2008. december 31., szerda

A liberalizmus zsarnoksága


Most minden bizonnyal árokásni fogok. Ugyanis a Konzervatóriumon és Reakción előforduló kedves és szimpatikus balos és liberós polgártársak rendre megjegyzik, hogy milyen elmaradott, provinciális a magyari konzervatív, bezzeg külföldön nem komcsiznak, a libsiket sem fikázzák, na de nekünk reakciósból is csak az alja jutott, ésatöbbi, ésatöbbi...

Most jelent meg a katolikusnak és méghozzá tradicionalista vagy konzervatív katolikusnak felnőtt fejjel megtért James Kalb könyve, A liberalizmus zsarnoksága. A szerző a legmodernebb országban, minden haladár álmában él, miként a hasonló témájú könyvet író Molnár Tamás (teljes szöveg itt) vagy Ken Minogue (teljes szöveg itt). Igaz, Molnár mégiscsak magyar volt, Minogue meg hiába Oakeshott tanítványa és utódja az LSE-n, csak egy ausztrál. De most egy igazi mainstream amerikai írt ilyen csúnyaságot, akinek honlapjáról sok más írását is elolvashatják a hitetlenkedő ballerek.

Ha a sok írását megpróbálom összefoglalni, akkor azt kell mondjam: a liberálisok és balosok (a modern Egyesült Államokban nemigen tesznek különbséget e kettő közt, és kérdéses, hogy Magyarországon érdemes-e) bírálatán túl egy, a számunkra is megfontolandó hangsúlyos gondolatát emelem ki, a hagyomány és a transzcendencia kapcsolatát. A hagyományt ugyanis hajlamosak vagyunk a gyakorlati tudásra, a próba-szerencse tanuláson eredményezte tudásokra korlátozni. Azonban a hagyomány tartalmaz számtalan nem gyakorlati, soha ki nem próbált tudást is, mint a Biblia, Platón, Arisztotelész, stb. A hagyományt és fennmaradását nem pusztán a gyakorlati sikeressége igazolja, ha ezt állítjuk, akkor a konzervatívok és a Rorty- vagy Putnam-féle pragmatizmus, vagy Machiavelli közt szinte semmi különbség nem maradna. Márpedig a különbségekhez ragaszkodom — jó árokásóként. A hagyomány transzcendentális elemei kérdéseket tesznek fel a számunkra, kínzó perplexusok elé állítanak — amiktől a modernek racionális, kész válaszaikkal megkímélnek minket. Ezek a transzcendentális tudások — bár senki sem, vagy csak nagyon kevesek tudtak ezeknek megfelelően élni — feszültségben állnak a gyakorlattal, és ezzel kiszabadítanak minket a gyakorlat mókuskerekéből (Chesterton képével: a kerék végtelen, de behatárolt.) A modern elutasít mindent, amit nem tud megérteni, és csak azt tekinti megértettnek, amit ellenőrizni, tervezni és uralni tud. A gyakorlati tudás mellett a transzcendencia is átláthatatlanul homályos, „zavaros” a ragyogó ész fénye számára, azaz félelmetes.

A liberalizmus zsarnoksága nem pusztán a tudatipar, erről bőven írtak már mások, hanem az, hogy elhiteti az emberekkel, csak önmaguk vágyainak a kielégítése a fontos, és semmi sem áll felettük vagy rajtuk kívül, amit tisztelniük kellene, és ami fontos lehetne akár az egyéni létezésük szempontjából is. Így a liberális bezárja az embert az immanencia körébe, ahol valóban könnyen manipulálható. A liberalizmus felszabadítása arra törekszik, hogy semmi tiszteletreméltó, titokzatos ne maradjon.

Ízelítőnek a Kalb címadó tanulmányának kezdő sorai, milyenek is a nemeurópaiértelembenvett konzervatívok:

„A radikális baloldal eltűnése annak a bizonyítéka, hogy elviekben elérte a kitűzött céljait. Noha ezt senki nem ismeri be, a Forradalom győzelmét látjuk magunk körül.

A politika ma radikálisan szekularista és anti-partikularista. Arra törekszik, hogy szétmállassza mindazt, ami megmaradt a hagyományos társadalomból és megalkossa az emberi társulás univerzális formáját, amely az emberi vágyak egyenlő kielégülését szolgáló technikailag racionális rendszert lesz. A vallást ki fogják tiltani a közéletből, az etnikai és nemi különbségeket eltörlik, és egy a világpiacon és a nemzetközi bürokráciákon alapuló, az egész világra kiterjedő rendet hoznak létre, amely felszámolja a helyi eltéréseket az emberi jogok, a nemzetközi gazdasági fejlődés és a kollektív biztonság nevében.

A kortárs liberalizmus fejezi ki és támogatja ezt az új rendet. Az új elitünk nem minden tagja liberális, és kívülállóktól is kap támogatást. Azonban, az elitünk határozza meg a tartalmát, és az támogatja az elit érdekeit. Megszabja a társalgás kategóriáit, meghatározza, hogy mi számít haladásnak, és meghatározza az együttműködés általános alapelveit, amelyek alapján igényli ez az elit az uralmat.

Az új rend támogatói történetileg és erkölcsileg szükségszerűnek tekintik azt, és így kötelezőnek, függetlenül a fennálló nézetektől és szokásoktól. Mivel a modern kormányzat saját állítása szerint konszenzuson alapul, a közvéleményt rá kell venni, hogy elfogadja. Ezért a véleménymenedzselés és az alapvető közpolitikát ellenző nézőpontok távol tartása az uralkodó közbeszédtől az államvezetés művészetének alapja lett.

Az igazi ellenzék ma már nem a baloldalról jön, hanem a reakciós és restaurációs csoportoktól, amelyek kizárják magukat a komolyan veendő politikából a liberalizmus és a baloldal elutasításával. A mai lázadók a partikularisták: a tradicionalisták, a fundamentalisták, populisták vagy nacionalisták. Ezen túl még anti-szekularisták és anti-hedonisták is. Elutasítják azt a politikai rendszert, amely a társadalmi rendet az emberi vágyakra építi, mivel elutasítják a mögötte meghúzódó nézetet, mely szerint az ember az erkölcsöt a saját céljaira alkotja meg.

Manapság mindent azon az alapon igazolnak, hogy segít az embernek megszerezni azt, amit akar. Azokat, akik egy, az emberi célok felett álló tekintélyt elismernek, veszélyes bigottaknak tekintik, akik valamilyen szekta vagy önkényes elv nevében el akarnak nyomni másokat. Következésképpen többé már nem létezik alapvető politikai eszmecsere. A politika ma ketté van osztva: egyrészt arra a nézetre, amely magát racionálisnak állítja be és eviláginak, és teljes mértékben uralja a közbeszédet; másrészt mindenféle eltérő nézetre, amelyek az emberi vágyak felett álló javakról beszélnek, de képtelenek hatékonnyá tenni a mögöttük álló komoly támogatást. A konfliktusról sosem beszélnek komolyan, mivel úgy gondolják, már megoldották; az uralkodó liberális nézet vitán felül állóként elfogadták, míg az eltérőket zavarosnak vagy rosszabbnak vélik.

Az uralkodó világnézet magát különösen toleránsnak és befogadónak tekinti. Nem az. A tévedés a politikának és az erkölcsnek a liberalizmus lényegére jellemző téves felfogásából ered. A liberalizmus azt állítja, hogy nem törődik a vallási és erkölcsi kérdésekkel, legalábbis személyes ügyként határozza meg azokat és az egyéni megítélésre bízza.”




2008. december 29., hétfő

Vendée — Pour Dieu et le Roi




Elena Maria Vidal hívta
fel a figyelmem egy érdekes írásra a Daily Telegraphban. Köszönet érte. Röviden: a Mouvement pour la France nevű jobboldali mozgalom, amely Vendée önkormányzatát is uralja, azt szeretné elérni, hogy genocídiumnak ismerjék el az ottani népirtást, mivel a parasztokat a katolikus vallásuk miatt gyilkolták le. Mivel mostanában néhányszor előkerült Vendée, itt az alkalom egy kis ismételt ismeretterjesztésre.

„1794 elején, a Nagy Terror csúcsán, francia katonák masíroztak be az óceánparti Vendée-ba, ahol a parasztok felkeltek a párizsi forradalmi kormányzat ellen. A Louis-Marie Turreau vezette tizenkét »pokoli hadoszlop« azt a parancsot kapta, hogy öljenek meg mindenkit és mindent, amit csak látnak. Emberek ezreit — köztük nőket és gyermekeket — mészároltak le hidegvérrel, és falvakat és tanyákat égettek fel. Nantes városában a vendée-i hadifoglyok őrizetével megbízott s tömeges kivégzés hátborzongatóan hatékony formáját alkalmazta. Az ún. »noyades« — tömeges vízbefullasztás — során meztelen embereket, nőket és gyermekeket kötöztek össze egy különlegesen megépített csónakban, amit aztán kilöktek a Loire közepére és elsüllyesztettek.” Nagyjából 5 ezret fojtottak a Loire-ba és 3 ezer katolikust fojtottak vízbe Pont-au-Baux-nél. A vízbefojtás neve „köztársasági esküvő” volt, mivel összekötözték a foglyokat. De nevezték „hazafias keresztelőnek” és „vertikális deportálásnak a nemzeti fürdőbe” is.



Secher 118,000-re, Davies 250,000-re teszi az áldozatok számát.

A történet a Katolikus Egyház üldözésével kezdődött, a vendée-i parasztok pedig a papjaik mellé álltak. A baj azzal kezdődött, hogy 600 paraszt kaszával-kapával megakadályozta a „Nemzeti Gárdát”, hogy egy zárdából kilakoltassa az apácákat. A felkelés Vendée mellett kiterjedt Anjou-ra, Bretagne-ra és Poitou-ra is. A Szent Szív Hadsereg 1793-ban győzött nyílt ütközetben. De végül leverték őket, és ez volt az egyetlen helyszín, ahol parasztokat öltek a forradalmárok a katolikus hitükért, és az egész megyét ki akarták írtani. Az Avrilléi Mártírokat — akiknek fele nő volt — II. János Pál avatta boldoggá.

Egy Gannet (ejtsd: gané) nevű rendőr feljegyezte, hogy látta, amint nőket és gyermekeket dobtak a kemencébe és sikolyaik „Turreau katonáinak oly nagy élvezetet nyújtottak”, hogy „folytatni akarták a mulatságot” még akkor is, amikor kifogytak a katolikus áldozatokból. Így „igaz hazafiak” (a forradalmi kormányzathoz hű vendée-iek, akiket szintén lemészároltak) 23 feleségét dobták a tűzre. Máskor az ablakon dobták ki a nőket a szuronyokra, terhes nőket a szőlőprés alatt nyomtak szét, újszülötteket dobáltak bajonettről bajonettre. Angers-ban 32 áldozat bőrét kicserzették, hogy lovaglónadrágot készítsenek belőlük a tiszteknek, Meudon-ban a női és férfi cserzett bőröket a finomságuk alapján hasonlították össze.

Amikor mindez véget ért, akkor Francois Joseph Westermann francia tábornok (akinek nevét Turreau-val együtt a Diadalív is megörökíti, khm, khm...) a Közüdv Bizottsághoz küldött levelében a következőket írta: „Vendée nem létezik többé. A Szabadság szablyái által pusztult el, gyermekeivel és asszonyaival együtt. Eltemettem Savenay mocsaraiban és erdeiben. Az Önök parancsai értelmében gyermekeit a lovaink patái tiporták el. Asszonyait lemészároltam, így többé nem adnak életet banditáknak. Egy foglyot sem ejtettem. Kiirtottam mindet. Az utak hullákkal vannak teleszórva. Savenay-nál állandóan érkeznek a banditák, meg akarják adni magukat, mi meg lelőjük őket. A könyörület nem forradalmárhoz méltó érzelem.

Mától bevezetjük az „ad Vendée“ érvelést: aki a katolikus hitre valamilyen sértőt mond, az utat nyít egy, a Vendée-belihez hasonló mészárlás megismétléséhez.


Hozzászólás az ún. „szlovák címer”-ről indított vitához, továbbá egyéb vonatkozó kérdésekhez

A Reakció blog számos izgalmas aktuálpolitikai kérdést boncolgató posztja közt megtetszett nekünk DSZG-é, melynek címe: Lenyúlták-e a szlovákok a magyar címert? Szimpatikus számunkra, hogy a kérdésfelvetésnél — konzervatívokhoz méltó eljárással — a szerző kikérte egy heraldikai filológiához értő tanári tekintély, id. Bertényi Iván véleményét. A posztból és a kommentárokból most csak azt a pontot idézzük, ami nekünk releváns.

„Van itt azonban még pár bökkenő, mielőtt diadalt aratnánk.” — írja a posztszerző — „Mint az említett könyv írja, Nagy Lajos korában kezdték a királyi címert az ország címerének nevezni (persze ekkor a király címere talán nevezhető az országénak is, de az akkori államfelfogás gyökeresen különbözött a maitól). A kettős kereszt jelképét például gyaníthatóan III. Béla hozta magával Bizáncból. Hoppá, akkor a magyar címer bizánci nyúlás? Legalábbis félig?”

Válaszunk: nem, mivel az a heraldika originális hagyományozódási szabályai szerint történhetett. Éppenséggel pontosan az eredeti és heraldikai fogalmakkal konform állam- és jelképfelfogás az, ami értelmetlenné teszi a „nyúlás” fogalmát, és alapvető különbséget jelent a mai helyzethez képest.

Ahogy „Vattafák”, az egyik kommentátor is írta: „a történelmi Magyarország a nemesség és a király által jellemzett egység volt, az államalapító nemzet nem a mai, kulturális nemzet fogalmát jelentette. Magyar nemes volt Zrínyi, Hunyadi, Frangepán, magyar király volt Anjou Károly Róbert, Luxemburgi Zsigmond, Habsburg Ferdinánd. A jobbágy, a polgár nem volt a magyar nemzet tagja Kecskeméten sem és Söjtörön sem.” (Kiemelés tőlünk)

Ehelyütt azonban — a lényeget aláhúzva — egy helyesbítést kell tennünk: a jobbágy nem a parasztot jelenti (ahogy közkeletűleg hiszik), hanem a vazallust, tehát a feudalitás rendjében mindenki a király jobbágya volt, beleértve a főnemeseket is.

Összességében a mai vita nem értelmezhető az eredeti felállás szerint, sőt, gyakorlatilag „turisztikai vita”. Egy baloldali nemzetfogalom előfeltevései szerinti vita, ahogyan a területi viták is, és mint ilyen, eldönthetetlen. Magam részéről nem zavar különösebben a szlovákok ilyetén címere, sőt. (Amíg nem párosul obskúrus sovénséggel.)

Hasonló alapon már esett néhány szó Körünkben arról, hogyan volt lehetséges, hogy a magyar király egyben Jeruzsálem királya is volt (sőt, ez nem zárta ki más királyok uralkodói jogát sem Jeruzsálemre).

Amíg a királyság jogfolytonossága nem érvényesül, minden ilyen vitát jóformán „a normalitás keretei között folytatandó magánemberi vitának” kell minősítenünk. És ez idő alatt nem tekinthetjük legitimnek nem csupán Erdély, de akár a magyar Alföld „hovatartozásával” kapcsolatos kurrens felvetéseket sem, ugyanis ezek fogalmaink szerint de iure nem a román vagy magyar köztársasághoz, hanem a magyar (esetleg román) királysághoz tartoznak.

A normalitás, a körültekintés keretei között pedig Loxon szerény javaslata továbbra is valamiféle figyelembevétele a jelen lehetőségeknek és múlt adottságoknak.

Teoretikus kérdéseket érintő további posztjaink e kérdésekkel kapcsolatban:
Az elrabolt Trianontól a Belvedere palotáig, majd vissza [Loxon]
Mi lett a Visegrádi Hármak/Négyek, illetve az Alpok-Adria szimpatikus geopolitikai tervezetével? [Loxon]
Román, magyar, két jó barát [Loxon]
A nemzetrűl [Tölgy]

Jó olvasást és elméleti gondossággal kontrapunktírozott geopolitikai fantáziálást!




 

2008. december 27., szombat

O Fortuna



Az evolucionizmus majdnem olyan biztos figyelemfelkeltő téma, mint a komcsizás. De most csak közvetve teszem ez utóbbit. Az egalitárius gondolkodás különféle változataiban a különbségeknek csak egy forrása lehet: a véletlen, mint az evolucionizmusban.

Darwin kapcsán felmerült a véletlen, ezzel kapcsolatos a második karácsonyi ajándékom. A tömegdemokrácia egalitarizmusa a „társadalomtudományokban” elhozta a kispolgári paradigma uralmát, és ezzel mellesleg a teljesen érdektelenné és unalomgombóccá válását. Korábban Comte-t, Spencer-t, Durkheim-et, Weber-t, Sombart-ot, Simmel-t, Parsons-t és a többieket, akiket valamiért még ma is érdemes olvasni, az együttélés problémája izgatta. Azonban az elmúlt évtizedekben uralomra jutó paradigma fő kérdése a különbség. Úgy 1968 óta ez lett a szociológia fő témája: miért vannak/lehetnek az egyenlők társadalmában különbségek. Anyagiak, hatalmiak, a megbecsülés terén, az életmódban, az ízlésben, miegyébben. Az egyenlők világában botrány a különbség. A tudomány feladata, hogy feltárja a látható különbségek nem látható okait, és az állam feladata, hogy megszüntesse ezeket. Nagyjából erről szól az elmúlt három évtized szociológiája. Így lett az baller. És így lett az egyenlőség igénye és a különbségek kutatása és elutasítása a legfőbb eleme, amit minden szociológiai szigorlatot tett ember ért. Csak néhány kötözködő reménytelen reakciós nem.

Mi van a sánta nő két lába közt? Különbség.

A helyzet az, hogy mennél inkább az egyenlőség lett az elvárt minimum a politikai társulásoktól, annál kevésbé viselhették el az emberek a különbségeket:

„Mi tagadás, a demokratikus intézmények magas fokra hevítik az irigység érzését az emberi szívben. Nem is annyira azért, mert mindenki számára megadják a lehetőséget, hogy másokkal egyenlővé váljék, hanem inkább azért, mert e lehetőségek mindig eltűnnek, amikor élni is akarnak velük. A demokratikus intézmények felébresztik és életben tartják az egyenlőség szenvedélyét, de sohasem tudják tökéletesen kielégíteni. Ez a tökéletes egyenlőség minduntalan kicsúszik a nép kezéből, amikor azt hiszi, hogy már megragadta; miként Pascal mondja, örök futással távolodik; a nép annál is inkább hajszolja e kincset, mivel elég közeli ahhoz, hogy ismerje, de elég távoli ahhoz, hogy valaha is élvezze. A siker lehetősége felizgatja, a siker bizonytalansága bosszantja; cselekszik, megfárad, elkeseredik. Mindazt, ami valamiben túlmegy a lehetőségein, vágyai elé tornyosuló akadálynak tekinti, és nincs mégoly törvényes felsőbbség látványa, amely ne volna tüske a szemében.” (Tocqueville)

A demokrata problémája egyszerű: ha egyenlőek vagyunk, akkor hogyan lehetnek mégis különbségeink? Miért jobb más ebben-abban? A bevallottan hierarchikus társadalmakban az emberek számára könnyebb volt elfogadni, hogy mások élete jobb, felesége csinosabb, autója újabb, gyermekei szófogadóbbak. Jogi, vallási vagy más korlátok közé születtek, így a lemaradásukért személyesen felelősség nem terhelte őket. Azonban amint ezek a korlátok és akadályok megszűntek, felmerült a személyes felelősség: aki gazdagabb, hatalmasabb, sikeresebb, boldogabb, az miért az? Az egyik válasz a rejtett különbségképző és fenntartó struktúrák keresése és megtalálása lett (kultúrális tőke, kapcsolati tőke, rasszizmus, szexizmus, lookizmus, fityfene), amelyek felszámolását tekintették az igazságosság és az igazságos politika mércéjének. Schoeck arra hívta fel a figyelmet, hogy az egalitárius társadalom egyetlen különbségforrást fogad el, tekint legitimnek: a véletlent, a forgandó szerencsét, a hisztis nőcit, akit fejedelmével Machiavelli is le akart nyomni.

„Egyetlen férjet sem értékel le a felesége, mert nem a helyes sorsjegyet vásárolta meg."

A megmagyarázhatatlan — véletlenen alapuló — előny legitim még a különbségek teljes felszámolását célzó társadalmi diktatúrában, a szocializmusban is. A Conducator idején sokat jártam Erdélybe, és feltűnt, hogy a legnagyobb córesz idején, amikor szó szerint üresek voltak a boltok, akkor is lépten-nyomon sorsjegyárusokba botlott apámfia. A sorsjegy, a lottó a szocializmustól nem volt idegen. A nép reménysugara volt, miképpen manapság a sok VV és BB és Megaszar jellegű műsorok, amik a tanulás, munka, örökség, nélküli sikert, felemelkedést, boldogságot ígérik.

Csak a céltalan, megjósolhatatlan hatalom adta előnyök legálisak, amikre nem irigykedik a demokrata, mivel a véletlen egyszer talán őt is megtalálja. És mivel Fortuna kereke forgandó, ha eddig rosszul ment, holnaptól mehet minden mehet jobban személyes felelősség nélkül. Ezért lett népszerű és megkérdőjelezetlen, az egyébként értelmetlen és csak a legkeményebb diktatúrával elérhető „esélyegyenlőség” fogalma. Az élet csak a vak véletlen eredménye, az állam feladata az esélyegyenlőség újraelőállítása naponta, hiszen minden nap egy új esély a véletlenre, a megmagyarázhatatlan, előreláthatatlan és így befolyásolhatatlan jóra (és sajnos a rosszra is). Az állam feladata azok dolgát rendbe tenni, akik ebből az előreláthatatlan véletlenből rosszul jönnek is, és pechjükre elbuknak a vizsgákon, drogosok lesznek, és minden állásból kirúgják őket, véletlenül beleszalad a késükbe a cimborájuk, stb.

Periklész Athénjában a katonai tisztviselő sztratégoszok kivételével — hülyék azért nem voltak, ugyanakkor Periklész éppen ezért sztratégosz volt — a tisztviselőket sorsolták, mint Morus nem kicsit gúnyos Utópiájában az uralkodón kívül minden tisztviselőt. Demokráciában, szocializmusban csak a véletlen, csak a vak és szeszélyes Fortuna okozta különbség az elfogadott.




 

2008. december 24., szerda

Tequila!



Bár Tölgy már óva intett az érzelmek túláradásától, amely Karácsonykor úgy kapja el az emberiséget, mint az influenza, azért mi is szeretnénk egy érzelmileg PC posztot írni.

Könnyekkel küszködve bejelentjük tehát, hogy a karácsonyi fa alá holdfényszín masnival átkötve letettük a mélyen tisztelt és nyájas olvasóközönség elé újonnan indítandó blogunkat, az Ezüst Tequila Páholyt.

Hogy a tea és a tequila ivása között — időszaki eltérések ellenére — semmiféle kizáró ellentét nem merülhet fel, azt a négy betű betoldhatóáságán kívül ez a kis videó is bizonyítja (figyelemmel közreadójára).

Ezen kívül — komoly érvelésünket tovább göngyölítve — a tequila annak a Mexikónak az itala, amely a maja és azték örökség egy részének továbbélése révén egyrészt az istenek eredetileg keserű és csípős italát, a csokoládét szolgáltatta többek között a mi monarchiánk cukrászatának (igaz, polgári szintre selypítve és édítve azt).

Másrészt Mexikóvárosban szintén e monarchia tragikus véget ért császára uralkodott — Liszt Ferenc 1867-ben gyászzenét írt tiszteletére —, aki kissé liberális, valamint szabadkőműves volta ellenére tán jobb sorsra lett volna érdemes (s talán az ismertnél valamivel jobb sorsra is jutott, don Justo Armas álnéven*, joggal Ausztria-Magyarország trónjára). (Szemben a progresszió élemedettebb lelkületű majomágensével.) Emperador Maximiliano I de México Őfelsége emlékének is ajánlom tehát páholyunkat.

Ám nem szeretnénk a szent múlt árnyaival, nagy halottakkal és egyebekkel túlterhelni tősgyökeresen új, vérbelien modern, mainstream és határtalanul trendy blogunk indulását és tevékenységét. Legyen elég annyi, hogy csak azok torkát fogja marni az agave desztillátuma, akik egész életükben a progresszió és az evolúció negédes gumibogyószörpjeit itták.


* Lásd Rolando Deneke és John Lamperti kutatók munkáit, a TuPila bejegyzéseit, valamint a spanyol nyelvű Justo Armas szócikket.

 

A Karácsony és egy családi hagyomány

Csatlakozva mélységesen elnyomó és kirekesztő Teakrata kollégáimhoz, jómagam is kívánok mindenkinek Kellemes Karácsonyt (és persze Boldog Újévet). Az egyik, gyerekkoromtól kezdve meglévő családi hagyományunk pedig egy „elfogult”, „nemobjektív” szerző elfogult filmjének megtekintése: Franco Zeffirelli Názáreti Jézusáról van szó. Mivel a videónk most épp nem hajlandó működni (hiába hívogattam Uri Gellert), ezért félő, hogy ez a lassan több évtizedes hagyomány megszakad. Ajánlom ezt a filmet keresztény és keresztyén felebarátaimnak, és mindenki másnak persze.

„Míg e világon vagyok, e világ világossága vagyok.” (János, 9: 5.)

2008. december 23., kedd

Karácsony, valamivel északabbra

Hogy szerény személyem se maradjon ki a karácsonyi posztözönből, engedjék meg, hogy mutassak egy kedves dalt, melyet feltételezem, hogy mindezidáig nem ismertek. Egy pillanatra eszembe jutottak a zakopanei mézeskalácsházak és a fatemplomok, a ropogó, vastag hó, és az utcai árusok, amiknek most idehaza nincs alkalmam örvendezni. Úgyhogy kárpótlásul ez a kis kolęda maradt. Wesołych Świąt!



Születés, újjászületés

Komjáthy Jenő : Újjászületés

Nem az vagyok, ki tegnap voltam;
Testem-, lelkemnek minden íze más:
Tegnap még búban haldokoltam,
Ma élve élek s kedvem óriás.

Magam mögött már összetörtem
A hidat, mely ohajtott partra vitt,
S ott hagytam némán, megbüvölten
Vak üldözőim bőszült csapatit.

Sínylődtem tegnap még a porban,
S mi más vagyok ma, életem mi más!
Tegnap még gyáva gyermek voltam,
Ma az eget ostromlom mint gigász.

Bár homály födi származásom,
Nem, nem lehet atyám, nemzőm a por!
A gonosz látszat ne alázzon,
Lelkemben egy fensőbb titok honol.

Hogy égben-e avagy pokolban
Van létem gyökere: kutassa más!
Szabad vagyok, bár szolga voltam,
Tegnap még bűnös, már ma messiás.

Szabad vagyok! A port leráztam,
Mely büszke lelkemen lomhán tapadt!
Tisztán, önzetlenül kiváltam,
Nem égtem el az élettűz alatt.

Újjá levék vérből s igéből,
S megtisztulék a szellemtűzben én,
Újjá levék szívem szivéből,
Magamban magamat fölismerém.

Újjászülettem gondolatból,
Szabaddá tőn az isten-érzelem,
Sugár vagyok az eszmenapból,
S az örök nappal egy a lényegem.

Tegnap a földnek terhe voltam,
Ma égbe visz az elragadtatás.
Tegnap még árnyak árnya voltam,
Ma a világ világa: messiás.

Ó, boldog lét, örök szabadság,
Föltámadások végtelen sora!
Lelkem a végtelen vizek ragadják,
Leszállt szivembe Éden fénykora.

Ó, jöjjetek velem repülni,
Bennem újjászületni jöjjetek!
Kik élni vágytok s üdvözülni,
Lelkembe, e templomba lépjetek!

Ó, jöjjetek be templomomba,
Tűzből s lélekből újjászüllek én,
Mert magam is újjászülettem,
Mert én vagyok a szeretet s remény!

Én vagyok a hit, én az eszme,
Én a világot nemző gondolat,
A végtelen lét tiszta telje,
Mérhetlen dús, mert végtelen szabad.

Ó, jöjjetek be templomomba,
Hogy titeket is újjászüljelek,
Megistenülve szent lakomba
Legyetek, mint a boldog Istenek!

[1892. július 9.]




Az élet


Holnap itt van a Szenteste. Ilyenkor, jeles ünnepeink alkalmával az írogató emberek mind úgy érzik, írniuk kell valami magasztost és felemelőt, emelkedettet...

Én ezt nem teszem, de még késztetést sem érzek rá. Részben mert írói vénám üres halmazt képez, részben mivel valamikor pechemre elolvastam Longinust a Fenségesről. Szerinte a fenségest a nevetségestől egy vékony határ választja el, amit ha valaki elvét, beszéde nevetségessé válik. Ilyenek az ilyenkor, ünnepek előtt elszaporodó próbálkozások.

A Karácsony, a Megváltó születése. Egy élet jött létre, amit haladár polgártársaink a születésig csak az anya teste részének tekintenek, mint egy szemölcsöt, és bármikor készek azt eltávolítani. Az életben nincs semmi csodálatos. Véletlenek eredményeképpen létrejött az élet, szelekciós nyomások eredményeképpen fajok és végül az ember, minden emberi élet csak egy véletlen terméke — gondolom az evolucionisták közt sok a zabigyerek — a Megváltóba vetett hülyekeresztény hit maga egy evolúciós termék (vagy osztályérdek kifejezője, de mindenképpen funkcionális, pragmatikus tudás volt), a számítógép — amin ezt olvassák — és az azt futtató program is véletlenek terméke, és a kedves olvasóm is az. Nem is érdemes túl sok szót erre vesztegetni.

Az első karácsonyi ajándékom a darwinizmusról szól, örök kedvencünkről.

A könyv egyik célpontja a véletlen fogalma. Számtalan biológiai példát leír, bonyolult rendszerek, amelyek véletlenszerű létrejötte teljes mértékben valószínűtlen. Amíg a bonyolult, sok elem egymásba kapcsolódását feltételező szaporodási módszerek kialakultak, hogyan nem szelektálódott ki az adott virág? Ha a véletlen hoz létre bonyolult rendszereket, de azoknak csak egy eleme is hiányzik, akkor a rendszer nem működik, így a virág nem lesz képes szaporodni, ki kellett volna pusztulnia. A harkály példája azt mutatja, hogy számtalan elem együttállása kell e faj életben maradásához, de ha ezek közül csak egy elem is elmaradt volna, akkor az állat ki kellett volna pusztuljon. A fokozatos evolúció hogyan lehetséges az élővilág bonyolult rendszereiben? A sok változás mind egyszerre jött létre véletlenül? Ez a valódi csodába vetett hit az evolucionistáknál.

Egyik kedvenc szkeptikusunk, Hume szerint „Nincs semmi olyasmi a világon, mint ami a véletlen; a valamely esemény valós okai ismeretének hiánya ugyanilyen hatással van a megértésünkre.” Azaz, a tudósok akkor beszélnek véletlenről, ha fogalmuk sincs az okokról.

A másik célpont a szelekciós nyomás. Virágok beporzása hihetetlen bonyolult módon történik, másoké egyszerűbben, egyes halaké szintén roppant bonyolult, másoké pedig egyszerű. Miféle szelekciós nyomás kényszerít bonyolult megoldásokra, amikor más virágok vagy halak sokkal egyszerűbben és nagyobb számban tudnak szaporodni? Illetve a nem bonyolult és trükkös módokon szaporodó növények és állatok hogyan maradhattak fenn, ha valami szelekciós nyomás kényszerített némelyeket a bonyolításra? Miért, hogy a közönséges sáska szaporább, mint az überalkalmazkodott levélsáska?

A paleontológusok evolúció-kritikája egy apró kérdést tesz a fentiekhez: hol vannak a közbülső fajok, az úton maradt formák? Mert ha véletlen és szelekciós nyomás működik, akkor az átmeneteknek is nyomot kellett volna hagynia. Legalább egy átmeneti fajnak.

Miért vannak nem teleologikus változatok? Mint a zebra csíkjai, a páva tollazata, a növényevő triceratops irdatlan fejéke és szarvai, vagy a falevelek formagazdagsága? Milyen evolúciós előnyt jelent a tölgynek levele formája?

Az ötödik gond az egoizmus. Természetesen az evolucionizmus „tiszta tudomány”, mindenféle erkölcsi és vallási, metafizikai megfontolás nélkül. Aham. Azonban az önzés, az önszeretet — amor sui — a keresztény gondolkodás számára botrány volt, és a koramodern szerzők kedvtelve fejtegették, hogy ez az emberi természet része. Majd Mandeville (Man Devil) és kicsit később A. Smith azt, hogy az önzés jó az egyénnek és az embertársainak is. Ennek a XVIII. századi morálfilozófiai gondolatnak a „tudományos” megfogalmazása az evolucionizmus. No de mi van a más számára hasznos célszerűséggel? A gubacs a darázs számára célszerű, de a gazdanövénynek semmi előnye nem származik belőle; akkor hogyan lehetséges, hogy a gazdanövény a darázs számára tökéletes formát hoz létre? A gubacsot nem a gubacsrovar hozza létre. A rovar által befecskendezett anyag elindítja a gubacsképződést, de a növény miért alakította ki a gubacsképző képességét, hiszen abból neki semmi evolúciós előnye nem származik?

A hatodik a fejlődés problémája. Miért jöttek létre egyre bonyolultabb élőlények, amikor az egysejtűek is tökéletesen fenn tudtak maradni, hiszen ma is nagy tömegben léteznek? Sőt, az egysejtűek mivel kevésbé alkalmazkodtak, nincsenek kitéve a környezet változásainak. Egy egysejtű tulajdonképpen meg sem tud halni. A bonyolult, alkalmazkodott, de éppen ezért roppant sérülékeny, a környezetüktől sokkal inkább függő élőlények létrejöttét miért gondoljuk fejlődésnek?

A hetedik a nem egyszerűsíthető összetettség. A rendszerek, sem a gépek, sem az élőlények nem pusztán alkotóelemeikből állnak. Egy halom réz és alumínium még nem számítógép, és főleg nem a működő, helyesírási hibáimat felismerő gép. Descartes módszere nagy sikerekhez vezette a modern tudományt, de szem elől tévesztette, hogy az egész gyakorta több a részek halmazánál, és működése nem érthető meg a részekből. Így esett szét a részterületeket kiválóan ismerő, de az egész értelmét nem látó világképünk is.

A nyolcadik az élet keletkezése. Az ősnemzés régi keletű gondolat volt, míg Pasteur ki nem mondta, hogy élet csak életből keletkezhet. Nos, akkor hogyan keletkezett az élet, amiből az evolúció elkezdődhetett? Ősleves és véletlenek? A számunkra kedves Karl Ludwig von Bertalanffy szerint annak a valószínűsége, hogy puszta véletlenekből létrejöjjön egy életképes sejt, akkora, mint annak, hogy egy vasmű felrobbanásából egy autó keletkezik, motorral, ablaktörlővel, miegyébbel. Az ősleves kísérletek eddig kudarccal jártak, nem tudták tisztán kémiai úton még csak meg sem közelíteni az ősnemzést, az élet létrehozását. A materialisták szerint az anyag megszervezi magát és szekuláris egyetemi oktatót hoz létre magából vagy tömeggyilkos forradalmárt.

Természetesen ma a közoktatásban és az egyetemi képzésben az evolúció a kötelező tananyag. Lennie kell, ami kívánatos, és nem létezhet egy demokráciában az, ami nem kívánatos: Istent és a Teremtést felváltotta a Szent Véletlen, miképpen a Megváltót a Szent Szociális Állam.



2008. december 21., vasárnap

Hello Tourist! *

Hello tourist du bist in Budapest,
capitol of Hungary
For a little money I will show you
this beautiful city

I am a student, I am 23
I study sociology
on the very famous Eötvös Lóránd
Science University

Hello tourist on the right side,
Hello tourist on the left side

This is called Danubius
wich is a river and also a radio
That is a Bridge wich is called Lánc
and also one radio

To the right side you can see the Buda part
wich is one half of the city
To the left side you can see the Pest
and the Parliament of Hungary

Hello tourist on the right side,
Hello tourist on the left side

Look at the hill there is a castel
it was the old king's residency
We have no more kings because Hungary
is a parlemental democracy

Hello tourist on the right side,
Hello tourist on the left side

I am sure you are tired now
you can leave now with this ship “Hapci”
If you liked the tour you can give me now
some Hungarian money

We will stop now you can go to casino
bye-bye arrivederci
I hope you enjoyed the sightseeing tour
auf wiedersehen bonne nuit

Hello tourist on the right side,
Hello tourist on the left side
Hello tourist on the right side,
Hello tourist on the left side

(Emil Rulez: Hello Tourist)

* Disclaimer for non-Hungarian readers: this song is a Hungarian “self”-parody, similar to the Movie “Valami Amerika
 

A Modest Proposal



Annyi baj van mostanában a szlovák — magyar viszonyban. Konfliktusok sora. A miniszterek, miniszterelnökök és államfők nem tudják megoldani ezeket, hiába randiznak rendszeresen. Ha a magyar politikusokat úgyis elhajtják a tót atyafiak, akkor miért nem állnak elő a kézenfekvő megoldással?

A határt eltoljuk északra úgy 15 kilométerrel, kb. az etnikai határig, a Csallóközben úgy 40 kilométerrel, Érsekújvárig. Alig maradnának bajkeverő Malina Hedvigek Szlovákiában, a Dunaszerdahely is a magyar bajnokságban indulna. Az atyafiak megszabadulnának egy őket láthatóan nyomasztó gondtól.

Ha mindenki békét akar, senki nem akar uralkodni a másikon, mindenki csupa-csupa demokratizmus és benevolencia, akkor miért ne egyeznének bele ebbe a kézenfekvő megoldásba?

2008. december 20., szombat

Konzervatív terror a kapuk előtt



Emlékezzünk meg itt is a konzervatív veszélyről:

Kitapintható egyfajta konzervatív fordulat az elmúlt években. Tetten érhető ez 1968 negligálásától kezdve a legutóbbi, a regisztrált élettársi közösséget elutasító alkotmánybírósági határozatig nagyon sok ponton. Egyfajta konzervatív fordulat szisztematikus előkészítése érzékelhető, s ez már messze nem pártpolitikai kérdés. Engem megriaszt, ha az Alkotmánybíróság úgy gondolja, hogy korlátoznia kell két embernek azt a jogát, hogy házasságon kívül kössék össze az életüket. Nincs kétségem afelől, hogy nem a közvetlen jog birodalma határozta meg a döntést, hanem a jognak valami többszörös áttétellel való magyarázata, amelynek a legmélyén az alkotmánybírák egyéni, konzervatív értékválasztása áll. De ha így megy tovább, a házasság anyakönyvezése előbb-utóbb visszakerül az egyházakhoz, kötelező lesz a hitoktatás, míg végül a legfőbb hatalom megmondja, miként kell élni és értékeket választani. Ez nem a Fidesz és az MSZP vitája, hanem egy korábban már idejétmúltnak hitt konzervativizmus és az emancipált, szekularizált, demokratikus szabadság vitája. Meg kell nyomni a vészcsengőt.”

Erre mondta Mark Twain: “The reports of my death are greatly exaggerated”. Ha nem tudnánk, hogy a Pojáca egy újabb politikai marketing húzásáról van szó, és a régi, jól bejáratot „Modern, Haladó, Szekularista, Ész Világossága” brandet vette elő a nyugdíjas munkásőrök és unokáik mozgosítása reményében, még komolyan is vehetnénk.

A teakrácia népszerűsége hallatlan, és joggal reszketnek nevünk hallatán a haladár kisdedek. Azonban begyük észre, hogy a Kulturkampfot a Pojáca kezdte el és nem a Szőlőbányász Vérfarkas.

A Mr. Conservative-nak hívott Goldwater választási kudarca után, a hatvanas évek végén eszméltek az amerikai konzervatívok. Addig sem a médiával, sem a szellemi élettel nagyon nem törődtek, csak néhány magányos partizán írogatta a könyveit és cikkeit. Azonban kiderült, hogy nagyon is fontos milyen témákról és hogyan gondolkodik a közvélemény. Például Olaszországban vagy Németországban 1945 után főképpen kereszténydemokrata kormányzatok voltak, azonban a szellemi életet, az egyetemeket teljesen figyelmen kívül hagyták. Ahogy egy jeles mai magyar jobber politikus mondta: a választásokat milliók nyerik, az a néhány ezer tojásfejű nem számít. A magyar jobber politikus azóta sincs kormányon. Németországban és Olaszországban pedig a konzervatív pártok csak úgy tudtak választásokat nyerni, hatalmon maradni, ha elfogadták a közvélemény igényeit, amit a (gyakran szélső)balos értelmiség alakított. Ezek a jobbos kormányok balos programokat hajtottak végre sokáig.

A Goldwater fiaskó eredménye annak felismerése lett, hogy a közvéleményt kell alakítani hosszú távon, ehhez pedig nem pusztán média kell, de konzervatív szellemi műhelyek, intézmények, felépített tekintélyek. És elkezdődött az amerikai Kulturkampf, ami lassan 40 éve tart már — tudatosan hoztak létre egyetemek mellett, de azokon kívül gazdag alapítványokat, kiadványokat, intézeteket és nyári kurzusokat, ösztöndíj programokat. Ennek a közvéleményalakításnak lett az eredménye az 1980-92 közti republikánus „forradalom”, majd a 2000 utáni visszatérés.

Mivel Magyarországon a Lukács-iskola, -óvóda és -bölcsőde, a baloldal ilyen-olyan csoportjai uralták 40 évig a szellemi életet, ezért azt várnánk, hogy a Kulturkampfot a jobboldal kezdi, a baller hegemónia megtörésére. De nem ez történt. A magyar politikai jobboldal itt nem akar frontot nyitni praktikus okokból. Hosszú távon meg nem gondolkodik. A jobboldal jobber volta is kérdéses.

Na, de honnan támadnak ezek az idejétmúlt, terrorista, elnyomó konzervatívok, amikor eddig nemes és európaiértelembenvett konzervatívokról hallottunk? Sőt, a Reakciót és a Konzervatóriumot olvasva mintha versengés is lett volna az utóbbi időben a konzervatív címkéért a kiábrándult libsik közt. Általánosságban a halott konzervatív a jó konzervatív. De ha már él, akkor a minimális feltétel, hogy ne veszélyeztesse a Pojáca és általában a ballibbant hálózat hatalmát. Ezt úgy érheti el az evilági sikerre vágyó magyari konzervatív, hogy esztétizálja a konzervatív gondolkodást. Mindenképpen távol marad a politikai és cselekvő konzervatívoktól.

Az esztétikai konzervatív — elsősorban a szellemi életben gyakori típus — arra összpontosít, hogy a konzervatív érzéseit, hangulatait megfelelő konzervatív állapotban tartsa, és semmiképpen se fogalmazzon meg a politikai cselekvéssel vagy intézményekkel kapcsolatos elvárásokat. Nem egy politikai tételsort, hanem inkább egy beállítottságot igyekszik kifejezni. Kicsit nosztalgikus, kicsit különc, kissé melankolikusan busong, hogy hová lett a visszahozhatatlan régi jó világ. De mindenképpen politikailag passzív, vagy ha mégsem, akkor elfogadja a haladár politikai cselekvést, legfeljebb annak némi lassítását, óvatosabb, józanabb tempóját igényli. Ezzel szemben a politikai konzervatív cselekszik a politikában, méghozzá elkötelezett módon bizonyos megfogalmazott, és a francia forradalom örökségével, a modernitással, a racionalizált egalitarizmussal ellentétes célok elérése érdekében. Mindegy, hogy céljait az örök emberi természetből vagy a hagyományából fakadó sugalmazásaiból származtatja-e. De a politikát nem üriti ki, és nem is pusztán a haladárok egyik csoportjaként van ott jelen, hanem kritikusaként, aki kész kritikáinak megfelelően cselekedni is.

Politikai konzervatívokkal riogatni Magyarországon legfeljebb politikai marketingfogás, brandépítés. Ma itt ilyen nincs, és ha lenne sem lenne esélye a sikerre. De még lehet, ha a Kulturkampf kicsit is sikeres.

2008. december 19., péntek

Karácsonyi ajándék Parlamentünknek

Loxon a Konzervatív Tea-Kör szerzői, különösen Tevvton nevében átnyújtja szerény ajándékunkat az úgynevezett magyar országgyűlésnek.


 

2008. december 18., csütörtök

Egy gentleman távozásának víziója

Olvastuk, hogy a televizionált hős, Horst Tappert, szeme alatti koffereit, minőknél csak Ranschburg Jenőéibe fér több holmi, felrakta egy repülőre, amely nem száll le többé Európa egyetlen ismert repterén sem. Csak Harry-ért aggódunk, mihez kezd most társa, a felügyelő nélkül?

Ámbár túlságosan aggódni nincs okunk, Plátón azt mondotta volt, a jelenségek árnyképek a barlang falán, s „mi” nem látjuk azon dolgokat, amelyek vetik őket. Derrick úr még sokáig ott kísérthet a barlang falán, mi pedig elmélkedhetünk az árnyak és a dolgok, valamint a fény természetéről.



2008. december 17., szerda

December, estve, múzsika

Híves téli estéken jólesik egy pohár tüzes borral kényelmes fotőjben megpihenni, a kandallóból/convectorból/rádiátorból áradó melegben kiereszteni, elrendezni és sutba dobni a nap során felgyűlt élményeket, bosszúságokat, örömöket avagy bánatokat. Esetleg pipára gyújtani, töprengeni, régi konzervatívokat olvasgatni, s tán Bruckner muzsikáját hallgatni... Ha ráérnek (ami Körünkben kötelező), tartsanak vélem.




A Habsburgokról

Ma van 482 esztendeje annak, hogy a mohácsi tragédia után az Udvari Párt az egyik „legtehetségtelenebb” királyunknak tartott Ferdinándot kiáltotta ki uralkodóvá a pozsonyi országgyűlésen. Ferdinánd erről így emlékezett meg egyik levelében: „… tisztán, szabadon és önkéntesen fogadott, választott és nyilvánított Magyarország törvényes és igaz királyának.”

A választás szerződésekben rögzített jogi hátterére és alkotmányosságára most nem térnék ki, bár az is megérne egy bejegyzést, talán majd a Monarchista blog szerzői foglalkoznak a kérdéssel, ha szükségét érzik a tisztázásnak.


I. Ferdinánd (1503-1564)

Ennek kapcsán újra elővettem és átlapoztam Pezenhoffer Antal művének vonatkozó fejezeteit, ebből szemezgetnék most tea mellé egy kicsit. Az eredetileg is dőlt betűs kiemeléseket meghagytam, s bár szívem szerint egyebeket is kihangsúlyoznék, ettől most eltekintek és a kedves Olvasókra bízom, hogy konzervatívként mit tartanak fontosnak a szövegből.

A Habsburg-uralkodótípus


„Látni fogjuk, hogy Habsburg-királyaink négyszáz éves, megszakítatlan sorában az első, Ferdinánd, típust képvisel, mert lényegében véve hozzá hasonló lelki tulajdonságokkal bírt II. és III. Ferdinánd, I. Lipót, III. Károly, I. Ferenc, V. Ferdinánd, Ferenc József és a sorban az utolsó, IV. Károly, sőt sok tekintetben még Miksa, Rudolf, II. Mátyás, I. József és II. József is. Meg kell állapítanunk, hogy a legideálisabb uralkodótípus ez. Majdnem minden Habsburgnak uralkodó jellemvonása a családiasság, a tiszta erkölcsök, a szívósság, az igénytelenség és a takarékosság egyrészről és az uralkodóan nagylelkű bőkezűség másrészről.

Igen fontos tulajdonságok, mert hogy az uralkodó a nép vagyonát ne tékozolja, ne legyen esztelenül fényűző és pazarló, erkölcseivel és életmódjával pedig alattvalóit ne botránkoztassa, egyik előfeltétele az államrend szilárdságának, a tekintélytiszteletnek és a tömegek megelégedésének. A Habsburgok e tulajdonságai s a között, hogy annak ellenére, hogy a legkülönbözőbb fajú és földrajzilag elszórt országok felett uralkodtak és mindig pénztelenek voltak, uralmuk mégis oly feltűnően tartós volt, feltétlenül okozati összefüggést kell látnunk.

Ki kell emelnünk azt is, hogy nem volt még egy olyan uralkodóház, melynek tagjai annyira tiszteletben tartották a törvényeket, oly sokat adtak az esküre, sőt az egyszerű ígéretre is, oly ritkán jártak új, szokatlan, a szokásjoggal ellenkező utakon s annyira ragaszkodtak a régihez, a kipróbálthoz, mint ők. De olyan békeszeretők, a háborús kalandoktól idegenkedők, soha hódító háborút nem indítók, a másokét nem kívánók, a magukéval megelégedők se voltak egy dinasztia tagjai se, mint a Habsburgok.

...

Látjuk majd, hogy mi [azaz a megszokott magyar történetírás és az ezen nevelődött közvélemény, amellyel szemben Pezenhoffer atya szélmalomharcba kezdett — UP megjegyzése] még azt is szégyennek tartjuk a Habsburgokra, hogy nem álltak nemzetiségi alapon (tehát német nemzetiségi alapon se). Mi úgy fogjuk fel ezt, mintha ez az átlagembernél nem többet, hanem kevesebbet, mintha elfajulást, sőt az emberi méltóságra váló érdemtelenséget jelentené, azaz valami olyan szörnyetegfélét. Pedig, amint a hit és az igazság, úgy a becsület és az erkölcs is nemzetek felett áll. De ott áll a jó is, meg a rossz is.

Mi úgy viselkedünk, mintha az, ami nemzetek feletti, csak rossz lehetne. Pedig az emberiség nem a lelke, nem a szellemisége, hanem a vére, a teste, tehát amiatt oszlik nemzetiségekre és fajokra, ami a földhöz húzza, ami benne az állatokkal közös, tehát állati, ami benne anyagi. A Habsburgok a lélek, az igazság, az eszme, az erkölcs emberei voltak. Ezért voltak nemzetek és fajok felettiek és ezért tartoztak alattvalóik oly sok nemzetiséghez és fajhoz, de ezért tudtak ennyi fajból mégis egy államot alkotni s ezt oly hosszú évszázadokon át egy birodalomban megtartani.

...

Akik pedig a Habsburgokat szűk látókörű, maradi, minden új elől félénken vagy együgyűen elzárkózó „bigott” katolikusoknak gondolják, azok figyelmét felhívom arra, hogy éppen ellenkezőleg, nem kivételképpen, hanem szabályként kell megállapítanunk, hogy Habsburg-uralkodóink szinte kivétel nélkül nagy műveltségű és az átlagosnál nagyobb szellemi képességekkel bíró emberek voltak. Tény az is, hogy minden hithűségük és szigorú erkölcseik ellenére is mindig koruk gyermekei voltak, s az új eszmékkel, a haladással túlságosan is hamar megbarátkoztak.

...

Bizony végeredményben azt kell megállapítanunk, hogy nagyon előnyös lett volna, ha egy kissé még több lett volna a Habsburgokban abból a maradiságból, melyet annyira kifogásolnak bennük.”


I. Ferenc József (1830-1916)

 

2008. december 16., kedd

Ajánló — Titus Burckhardt: A konzervatív ember

Már egy korábbi bejegyzésben említést tettünk Titus Burckhardt-ról, a nagyszerű tradicionális szerzőről, Jacob Burckhardt unokájáról és Carl Burckhardt fiáról, Frithjof Schuon barátjáról és René Guénon tisztelőjéről. Ezúttal ajánljuk a keresztény-monarchista elkötelezettségű blogon újraközölt kiváló írását a konzervatív ember típusáról.


2008. december 14., vasárnap

És mégis élünk...

Szép napot mindenkinek.

Történelmi megemlékezésünk mai témája a 87 évvel ezelőtti soproni népszavazás, a cím pedig Somogyváry Gyula regényére utal, amely ennek a válságos, mégis dicsőséges időszaknak állít méltó emléket.





Álljon itt a regény végéről a lajtai felkelők búcsúéneke:


Hová mégy pajtásom, merre visz a lépted,
mikor már a lelked darabokra tépted?
Egyik felét hagytad lajtai raboknak,
másikat hitetlen, didergő vakoknak,
szabad magyaroknak...

— Megyek már, megyek már Tisza-Duna-tájra,
kapásnak, béresnek akad ott gazdája.
Lelkem felét hagyom lajtai raboknak,
másik felét adom didergő vakoknak,
beteg-magyaroknak.

— Egyik fele jó lesz lajtaparti tűznek,
kinél titkos vágyak mindig melegesznek;
másik felét viszem kovácsműhelyekbe,
hajlítsanak kaszát, éles karddá benne,
véres ünnepekre...

Adjon Isten, pajtás! Találkozunk még mi,
majd ha körülöttünk minden el kezd égni.
De csak addig áldjon, míg a szavad tartod
s adjon a magyarnak bort, búzát, meg kardot,
bort, búzát meg kardot...



 

2008. december 11., csütörtök

Szolzsenyicin emlékére

Üdvözletem a teakrata uraknak,

nagyrabecsült Loxonunk meghívásának eleget téve beülök egy finom gőzölgő teára Önökhöz ezen a kissé szomorkás, hűvös téli napon, s közben a nemrégiben elhunyt — és ennek kapcsán már e körben is megidézett — Szolzsenyicinre emlékezem, ugyanis ma lenne 90 esztendős. A neten keresgélve egy figyelemre méltó blogra bukkantam, ahonnan idéznék egy részletet, a teljes cikk elolvasásához kérem fáradjanak át Balogh Péter blogjára, akit ugyan nem ismerek, de bejegyzéseit olvasva tisztességes úriembernek tűnik.


A Nilov Monastériom, amely a Sztolbnyij szigeten áll (Szeliger tó).
Szergej Mihájlovics Prokudin-Gorszkij élethű, színes (!) fotója 1910-ben készült.
A szerző feltalálásáért hálánk Mr. Pharmacist-ot illeti. [L.]
Szent Nílusról (Neilosz) néhány információ.

„De legalább azt a rosszat, hamisat ne terjesszük, ami nem tőlünk származik! Ne adjunk lovat alá! Az itteni gyakorlat: a renyheség, a gyávaság kitaposott útja, hol állunk mi Gandhi egyenes, egyszerű, méltóságos és csendes kiállásától. Legalább annyit tennénk, hogy az ámítás, a cselszövő hazugság vírusait ne terjesztenénk, ha már tudjuk mindezek eredetét. Az ideológiák bedobták törülközőjüket, sterilek, kikopott a zászlójuk. Csak döntenünk kell, mindenkinek, hova áll. Nem ír alá vállalást, esküt, nem hazudik álságosan írásaiban. Nem ferdíti a társadalmi (és nemzeti) valóságot, sem félelemből, sem karrierhajhászás miatt. Nem hagyja manipuláltatni magát, nem vesz részt abban, amivel nem ért egyet. Nem szavaz gazemberekre, hazugokra, álságosokra. Nem vesz hazug újságokat, és nem hallgatja el ezek hazudozásait. Ez nem könnyű kihívás. Lesz, aki elveszti állását, fiataloknak ellehetetlenítik az iskoláztatást, de aki egyenes akar maradni, vállalnia kell! Aki erre nem képes, hiába dicsekszik akadémikusi címeivel vagy ilyen-olyan rongyaival, a tükör előbb-utóbb gyáva gazemberré minősíti, mint egy férget. Dicsőség azoknak, akik a kigombolt ingben a tankok elé feküdtek. Örök tisztelet nekik. Nem elsők leszünk, ha kiállunk önmagunkért, de nem baj, ha előttünk mások is megtették, és mi csak »követőik« vagyunk. Ha sokan leszünk, megteremtődik a csoda, de ha gyávák maradunk, ne sopánkodjunk, hogy légüres térben pangunk, tengünk.”


(Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin)



 

2008. december 1., hétfő

A kánon

Egy kis házi feladat. Rakjuk össze a magyar konzervatív kánont. Valamikor el kell kezdeni, és lassan formálódik. Amilyen lesz a kánon, olyan lehet a következő nemzedékek magyari konzervatív gondolkodása. Másrészt, folyamatosan felmerül a magyar történelemben a megszakítottság és folytonosság problémája. Kik állnak hozzánk közelebb az elmúlt 200 évből?

Nyilván alakul is majd a kánon.

Elkezdem, és ígérem, minden szerzőt és művet kiteszek, akit t. olvasók javasolnak, és akivel szemben nincs komoly ellenvélemény.

gróf ifjabb Andrássy Gyula
nagy-apponyi gróf Apponyi Albert [György fia]
nagy-apponyi gróf Apponyi György (1808–1899)
Asbóth János (1845–1911)
Babits Mihály
Baktay Ervin (1890–1963)
P. Bangha Béla SJ (1880–1940)
Baranyay Jusztin
szlováni Beöthy Zsolt (1848–1922)
berzevicei Berzeviczy Albert (1853–1936)
egyházasberzsenyi Berzsenyi Dániel (1776–1836)
gróf Bethlen István
Boros László [SJ] (1927–1981)
Buji Ferenc
Concha Győző
Cs. Szabó László
Csernoch János hercegprímás (1852–1927)
Csiha Kálmán
Csontváry Kosztka Tivadar
cziráki és dénesfalvai gróf Cziráky Antal (1772-1852)
cziráki és dénesfalvai gróf Cziráky János (1818–1884) [Antal fia]
Deme László
cserneki és tarkői gróf Dessewffy Aurél (1808–1842)
cserneki és tarkői gróf Dessewffy Emil (1814–1866) [Aurél fivére]
Dugonics András
Gratz Gusztáv
gróf Gvadányi József (1725–1801)
nagy-váradi Gyulai (Gyulay) Pál (1826–1909)
Halasy-Nagy József (1885–1976)
Hám János hercegprímás (1781–1857)
Hamvas Béla (1897–1968)
Herczeg Ferenc
Hóman Bálint [Hóman—Szekfű: Magyar Történet] [Hóman Bálint munkái]
Horváth János
báró Jósika Miklós
John Kekes
magyargyerőmonostori báró Kemény Zsigmond (1814–1875)
Keveházy László
Kis János (1870–1846)
Kisfaludy Sándor
gróf Klebelsberg Kunó (1875–1932)
Kolnai Aurél
Kornis Gyula
báró Lehár Antal
krivinai Lonovics József (1793–1868)
Madách Imre
Márai Sándor
Menczer Béla
hidvégi gróf Mikó Imre (1805-1876)
Mindszenty József hercegprímás (1892–1975)
prof. Molnár Tamás
Móricz Zsigmond — nem politikai értelemben [Légy jó mindhalálig]
Pauler Ákos (1876–1933)
Pethő Sándor
Ft. Pezenhoffer Antal
Pilinszky János
Polányi Mihály
Ponori Thewrewk József (1793–1870) [Hazafiúi elmélkedések]
Prohászka Ottokár
Salamon Ferenc
nagykéri Scitovszky János hercegprímás (1785–1866)
kis-sennyei báró Sennyey Pál (1824–1888)
Serédi Jusztinián hercegprímás
gróf Sigray Antal
Simor János hercegprímás (1813–1891)
Slachta Margit
Stanley L. Jaki (Jáki Szaniszló), bencés szerzetes
sárvár-felsővidéki gróf Széchenyi István
Surányi Miklós, író
Szekfű Gyula [kései korszakát leszámítva]
szolgaegyházi és magyar-szőgyényi idősb Szőgyény-Marich László
szegedi és borosjenői gróf Tisza István, a „vasgróf” (1861–1918)
vajai báró Vay Miklós (1802–1894)
Vörösmarty Mihály (1800–1855)
Weöres Sándor (1913–1989)


tessék, csak folyvást, csak folyvást...
(Ha a javasolt nevek mellé irodalmat is megneveznek, azt külön megköszönöm.)


Most így állunk. A címekkel bajban voltam, és nem is teljesen következetes. Kinél milyen címet hagyjunk meg? De ez ügyben is elfogadom a kiigazításokat.

A következő kérdés: kinek van kedve dolgozni teázás után/előtt?


2008. november 25., kedd

Egy állítólagosan „lilaködös szalonsátánista mágus” gondolatai a szekularizmusról és a kereszténységről (1927), valamint a szalonsátánizmusról (1923)*

„Félretéve a Kelet-Nyugat közötti kapcsolat problémáját, könnyű belátni, hogy az ipari kibontakozás egyik legfeltűnőbb következménye a hadászati eszközök folyamatos tökéletesedése és romboló erejük vészjósló ütemű növekedése.** Ez önmagában elég kellene legyen, hogy elkergesse a modern »haladás« bizonyos bámulóinak pacifista álmait; azonban az álmodozók és idealisták javíthatatlanok, és naivitásuk, úgy tűnik, nem ismer határokat. Az olyannyira felkapott »humanitarianizmus« nyilván még arra sem érdemes, hogy reá komolyabb szót vesztegessünk: az azonban különös, hogy az emberek egyre többet beszélnek »világbékéről« akkor, amikor a háborúk okozta pusztítás minden eddigieket messze felülmúl, és nemcsak mert a pusztító eszközök megsokszorozódtak, hanem azért is, mert — mivel a háború többé nem viszonylag kis létszámú, kizárólag hivatásos katonákból álló hadseregek között folyik — mindkét oldalon mindenki válogatás nélkül bevetésre kerül, ideértve azokat is, akik katonai szolgálatra a legkevésbé sem alkalmasak. Íme egy további megdöbbentő példája a modern felforgatásnak, amit kizárólag azok élveznek, akik nagy gondot fordítanak arra, hogy egy »tömegfelkelés« vagy egy »általános mozgósítás« mintegy magától értetődjön, és hogy néhány elhanyagolható kivétellel mindenki készen álljon az »uniformizált nemzet« agyrémének megvalósítására. Ebben egyébként ismét az egyedül a számok hatalmába vetett tévhit következménye fedezhető fel; ez — összhangban a modern civilizáció mennyiségi karakterével — borzalmas harci tömegeket lendít mozgásba; ugyanakkor az egalitarizmus itt is önkifejezésre talál, akárcsak az olyan szisztémákban, mint amilyen az »iskolakötelezettség« vagy az »általános választójog«. Szabad legyen hozzátennünk, hogy a tömegháborúk szintén csak egy további speciálisan modern jelenség, a »nemzetek« kialakulása révén váltak lehetővé, amelyek egyrészről a feudális rend lerombolásának, másrészről a magasztos középkori keresztény egység szétzüllesztésének következményei; és anélkül, hogy elidőznénk olyan gondolatoknál, amelyek túlságosan messzire vezetnének, engedtessék még rámutatnunk, hogy a helyzet csak tovább rosszabbodik, ha továbbra sem ismeri el senki a szellemi tekintélyt, amelynek normális feltételek mellett — pontosan lényegéből adódó metapolitikai pozíciója folytán — a törvényes irányító szerepét kellene játszania. A szellemi tekintély elutasítása újfent ugyanaz, mint a gyakorlati materializmus; és sokszor még azok is akadályozzák a szellemi tekintély társadalmi szférára való minden igazi, gyakorlati hatását, vagy abba való beavatkozási lehetőségét, akik e tekintélyt elméletileg elismerik; és ez az akadályoztatás pontosan ugyanazon az úton megy végbe, mint amelyen kiűzik a vallást hétköznapi életük gondjaiból; mindez ugyanannak a szemléletmódbeli perverziónak az eredménye, amely mind a közösségi–, mind a magánéletben uralkodik.”

„A modern civilizáció materializmusáról szólva tisztában vagyunk vele, néhányan a szemünkre vetik majd, hogy nem vettünk figyelembe bizonyos elemeket, amelyek, legalábbis látszólag, enyhítik e materializmust;** erre azt válaszolhatjuk, hogy ha ezek az elemek nem léteznének, e civilizációnak minden valószínűség szerint már régen nyomorultul el kellett volna enyésznie. Így tehát egy pillanatig sem vitatjuk, hogy léteznek ilyen elemek, másrészről azonban ne legyenek illúzióink ezekkel kapcsolatban sem: közöttük először is, azok a különböző filozófiai irányzatok, amelyeket olyan megjelölések fognak össze, mint a »spiritualizmus« és az »idealizmus«, semmivel sem érnek többet, mint azok a kortárs tendenciák, amelyek a moralizmus és a szentimentalizmus alakjába bújnak. Ennek miértjét már tisztáztuk, és itt pusztán arra emlékeztetnénk, hogy számunkra e szempontok nem kevésbé »profánok«, mint az elméleti vagy a gyakorlati materializmus, és a valóságban sokkal kevésbé állnak ezektől távol, mint látszólag. Másodszor, ha léteznek még az igazi spiritualitás maradványai, akkor azok rendíthetetlenül a modern szemléletmód dacára és ellenében lépnek fel. A spiritualitás eme maradványai, amennyiben tényleg nyugatiak, csak a vallásban találhatóak meg; már említettük azonban, hogy mennyire leszűkült a vallás manapság, milyen korlátolt, középszerű koncepciókhoz tartják még híveik is magukat, és hogy melyik ponton veszíti el az intellektualitást, vagy ami ugyanaz, az igazi spiritualitást; ilyen feltételek mellett, ha maradtak még bizonyos lehetőségek, azok pusztán látens állapotban léteznek, tényleges hatásuk pedig jelenleg igen csekély mértékű. Mindazonáltal érdemes megfigyelni a vallási tradíció életerejét, amely akkor is, ha belemerült így egyfajta virtuális állapotba, minden, a századok hosszú során át ellene irányzott megfertőzési és elpusztítási kísérlet dacára még mindig fennmaradt. Azoknak, akik képesek mérlegelni, ebben a rezisztenciában észre kell venniök egy »emberfeletti« hatalom jeleit; mégegyszer meg kell azonban ismételnünk, hogy ez a tradíció sem a modern világhoz, sem annak egyetlen eleméhez nem tartozik, hanem a modern világ irányulásainak és törekvéseinek diametrális ellentéte. Ezt a lehető leghatározottabban kell leszögezni, nehogy valaki felesleges erőfeszítéseket tegyen ezek összeegyeztetésének irányában; jól meg kell érteni, hogy a szó valódi értelmében vett vallásos létszemlélet és a modern szemléletmód között csakis kibékíthetetlen ellentét létezhet. Minden kompromisszum az előző romlását és ez utóbbi erősödését jelenti, illetve ehhez járul még az is, hogy a modern »szellem« önnön puszta erősödésével még nem lesz kibékítve, mert célja kizárólag mindannak a maradéktalan elpusztítása lehet, ami az emberiség körében egy az emberinél magasabb valóság tükröződése.

Mondják, a modern Nyugat keresztény, ez azonban tévedés: a modern szemléletmód antikrisztusi, hiszen javíthatatlanul antireligiózus; antireligiózus, mert egy még átfogóbb értelemben antitradicionális; ez félreismerhetetlen jellegzetessége, és amit világra szül ugyanolyan, mint ő maga. Kétségtelen, hogy valami a kereszténységből átszivárog napjaink antikrisztusi civilizációjába; ez utóbbinak, saját zsargonját használva, még »leghaladóbb« képviselői is kénytelenek voltak, és kénytelenek mindmáig alávetni magukat akaratlanul és talán tudattalanul bizonyos közvetett keresztény hatásnak; legyen bármennyire radikális a múlttal való szakítás, sohasem lehet olyan tökéletes, hogy minden folytonosság megszakadjon. Mi több, állítjuk, hogy mindaz, ami érték még felfedezhető a modern világban, a kereszténységből került ide, legfeljebb a kereszténységen keresztül, minthogy a kereszténység magával hozta a korábbi tradíciók teljes örökségét és életben tartotta azt mindaddig, amíg a helyzet Nyugaton azt lehetővé tette; látens lehetőségeket pedig még mindig tartalmaz. Ám él-e még valaki, akár a magukat keresztényeknek nevezők között, akinek érdembeli tudomása lenne manapság ezekről a lehetőségekről? Hol vannak azok a katolikusok, akik ismerik a felszínesen előadott doktrína mélyebb jelentéseit, és akik nem elégedve meg egy többé-kevésbé felszíni és inkább szentimentális, mint intellektuális**** útba vetett hittel, valódi tudás birtokában a tradíciót sajátjuknak tudják? Lennie kell legalább néhány igaz férfiúnak, akiknek léte lenne a legnagyobb, s talán az egyetlen remény a Nyugat orvoslására; úgy tűnik azonban, hogy senki sincs már, akire számíthatnánk: de vajon csak, mint a nagy keleti bölcsek, valamifajta titokzatos menedékbe vonultak azok, akikről szólunk, vagy még ezt a reményt is végleg fel kell adnunk? Nyugat a középkorban volt keresztény, most azonban nem az; és ha valaki azt vetné fel ez ellen, hogy válhat még azzá, azt feleljük majd, hogy nincs ember, aki ezt nálunk jobban szeretné, hozzátéve, hogy ez még azelőtt elkövetkezhet, mielőtt mindaz, amit ma magunk körül látunk, reményre serkenthetne. Ne legyen azonban senki, aki áltatja magát e téren: ha ennek meg kell történnie, a modern világnak végleg befellegzett!”

Internetes forrás: René Guénon — A modern világ válsága, ezen belül az „Anyagi civilizáció” című fejezet. A könyv újrafordított, megrendelhető (és könyvesboltokban is kapható) kiadása.

Guénon egyébként (aki egyébként „lilaködöket” írt Szent Bernátról***), írt a sátánizmus kérdéséről is a Spiritiszta tévelygés (L'erreur spirite) c. „lilaködös” művében (angolul The Spiritist Fallacy címen jelent meg — korlátozottan olvasható a vonatkozó fejezet is). Ugyanezen írás spanyolul.

* Cypriánus kommentárja, amely (nyilvánvalóan nem első és eredeti) forrása ezen ostoba mendemondának.
** A hivatkozásokat Tevvton és Tölgy posztjaira természetesen nem René Guénon, hanem Loxon követte el.
*** Nyomtatásban: René Guénon: Dante ezoterizmusa — Szent Bernát. Stella Maris Kiadó, Budapest, 1995.
**** Az első kiadott fordításban: intelligens. Köszönettel javítva. Ld. „gapinthebreath” kommentárját.



René Guénon (1886-1951)