Könyvajánló — Horváth Róbert: Indiai feljegyzések

Nyájas teakratáink és más olvasók szíves figyelmébe ajánlom egy kiváló szerző figyelemreméltó könyvét, amely a hindu hagyomány mai, európai és egyetemesen szellemi szemmel való leírását tartalmazza. E könyv, úgy gondolom, valóban egyedülálló — útleírás és szellemi „zarándoklat” egyszerre — , s ezt a posztot szerzőjének dedikálom.

Úgy érzem, egy — a könyvben két oldalnyit elfoglaló — részlet a feljegyzésekből a „Konzervatív Tea-Kör”-be jól illik, s talán a szerzőnek sincs kifogása ellene, ha az alábbi részletet közlöm. Sajnos a transzliteráció ehelyütt nem lehet tökéletes.

*

Mahābalipuram, 2004. március 14.

A hinduk vallásosságát ma hasonlóképpen a külső Istenben (istenekben) való hit határozza meg, mint a keresztényekét vagy a muszlimokét.

A hívek elöregedésének jelei éppúgy tapasztalhatók a hinduizmusban, mint másutt.

A kiváltképp keresztényekre jellemző áhítatoskodás — a vallási áhítat egy bizonyos, gyakran a képmutatás keretei közé szorított módja — azonban csaknem teljesen hiányzik.

A hindu vallási rítusok minden vonatkozásban nagyobb aktivitást követelnek a hívőktől. Az intenzív testi részvétel és cselekvés általánosságban nem engedi meg a passzív áhítatoskodás kialakulását vagy az abban való megrekedést.

A templomi vallásgyakorlat alkalmával a kisebb-nagyobb szentélyek előtt más-más istenségek, isteni arculatok felé végzett ima vagy inkantáció; az isteneknek bemutatott különböző áldozatok (áldozati tűz, füstölő, virág, belső felajánlások), a rituális séta (pradakşiņa) a szentélyek körül és között; a templomi papokkal való vallásos találkozás a főbb szentélyekben (a nekik hozott adomány, a himnuszok és szavaik meghallgatása, az istenek követének jelenlétében végzett imák); végül a szent tűz, a szent víz és az isteneknek felajánlott, általuk magukhoz vett, majd újra a földre visszabocsátott áldozati virágok és ételek magukhoz vétele — mind olyan aktivitást követelnek a hívőktől, hogy az ember a legkevésbé sem mondhatja azt, ennek a vallásnak isteni meghatározói nem tették meg a lehető legtöbbet azért az emberért is, akiben nagyobb fokú passzivitás lakozik a transzcendencia irányában. A „liturgia” koreográfiája a kereszténységhez hasonlóan csodálatosan megkomponált, de a hindu hívő Isten követei nélkül is tovább folytatja azt — az általa kiválasztott, újabb szentélyek felkereséséig a templomon belül, majd az annak elhagyását megelőző végső Isten-felidézés, hálaadás és leborulás után otthon.

*

A legegyszerűbb hindu is jobban hisz abban, hogy Isten önnön leglényegét alkotja, mint számos művelt zsidó, keresztény vagy muszlim. Ez azért fontos, mert ebből az elérhetőség, a megvalósíthatóság tudata következik.

*

A templomi papok rituális cselekvése sajnos hasonlóképpen automatikusnak tűnik, mint a katolikus papoké.

A mechanikus jelleg nagy probléma; ám e tekintetben sem akarnak semmit — bocsánat a kifejezésért — áhítatoskodó pofával megoldani.

Felejthetetlen élmény számomra egy a a Śrī Kapālēśvara-templomban megfigyelt brāhmaņa viselkedése. Európai jellegű volt, noha alacsony és vékony. Rituális mozdulatai a kisebb szentélyek előtt áldozó papi körmenet során teljesen automatikusként hatottak, de később feltűnt könnyedségük és játékosságuk. Teljesen autonóm személyiség volt, társaitól független, noha kedélyesen beszélgetett velük. Később láttam, amint immár egyedül, társaktól és közönségtől mentesen újra végiglátogatja a szentélyeket lefekvés és zárás előtt, s teljes komolysággal végzi az immár nem elsősorban ceremoniális rítusokat.

*

További részletek a könyvről

Úton a Szélsakál teaházba

Indulás Kairóból

Kevesen tudják, hogy a sivatag sokféle lehet, a legtöbb európai a kő- és homoksivatag kategóriákig jut csak el. Természetesen nekem is csak ennyi információm volt, azonban amikor elhatároztuk, hogy egyiptomi utazásunkba mindenképpen beleveszünk egy kétnapos sivatagi kirándulást is, meglepődtünk a sivatag sokszínűségén.

Zárójelben annyit, hogy feleségemmel együtt rendkívül unalmasnak találtuk Európát, úgy gondoltuk, hogy hosszabb utazásokra vállalkozva fiatalabb korban kalandozni kell, a párizsi kávézók meg megvárnak 50 éves korunkban is. Ennek megfelelően hátizsákosan, egy eldugott kis hostelben szálltunk meg, Kairó muszlim központjának legbelsőbb belvárosában, a turistanegyedtől mérföldekre távol, alig pár órányi autóútra a Khan-el-Khalili bazárvárostól.

Aki volt már Kairóban, az tudja értékelni a „pár órányi autóút” és a „bazárváros” kifejezéseket, mivel a pár órányi autóút gyakorlatilag kevésnek tűnik a kairói forgalomban, míg a bazárváros tényleg város, nem úgy mint Isztambulban (ahol szintén eltöltöttünk néhány hetet): ott a Grand Bazaar egy városrész csupán Sultanahmet központjában. Khan-el-Khalili egy komplett város a maga luxus utcáival és nyomortelepeivel, eldugott sikátoraival, ahová a muszlim világ a maga el nem tűrt elemeit, a prostikat és a narkósokat együtt száműzi a a gyermekcsempészekkel, akik aztán visszacsörgedeznek a város körforgásába.

De ezt csak zárójelben, elvégre ez a több részes poszt a teázásról szól a Szélsakál teázóban.

A kairói kis hostelünk, melynek szobájába – kérésünk ellenére – ingyen tettek televíziót (90 csatornát lehetett fogni, de mindegyiken valamiféle Mohammed Monir-klón énekelt – lásd a videót), a belváros belvárosában volt, a szmog- és emberfelhő központjában, a becslések szerint 16, a valóságban 20 millió feletti lakosú város szívében. A város folyamatosan épül és pusztul, az épületek többsége befejezetlenül áll (egy emelet kész, majd a következő emeleten már csak a falak állnak, és nincs tető – ez akár 20 emeleteseknél is így volt). Mint utóbb kiderült, ennek az oka az, hogy tető alapján fizetik az adót (mint a brüsszeli hosszú sorházak esetében, ahol az utcafront csupán 3-4 méter, de belső hossz 30-40 m – utcafront alapján ment régen az adózás). A városba óriási átmenő forgalom is érkezik naponta, számtalan piacon csupán a Közép-Afrikából felszabadult szénfekete emberek árulják elképzelhetetlen portékáikat, ezért a stabil 16-17 milliós állandó lakosságot csaknem 3-4 milliós átmeneti forgalom tarkítja, nem beszélve a turistákról (akiknek számára a főváros szerencsére csak 3. és 4. célpont; inkább mennek búvárkodni a Vörös-tengerre, s Kairóba legfeljebb valamilyen Barbie buszon érkeznek fél napra, fényképezkedni a piramisok lábánál).

A városban mozgó óriási tömeget súlyosbítja az, hogy mindenki kocsival közlekedik; a tömegközlekedést csupán pár metróvonal képviseli, melyek ímmel-ámmal működnek. Az arab közlekedési „kultúrától” most ne szóljunk – jelzem, én imádom: ha az ember ráérez a város lüktetésére, magabiztosan közlekedik a száguldozó autók között. A helyzetet tovább nehezíti, hogy szökőévente egyszer esik az eső, és augusztusban (amikor mi voltunk ott) árnyékban negyvenöt fok van délután (napközben ennél több). A férfiak zokni-cipő-hosszúnadrág-ing kombóban, a nők pedig kivétel nélkül elfátyolozva járnak, de minimum kendőben, magától értetődő módon mindenki dohányzik, láncban, és természetesen minden autó minimum 20 éves.

Ebből az őrületből szabadultunk el két napra, miután felvetettük Semirnek, a vendéglátónknak, hogy nem lenne ellenünkre meglátogatni egy oázist, és aztán megnézni a sivatagot. Semir eleinte elviccelte a dolgot, mondván, a város külterülete már most is homoksivatag, Gázába kikocsikázva pedig szintén homokot látunk (Gázába, a piramisokhoz egyébként jelenleg metró visz ki, a gázai piramisok gyakorlatilag körbe lettek építve, elnyelte őket Kairó lüktető városa). Rövid magyarázkodás után azt is megértette, hogy egyáltalán nem célunk egy turisták által látogatott oázist megnézni, így a nagyobb oázisok, többek között Siwa, Kleopátra fürdőjével eleve kiestek. Semir – akinek egyébként az itthonról hozott ajándék barackpálinka nagyon ízlett – két percet kért, addig mi elszívtunk egy jóféle Cleopatra cigarettát, pöfékeltünk párat a vizipipánkból, s kavartunk kettőt a reggeli zaccos, török kávénkon.

Tizenöt perc múlva megérkezett a nagy tervvel. Van neki egy barátja – mondta –, Mohammad, akinek van egy kis farmja a Bahariya oázisban. Neki van két sofőrje, Tiiger (tigris, angolos-egyiptomosan) és Szulejman, ők időnként kivisznek pár embert dzsipekkel a sivatag közepére, azon belül is a Szélsakál teaházba. A már eleve és mindig rendelkezésünkre álló sofőr, Szulejman majd elvisz minket kocsival Bahariyába, és onnan újabb egynapos dzsip-út lesz a teaház.

Ekkor a negyedik napunkat töltöttük Kairóban, és terveink szerint még kb. ugyanennyit szándékoztunk eltölteni itt, miután továbbutaztunk volna Szudán felé – Luxorba és Asszuánba –, így belementünk az útba.

Másnap hajnali 5-kor már várt is minket Szulejman, szerencsére légkondícionált kocsival. Az út az oázisba körülbelül 8 óra volt, poros műúton (az európai értelemben vett autópálya nem létező fogalom), elhagyott vonatszerelvények, ipartelepek, valamint furcsán a sivatag közepére épített, óriási kőfallal elhatárolt, fegyveres bódékkal őrzött villák mellett. Az egész autóúton egyetlen helyen volt megálló. A legrosszabb amerikai road-moviekban is elképzelhetetlen, konkrétan a semmi közepén található, óriási belső térrel megáldott, szavakkal leírhatatlan mértékben lepusztult hely, mely egyben kávézó és mecset volt. Illemhely természetesen nem volt, a kávét pedig egyértelműen homokból főzték. A helyen a villanyt egy gőzgenerátor, vizet egy beton víztároló, a benzint pedig egy odaparkolt tartálykocsi biztosította. Szerelem volt első látásra.

(folytatás)