Konzervatív terror a kapuk előtt

Emlékezzünk meg itt is a konzervatív veszélyről:

„Kitapintható egyfajta konzervatív fordulat az elmúlt években. Tetten érhető ez 1968 negligálásától kezdve a legutóbbi, a regisztrált élettársi közösséget elutasító alkotmánybírósági határozatig nagyon sok ponton. Egyfajta konzervatív fordulat szisztematikus előkészítése érzékelhető, s ez már messze nem pártpolitikai kérdés. Engem megriaszt, ha az Alkotmánybíróság úgy gondolja, hogy korlátoznia kell két embernek azt a jogát, hogy házasságon kívül kössék össze az életüket. Nincs kétségem afelől, hogy nem a közvetlen jog birodalma határozta meg a döntést, hanem a jognak valami többszörös áttétellel való magyarázata, amelynek a legmélyén az alkotmánybírák egyéni, konzervatív értékválasztása áll. De ha így megy tovább, a házasság anyakönyvezése előbb-utóbb visszakerül az egyházakhoz, kötelező lesz a hitoktatás, míg végül a legfőbb hatalom megmondja, miként kell élni és értékeket választani. Ez nem a Fidesz és az MSZP vitája, hanem egy korábban már idejétmúltnak hitt konzervativizmus és az emancipált, szekularizált, demokratikus szabadság vitája. Meg kell nyomni a vészcsengőt.”

Erre mondta Mark Twain: “The reports of my death are greatly exaggerated”. Ha nem tudnánk, hogy a Pojáca egy újabb politikai marketing húzásáról van szó, és a régi, jól bejáratot „Modern, Haladó, Szekularista, Ész Világossága” brandet vette elő a nyugdíjas munkásőrök és unokáik mozgosítása reményében, még komolyan is vehetnénk.

A teakrácia népszerűsége hallatlan, és joggal reszketnek nevünk hallatán a haladár kisdedek. Azonban begyük észre, hogy a Kulturkampfot a Pojáca kezdte el és nem a Szőlőbányász Vérfarkas.

A Mr. Conservative-nak hívott Goldwater választási kudarca után, a hatvanas évek végén eszméltek az amerikai konzervatívok. Addig sem a médiával, sem a szellemi élettel nagyon nem törődtek, csak néhány magányos partizán írogatta a könyveit és cikkeit. Azonban kiderült, hogy nagyon is fontos milyen témákról és hogyan gondolkodik a közvélemény. Például Olaszországban vagy Németországban 1945 után főképpen kereszténydemokrata kormányzatok voltak, azonban a szellemi életet, az egyetemeket teljesen figyelmen kívül hagyták. Ahogy egy jeles mai magyar jobber politikus mondta: a választásokat milliók nyerik, az a néhány ezer tojásfejű nem számít. A magyar jobber politikus azóta sincs kormányon. Németországban és Olaszországban pedig a konzervatív pártok csak úgy tudtak választásokat nyerni, hatalmon maradni, ha elfogadták a közvélemény igényeit, amit a (gyakran szélső)balos értelmiség alakított. Ezek a jobbos kormányok balos programokat hajtottak végre sokáig.

A Goldwater fiaskó eredménye annak felismerése lett, hogy a közvéleményt kell alakítani hosszú távon, ehhez pedig nem pusztán média kell, de konzervatív szellemi műhelyek, intézmények, felépített tekintélyek. És elkezdődött az amerikai Kulturkampf, ami lassan 40 éve tart már — tudatosan hoztak létre egyetemek mellett, de azokon kívül gazdag alapítványokat, kiadványokat, intézeteket és nyári kurzusokat, ösztöndíj programokat. Ennek a közvéleményalakításnak lett az eredménye az 1980-92 közti republikánus „forradalom”, majd a 2000 utáni visszatérés.

Mivel Magyarországon a Lukács-iskola, -óvóda és -bölcsőde, a baloldal ilyen-olyan csoportjai uralták 40 évig a szellemi életet, ezért azt várnánk, hogy a Kulturkampfot a jobboldal kezdi, a baller hegemónia megtörésére. De nem ez történt. A magyar politikai jobboldal itt nem akar frontot nyitni praktikus okokból. Hosszú távon meg nem gondolkodik. A jobboldal jobber volta is kérdéses.

Na, de honnan támadnak ezek az idejétmúlt, terrorista, elnyomó konzervatívok, amikor eddig nemes és európaiértelembenvett konzervatívokról hallottunk? Sőt, a Reakciót és a Konzervatóriumot olvasva mintha versengés is lett volna az utóbbi időben a konzervatív címkéért a kiábrándult libsik közt. Általánosságban a halott konzervatív a jó konzervatív. De ha már él, akkor a minimális feltétel, hogy ne veszélyeztesse a Pojáca és általában a ballibbant hálózat hatalmát. Ezt úgy érheti el az evilági sikerre vágyó magyari konzervatív, hogy esztétizálja a konzervatív gondolkodást. Mindenképpen távol marad a politikai és cselekvő konzervatívoktól.

Az esztétikai konzervatív — elsősorban a szellemi életben gyakori típus — arra összpontosít, hogy a konzervatív érzéseit, hangulatait megfelelő konzervatív állapotban tartsa, és semmiképpen se fogalmazzon meg a politikai cselekvéssel vagy intézményekkel kapcsolatos elvárásokat. Nem egy politikai tételsort, hanem inkább egy beállítottságot igyekszik kifejezni. Kicsit nosztalgikus, kicsit különc, kissé melankolikusan busong, hogy hová lett a visszahozhatatlan régi jó világ. De mindenképpen politikailag passzív, vagy ha mégsem, akkor elfogadja a haladár politikai cselekvést, legfeljebb annak némi lassítását, óvatosabb, józanabb tempóját igényli. Ezzel szemben a politikai konzervatív cselekszik a politikában, méghozzá elkötelezett módon bizonyos megfogalmazott, és a francia forradalom örökségével, a modernitással, a racionalizált egalitarizmussal ellentétes célok elérése érdekében. Mindegy, hogy céljait az örök emberi természetből vagy a hagyományából fakadó sugalmazásaiból származtatja-e. De a politikát nem üriti ki, és nem is pusztán a haladárok egyik csoportjaként van ott jelen, hanem kritikusaként, aki kész kritikáinak megfelelően cselekedni is.

Politikai konzervatívokkal riogatni Magyarországon legfeljebb politikai marketingfogás, brandépítés. Ma itt ilyen nincs, és ha lenne sem lenne esélye a sikerre. De még lehet, ha a Kulturkampf kicsit is sikeres.