Az elrabolt Trianontól a Belvedere palotáig, majd vissza

Nagy Trianont XIV. Lajos, a „Napkirály” építtette Versailles-ban. Olyan palotának tervezték, ahova a királyi család elvonulhatott versailles-i kastély zaklatott élete elől. Nevét egy Delft-ből származó porcelán ékítményről kapta. Ki gondolta volna, hogy ez a Németalföldről hozatott dísz egykor majd egy kelet-európai ország népe kissé patetikus emlékezésének kölcsönzi nevét?

Marie Antoinette hamlet-je Versailles-ban.

XIV. és XV. Lajost követően jött el azon egzisztenciák ideje, akik tisztességesen kinyírták a királyokat, hogy szépen felépített palotáikba belefészkelhessenek a szabadkőművesek. (Nem, Uraim, ez nem Drábik János írása. Szabadkőművesség volt, sőt van is). A XIX. századot lezáró I. Világháborúban azon hatalmak győztek, amelyeket ez a háttéruralom tartott kezében. A győzelmet követően felszámolták a monarchiákat, területüket pedig felosztották — részben mesterségesen létrehozott, azóta háborúval és háború nélkül felbomlott országoknak ítélve —, egykori határaikat jelentősen megrövidítve. Főként az Osztrák-Magyar Monarchia, e többnemzetiségű, több kultúrájú birodalom felszámolása és egymással szemben álló részállamokra való feldarabolása volt fájdalmas. Még a győztes oldalon hadba lépett Oroszország is Lvov herceg feat. Kerenszkij karmában, majd az októberi forradalom örvényében találta magát, ahogyan Magyarország is előbb Károlyiék kezében, majd — hasonlóan Bajorországhoz — szovjetköztársaságként végezte... volna, ha nincsenek ellenforradalmárok a világon. Az ellenforradalmat Oroszországban sajnos nem sikerült átvinni Vrangel báróéknak. Pedig a világ nem csak a bolsevizmustól szabadulhatott volna meg ezáltal, hanem talán még Katyń-tól, Hirosimától és Nagaszakitól is.

A Népszövetség (Nemzetek Szövetsége) félhivatalos emblémája

Kár, hogy Magyarországon e szép és ártatlan palota neve a szabadkőművesség békefirkálmányaival kötődött össze — ezek a diktátumok olyan politikai kényszerhelyzetet hoztak létre az immár bolsevizmus által is fenyegetett kontinensen, amely – az idő rövidsége mindenképpen elgondolkodtató — mindössze 19 évre rá egy újabb, minden eddiginél hatalmasabb konfliktus kitöréséhez vezetett. E konfliktusban pedig Magyarország azon országok oldalára állt, amelyek létrehozták az Antikomintern paktumot, s amelyek biztosították Magyarország területi integritásának két részbeni — józan alapokkal bíró — helyreállítását. Ez egy másik palotában történt, a Monarchia szempontjából emlékezetes Belvedere-ben, Bécsben.

Míg a zsidóság helyzete és szerepe e korszakban a lehető legvitatottabb tematikumát képezi a történészi vizsgálódásoknak, addig mi most e szempontot — tudván, hogy a maga komplexitásában nem elhagyható — elhagyjuk.

A Belvedere, az 1938-as I., és az 1940-es II. bécsi döntés helyszíne

Mindössze annyit jegyezzünk meg, hogy egy nemzet nem határozhatná meg magát egy negatív történelmi esemény helyszíne nevének transzparenssé változtatásával, keresztre rajzolásával (ami különben is egészen logikátlan), patetikus ismételgetésével. Nagy-Magyarország elveszítésének, feldarabolásának egyáltalán nem örülünk, és megértjük az ezzel kapcsolatos (főként korabeli) fájdalmat. De amit sokkal inkább előtérbe kellene helyezni, az valami más: elsősorban a Monarchia halálának nem örülünk, amely Monarchia királyi házának még az egyébként Masaryk-hoz hű Čapek is lerótta tiszteletét.

Ma a legtöbb, amit tehetünk, kedves Hölgyeim és Uraim, a józan nosztalgia, a szépségekről való szándékos és rendszeres álmodozás, és az új geopolitikai tervek, valamint politikai elvek, stratégia és kommunikáció okos, türelmes és széles látókörű kialakítása.

*

Tea Trianonban

Egy „másik” 1968 kapcsán

Részlet A lét elviselhetetlen könnyűsége című filmből, amely
Milan Kundera olvasásra érdemes regényéből készült.

Ironikus, hogy míg az 1968-as megmozdulásokat Nyugat-Európában a maoizmus és SZU idealizálása és romantikája kísérhette, addig Kelet-Európában éppen az antikommunizmussal volt egyenértékű: a Szovjetunió politikájának élő megtapasztalásával a kommunista felforgatás 1917-19, 1945, 1953 és főként 1956 ellenforradalma (azaz kommunizmus-ellenes forradalma) után újabb mély nyomot hagyott Közép-Európa lelki világán — eltekintve a közbenső, úgynevezett „békés” időszakok nyomasztó valóságáról, amellyel kapcsolatban már 1950-ben kifejezték véleményüket a francia antikommunisták.

1968(ak) öröksége nem csak Kelet-Európa számára ellentmondásos. Julius Evola (akinek a beat-ekről szóló elemzése a mai napig megállja a helyét) vagy Martin Heidegger joggal írhatták le jóval a II. Világháború kirobbantása előtt, hogy a nyugati civilizáció az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a banális jóléti-atomizált felfogások és a diktatorikus kollektivizmus harapófogójának szorításában készül összeroppanni, illetve feloldódni. Ez a diagnózis mára mit sem változott, ellenkezőleg, beigazolódott. A „berlini fal” 1989-es szimbolikus leomlásával, melyet egyébként Ronald Reagan dicséretes (amerikai viszonylagban kiváló) konzervatív politikája előzött meg és tett lehetővé, a két addig egymástól többé-kevésbé hermetikusan elzárt világ összes devianciáit egyesítette, miközben a nyugati világ viszonylagos értékei elveszítették jelentőségüket, s a keleti átalakítás oly módon ment végbe, hogy — Észtországot leszámítva — a politikai mező „kommunistátlanítása” teljes mértékben elmaradt, sőt, nem létező érdemeinek elismerésévé, bűneinek kitüntetésé, képviselőinek pedig euro-atlanti körökben is szalonképessé tételévé változott.

Orosz István plakátja (1990) — az ábrázolás által sugallt változás nem,
vagy csak nem jelentősen valósult meg.

Nem tudjuk, hogy a nagy horderejű változás elmaradása mennyiben köszönhető egy olyan „tervnek”, amelyhez talán Antall József is asszisztált. Szellemi környezetének visszahúzó ereje ugyanis valamelyest ilyen irányba mutat. Így — e feladással és Magyarországnak (az SZDSZ sajnálatos közreműködésével) a posztkommunista klientúrának való kiszolgáltatásával vált kínzóan törvény- és kényszerűvé, hogy 2006-ban olyan megmozdulások történjenek Magyarországon, amelyek önmagukat részben 1956 által képviseltekből vezették le, ám amelyek fegyelmezetlenség és forma tekintetében inkább az 1968-as diáklázadásokra emlékeztettek. Sajnálatos, hogy az Oroszországnak és az USA-nak újfent szervilis posztkommunista hatalomgyakorlás ezt — a média eszközein keresztül — csupán a „csőcselék zavargása” imázsa felé terelte. Még sajnálatosabb, hogy erre volt is lehetősége.

Ugyanakkor, ha őszinték vagyunk, a nyugati 1968 örökségét sem tekinthetjük teljesen homogénnek és egyértelműnek. Még a maoizmussal kapcsolatos, teljesen naív és rossz idealizálásban vagy a „jóléttel” szembeni szinte állatias fellázadásban is találunk olyan elemeket, amelyekben valami más, nem technikai és nem banális világ és élet iránti igény visszfénye mutatkozik meg.

a magyar Liar

Mi lett a Visegrádi Hármak/Négyek, illetve az Alpok-Adria szimpatikus geopolitikai tervezetével?

Főként 1990-92 körül — amikor még II. (Habsburg) Ottó neve is többször felmerült, mint lehetséges visszatérő uralkodóé — Antall József környezetében sokat volt szó az Alpok-Adria közösségről, illetve főleg a Visegrádi Hármak — időközben Négyek (Magyarország, Csehország és Szlovákia, Lengyelország) — laza gazdasági és geopolitikai szövetségéről, együttműködéséről. Ennek jegyében sokféle intézmény, beruházás, oktatási projektum jött létre, amelyek mára mintha megfakultak vagy elkallódtak volna. Az úgynevezett értelmiség sem foglalkozik már a kérdéssel, amely kezdetben kulturálisan is lelkesítőleg hatott. Ellenkezőleg, mintha az Európai Unió nagyobb integratív térereje felszippantotta volna ezeket a regionális terveket (és az Ottóval kapcsolatos várakozásokat is), s mára inkább már csak sovén kontextusban merül fel a szomszéd országok politikája.

Pedig a SZU nyomása alól felszabadult kezdeményezések igéretesnek látszó miliőjében ebbe az integrációba, vagy inkább az integráció egyfajta kezdeményébe személyesen szívesen láttam volna bevonva Romániát is, amely 1989-et követően szintén újra a helyét kezdte keresni Európában.

Kérdésem: ki mit tud, mi a helyzet ma e kétféle tervvel, amelyek mintha az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve a „magyar-lengyel sorsközösség” emlékéből táplálkozó — félig-meddig konzervatív, félig-meddig liberális alapokon „újraálmodott Közép-Európa” jellegzetességeit viselték volna?

Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területei