Amikor a „nép szava” nevű farizeus köntös alól kilóg a lóláb

οἱ δὲ Φαρισαῖοι ἀκούσαντες εἶπον, Οὗτος οὐκ ἐκβάλλει τὰ δαιμόνια εἰ μὴ ἐν τῷ Βεελζεβοὺλ ἄρχοντι τῶν δαιμονίων. εἰδὼς δὲ τὰς ἐνθυμήσεις αὐτῶν εἶπεν αὐτοῖς, Πᾶσα βασιλεία μερισθεῖσα καθ’ ἑαυτῆς ἐρημοῦται, καὶ πᾶσα πόλις ἢ οἰκία μερισθεῖσα καθ’ ἑαυτῆς οὐ σταθήσεται. καὶ εἰ ὁ Σατανᾶς τὸν Σατανᾶν ἐκβάλλει, ἐφ’ ἑαυτὸν ἐμερίσθη· πῶς οὖν σταθήσεται ἡ βασιλεία αὐτοῦ; καὶ εἰ ἐγὼ ἐν Βεελζεβοὺλ ἐκβάλλω τὰ δαιμόνια, οἱ υἱοὶ ὑμῶν ἐν τίνι ἐκβάλλουσιν; διὰ τοῦτο αὐτοὶ κριταὶ ἔσονται ὑμῶν.

*

Dési János Tirpákbokrétásra illő írása („A bölcs választókról”) a Népszavában annyira „jó”, hogy egészben lehozzuk:

„A választók mindig »bölcsek« és tudják mit akarnak, és na ugye, a nép az sosem téved — elsősorban ilyesmiket hallunk, alapvetően győztesektől. De a vesztesek is, ha sokkal kényszeredettebb arccal, valami hasonlót mondanak, mert éppen amikor valaki kikap, bután venné ki magát, ha lehülyézné a t. választókat.

Szóval a nép mindig bölcs — mondják — miközben azt gondolják persze magukban mindazok, akiknek nem kedvez az eredmény, hogy marhaságot csinált a nép, rövidesen rá is jön, csak legfeljebb akkor már késő. De hát a népet nem lehet leváltani, tehát igyekezzünk jó képet vágni a dologhoz.

Mi, miután nem vagyunk politikusok, csak egyszerű zsurnaliszták, azért tehetünk néhány megjegyzést. Egyrészt, olyan nincs, hogy a nép bölcs lenne. A nép egyes tagjai lehetnek rettentő okosak, más tagjai nagyon egyszerűek, hogy finoman szóljunk. Az egyes szavazópolgárok közül van olyan, aki alapos megfontolás után hoz valamely döntést és olyan is, aki találomra húzza be az ikszet. Van, aki az értelemnek, van, aki az érzelemnek enged. Nem beszélve arról, aki elhisz minden ígéretet, és olyanról, akit csak az elitek elleni irigység és bosszúvágy vezet. Sok mindenféleképpen döntünk, de mondom még egyszer, nem, mint nép, hanem mint egyének — és a sok külön-külön döntés közös eredményének okát ugyan érdemes megvizsgálni, csak ha értékelhető eredményt akarunk, akkor úgy, hogy ez sok-sok individuum egymástól elkülönült álláspontja. Ezzel együtt persze fogadjuk el, hogy a nép mindig bölcs, csak hogy meg ne sértsük.

Ám tegyünk egy kivételt. Azok, akik Edelényben a gumikalapácsozó képviselőre szavaztak azért nem olyan nagyon bölcsek. Se együtt, se külön-külön.

Pontosan tudták mit tesznek. Igaz, mindenki csak egyetlen pici voksocskával, de mégiscsak a törvényhozásba juttatott egy olyan polgártársat, aki finoman szólva is erősen kifogásolható megjegyzéseket tett, sok rasszista számára afféle megmondó emberré vált. Jelkép is. A más honfitársaink megalázásának kifejezője.

Az a szavazat tehát több, mint bűn ez hiba. És ha el is kell fogadnunk még ezt az eredményt is, azért hadd tegyük hozzá: nagy butaság.

Dési János / Népszava”

*

A fenti írás szánalmasságát aligha kell bizonyítani. Mindezt, még egyszer: a Népszava (N É P S Z A V A) nevű újságban. Ami bizonyításra szorul, az éppen az igazsága, ami a dolog logikai részét illeti. Pont ez a groteszk benne.

Nem csodálkoznánk, ha számos Jobbik- és Fidesz-szavazó egy ilyen cikk olvastán abba a hibába esne, hogy „mivel a Népszava hozta le, ezért éppen az ellenkezője igaz”. Korunk nem ilyen egyszerű. Hazudni nem csak féligazságokkal lehet, de egészekkel is, s a dolog teljesen tragikomikus, amikor olyasvalaki teszi, aki egyébként maga is a „bölcs nép” megvezetéséből él.

Dési most olyat mond, amit egyébként csak következetes, arisztokratikus beállítottságú jobboldaliak, ókonzervatívok mondhatnának, egyenlőséget hirdető baloldaliak sohasem: hogy nincs egyenlőség és igenis van érték- és érvényhierarchia (következésképp tekintély-hierarchia is). De ezt miért a Népszava, az egyenlőség szócsöve mondja? Mert most — így követeli a demokratikus szappanopera forgatókönyve — ezzel lehet felvenni a kesztyűt a nagybetűs Gonosszal szemben, s ez úgy látszik, felülírja az elveket, mint rendesen. (A Gonosz aktualiter éppen a Jobbik, és persze minden bizonnyal OAGÉDÁS). Úgy tűnik tehát, feje tetejére állt a világ: a baloldal indulásánál az egyenlőség jelszavára hivatkozott, korlátlan választójogot követelt a bölcs népnek, vox populi vox dei — mondta először, majd a dei elmaradt. Az akkori protokommunista retorika szerint Gonosz a (természetesen kövér és idióta) királyok, nemesek, a pápa és a papok voltak, akik a „bölcs nép” felett „zsarnokoskodtak”. Az időközben kommunistává avanzsált, majd újra szocialistává, szociáldemokratává, liberálissá, és még ki tudja mivé szerényedett baloldali ideológusok és komisszárok nem csak folyamatosan hazudtak tehát, de még ánuszt is csináltak a szájukból.

Most elérkezett a progresszionizmus azon etapja, amikor a szélsőbaloldal ókonzervatív elveket forgat ki fenekestül és használ fel a maga céljaira a mérsékeltebb baloldal ellen.

Abból, amit Dési megfogalmaz, egyetlen dologra lehet következtetni: ő jónak tartaná a diktatúra azon válfaját, amelyet a bölcsnép helyett most már hülyenép ellenében egy baloldali és „antirasszista” elit gyakorol. Meg kell azonban nyugtatnunk a bölcs farizeus cikkírót, hogy e célokból semmi sem veszett el: a korlátlan választójog éppúgy alkalmas e diktatúra gyakorlására, mint a Lenin-fiúk eszközei. Ezt a Népszavának is nagyon is jól kell tudnia.

*

„Fiúk, most akkor szabadság, egyenlőség, testvériség van vagy nem?”

— Demokratikus párt-e a Jobbik?

— Igen, demokratikus. (Ld. még 1, 2)

— Demokrata-e Eleni Tsakopoulos Kounalakis nagykövetasszony?
— Nem, ő a liberális diktatúra képviselője.

„Az amerikai nagykövetség sajtóosztályán azt a választ kaptuk, hogy Eleni Tsakopoulos Kounalakis nagykövet asszony a parlamentbe bekerülő demokratikus pártok, tehát a Fidesz, az MSZP és az LMP eredményváró rendezvényeire látogatott el. Kérdésünkre, hogy a Jobbik demokratikus párt-e szerintük, nemmel válaszoltak.” (Forrás: Amerikai nagykövet: csak a Fidesz, az LMP és az MSZP — Mandíner)

Az a furcsa helyzet, hogy „a demokrácia igazi képviselői” elméleti csapdába esnek, hiszen nem másokkal, mint „a demokrácia igazi képviselőivel” állnak szemközt. Végleges gyakorlati csapdáról persze nincs szó: vannak különféle fegyverek, amelyek alkalmasak az ilyen konfliktusok elsimítására.

A fenti egyenleteket természetesen fordítva is felállíthattuk volna, ahogy azt Eleni tette az idézetben, és még sokféleképpen. Olyan verziók is lehetségesek például, amelyekben az MSzP és/vagy az LMP és/vagy a Fidesz nem demokratikusak, a többiek (+/-Jobbik) pedig igen. A demokrácia tiszta elvként ugyanis sohasem létezett, és minden bizonnyal soha nem is fog létezni (ámbár, ha igen, akkor inkább meneküljünk), viszont minden ún. demokratikus erő „az igazi demokrácia” letéteményesének vallja magát.

Quis — Vezetettek és vezetők — avagy appendix az előző kiegészítéshez

Don Loxon szélmalomharcába segítőkész Sanchoként beszállva, időt és fáradságot nem kímélve begépeltem ma reggel az alábbi sorokat. Valószínűleg szalonunk tájékozott és művelt közönségének nem ismeretlenek az idézett gondolatok, de mivel régen játszottunk, így a szerző neve kitalálásra vár.

A társadalmakon belül érvényesülő politikai erőknek a működése, amely a liberalizmust összetevőire bontotta szét egy százesztendős tevékenység folyamán, s amelynek eredménye most, korunk nagy válságában olyan tragikusan jelentkezik Európában, sokkalta több, mint politikai, közgazdasági, vagy társadalmi igazságtalanságok megszüntetésére irányuló erőfeszítés. Ez a válság egy általános, belső, lelki konfliktust is jelent.

Hogy ez a válság mennyire pszichológiai tünetként jelentkezik, mennyire belső, lelki gyökerekből táplálkozik, azt semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy a kettéhasadt liberalizmus mindkét táborában ott szerepel zavaros belső tartalommal és elnyomorítva, de kétségtelenül nagy feszítő erővel, mint egy bizonyos fajta emberi önérzet követelőzését kifejező, és az egyenlőség és az autonómia eszméjére utaló jelszó, a demokrácia. A demokrácia jelszavát harsogja egy emberöltő óta minden és mindenki. Az elképesztő vagyoni és ennélfogva társadalmi színvonalkülönbséget involváló és végső elemzésben a pénz janicsáruralmát jelentő kapitalisztikus társadalmi rend liberális államának az autonómia illúziójában élő tömege éppúgy a demokráciát űzi és hajszolja és hiszi, mint a tömegautonómia eszméjét véres terrorral gúnyoló bolsevizmus diktatúrájának az egyenlőség illúziójában élő, s önmagát az egyenlő nyomorúsággal vigasztaló proletariátusa. S ez azt mutatja, hogy végső elemzésben nem a szociális emelkedés a főprobléma ma már, hanem a vezetők és vezetettek, a szürke, sőt uniformizált és atomjaiban jelentéktelen, de együttesen rettentő erőt képviselő tömeg, meg az élet élén járó, egyénileg is tényezőkből álló, a tömegemberre nyomasztólag ható nagy immanens értékű, de aránylag kis létszámú elit pöre az, ami most a krízis tetőfokára jutott. [...]

A vezetés: saját álláspont érvényesítése. A vezetettség: idegen álláspont elfogadása. Az elsőben kisebb vagy nagyobb mértékben benne bujkál a hatalom fogalma, a másodikban alárendelés van és engedelmességet involvál. Az elsőnek egyetlen erkölcsi, ennélfogva jogosultsági alapja lehet: az álláspont helyes voltának tudata. A másodiknak: bizalom az idegen álláspont helyessége iránt (vagy ha ez nincs meg, kénytelen-kelletlen meghajlás a hatalom fenyegetése előtt).

Egy idegen álláspont elfogadása bekövetkezhetik belátás alapján és bekövetkezhetik bizalom alapján. Az elsőhöz az álláspontot képviselő vezető színvonalát megközelítő értelmi színvonal és hozzáértés kell, hiszen az álláspontot meg kell érteni és ki kell értékelni, hogy a belátás élménye bekövetkezzék. A vezető álláspontjának belátás alapján való elfogadásához tehát kongeniális műveltség, sőt, ha szabad ezt a kifejezést használnunk, szakértelem kell. Már pedig ez a társadalmi és politikai kérdésekhez igen kevéssé, vagy egyáltalán nem értő átlagemberben nincs meg, hiszen ez az egyes hivatásokon és szakmákon kívülálló, azokon felül többletet jelentő műveltségi és ismeretanyagot jelent, aminek megszerzéséhez az emberek túlnyomó részének nincs és nem is lehet ideje, hisz saját szakmáját kell elsősorban jól megtanulnia, arról nem is beszélve, hogy ehhez hajlam is kel és a dolgoknak olyan magaslatokról való szemlélete, ahova feljutni nagyon nehéz.

Innen van az, hogy a vezető álláspontjának elfogadása a vezetettek messze túlnyomó többségének részéről bizalom alapján történik, ha egyáltalán megtörténik. Ez a bizalom lényegében a vezetők magasabbrendűségének elfogadása és hit a jóhiszeműségükben. [...]

És ez az, ami hiányzik. Éspedig nem azért hiányzik, amiért a tömeg hiszi, hogy t.i. a vezetők kategóriája nem méltó a bizalomra, hiszen a vezetők ma sem gyarlóbbak, mint a múltban voltak, legfeljebb csak a közéjük furakodott nem odavaló elemek száma nagyobb, hanem azért, mert a vezetők mások, más kategória, mint a tömeg, s a tömeg önérzetének ez nem tetszik.

A tömeg vagy bálványokat akar, vagy ugyanolyan embereket, mint ő maga. S a „vezető”, az „elit” egyik sem a kettő közül. A vezető nem bálvány, csak ember, mint ember azonban más, idegen, akiben a tömeg rendszerint hiába keresi a számára ismerős és így megnyugtató vonásokat.

Nagyjában a mennyiség és a minőség harcáról van tehát szó a tömeg és az elit mostani válságában. A vezetettek önérzete tiltakozik a vezetők ellen, részint azért, mert a tömeg túlbecsüli önmagát, részint meg mert a vezetőket idegennek, egy a saját kategóriáján kívülálló, sőt fölötte álló kategóriának, s így a vezetést kívülről jövőnek, ennélfogva megalázónak érzi, s azonfelül szükségképen helytelennek is. A minden emberiben elkerülhetetlenül ott lévő hiba meglátása a tömegemberben azt az illúziót kelti, hogy ő jobban tudná csinálni, mert a tömeg mindig csak a követelményekkel van tisztában, a nehézségekkel nem. Röviden: a tömeg ereje tudatában autonómiára törekszik, mert még nem tanulta meg, hogy a vezetők és vezetettek között szükségképi és örök különbség van.

A vezetők és vezetettek között egyébként mindig ellentét volt a történelem folyamán. A különbség a múlt és a jelen között csupán az, hogy az elmúlt korokban a tömeg nem tudta, vagy nem merte kimondani, hogy a vezetést akarja, s ma már tudja azt, és ezt olyan természetesnek találja, hogy ki is meri mondani. A középszerűség a múltban még szégyellte azt, hogy olyat akar, ami nem illeti meg, és még önmaga előtt is illúziók mögé rejtette abbeli törekvéseit, amikor hol azt hitte, hogy a rabszolgaság és a bűn világrendjét törüli el, hol azt, hogy egy vallás bénító béklyóit töri össze, hol meg bizonyos megkülönböztető elemek alapján élvezett előjogok ellen harcolt, s nevezte ezeket a törekvéseket hol a keresztény világrend felépítésének, hol reformációnak, hol Liberté-Egalité-Fraternité forradalomnak. Korunkban azonban már eljutott az örök mozgatóhoz, a hatalom akarásához, a „Wille zur Macht“-hoz, és egyszerűen a hatalomért harcol, a vezetők, az elit ellen harcol, bárkik legyenek is azok, és megalázottnak érzett önérzete miatt harcol, pontosabban amiatt, amit megalázott önérzetének érez és tart. Az emberi lélekből addig-addig kopott a középkorban beleépített alázat, míg bűnből erénnyé nem vált a gőg, s addig-addig beszéltek a tömegnek emberi „méltóságról” a különböző korok bölcselői (és bujtogatói), míg az ember, különösen a másodrendű ember el is hitte, hogy neki „méltósága” van. Mivel pedig az élet könyörtelensége ennek rendszerint az ellenkezőjét bizonyítja, a tömeg szemében a fennálló társadalmi szerkezet, bármily legyen is az, mindig igazságtalan. A tragikus tévedés az, hogy az egyenlőség nem tény, hanem csak követelmény, s a tömeg nincs tisztában a kettő közti óriási különbséggel. Az igazság az, hogy az emberek nem egyenlők, s a tömeg azt hiszi, hogy ez nem természetes, hanem igazságtalanul létrehozott mesterséges állapot. A tömegek a tények és követelmények belső ellentmondásának beteges lelkiállapotába kerülnek, s ez az állapot igazában egy alacsonyrendűségi érzés, a másodrangúság tudomásának dühítő élménye. A tömeg alacsonyrendűnek látja és tudja magát, s azt hiszi, hogy azért alacsonyrendű, mert egy magasabbrendű kategória van felette, más szavakkal azt hiszi, hogy csak relatíve alacsonyrendű, nem pedig abszolút értelemben az, ennélfogva ha a magasabbrendű kategóriát megsemmisíti, automatikusan magasabbrendűvé válik. Pedig az emberi társadalom szükségképen és elkerülhetetlenül oszlik két kategóriára, elitre és tömegre, és ez mindig így volt, csak a formák és a kiválasztás szempontjai változtak időnkint: tegnapelőtt a fizikai erő, a testi bátorság, vagy a vakmerőség szelektálta ki az elitet, a vezetőt, tegnap a származás és a születés, ma a képzettség, vagy az üzleti szerencse. [...]

Elit az, aki több, mint a szokásos, vagy legalábbis elindult azon az úton, ami nagyobb értékűvé tesz, és ezt az utat tudatosan, programatikusan, erkölcsi formák között és elkülönülési szándékkal járja tehetsége, akaratereje és magasabb igényei alapján. Elit a belsőleg önálló ember, az igazságokat megállapító és nem átvevő típus, az úgynevezett egyéniségnek az a fajtája, amelyből a személyiségek fejlődnek ki.

Ezzel a típussal áll szemben a saját szakterületükön kívüleső kérdésekben önállótlanok, tájékozatlanok, az egyéni vállakozásoktól visszariadók, kívülről kapott szuggesztiókra szorulók, a lelkileg különösebben nem kvalifikált szürkék rettentő mennyisége: a tömeg. [...]

A tömegben kialakult egyformasági meggyőződésnek egyik alapoka az, hogy a tömegember nem látja azt a teljesítményt, nincs módja megfigyelni azokat az egyéni erőfeszítéseket, munkát és fáradságot, amelyek az elitet kiemelik és elitté teszik, nem úgy, mint a régebbi korokban, amikor ezek az erőfeszítések úgyszólva a tömeg szeme előtt zajlottak le, amely így inkább képes volt egy-egy elitté emelkedés irigyelt tényébe belenyugodni. A modern életben az elitté emelkedés fázisa láthatatlan és éppen a látványos jelleg hiányzik belőle, főleg pedig éppen a tömegnek nincs alkalma látni ezt, sőt, ha látja is — a legprimitívebb küzdőterületen, a sporton, és a legegyszerűbb művészeten, a színjátszáson kívül —, erkölcsileg nem értékeli, noha az imádott színésznő, a körülrajongott filmsztár, vagy a tömeg forró szeretetével elárasztott sportnagyság kultusza mutatja, hogy az átlagon felülemelkedő teljesítmény iránti hódolat ösztönös, sőt lényegadó emberi tulajdonság. Ugyanaz a tömeg, amely szeretetének és tiszteletének ezer jelével képes elárasztani egy melegen búgó hangot, vagy azt a három centimétert, amellyel az egyik sportoló magasabbra ugrik, mint a másik, egy a társadalom számára hasonlíthatatlanul többet érő rekordteljesítménytől dühösen meg akarja vonni a megbecsülés jelét, pusztán azért, mert az nem mérhető stopperórával, vagy azt nem világítják meg Jupiter-lámpák s így annak nagyságát és értékét közvetlenül nem szemlélheti és nem észlelheti. Így a tömeg egyszerűen csak maga fölött látja az elitet és e miatt fel van háborodva. [...]

Az elit létezésének tényét így vagy rezignált keserűséggel tudomásul veszi, s ezesetben megmarad az irigység passzivitásában, vagy pedig, ha elegendően vannak és egy kívülről jövő energia akcióba hozza, fellázad ellene, és ezesetben forradalmár. Belső konfliktusának feloldására azonban semmi esetre sem kezd hozzá egy vállalkozáshoz az általa annyira irigyelt elit színvonalának elérésére, hisz ha ezt tenné, akkor nem volna tömegember, akkor elit volna. Ennélfogva a tömeg kollektíve lázad fel az elit ellen, s az elit létezésének irritációjától úgy igyekszik megszabadulni, hogy meg akarja semmisíteni, asszimilálni akarja saját szürke világába, saját színvonalára akarja lehúzni az elitet, s ezt a velleitását nevezi — irigység helyett — demokráciának.

• Kiegészítés a statisztika illúziójához

Kiegészítés a statisztika illúziójához

Ebben az új helyzetben az, hogy ami lent volt és felkerült, éppen olyan végzetes, mint az, hogy ami fent volt, az elmerült. A tömeg helye lent van, ahogy lent van a tudattalan helye is. Sorsa szerint ide tartozik. Az ökör, ha a szekeret húzza és szánt, szent állat. Ha felkerül, sárkánnyá változik. Az ekét nem húzza többé, az igát ledobja, megvadul és tüzet okád. Az uralkodó helye fent van, mint a tudaté. Sorsa szerint ide tartozik. Az angyal, ha fent él, szent lény, de ha lemerül, ördögivé változik. Nem áraszt világosságot és tüze vulkanikus lesz. Ha a tudattalan, amelynek helye lent van, felkerült, éppen olyan démonikussá válik, mint a tudat, amelynek helye fent volt és lemerül. A szent igavonóból sárkány lesz, a szent világosság angyalából sátán. Mert ami lent türelmesen szolgáló ökör, az fent szörnyeteg, és ami fent fényes angyal, az lent ördög. És az, hogy az igavonóból sárkány lett, éppen olyan katasztrófa, mint az, ahogy az angyalból sátán.

Vannak, akik még ma is azt merészelik hinni, hogy az igavonó a jármot eleget viselte, s most már ideje az angyal helyébe lépni, hadd húzza az az ekét. Az észrevétel figyelemre méltó lenne, ha időnként meg lehetne tenni, hogy az ember a hasát a nyakán, az agyát pedig a gyomra alatt viselné. Éppen olyan értelmes lenne a fákat felkérni arra, hogy ezek után gyökereiket dugjak ki a földből, ágaikat pedig fúrják a talajba. A has felül, a nyakon éppen olyan démonikussá válnék, mint az agy alul. Ha a belek elkezdenének gondolkozni és életterveket szőni, ezek bél-gondolatok lennének. Mint ahogy a tömeg uralomra jutásának legelső jele a belek gondolkozásának felülkerekedése volt: előtérbe lépett minden, ami táplálék, gazdaság, gyomor, földi javak, étel. A sárkány egész léte, hogy zabái és horkol.

Ha pedig nem tud jóllakni, rablásra indul, és aki eléje kerül, azt leüti. Nyersanyagra van szüksége —, a tömeg korszakának jelszava: nyersanyag. De ha az agy lemerülne, és elfoglalná a belek helyét, fel kellene hogy lázadjon abban a sötétben, amelyet nem szokott meg, s amely lénye ellen van. Mint ahogy a lemerült szellemi ember ma nem egyéb, mint színtiszta lázadás.

Hamvas Béla: A Vízöntő (3.)

• Loxon: A statisztika illúziója

A statisztika illúziója

A poszt címe azonos René Guénon jelentős művének, A mennyiség uralma és az idők jelei c. könyvnek egyik fejezetcímével. Nem célom e fejezetet idézni, mindenesetre rokon az alábbi gondolatokkal.

Minthogy kis hazánkban közelegnek az úgynevezett „választások”, és az ilyenkor parabolikus iramnövekedésben megkergülő „nemzet” alig lát már ki a különféle „közvéleménykutatásokból” és a statisztikai hadviselés sztratégoszainak egeket ostromló és poklokat vizionáló tervezeteiből, jó lesz felidéznünk néhány észhiányosok számára hideg teával felérő, józanabbak csészéjét forrító, egyszerű, és egymással szorosan összefüggő alapigazságot.

Az első alapigazság, hogy a szabadság nem választás, hanem teremtés kérdése. Aki egy előregyártott választékból kiválaszt egyet, az voltaképpen nem dönt, hanem halmozott szuggesztióknak kiszolgáltatva elfogad egy nem saját paradigmát (amely annál fogva, hogy nem saját, még esetleges is). Teheti ezt több-kevesebb tudatossággal, spekulációval, ám a lényegen ez nem sokat változtat.

A második alapigazság, hogy a dolgok nem a választáson, nem a szavazófülkékben, és nem is a választási bizottságokban dőlnek el, még az ún. demokrácia terepét tekintve sem. A dolgok a tudatformálásnál dőlnek el. Az, hogy Kovács Pistike az SZDSZ-re, az MDF-re vagy az LMP-re húzza-e be az X-et, hogy józsinéni és maribácsi az emeszpére, Okos Tóni a Fideszre, Fritz a Jobbikra szavaz, már csak a tudatformálás következménye. A tömeges választásokon nem Shakespeare Hamlet-je zajlik, hanem vaskos commedia dell'arte, Arlecchinókkal, Brighellákkal, Pulcinellákkal és Pedrolinókkal.

Akik pedig a tudatformálást alsóközép-szinten végzik, azok Tartagliák, Pantalonék, Dottorék és Capitanók — ezek az úgynevezett „politikusok”. De már az ő tudatuk is formált: a középszintű tudatformálás ugyanis a demokratikus médián keresztül zajlik, annak minden szegmensében, szuggesztiók formájában. A tömeg (nem csak fizikai értelemben érvényes) tehetetlenségének elve alapján ennek sikeressége határozza meg, hogy milyen százalékban kapják meg szavazataikat az egyes pártok. Egyértelmű tehát, hogy szabad ember szavazata akkor sem számítana, ha volna miből választani, és leadná, ugyanis a többség irányított. Relatíve szabad ember kevés van, birka pedig sok, ezért a pleithokráciában a véleményipar birkákkal bebifláztatott reklámjai alakítják ki a termékválasztást, az áru pedig feltölti a parlamenti széksorokat. A demokrácia nem más, mint politikai kapitalizmus, véleményipari konglomerátum, élén azon logikai abszurdum uralgó híveivel, hogy „többen benyelik” = „jobb”.

A demokrácia a szám erőszakja az értelem felett, a többség erőszakja a minőség felett, a sokak kollektív erőszakja a szabadok és kiválók szabadsága felett.

A demokrácia az egyenlőség babonájára épül, de még az egyenlőség elvét sem tekinti magára kötelező érvényűnek.

A többség pedig nem más a demokráciában, mint a hazugok, valamint manipulátorok szócsöve, egyfajta instrumentum, amellyel a hazugságok, a demagógia és a sötétség uralmát a világban a tömeg támogatásával biztosítani lehet, szóval a demokrácia nem más, mint tősgyökeres populizmus, magának a populizmusnak a rendszere, a maga sajátosan pidginizált értelmiségi nyelvezetével.

A tömegtámogatásra való hivatkozás valójában a manipulátorok zsarnoksága és zsarolása a szabad emberek felett, akik tudják jól, hogy a tömeg véleménye az igazság és a tettek szükségességének, illetve minőségének meghatározása szempontjából jelentéktelen.

A szavazó emberek nem individuumok, hanem statisztikai egyen-egységek egy többmilliós, kollektív halmazból, terminálok a véleményipar számítástechnikai gépezetén, „szabadságuk” e rendszerben a 0,000001%-nál is csekélyebb.

A fűzfapoéta bolsevik forradalma és a nagyszombati remete

Itt a nyilam! mibe lőjjem?

Itt a nyilam! mibe lőjjem?
Királyi szék áll előttem,
Belelövöm bársonyába,
Hogy csak ugy porzik kínjába'.
Éljen,
Éljen a köztársaság!

A korona nagyon drága,
Nem való az a királyra;
A királyra! ugyan minek
Szamáron a bársony nyereg?
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Piros bársony köpönyege,
Ide vele, hamar ide,
Lesz belőle lótakaró,
Ugyis épen arra való,
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Arany pálca a markában,
Csavarjuk ki hamarjában;
Ásót, kapát a kezébe,
Ássa meg a sírját véle!
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Ez egyszer csak annyit mondok:
Jó soká voltunk bolondok,
Legyen egy kis eszünk végre,
Másszunk a király képére.
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Debrecen, 1848. december

Akasszátok föl a királyokat!

Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat —
Akasszátok föl a királyokat!

Kaszálhatd a fűt világvégig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat —
Akasszátok föl a királyokat!

Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! —
Akasszátok föl a királyokat!

Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad —
Akasszátok föl a királyokat!

Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt —
Akasszátok föl a királyokat!

Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? —
Akasszátok föl a királyokat!

Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad —
Akasszátok föl a királyokat!

Debrecen, 1848. december

(Ezek voltak Petőfi Sándor bolsevik fűzfapoéta úgynevezett „versei”)

*

Miközben a demokratikus pártok-mozgalmak (vagyis a világ és a történelem legsötétebb államformájának védnökei) lázasan készülődnek arra, hogy a szélsőségesen baloldali Petőfi és Kossuth örökül maradt jakobinus gúnyáit különféle köztereken próbálgassák, s eljátsszák az ostoba démonűző táncot, ki-ki mi ellen (jóhiszeműen vagy kevésbé) hasznát vehetni gondolja, s észre sem venni szándékozván, hogy eme verbunkos még mindig — a régi szabadkőműves-kuruc nóta rigmusára — „Ferenc Jóska” [sic], Metternich és „bresciai hiéna” elleni harczba toboroz, tekintet nélkül arra, hogy a magyar nemzet és a birodalmi idea ellenségeit ünneplik, s hogy erre nem csak épelméjű ok, de semmi szükség sincs, mert már százszorosan eléretett, sőt túl is teljesíttetett, amit ezek a forradalmi marxisták akartak, mi csendben megemlékezünk a nagyszombati remetéről, aki — tekintettel aulikus, ókonzervatív voltára — a baloldali lázadás ellen foglalt állást, mint minden nagy tudású, jó érzésű fő a XIX. század közepének Magyaroroszágán. Tisztelet minden olyan kivételnek, amely ezzel az általános és gigantikus néphülyítéssel legalább a formai szimpátiák szintjén, és egy „kiegyezés”-szerű nívón szembehelyezkedik.

Bizony, ha kuruc és labanc között választanunk kell, habozás nélkül a „labanc” címkét választjuk.

A Nagyszombati Remete
(Der Einsiedler von Tirnau)

Rövid pár sor jelentette csak a lapokban szentmiklósi és óvári gr. Pongrácz Arnold 80 éves korában bekövetkezett halálát. Pedig e név messze túl Magyarország határán is ismert és becsült volt nemcsak mint egy különcz, de szeretetreméltó nagy uré, hanem úgyis, mint minden idők legkiválóbb sakkjátszói egyikéé, kinek híre abban a csendes, de kiterjedt körben, mely a 64 fehér és fekete koczka mezején áldoz a sakkjáték hallgatag múzsájának, méltán fényeskedhetik egy Morphy Pál, Winawer, Steinitz és Zuckertorté mellett.

Gróf Pongrácz Arnold, ki Nedeczen 1810-ben július 18-án született, az ötvenes évek ama nagy sakkista-nemzedékéhez tartozott, melynek mesterei, Bayer Konrád, Novotny, Plachutta, és Willmers, a feladvány-művészetnek eddig nem sejtett felvirágzást adtak, új és meglepő ötleteikkel csodálatba ejtették a sakk-világot, kiknek nem egy alkotását máig sem multa felül senki.

Pongrácz gróf, bár mély elméjű strategista volt, nem igen vett részt nyilvános tornákon, hanem összes teremtő erejét, a melynek kifejtésére visszavonult élete időt eleget adott a «nagyszombati remeté»-nek, mint a hogy különös életmódjáért elnevezték, a sakkproblémák azon nemének művelésére szentelte, melyek indirekt feladványok, «önmatt»-ok (gagne qui perd, probléme inverse) neve alatt ismeretesek, és épen rendkívüli nehézségük miatt csak kevesek által műveltetnek.

Első nagyobb «önmatt»-ja, mely rendkívüli feltűnést keltett, 1856-ban látott napvilágot s követte ezt csakhamar egy egész sorozat, a melyben egy sem volt, mely ízléses kompoziczió vagy genialis fordulat által ki ne tűnt volna. Még ugyanazon évben részt vett az Era feladvány tornájában, 1861-ben a bristoli tornában a harmadik díjat nyerte s az 1862-iki nagy brit tornában kitűnő küldeményeért az önmattra kijelölt díjat.

Mind e versenyekben elismert sakkfejedelmekkel szemben vette fel a keztyűt Pongrácz gróf, mint Magyarország championa.

De még nagyobb tevékenységet fejtett ki Pongrácz gróf a sakkjáték népszerűsítése terén. Egyik főtényezője volt a bécsi sakk-kör megalapításának, akkor, mikor ez még az első sakk-kör volt az egész monarkhiá-ban. Elte végéig dísztagja is maradt annak, ép úgy, mint a hogy dísztagja volt a budapesti és a lipcsei sakk-köröknek is.

Benne egy igazi nagy magyar sakkjátszó hunyt el azok közül, a kik ismert nevet vívtak ki magoknak a külföldön is. Mert Kolisch báró, bár szintén magyar születésű, rövid idő múlva Bécsbe tette át nem közönséges diadalai székhelyét, melyek során Morphy jeles német mérkőzőjével, Paulsennel is egyenrangú erőnek bizonyult; a magyar Günsberg Izidor pedig a hamburgi nemzetközi torna első dijának győztese, a «Mephisto» név alatt ismert kitűnő sakkjátszó, hazánkat régóta elhagyta s Londonba költözött ki.

Szép gondolatokat tisztán és szabatosan adni elő, ebben van Pongrácz Arnold grófnak, mint feladványszerzőnek nagy és elvitázhatatlan érdeme. Egy hosszú életen át ezen a téren létrehozott alkotásai kiváló gazdagodásai lennének minden bizonynyal az amúgy is szegény magyar sakkjáték-irodalomnak.

A «Vasárnapi Újság» évek hosszú során keresztül sok jeles feladványt közölt az elhunyt mestertől. Mai számunkban is két feladványt közlünk a nagyszombati remetétől. — E feladványok nem állnak ugyan az elhunyt mester korábbi nagyszabású ós genialis kivitelű feladványainak magas színvonalán, de tekintettel arra, hogy Pongrácz gróf azokat 73 éves korában szerzetté, e feladványok is élénk bizonyságai lankadatlan teremtő erejének.

Forrás: Vasárnapi Ujság, XXXVII. ÉVFOLYAM. 30. SZÁM. 1890.

epa.niif.hu/00000/00030/01899/pdf/01899.pdf

További források:

• Szinnyei József: Pongrácz Arnold (szentmiklósi és óvári gróf) in: Magyar írók élete és munkái.
• Mikitovics János: gróf Pongrácz Arnold (feladványokkal)

Szentmiklósi és óvári gr. Pongrácz Arnold (1810—1890), cs. és kir. kamarás, avagy a Nagyszombati Remete (Der Einsiedler von Tirnau)

A Józan Ész hatalmáról

2006. — szeptember 17. után, október 23. előtt

*

„Mindazokkal a fegyverekkel, melyeket ellenfeleink használhatnának ellenünk, nekünk is el kell látnunk magunkat. A törvénykönyv kifejezéseinek legfinomabb árnyalataival és fogásaival is tisztában kell lennünk, hogy igazolhassuk magunkat, amikor majd ítéleteket kell mondanunk, melyek rendellenesen arcátlanoknak és igazságtalanoknak tűnhetnek fel, fontos ugyanis, hogy az ilyen döntéseket úgy tálaljuk, mintha legmagasztosabb erkölcsi elveket fejeznének ki, törvényes formába öntve. Vezetőségünknek körül kell vennie magát a civilizációnak mindama erőtényezőivel, melyek között majd működnie kell. Körül fogja venni magát közírókkal, gyakorlati jogászokkal, közigazgatási tisztviselőkkel, diplomatákkal és végül olyan személyekkel, akik szakiskoláinkban legmagasabb fokú különleges képzésben részesültek. Ezek a személyek ismerni fogják a társadalmi szerkezet valamennyi titkát, jártasak lesznek minden politikai ábécé és szókincs nyelvhasználatában; meg fogják ismertetni velük az emberi természet mélységeit, az emberi léleknek mindazokat az érzékeny húrjait, amelyeken majd játszaniuk kell.”

*

2010.: Az úgynevezett „magyar parlament” leges-legutolsó ülésén az MSZP — valamint az időközben gyorsan eltüntetett SZDSZ a két párt szégyenletes és 2006-ban puha terrorba forduló 4+4 évét lezárandó — szánalmas „miniszterelnökjelöltje” egy még az úgynevezett „köztársaság” úgynevezett „alkotmányának” is ellentmondó törvényjavaslattal örvendeztette meg a hont. Az erről való szavazás nyíltan, tehát név szerint kellett történjen, minden bizonnyal a pontos dokumentáció kedvéért. A „köztársasági elnök” további vacilláció nélkül — vallási vezetők és egyéb közéleti szereplők egyértelmű zsarolása mellett — aláírta ezt az aggályos tartalmú és még aggályosabb körülmények közepette született firkálmányt (mindeközben ezzel egyidejűleg sokkal kisebb jelentőségű törvénytervezeteket továbbküldött újratárgyalásra és további elbírálásra a megfelelő szervekhez).

*

K. Z. (kápó) úrnak sok szeretettel:

A kommentálás lehetőségét — korlátozandó az ellenvéleménnyilvánítás szabadságát — letiltottam.

Falco chicquera

Demokratikus dilemmák

+ vs. ?
+ vs. ?
+ vs. ?
vs. vs. ?
+ + ?


s aki választ:

1.
2.

Vélemény a „törvényhozásról”

Az internetes fórumokon ölre mennek egymással a vitatkozók — köztük néhány szórakozásra szakosodott nick — : helyes-e a holokauszttagadási törvény vagy sem, ki szavazott jól és ki rosszul a Parlamentben, egy szinten kezelhető-e a kommunista népirtás, mint a náci, kinek a kicsodája micsoda, kinek-minek a micsodáját hova kellene pozicionálni.

Jönnek új és újabb nyilatkozatok, botrányosak és szívet melengetők, bicskanyitogatók és humánus lelket felmagasztosítók. Van, amelyik bizonyára „spontán”, és száz százalék, hogy főleg olyanok, amelyeket külfönféle politikai erők vetnek be megfelelően provokatív tálalásban, hogy sakkozzanak a démosz érzéseivel, indulataival, szimpátiájával, véleményeivel (ezen erők egy dologban közösek: mind szélsőbaloldaliak, azaz demokraták). Ez egy iparág, és sokszor ugyanazok nyomkodják a piros gombot, akik a zöldet, attól függően, mi a cél. Bábszínház, damilok, előre kiszámítható reakciók.

Nos, tőlem ilyen véleményt nem fognak olvasni. Igazából egyetlen dolgot tartok az egész kérdésben döntőnek: érvényesek lehetnek-e ránk olyan törvények, amelyeket erkölcsi és emberi nullák hoznak? Kell-e egyáltalán foglalkoznunk olyan véleményekkel, amelyeket jól meghatározott célok érdekében irányítanak, mozgatnak trágya manipulátorok, előre becsatornázott, korrupt szavazógépek és szánalmas médialakájok? Kell-e foglalkoznunk (pro vagy kontra) eleve manipulatív megfogalmazású rendeletekkel, amelyekre se igent, se nemet, se nemtudomot nem lehet mondani?

Nem.

Mental Disorder Forum

Az MDF által eltávolíttatott anyag itt tekinthető meg.

„Auriga” kommentárja a fent látható videóhoz:

A most következő leírhatatlan jelenetben képszerűen és rendkívül érzékletesen ábrázolva jelenik meg az az emberfeletti benső küzdelem, amit az MDF politikusai vívnak saját gondolataik, céljaik megértése és szavakban való kifejezése közben. A fújtató, szörcsögő, latex-ruhás, bottal támadó szörny a nyelvi, kifejezési nehézségek fizikai testben inkarnálódott alakja, míg a jólfésült hős a jó szándékú, bátor, ámde esélytelen párttagok megszemélyesítője:

Az látszatrúl

Teakadémiánk mai témája :
Tamás Gáspár Miklós (a Nép Szava): Félelem és reszketés a Filozófiai Intézetben c. cikke.
(Előzményeket illetően ld. Tevvton összefoglalását: Filozófusok egy kanál vízben)
Műfaj: olvasmánynapló, cikkrecenzió, bírálat.

Egyrészt szerzőnk rendkívül paprikás lehet, hogy a Fil. Inst. zűrös ügyeit más is tárgyalhatja a mélyen tisztelt világegyetemben, nem csak ő. „Az egész sajtóvitát sajnálatosnak tartom. Egyrészt a mi belső ügyeink nem annyira fontosak, hogy a médiumok ekkora fölületet szánjanak rájuk” — írja.

Nem kellett volna, Uraim, nem kellett volna. Titokban kellett volna mindent csinálni, a reakciós elemek veszélyes tekintete elől elzárva. Kár, hogy ez már nem lehetséges, és a filozófia honi váteszei a zantiszemita, inkompetens és maradi gyűlöletbeszély koncává váltak. „A nyilvánosság mai szörnyű helyzetében” még az is előfordulhat, hogy posztot írunk. Apage, Tevvton, apage Loxon, apage mindenki, aki nem a Párt és a Nép oldalán áll.

„A szokványos magyarországi polarizáció dühödt közhelyvilága” fog megnyilvánulni posztunkban, igen. Mi ez a polarizáció, és hogyan térképezhetjük fel dühödt közhelyvilágát? Íme, erről van szó:

Heller Ágnes: A gyűlöletbeszéd, mint az értelmiség hivatása (Népszabadság, 2009. január 18.)

A polarizáció egyik pólusát tehát megtaláltuk. A másik pólust ne keressük túl messze. Szerzőnk az. Bár Őfőfilozófussága a (hülyekonzervatív, mégis furamód liberálist-jelölő) elnöki támogatottság ellenére is mézes sütit adott a gyanúsabbik jelöltnek, Boros Jánosnak, akinek — látva „kollégáink” támogatásának hiányát, s bötsületes démokrata lévén, mint amilyen TGM — le kellett volna vonnia a tanulságot, és ha lelke jelen lett volna, átadni helyét Gábor Györgynek, a keresztény antijudaizmus nagy szakértőjének. Az eredmény persze az antidemokratikus csorba ellenére így sem olyan rossz (bár ez maradjon titok, hiszen „a mi belső ügyeink nem annyira fontosak”), de azért mégiscsak a többségi elvet kellett volna érvényesíteni, mert hát vox populi vox Dei.

Ezután olvasmánynaplónk körmölőjének pennájáról a ténta kicsit a pergámenre loccsan, mert T. G. M. belemegy valami fura zsidózási ügy homályos kiteregetésébe, s „a nyilvánosság mai szörnyű helyzetében” csaliként kitesz az általa veszélyesnek és polarizáltnak ítélt olvasóközönség elé egy monogrammot — tulajdonosát nem ismerem, de nem is érdekel —, amely egy bizonyos „süvölvényt” takar, aki így bizonyára, T. G. M. puha sajtódiktatúrájának hatására hamar megtanulja majd, hol lakik Jehova. Hiszen ez az ügy jó eséllyel majd „belesuvad a szokványos magyarországi polarizáció dühödt közhelyvilágába, s onnan már a jóisten se tudja kiszuszakolni”, ugye.

Ezzel a szép és elegáns rávezetéssel a cikkíró végre elérkezhet mondanivalójának főfogásához. Kést, villát elő! Halak, horogra!

„Beszéljünk magyarul.” — mond a szerző — „Mit sugall mindez — egyébként lehet, hogy tévesen — a magyarországi értelmiségnek? Azt, hogy zsidó és/vagy liberális, netán baloldali emberek nem tölthetnek be vezető tisztségeket a most készülő új Magyarországon, továbbá azt, hogy az antiszemita és az antiliberális/antiszocialista magatartást a (hatalomátvételre készülő, illetve a hatalmat már félig-meddig birtokló) »vezető körök« jutalmazni fogják. Ez a LÁTSZAT, amelyet a konzervatív vezető köröknek (saját jól fölfogott érdekükben is) kerülniük kellene.”

Ó, hát persze! Cikkrecenzorunk végre elégedetten szardíniásdobozt bont és belőle a kis, fejetlen halakat, meg a zord fel-nem-ismerés fellegeit oszlató szent felkenetés olaját a fejére önti: a készülő hatalomátvétel árnyai és rettenete! Igazi rhéma! Weimar, Weimar über alles.

No de értik, ugye, mármint a lényeget. Még a látszatát is kerülni kell az ún. antiszemitizmusnak. Ez azért is fontos, mert — mint a szerző figyelmeztet — „Magyarországon a »zsidó« szó megpillantásakor vagy hallatán mindenki elveszíti az eszét, és pszichopatologikus dühöngésbe kezd. Minden nézeteltérés, amelyben a »zsidó« szerepel, másodpercek alatt irracionálissá változik.” (Ezt természetesen „Gorkij” hozzászólása is jól illusztrálja a cikk on-line változata alatt.)

Ccö, ccö. Lári-fári kérem, ahogy az Úr mondaná.

Tényleg beszéljünk magyarul, kedves Tamás Gáspár Miklós: ez az igen betses conclusio azt jelenti, hogy az ember a világon semmiféle akadályt nem gördíthet egy zsidó elé, bármiféle nolens-volens törekvése is legyen az illetőnek, mert az már az ún. antiszemitizmus látszatát kelti. Nos, függetlenül a vita tárgyától (Boros vagy Gábor Gy.), amelyről TGM is megállapítja, hogy tulajdonképpen mindegy, mert mindketten liberálisok, de személy szerint neki Gábor György ugye nem a kedvence (ki kiváncsi rá?), itt kibújik a jó öreg százas szög a zsákból.

Minek következtében a cikk recenzorának és a nyájas olvasónak szomorúan újfent és milliomodszor is meg kell állapítania, hogy a magyarországi „filozófiai élet” (e szintagma egyik eleme sem érvényes egyébként) a Heller-TGM harapófogó, valamint társaik kő-papír-olló álellentétein keresztül valóban a „Magyar Állami Cirkusz és Varieté Vállalat (Maciva)” benyomását kelti, a porondmester vagy talán még inkább a bohóc pedig joggal lehetne TGM. És amíg nem hintik be sóval a Lukács-ovisok játszókertecskéjét (mely bizony delenda est), addig semmi esély arra, hogy ez a cirkusz bezárjon, de még arra sem, hogy — mint vándortársulat — viszonylag színvonalasabb előadással álljon a tisztelt publikum elé.

Mindenesetre örömmel közlöm, hogy Teakadémiánkon nem érvényesülnek derék marxista szerzőnk és posztmarxista kollégiáinak, feletteseinek, alattasainak stb. elvei és szándékai.

“I hate the fucking world” — Columbine, Virginia, Tuusula, Pécs…

Ha már Pécs… Nyilván minden kedves olvasó értesült valamilyen úton-módon a pécsi egyetemen történt lövöldözésről. Elég nagy port kavart. Itt, Magyarországon, ilyesmire eddig még nem volt példa, bár a világon összesen már kb. 60 ilyen esetet tartanak számon. Rögtön megindultak a találgatások, vajon mi állhatott a dolog hátterében, ki a felelős stb. A fórumokon mindenkit elővettek: a szülőket, a csoporttársakat, a felelőtlen pszichiátereket. Előkerült a fegyvertartási engedély szigorításának terve, a jelenlegi kormány felelőssége, az antidepresszánsok veszélyes hatása, az elkövető zsidó, majd fajgyűlölő volta, és általánosabb problémák is (kirekesztés, elidegenedés). Gere Ákosban ki közönséges gyilkost, ki kvázi-áldozatot lát, a média is hol ezt, hol azt a nézetet helyezi előtérbe. A sajtó dezinformáló hatása nagyszerűen tanulmányozható ezen az eseten keresztül is, de ezt most hagyjuk. Megpróbáltam utánaolvasni kicsit néhány dolognak, mivel halvány emlékeim szerint eddig csak a virginiai lövöldözésről szóló híradást hallottam, azt is csak azért, mert véletlenül épp a szobában tartózkodtam, amikor ment a tévé. Most kissé csapongani fogok, de nézzék el nekem.

*

“I hate the fucking world” — írta Eric Harris naplója első lapján, aki talán az eddigi leghírhedtebb iskolai lövöldözés elkövetője volt. Ő és társa, Dylan Klebold a Columbine középiskolában gyilkoltak meg 12 diákot és egy tanárt, majd magukkal is végeztek. A columbine-i mészárlás történetét több film is feldolgozta, például az Elefánt vagy Az osztály. [1] Azért különösen érdekes a történetük, mivel nemcsak hogy hosszú hónapok készülődése előzte meg a gyilkosságokat, de egy sajátos „ideológiát” is építettek mögé.

Eric Harris és Dylan Klebold

Harris az öntudatosság fontosságáról írt naplójában, meggyőződése volt, hogy az emberek többsége ostoba, s ő, mint „öntudatos” ember, fölöttük áll. Most, a II. világháború idejével szemben — melyet utoljára jellemzett még az értékekért folytatott harc —, “with the government having scandals and conspiracies all over the fucking place and lying to everyone all the time and with worthless pointless mindless disgraceful TV shows on and with everyone ub-fucking-sessed with hollywood and beauty and fame and glamour and politics and anything famous, people just arent worth saving”. Harris valószínűleg filozófiaórán ismerkedhetett meg — meglehetősen felszínesen és egyoldalúan — Nietzsche nézeteivel (“I just love Hobbes and Nietzche.” [sic]), amelyek hatása bizonyos fokig kimutatható rajta (a kereszténység elvetése, egyfajta felsőbbrendűségi tudat és a darwinizmus alapgondolata a természetes kiválasztódásról). Magukat “Natural Born Killers”-nek, Született Gyilkosoknak tartották, bizonyos tekintetben isteneknek is, akiknek öntudatosságuk folytán egyfajta hatalom adatott, hogy végezzenek az általuk stupidnak és retardáltnak vélt egyénekkel: „Mi, az istenek, azzal fogunk szórakozni, hogy megöljük ellenségeiteket, mindenkit megölünk, megöljük a rendőröket... Tudjátok, mi a gyűlölet? Gyűlölöm az embereket.” (Klebold) Az Origo-n azt írják, hogy mindketten kimagasló műveltségű tanulók voltak. Írásaikból kitűnik, hogy ennek ellenére a tipikus amerikai infantilizmus nagyon is jellemző volt rájuk. Tettük több másik lövöldöző számára is például szolgált, és valószínűleg még fog is, főként, hogy az interneten naplóik és egyéb írásaik is fellelhetők (mégis minek ötleteket adni unatkozó és megkeseredett tizenéveseknek?). Zavart „ideológiájuk” is inspirálólag hatott némelyekre. Ezek közül a legérdekesebb és a leginkább figyelemreméltó a 2007-es finnországi iskolai lövöldözés elkövetője.

*

A finnországi Tuusula városának gimnáziumában Pekka-Eric Auvinen végzett 8 emberrel, végül önmagával is. Koncepciózusabb volt Ericnél: komplett kiáltványt fogalmazott meg nézeteiről. Tettét így indokolta: „Nem vagyok egy fajból való a nyomorult, önző emberi fajjal. Nem! Egy lépéssel előrébb tartok. Készen állok a harcra és kész vagyok meghalni a céljaimért. Én mint natural selector (természetes kiválasztó), meg fogom semmisíteni mindazt, akit alkalmatlannak tartok, aki az emberi faj szégyene és a természetes kiválasztódás csődje.” Kedvenc olvasmányai között említette Nietzsche műveit és Platón Államát (17 éves volt!). A demokráciáról és úgy általában a modern kor viszonyairól (nyilván főként Nietzsche és Platón hatására) kifejezetten érdekes és több tekintetben is alapvetően helytálló nézetei voltak. Például amit elutasít: “Equality, tolerance, human rights, political correctness, hypocrisy, ignorance, TV soap operas & drama shows, rap-music, mass media, political populists, totalitarianism, consumerism, democracy, pacifism, state mafia, TV commercials.” Itt említi még az elnyomó vallásokat és ideológiákat, az antidepresszánsokat, a vallási fanatikusokat, az emberi fajt stb. S hogy mit szeret? “Existentialism, self-awareness, freedom, justice, truth, moral & political philosophy, personal & social psychology, evolution science, political incorrectness, sarcasm, irony, black humour, natural disasters, eugenics” stb.

Úgy tűnik, hogy miután végleg kiábrándult ebből a “fucking world”-ből, és ennek fő „eszméiből” vagy inkább mániáiból, nyilván lelki alkatából is adódóan a nyers tagadás álláspontjára helyezkedett. Elvetette a liberálisok képtelen tolerancionizmusát, de átesett a ló túlsó oldalára: ellensége lett magának a toleranciának is. A televízióból áradó émelygős szentimentalizmus is idegen lehetett tőle, és azt is észrevehette, hogy a liberális közszellem csak a saját véleményével összhangzó nézeteket képes tolerálni, a neki ellentmondó nézetek képviselőivel szemben pedig a legkevésbé sem érdekli a korrektség. Sajnos itt is a másik szélsőségbe esett: az agresszió, a kegyetlenségig menő érzéketlenség vált rajongása tárgyává.[2] Hogy az emberi jogok közül konkrétan mik voltak ellenére, nem tudom, valószínűleg a francia forradalom egyenlősítő, nivelláló „örök alapelvei”. Harrishez hasonlóan az emberek többségét ő is ostobának tartotta: “Homo Sapiens, HAH! It is more like a Homo Idioticus to me!” Nem tudott vagy talán nem is akart a modern világ kényelmes zsarnokságában élni, „abban a zsarnokságban, amelyet a szám gyakorol a minőségileg magasabbrendű kisebbség felett, utóbbit kérlelhetetlenül belekényszerítve a törvénnyé tett fogaskerékrendszerbe, az alacsonyabbrendű élet és szervezett »társadalom« determináltságaiba”. Ahol „az önátélést, az individuális lény olthatatlan tüzét fokozatosan elfojtja a fáradtság, a feladás, az elfajzás.” Mivel „az élettől elszakítva manapság az ember egy árnyékhoz vált hasonlóvá. Ez az árnyék olyan sémák, programok és intellektuális felépítmények között mozog, amelyek képtelenek megbirkózni a valósággal és magával az élettel.” (Evola)

Pekka-Eric Auvinen “Humanity is overrated” feliratú pólóban.

Auvinen egyszerűen öngyilkos is lehetett volna, mint a legtöbb hasonló fiatal, de ő ennyivel mégsem érte be.

Ismerősei szerint viselkedése normális volt, senki sem gondolta volna, hogy képes ilyen tettre, az iskolában sem voltak problémái,[3] de depressziójával szakemberhez járt és antidepresszánsokat szedett.[4] (Ahogyan Klebold és Harris is.) Vannak, akik főként ezeknek a szereknek a hatására vezetik vissza agresszív, valóban torz és abnormális „erőszak-kultuszának” kialakulását. Ugyanis Auvinen rajongott a columbine-i lövöldözőkért, úgy általában a fegyverekért, az erőszakos zenékért és filmekért, a tömeg- és sorozatgyilkosokért. Mégis valószínűbb, hogy utóbbiak már eleve meglévő hajlamait erősítették csupán fel, az antidepresszánsokkal karöltve, amelyek természetesen puszta vegyi beavatkozással képtelenek voltak valódi problémáin segíteni.[5] Szemléletmódjára döntő hatást gyakorolt a (szociál)darwinizmus (magát Natural Selectornak, természetes kiválasztónak nevezte), s úgy tűnik, kisebb mértékben az egzisztencializmus is. Előbbi adta meg „harca” jellegét, a természeti törvény kérlelhetetlenségével. Motivációja nehezen érthető, irracionális, erősen rögeszmés jellege van. Mindent összevetve, bár nézetei hasonlóan zavarosak és destruktívak Harriséihez, összeszedettebbek, talán nem túlzás azt mondani: kiforrottabbak.

A virginai egyetemen egy dél-koreai származású diák követte el az USA eddigi legtöbb halottat (32+1) követelő egyetemi lövöldözését. Cho-nál a gyűlöleten kívül egyéb meghatározó ’nézetre’ nem bukkantam, nagyon komoly mentális zavarai voltak. És épp ezért számtalan jel is utalt arra, hogy alkalomadtán veszélyes lehet környezetére, mégsem tudtak vele mit kezdeni (volt elmegyógyintézetben is), hagyták hát kínlódni, hiszen az emberi jogok...

Seung-hui Cho.
Először a Virginia Egyetem kollégiumában megölt 2 embert, majd átment az egyik oktatási épületbe és ott megölt további 30-at. A két lövöldözés közben még arra is volt lehetősége, hogy elpostázza saját magáról készített videóját az NBC hírügynökségnek.

A Pécsen történtekről még nem lehet annyi mindent tudni, mint az előbbi esetekről. Úgy tűnik, G. Ákosnál is a világ- és embergyűlölet dominálhatott. Persze az még kérdéses, hogy beszámítható volt-e, mindenesetre a szemtanúk szerint hidegvérrel gyilkolt, nem ámokfutó módjára. Antidepresszánsokat ő is szedett, és ahogyan csoporttársai mondták, ő sem volt „százas”.

A külföldi példáknál olyan képtelen vádakat is megfogalmaztak, miszerint például Marilyn Manson zenéje miatt történt a columbine-i lövöldözés. Azaz megindult a bűnbakgyártás szokásos folyamata. Pedig ezek az esetek sokkal komolyabb problémákra hívják illetve hívhatnák fel a figyelmet, mint a fegyvertartás engedélyezésének kérdése, vagy az agresszív filmek, zenék, játékok hatása.

Például ha elhisszük, hogy az emberiség fejlettségének legmagasabb fokán van jelenleg, mégis hogyan magyarázzuk meg a mentális és pszichés betegségek/zavarok egyre növekvő számát? Hol van már a régi világ „agressziója, boszorkányüldözése, előítéletei, járványai, primitív életkörülményei, állandó pusztító háborúi, elnyomása, sötét tudatlansága” — és mégis, mintha az anyagi biztonság, maga a mai túlbiztosított modern élet egyáltalán nem volna képes a személyiség stabilitását, igazi benső megelégedettségét és harmóniáját megadni.

Mintha valami végzetesen és egyre növekvő mértékben veszne ki a modern ember életéből.

________________________

1) Utóbbi film kevésbé ismert, nekem véletlenül volt szerencsém látni: nem egy könnyed — vagy ahogyan mondani szokták: könnyen emészthető — film, de akit érdekel a téma, annak mindenképpen érdemes megnéznie. Mégis, szerintem sokkal inkább az iskolai, primitív erőszak élethű bemutatása a film erőssége, mivel a lövöldözések „miért”-jére nem ad kielégítő választ. Ugyanis a film története csupán fikció, pár motívuma ugyan megegyezik a columbine-i lövöldözésével, de például a mentális és pszichés zavarok szerepéről egyáltalán nem vesz tudomást, márpedig ezek álltak a legtöbb lövöldözés hátterében, és nem a kirekesztés vagy a diákos piszkálódás. (És ebben a tekintetben sajnos félrevezető is, sőt a nézői vélemények alapján merőben liberális magyarázata is lehetséges a filmnek. )

2) Helyesen jegyezte meg Evola: „A Nietzsche-féle felfogás egyik leggyengébb pontja éppenséggel az a biológiai naturalizmus, amely az esetek többségében lefokozza és elvilágiasítja saját arisztokratikus ideálját, amikor azt a »szőke bestia« szintjére szállítja le.”

3) Ki is jelentette, hogy tette tömeggyilkosságnak, politikai terrorizmusnak tekintendő, és nem egy szimpla iskolai lövöldözésnek: “I don’t want this to be called only as »school shooting«.”

4) Alighanem a pszichológia is ezért keltette fel érdeklődését.

5) Nyilván volt oka rá, hogy a “What do I hate?” felsorolásában említette őket.

Néhány szórakoztató, recens nyilatkozat a hazai démo(no)krácia potentátjaitól

„Orbán Viktor úgy nyilatkozott a tudósításban: pekingi látogatásának legfontosabb eredménye, hogy hivatalosan felvette a pártközi kapcsolatokat KKP-val.”*
(MTI — a szerk. megjegyzése: Ez a mondat így az MTI-nél szerepel, más forrást nem is találtam, a kijelentést cáfolót sem.) * Gyengébbek kedvéért: KKP = Kínai Kommunista Párt

„Az Orbán Viktor, Traian Basescu és pártjaik közötti, európai mércével mérve is szoros kapcsolat az élet minden területén jelentősen javíthatja a viszonyt a két nemzet, a két ország között, aminek első számú kedvezményezettjei az erdélyi magyarok lesznek.”* — húzta alá Cser-Palkovics András.
*A (nem csak) erdélyi magyarok várható kedvezményezettségének bemutatását lásd a link alatt.

„A válság egyik nagyon fontos tanulsága, hogy meg kell érteni a jövőt; mint Darwin mondta 150 éve, nem az erősebb és a legintelligensebb fajok maradnak fenn, hanem azok, amelyek a legjobban alkalmazkodnak a változáshoz.”
Bajnai Gordon szavai Washingtonban. Bővebb híradás.

„Bajnai Gordon azt is kérte a Helsinki Bizottság elnökétől: lobbizzon azért, hogy az ENSZ által létrehozandó úgynevezett népirtás elleni központ Budapesten jöhessen létre.”
Bajnai Gordon szavai Washingtonban. Bővebb híradás.

Asbóth János a magyar ókonzervatívokról

„Politikájuk talpköve: a magyar fajhoz és a történelmi joghoz való rendületlen hű ragaszkodás, melyet védtenek volt annak előtte is, adott nekik, ösztönt; múltjuk szeplőtlen tisztasága, a teljesített kötelesség tudata adott erkölcsi erőt és súlyt, a semmi irányban meg nem hajló meggyőződés szilárdsága adott bátorságot. A liberálisok, kik a magyar ügyet a democratia ügyének, a történelmi jogot a liberalis doktrínának feláldozták, az önvád súlya alatt roskadoztak, és nem egyszer rendelték alá hallgatva jobb meggyőződésüket a tömeg rivalgásának, használva tán azon gyáva és hazafiatlan mentséget, hogy az események kerekébe kapni amúgy sincs erejük: mi csoda, ha hallgattak mostan [a forradalom után] is, és tompa kétségbeesésben nem éreztek erőt most sem kerekébe kapni az eseményeknek. A conservativek ellenben utalhattak szeplőtlen maguktartására; utalhattak önmagukra, tanúságául annak, hogy nem a nemzet, hanem csak egy párt — bármi nagy — követte el a halálos vétket, és hogy azért halállal lakolni nem a hazának szabad.

Valamint a nemzethez való hű ragaszkodás mellett is, sőt inkább e miatt, tudtak találni módot a nemzet túlkapásai elleni küzdelemre: módot tudtak találni a magyar királyi ház iránti igaz magyar ragaszkodás mellett is, sőt éppen ezért óvást emelni hangos férfiszóval a korona túlkapásai ellen. Ez volt a conservativ politika: magyar és férfias; hű és törvényes; igaz és bátor; és tiszta és becsületes mindenben és mindenkor. Nemes vér és magas szív. A tömeg tapsaira nem alkalmatos, a hiúnak nem való, a haszonleső kalandornak és ámító szájhősnek gyűlölet tárgya: de erős oszlopa a nemzeti létnek, mely ha megdől, bukik az ország; de meddig áll, veszve nincs a jövendő.”

(In: Asbóth János — Magyar Conservativ Politika. Budapest, 1874.)

Tea for Beginners

20 éve történt

René Guénon a demokráciáról

René-Jean-Marie-Joseph Guénon (1886—1951)
Az alábbi részletek A modern világ válsága c. művének első magyar kiadásából valók. Második kiadás.

Természetesen amikor olyan eszmékkel, mint az „egyenlőség”, a „haladás” vagy bármely más, majdnem minden kortársunk által vakon bevett, laikus dogmával találkozunk — amelyek legtöbbje a XVIII. században kezdett határozott alakot ölteni —, naívság lenne, ha azt feltételeznénk, hogy ezek a maguk jószántából keletkeztek. Ezek ugyanis a szó szoros értelmében „szuggesztiók”, de amelyek természetesen semmiféle hatást nem tudnának a társadalomra kifejteni, ha az előzetesen nem lenne befogadásukra előkészítve; maguk a téveszmék tulajdonképpen nem is létrehozzák, mint inkább fenntartják a modern időket fémjelző mentális beállítottságot, illetve egy olyan állapotba juttatásában működnek közre, amelyet nélkülük kétségtelenül sohasem érhetne el. Ha ezek a szuggesztiók eltűnnének, az általános mentalitás nagyon hamar — akár száznyolcvan fokkal is — megváltozhatna; és nyilván pontosan emiatt tartják őket fenn oly lankadatlanul mindazok, akiknek valamiféle érdekük fűződik a felforgatás életben tartásához, netalán még további fokozásához, illetve ez az, amiért a mindennek nyílt megvitatását követelő korban e témák sohasem kerülhetnek megvitatásra. Nem könnyű megítélni, hogy mennyire őszinték a modern eszmék propagandistái, és azt is nehéz megtudni, hogy milyen mértékben sikerül bizonyos embereknek saját hazugságaik csapdájába esni, s úgy rászedni magukat, ahogyan másokat rászednek; valójában az efféle propagandák kezében legtöbbször a rászedett balekok a leghatásosabb fegyverek, mivel ők végzik a szimulálók számára nehezebb meggyőzés munkáját, ami így aztán járványos gyorsaságú. De mindezeken túlmenően, legalábbis eleinte, jóval óvatosabb tevékenységre van szükségük, és az irányt csak a szabadjára engedett eszmék igazi természetét elég jól ismerők szabhatják ki. „Eszmékről” szóltunk, holott jelen esetben e szó csak rendkívül tökéletlenül alkalmazható, hiszen teljesen egyértelmű, hogy ezek semmiféleképpen sem „tiszta eszmék”, semmi közös nem lévén bennük az intellektuális renddel; sokkal inkább „téveszmék”, ámbár még helyesebb lenne mindenekelőtt szentimentális reakciókat kiváltani szándékozó „áleszméknek” nevezni őket, amelyekkel — mint azt néhányan nagyon is jól tudják — a legkönnyebben, leghatásosabban lehet a tömegekre hatni. Hogy a hatás tökéletes legyen, valójában a szóhasználat módja jóval fontosabb, mint a szavak által állítólag kifejezett elgondolás. Épp ezért a legtöbb modern „bálvány” pusztán szóbeli, minthogy életre kelt egy figyelemre méltó, „verbalizmusként” ismeretes jelenséget, ami által a hangzatos szavaknak sikerül a „nagy gondolatok” illúzióját kelteni. A tömegtájékoztatási eszközök által a tömegekre gyakorolt hatás eklatáns példája ennek, és aligha igényel komolyabb gondolkozást annak belátása, hogy a tömegek szuggesztióját célul kitűző eljárások teljesen egybevágnak a hipnotizőrök által használatosakkal.

*

Amikor a „szakemberek” illetékessége — bár ez, mint köztudomású, teljesen illuzórikus, és minden esetben egy nagyon szűk tartományra korlátozódik — egekig van magasztalva, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy hogyan válhat manapság minden jöttment „politikussá”, és hogy egy politikus számára az akár teljeskörű inkompetencia is miért csak ritkán akadály? Azonban egy kis elmélkedés rögtön megmutatja, hogy nincs ebben semmi meglepő, és hogy mindez a demokratikus rögeszme nagyon is természetes velejárója, merthogy — eszerint — a hatalom alulról származik és állítólag a többségre épül, aminek viszont ki nem mondott, ám szükségszerű korolláriuma minden olyan igazi hozzáértésnek a kizárása, ami — legalábbis egy relatív — fensőbbrendűséghez, tehát szükségképpen egy kisebbséghez tartozik.

*

A legdöntőbb érv a demokráciával szemben néhány szóban összefoglalható: fensőbb nem származhat alsóbból, mert nagyobbat nem eredményezhet kisebb; ez abszolút matematikai bizonyosság, ami megcáfolhatatlan. (…) Teljesen nyilvánvaló, hogy a nép senkire nem ruházhat olyan hatalmat, amivel saját maga nem rendelkezik; törvényes hatalom csak felülről származhat, és ez az, amiért a hatalom csak valami olyasminek a szentesítése révén legitimálható, ami a társadalmi rend felett áll, ez pedig nem más, mint a szellemi tekintély. Máskülönben valamennyi princípium hiánya folytán végzetes hatalombitorlás folyik, ami úgyszólván melegágya a felforgatás és rendfelborítás erőinek. Az igazi szent uralmon alapuló rend aláásása akkor kezdődik el, amikor az időbeli hatalom függetleníteni kezdi magát a szellemi tekintélytől, hogy később ezt — vele szemben politikai célok szolgálatának teljesíthetetlen követelményét támasztva — erőszakosan maga alá rendelje. Ez a kezdeti ballépés nyit utat az összes többinek; így például kimutatható, hogy a francia monarchia maga volt az tudattalanul, ami a XIV. századtól kezdődően előkészítette az őt megdöntő forradalmat; …

*

Annak a végletes értelmetlenségnek, amit „népönkormányzás” meghatározással „demokráciának” hívnak, sem ma, sem máskor még csak de facto exisztenciája sem lehetséges. Tulajdonképpen csak a szavak összezavarását kell megszüntetni: feloldhatatlan ellentmondás ugyanis azt állítani, hogy ugyanazok az emberek egyidőben kormányzók és kormányozottak is lehetnek, tudniillik Arisztotelész kifejezésmódjával élve ugyanazon létező, az összefüggéseknek egyazon körében, nem lehet „ténylegességben” és „lehetőségben” is egyszerre. A kormányzó-kormányzott reláció mindkét tag szükségszerű meglétét előfeltételezi — nem lehetne kormányzat, ha nem lennének kormányzók is, legyenek ezek bár törvénytelenek, akiknek nincs más jogcímük a hatalomra, mint saját igényük; mindazonáltal a modern világban hatalmon lévők felettébb ügyesen el tudják hitetni, hogy az emberek önmagukat kormányozzák; az emberek pedig nagyon szeretik ezt elhinni, merthogy ez hízelgő reájuk nézve, és mert ennek lehetetlenségét tulajdonképpen képtelenek kielégítő gondolkozással meglátni. Igazság szerint ezt az illúziót az „általános választójog” kieszelésével teremtették meg; a törvények ennek életbe léptekor állítólag a többség véleménye alapján készülnek, azt azonban nem szeretik hangoztatni, hogy ez a vélemény olyasvalami, ami könnyűszerrel befolyásolható és megváltoztatható; bármikor lehetséges, megfelelő szuggeráló eszközök segítségével, a közvélemény pillanatnyi hangulatát akár homlokegyenest ellenkező előjelűre változtatni.

*

Még ha feltennénk is, hogy lehetséges olyan kérdés, amelyben mindenki egyetértene, ez az egyetértés önmagában még semmit sem bizonyítana; még ha ténylegesen létezik is nézetazonosság — ami a kérdéstől függetlenül már csak azért is nagyon valószínűtlen, mert mindig vannak az ügyben tartózkodó, vagy a problémán még soha el nem gondolkozott egyének — teljesen lehetetlen lenne ezt a gyakorlatban próbára tenni, úgyhogy ami egy vélemény alátámasztása végett előtérbe kerül, és ami ennek mintegy igazságjeléül szolgál, az manapság a puszta a többség, pontosabban egy térben és időben szükségképpen nagyon korlátolt csoport többségének pillanatnyi összhangja. Ezen a területen az elméleti megalapozatlanság éppen annyira nyilvánvaló, mint amilyen könnyű észrevenni a szentimentalitás hatását, ami egyébként majdnem mindig játékba kerül, amikor az ember a politika mezejére lép. Ez a hatás az egyik fő akadály bizonyos dolgok megértésének útján, még azok számára is, akiknek máskülönben bőségesen elegendő intellektuális kapacitásuk lenne ezek nehézség nélküli megértésére; az emocionális impulzusok gátolják a gondolkozást, s az egyik aljas fogás a politikában ezek összeegyeztethetetlenségének kihasználása.

*

… mi ez a nagy számok törvénye, amelyet a modern kormány segítségül hív, és amelyben szereti egyedüli igazolását megtalálni? Egyszerűen az anyag, a brutális erő törvénye, ugyanaz a törvény, ami által a tömeg saját súlya által vonszoltatva szétzúzza mindazt, ami útjába kerül. Pontosan itt találjuk meg a demokrata koncepció és a materializmus találkozási pontját, és itt fedezhetjük fel annak okát is, hogy a „demokrácia” gondolata a jelenkori mentalitásba miért van oly szilárdan belegyökerezve. Ennek folytán a dolgok normális rendje száznyolcvan fokkal megfordul, és a sokaság uralma kezd egyre fenyegetőbben érvényesülni, az az uralom, amely valójában kizárólag az anyagi világban képzelhető el; a spiritualitás világában viszont, vagy még tisztábban az egyetemes rendben, az egység tetőzi be a hierarchiát, tudniillik az egység az a princípium, amelyből minden sokaság ered.

*

A princípiumától elszakított, az egységbe visszarendeződni többé képtelen sokaság a társadalmi szférában egy olyan közösség alakját veszi fel, amelyet egyszerűen a közösséget alkotó individuumok számtani összegeként kezelnek; s az a közösség, amely kapcsolatát minden szupraindividuális princípiummal elveszítette, tulajdonképpen tényleg nem egyéb, mint az egyének puszta számtani összegéből összeverődő jellegtelen tömeg. Ennek a „közösségnek” a törvénye valóban a nagy számok törvénye, az egyetlen, amire alapozhat a demokratikus téveszme.

*

Végezetül a demokratikus téveszme egyik közvetlen következményének, nevezetesen az elit eszme tagadásának értelmezése maradt hátra; nyilván nem véletlen, hogy a „demokrácia” tagadja az „arisztokrácia” létjogosultságát, tudniillik ez utóbbi kifejezés — legalábbis etimológiai értelmében — a „legjobbak uralmát” jelenti. „A legjobbak”, az elit körébe, éppen a kifejezés értelmében csak az a kisebbség tartozhat, amely hatalmának, pontosabban intellektuális fensőbbrendűségének köszönhető tekintélyének semmi köze sincs ahhoz a számbeli fölényhez, amire a demokrácia alapoz, s aminek benső szándéka, hogy feláldozza a kisebbséget a többségnek, a minőséget a mennyiségnek, a „legjobbakat” a tömegeknek. Ennélfogva az igazi elit által gyakorolt vezető szerep, sőt már az elit léte is — miután csak akkor gyakorolhatja e szerepet, ha egyáltalán létezik — végletesen összeegyezhetetlen a demokráciával, amit szigorúan köt az egyenlőségelmélet, és ennek folyományaként minden igazi hiearchia tagadása; a demokratikus téveszme legalapvetőbb bázisa az a feltételezés, miszerint az egyik ember annyit ér, mint a másik, merthogy számtanilag egyenlőek, holott az emberek éppen azért nem lehetnek soha egyenlőek, mert csak számtanilag ekvivalensek. Az igazi elit, mint azt már említettük, csak intellektuális elit lehet, és ez az, amiért demokrácia csak ott ütheti fel a fejét, ahol nem létezik többé tiszta intellektualitás, és pontosan ilyen a modern világ. Továbbá, miután az egyenlőség tényleg lehetetlen, és miután — a mindent egy szintre alacsonyítani akaró összes kísérlet ellenére — két ember közti különbség gyakorlatilag nem szüntethető meg teljesen, bizonyos emberek — meglehetősen logikátlanul — álhierarchiák felállításába kezdenek, hogy ezekben elfoglalt magas rangjukkal aztán az igazi elit helyét birtokolhassák. A modern álhierarchiák természetesen kizárólag viszonylagos és esetleges megfontolásokra, és mindig leplezetlenül egy anyagi rend talajára épülnek Ez abból is teljesen nyilvánvaló, hogy a világ jelenlegi állása szerint a legfontosabb társadalmi megkülönböztetés egy kizárólagosan mennyiségi rend teljesen külsőséges elsőbbségén, a „gazdagságon”, vagyis azon a szánalmas elsőbbségen alapul, ami — egy szemponton való alapulásuk révén — tulajdonképpen az egyetlen, amely a demokráciával összefér. Hozzátehetjük, hogy akik állítólag e helyzet ellen fellépni kívánnak, még azok is képtelenek valami igazi orvosságot kínálni a felfordulás ellen, sőt, azáltal, hogy ők sem folyamodnak egy fensőbb rend valamely princípiumához, néha még messzebbre menve ugyanezen irányba csak még fokozzák a bajt. A harc csak a demokrácia különböző változatai között folyik, amelyeknek meglehetősen szorult helyzete az egyenlősítő tendenciából ered, ahogyan a küzdelem a már tárgyalt másik esetben is csak az individualizmus különböző változatai között dúl; és a kettő tulajdonképpen pontosan ugyanazt jelenti.