Szent Véletlen, miképpen a Megváltót a Szent Szociális Állam.

Egy állítólagosan „lilaködös szalonsátánista mágus” gondolatai a szekularizmusról és a kereszténységről (1927), valamint a szalonsátánizmusról (1923)*

„Félretéve a Kelet-Nyugat közötti kapcsolat problémáját, könnyű belátni, hogy az ipari kibontakozás egyik legfeltűnőbb következménye a hadászati eszközök folyamatos tökéletesedése és romboló erejük vészjósló ütemű növekedése.** Ez önmagában elég kellene legyen, hogy elkergesse a modern »haladás« bizonyos bámulóinak pacifista álmait; azonban az álmodozók és idealisták javíthatatlanok, és naivitásuk, úgy tűnik, nem ismer határokat. Az olyannyira felkapott »humanitarianizmus« nyilván még arra sem érdemes, hogy reá komolyabb szót vesztegessünk: az azonban különös, hogy az emberek egyre többet beszélnek »világbékéről« akkor, amikor a háborúk okozta pusztítás minden eddigieket messze felülmúl, és nemcsak mert a pusztító eszközök megsokszorozódtak, hanem azért is, mert — mivel a háború többé nem viszonylag kis létszámú, kizárólag hivatásos katonákból álló hadseregek között folyik — mindkét oldalon mindenki válogatás nélkül bevetésre kerül, ideértve azokat is, akik katonai szolgálatra a legkevésbé sem alkalmasak. Íme egy további megdöbbentő példája a modern felforgatásnak, amit kizárólag azok élveznek, akik nagy gondot fordítanak arra, hogy egy »tömegfelkelés« vagy egy »általános mozgósítás« mintegy magától értetődjön, és hogy néhány elhanyagolható kivétellel mindenki készen álljon az »uniformizált nemzet« agyrémének megvalósítására. Ebben egyébként ismét az egyedül a számok hatalmába vetett tévhit következménye fedezhető fel; ez — összhangban a modern civilizáció mennyiségi karakterével — borzalmas harci tömegeket lendít mozgásba; ugyanakkor az egalitarizmus itt is önkifejezésre talál, akárcsak az olyan szisztémákban, mint amilyen az »iskolakötelezettség« vagy az »általános választójog«. Szabad legyen hozzátennünk, hogy a tömegháborúk szintén csak egy további speciálisan modern jelenség, a »nemzetek« kialakulása révén váltak lehetővé, amelyek egyrészről a feudális rend lerombolásának, másrészről a magasztos középkori keresztény egység szétzüllesztésének következményei; és anélkül, hogy elidőznénk olyan gondolatoknál, amelyek túlságosan messzire vezetnének, engedtessék még rámutatnunk, hogy a helyzet csak tovább rosszabbodik, ha továbbra sem ismeri el senki a szellemi tekintélyt, amelynek normális feltételek mellett — pontosan lényegéből adódó metapolitikai pozíciója folytán — a törvényes irányító szerepét kellene játszania. A szellemi tekintély elutasítása újfent ugyanaz, mint a gyakorlati materializmus; és sokszor még azok is akadályozzák a szellemi tekintély társadalmi szférára való minden igazi, gyakorlati hatását, vagy abba való beavatkozási lehetőségét, akik e tekintélyt elméletileg elismerik; és ez az akadályoztatás pontosan ugyanazon az úton megy végbe, mint amelyen kiűzik a vallást hétköznapi életük gondjaiból; mindez ugyanannak a szemléletmódbeli perverziónak az eredménye, amely mind a közösségi–, mind a magánéletben uralkodik.”

„A modern civilizáció materializmusáról szólva tisztában vagyunk vele, néhányan a szemünkre vetik majd, hogy nem vettünk figyelembe bizonyos elemeket, amelyek, legalábbis látszólag, enyhítik e materializmust;** erre azt válaszolhatjuk, hogy ha ezek az elemek nem léteznének, e civilizációnak minden valószínűség szerint már régen nyomorultul el kellett volna enyésznie. Így tehát egy pillanatig sem vitatjuk, hogy léteznek ilyen elemek, másrészről azonban ne legyenek illúzióink ezekkel kapcsolatban sem: közöttük először is, azok a különböző filozófiai irányzatok, amelyeket olyan megjelölések fognak össze, mint a »spiritualizmus« és az »idealizmus«, semmivel sem érnek többet, mint azok a kortárs tendenciák, amelyek a moralizmus és a szentimentalizmus alakjába bújnak. Ennek miértjét már tisztáztuk, és itt pusztán arra emlékeztetnénk, hogy számunkra e szempontok nem kevésbé »profánok«, mint az elméleti vagy a gyakorlati materializmus, és a valóságban sokkal kevésbé állnak ezektől távol, mint látszólag. Másodszor, ha léteznek még az igazi spiritualitás maradványai, akkor azok rendíthetetlenül a modern szemléletmód dacára és ellenében lépnek fel. A spiritualitás eme maradványai, amennyiben tényleg nyugatiak, csak a vallásban találhatóak meg; már említettük azonban, hogy mennyire leszűkült a vallás manapság, milyen korlátolt, középszerű koncepciókhoz tartják még híveik is magukat, és hogy melyik ponton veszíti el az intellektualitást, vagy ami ugyanaz, az igazi spiritualitást; ilyen feltételek mellett, ha maradtak még bizonyos lehetőségek, azok pusztán látens állapotban léteznek, tényleges hatásuk pedig jelenleg igen csekély mértékű. Mindazonáltal érdemes megfigyelni a vallási tradíció életerejét, amely akkor is, ha belemerült így egyfajta virtuális állapotba, minden, a századok hosszú során át ellene irányzott megfertőzési és elpusztítási kísérlet dacára még mindig fennmaradt. Azoknak, akik képesek mérlegelni, ebben a rezisztenciában észre kell venniök egy »emberfeletti« hatalom jeleit; mégegyszer meg kell azonban ismételnünk, hogy ez a tradíció sem a modern világhoz, sem annak egyetlen eleméhez nem tartozik, hanem a modern világ irányulásainak és törekvéseinek diametrális ellentéte. Ezt a lehető leghatározottabban kell leszögezni, nehogy valaki felesleges erőfeszítéseket tegyen ezek összeegyeztetésének irányában; jól meg kell érteni, hogy a szó valódi értelmében vett vallásos létszemlélet és a modern szemléletmód között csakis kibékíthetetlen ellentét létezhet. Minden kompromisszum az előző romlását és ez utóbbi erősödését jelenti, illetve ehhez járul még az is, hogy a modern »szellem« önnön puszta erősödésével még nem lesz kibékítve, mert célja kizárólag mindannak a maradéktalan elpusztítása lehet, ami az emberiség körében egy az emberinél magasabb valóság tükröződése.

Mondják, a modern Nyugat keresztény, ez azonban tévedés: a modern szemléletmód antikrisztusi, hiszen javíthatatlanul antireligiózus; antireligiózus, mert egy még átfogóbb értelemben antitradicionális; ez félreismerhetetlen jellegzetessége, és amit világra szül ugyanolyan, mint ő maga. Kétségtelen, hogy valami a kereszténységből átszivárog napjaink antikrisztusi civilizációjába; ez utóbbinak, saját zsargonját használva, még »leghaladóbb« képviselői is kénytelenek voltak, és kénytelenek mindmáig alávetni magukat akaratlanul és talán tudattalanul bizonyos közvetett keresztény hatásnak; legyen bármennyire radikális a múlttal való szakítás, sohasem lehet olyan tökéletes, hogy minden folytonosság megszakadjon. Mi több, állítjuk, hogy mindaz, ami érték még felfedezhető a modern világban, a kereszténységből került ide, legfeljebb a kereszténységen keresztül, minthogy a kereszténység magával hozta a korábbi tradíciók teljes örökségét és életben tartotta azt mindaddig, amíg a helyzet Nyugaton azt lehetővé tette; látens lehetőségeket pedig még mindig tartalmaz. Ám él-e még valaki, akár a magukat keresztényeknek nevezők között, akinek érdembeli tudomása lenne manapság ezekről a lehetőségekről? Hol vannak azok a katolikusok, akik ismerik a felszínesen előadott doktrína mélyebb jelentéseit, és akik nem elégedve meg egy többé-kevésbé felszíni és inkább szentimentális, mint intellektuális**** útba vetett hittel, valódi tudás birtokában a tradíciót sajátjuknak tudják? Lennie kell legalább néhány igaz férfiúnak, akiknek léte lenne a legnagyobb, s talán az egyetlen remény a Nyugat orvoslására; úgy tűnik azonban, hogy senki sincs már, akire számíthatnánk: de vajon csak, mint a nagy keleti bölcsek, valamifajta titokzatos menedékbe vonultak azok, akikről szólunk, vagy még ezt a reményt is végleg fel kell adnunk? Nyugat a középkorban volt keresztény, most azonban nem az; és ha valaki azt vetné fel ez ellen, hogy válhat még azzá, azt feleljük majd, hogy nincs ember, aki ezt nálunk jobban szeretné, hozzátéve, hogy ez még azelőtt elkövetkezhet, mielőtt mindaz, amit ma magunk körül látunk, reményre serkenthetne. Ne legyen azonban senki, aki áltatja magát e téren: ha ennek meg kell történnie, a modern világnak végleg befellegzett!”

Internetes forrás: René Guénon — A modern világ válsága, ezen belül az „Anyagi civilizáció” című fejezet. A könyv újrafordított, megrendelhető (és könyvesboltokban is kapható) kiadása.

Guénon egyébként (aki egyébként „lilaködöket” írt Szent Bernátról***), írt a sátánizmus kérdéséről is a Spiritiszta tévelygés (L'erreur spirite) c. „lilaködös” művében (angolul The Spiritist Fallacy címen jelent meg — korlátozottan olvasható a vonatkozó fejezet is). Ugyanezen írás spanyolul.

* Cypriánus kommentárja, amely (nyilvánvalóan nem első és eredeti) forrása ezen ostoba mendemondának.

** A hivatkozásokat Tevvton és Tölgy posztjaira természetesen nem René Guénon, hanem Loxon követte el.

*** Nyomtatásban: René Guénon: Dante ezoterizmusa — Szent Bernát. Stella Maris Kiadó, Budapest, 1995.
**** Az első kiadott fordításban: intelligens. Köszönettel javítva. Ld. „gapinthebreath” kommentárját.

René Guénon (1886-1951)

Válaszok a Konzílium kérdéseire

Minthogy Loxon nem tud részt venni a „Nemzeti Blogcsúcs” című konferencián, a távolból küldi el saját válaszait a résztvevőknek. Reméli, valami hasznát veszik. Mint olvashattuk, e kérdések a következők:

Jobbklikk
1. Létezhet-e vallástalan konzervativizmus?
2. Ki az a 20. századi magyar politikus, akit a mai konzervatívok méltó elődjüknek tarthatnak?

Konzervatórium
1. Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?
2. Különbözőségeik ellenére mik azok, melyek összekapcsolják a különböző jobboldali irányzatokat?

Reakció
1. Milyen hagyományokra érdemes építenünk? Mit kezdjünk az államszocializmus negyven évével?
2. Hova juthat el Magyarország 2020-ra jó esetben, és mi lehet a legrosszabb forgatókönyv? Mit tehetnek a fiatal értelmiségiek szűkebb közösségükért és a nemzetért?

Vegyük sorra teakratikus válaszainkat:

Jobbklikk 1. — Létezhet-e vallástalan konzervativizmus?

Fontos és napjainkban roppant indokolt kérdés. Szerintünk vallástalan konzervativizmus csak abban az esetben létezhet, ha a konzervatív szót kiheréljük. Ebben az esetben pusztán szokások felületes megőrzését és/vagy liberalizmus által okozott félelmekre adott védekező válaszokat érthetünk alatta. Ez utóbbi a konzervativizmus útjába állított legnagyobb veszély, amely előbb-utóbb a konzervativizmus értelmének és érvényének teljes felszámolódásához vezet. (Ld. a Konzervatórium 2. kérdésére adott választ). Hiba volna ugyanakkor azt is mondani, hogy a konzervativizmusnak csakis vallási dimenziója van. A vallás többé-kevésbé már szintén kiherélt szó, amely olykor egy mélyebb Hagyomány ideáját helyettesíti. Számot kell továbbá azzal is vetni, hogy a vallás szó alatt nem csak olyasmit érthetünk, ami Nyugaton túlságosan megszokottá vált. Ugyanakkor nem is ilyesmit, persze. Integrálva Ázsia nagy ezoterikus hagyományait, számot kell vetni azzal, hogy a Kelet is lehanyatlott, és tovább hanyatlik (esetleg még tovább, mint a Nyugat). Ezzel együtt a Nyugati import-export „buddhizmus” és „hinduizmus” (vagy „taoizmus” stb.) fő áramlatai még hanyatlottabbak, mint amennyire azt keresztény konzervatívok vagy agnosztikus liberálisok feltételezik. Ahhoz, hogy a konzervativizmus és a vallás viszonyát tisztábban lássuk, Isten-fogalmunk tökéletesítésére van tehát elsősorban szükség.

Jobbklikk 2. — Ki az a 20. századi magyar politikus, akit a mai konzervatívok méltó elődjüknek tarthatnak?

A válaszadás nem csak a szokásos liberális félelmek miatt nehéz. Magunk részéről elkerülnénk azt, hogy személyeket egy-az-egyben példamutatónak kiáltsunk ki. Sok tekintetben példamutató lehet egy személy, más tekintetben ugyanez a személy esetleg nem az. Mindenképpen példamutatónak tartjuk Ferenc József császár és királyt, József Ágost főherceget, Zadravecz István tábori püspök működését, nem minden szempontból, de példamutatónak tartjuk Tisza István gróf vagy Vitéz nagybányai Horthy Miklós kvalitásait is. Hozzánk közelebbi időkből ki lehet emelni Mindszenty József bíboros, Magyarország hercegprímása és az ellenforradalmár-hős, Mesz János személyét, tevékenységét. Antall József kitűnő kvalitásai ellenére sajnos nem lehet példamutató számunkra — a „rendszerváltás” elhibázottsága vezetett a mai áldatlan helyzethez. Szálasi Ferenc megfelelő konszenzuális értékelése még várat magára. Mi harcos antibolsevizmusát megértjük, és a Harmadik Birodalom vagy más szövetségesek elárulását árulásnak tartottuk volna. Ezt akkor is kimondjuk, ha közben anglofíliánk (de nem churchillofíliánk...) is töretlen. A zsidóságot nem gyűlöljük.

Konzervatórium 1. — Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?

Véleményünk szerint a konzervativizmus lehetőségei ugyanazok, kollektivisztikus esélyei viszont minimálisnál minimálisabbra csökkentek. Sajnos a konfliktuózus, feszült viszony a nyugati politikai rendszerek általános liberalizmusával elkerülhetetlen, sőt szükséges (a keleti politikai rendszerek — pl. a jelenlegi kínai — is nyugatiak). Az általunk értett konzervativizmus nem megalkuvó, ezért nem hátrál a liberalizmus elől, és nem adja át a terepet, sőt új terepeket vesz birtokba. Ennek ellenére számolni kell azzal, hogy a liberalizmus, karöltve más, politikailag baloldali tendenciákkal maga alá gyűri a legőszintébb, legtisztább, legerőteljesebb és legkvalifikáltabb konzervatív törekvéseket is. A „demokratikus” babonával és manipulációval nyíltan megalkuvó „konzervativizmus” már eleve lehetetlen és esélytelen — mint konzervativizmus.

Konzervatórium 2. — Különbözőségeik ellenére mik azok, melyek összekapcsolják a különböző jobboldali irányzatokat?

Sajnos jelenleg nem lehet többről beszélni, mint egyfajta nacionalista és egyéb nosztalgiáról, homályos „értékek” és antikommunista indulati töltet elegyéről a jobboldalon. Ezek közül azonban — ilyen formában — egyik sem érték. Jó esetben a jobboldali irányzatok túllépnének a nacionalista korlátozottságokon, más nációkat igenlő (és nem liberális értelemben eltörlő) módon, reális helyzetszemléletet vállalnának fel (például nem törekedve egy lehetetlen irredentizmusra), elfogadnák Magyarország 1848-as, illetve kuruc eszmék előtti arisztokratikus-feudális hagyományait (nem visszahozhatatlan konkrétumokról, hanem elvekről, eszmékről van szó, amelyek természetesen 1848/49 után is tovább élnek vagy újraéledhetnek a világban). Rendkívüli fontosságú volna a materialisztikus-evolucionsta-progresszív gondolkodásmód felülmúlva-elutasítása. Ez volna az igazi alapja és legitimáló ereje a jobboldali önmeghatározásnak. E nélkül a jobboldaliság — éppen úgy, mint a konzervativizmus — kiherélt fogalom (ld. a Jobbklikk 1. kérdésére adott válaszunkat).

Reakció — 1. Milyen hagyományokra érdemes építenünk? Mit kezdjünk az államszocializmus negyven évével?

Roppant összetett kérdés. Loxon politikailag monarchisztikus (arisztokratikus-feudális és korporatív) hagyományokra, geopolitikailag pedig ezeken alapuló, de mindenképpen más hagyományok és globális geopolitikai elképzelések iránt is nyitott lehetőségeket javasol.

Az államszocializmus negyven évét Észtországhoz hasonlóan kellene kezelni. Ez a minimum.

Reakció — 2. Hova juthat el Magyarország 2020-ra jó esetben, és mi lehet a legrosszabb forgatókönyv? Mit tehetnek a fiatal értelmiségiek szűkebb közösségükért és a nemzetért?

Magyarország 2020-ra szinte bárhova „eljuthat”. Valószínűleg azonban akik „eljuttatják”, azok a legrosszabb forgatókönyv szerint fognak eljárni: a kommunista remineszcenciák felélesztését a liberális porhintéssel elegyítve egy „anarcho-technokratikus nyugati balkán” agglomerátummá alakítják, mindenhonnan (nyugatról és keletről) azt szedve össze, ami a legkevésbé méltó a „híd” szerephez.

A fiatal értelmiségiek tanulmányozzák eddigi írásainkat, különösen birodalmi rovatunkat és tudományos rovatunkat.

Nyájas üdvözlettel,
a Szamovár

A „tudomány” vesszőfutása Ámerikában és „in Juróp”

Egyszer már foglalkoztunk egy nevezetes elmebajos „tudományos” kísérlettel és hasonlóan észt nélkülöző kiértékelésével. Az imént azonban ennek tovább-parodizált változatát olvashattuk az Index hírportálon.

Úgy tűnik, kezdenek megszaporodni — főleg Ámerikában, de aligha sokára „Európában” is — az efféle böktudományos barbi-hírek.

Akkor egy kommentárban így vallottunk: „az, hogy nyolc kamasz megállapítja, hogy az általuk tesztelt Piroska Smith agya, aki idén a republikánusokra szavazott, az M vagy W betűkre 20%-kal jobban reagál, mint John Lewy agya, aki meg a demokratákra, semmilyen komolyan vehető következtetés levonására nem alkalmas, azon kívül, hogy a kutatást Obamáék vagy Hillaryék fizették-e.”

Ámerika-béli tudós portréja tegnap.
Ma már ez a típus is a múlt „konzervatív” példányának számíthat,
a fejlemények immár őt is alulhaladták.

Hoztunk nemsokára egy „ellenkező előjelű” (?) példát is másik írásunkban, amely a konzervativizmus hozzávetőleges kritériumairól szólt. Az itt fellelt érvelés ugyanolyan csökött értelemre vall, item: „A konzervatívok boldogabbak”.

Mint konzervatív, teát szerető ember, mondhatom, hogy a kortes-értékű ingyencirkuszon kívül, amelyeket ezek a kutatások szolgáltatnak (persze finanszírozásuk nem ingyenes), mással nem szolgálnak számomra. Cirkusznak azonban — valljuk be — ez kevés, hiszen csak egy kisvárosi ámerikait tudna elszórakoztatni. Javaslom, hogy Magyarországon, ha egyszer a teakrácia átveszi a hatalmat, e kutatókat cirkusz helyett bábszínházban mutogassák.

Erről jut eszembe, nem is értem, hogy. Láttak már laterna magica-t?

Punch, the “Lord of Misrule”, with his dog.
The dog maybe is the “Science” of our Age.

Update: „Imádkozni olyan, mintha egy baráttal beszélnénk” — A materializmusnak, úgy tűnik, nincs alsó határa.

Kommüniké par théacrats: Lenin halott

Nagyon kedvelem az antikváriumokat, a kollektív divat-figyelem szórásából kikerült, sárgult lapok sokféle személyes, valamint eszmetörténeti extravaganciát lelepleznek. Olyan dolgokat, amelyek ma is hatnak, csak hatásuk pontos okát és mikéntjét már rég elfeledték azok, akikbe beleragadt valamilyen szajkó-motívum.

Emlékszem például olyan szovjet valláskritikai könyvre*, amelyben a vallás hamisságának bizonyítékaként Pavlov doktor kísérleteit hozták fel. Teljes homályban maradt előttem – a mai napig –, miféle lenyűgöző logika nyomán haladva jutottak el oda a szovjet szoc-reál festők alkotásait is tárgyi bizonyítékként felhozó szerzők, hogy a Pavlov-féle reflex (tudják, kutya against óracsengő) alkalmas mondjuk a Szentháromság megkérdőjelezésére vagy Visnu isteni voltának kétségbe vonására. De ha Önök értik az eszmék ilyetén kutyafuttatását, kérem, azonnal nyomják meg a csengőt, hátha összefut a megértés nyála szánkban, miközben a megokolás csajkája üresen marad.

Aztán ott vannak Ernst Mach vagy mások filozófiai életművének Lenin-féle kritikái. Látnivaló, hogy a cseppet sem derék genfi forradalmár miféle erőfeszítéseket kellett tegyen olyasféle dolgok kvázi bizonyításáért és cáfolatáért, amelyek ma már – halvány fogalmunk sincs, milyen jogon – kézlegyintéssel és „szegénykém” jelzők kíséretében elintézettnek vannak véve, egyes, magukat felvilágosult internetes kommentátoroknak tartó agybajnokok által. Vlagyimir Iljics akkor még nem betonnal töltött homloka igen gyöngyözhetett, hogy az empiriokriticizmus elméleteinek cáfolatát adja oly szegényes metodikai alapokon: egy misztikus „matéria” izmusára, valamint olyan inverz-hegeliánus „dialektikára” hivatkozva, melyeket egy újrózsakeresztes is megirigyelhetett volna.

Semmi kétség, Vlagyimir Iljics Lenin (vagy VI. Lenin, ahogy olykor szellemesítve utalnak „szellemi” eluralkodásának szánalmatos voltára) sötét és máig pregnánsan ható öröksége olyan erővel testáltatott a félhülyénél is rosszabb utókorra, hogy a mai naív és felületes olvasóközönség, amelynek képességei többnyire Umberto Eco átlagos** olvasóközönségének szintjét is messze-messze alulmúlják, kritikátlanul büfizi vissza a kis októberi nyomadalom kis alakjának kis és kicsinyes gondolmányait, amelyeket a piramisokra távolról hajazó mauzóleum és a sok balzsam sem tud egyiptomi magasságokba emelni.

Tessék felütni bárhol ennek a mindig rosszarcú nyomorultnak az írásait, ki élete végén már csak a húgyban fürdő eszelős imázsának hű megörökítéséhez asszisztáló kamerákba nézésre volt képes (bár láthatólag azokat sem vette észre). Megtalálják majd azokat a pattern-eket, amelyeken a mai ún. értelmiség és a liberalizmus óraállítgató bajnokainak gyáva és minden új ámokfutással megalkuvó sematikus álgondolkodása halad.

Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog. Mennyire nem igaz, és mennyire igen. Lenin egy hulla. De betonnal kitömött szertári tetemének lilás fényei visszatükröződnek értelmiségiink még élőnek mondott, vörös- kék-, sőt zöld- és narancspozsgás orcáiról, a szellemi kisszerűség és dohos levegő, az örökös penész többszörösen elhasznált illata árad az egész sötét és bezárt kamrában, ahova ezek az előbb károlyista, majd rákosista, aztán kádárista, végül gönczista és még kitudjamilyen akolba tartó illuminátok terelték és zárták a legatyásodott és elméjét vesztett népet, magukkal együtt.


* Fájdalom, hogy ilyeket nem kis energiabefektetéssel magyarra is lefordítottak
** kurziválva pour notre Shenpen

Léteznek-e a gondolatok?

Mai feladványunk:

Léteznek-e a gondolatok? Tessék bebizonyítani akár csak egyetlen gondolat létezését is. Az a bizonytalan érv, hogy hiszen le vannak írva, piha. Ugyanis mint tudjuk, egy gondolat leírása nem maga a gondolat. Tessék bebizonyítani, hogy maga a gondolat (egy bizonyos gondolat) – tartalmastul, mindenestül – létezik (vagy legalább: létezett).

*

(Okulva Tölgy Cool Tea Partay-jából a továbbiakat megpróbálom trendy példákon keresztül szemléltetni.)

Ne tessék agyhullámokat emlegetni. Az agyhullámok mérése: agyhullámok mérése. Közismert, hogy az agyi aktivitás leképezései nem túl izgatóak. Általában kimerülnek valamilyen káposzta-szerű ábrában, vagy cikk-cakkos grafikonban, amellyel bármely 3-4 éves telefirkálja a szülők könyveit:

„bla-bla-bla
yxcvpoinsdgslkyx!?%"+!”

Ezekhez a típusú ábrákhoz képest még ez is jobban ábrázol egy mentális állapotot:

Aachi, Azhát és Jó Tündér
nevű kommentálók agyhullámainak hiteles ábrája

Vagy az ilyenek, amelyek bemutatják, hogy a „felvilágosodást” követő, úgynevezett „szabadgondolkodás” milyen rögeszmékből állhat, miféle síneken futhat :

„Obama vagy Hillary?”

Érdekes, hogy a gondolatról, a gondolkodásról a mandrill színeiben pompázó laboratóriumi káposztáknál valamivel többet mondhatnak a műalkotások, amelyek gondolkodó embereket próbálnak meg ábrázolni. Bizonyára látták már azt a fertelmet, amelyet Auguste Rodin alkotott Gondolkodó címmel. Valaki sarkítva megjegyezte, hogy a szobor az elmélyült gondolkodás helyett valami olyasmit sugall, mintha az ábrázolt alak a szomszéd szobában bekapcsolt tévé képernyőjén folyó bokszmeccsre gondolna:

„Orbán vagy Gyurcsány?
Orbán vagy Gyurcsány?
Orbán vagy Gyurcsány?”

Noha ez már egy bizonyos, csökevényes „gondolkodást” ábrázoló műalkotás, egy normális gondolkodás vagy gondolat ábrázolásának mégsem nevezhető. Nehézkes és terméketlen. Ráadásul látszik, hogy az illető nem is nagyon képes a gondolkodásra. Ez inkább egy gondolkodás-paródia.

Voltak, akik a kérdést bonyolultabban próbálták megragadni, de a szerteágazó asszociációk nem túl meggyőző ábrázolásán vagy leírásán túl nem nagyon jutottak:

„Paralelopipedon zsömle kanalazza az ébresztő ciculit”

Valamivel ötletesebbek a képregények, vagy azokból merített „buborékok”, amelyek érzékeltetik, hogy a gondolatok igazi és külön teremtmények, illetve további teremtő erőt is hordoznak, egyszersmind pedig kísértetek:

Hangulatilag többet jelenthetnek még azok a gondolkodás-ábrázolások, amelyek az észleletek-képzetek-gondolatok hármas folyamának valamiféle dinamizmusát ábrázolják, anélkül, hogy be akarnák zárni azt egy laboratóriumba vagy egy múzeumi vitrinbe:

A-Ha - Train Of Thought (Extended Video Remix)

Uploaded by zocomoro
(Magyarázkodás a kommentároknál)

A gazdag és mély értelemmel bíró gondolatot viszont nem ezeket az inkább passzív gondolat- és asszociáció-áramlásokat, állapotokat többé-kevésbé jól visszaadó ábrázolások jelenítik meg, hanem érdekes módon inkább olyan alkotások és ceremóniák, amelyeknek nem témája a gondolkodással járó formák, héjak ábrázolása, hanem annak magvát, azaz a tartalmát, vagy transzmutatív tudati folyamatkénti allegóriáját ragadják meg. Ezek igaz bizonyítékai a mély értelemmel telített gondolatok létének, amely nem az agyból vagy a fejből, hanem az Intellektusból származnak. Az igazi gondolkodás – Massimo Scaligero megfogalmazása szerint – a racionális gondolkodás intenzív fokozása révén megvalósuló kitisztítása és felülmúlása.

Teaszertartás fázisai

*

Végezetül a szerző elnézést kér Rodin polgártárstól és Señor Dalítól, amiért maliciőz gondolatai lenyomatának létrehozásához felhasználta egyébként értékes alkotásaikat.

Van-e fejünk?

A kérdés roppantul komoly.

Én még sosem láttam a fejemet. Tehát akár tetszik, akár nem, nekem nincs fejem, hanem kb. így nézek ki:

Nem tudom, ti hogy vagytok vele. Nektek van fejetek, az biztos, mert én látom.

Viszont eszembe jutott (eszem az van, mert gondolkodni tudok), hogy egyesek kételkednek Isten lehetőségében, mivel még sosem látták. Igazuk is van, Isten nincs, mint ahogy nekem sincs fejem. Még sohasem láttam ugyanis. Elém tartotok egy tükröt, mint bizonyítékot? Látom a tükröt, látok egy képet, de a fejemet továbbra sem. Szóval, nincs fejem. Jófej vagyok, mi?

Én is tartok nektek egy tükröt: ez a Természet. Isten tükröződik benne. Nem hiszitek? Semmi baj. Én sem hiszem, hogy van fejem. Azt meg ti hiszitek csak, mert vizualisták vagytok: azt hiszitek, amit láttok. Ámbár, ha kinéztek a (szerintem nagyon is létező) fejetekből, akkor mit láttok? Hát én azt nem tudom, mivel nem én vagyok ti. Nektek ugyanis van fejetek, nekem meg nincs. Slusszpassz.

Csodálkozom, hogy akik nem hisznek Isten lehetőségében, azok hisznek az atomok létezésében. Holott azokat is csak olyasféle eszközökön keresztül látni, amilyen Istennek a Természet, vagy a fejemnek egy tükör (például mikroszkóppal), meg okoskodásokkal lehet azokat valamiképp felnagyítani akkorára, hogy már szinte legyenek. Persze akkor sem azok, amik, hanem képek, tükrök.