Doktor Johnson Rousseau-ról

Konzervatív szerzők közt létezik egy kimondatlan versengés, nevezetesen a 'ki tudja elegánsabban leápolni Rousseau-t és követőit' számban. Természetesen nem csupán a savoyai vikáriusok és a magányos sétálók eszméin való vaskos élcekről, vitriolos tréfákról van szó, hanem elegáns és pontos touchékról, ad hominem csörtékben. Tételem alátámasztására ahelyett, hogy citálnám a Konzervatívok Összes megfelelő részeit, inkább a házibajnokságból csemegézek: itt van Gabrilo posztja a demokráciáról és Tölgyé a nemes vademberről (höhö).

A poszt megírására mégis Boswell Johnson-biográfiájának részletei késztetettek. Álljon itt most mindnyájunk örömére ez a két kedves kis passzus (a csészéket tegyék az asztalra, a szőnyegre is ügyelnünk kell).

»BOSWELL: „Kedves Uram, csak nem nevezi Rousseau-t rossz társaságnak? Vagy valóban rossz embernek tartja őt?” JOHNSON: „Uram, ha tréfálkozni óhajt, nem beszélek erről Önnel. Ha pedig komolyan gondolta a kérdést, nost, hát úgy gondolom, ő egyike a legrosszabb embereknek: csirkefogó, akit ki kell űzni a társadalomból, mint ahogy ki is űzték. Két vagy három ország kiutasította, szégyen és gyalázat, hogy ebben az országban védelemben részesül.” BOSWELL: „Nem tagadom, Uram, regénye talán okozhatott kárt, de nem hiszem, hogy szándéka rossz lett volna.” JOHNSON: „Uram, ez nem elég. Senkire sem tudjuk rábizonyítani a rossz szándékot. Agyonlőhet valakit, és kijelentheti, mellé akart lőni. A bíró azonban akasztófára ítéli Önt. Ha bűncselekményt követtek el, a bíróság nem veszi figyelembe, hogy aki elkövette, 'állítólag' nem szándékozott rosszat tenni. Rousseau, Uram, nagyon rossz ember. Szívesebben írnám alá az ő deportációs ítéletét, mint bármelyikét azon gonosztevők közül, akiket az elmúlt esztendőkben az Old Baileyből útnak indítottak. Igen, legszívesebben azt látnám, hogy az ültetvényeken robotol.” BOSWELL: „Uram, éppoly gonosz embernek tartja őt, mint Voltaire-t?” JOHNSON: „Nos, Uram nehéz lenne a gonoszság arányát kettőjük között megállapítani.”«

»A szokásos ábrázolások alapján megkíséreltem védelmembe venni a romlatlan természeti élet magasabbrendű boldogságát. JOHNSON: „Uram, ennél semmi sem lehet hamisabb. A vademberek semmiféle testi előnnyel nem rendelkeznek a civilizált emberek felett. Egészségük nem jobb, s ami a gondokat vagy lelki szorongásokat illeti, az ilyesminek nem felette állanak, hanem inkább alatta, akár a medvék. Nem, Uram, ne mondjon több ilyen kíváncsi paradoxont, nem vagyok többre kíváncsi. Lord Monboddo, az Ön skót bíráinak egyike fecsegett nekem egy csomó ilyen ostobaságot. Őtőle elviseltem, de Öntől nem viselem el.” BOSWELL: „De Uram, nem beszél-e Rousseau éppilyen ostobaságokat?” JOHNSON: „Igaz, de Rousseau tudja, hogy ostobaságokat beszél, és kineveti a világot, amiért megbámulják érte.” BOSWELL: „Hogyhogy?” JOHNSON: „Nos hát, Uram, ha valaki ilyen ügyesen mond ostobaságokat, annak tudnia kell, hogy ostobaságokat beszél. De félek (mondta kuncogva és nevetve), Monboddo nem tudja, hogy ostobaságokat beszél.”«

A csodás imádságról

Jézus és a szentek, királyok csodás gyógyító cselekedetei ismertek. Ma az egészség és a gyógyulás a vallással és Istennel kapcsolatos viták egyik fontos tere, ha másért nem, azért biztosan, mert a mai ember sokkal többet aggódik a betegség, mint a Pokol miatt, és jobban szomjúhozza az egészséget, mint a Mennyet.

A gyógyító imádsággal kapcsolatos mai tudományos vitának legalább két frontja, témája van.

Az egyik állítás szerint a vallás, hit hozzájárul az egészséges lélekhez (mijaz a lélek egy materialista vagy ateista szerint?), és ezzel a gyógyulást elősegíti.

A másik állítás az érdekesebb. Az Angyali Üdvözletre utal vissza. Lehet imádsággal befolyásolni mások gyógyulását, és még inkább, lehet-e befolyásolni imával a fogantatást (Remote Intercessory Prayer)? Csak pozitív irányú imádságról tudok a kísérletekben, bár állítólag pünkösdistáknál létezik a negatív, másoknak kárt kérő ima-kommandó is.

A placebo hatás kiszűrésére az egészségügyben szokásos kétszeresen vak mintavétellel dolgozó vizsgálatok fogantatást befolyásoló távoli imádsággal kapcsolatban 1988-ban kezdődtek. A kutatásokat áttekintő tanulmány szerint nem lehet egyértelmű állításokat megfogalmazni. (Roberts L, Ahmed I, Hall S.: Intercessory prayer for the alleviation of ill health. The Cochrane Database of Systematic Reviews: Reviews 2000. October, 2003), bár 12 megerősítő vizsgálatra 1 cáfolat és 9 semleges eredményt hozó kutatás jut.

Az egyik talán legnagyobb feltűnést keltő, a Columbia Egyetem kutatói által végzett kutatás 2001-ben lett közreadva. A kutatás kétszeresen vak mintával dolgozott, azaz a mesterséges megtermékenyítés programjában részt vevő nőket két csoportra osztották egy koreai kórházban (100-99), és sem a nők, sem a kutatók nem tudták, ki melyik csoportba került. Ezek után három ima-csoportot alakítottak az USA-ban, Kanadában és Ausztráliában: az első a fogantatásért, a másik az első csoport sikeréért, a harmadik pedig azért imádkozott, hogy legyen meg Isten akarata. Az eredményesség 50% lett azoknál, akikért imádkoztak, és 26%, akikért nem. Azaz, az ima közel 100%-os növekedést ért el a mesterséges fogantatás sikerességében. (Tehát a tudománynak és az embernek is van szerepe a fogantatásban. Megelőzendő a fölösleges köröket: az arány nem 100% vs. 0% volt.)

Az imádságnak valóban lenne ereje? Szorongató kérdés ez ateisták számára. Nemcsak lélek lenne, de van valami más is, ami nem látható, csak a hatásai? Miért ekkora botrány ez, ha a gravitációt mindenki elhiszi, bár látni sosem látta? Mert ez a feltételezés egy Teremtő létét is igazolná?

Folytatjuk.

Utóirat a nepáli monarchia romlásához

A Tölgy cikkéhez írt kommentárokat olvasva úgy láttam, hogy felmerül bennük az összes kérdés, amit egy európai olvasó feltenne. Így — némi vágással és igazítással — közlöm a beszélgetés lényegét:

Mr. Pharmacist

Nézze, Tölgy, Nepálban fejlett demokrácia van. győzött a tömegek bölcsessége — múltkor láttam egy ilyen című könyvet, de mert a Demos adta ki, nem mertem beleolvasni.

De mi van a hadsereggel? Az a tradicionális antidótum maoista gyomorrontásra.

Őrnagy Őrnagy

Botrány! Ezek nem normálisak. Egy Pol-Pot kéne nekik, hogy megtanulják, kikre szavaztak.

A nepáli maoisták — az eredeti nepáli lobogót (a hivatkozott oldalon alul) megcsúfoló — zászlaja.
Ld. még: Mao kulturális forradalma

Névtelen

Tudom, nem erről szól a bejegyzés, de mivel olvastam itt egy kiváló posztot a jó királyról, fölmerült bennem a kérdés: ez a szép nevű Bir Bikran Shah Dev vajon elég jó király volt? (Ha jól láttam, hét éve volt bebizonyítani / megmutatni.) És ha igen, akkor hogyan győzhetett mégis a tömegek bölcsessége?

Értetlen

Úgy, ahogy máshol is. Konkrétan szinte tökéletesen mindegy, hogy jó király volt-e, a forrongás a népnek többet ért. A maoistáknál valószínűleg egyébként jobb.

Ahogy olvastam, a dolgokat nem is ő rontotta el, hanem egy extrém eset a királyi házban — amiről túl sokat nem tudunk. Szerintem a mozgalmároknak egyébként nem lett volna ekkora ázsiójuk.

Tevvton

Nem ő volt az a himalájai király, aki a múltkor a fél családját lemészároltatta?

Tölgy, több tényfeltárást!
Miért bukott meg a király?
Több kalandot, vért, romantikát kérünk!

Tewton, látszik, hogy félművelt.

Tevvton

Bocsánat,
a történet régebbi, de jól emlékeztem.

A részeg királyfi géppisztollyal lemészárolja a királyi famíliát. Ezek után lép a trónra Gyanendra, a távolibb rokon. Ő érdekes módon a Haladásra szavazott: „democracy and progress contradict one another” [szerk. megj.: biztos, hogy így hangzik az idézet, Tevvton? – Tevvton válasza: Sure I was rait. Ezt mondta a király: “Nepal's bitter experiences over the past few years tend to show that democracy and progress contradict one another ... In pursuit of liberalism, we should never overlook an important aspect of our conduct, namely discipline.” (a Time honlapjáról)]

Nepalese royal massacre (Wikipedia)

És ezzel állítólag egy (igaz, hinduista, de) teokratikus állam szűnt meg.

NB. Mit gondolnak egy teokratikus köztársaság ideájáról?

Nem képtelenség.

Mai világunkban csak Irán és Líbia aposztrofálja magát így. De például anno a római köztársaság is tulajdonképpen az volt.

Azért írtam, hogy félművelt, mert látja, hogy nem a mostani, immár (főleg a „népharag” miatti alkukat követve) demokratizáló király volt a hibás a rejtélyes hátterű merényletben.

Dipendra motivációjáról ugyanis nem sokat tudni. A nepáliak maguk is csak találgatják. Magam részéről kizárom, hogy egyszerűen csak részeg volt.

Ha Dipendra ugyanis e nő miatt követte el a tettét (akivel nem engedélyezték házasságát), ha nem is menteném fel, némileg megérteném. ;–>

És éppen itt rejlik szerintem a dolgok magyarázata. Ugyanis ez a nemes (királyi) származású hölgy, Devyani Rana egy demokrata párt (Rastriya Prajatantra [RPP]) vezetőjének a lánya.

Végül egy indiai üzletemberhez ment hozzá, a szikh Ardzsun Szingh unokájához, aki Radzsiv Gandhi kormányának is tagja volt. S ez a gyönyörű nő jelenleg az ENSZ-nek dolgozik.

Kár értük.

Az RPP zászlaja. Brrr.

A weboldalukról kiderül, hogy „Mr. Lokendra Bahadur Chand, a leader of this party, became the Prime Minister of the country in alliance with the Communist Party of Nepal (UML) in 2054 B.S. (1997 AD).”

A 2005 febr. 1-i „puccs” (körülbelül úgy „puccs”, ahogy IV. Károly visszatérési kísérlete) után őt is háziőrizetbe vették.

A kommunisták weboldala

Devyana Rana és Aishwarya Singh esküvőjükön, Új-Delhiben

Jaj a világnak a botrányok miatt!

Jaj a világnak a botrányok miatt! Elkerülhetetlen ugyan, hogy botrányok forduljanak elő, mégis jaj annak, aki botrányt okoz!

Ma néhány csésze összezörrent. A világ megint csúszott egyet lefelé a lejtőn. Gyenge kezdés után erősen visszaesett.

A nepáli pártok, és elsősorban a maoisták utasították (!) az uralkodójukat — az egyik legősibb mai uralkodócsalád tagját —, hogy hagyja el a palotát. Pontosan azok zavarják el az uralkodót, akik miatt szükség van rá. Mintha az MTK és a Dózsa játékosai elzavarnák a bírót. Ami azután következne, biztosan nem lenne sem foci, sem játék. De harc, az igen.

Az egyenlők világáról 357 éve tudjuk, hogy nagyjából milyen:

Ilyen körülmények közt nincs helye a szorgalomnak, mert gyümölcse bizonytalan, ezért aztán nincs se földművelés, se hajózás, se tengeren túlról behozott áru, se kényelmes épület, nincsenek nagy erőt igénylő tárgyak ide-oda szállításához szükséges eszközök, semmiféle ismeretszerzés a Föld ábrázatára vonatkozóan, se időszámítás. se művészetek, se irodalom, se társadalmi érintkezés, s ami rosszabb: örökös félelem uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az emberi élet magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid...

Vagy kialakul — mint mindenhol, ahol az egyenlőség eszméjét hirdetik — egy többé-kevésbé látható cinikus, manipulatív oligarchia, aki az egyenlőség mögé bújva elbújik a felelősség elől is.

Mi lett a Visegrádi Hármak/Négyek, illetve az Alpok-Adria szimpatikus geopolitikai tervezetével?

Főként 1990-92 körül — amikor még II. (Habsburg) Ottó neve is többször felmerült, mint lehetséges visszatérő uralkodóé — Antall József környezetében sokat volt szó az Alpok-Adria közösségről, illetve főleg a Visegrádi Hármak — időközben Négyek (Magyarország, Csehország és Szlovákia, Lengyelország) — laza gazdasági és geopolitikai szövetségéről, együttműködéséről. Ennek jegyében sokféle intézmény, beruházás, oktatási projektum jött létre, amelyek mára mintha megfakultak vagy elkallódtak volna. Az úgynevezett értelmiség sem foglalkozik már a kérdéssel, amely kezdetben kulturálisan is lelkesítőleg hatott. Ellenkezőleg, mintha az Európai Unió nagyobb integratív térereje felszippantotta volna ezeket a regionális terveket (és az Ottóval kapcsolatos várakozásokat is), s mára inkább már csak sovén kontextusban merül fel a szomszéd országok politikája.

Pedig a SZU nyomása alól felszabadult kezdeményezések igéretesnek látszó miliőjében ebbe az integrációba, vagy inkább az integráció egyfajta kezdeményébe személyesen szívesen láttam volna bevonva Romániát is, amely 1989-et követően szintén újra a helyét kezdte keresni Európában.

Kérdésem: ki mit tud, mi a helyzet ma e kétféle tervvel, amelyek mintha az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve a „magyar-lengyel sorsközösség” emlékéből táplálkozó — félig-meddig konzervatív, félig-meddig liberális alapokon „újraálmodott Közép-Európa” jellegzetességeit viselték volna?

Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területei

Banán alakú-e a Föld?

Egyre mérgesebbek a fiatalok. Megértem őket, én is az vagyok.

Valami furcsa punnyadtság van az országban. Talán apátiának lehetne nevezni (de nem a sztoikusok által használt értelemben). Mindenki azt mondja, hozzá kellene nyúlni egy csomó dologhoz, változtatni kellene törvényeken és intézményeken. Azonban a politika és a nyilvánosság erről nem vesz tudomást, a szokásos ki mit mondott vagy nem mondott szarakodás folyik, és hogy mikor megy Ferkó. A jelenlegi kormányzat már csak egyet tud elérni: hogy máshoz ne kerüljön a döntés, a törvényhozás és kormányzás lehetősége.

A nagyobb baj az azonban, hogy sok mindenről nem lehet beszélni. Most sem. A szociális kiadások vagy a nyugdíjak, általában az állami ellátás (értsd: szocializmus) szűkítése néha már-már bekerül a nyilvánosságba. De a törvény uralma nem. Az tabu.

A vidéki Magyarország fél, rémtörténeteket mesélnek vidéki ismerősök és rokonok a cigányokról. De csak arról szabad beszélni, hogy csúnya rasszista a Magyar Gárda, és nincs is cigánybűnözés.

A Magyar Gárdára egy működőképes kormányzat esetén semmi szükség, mint ahogyan az őrző-védőkre se nagyon. Magyar Gárda azért lett és terjed, meggyőződésem szerint, amiért a magán őrző-védő cégek, csak azokat nem támadja a média, hiszen a nagypolgárságot, a hirdetőiket őrzik és védik. Az MG meg csak az alsó középosztály bajaira reagál, aki leginkább ki van téve a köznapi támadásoknak. Ezekről a vidékiek, főleg idősebbek életét lehetetlenné tevő támadásokról tilos beszélni, a kertek és tyúkólak, nyugdíjasok fosztogatásai esetén félre illik nézni. Hiszen a fosztogatók maguk az áldozatok. A társadalom áldozatai.

A kormánynak, akármilyen a színe, akármekkora a GDP vagy az infláció növekedése, első számú feladata az élet és vagyonvédelem biztosítása. Ha ezek sérülnek, akkor a kormányos ne menjen – jogilag bizonytalan státusú – antifasiszta tüntetésre, hanem védje meg a tulajdont és életet, akár az Újlipótvárosban, akár a Tiszaháton sérül is az. Ehhez alkalmas rendőrök kellenek és alkalmas törvények. Az előbbiekkel bajban vagyunk: pénzbehajtó kisiparosok két éve kiegyeztek Ferkóval, azóta egymás disznóságait védik. De ezen lehet segíteni.

A másik probléma a valóságmegtalálásáé. Azt ma sem tudjuk még, hogy van-e feje Loxonnak, és létezik-e Loxon egyáltalán. De a vidékiek életét tönkretevő erőszakos rablásokról és a Törvény és Rend uralmának helyreállításáról beszélnünk kell. A rablók a kisfészivel valószínűleg valóságosak, mint az üres tyúkól, és agyonvert nagyik. A balliberális értelmiség képtelennek látszik nem hogy a megoldásra, de még az erőszakos rablások tűrhető szinten tartására is. Szakért és tüntet, ez a két fő létformája.

20-25 éve a felzárkóztató osztályokkal akarták megoldani a problémát, ma ugyanazok a szagértők ezt szegregációnak nevezik, és az integrált oktatásra esküsznek. De leginkább arra, hogy ez nem büntetőjogi, hanem szociálpolitikai kérdés. Azonban a helyzet a szakértők gyarapodó tömege ellenére nem megoldódik, csak romlik. Szerintük ugyanis a világunk banán alakú.

Hagyomány, szabadság – a blúzrul

Egy másik blogon felmerült néhány napja a hagyomány mint olyan (ez nem újdonság), és azon belül is a blues és a jazz. Ezennel Tölgy tervezett témáját lenyúlom. Hogy ezért milyen retorziók várnak rám, azt az időre bízzuk (és Tölgyre).

Jómagam a blues hagyományát többé-kevésbé ismerem. Ez részben szocializációs közegemnek köszönhető, részben személyes rajongásomnak. A blues igazi hagyomány. Vannak gyökerei, van evolutív fejlődése és szubsztantív tartalma is. A klasszikusai is megvannak:

vagy pl. ez:

Aztán vannak kicsit virtuózabb egyének is. Alábbi pl. jazzes elemeket is használ. És a gitárja már annyira Fender, hogy majdnem Gibzon:

Itt pedig az egyik örök kedvencembe Gary Moore virgázgat bele serényen:

Aztán a fiatalabb generációt is érdemes említeni. Pofátlanul fiatal blueszenészeink másik pofátlansága, hogy kicsit sem feketék:

A blues jó példa a konzervatív felfogásra: kiválóan kiegészítik egymást a hagyomány (komoly alapok, gyakorlás és sémák) és a szabadság (improvizáció) elemei. Hagyomány nélkül nem megy: az ember próbálkozhat ugyan azzal, hogy ex nihilo "újat" gyártson; a dologból kétségkívül valami "új" lesz, ám annak tekintetében, az eredmény zene lesz-e, nos, az eredmény korlátozott reményekkel kecsegtet.

Mivel a kutya-macska ügyben megosztottam teakratikus erőinket, ezért most a blues és jazz közötti választás pedzegetésétől eltekintek. Mert ma ilyen engedékeny és toleráns vagyok.

Az Egy Madár

Hosszadalmas vita folyik arról, hogy az egyesek szerint "konzervatív" értékeket képviselő kutya-e a magasabbrendű, vagy a mások szerint "konzervatív" (netán "liberális") értékeket képviselő macska.

Jelentős elmék kényszerültek választásra – egy hamis dilemmában. Hiszen mindkettő a földhöz kötött. A tömegek nem gondoltak arra, hogy transzcendálni kellene ezt a kettősséget, túllépni a kutya- és macskaság kettősségén, egy, az Egy-ség felé mutató gesztussal. És az idő meddőn telt. Az árkok ásattak.

De a megfelelő Időben a Kijelentés megnyilatkozott. A Megoldás a Kettősség Dilemmájára a Transzcendens Egy. A Szoláris Lény. A Spirituális Monarcha. Az Üzenet az Egy Madárról szólt, aki el tud emelkedni a Földtől és a testiség lehúzóan-meghatározó jellegétől. Az Egy Madár, aki a földi és az égi princípiumot egyesíti. Aki a földből nyeri táplálékát és az ég fele tör, misztikus példát mutatván arra, hogy az Ősbölcsesség megértésével mi is a Kozmikus Intelligencia felé emelkedhetünk.

A Beavatottaknak az Egy Madár üzenetét hordozza a kép. A Profánok csak egy gyöngytyúkot látnak rajt. A név viszont (cf. sl. perlička, lat. numida meleagris) az Adeptusokat a Gyöngy-himnuszra és női könnyekre emlékezteti.

Jöjj közénk, Egy Madár, és mutasd meg a Transzcendens Harmónia és Egység Útját!

Ereszkedj közénk, Egy Madár, hogy egységben emelkedhessünk fel a Kozmikus Intelligencia felé!

Tevvton,
a Numida Rítus Keleti Kontraktora

Macskák vs. kutyák

Vízválasztó a konzervatóristák között. A belső vita heves: vajon a kutyákat, vagy a macskákat preferáljuk? Szerény véleményem szerint a macska arcátlan, egoista, gerinctelen egy állat. Nem ért a szóból, vagy akár érthet is, csak nem érdekli. Azt csinál, amit akar. És még vissza is pofázik.

A kutyában ellenben minden olyan tulajdonság megvan, ami egy konzervatív számára kedves lehet: lojalitás, megbízhatóság, odaadás, engedelmesség. Az "ember legjobb barátja" – macskáról mégis mikor mondtak ilyet?

Rá kellett jönnünk arra, hogy aki a macskákat preferálja, az rejtőzködő liberális (hiszen a macska libsi jellegzetességeiért van oda – más jellegzetességei nincsenek is a macskának), aki a kutyákat, az tisztességes konzervatív-reakciós.

Én a kutyákkal vagyok!

Van-e fejünk?

A kérdés roppantul komoly.

Én még sosem láttam a fejemet. Tehát akár tetszik, akár nem, nekem nincs fejem, hanem kb. így nézek ki:

Nem tudom, ti hogy vagytok vele. Nektek van fejetek, az biztos, mert én látom.

Viszont eszembe jutott (eszem az van, mert gondolkodni tudok), hogy egyesek kételkednek Isten lehetőségében, mivel még sosem látták. Igazuk is van, Isten nincs, mint ahogy nekem sincs fejem. Még sohasem láttam ugyanis. Elém tartotok egy tükröt, mint bizonyítékot? Látom a tükröt, látok egy képet, de a fejemet továbbra sem. Szóval, nincs fejem. Jófej vagyok, mi?

Én is tartok nektek egy tükröt: ez a Természet. Isten tükröződik benne. Nem hiszitek? Semmi baj. Én sem hiszem, hogy van fejem. Azt meg ti hiszitek csak, mert vizualisták vagytok: azt hiszitek, amit láttok. Ámbár, ha kinéztek a (szerintem nagyon is létező) fejetekből, akkor mit láttok? Hát én azt nem tudom, mivel nem én vagyok ti. Nektek ugyanis van fejetek, nekem meg nincs. Slusszpassz.

Csodálkozom, hogy akik nem hisznek Isten lehetőségében, azok hisznek az atomok létezésében. Holott azokat is csak olyasféle eszközökön keresztül látni, amilyen Istennek a Természet, vagy a fejemnek egy tükör (például mikroszkóppal), meg okoskodásokkal lehet azokat valamiképp felnagyítani akkorára, hogy már szinte legyenek. Persze akkor sem azok, amik, hanem képek, tükrök.

Franciaország szégyenletességeiről

Az erények számbavételét követően álljanak itt a korábban már említett Johann Georg Hamann becsmérlő sorai a francia XVIII. század erénynélküliségéről. (Álljanak itt mintegy önkritika gyanánt is, vádolandó olykor eluralgó kedélyeskedő és opportunista hajlamainkat.)

„Már negyven felé járok, de semmi sem bosszant jobban, mint hogy Franciaország a hazám. Nyelvünkben csupa kétértelműség uralkodik, művészetünkben gondolkodási szétszórtság, írásmódunkban csúfondáros okoskodás, cselekedeteinkben pedig arcátlanság. Egy szellemes ötlet nálunk félvállról veszi az észt, a zseninek pedig el kell bújnia a divat limloma mellett. Sem a himlő, sem a titokzatos betegségek nem okoztak valaha is oly sok szerencsétlenséget, mint idétlenségre hajló ízlésünk. Ez már a kapucinusokig terjed, akik selyemruhát hordanak, a karmeliták pedig nem járnak már napernyő nélkül a kezükben.

[...] A klérus hol a pápával tart, hol a királlyal. Ha az uralkodó fenyegetőzik, akkor a rendszerhez az Alpokon túl keresik a menedéket. Ha a helytartó mennydörög, akkor éljenek a gallikán egyház szabadságai!

Nem sok hiányzik ahhoz, hogy az emberek nyári szállásokra költözzenek, hogy limonádét és üdítőket ihassanak, akkor magukkal viszik majd az éjjeliszekrényt a futóárokba, és végül parfümözött puskaporral és ólommal fognak lőni. Milyen kevéssé tudjuk, hogy a hősök egyedüli sminkje az izzadság.”

(Egy hasznos, bevált és új oltásnak projektuma. In: Johann Georg Hamann Válogatott filozófiai írásai. Ford. Rathmann János. Pécs, 2003, Jelenkor Kiadó.)

Illusztráció a jó királyról

Csak egy illusztráció, Tölgy előző bejegyzésére. A freskót egy sienai mester, Ambrogio Lorenzetti festette, a címe A jó kormányzás allegóriája. A jó királyt feje fölött a hit, könyörület és a remény, oldalt pedig az erényeket jelképező nőalakok veszik körül: az olajágat tartó béke, a felfegyverzett bátorság, a prudentia, a nagylelkűség, a homokórás mértékletesség és a koronás iustitia, ölében egy levágott fejjel. Lorenzetti megfestette A rossz kormányzás allegóriáját is (erről talán később egy hosszabb bejegyzésben), mindkettő a sienai városháza falát díszíti.


– UPDATE –

Ím, a rossz kormányzat:

A jó királyról

A vezetéstudomány meglehetősen amerikás. Nem tudom hogyan áll a helyzete Magyarországon, de azt gyanítom, elsősorban a gazdasági iskolákban tanítgatják. Természetesen ahhoz sem értek, és engem elsősorban a politikai vezető érdekel, illetve a tudása.

Azt a kérdést tegyük zárójelbe, hogy a politikai és az üzleti vezetés közti hasonlóságok fontosabbak, vagy inkább a különbségeik (mindkettő hatékonyságra törekszik: előbbi az emberek szavazatát és engedelmességet, utóbbi a pénzüket és az együttműködésüket kívánja megszerezni). Mindkét vezető embereket akar rávenni valamilyen döntés(ek) meghozatalára.

Kicsit is józan elme belátja, hogy Sir Galahad politikaelmélete – ha Istent félem és szolgálom, akkor mitől/kitől tartsak – nem feltétlenül sikeres sem a csatában, sem a határidős ügyletek piacán.

A középkor alkonya táján, amikor a nyers erő és a fegyverforgatás mestersége terén a lovagok jelentősége háttérbe kezdett szorulni, a lovagkirály átalakult bölcs vezetővé. Az arisztokrácia vezető volta a bátorság és fizikai erő mellett, és egyre inkább ezeket háttérbe szorítva, a vezetői képességein múlott.

Vezetői tulajdonságoknak olyan cicerói erényeket tartottak szükségesnek, mint a tekintély, az emberség, könyörületesség, barátságosság, közvetlenség, ékesszólás. A vezetői erények mások, mint a keresztény teológiai erények (pistis, elpis, agape), és mások, mint a lovag- és lovagkirály-eszmények.

A vezetéstudomány farvizén jelent meg a társas intelligencia fogalma, aminek ma talán legfontosabb műve magyarul is megjelent már.

A szakkifejezések burjánzása néha szemléletváltozással is jár (tudásszociológia --> társas episztemológia, társas megismerés), de ez esetben a lényeget a régiek már elmondták, csak figyelni kell őket.

Szent Tamás erénytana a társas intelligencia tana: hogyan lehet megérteni a helyzeteket, az embereket és hogyan lehet rávenni őket a kívánt döntésre, cselekvésre. Szt. Tamás a humanitast, auctoritast, comitast (nyitottság, barátságosság), constantiat (állhatatosság), firmitast (kitartás, szilárdság), gravitast (a fontosság, jelentőség ismerete - méltóság, megkülönböztetni tudás), industriat (szorgalom), pietast (mások tisztelete, kötelességtudás) és a generositast (nagylelkűség) tekintette ilyen tulajdonságoknak.

Szt. Tamásnál természetesen a társas intelligencia elképzelhetetlen olyan erények nélkül, mint a mérséklet és a prudentia, de nehogy ellepjék a teázót a már-már kezelhetetlen méretű komment-felhők, ezekről és a királytükrökről majd majd máskor.

1990 előtt létezett Budapesten egy Vezetőképző Intézet, a szoci elit utánpótlására. Na most, ilyesmit, a fent elmondottakat nem tanítottak ott. És elnézem ezt a Ferkót, a tanárképzőn sem szerezte meg a vezető számára szükséges társas intelligenciát jelentő tulajdonságokat.

A bolsi politikai realizmus a szemünk láttára mond csődöt: Ha sem megfenyegetni, sem megvásárolni nem tudja az embereket, akkor nem képes rávenni őket az együttműködésre.


A képen: II. (Szép) János bizánci császár (1118-1143). Igazságos uralkodása miatt egyesek „bizánci Marcus Aurelius”-ként tisztelték.

Szanalmas.hu

Kis kiadványt kaptam a minap. AZ ELTE TáTK Szociológia Doktori Iskola Évkönyve, Kötő-jelek címmel.

A jövő, vagy már a jelen nagy magyar szociológusai írásai sorjáznak, de amire a figyelmemet felhívták, az az utolsó tanulmány, Émile Durkheim, az alapító szent tollából 1898-ból. A III. Köztársaság történetét két nagy tábor birkózása jellemezte, a köztársaság barátai álltak szemben a konzervatívokkal-katolikusokkal. A konfliktus csúcspontja a Dreyfus-ügy lett, melynek során a párizsi vatikáni nagykövetet kiutasították, házkutatást tartottak nála, a kormányt kritizáló La Croix című lapot betiltották, az azt kiadó asszumpcionista szerzeteseket feloszlatták, házukban „reakciós összeesküvés jeleire” bukkantak, több tagját államellenes összeesküvés vádjával megbüntették, a rend javait elkobozták – és egy munkás nyugdíjalapnak ígérték.

Durkheim a republikánusok komisszárja volt, így kapott egyetemi kinevezést.

A most magyarul megjelent írása, miután megnevezi ez ellenfelet, a keresztény erkölcs képviselőit, a következő sorokkal végződik:

„Mindezen körülmények között egyértelmű a feladat! Mindazoknak, akik hisznek abban, hogy az elmúlt száz évben végbement erkölcsi változások hasznosak vagy egyszerűen szükségesek voltak, közös az érdekük: el kell feledniük azt a különbözőséget, amely őket egymástól elválasztja, és egyesíteniük kell erőfeszítéseiket annak érdekében, hogy az elért eredményeiket megőrizzék…

Ma a sürgető feladat, amely minden másnál előbbre való: erkölcsi örökségünk megmentése; és majd akkor, ha ezt az örökséget biztonságban tudhatjuk, gondolhatunk felvirágoztatására is. A mindannyiunkat érintő veszély legalább felráz bennünket bénultságunkból, és visszaadja kedvünket a cselekvéshez. És valóban, már láthattunk az országban éledező kezdeményezéseket, jóakaratú embereket, akik egymást keresik. Már csak jönnie kell valakinek, aki összefogja és harcba vezeti őket, és talán a győzelem sem várat sokat magára.

Egy dolgot ugyanis biztosra vehetünk, ami bizonyos mértékig nyugalommal tölthet el bennünket: ellenfeleink csak saját gyengeségeinkből meríthetik erejüket…. Lehetetlennek tűnik tehát, hogy e dilettánsok játékai sokáig visszatartsák a tömegeket, amennyiben képesek vagyunk cselekedni. De mégis, milyen megalázó lenne, ha az észnek – holott nem is nála erősebb ellenféllel van dolga –, még ha csak rövid időre, de alul kellene maradnia.”

A könyvnek látszó kiadványt, amelynek sem ára nincs, sem nem terjesztik, az Oktatási Minisztérium FKPK programja finanszírozta. Valószínűleg még ezt a bejegyzést is többen olvassák, mint a megmondást.

Monarchiai szép napok – plusz két töredék, egy fénykép és egy (a közlés évszakára nézvést inaktuális) vers

Karel Čapek, Milan Kundera vagy Claudio Magris, A Habsburg mítosz szerzője is megengedte magának, hogy a Monarchiáról (az „osztrák-magyarról”, A Habsburgok nevével összefonódott közép-európai birodalomról) nosztalgikus hangnemben írjon. Oroszországban Bulgakov, Magyarországon Krúdy Gyula élt előszeretettel monarchikus idők hangulatainak felidézésével – az angol, német vagy francia írók sokaságáról talán külön szólni sem kell. Bár nem mind voltak valamely értelemben „monarchisták”, többen aranyba vonták történeteiket azzal, hogy monarchiába, és nem demokráciába helyezték szereplőiket.

Idealizált-e a képük – a felsoroltaknak, s a fel nem soroltaknak? Egyrészt igen, mint minden egészséges szépség-érzésben, az idealizáltság itt is megjelenhet. Másrészt nem, hiszen tisztában voltak az emberi kapcsolatokban rejlő olykor keserű titkokkal, mint George, találkoztak sötét misztériumokkal, mint Meyrink, időnkénti sivársággal, önzéssel is, ábrázoltak szégyenletes dolgokat – mindeközben mégis ezt olyan „díszletek” közé helyezték, ami legalább már méltó a színház névre. Metternich nem volt jó véleménnyel a bécsi karakterről (pontosabban annak teljes hiányáról beszélt), mégis, a Monarchia így is több volt, mint az, amire ma még kevésbé lehetne érvényesen alkalmazni a „jellem” szót.

*

Johann Georg Hamann, a „felvilágosodás” kevéssé ismert kritikusa, Kant és Behrens levelezőtársa írja a Szókratészi érdemes gondolatok címet viselő értekezésében: „Most hiányoznak nekem a palingenezis titkai, amit történetíróink tartanak hatalmukban, hogy minden adott ember és közösség hamujából olyan szellemalakot vonjanak ki, mint amilyen egy karakter vagy egy történelmi festmény” (Johann Georg Hamann Válogatott filozófiai írásai, 63. o.).

*

Érlelni kellett volna még e gondolatokat, amint a jó bor alkimistái érlelik a szőlő vérét, míg kiadja esszenciáját. Ám ma hajnalban a Providencia megajándékozott egy álommal, s miután felébredtem, úgy éreztem, vezeti majd tollamat.

J. Emese fotója


*

Stefan George

Őszi csokor

Most jöjj a parkba, mondják: már halott,
s nézd: rádnevet a messze part sugára.
Kristályos fellegraj kék lánggal ott
az útra csillan és a park tavára.

Szedj tarka lombot: sárga nyírlevél
s lágyszürke bukszus rezdül, sír a szél;
rózsát is látsz még, egy-két szomorút:
csókold meg, törd le, s fond a koszorút.

Az őszirózsa rád hívón tekint,
s ha vadszőlők bíborát is beszőtted,
mi dús színét kibontja még előtted:
zárd halkan e haldokló képbe mind.

(Képes Géza fordítása)

Entrée / G. K.

Üdvözlöm a Szalonban megjelenteket!

Az írás tárgya egy huszadik századi és angol, katolikus és valóban reakciós szerző: Gilbert Keith Chesterton. Azért nem írom, hogy konzervatív, mert ezt Chesterton bizonnyal nem vállalná. Pamfletjeinek primér céltáblái ugyan kora progresszivistái voltak, azonban nem átallott időnként fenéken billenteni néhány toryt sem. Az intézményes politikához kevés köze volt, inkább maga ment irodalmi intézményszámba, valahogy úgy, mint anno dr. Johnson (ő ellenben meggyőződéses tory volt).

Barátságot ápolt G. B. Shaw-wal, holott sok tekintetben szöges ellentétei voltak egymásnak: Shaw absztinens, vegetariánus, szocialista és vallástalan volt. Chesterton szerette a finom étkeket, a sört, "hívő lélek és a hit hirdetője [volt], bohóc, de Isten bohóca, mint hajdan Szent Ferenc leglelkesebb követői" (Szerb Antal). Sem a szocializmust, sem a kapitalizmust nem szerette, egymás ikertestvéreinek tartotta őket.

Kedvenc Chesterton-alakom Páter Brown. A joviális pápista pap számos detektívtörténetének főhőse, oldalán rablóból pandúrrá vált társával, Flambeau-val. Chestertont még életében felfedezte a magyar olvasóközönség (és a high literature), rengeteg írását fordították le, így két vékony kötetben Páter Brown történetei is olvashatók (ez közel sem az összes). Az atya méltó párja irodalmi elődjének, Sherlock Holmes-nak, már ami a bűnesetek pontos felderítését illeti. A puritán Holmes-szal szemben a jámbor Páter Brown életvidám figura, aki a gaztetteket nem szuperszámítógép-elméjével, ok-okozati spekulációval, hanem intuíciói nyomán, bölcsességével fejti meg. Szerb Antal írja: "A legcsodálatosabb az egészben az, hogy a megoldás legtöbbször csakugyan valahogy a katolicizmusból következik. A bűnösök többnyire valami módon eretnekek, és ertenekségük vezeti nyomra Brown atyát."

Felteszem a vizet a jázminteának. A Teakraták egészségére iszom, közben újraolvasok néhány történetet.

P. S. : Heuréka! Az Új Ember Kiadó végre közreadja a Páter Brown sorozat mind az öt kötetét.

*

Chesterton online.
Go for it.

*

Konzervativizmus és iszlám, iszlám és világháború

A Teák már ismerik rossz szokásomat. Amikor éppen csend támad, és csak a teáscsészék, ezüstkanalak halk csörrenései, csendülései hallatszanak, akkor gyakorta, el-elmélázó arccal kiejtem azt a nevet, hogy René Guénon. A hatás zavarba ejtő. A diszkrét csörömpölés még inkább elhallgat, a kanalak megszűnnek forogni a teáscsészékben, s a keresztény Európa sanyarú sorsáról szóló társalgásban épp szünetet tartó barátaim kissé úgy néznek rám, mintha megszállott volnék. Zavarba jöhetnék a csodálkozó vagy fürkésző szemek láttán, vagy vehetném esernyőmet, s kissé vontatott angolos távoztomban még utoljára az asztalra helyezhetném A mennyiség uralma és az idők jelei című könyvet. Ám a teátrális reagálás, úgy gondolom, meglehetősen irracionális cselekvés volna, amikor a hallgatásba burkolózott szalont elárasztó finom dohányfüstben kérdőjelek kacskaringói rajzolódnának ki, s megerősítené barátaim abbéli benyomását, hogy egyszerűen egy habókos figurával ültek szemközt. Így olyankor inkább mesterkélten misztifikált mesélésbe fogok arról az alakról, akinek szellemi szárnyai alatt több olyan fiatal szerző nevelkedett fel, akik — nyugati létükre — úgy tudtak írni (több más hagyomány mellett) az iszlámról, ahogyan sok született muszlim sem.

Főként A XX. században számos konzervatív személyiség volt ismert, akik a Nyugat vadul elharapózó materializmusa elől menedéket keresve, az iszlámhoz (annak többnyire valamely ezoterikus vonulatához) csatlakozva univerzálisan konzervatív (s tehát európai vagy „euro-atlanti”) életművet mutattak-mutatnak fel. Frithjof Schuon, Titus Burckhardt, Martin Lings vagy a perzsa (tehát már eredetileg síita-muszlim) Seyyed Hossein Nasr viszonylagosan ismert példák, főként René Guénon-t ismerő körökben. Nem ők voltak azonban az elsők, akik az iszlámhoz nem mint ellenséghez közelítettek. Még csak nem is Ivan Aguéli, Guénon mentora és barátja.

Európa politikai történetében az iszlám ellentmondásos szerepet játszott. A mórok hatását inkább pozitívnak, a törökökét inkább negatívnak tekinthetjük, míg az iszlám európai szellemtörténetre tett hatása egyértelműen megtermékenyítő és pozitív volt. Nem csak az ókori auktorok művei kerültek így vissza Európa szellemi vérkeringésébe, hanem olyan kulturális hatások, amelyek valóságos kincsek, s ma már nem is feltételezik, hogy ilyen úton jutottak el és épültek be az európai életmódba.

Nem csak az Ezeregyéjszaka meséiről, a kalamárisról, építészeti különlegességekről vagy a gyönyörű szőnyegekről, (esetleg újabban a hastánc mérsékelten autentikus, bár szimpatikus divatjáról) van azonban szó. Olyan szellemileg magasrendű tanításokról, valamint egészséges harciassággal párosuló szellemi attitűdökről, amelyeket már a keresztes hadjáratokban részt vevő templomos lovagok is fel- és elismertek, miközben az ősi keleti harci játékot, a sakkot játszották ellenségeik sátrában.

A török hódítások nagy mértékben megnehezítették az iszlám pozitív vonásaival való megismerkedést, és tanításainak elfogulatlan szemléletét. Sajátos tény, hogy a magyarországi lázadások, sőt az 1848/49-es forradalom számos exponense vált formálisan muszlimmá, miközben ők elsősorban a törökök iránti lojalitást preferálták, s kevéssé a szellemi aspektus volt a döntő e választásukban. Rákóczi állítólag kapcsolatokat ápolt a szúfizmus egyes képviselőivel is, ám a dezertőrökre többnyire a karrierizmus volt a jellemző, ami persze a szultánságot kevéssé érdekelte. E magyarok esetében úgy tűnik, nem az iszlám iránti valóságos megbecsülés, inkább a törököt végre-valahára kiűző katolikus Habsburgok iránti gyűlölet és megvetés érzése volt a döntő.

Ugyanakkor — Napóleon inkább személyes egyiptomi kalandja után, ahol (Guénon egyik levelének tanúsága szerint) Alí néven felvette a muzulmán hitet — Metternich herceg már hangsúlyozottan pozitívan fordult az iszlám, sőt a török szultánság felé. Felismerte, hogy a francia forradalmat követően immár abban a korban élünk, amikor a két kulturális és politikai hagyománynak nem szembenállnia, hanem szövetkeznie kellene egymással — s nem csak exkluzív szinteken. Javasolta a pápának, hogy a török szultanátust vegyék fel a Szent Szövetségbe, azonban a pápa ezt — rövidlátó módon — elutasította. Ferenc József viszonya a bosnyákokkal teljesen baráti és szeretetteljes volt, s a török birodalom az I. Világháborúban a Monarchia szövetségeseként vett részt. A II. Világháborúban az iszlám világ mintha a Horthyéhoz hasonló szimpátiák hatása alá került volna (bár Horthy személyétől nyilvánvalóan teljesen függetlenül).

Mára az iszlám immár nem annyira a klasszikus kereszténység, hanem inkább a materialista, szocialista és liberális arrogancia vádjai, valamint titkos politikai-társadalmi befolyása alatt hozott létre vehemensen Nyugat-ellenes (ezen belül is főként USA- és Izrael-ellenes) terrorisztikus hajtásokat. Mindeközben sajátos módon – kevesek esetében — az iszlám felé való intellektuális nyitottság elért egy magas színvonalat.

Mostanság többen az Al-Kaida vagy Ahmadinezsád politikájában fedeztek fel világkalifátus felállítására vonatkozó terveket, elképzeléseket. Kérdés, hogy a kialakulni látszó világkonfliktusban (USA kontra Oroszország, USA kontra Irán, USA kontra Kína, Oroszország kontra Irán, Oroszország vs. Kína, Kína vs. iszlám, Irán kontra Izrael) ezek a tényezők hogyan fogják befolyásolni Európa és az iszlám világ állásfoglalását. Vajon győz a Molotov-Ribbentrop paktum kísértete, és Irán — s így az iszlám országai, s talán „valamelyik Oroszország” a kommunizmussal szövetkezik? Vajon az iszlám vagy Európa meghasonlik, ha az ellentétes, nagy katonai potenciállal felfegyverkezett oldalak között választani kell? Vajon a fenyegetettség feloldódik? S ha utóbbi (valószínűtlen) eset érvényesülne, mi lenne a további „párbeszéd” sorsa? Vagy az iszlám — a kereszténység esetéhez hasonlóan — a lassú, s talán forradalmakkal tűzdelt enyészet áldozata lesz majd?

Vissza a gyökerekhez

Valamikor, a régi szép időkben latinult beszélt a művelt ember ebben az országban.

Becsüljük meg az elszánt kísérleteket ezen régi szép idők visszahozatalára! (klikk a képre, ha nem tudod elolvasni).

A manóba, így is nehezen olvasható. Vagyis:

Az Intel Core Duo processzor, az Intel első mobil-optimalizált duál-core processzora, ami multiplikált threadeket képes szimultán executálni két core-ban, amivel maximális performanciát és még jobb multitaszkolási képességeket érhetünk el.

Az Intel Digital Media Boost gazdag multimédia experiencát nyújt az enhanszolt floating pointos műveleteknek köszönhetően.

Az Intel Smart Cache shared L2 segítségével a full cache hozzáférhető még akkor is, ha csak egy core aktív, ezen kívül minimalizálja a bus trafficot, valamint a cache complexitásának redukálásával a powert is save-eli.

A prezentáció címe:
Az Intel Centrino Duo Mobile Technology új kulcs featúrái

Lethal weapon

Nem értem ezt a harckocsi-mániát.

Lehetnek hatékonyabb fegyverei is egy kis, ámde csóró országnak. Csak mesélni kell magunkról, Abszurdisztánról, a világnak.

Királyi esküvő

A konzervatívok nem citromarcok.

Hobby és életmód: harckocsi!

A sorkatonaság eltörlése után nagy divat fiatal férfikörökben fegyverekről beszélni. Sok oka lehet ennek: túl sok tévénézés az ismeretterjesztő csatornák előtt, vágyakozás a beavatási rítus után, az erőszak és a hatalom igézete, péniszirigység, vágyfantáziák, kinél mi. Kedvelt témák a kézi lőfegyverek (mert az olyan individuális, nekem is lehetne): AK-47, Thomson géppisztoly (Al Capone, tudjátok), Uzi (hú, öcsém); a tankok és repülőgépek (mert azok látványosak). Ezekről még a legutolsó E-kategóriás publicista is össze tud valamit túrni a netről. A PSZH-król, tüzérségi eszközökről (beleértve rakétatüzérséget is) vagy a haditengerészetről már kevesebb szó esik a dilettánsok közt. Ott már csak komoly műszaki adatokkal és tapasztalatokkal lehet vitába szállni.

A harckocsik közül sokféleképp lehet választani. Lehet pragmatikusan. De a szabad embert nem határozza meg a praktikum. Tehát esztétikai alapon is lehet választani, sőt. És ideologikusan is. Nézzük az utóbbit előbb.

Ha konzervatív jellegű emberként választok harckocsit, angolt választok, és semmiképpen se valami modernet. T-34, T-80, Merkava, Sherman, Tiger: ezeket meghagyom Platónnak, a liberális megmondóembereknek, a dilettánsoknak és piac- és fegyver-fetisisztáknak. Eleve a modern prakticista törekvései kiesnek, mint például az elektronika. Egy konzervatív tudja, hogy csak a maga (fizikai és szellemi) erejében (meg Istenben és a száraz puskaporban) bízhat: olykor grafitbombák hullanak, és ami most egzotikusan szellemes, extravagáns megoldás, az holnap hibaforrás (konkrétan most a Renault 5-ös ablakemelő mechanikájára gondolok).

Tehát régit, a tankok modern műfaján belül. Akkor vissza kell nyúlnunk az Őseredethez, hogy a tank-ságot még a maga autenticitásában ragadjuk meg. Amikor az acél és a gép és a forró srapnel még élő emberi szövettel találkozott. Amikor még ember ember ellen harcolt, és a tank új és félelmetes volt, amikor el-nem-rejtettségében mutatta meg magát a technika a-humánus dimenziója. Keressük azt a félelmetes nagyságot, amiben először megmutatkozott, mielőtt a háború közismert hétköznapiságába süllyedt volna.

És ez a nagyság a Nagy Háborúban (the Great War) mutatkozott meg, amit a kontinensen -- némiképp félrevezetően -- Első Világháborúnak neveznek. Nem bontom ki most az Igazság minden részletét. A Mark harckocsi-családot kell választani. Egy igazi monarchikus, konzervatív harckocsi. Nemesen elegáns, méltósággal hatékony, de nem akar mindenáron győzni. A tank of sportsmen. Nézzék meg, ahogyan a civilek közt forgolódik. Itt egy kép:




Természetesen választhatunk a harckocsik közül esztétikai szempontból is. Az újabb tankok (és nem rohamlövegek, páncélautók, PSZH-k, önjáró légvédelmi ágyúk) mind egyformák és unalmasak: test, rajt torony, és das ist Alles. Nem vicces. Szellemtelen.* De mi az unalmas, sematikus megfogalmazások helyett választhatjuk a kreatívat. Például (és csakis) a Mark-harckocsicsaládot.** Viccesen romboid tank, amit körbefutó lánctalpa minden árkon átvisz. Pompásan valószínűtlen harcjármű. Ráadásul volt belőle fiú és lány változat is! Lövészárokbeli teázáshoz az egyetlen elképzelhető harckocsi. Ráadásul senkinek sincs ilyen tankja. Képzeljük el a szomszédok irigykedő tekintetét, meg ahogyan kérdezgetnek minket, hogy hol vettük, mert ők is ilyet akarnak.

Ian Hamilton Finlay: Necktank (Tate Modern)

--------------------
* Ideologikusan megfogalmazva: a modernitás szellem-ellenessége és technicizáltsága nyilvánul ezekben: az a mesterségesen gerjesztett, a létezésbe erőszakosan-hatoló egyenlőségi tendencia, amely mutatkozik a tömeggyártásban, a szabványosításban, a demokráciában és a tömeges könyvnyomtatásban is. (de ezt csak viccből írtam)
** Hát lássuk. Az orosz Vezgyehod csak egy concept tank volt; a németek páncéldoboza csúnya. A Renault könnyű tankja komolytalan. Amerika nem játszik.

A társadalom metafizikája I.

A teakratáknál már több korábbi bejegyzésben is felvetődött: van-e egyáltalán társadalom? Beszélhetünk-e társadalomról, és ha igen, hogyan értsük, mit jelenthet gyakorlatilag? Anélkül, hogy túl részletesen meg akarnám válaszolni e kérdéseket, javaslom olvasásra Hamvas Béla egy írását, amelynek címe: René Guénon és a társadalom metafizikája. Az ötletet, hogy diskurzusunkba csempésszem ezen írást, két, René Guénon-nal is kapcsolatos írás, (illetve kifejezetten róla szóló kommentárok) megjelenése adta a Konzervatóriumon.

Bár Hamvas esszéje némileg önkényesen értelmezi Guénon szavait, kifejezéseit, és „elregényesíti” azokat, alapvetően nem téved mértéken túl, amikor körvonalazza Guénon társadalom-gnózisát (amellyel mindazonáltal azóta néhányan szembeállítottak egy némileg módosított, a ksátrija — harcos — minőséget rugalmasabban értő teóriát).

Érdekes, hogy azt írja, Guénon nem beszéli el az arany jelentésének hanyatlását, miközben dehogynem. A mennyiség uralma és az idők jelei c. könyvében szentel egy fejezetet „a pénzverés degenerálódása” témájának, amelyben jósként még azt is felveti (szemben Hamvas kissé túl pszichológiai és kalandregényes víziójával), hogy a pénzverés és az arany szimbolikus használata végül teljesen háttérbe szorul majd az absztrakt értékformák javára, amelyek kiszorítják a még demokráciákban is ideiglenesen továbbélő nemes hagyományok egyre ritkuló példáit és nyomait. A jelenség leírása persze nem lehet totális, hiszen ma is vernek még (kör alakú) pénzérméket, és még bizonyára sokáig fognak, ámbár ezek értéke gyakran már egy egészen másféle fedezettől függ. Egy tendenciáról, és a mögötte meghúzódó — gyakran nem lineárisan időbeli — szellemi inflálódásról van szó, amely a minőségből a mennyiségbe való aláomlást, annak fázisait mutatja be.

Egyvalamit fontosnak tartok mindebből külön kiemelni. Ez pedig az uralkodónak az arannyal és a Nappal való azonosítása. Elsősorban nem a „Napkirály”, de nem is csupán a fáraók példák erre, hiszen előbbi esetben viszonylag kései és jobbára már külső ragyogásról van szó, másikban pedig egy speciális, bár nem egyedülálló esetről. Mindazon uralkodóké, akik szellemi fényt hordoztak magukban, fényt árasztottak magukból. A magyar királyok közül ilyen volt Szent István vagy Szent László, de természetesen még mások is, egészen a kereszténység előtti korig visszamenőleg.

A mítikus szemléletben a társadalom metafizikája már egybeesik az individuum metafizikájával. Itt megtaláljuk nem csak a hanyatlás elbeszéléseit, „az arany elmerülését az anyagban”, konvertálódását „a mennyiség uralmába”, hanem azt a heroikus küzdelmet, miáltal a hanyatlást felülmúlja egy szoláris királyi individuum, és benne, vele — mindenki, aki részese a küzdelemnek.

Könnyű azt mondanunk: Cicero ezt írja, ez Platón tanítása, ezek Arisztotelész szavai. De mit mondunk mi magunk? Miképpen ítélünk? Mit teszünk?

A társalgás művészetének máig legfontosabb klasszikusa Platón (Lakoma) és Cicero (A kötelességről, Tusculumi eszmecsere), aki nem csak a monológ (retorika), hanem a kölcsönös give-and-take mestere is volt. A társalgás művészetét hosszú feledés után a reneszánsz fedezte fel, majd a XVIII. században virult.

Cicero szerint a jó társalgó világosan beszél, könnyedén, szellemesen; nem sokat, enged másokat is szóhoz jutni, tud figyelni és hallgatni; nem vág mások szavába; nem beszél magáról, inkább a köz ügyeiről; nem veszti el önuralmát. És barátságos, udvarias, egy charmeur.

„Egy társalgás során a résztvevők nem vizsgálódnak vagy vitatkoznak; egy társalgás célja nem valamely ‘igazság’ feltárása, valamely tézis bebizonyítása, valamilyen következtetés levonása. A partnerek nem tájékoztatni, meggyőzni vagy megcáfolni akarják egymást, s megnyilatkozásaik hathatóssága ezért nem függ attól, hogy mindnyájan ugyanazt az idiómát beszéljék; nézeteik különbözhetnek anélkül, hogy ebből konfliktusok támadnának. Egy társalgásban természetesen elhangozhatnak érvek, és egy beszélőnek senki nem tiltja meg, hogy a maga igazát bizonygassa; az érvelés azonban nem szuverén és nem is kizárólagos, maga a társalgás pedig nem alkot érvet. Egy lány, hogy ne kelljen levonnia egy következtetést, kimondhat valamit, ami vérlázítóan lényegtelen megjegyzésnek tűnik, valójában azonban nem tesz mást, mint hogy egy unalmasnak talált érvet társalgássá alakít át, melyben otthonosabban érzi magát. Úgy tűnik, hogy a társalgásban a ‘tények’ ismét lehetőségekké válnak, amelyekből keletkeztek; a ‘bizonyosságok’ törékenynek tűnnek, de nem azért, mert kapcsolatba kerülnek más ‘bizonyosságokkal’ vagy a kételkedéssel, hanem azért, mert a más rendszerbe tartozó eszmék jelenléte veszélyezteti; a kapcsolatok az egymástól rendes körülmények között távoli nézetek viszonyában válnak láthatóvá. A különböző fajtájú gondolatok szárnyat bontanak és egymás körül játszadoznak, reagálnak egymás mozgására, s újabb meg újabb erőfeszítésekre késztetik egymást. Senki nem kérdi tőlük, honnan jöttek, vagy milyen jogcímen vannak jelen; senki nem törődik azzal, hogy mi lesz belőlük, miután eljátszották a szerepüket. Itt nincs áldomásmester vagy döntőbíró; még kapus sem, aki megvizsgálná a személyi okmányokat. Minden belépőt elfogadnak úgy, ahogy van, és minden megengedett, ami el tudja hitetni magáról, hogy beleillik az elmélkedés menetébe. És a társalgás során megszólaló hangok nem alkotnak hierarchiát. A társalgásnak mint tevékenységnek nem az a rendeltetése, hogy nyereséges legyen, a társalgás nem verseny, melyben a győztes díjat kap, s nem is szövegmagyarázó tevékenység; rögtönzött intellektuális kaland. A társalgás olyan, mint a hazárdjáték, nem az a fontos benne, hogy nyerünk, vagy veszítünk, hanem a fogadás. Szigorúan véve a társalgás nem is lehetséges a hangok sokfélesége nélkül: a társalgásban a különböző beszéduniverzumok találkoznak, ismerik el egymást és kerülnek olyan közvetett viszonyba, amely nem igényli és nem is vetíti előre annak az árnyékát, hogy egymásba olvadjanak.

Szerintem ez az emberi érintkezés találó képe – azért, mert elismeri az emberi megnyilatkozások ismérveit, sokféleségét és megfelelő viszonyait. Civilizált emberek lévén nem a magunkról és a világról végzett kutatásnak, nem is az információk felhalmozódott tömegének az örökösei vagyunk, hanem egy társalgásé, amely az őserdőkben kezdődött, az évszázadok során bővült és mindinkább artikulálódott. Ez a társalgás folyik mind a közéletben, mind mindnyájunkban. Természetesen vannak érvek, kutatások és információk, de ezek bárhol legyenek is hasznosak, a mi társalgásunknak csak részeit, s talán nem is a legérdekesebb részeit alkotják. Az e társalgásban való részvétel képessége, s nem a hathatós érvelésnek, a világ fokozatos felfedezésének vagy egy jobb világ kitalálásának a képessége különbözteti meg az embert az állattól, a civilizált lényt a barbártól. Mi több, az sem tűnik valószínűtlennek, hogy a társalgásban (amely soha nem ér véget) való részvételünknek köszönhetjük mai külsőnket: az ember az emberszabású majmoktól származik, amelyek annak idején annyit üldögéltek társalgás közben, hogy elkopott a farkuk. A nevelés tulajdonképpen nem más, mint beavatás e társalgás fortélyaiba és abba a partnerei viszonyba, melyen alapul. Ezenközben megtanuljuk felismerni a hangokat, megkülönböztetni a megnyilatkozás más-más formáit, és magunkévá tesszük a társalgáshoz szükséges intellektuális és erkölcsi habitust. És végső soron ez a társalgás ad létjogosultságot és karaktert minden emberi tevékenységnek és megnyilatkozásnak. Azt mondom: ‘végső soron’, mert az erkölcsi tevékenység közvetlen színtere természetesen a gyakorlati vállalkozások világa, s az intellektuális eredmény mindenekelőtt a beszéd különféle univerzumain belül jelenik meg; ám a jó magatartás azért fontos számunkra, mert a gyakorlati vállalkozás nem egy elszigetelt tevékenység, hanem egy partneri viszonyon alapul a társalgásban, az intellektuális eredmény végső mércéje pedig az, hogy milyen mértékben járul hozzá ahhoz a társalgáshoz, amelyben a beszéd univerzumai találkoznak.”

A társalgás nemcsak élőkkel zajlik, de a hagyományunkkal is, és ugyanolyan pietas-t igényel, hogy megértsük a jelenünket, miközben a jövőre irányulunk. Csak ebben a társalgásban már meghaltakat kérdezünk, és azok beszélnek hozzánk, és segítenek megérteni magunkat és világunkat. A hagyománnyal társalkodók nem nosztalgikusan gondolnak arra, hanem a jelenben élnek, de azt igyekszenek teljesen megérteni. Viszont sosem sikerül nekik, újabb kérdések és nehézségek támadnak, a társalgás, a kérdezés, a figyelem sosem maradhat abba.

We shall not cease from exploration

And the end of all our exploring

Will be to arrive where we started

And know the place for the first time.