Úton a Szélsakál teaházba 3/2.

Bahariya

Ahogy a sivatagról, úgy az oázisról is furcsa romantikus képek élnek a fejekben. Bahariya egyrészt rácáfolt, másrészt pedig rátrompfolt ezekre a képekre.

Az oázis valóban a sivatag közepén található, de ez még önmagában semmit sem mond, lévén Kairó külvárosa egy elképesztő homoksivatag, a homokot pedig még a belváros légkondícionált épületeiben is érezni lehet a levegőben, hozzá keveredik a teákhoz, a kávékhoz, az ételek ízéhez.

Az oázis annyiban más, hogy a víz nem folyóból érkezik, hanem kutakból csapolják. Bahariyában sincs ez másképp, felállított medencés kutakból nyerik a vizet, s a felszínen megoldott csatornákkal szállítják el a termőföldekre, ahol főként pálmafák nőnek. Lényegében az egész város – merthogy az oázis egy város, – a datolyatermelésből él. Persze ehhez az is kellett, hogy külön kérjük, a legkevésbé turistacélpontnak számító oázist nézzük meg. Így jutottunk el Bahariyába, az ország technikailag legkevésbé felszerelt oázisába. Itt konkrétan meg lehet nézni, hogy anno a beduinok hogyan is éltek meg a sivatag közepén. A képen mellesleg Tiiger látható, a sofőrünk, a helyi Dakar-bajnok, aki egy árva szót nem beszél angolul, ennek ellenére tökéletesen eltársalogtunk. Mellette büszkesége, a 20 éves Land Rover, melyet ajándékba hagyott itt neki egy „ENGLISH MAN, JONATHAN”, balján pedig egy újonnan épült melegvizes termálkút, melyből a vizet továbbvezetik felszíni csatornákon a datolyamezőkhöz.

Az oázis egyetlen hivatalos turistalátványossága állítólag egy angol férfi (tudják, még egy másik English Man, anno) villája az oázis melletti hegytetőn, melyről tökéletesen belátni az egész oázist. Tiigert megkértük, hogy vigyen fel minket az imperialista kastélyához, feldzsippeztünk hát a hegytetőre, reménykedve, hogy angol modorban lefejezett oroszlánokat látunk majd a falra tűzve. Ehelyett az imperialista kastélyából csak az elszenesedett falakat láthattuk...

Az angol imperialista csalódás volt, nem úgy az ebéd, melyet vendéglátónk farmján költöttünk el. Muhammad egyértelműen az oázis egyik leggazdagabb lakója volt, legalábbis házából ítélve. Az óriási arabeszkekkel díszített előcsarnoknak nem volt teteje, csupán fehér vászonruhák takarták a napot, a padlón pedig – ahogy az egész házban – süppedős perzsa szőnyegek voltak leterítve, itt-ott párnákkal és pici rézasztalokkal tarkítva. Az egyetlen kőpadlójú szobába invitált minket, nagyon hangos „köszönöm”-öket üvöltve, tiszta kiejtéssel, ahol egy óriási faasztalnál foglaltunk helyet. A feleség kihozta a kétfogásos ebédet (bárány volt a főfogás), majd leülve ő is közénk, hatalmas, elnyúló teázás kezdődött... A ház apraja-nagyja csatlakozott, megismerkedtünk közelebbről Tiigerrel, Szulejmannal, és még másik 3 Muhammad-dal. Ne zavarjon meg senkit, Egyiptomban állítólag mindenkit Szulejmannak, Muhammad-nak vagy Semirnek hívnak...

Az egyiptomi tea egyértelműen különbözik az összes más arab teától. Rendkívül erős, többnyire szénfekete színe van, de minimum zavaros állaga (a képen egyik pohárban kóla, a másikban tea van). Az, gondolom, nyilvánvaló, hogy a török kávé zaccos; nos ugyanez igaz a teára is. Ennek két oka van. Egyrészt az egyiptomi tiszta víz. Ez a három szó nem létezik együtt, ebben a formában ott, kizárólag a palackozott, többnyire külföldről, vagy valamelyik oázisból előhozott ásványvíz az, ami iható. A többi zavaros, koszos és többnyire – ha nincs felforralva –, hasmenést okoz. Ez nem valami turistaparanoia, maguk az egyiptomiak sem isznak a csapból, csak végszükség esetén. Másrészt az egyiptomiak nem ismerik a filtert: a vizet felforralják, majd a rendkívül erős fekete tealeveleket belemorzsolva, aztán azokat minimálisan leszűrve fogyasztják a teát. Ettől a tea elképesztően fekete, és legalább annyira „fejbevágós” lesz, mint a kávé, melyet hagyományosan cukor és tej nélkül isznak (ahogy a teát is). Persze ismernek ők finom világos teákat is, de azokat szinte kizárólag a turistáknak és a felső tízezernek szolgálják fel, és gyűjtőnevük van rá: Lipton. Tehát ha nem nem egyiptomi teát kérünk, akkor ki kell mondani az imperialista varázsszót: Lipton, és máris hozzák a filteres light earl grey-t, s ha látni az arcunkon, akkor egyből elénk rakják a tejet és a cukrot is hozzá.

Az, hogy miért így isszák a teát, nem pedig kifinomult teaházakban fogyasztják őket, nagy műgonddal előkészítve, ahogy egy igazi európai sznobhoz illik, azt meg fogjuk érteni a Szélsakál teaházban. Mondjuk úgy: hagyományai vannak.

A teázás alkalmával összeismerkedtünk szintén kalandvágyó utastársainkkal is, egy görög és egy koreai párral, és persze a két sofőrrel. Ami megnyugtatott, hogy a farm nem a turistákra volt berendezkedve. Megkérdeztük Szulejmánt, aki elmesélte, hogy a hatalmas előtér, amin bejöttünk, a szellős, vászonlepedős tetejével, szőnyegeivel, az egy iskola, ahol felesége gyerekeket tanít, neki pedig van egy nagyobb földterülete az oázisban. A turisták túráztatása részéről csupán egy mellékes tevékenység, teljesen ingyen csinálja, ezzel csak két jóbarátja, a sofőrök járnak jól. Ezt el is hittük neki, lévén mi mindössze jelképes összeget fizettünk mindezért, mely épphogy fedezte az ebéd és benzinköltségeket. A külföldiek kikapcsolódást jelentenek Szulejman számára, mivel neki nincs ideje és pénze elutazni máshová, így örömmel fogad másokat házában. A felesége tanít, mert a Korán szerint ha valakinek sok pénze van, akkor köteles adakozni, és segíteni a rászorulókat, és mivel Bahariyában egyetlen zsúfolt iskola van, így a tehetséges gyerekeket itt tanítják, Szulejmán házában. Büszkén újságolta, hogy felesége a kairói egyetemen tanult.

A teázás után Szulejmán mondta el az általános tudnivalókat, lévén ő volt az egyetlen, aki folyékonyan beszélt angolul (a két sofőr közül csak az egyik hebegett-habogott valamit). Ez állítólag az alap túlélői tudnivaló a sivatagban, melyet – fűzte hozzá – mindenkinek elmond, mert nem lehet tudni, mi történik kint: hiába van kocsink és vizünk, bármi megtörténhet a mélysivatagban.

Ezek szerint 1 napra fejenként 4 liter vizet kell vinni, és ez a minimum átlagos testsúly esetén. Minden fejre dupla kendőt kell tekerni, mert napszúrást körülbelül másfél perc alatt lehet kapni. Leégés elleni krémeket felejtsük el, semmi értelme, úgyis leégünk. Ha dohányzunk, az jó, és vigyünk dupla annyi cigarettát, mint amenyi az adagunk, mert a dohányzás szűkíti az ereket, és ez hasznos a sivatagban, ahogyan a dupla mennyiségű kávé és tea is. Telefont és mindennemű elektromos szerkentyűt felejtsünk otthon, ez alól esetleg a fényképezőgép lehet kivétel, de számoljunk vele, hogy elromlik. És a legfontosabb: nyakig ruhában kell közlekedni, férfiaknak hosszúnadrág, hosszúujjú, lányoknak szintén, plusz mindenkin fejkendő. Állítólag nem leszünk sohasem éhesek, de ettől függetlenül enni kell 4 óránként.

Akkor ezt nem értettük teljesen, de amint elindultunk, és először kiszálltunk a terepjárókból, megértettünk mindent.

(következik a 3. rész * első rész)