Labanc portrék — Jurisics Miklós, a „kőszegi hős”

Pezenhoffer Antal:
Jurisics Miklós

XVI. század a legmagyarabb, a legnemzetibb század, hangsúlyozza a kornak nálunk legnagyobb ismerője, Takáts Sándor. „Alig van — írja — történelmünkben még egy kor, melyben igazabb magyar jellemeket, jellegzetesebb magyar egyéniségeket találnánk, mint a XVI. században.” Még sajátosabb — feleljük mi —, hogy ennek a legnemzetibb, legmagyarabb kornak éppen a leghíresebb, legtörzsökösebb, legvitézebb, leglegendásabb, legönérzetesebb, legbüszkébb magyarjai mind Ferdinánd vagy utódai, tehát a Habsburgok hívei voltak, Zápolyát és utódait pedig, tehát a „nemzeti” királyt és a magyar, erdélyi fejedelmeket ezek a nagy magyarok lenézték és megvetették.

Ez eddig nem ütött szeget a Habsburgok ellen hazafiaskodók fejébe, mert sajnos, erre a nagy tanulságokat magában rejtő jelenségre eddig még senki se mutatott rá, legkevésbé Takáts Sándor. Éppen ellenkezőleg: nálunk mindenki azt hiszi, hogy az „idegen” király mellett csak a megvásároltak, a törpelelkek lehettek, aki azonban törzsökös, igazi magyar és jellem volt, annak a „nemzeti” király mellett volt a helye. Nézzük hát meg kissé a dolgot. Nem okoskodni, nem érvelni akarunk, hanem csak a tényekre hívjuk fel a figyelmet.

Ki tett a XVI. században ebben az országban egymaga a legnagyobbat, egész Európa és a kereszténység sorsára legdöntőbbet? Egészen kétségtelenül Jurisics Miklós.

Mikor Szolimán először vonult Bécs ellen, egész Európa sorsa függött kockán. Ha elfoglalta volna, még az se lehetetlen, hogy egész Európa mohamedánná vált volna. Nagy vállalkozásokban ugyanis mindig az első lépés a legfontosabb. Ha ez sikerül, olyan önbizalmat önt a vállalkozókba, hogy megkétszerezi erejüket, ellenben az alulmaradtakban olyan csüggedést, sőt kétségbeesést idéz elő, hogy megbénítja energiájukat és elveszi kedvüket a további erőfeszítésektől. Mikor 1529-ben Szolimán útban volt, sőt közeledett már Bécs felé, a város védelmével még nem készültek el. Annál kevésbé volt még együtt a nagy felmentő keresztény sereg, melynek oroszlánrészét a Német Birodalom adta. Mindenki tudja azonban, milyen keserves, milyen lassú munka volt itt valamit elérni. Hiszen a birodalom az államok valóságos tömkelegéből állt, a császár hatalma pedig csak árnyékhatalom volt.

És Jurisics Miklós Kőszegen, már egészen Bécs közelében, egy harmadrendű erősségben, mely ráadásul se rendesen felszerelve, se védősereggel ellátva nem volt, meg meri várni a többszázezres, a törökök leggőgösebb és legtehetségesebb szultánjától személyesen vezetett, a fölénytől és önbizalomtól csak úgy duzzadó ellenséget. Oltalmat ad a várban a környék védtelen, rettegő lakosságának, őrséget szervez belőlük és velük egy sárfészekben egy hónapon át feltartóztatja a rengeteg ellenséget. Célját tökéletesen eléri: Bécs ezalatt felkészül, a nagy felmentő sereg is együtt van, de mire a szultán a kőszegi feltartóztatás után Bécs alá érkezik, a hadászatra alkalmas nyári idő már lejárt. Így aztán Szulimán már nem tartja érdemesnek a nagy feladat megoldásába belefogni, de a felmentő sereggel se mer ütközetet kockáztatni, s így dolgavégezetlen hazavonul.

A politika, s vele a történelem rideg, szívtelen zsarnok. A hőstettet, az önfeláldozást csak akkor hajlandó értékelni, ha a szerencse is hozzászegődött, azaz ha pozitív eredménnyel is jár, ha a hőstettet egyúttal siker is kíséri. Jurisics rettenthetetlen bátorsága, bámulatos tettereje és állhatatos kitartása akkor is világraszóló hőstett lett volna, ha a vége csak a hősi halál lett volna minden haszon vagy eredmény nélkül. Hiszen Zrínyi, a szigetvári hős nemcsak bátor, hanem okos, józan és önmérséklő is.

Ez a Jurisics Miklós nem a „nemzeti” király, hanem Ferdinánd embere volt. Annyira az övé, hogy már a mohácsi vész előtt, akkor, mikor Ferdinánd még nem is volt magyar király, ő már Ferdinánd szolgálatában állott és meghitt s talán mindenki másnál bizalmasabb embere volt. Nem ő csatlakozott Ferdinándhoz magyar királlyá választása után, hanem Ferdinánd tette magyar alattvalóvá és hozta magával közénk, mikor királyunkká választottuk.

Jurisicsot Ferdinándtól kapta a magyar haza, s Ferdinándnak mindenesetre becsületére válik, hogy egy Jurisics Miklóssal gazdagított bennünket. Igaz, hogy Jurisics nem volt tiszta magyar, hanem félig horvátnak számítható (említettük, hogy Horvátország védelmét már 1526 előtt Ferdinánd, az osztrák főherceg vállalta magára tehetetlen sógora, a magyar király helyett; innen ered Ferdinánd és Jurisics korai összeköttetése), de délszláv volta csak feltűnőbbé teszi Ferdinándhoz való hűségét, mert hiszen mint délszlávtól, még inkább természetes lett volna, ha János a „tót” király híve lett volna, mint társai: a Frangepánok, Brodaricsok, Petrovicsok, Statileók, Utjesenicsek, Bakicsok, Jozeficsek, Jakusicsok, Bosicsok, Perusicsok, Ocsarevicsek, akik mind Zápolya hívei voltak.

*

Bariska István: Jurisics Miklós (1490-1543)


*

„Labanc” portrék — Tinódi Sebestyén

Ferenczi Zoltán: Tinódi Sebestyén.*)

— részletek —

Hihetőleg már 17-18 éves korában, tehát első ifjúságában, enyingi Török Bálint szolgálatába állott, kinek környezetében az akkori történeti nagy élet közepébe jutott, és kinek utóbb egyéb szolgálatai mellett, lantosa, udvari költője lett. Minden szolgálatában annál inkább kitűnt hűségével, mert az az egyik erkölcsi alapelve volt, hogy »aki urat szolgál, hívségét fogadja, vagy nyeri vagy veszti, de híven szolgálja« s így történt, hogy e szolgálatban balkezén, mint látszik, valamely török csetepatéban, jelentékenyen megsebesült.

* * *

Politikai pártállása szerint állandóan Ferdinánd híve volt és maradt; éppen ezért a Ferdinánd alatti nemzeti egységet, összetartást hirdeti, mint az Isten segítségén kívül az egyetlen módot a török kiűzésére; és midőn úgy látszik, hiába minden intés, ő is csak az Istentől várja sorsunk javulását. Ebben kora általános vallásos hitének hódol éppen úgy, mint abban, hogy a reánk mért csapásokat elfajulásunk büntetésének mondja; csakhogy kevesebb erővel és nem oly zordon Jeremiási feddéssel, mint más protestáns énekíróink. Emellett minden ízében magyar; megrója a hibát, elismeri az ég vagy a törvény igazságos büntetését; de még Balassi Menyhártnál sem bírja elnyomni részvétét és azt, hogy érdemét pár szóval legalább ki ne emelje.

* * *

Noha az uraktól függ s asztaluknál énekelte vagy szavalta műveit, a kárhoztató szót, a megrovást nyíltan szemükbe mondja, vallásosságra, a szegény nép iránti kíméletre, szeretetre, összetartásra, józanságra, fegyelemre buzdítja őket s alkalom szerint nem hallgatja el véleményét a királlyal szemben sem, ami mindenesetre nem csekély erkölcsi erő tanújele.

* * *

A korabeli vitézek és hős urak előtt pedig kedvességét emelte az, hogy ő, ki maga is ifjú korában vitézkedett, sokra becsüli, első helyre teszi a személyes bátorságot; ezért legtöbbször oly tetteket énekel meg, tart lantjához legméltóbbaknak, melyekből a hős bátorsága, egyéni hősiessége emelkedik ki. Nem oly vonás-e ez is, minőt legrégibb adataink hagytak ránk énekeseinkről; de egyszersmind nem igazi magyaros vonás-e ez? Már legelső énekeiben, a Dávidról és Juditról szólókban, ilyet énekel meg s ilyenekkel kíván buzdítani; mert a vallásosságban, az Istenbe vetett hiten kívül ebben és az összetartásban találja a haza megmentése legfőbb eszközét.

Tinódi címere

*

„1553-ban Kolozsvárra költözött, hol egyéb kisebb munkáin kívül, »Erdélyi historiá«-ját versben mint a többit, megírván, ezt némely más dolgozataival együtt »Chronica, Tinódi Sebestyén szerzése. Kolozsvárott. 1554.« címmel két könyvben közrebocsátotta a Hoffgrefnél, 4-rét; s Ferdinánd királynak ajánlotta, kiről mondja »Sok malaszttal szeret engem, hogy különb-különb fejedelmeknek, császároknak, királyoknak, hercegeknek hadokat, viadalmokat, rhytmus szerint, magyar nyelven énekben szép nótákkal énekelni tudom.« Mily magas figyelemmel volt Ferdinánd Tinódi történeti énekei iránt, onnan tűnik ki, hogy az Egervár viadaláról való éneket, udvari történetírója, Zsámboki által deákra fordíttatta volt. (…) Tinódi nem csak a legtermékenyebb volt XVI. századbeli dalnokaink között, hanem mint rímes krónikák írója a legfontosabb is, és korának eseményeire egyik legtekintélyesebb kútfő, melyből egykorú s újabb történetírók bizton merítettek. Nincs is történetírónk, ki nagyobb pontossággal, igazságszeretettel és részrehajlatlansággal közlené fáradságos gonddal és utánjárással szemtanuktól szerzett és értelmesen összefüggesztett adatait. Azért nála nem annyira valódi költészetet, mint történeti-elbeszéléseket kell keresnünk, melyek a historiai hűség mérfokát mindenütt megütik, miként ezt Tinódi maga is nyíltan kijelenti: »Igazmondó, jámbor vitézekről értekeztem; sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem írtam.«”

Vass József: Tinódi Sebestyén.
(Vasárnapi Ujság 1859. január 2. [1. szám.])

*

„Függelék”

_______

AZ HATALMAS

ÉS FELSÉGES FERDINANDUS-

nak, Rómaságnak, Magyarországnak,

Csehországnak etc. Királyának,

énnékem kegyelmes és

kegyös uramnak holtomig való

hív szolgálatomat.

Felségös és kegyelmes uram! Nyilván vagyon az atya úristennek hatalmassága és jó volta, hogy az halandó emböröket életikre nem az ű érdemökből, hanem az ű irgalmasságos jó voltából külömb-külömb ajándokival szerette és meglátogatta. Engömet es az ű kegyelmességéből közzűlök ki nem hagyott, semmissé nem tött, kiért adok nagy hálát ű felségének, hogy engömet sok javával szeretött; az többi közt oly malaszttal, tudománnyal szeretött, hogy külemb-külömb fejedelmeknek, császároknak, királyoknak, hercegöknek hadokat, vijadaljokat ritmus szerént magyar nyelvön énökbe szép nótákval énökleni tudom szörzeni. No azért felségös és kegyelmes uram! ezt gondolám magamba, hogy ez szegin Magyarországba az pogán terek császár miatt lött sok veszödelmekbe, és az felségöd vitézinek elesésökbe és vitézségökbe, nyereségökbe Cronikába beírnék, kivel felségödnek hív szolgálatomat jelönteném és kedvét lelném: mert jól tudom az bölcs fejedelmeknek erkölcsöket, hogy minden újságnak írását örömest látják és olvassák. Vagy nyereség avagy veszteség, de róla megemléközni gyönyörűség. Tanúbizonság erről az tengör vizébe Éneás társait mint bíztatja volt, hogy az ott való nyomorúságok végre emléközetre öröm lészön. Azért ez fél országban az Dunán napkelet felől Magyarországba történt csudákat, hadakat, veszödelmüket, nyereségöket es valami részébe beírtam, az időnek nehézségéjért ez keveset Kolozsváratt megnyomtattam. Kit te Felségödnek idvességére, tisztösségére, minden jó szerencséjére ajánlottam, tulajdonítottam és ajándékoztam. Annak okájért könyörgés- és alázatosképen kéröm te felségödet, mint kegyelmes Uramat, Patronosomat és kegyös Királyomat, hogy ez én kis könyvecskémet, ajándékomat kegyelmesön vegye te felséged és fogadja. Ha pedig ez én irásomba vagy tudatlanságomból, avagy másnak gonoszúl magyarázásából oly vétök volna, ki te felségödnek nem tetszenék, azt az úristenért és az te kegyelmességödért énnéköm szegín méltatlan szolgádnak megbocsássad, és ezt jó nevön fogadjad, kiben nincsen semmi kétségöm. Úristen lássa te felségödet ű szent ajándékával, szent malasztjával, egészségvel, minden pogán ellenségöd ellen bölcs értelömmel való jó szerencsével, kivel ez földön az te országidat bódogul bírhassad, alattad való népedet oltalmazhassad és megtarthassad Ámen. Én enmagamat minden engedelmességvel te Felségödnek mint kegyelmes uramnak alázatosan ajánlom.

Kolozsvárból, Bőjtmás hónak XIIII. napján úr születése után 1554 esztendőben.

*) Forrás: A régi magyar költészet, I. kötet. (Remekírók képes könyvtára sorozat, Lampel Róbert cs. és kir. udvari könyvkereskedés kiadása. Budapest, é. n.)

*

Tinódi Sebestyén összes költeménye