Az látszatrúl

Teakadémiánk mai témája :
Tamás Gáspár Miklós (a Nép Szava): Félelem és reszketés a Filozófiai Intézetben c. cikke.
(Előzményeket illetően ld. Tevvton összefoglalását: Filozófusok egy kanál vízben)
Műfaj: olvasmánynapló, cikkrecenzió, bírálat.

Egyrészt szerzőnk rendkívül paprikás lehet, hogy a Fil. Inst. zűrös ügyeit más is tárgyalhatja a mélyen tisztelt világegyetemben, nem csak ő. „Az egész sajtóvitát sajnálatosnak tartom. Egyrészt a mi belső ügyeink nem annyira fontosak, hogy a médiumok ekkora fölületet szánjanak rájuk” — írja.

Nem kellett volna, Uraim, nem kellett volna. Titokban kellett volna mindent csinálni, a reakciós elemek veszélyes tekintete elől elzárva. Kár, hogy ez már nem lehetséges, és a filozófia honi váteszei a zantiszemita, inkompetens és maradi gyűlöletbeszély koncává váltak. „A nyilvánosság mai szörnyű helyzetében” még az is előfordulhat, hogy posztot írunk. Apage, Tevvton, apage Loxon, apage mindenki, aki nem a Párt és a Nép oldalán áll.

„A szokványos magyarországi polarizáció dühödt közhelyvilága” fog megnyilvánulni posztunkban, igen. Mi ez a polarizáció, és hogyan térképezhetjük fel dühödt közhelyvilágát? Íme, erről van szó:

Heller Ágnes: A gyűlöletbeszéd, mint az értelmiség hivatása (Népszabadság, 2009. január 18.)

A polarizáció egyik pólusát tehát megtaláltuk. A másik pólust ne keressük túl messze. Szerzőnk az. Bár Őfőfilozófussága a (hülyekonzervatív, mégis furamód liberálist-jelölő) elnöki támogatottság ellenére is mézes sütit adott a gyanúsabbik jelöltnek, Boros Jánosnak, akinek — látva „kollégáink” támogatásának hiányát, s bötsületes démokrata lévén, mint amilyen TGM — le kellett volna vonnia a tanulságot, és ha lelke jelen lett volna, átadni helyét Gábor Györgynek, a keresztény antijudaizmus nagy szakértőjének. Az eredmény persze az antidemokratikus csorba ellenére így sem olyan rossz (bár ez maradjon titok, hiszen „a mi belső ügyeink nem annyira fontosak”), de azért mégiscsak a többségi elvet kellett volna érvényesíteni, mert hát vox populi vox Dei.

Ezután olvasmánynaplónk körmölőjének pennájáról a ténta kicsit a pergámenre loccsan, mert T. G. M. belemegy valami fura zsidózási ügy homályos kiteregetésébe, s „a nyilvánosság mai szörnyű helyzetében” csaliként kitesz az általa veszélyesnek és polarizáltnak ítélt olvasóközönség elé egy monogrammot — tulajdonosát nem ismerem, de nem is érdekel —, amely egy bizonyos „süvölvényt” takar, aki így bizonyára, T. G. M. puha sajtódiktatúrájának hatására hamar megtanulja majd, hol lakik Jehova. Hiszen ez az ügy jó eséllyel majd „belesuvad a szokványos magyarországi polarizáció dühödt közhelyvilágába, s onnan már a jóisten se tudja kiszuszakolni”, ugye.

Ezzel a szép és elegáns rávezetéssel a cikkíró végre elérkezhet mondanivalójának főfogásához. Kést, villát elő! Halak, horogra!

„Beszéljünk magyarul.” — mond a szerző — „Mit sugall mindez — egyébként lehet, hogy tévesen — a magyarországi értelmiségnek? Azt, hogy zsidó és/vagy liberális, netán baloldali emberek nem tölthetnek be vezető tisztségeket a most készülő új Magyarországon, továbbá azt, hogy az antiszemita és az antiliberális/antiszocialista magatartást a (hatalomátvételre készülő, illetve a hatalmat már félig-meddig birtokló) »vezető körök« jutalmazni fogják. Ez a LÁTSZAT, amelyet a konzervatív vezető köröknek (saját jól fölfogott érdekükben is) kerülniük kellene.”

Ó, hát persze! Cikkrecenzorunk végre elégedetten szardíniásdobozt bont és belőle a kis, fejetlen halakat, meg a zord fel-nem-ismerés fellegeit oszlató szent felkenetés olaját a fejére önti: a készülő hatalomátvétel árnyai és rettenete! Igazi rhéma! Weimar, Weimar über alles.

No de értik, ugye, mármint a lényeget. Még a látszatát is kerülni kell az ún. antiszemitizmusnak. Ez azért is fontos, mert — mint a szerző figyelmeztet — „Magyarországon a »zsidó« szó megpillantásakor vagy hallatán mindenki elveszíti az eszét, és pszichopatologikus dühöngésbe kezd. Minden nézeteltérés, amelyben a »zsidó« szerepel, másodpercek alatt irracionálissá változik.” (Ezt természetesen „Gorkij” hozzászólása is jól illusztrálja a cikk on-line változata alatt.)

Ccö, ccö. Lári-fári kérem, ahogy az Úr mondaná.

Tényleg beszéljünk magyarul, kedves Tamás Gáspár Miklós: ez az igen betses conclusio azt jelenti, hogy az ember a világon semmiféle akadályt nem gördíthet egy zsidó elé, bármiféle nolens-volens törekvése is legyen az illetőnek, mert az már az ún. antiszemitizmus látszatát kelti. Nos, függetlenül a vita tárgyától (Boros vagy Gábor Gy.), amelyről TGM is megállapítja, hogy tulajdonképpen mindegy, mert mindketten liberálisok, de személy szerint neki Gábor György ugye nem a kedvence (ki kiváncsi rá?), itt kibújik a jó öreg százas szög a zsákból.

Minek következtében a cikk recenzorának és a nyájas olvasónak szomorúan újfent és milliomodszor is meg kell állapítania, hogy a magyarországi „filozófiai élet” (e szintagma egyik eleme sem érvényes egyébként) a Heller-TGM harapófogó, valamint társaik kő-papír-olló álellentétein keresztül valóban a „Magyar Állami Cirkusz és Varieté Vállalat (Maciva)” benyomását kelti, a porondmester vagy talán még inkább a bohóc pedig joggal lehetne TGM. És amíg nem hintik be sóval a Lukács-ovisok játszókertecskéjét (mely bizony delenda est), addig semmi esély arra, hogy ez a cirkusz bezárjon, de még arra sem, hogy — mint vándortársulat — viszonylag színvonalasabb előadással álljon a tisztelt publikum elé.

Mindenesetre örömmel közlöm, hogy Teakadémiánkon nem érvényesülnek derék marxista szerzőnk és posztmarxista kollégiáinak, feletteseinek, alattasainak stb. elvei és szándékai.