Az írásról egy idézet kapcsán

Nemrég olvastam egy idézetet lámpafénynél. Mindjárt megnézem, milyen könyvben, de olvashattam volna szinte bárhol, ahol „történelmi ismeretterjesztés” címszó alatt jár el valamely „felvilágosult” szerző. Történetesen valahogy úgy szólt, hogy (körülbelül idézem): a középkorban még csak kezdték tanulni a kultúrát, az olvasás meg az írás még nem ment valami jól, kezdetlegesek voltak az ezzel kapcsolatos eszközök, „a betűrovás és betűzgetés helyett ekkor kezdődött az írásban és olvasásban való gondolkodás” stb.

Ebbe az idézetbe, mint egy kapszulába, bele volt sűrítve mindaz a sötét babona, amely (1) általában a múlttal, ezen belül is a régmúlttal, még tovább menően azzal a múlttal áll viszonyban, amellyel kapcsolatban kevés — és természetszerűleg — egyre kevesebb az írásos emlék; (2) rejtettebben az úgynevezett „pogány” kultúrákkal kapcsolatos; (3) önkritikátlan hübriszként szolgál egy kevéssé vagy egyáltalán nem írásban megnyilatkozó intellektussal szemben.

Az eredeti idézetben szereplő szavak, sőt témák egyébként tetszőlegesen kicserélhetők szinonímákkal, és akkor rá fogunk ismerni egy általánosan elterjedt (hamis) közhelyre, amelynek a különféle megfogalmazásai mindig egyféle jelentésűek, az „értelmük” pedig mindig ugyanaz. Az ebben megnyilvánított pongyola, ugyanakkor határozottan, kontúrosan szinte sohasem végiggondolt tévképzetek gyakorlatilag mindig azonosak, s nagyjából így lehetne explicit módon összefoglalni a lényegüket: régen az emberek in genere hülyék voltak, vagy legalábbis hülyébbek, primitívebbek, inkompetensebbek, tájékozatlanabbak, ellátatlanabbak stb., mint ma. Mivel ennek kimondása szinte soha nem történik nyíltan, ez egyfajta evidenciaként működik mindezen kijelentések mögött, és egyszerűen egy ráhagyatkozással valósul meg ennek a valójában értelmetlen tézisnek a rendszerint hallgatólagos elfogadása. Annyira elterjedt és önfeledt makrofantazmagória ez, hogy tulajdonképpen a saját közhellyé válása oltja ki az érvényét. Az erejét azonban nem, mert szanszkrit kifejezéssel élve ez a tamas, azaz a sötétség, a tehetetlenség ereje által nagyon is „szilárd” bázisa a progresszionista-evolucionista elbutításnak és elbutulásnak. Maga az „axióma” annyira tompa, hogy még az artikulációig is ritkán jut el, sőt, homályossága felülmúlja artikulálhatóságát is.

Mára újra meggyökeresedtek involutív elméletek és szemléletek, illetve mondhatni „spengleriánus” — vagyis inkább stagnáló-ciklikus — kozmológiai és történelemfelfogások, amelyek a történelemről, az időről és az időben való komplexitás problematikájáról gyökeresen eltérő felfogást képviselnek, illetve gyökeresen eltérő perspektívából is tekintenek ezekre, mint a pozitivista gyökerű progesszionista szcientizmus, minek következtében fenomenológiailag is teljesen más diagnózist állítanak fel például „az emberi jelenség”, a kultúra vagy a civilizáció kérdéseiről.

Hamvas így ír A Vízöntő című esszéjében * (in: A láthatatlan történet):

„A primitív embernek, akiről szörnyű mennyiségűvé dagadt irodalom beszél, a tudomány azóta, amióta az alulról való népvándorlás folyik, egészen különös figyelmet szentel. Néprajz, lélektan, társadalomtudomány, vallástudomány egyöntetűen azt vallja, hogy a primitív ember a kultúrember őse, alapja és kezdete. Őseink primitívek voltak, vadak, emberevők, az erdőben laktak, kövekkel verték agyon egymást, az asszonyokat rabolták, írni, olvasni nem tudtak, és ahogy Jung beszéli, isteneiket úgy tisztelték, hogy tenyerükbe köptek, a nyálat szétkenték, és a felkelő napnak megmutatták. A tudománynak a primitívek iránt táplált és egyáltalán nem titkolt rousseau-i lelkesedése már odáig fejlődött, hogy akár Szophoklészről, akár Shakespeareről, akár az ima lényegéről vagy az áldozatról legyen szó, mindenekelőtt lelkiismeretesen megkérdezték a patagónokat és a pápuákat. És amikor az egészet sikerült kiirtani pozitivizmus formájában, tüstént visszatért mint kultúrmorfológia. A tudomány összetéveszti a primitívet a primerrel, és a vadat az archaikussal. Azt hiszi, hogy a primitív ember volt a magas ember fiatalkora, egyszerűbb foka, éretlenebb és kezdetlegesebb ideje. Mindenképpen, ha valaki a magasabb ember dolgait kutatja, először azt gondolja, a primitívet kell megvizsgálnia, mert ott van mindennek az eleje. Egész életünk benne nyugszik egy kaffer falu életében. S ha már valaki valamilyen formában a mai jelenséget ott megtalálta, nyert. Csak azt kell mondania: a fejlődés folyamata és mindenki érti, hogy a fejlődés folyamatán szűrve, bonyolítva, meggyúrva, átöltöztetve, meghígítva, megfelelően elsápasztva a jelenség mai alakjában készen áll.”

Ez a részlet talán a legerőteljesebb az esszé 6-9. pontok alá szedett részeiből, amelyek e posztunk kezdőidézetében kompresszált babonát teljes joggal és erővel megtámadják.

A 7. Zipfer alatt a szerző így folytatja:

„A tudomány e stupid véleményét nem menti semmi. Mindenekelőtt és -fölött azért, mert kivétel nélkül minden életjelenség a primitív ember világában ahelyett, hogy egyszerűbb, világosabb, kezdetibb lenne, végtelenül bonyolultabb, elmosódóbb, zavarosabb és irreálisabb. A primitív jelenségekben az ember saját életének ősi elemeit egyáltalán nem ismeri fel önkéntelenül és közvetlenül. A primitív ember egyáltalában nem is elemi. Amit általában mindenki elementárisnak érez és tud, és amiben saját életének igazi elemeit közvetlenül úgy felismeri, hogy azt kell mondania: ez az! — ezt az elementárist és ősit, kezdetet és primért éppen nem a vadembernél találja meg, hanem a legmagasabb embernél, a géniusznál.

Ez valahogy egészen magától értetődik. A tudomány nem képes lemondani arról a tévhitéről, hogy a dolgok lent erednek, és alulról fölfelé mennek. Ez a rousseau-i szentimentalizmus benne, azt hinni, hogy a kultúra eleje az erdőben van. Később gorombább lett, amikor pozitívnak vallotta magát. Hiába látja be, hogy nem a városi templom épül a falusi mintájára, nem a művelt ember gondolkozik és öltözik a vad szokás szerint, nem a város táplálkozik a vidék ízléséből, hanem fordítva, a tudomány nem tudja levetni azt a hitet, hogy a dolgok származását alulról kezdje, és belássa, hogy éppen nem az az egyszerűbb, a világosabb, az elemibb, ami lent van, hanem ami fent. A zseniális ember közelebb áll a kezdethez, mint a paraszt vagy a vad. És a tisztult, világos, elemi jelenségtől az ember minél távolabb lép, annál zavarosabb, kétesebb, bonyolultabb és összetettebb lesz.”

* Mellékes, de bizonyos olvasók kedvéért megjegyzem: az, hogy Hamvas asztrológiailag téves információkat használ fel — hiszen a Vízöntő kora mintegy háromszáz év múlva kezdődik el, és természetesen nem várható e váltástól olyasmi, mint amit a New Age kvázi-messianisztikus hívei elképzelnek —, szinte lényegtelen, a Vízöntő írásában időtlen szimbólumként értelmezhető, és véleményem szerint sokkal inkább munkahipotézisként szolgál esszéjéhez, azaz szimbolisztikai apropóként és keretként mélyebb gondolatainak kifejtéséhez. Hasonlóképpen kell kezelni a „hatodik faj”-ról általa írottakat is.

* * *

Hamvas fent idézett gondolataival teljes mértékben egyetértve transzponálhatjuk ezt az elvet az írásra: egyesek szerint az írni-olvasni tudás az értelem, a kulturáltság, a tájékozottság és a többi fokmérője. Kétségtelenül így van, amennyiben egy képességre gondolunk. Ilyen értelemben, aki ma él, és járt általános iskolába, általában tud — latin betűkkel — írni. Ez általában nem jelent többet, mint hogy bizonyos kritériumoknak megfelel, amiket vele szemben a legújabb kori (úgynevezett) állami garnitúra, a „társadalom” és ezernyi pszichikus csatornán keresztül bárki többé-kevésbé jogosan és elismerhetően támaszt. A képességek azonban olyanok, hogy az ember rendelkezik velük, és megteheti azt is, hogy tudatosan nem használja azokat, vagy szintén tudatosan más módon használja, mint az egy adott elvárásnak megfelelne, nem beszélve olyan képességekről, amelyet egy modern iskolában nem oktatnak, és a modern oktatási rendszer talán nem is a megfelelő terep ezek kibontakoztatásához.

Lehetséges egy ennél speciálisabb mögöttes tartalom is, amelyet a bevezetésben a (2)-es ponttal jeleztem: az „írástudó”, illetve a „könyv népe” — legyen ez a judaizmus vagy transzponálva a kereszténység, esetleg az iszlám — gőgje a többivel szemben, amelyet most nem szeretnék kifejezetten tárgyalni, de tudni kell róla. Elég annyit megjegyeznem, hogy az efféle kulturális szűklátókörűség nem vesz tudomást a kínai, indiai és más írásokról, szent és nem szent könyvekről, azok koráról, mit sem tud a rúnákról, az oghamról, a kipuról, a különféle „rovásírásokról” és így tovább, vagy ha tud, akkor azokat természetesen primitív, kezdetleges írásmódokként könyveli el, és még legjobb esetben is csak a modern információáramoltatással és modern matematikai igényekkel kapcsolatos, kezdetleges funkciókat lát ezekbe.

Ez utóbbi elvárás megfogalmazásával érkeztünk el a címben jelzett témával kapcsolatos lényegi mondanivalóhoz.

Sokan feltárták már, hogy az ősi írások legtöbbje egyáltalán nem a mai értelemben vett „lejegyzés” funkciójával bírt (nem részletezzük, hiszen még egy száz oldalas bibliográfia is kevés lenne). Az írás általában csak speciálisan modern, úgynevezett — nem egyszer ellenőrizhetetlen vagy (később általában elenyésző) szóbeli közléseknek ellentmondó — „ismeretterjesztő” és „dokumentáló” funkcióját tekintve értelmezhető egyféleképp, lényege szerint azonban sokféle és egymástól teljesen eltérő funkciókat tölthet be. A fonetikus lejegyzés dominanciára jutása előtt túlnyomórészt úgynevezett mágikus (vagy hogy ne keltsünk tévképzeteket: kontemplatív) funkcióval bírt, ami nagyon is érthetővé teszi, hogy különös tisztelet és rituális tartózkodás vette körül. Az írásos emlékek hiánya vagy szűkösnek tűnő volta különféle népeknél sokszor tehát fakadhat csupán abból is, hogy bizonyos dolgokat nem jegyeztek le, vagy azt nem verbális minőségben, vagy nem lineárisan-fonetikusan, vagy nem írás formájában tették. A „kezdetlegesség” vagy a primitívség tehát mint ok, általánosan kizárt, főleg annak figyelembevételével, hogy a nyelvek komplexitása az időbeli közelségük mértékével fordítottan arányos.

El kell különíteni a régi írásokban, jelölésekben is azokat a funkciókat, amelyek csupán a legújabb korra tömegesen jellemző kommunikáció korai megjelenései (a) azoktól, amelyek majdnem öntudatlan és zavaros eksztázisok lenyomatai (b), valamint azoktól, amelyek magasrendű és mintegy „önmagukban való” nyelv-, betű- és írási rendek, szellemi tanítások vagy kontemplatív aktusok lenyomatai (c).

Így például semmi igazán magasrendű nincs abban az írásban, amely sumér agyagtáblákon materializálódik, és lényegében szimplán kereskedelmi ügyletek lejegyzése, tehát az (a) ponthoz rendelhető. Egy ilyen írás lehet bármilyen kifinomult, ha erre használják, akkor valóban nem gondolhatunk mögé semmi olyat, ami a mainál felsőbbrendű. (Igaz, alacsonyabbrendűnek sem tekinthetjük, mint egy számítógéppel nyomott blokkot, mert legalább közvetlen tevékenység lenyomatai, szemben a gépesítéssel, amely az írást ráadásul mechanikussá és minden valós képességtől elszakadttá teszi — ez a modernkori, „hi-tech analfabetizmus” gyökere is). A ma használatos latin, cirill, de görög, ivrit, arab perzsa stb. írás is tömeges használatát tekintve ide tartozik.

A (b) típushoz lehet sorolni számos afrikai, pápuák-környéki és óceániai, valamint dél-amerikai és „nyenyec-szerű” nép kulturális örökségének nagy részét: ezek érdekesek és meglepőek lehetnek, de nem magasrendű kultúrát hordoznak, sokkal inkább közük van a jungiánus „kollektív tudattalan” világához, amelyet Jung illegitim módon terjesztett ki mindenre, ami szimbólum és szimbolikus. A (c) típushoz (hagiográfia) sorolhatjuk a távol-keleti ideogrammokat, a devanagari „ábécét”, ezek leszármazottait, valamint a már említett rúnákat és a többit, és bizonyos alkalmazásaikban tulajdonképpen a főníciai formakészletből elszármazott írásokat is, (így például a héber ábécét is, mint kabbalisztikus nyelvet), amelyek sokféle használatukból következően nagy mennyiségű változatban léteznek. Természetesen vannak áthallások, átfolyások, átjárási lehetőségek ezek között, minden tekintetben. Nagy vonalakban mégis ezt a három típust lehet elkülöníteni. Ezek mindegyike, minden korban, minden égtájon jelen volt és jelen lesz, de dominánsan mára az (a) és részben a (b) típus terjedt el. A (c) típussal leginkább úgy vannak a modernek, hogy részben tér-, de főleg időbeli, túlnyomórészben pedig a mentális távolság miatt nem értik; ezért ennek kortársaink többségénél a poszt elején jelzett (3)-as — téves — következtetés levonásához kell vezetnie. Természetesen mindez az (1)-es pontban említett körülményeken — mint részleges okon — keresztül nyilatkozik meg a kezdésnél vázolt babonaként.

Az, hogy például rúnákkal a germánok hirtelen nagy mennyiségű szöveget lettek képesek leírni, amikor felvették a kereszténységet, nem arra mutat, hogy akkor tanultak meg írni, hanem arra, hogy akkor tértek át az írásnak arra a módjára, ami a maihoz közelebb áll, mint a korábbihoz.

* * *

Van itt még egy nagyon figyelemreméltó szempont és idézet, amely — írott és nem írott kultúra között minőségileg horizontális tipológiát felállítva — idekívánkozik. Magyarázatot adhat számos változásra, amit például az úgynevezett „pogány” népek esetében a kereszténység felvétele — és ezzel a letelepedettség létezésformája — magával hozott:

„A letelepedett életforma — felülemelkedve egy jellegzetesen nomád nézőponton — nem feltétlenül involúciót jelent. Elterjedése elsősorban magának a letelepedettségnek a jellegéből következik, abból, hogy ez az életmód nagyfokú formateremtő késztetéssel és készséggel rendelkezik. A nomád sajátosságok bizonyos háttérbe szorulása szintén nem feltétlenül negatívum, hiszen a nomádság természetéből következik, hogy nem igényli a lenyomatokat, elszakad a formáktól, és a költészet alapját képező hang természetének megfelelően eleve „rejtőző” természetű. Nincs tehát szüksége arra, hogy időbeli értelemben maradandó legyen. Ezért igaz az, hogy magukon a nomád hagyományokon tesznek erőszakot azok, akik írásba és megfoghatóságba akarják kényszeríteni azokat. A nomádságnak mint olyannak egyedül térre van szüksége, és megfelelő lehet számára egy nagy letelepedett civilizáció, ha az számára elég teret ad, s biztosítja, hogy a nomád sajátosságoknak megfelelő tevékenységeket gyakorolhassa. (A magyarságra a mai napig jellemző a nomád tevékenységek előnyben részesítése.)” (Horváth Róbert: A nacionalizmus szellemi korrekciója. In: Baranyi–Horváth–László: Kard, kereszt, korona. [Egy recenzió])

Eszerint a nomádság mint létezésforma eleve más megnyilvánulási módokat használ kultúrája és civilizációja hordozójául, mint a letelepedett. Az idő és a tér itt két különböző dimenzióként jelenik meg, és míg a letelepedettség az időben terjeszti ki magát (és így a lineáris írásbeliség számára mintegy a létezési természetéből következik), addig a nomádság a térben, amihez nyelvi tekintetben az élőszó tartozik.

* * *

Végül visszatérve a kiinduláshoz, azt a babonát, amelyet Guénon és mások nyomán nevezhetünk szcientista babonának, Hamvas a következőképpen érzékeltetve írja le (uo.):

„Amikor Lévy-Bruhl a primitív emberről írt könyvében először mondta ki, hogy a vadember gondolkozását prelogikusnak kellene hívni, vagyis olyan gondolkozásnak, amely a logikust megelőzi, Durkheim kitűnő érzékkel tiltakozott ellene. Lehetetlen, szólt, a primitív gondolkozást a mai előzményének tekinteni. A tudomány baklövéseit igen nagy óvatossággal követi el, még ennél is több: módszeresen. Ami később megakadályozza abban, hogy a hiba kijavítását lehetővé tegye. Mert amire a bajt észreveszi, már éppen a módszerességénél és óvatosságánál fogva annyi egyéb vonatkozással került viszonyba, hogy ha a téves gondolatot ki is emelik, minden vonatkozását felszámolni már nem lehet, és közvetett nyoma megmarad. Ezúttal is ez történt. A prelogikus gondolkozás tételéből nem lett doktrína, de közvetett hatása a lélektan, vallástudomány, néprajz, társadalomtudomány egész területén mindenütt megtalálható.”

[...]

„Az ősi és első ember nem az anyagból, a sötétségből merült fel, nem, mint a materialista tudomány állította, az ember primer fokon állat volt, és a tudattalan óceánból lépett ki. Az első ember a világ ősi alapformája volt. Kozmikus jelenség. Őslény, akiben az isteni származás világos tudata élt. Az ősi ember a homo aeternus, az örök ember.”

El van ez qrva rendesen

Nem a ma gyakori témánkról, a gazdasági bajainkról szólok, nem mintha azok lényegtelenek lennének. Előbb-utóbb csak túl lehetünk rajtuk. Azonban nem pusztán technikaiak: hogyan szervezzük meg az adóztatást, egészségügyet, nyugdíjat, kiket és hogyan segítsen a költségvetés stb.

A gond az, hogy szétesett a magyar politikai társulás. Talán emberemlékezet óta nem is létezik — mert a Rákosi- és Kádár-rezsim világát nem nevezném annak. 1990 nem teremtett politikai társulást, és ha valami lassan ki is alakult, annak bizonyosan vége szakadt az Őszödi Beszéd következmény-nélküliségével és 1023-mal, amikor a kormányzat erőszakot vetett be a rivális politikai táborral szemben. A politikai tárulás ugyanis azon alapul, hogy az esetleges konfliktusokat törvénnyel és/vagy udvariassággal intézzük el.

A csőd lényege, hogy egyre többen mondják fel és egyre nyíltabban a törvények tiszteletét. Köztörvényes bűnözők voltak és lesznek. De ma már az köz pénzén kitermelt értelmiség hirdeti a törények felrugását.

Csőd. A baloldali gondolkodás csődje is, de ez most a legkevésbé megnyugtató. Igen, Rousseau és Proudhon szelleme él, és közpénzen terjesztik.

Balogh Artúr, a Hírszerző egykori bloggere legutolsó bejegyzése:


„Cigány megélhetési bűnözést el kell tűrnötök!

Cigányokra filozófiai és igazságossági értelemben nem vonatkoznak a törvények.

Tulajdonképpen a cigányokat nincs jogotok megbüntetni.

A cigány származású magyar állampolgár büntethetetlen akkor amikor a családja, önmaga létfenntartása érdekében eltulajdonítja mások, vagy a többség javait.

A cigány jogosan lop.

Mivel az alkotmány szerinti cigányokra vonatkozó tételt a többség , az országgyűlés nem foganatosítja ezért minden ami az alkotmányba van minden kötelesség a cigányokra jogilag nem vonatkozhat.

Mivel minden törvény az alkotmányból ered ami nem érvényes a cigányságra, Így semmilyen törvény szerint nem büntethető a cigány származású magyar állampolgár.

Jelen pillanatban a cigányoknak csak kötelességét hangoztatja a Náci propaganda de Az alapvető jogairól a Náci hagyományokhoz híven hallgat.

Az a Náci propaganda, amely a proli nép körében rendkívül hatékony.

Úgy ,hogy a szűk látókörű többségnek üzenem, hogy először tegyék meg az ő kötelességüket azután kérjék számon a cigányokon.

A Magyar Gárda meg ha meg akarja oldani a cigányokkal kapcsolatos problémákat akkor nem Tatárszengyörgyön kell gyilkosságra buzdítani a jó népet, hanem azért kellene masírozni, hogy a cigányokkal kapcsolatos alkotmányos jogokat a Tisztelt Ház tartsa be!

Árja Bayer Zsoltinak meg nem a Náci fajelméletet kéne terjesztenie hanem a demokráciát .
A múltkor már tartottam Árja Bayer Zsoltnak előadást a demokráciáról négyszem közt , Úgy látszik nehéz szegénykém felfogása.

Úgy látom a többség, a Magyar Gárdával és Árja Bayer Zsolttal együtt nem lesz képes hatályba léptetni a cigányok jogos követelését ezért azt ajánlom , hogy tűrjétek el a megélhetési bűnözést a cigányság részéről !

...

Visszatérve a cigányok megélhetési önsegélyezésére, ami egyáltalán nem lopás, Nos ezzel kapcsolatban a Kuruc . Infonak arról kellene harsognia , hogy a cigányok jól teszik ha önsegélyeznek mivel az állam nem tartja be velük szembe a kötelezettségét.

Cigánybűnözés helyett jó lenne ha cigányönsegélyezés szóösszetételt használnának ha már annyira becsületes lovagok.”


Miközben 20 éve a szép és igazságos társadalomról beszélnek, a legkisebb emberi jogsértéseket kutatva jeremiádákkal reagálva azokra, ha nem a NATO csapatok behívásával, a legmélyebbre süllyesztették az ország népét. A legnemesebb érveket használták a legalantasabb vágyak igazolására.

De hogy legalább maguk csiszolódjanak:

A republikanizmusról*

„Az eszmetörténész kutatása arra irányul, hogy megértse és elbeszélhetővé tegye, mit jelentettek az egyes fogalmak használóik és befogadóik számára; hogyan, milyen »logika« szerint keveredtek a használat során az egyes politikai beszédmódok »szótárai«, hogyan rendeződnek időnként át e »szótárak«; milyen »vitához« szólnak hozzá a szövegek, amikor egyes témákat érintenek vagy érvelési módokat választanak; mit jelentettek a minták, hogyan tűnnek el vagy fel a politika nyelvében; hogyan reflektáltak e szótárhasználatokra mint szótárhasználatokra, mintákra mint mintákra maguk a beszélők és a szövegek kortárs befogadói.

Csetri Lajos említett [Berzsenyi Dániel I. ódájáról írott] könyvfejezetében így jellemezte a plutarkhizmus spártai ágát: »a katonai demokrácia egalitárius és puritán embereszményét hordozza, példaképei közé sorolja a római kori köztársasági erények hőseit is. Legnagyobb alakja Rousseau, aki rajongását a plutarkhoszi életrajzok iránt önéletrajzi Vallomásaiban is megírta.« Kultúrkritikájában »a civilizáció egyik legnagyobb bűnének a természetes emberség lehetőségeinek aláásásán kívül az ősi, férfias, harci erények aláaknázását tartotta. A magyar ’nemesi’ költő, Berzsenyi embereszménye itt is, akár későbbi vers-, illetve levélszövegeiben..., nagyon rokon ezzel a felfogással.« Az ódát és értelmezését olvasva számomra egyértelműnek tűnik, hogy az, amit Csetri a plutarkhizmus spártai ága hagyományának nevez, cambridge-i terminusa szerint a republikanizmus politikai nyelve. A republikánus szótár egyik központi fogalma (akárcsak a liberálisé) a szabadság, amely e beszédmódban azonban nem egyéni autonómiát jelent, hanem a kormányzásban való részvétel jogát és kötelességét. Akik részt vehetnek és vesznek a közéletben, a honpolgároknak, nemcsak közszolgálatokat kell vállalniuk, de folyamatosan át kell hogy hassa őket a közszellem, a hősies készség a szabadság és a haza megvédésére a zsarnok vagy a hódítók ellen. E közszellem elsősorban azt jelenti, hogy a közjót az egyéni vagy családi érdek elé helyezi a polgár. A republikánus nyelvhasználat állandó mintája a római köztársasági erényeké, egyik központi vitája az a kérdés, mi az oka a nemzetek nagyságának és hanyatlásának, e vita paradigmatikus elbeszélése pedig Róma bukásának a története. Ezen elbeszélés szerint, amint az Sallustiusnál vagy Liviusnál olvasható, mindenekelőtt a fényűző élettel (a luxussal) megjelent új szokások, az ősi erkölcsök elfajulása, a széthúzás (erre Berzsenyi és kortársainak szava a visszavonás volt) és a korrupció, az egyéni érdeknek a közérdek fölé helyezése volt a bukás oka. Dióhéjban így lehetne összefoglalni a republikánus nyelv fő fogalmait, érveléseit, mintáit, vitáját és »nagy elbeszélését«. Innen nézve azt lehet mondani, hogy Rousseau, például első értekezésében, éppúgy ezt a republikánus nyelvet beszéli, mint Berzsenyi a Kesergés című ódában, s persze több más költeményében is. Ez a Csetri következtetésén alig túlmenő megállapítás talán rámutat arra, hogy abban az esetben, ha azt a kérdést tesszük föl, milyen politikai nyelvet beszél vizsgált szövegünk, nem az lesz számunkra elsőrendűen fontos, hogy eredeti-e a gondolatmenete, s nem szükséges olyan magyarázatokba bonyolódni, hogy X. például bizonyára Z. nagy művének hatására írta mindezt, ’hiszen olvashatta, mivel az több példányban közkézen forgott az országban’ stb.

Ez esetben könnyű arra felelni, honnan ismeri Berzsenyi a republikánus nyelvet: a 16. század közepétől kezdve a 18. század végéig a gimnáziumi osztályok tananyagában más latin auktorok olvasása mellett Sallustius**, Livius] és Cicero : De officiis című műve is szerepelt. Az ő műveik a republikánus beszédmód legtöbbet emlegetett klasszikus forrásai.”

***

*... elvégre mi értelme internetes vitákra pazarolni a gondolkodást, amikor helyette mások okosabb Megmondásait is szajkózhatjuk? Ebben a posztban semmi Hozzáadott Érték se lesz. Egyszerűen idemásolom Takáts tanár úr sorait, minden politikai és világnézeti megfontolás nélkül. Szerintem nagyon jó Megmondás, kedvenc vesszőparipám, alkalomadtán szajkózom is (megjegyzem, Csetrinek is jó Megmondásai vannak).

** Latin nyelvű források on-line felkutatásához ajánlom ezeket az oldalakat: a Bibliotheca Augustana latin szekciója; illetve The Latin Library. A fentiekben is ezekhez készítettünk kapcsolókat. [Loxon megj.]

Doktor Johnson Rousseau-ról

Konzervatív szerzők közt létezik egy kimondatlan versengés, nevezetesen a 'ki tudja elegánsabban leápolni Rousseau-t és követőit' számban. Természetesen nem csupán a savoyai vikáriusok és a magányos sétálók eszméin való vaskos élcekről, vitriolos tréfákról van szó, hanem elegáns és pontos touchékról, ad hominem csörtékben. Tételem alátámasztására ahelyett, hogy citálnám a Konzervatívok Összes megfelelő részeit, inkább a házibajnokságból csemegézek: itt van Gabrilo posztja a demokráciáról és Tölgyé a nemes vademberről (höhö).

A poszt megírására mégis Boswell Johnson-biográfiájának részletei késztetettek. Álljon itt most mindnyájunk örömére ez a két kedves kis passzus (a csészéket tegyék az asztalra, a szőnyegre is ügyelnünk kell).

»BOSWELL: „Kedves Uram, csak nem nevezi Rousseau-t rossz társaságnak? Vagy valóban rossz embernek tartja őt?” JOHNSON: „Uram, ha tréfálkozni óhajt, nem beszélek erről Önnel. Ha pedig komolyan gondolta a kérdést, nost, hát úgy gondolom, ő egyike a legrosszabb embereknek: csirkefogó, akit ki kell űzni a társadalomból, mint ahogy ki is űzték. Két vagy három ország kiutasította, szégyen és gyalázat, hogy ebben az országban védelemben részesül.” BOSWELL: „Nem tagadom, Uram, regénye talán okozhatott kárt, de nem hiszem, hogy szándéka rossz lett volna.” JOHNSON: „Uram, ez nem elég. Senkire sem tudjuk rábizonyítani a rossz szándékot. Agyonlőhet valakit, és kijelentheti, mellé akart lőni. A bíró azonban akasztófára ítéli Önt. Ha bűncselekményt követtek el, a bíróság nem veszi figyelembe, hogy aki elkövette, 'állítólag' nem szándékozott rosszat tenni. Rousseau, Uram, nagyon rossz ember. Szívesebben írnám alá az ő deportációs ítéletét, mint bármelyikét azon gonosztevők közül, akiket az elmúlt esztendőkben az Old Baileyből útnak indítottak. Igen, legszívesebben azt látnám, hogy az ültetvényeken robotol.” BOSWELL: „Uram, éppoly gonosz embernek tartja őt, mint Voltaire-t?” JOHNSON: „Nos, Uram nehéz lenne a gonoszság arányát kettőjük között megállapítani.”«

»A szokásos ábrázolások alapján megkíséreltem védelmembe venni a romlatlan természeti élet magasabbrendű boldogságát. JOHNSON: „Uram, ennél semmi sem lehet hamisabb. A vademberek semmiféle testi előnnyel nem rendelkeznek a civilizált emberek felett. Egészségük nem jobb, s ami a gondokat vagy lelki szorongásokat illeti, az ilyesminek nem felette állanak, hanem inkább alatta, akár a medvék. Nem, Uram, ne mondjon több ilyen kíváncsi paradoxont, nem vagyok többre kíváncsi. Lord Monboddo, az Ön skót bíráinak egyike fecsegett nekem egy csomó ilyen ostobaságot. Őtőle elviseltem, de Öntől nem viselem el.” BOSWELL: „De Uram, nem beszél-e Rousseau éppilyen ostobaságokat?” JOHNSON: „Igaz, de Rousseau tudja, hogy ostobaságokat beszél, és kineveti a világot, amiért megbámulják érte.” BOSWELL: „Hogyhogy?” JOHNSON: „Nos hát, Uram, ha valaki ilyen ügyesen mond ostobaságokat, annak tudnia kell, hogy ostobaságokat beszél. De félek (mondta kuncogva és nevetve), Monboddo nem tudja, hogy ostobaságokat beszél.”«