Hobby és életmód: harckocsi!

A sorkatonaság eltörlése után nagy divat fiatal férfikörökben fegyverekről beszélni. Sok oka lehet ennek: túl sok tévénézés az ismeretterjesztő csatornák előtt, vágyakozás a beavatási rítus után, az erőszak és a hatalom igézete, péniszirigység, vágyfantáziák, kinél mi. Kedvelt témák a kézi lőfegyverek (mert az olyan individuális, nekem is lehetne): AK-47, Thomson géppisztoly (Al Capone, tudjátok), Uzi (hú, öcsém); a tankok és repülőgépek (mert azok látványosak). Ezekről még a legutolsó E-kategóriás publicista is össze tud valamit túrni a netről. A PSZH-król, tüzérségi eszközökről (beleértve rakétatüzérséget is) vagy a haditengerészetről már kevesebb szó esik a dilettánsok közt. Ott már csak komoly műszaki adatokkal és tapasztalatokkal lehet vitába szállni.

A harckocsik közül sokféleképp lehet választani. Lehet pragmatikusan. De a szabad embert nem határozza meg a praktikum. Tehát esztétikai alapon is lehet választani, sőt. És ideologikusan is. Nézzük az utóbbit előbb.

Ha konzervatív jellegű emberként választok harckocsit, angolt választok, és semmiképpen se valami modernet. T-34, T-80, Merkava, Sherman, Tiger: ezeket meghagyom Platónnak, a liberális megmondóembereknek, a dilettánsoknak és piac- és fegyver-fetisisztáknak. Eleve a modern prakticista törekvései kiesnek, mint például az elektronika. Egy konzervatív tudja, hogy csak a maga (fizikai és szellemi) erejében (meg Istenben és a száraz puskaporban) bízhat: olykor grafitbombák hullanak, és ami most egzotikusan szellemes, extravagáns megoldás, az holnap hibaforrás (konkrétan most a Renault 5-ös ablakemelő mechanikájára gondolok).

Tehát régit, a tankok modern műfaján belül. Akkor vissza kell nyúlnunk az Őseredethez, hogy a tank-ságot még a maga autenticitásában ragadjuk meg. Amikor az acél és a gép és a forró srapnel még élő emberi szövettel találkozott. Amikor még ember ember ellen harcolt, és a tank új és félelmetes volt, amikor el-nem-rejtettségében mutatta meg magát a technika a-humánus dimenziója. Keressük azt a félelmetes nagyságot, amiben először megmutatkozott, mielőtt a háború közismert hétköznapiságába süllyedt volna.

És ez a nagyság a Nagy Háborúban (the Great War) mutatkozott meg, amit a kontinensen -- némiképp félrevezetően -- Első Világháborúnak neveznek. Nem bontom ki most az Igazság minden részletét. A Mark harckocsi-családot kell választani. Egy igazi monarchikus, konzervatív harckocsi. Nemesen elegáns, méltósággal hatékony, de nem akar mindenáron győzni. A tank of sportsmen. Nézzék meg, ahogyan a civilek közt forgolódik. Itt egy kép:




Természetesen választhatunk a harckocsik közül esztétikai szempontból is. Az újabb tankok (és nem rohamlövegek, páncélautók, PSZH-k, önjáró légvédelmi ágyúk) mind egyformák és unalmasak: test, rajt torony, és das ist Alles. Nem vicces. Szellemtelen.* De mi az unalmas, sematikus megfogalmazások helyett választhatjuk a kreatívat. Például (és csakis) a Mark-harckocsicsaládot.** Viccesen romboid tank, amit körbefutó lánctalpa minden árkon átvisz. Pompásan valószínűtlen harcjármű. Ráadásul volt belőle fiú és lány változat is! Lövészárokbeli teázáshoz az egyetlen elképzelhető harckocsi. Ráadásul senkinek sincs ilyen tankja. Képzeljük el a szomszédok irigykedő tekintetét, meg ahogyan kérdezgetnek minket, hogy hol vettük, mert ők is ilyet akarnak.

Ian Hamilton Finlay: Necktank (Tate Modern)

--------------------
* Ideologikusan megfogalmazva: a modernitás szellem-ellenessége és technicizáltsága nyilvánul ezekben: az a mesterségesen gerjesztett, a létezésbe erőszakosan-hatoló egyenlőségi tendencia, amely mutatkozik a tömeggyártásban, a szabványosításban, a demokráciában és a tömeges könyvnyomtatásban is. (de ezt csak viccből írtam)
** Hát lássuk. Az orosz Vezgyehod csak egy concept tank volt; a németek páncéldoboza csúnya. A Renault könnyű tankja komolytalan. Amerika nem játszik.