A tudományosságról

„Ugyancsak Ceylonból való a nemrég jobblétre tért Sri Sumangala, Hikkaduwe apátja magyarázata egyik amerikai látogatójával szemben, aki így aposztrófálta őt: «Hallom, hogy az Önök buddhista írásaiban az van megírva, hogy a Buddhó tanítása szerint a föld az Óceánok vizére támaszkodik, ezek vize a levegőn nyugszik, és a levegő a légűrben. Milyen badarság! Ezt manapság már minden iskolás fiú jobban tudja.»

«Jó, mi buddhisták, mindig szivesen tanulunk az Önök csodálatos tudományából; legyen szives, mondja meg nekem, az Ön tudományos ismeretei alapján: ha most merőlegesen ide le a földbe lyukat fúrna, hol jönne ki annak a vége?» «A Pacificban» (Csendes Óceánban). «És azután, ha folytatná a merőleges vonalát az óceán vizein keresztül, hová lyukadna ki?» «Alighanem a levegőre az Óceán szintje felett.» «És ha még tovább vezetné ugyanazt a vonalat, még a levegőn túl?» «Bizonyára a világűrbe.» «Akkor, úgy tetszik nekem, talán mégsem különbözik oly nagyon a Buddhó felfogása az Ön tudományos felfogásától», mondá barátságosan az agg főpap.

Forrás: Lénárd Jenő: Dhammó (II. rész).
Budapest, 1913.

Anuradhapura (Srí Lanka)

Komoly történettudomány a XX. és XXI. században

Ismerik az anekdotát Napóleon gyermekkori koponyájával kapcsolatban?

Mindenesetre most barkochbázzunk. Tárgy.

— Személyhez tartozó tárgy?
— Igen. Úgy látszik, többhöz is. De nem segítek.
— Dísztárgy?
— Bizonyos értelemben igen. Bár egykor inkább talán használati tárgynak volt tekinthető. De úgy is mondhatnánk, hogy a két funkció egybeesett. Na de tényleg nem segítek.
— Ez tehát valamilyen testrész?
— Igen!
— Anyaga... csont?
— Igen.
— Ez egy koponya?
— Igen! (Fantasztikus!)
— Ez a személy, akihez a koponya egykor tartozott, férfi?
— Nem.
— Tehát nő. Ismert nő?
— Nem. Pontosabban nem tudjuk, hogy ismert volt-e. De most már igazán nem segítek.
— Szóval egy számunkra ismeretlen nő koponyája. De azt azért meg lehet állapítani, hogy milyen idős nőről van szó. Tehát... kora jellemző?
— Igen.
— Negyven fölött?
— Nem.
— Tehát negyven alatt. Összefoglalom, mit tudok. Ez a koponya egy negyven év alatti, ismeretlen nőé. Rákérdezek. Adolf Hitler koponyája?
— Igen. Hogy találta ki? Még ezer millió lehetőség lett volna.
— Ismerem a szovjet történészetet.
— Bravó.

E kommunista relikvia kapcsán egyébként több kérdés merülhetett volna fel, mint a turini lepel kapcsán, amelyet, úgy tűnik, ismét hiába próbáltak reprodukálni. De hát a SZU történettudománya eddig mindig dogmatikusabbnak és keze maga felé hajlóbbnak bizonyult, mint a pápai.

Már eleve az, hogy csupán egy koponyatöredékről van szó, hasonlóan az evolúciós leletekhez, kételyeket kellett volna ébresszen.

Engedjék meg, hogy idézzek egy Nick Bellantoni, a Connecticuti Egyetem régészprofesszorának vizsgálati eredményei iránt alapvetően szkeptikusnak tűnő kommentátortól: „Csodálkoztok? Lev Bezimenszkij (cca: Anonímusz Leó) szovjet újságíró több könyvében is leírta a Hitler utáni nyomozás során kihallgatott személyekkel később folytatott riportokat. Már az alapján maradtak bennem kérdések, pedig meg kellett feleljen a korabeli cenzúra követelményeinek, hogy megjelenhessenek az írásai egyáltalán. Meg sem lepődtem az »új« felfedezésen. Pláne, hogy az amik első látásra tudták, hogy női koponyáról van szó, míg az oroszok ezt 60 évig nem vették észre... az amcsi tudósok mindig akkor tolakszanak, ha kritizálni kell. Egy koponyáról egy másodéves medikus megmondja, hogy férfi, vagy női, esetleg még a rasszt is. Az orosz tudósok meg 60 évig tévedtek volna? Nehezen hihető. Kennedy-t milliók szeme láttára ölték meg Amerikában, mégsem tudnak a tudósaik semmit kideríteni, de Hitler 60 évvel ezelőtt, nem is általuk talált maradványairól első ránézésre tudták a szenzációt... ha-ha-ha”

Hát, akár humoros ez, akár sem, alátámasztja a szovjetek által a II. Világháború időszakával kapcsolatosan szolgáltatott információk hitelességében való maximális és alapvető kételkedést. Magam részéről úgy gondolom, hogy a Szovjetunió és a kommunizmus propagandagépezete mindig is a legmasszívabb, legnagyobb hazugságokra épült. Ez ebben az esetben is messze valószínű.

Hogy aztán A. H. elrepült-e egy ufóval X csillagképbe, talán a Holdon, vagy az Antarktiszon, esetleg Dél-Amerikában élt-e, halt-e, vagy esetleg csak egyszerűen nem az ő koponyáját hozták el a bunker melletti bombatölcsérből, azt én már nem tudom, és azt hiszem, nem is fontos. A dolog legfeljebb akkor lenne érdekes, ha kiderülne, hogy Hitler harcban esett el. De ez nem valószínű, mivel ennek azért híre ment volna.

Véletlenül

Evolúció-hívők számára a véletlen a Deus ex machina, amivel Deus-tól megszabadulni remélnek és a teremtőerő, ami az újítás problémáját megoldaná számukra.

Itt már idéztem Darwin sorait ezzel kapcsolatban:

I HAVE hitherto sometimes spoken as if the variations so common and multiform in organic beings under domestication, and in a lesser degree in those in a state of nature had been due to chance. This, of course, is a wholly incorrect expression, but it serves to acknowledge plainly our ignorance of the cause of each particular variation.

Akik a véletlenre hivatkoznak, azokról azt írta egy Hume nevezetű szkeptikus, hogy tudatlanok:

Though there be no such thing as Chance in the world; our ignorance of the real cause of any event has the same influence on the understanding, and begets a like species of belief or opinion.

Na most, az evolúció magyarázat védhető-e „véletlen” fogalma nélkül, amire, úgy tűnik, erősen rá van utalva?

Nyitójelenet egy teakrata klasszkusból
(Rosencrantz & Guildenstern Are Dead)

Ha igaz a hír...

... akkor Thatcher semmilyen értelemben nem lehetett konzervatív politikus.

The Times: Thatcher told Gorbachev Britain did not want German reunification

Index: Thatcher Gorbacsovtól várta, hogy megakadályozza a német újraegyesülést

Mert 72 év kommunizmus után a kiherélt Németországtól rettegni, és ismét a SZU-hoz fordulni annak ellenében nem hogy nem konzervatív, de egyenesen kommunista dolog. Ahhoz a Gorbacsovhoz, aki 1991-ben még egy kicsit bevonult a Baltikumba fenyíteni, és csak akkor vonult ki Magyarországról, mikor már megvolt a rendszernek az ő váltása. (Ezek az alfejezetek is meglehetősen kétértelműek, és megmutatják, mennyire kétes alapokon áll az úgynevezett „egzakt” történelemtudomány — ez egy „szkeptikusblog”-nak szánt félre volt.)

Azt, hogy az 1943-ig Pétain-hű (vagy már addig is csak kém/ügynök) François Miterrand nem volt konzervatív politikus, mindenki tudja. De Thatcher-től, a „vaslady”-től azért — legalább névlegesen — több lett volna elvárható.

Persze, csak ha igaz a hír. Hiszen ahogy fogalmaz a cikk:

„néhány éve egy fiatal író, Pavel Sztrojilov komoly kutatómunkába ... kezdett. Sztrojilov több mint ezer oldal dokumentumot vitt Moszkvából Londonba, ahol folytatta kutatásait.

Thatcher egyébként nem tudta, hogy nyoma marad annak, amit mond. A leirat szerint arról beszélt, hogy úgy látja, a Szovjetuniónak két lehetősége van: hagyni a keleti országokat fejlődni a maguk útján vagy fenntartani a Varsói Szerződést. Ezután azt kérte, hogy a következő mondatait ne rögzítse semmilyen jegyzőkönyv. A beszélgetés leirata mégis folytatódik, egy apró megjegyzéssel: »a következő részt emlékezetből reprodukáltuk«.

A Kreml-dokumentumokból az is kiderül, hogy Gorbacsov nem ingott meg, egyáltalán nem akart beleavatkozni a német átalakulásba. Sőt, 1989. november 3-án, hat nappal a fal megnyitása előtt egy megbeszélésen Gorbacsov, Sevadrnadze [helyesen Sevardnadze] külügyminiszter és a KGB akkori főnöke, Krjucskov megtanácskozták annak lehetőségét, hogy a Szovjetunió is segítsen a fal ledöntésében.”

Nos tehát, ha dezinformációról van szó, akkor az orosz világpolitikai nyomulás egy újabb állomásának lehetünk tanúi — amely talán nem független Oroszország és Nagy-Britannia konfliktuózus(nak tűnő) viszonyától —, és a szovjet-éra hazugságai (amelyeknek Nürnbergben természetesen éppen annyi alapja volt, mint előtte, s aztán később): ma is folytatódnak. Akárhogy is, a Nyugat titkos diplomáciája a Szovjetunióval kapcsolatban (kezdettől fogva) minden bizonnyal több titkot rejt, mintsem gondolhatnánk. Viszont Gorbacsovot, Sevardnadzét és a KGB-t (Horn Gyulával együtt) hősként beállítani, hogy is mondjam finoman: érdekes?

Valójában már a jaltai egyezmény is Európa elleni árulás volt, de a berlini fal lerombolásával és a Szovjetunió hirtelen, csendes megszűnésével kapcsolatban az ember csak csodálkozni és gyanakodni tud, hogy a történelmi jóhiszeműség, miszerint 1985-től fokozatos normalizáció történt, valahol sántít. Nem csak azért, mert a kommunistából szocialistává szerkezetváltott állampárt így kezet fogott a sokat fetisizált nyugattal, hanem mert ha igaz az, hogy a SZU és a KGB jobban akarta a berlini fal lerombolását, mint a nyugat és talán maguk a németek, akkor ezzel a nagy egyesüléssel és kebelbaráti öleléssorozattal valami ab ovo nincs rendben.

Csupán remélhetjük, hogy Margaret Thatcher (aki Ronald Reagan-éhoz kísértetiesen hasonló, sőt azzal azonos betegségben szenved) nem volt annyira aljas, mint ahogy ezen ifjú kutató beszámolója sugallja.

Sztroj(i)lov azonban egyelőre nem úgy tűnik, hogy Oroszország vagy valamiféle „nácik”, „iszlamisták” és egyebek szekerét tolná. Nézzük csak ezt az interjút, ahol egy fotón megszemlélhetjük különleges fizimiskáját is. Állítólag a — szintén állítólag — polóniummal ízesített teával kínált Litvinyenko barátja volt (és könyvének fordítója). (Az ám, csakhogy Litvinyenko pedig — „ellenzéki” vagy sem —, KGB-ügynök volt. — hogy ez a gyakorlatban mit jelentett, nehéz megítélni.)

Nézzék, ha a hír igaz, akkor nem tudom, ki a nagyobb gazember, a „kelet” nevű skylla vagy a „nyugat” nevű charybdis, viszont ha ez egy húzás Moszkva részéről, akkor itt a NATO-Varsói Szerződés romjain NATO-BRIC formában újrakeletkezett (vagy folytatódott) weird háború egy epizódjáról lehet szó. Az utóbbi napok fura történései (az Arctic Sea-vel kapcsolatos huzavona, az izraeli PM moszkai látogatása, Chávez egymásnak ellentmondó deklarációi stb.) ezt megerősítenék, Sztrojilov tevékenysége viszont látszólag cáfolja. Kérdés, mennyire tisztességes szándékú kutatóval és mennyire megbízható dokumentumokkal állunk szemben.

Horn Gyula és Eduard Sevardnadze aláírják a 45 éven át Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásáról szóló államközi egyezményt (1990).

A holdraszállás igaz története

Az Apollo-11 holdraszállása a „konspirációs teóriák” (röviden konteo) blogon. Érdemes végigolvasni a kommentárokat. Egyrészt remekül szórakozhatnak, másrészt rengeteg valószínűtlen vagy érthető kérdésre, kételyre érdekes és racionális magyarázatot találhatnak.

Sokan nem értik, Loxon miért lelkesedhet az összeesküvéselméletekért általában. (Bár nem mindegyikért, és nem egyforma súllyal.) Igaz, összeesküvéselméletekből nagyon sokféle lehetséges, köztük olyanok, amelyeknek semmi komoly jelentőségük nincs, vagy amelyek „megoldása” csupán egyfajta detektív-hajlamot elégít ki. Vannak másfélék, egészen metafizikai szintekig menők. Ezek ráadásul átfolyhatnak egymásba. Ezúttal (a holdraszállás esetében) csak egy nyomozói kvalitásokat feltételező összeesküvéselméletről van szó, amelyet a racionalitás síkján viszonylag könnyen fel lehet göngyölíteni. De már itt is megmutatkozhat néhány nem pusztán racionális elem, mind a tárgyi vonatkozások, mind a felfejtés tekintetében.

Akármilyen elméletről is legyen azonban szó, akkor nyerhet az ember sokkal teljesebb képet valamely tárgyról, ha annak minden elemét és azok minden cáfolatát megismeri. Ezért is szeretem az összeesküvéselméleteket. Néha indirekt módon még bizonyító erejűbbek, mint a puszta elhívésen alapuló magyarázatok, néha pedig kiderül, hogy igazak is lehetnek, vagy lehet bennük igazság. És nem utolsósorban közben megismerjük a tárgyat, a személyeket stb. amiről beszélünk, valamint szembekerülünk saját tudatfunkcióink szubjektív és objektív operativitásával.

Ha csupán a dolgok bizonyításával kapcsolatos „racionális” részt nézzük, nem hiába volt ott a szenttéavatási eljárásokon az advocatus diaboli, az ördög ügyvédje, aki a szentté avatandó ellen beszélt. Legtöbbször ez csak formális volt, de megvolt a szerepe. Jogosult szerep. Vagy Angliában ismert volt a “His [Her] Majesty's Most Loyal Opposition”, Őfelsége leglojálisabb ellenzéke. A pro-k és contra-k kontrollált dinamizmusában bontakozik ki egy tárgy megismerésének izgalmassága.

Vannak paranoid vagy határozott célt manipulációval elérni akaró emberek, akiknek a konspiratőrködés a természetük. Azonban aki elfogulatlanul és az alaposság igényével vizsgálva szereti az összeesküvéselméleteket (legyenek azok első ránézésre a legképtelenebbek), az egyszerűen csak kiváncsi és szeret gondolkodni. (Nem utolsósorban azért is, hogy a manipulátor-természetet leleplezze.)

Az ignorancia vírusa

Az ignorancia vírusa az, amit Dawkins-kórnak lehetne nevezni. Ám Dawkins maga, aki a vírust terjeszti, csak egy fokkal kevésbé beteg — ha nem betegebb — az általa megfertőzötteknél. A fertőzésből ki lehet gyógyulni, de akinek annyira gyenge az immunrendszere, hogy megkapta, annak nehéz lesz. (Aki most arroganciával vádolna minket, vegye figyelembe, hogy Dawkins saját szavait adjuk vissza, egészen a vírus szó használatáig menően, amellyel ő az ábrahámi vallásokat, az ún. hitet illeti.* Természetesen ő ezt szeretettel teszi, és fel akarja szabadítani szegény, megkínzott embereket a vallások járma alól. Nem vonom kétségbe a becsületességét, akkor sem, ha ezek az emberek vallások nélkül is épp eleget szenvednének, mígnem eljutnának ahhoz — ha képesek volnának —, hogy felismerjék az elszenvedés nem vallási, hanem ontológiai erejét és evidenciáját az emberi létezésben, hiszen az ember minden tekintetben határlény. Csakhogy ehhez a felismeréshez már eljutottak többen a múltban is, sőt, elég régen — például Buddha, Mahavira, Jézus Krisztus és mások —, so it would not be a great matter, eh.)

Richard Dawkins könyve, A vak órásmester előszavának kezdő szavai:

„This book is written in the conviction that our own existence once presented the greatest of all mysteries, but that it is a mystery no longer because it is solved. Darwin and Wallace solved it [...]”

Amikor elolvastam ezeket a szavakat, alig hittem volna a szememnek, ha nem olvastam volna már hasonló sületlenségeket milliószám, igaz, kevésbé komolynak kikiáltott szerzőktől. Úgy gondolom, hogy kevés gondolatról lehet elmondani, hogy ennyire bornírt, bigott és szánalomraméltóan ignoráns volna.

Talán még Marx nevezetes maximájánál is gyengébb lábakon áll, mely így szól: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Martin Heidegger türelmesen elmagyarázza (angol fordítás oldalt), hogy Marx ezen maximája miért is mélyen gondolkodás-alatti. Dawkins vaksi órásmesterének fenti mondata megüti ezt a marxi mércét, de talán még alul is haladja azt. Megérdemli, hogy aki elolvassa ezt a félmondatot, azonnal becsukja a könyvet és visszategye a polcra, ha már volt olyan kaján, hogy levette. (Természetesen, ha biológiai érdeklődésű olvasóról van szó, tovább fogja olvasni, de ez a mondat semmi jót nem ígér.)

Ki oldotta meg az emberi egzisztencia misztériumait és kérdéseit? Darwin és Wallace? Vagy a szomszéd zöldségárus? Ezt még egyes tudományos részkérdések esetében kijelenteni is enyhén szólva nevetséges volna. Whitehead azt mondta, az egész nyugati filozófia lábjegyzet Platónhoz és Arisztotelészhez. Kis túlzással így is fogalmazhatunk. Na de az egész tudomány (pláne filozófia) lábjegyzet volna Darwin-hoz és Wallace-hoz? Ugyan, kedves Hölgyek, tisztelt Urak. Darwin-nál és Wallace-nál Harry Potter is többet mond az emberi egzisztencia titkairól, méghozzá a legcsekélyebb túlzás nélkül.

Dawkins egy (bizonyára jól belénevelt) előítéletekkel telt, az elfogulatlanság hűvös arroganciájával rendelkező tudós-politikus. Azon nem egészen naív emberek egyike, akik annak torzított képénél, amit kritizálnak, egy hiányos világnézetet propagálnak. Ez az agresszíven babonás szcientista világnézet (“centuries of human progress”) nem old meg semmit, de igazán semmit az emberi létezés és a kozmosz misztiériumai közül. Hasonló illúziókról már beszéltünk Stephen Hawking kapcsán is, aki pedig sokkal színvonalasabb gondolkodó, mint Dawkins. Ezek a tudósok, akik közül néhányan figyelemreméltók a saját területükön (nyilván Dawkins sem annyira csapnivaló genetikus), igyekeznek hatáskörüket átlépve lerombolni azt, ami nem fér bele a saját ignoráns, nem egyszer egyenesen autista látókörükbe.

Ignoránst és nem szkeptikust írtam. A szkepticizmus olyasvalami, amihez Dawkins nem igazán ért. A szkepticizmus lényege szerint ugyanis nem más, mint saját egyéni nézőpontunk megkérdőjelezése és megfelelő kritériumok szerinti újraalkotása, nem pedig csupán bizonyos területek kétségbevonása, sem pedig úgynevezett tolerancia. Aki ignoráns, az nem akar tudomást venni olyan világátélések lehetőségeiről, amelyek mellőzik saját babonáit, csak arról a korlátoltról, amelyben ő leledzik — függetlenül attól, hogy (burkoltan vagy nyíltan) mennyire tolerál vagy intolerál másokat.

Dawkins világnézete lefejezett. A „tényeket” összekeveri az interpretációkkal. Sejtelme sincs azokról az erőkről, amelyek a világot — vele együtt — mozgatják. Ha sejtelme volna, akkor szatanikus lenne, mint Marx, mert Marxnak voltak sejtelmei arról, aminek félig az irányítója, félig az eszköze volt. Csak találgathatjuk, Dawkins-nak vannak-e efféle sejtelmei és kétségei. Abszurd kijelentésnek tetszik, de Marx érdekesebb gondolkodó volt, mint a lapos Dawkins: legalább sejtelme, ha nem egyenesen tudomása volt arról, milyen erőkkel játszik.

Dawkins ugyanúgy, mint bármely prozelita vagy tévéevangelizátor, prédikál. A „társadalmat”, annak még „minden Gonosz gyökere” (oh, how rhetoric) alatt élő tagjait kritizálja, azt a tömeget, amelyet mindig könnyű kritizálni, akkor is, ha vallásos, akkor is, ha nem. Azt a tömeget, amelyben voltak bolondok, vannak bolondok, és lesznek bolondok; amely tele van különféle képességű és moralitású emberekkel, amelyben, ha úgy vesszük, Richard is csak egy közepes futóbolond a sok közül a halál társadalmilag megoldhatatlan misztériumának mezején, velünk együtt.

Állítom-e, hogy mindaz, amit Dawkins kritizál, szép és jó? Nem. Azt állítom, hogy az alap, amelyen állva kritizálja, éppen olyan hamis lehet. Aki materialisztikusan hisz a pokolban, csak egy árnyalattal képvisel mást, mint aki materialisztikusan és szociális alapokon nem hisz benne, és ezen az alapon okít másokat. (Hovatovább azokat az elmérgedt keresztény tébolyodottságokat, amelyeket Dawkins kritizál, Tölgy is kritizálja, példának okáért.) A racionalizmus nem minden.

Nos, nem lehet mindenkinek eleget tenni, és ezt Richard-unk nem igazán átja be. Egy nézet vagy egy nézet kritikája is relatív keretek és az egyéni fantáziák korlátai között mozoghat, amelyek nem racionális területek. A létezés iránti ősszomj, amelyről— a maga beteges módján — még Freud is tudott, minden emberben munkál, még a tudósokban is. Ez olyan „tudományos” hybrid-eket hoz létre, mint a raëlizmus, amiben nem kevés hollywood-i sztár hisz és hitt. (Nekik ajánlanám Fritz Künkel karakterológiáját, amely jó érzékkel tapint rá a sztár-létmód lényegére). Dawkins The Virus of Faith c. horrorfilmecskéje végén ugyanerről az ősszomjról és azon „csodálatos véletlen”-hitről tesz groteszk konfesszióként ható tanúbizonyságot, amelyet már korábban említettünk az asztrológiával kapcsolatos fejtegetéseink tudománykritikai részében.

A kakas, a kígyó és a sertés egymásba kapaszkodó figurája a Tibetben gyakran ábrázolt „létesülés kereke” centrumában. A legkülönbözőbb világokban (így az emberiben) való létesülés törekvésének ősokait ábrázolják.

* Dawkins szemmel láthatólag az ábrahámi vallások közül a zsidóságot, valamint a kereszténység és az iszlám több lábon álló fundamentumai közül az Ószövetséget támadja leginkább. Megjegyezzük, hogy — bár az ószövetségi hagyomány korántsem homogén és korántsem csak morálisan értelmezhető — a kereszténység szempontjából éppen úgy, mint az iszlám szempontjából nézve nem abszolút érvényű, olykor pedig kifejezetten ellentétes e hagyományokkal.

Dawkins szcientista filmje ignorálja a glasenapp-i osztályozás szerinti „örök világtörvény” vallásait (természetesen Glasenapp ötössége többé-kevésbé önkényes, viszont tipológiája helyes).

Rövid valószínűségszámítás után

The Conservative Tea Club

(konzervativok.blogspot.com)

A tudományos frontról jelentjük (Summary)

Tölgy — akinek még a nyáron szerzett posztjára az MTA evolúcióelmélet-didaktikai válság-enciklikája is hivatkozik*, melynek címe Az „értelmes tervezettség” hiedelmének boncolgatása…, szerkesztője pedig az előszót író Csányi Vilmos — nemrégiben újabb kritikai poszttal örvendeztetett meg minket, amely alatt többedszerre is érdemleges vita alakult ki, nem pusztán egy fronton [azaz nem csak az „evolucionizmus contra Intelligens Tervezettség / IT (Intelligent Design / ID)” vonalán].

Az eszmecsere menete és részeredményei igazolni látszanak a retorikára hangsúlyt fektető evolucionista kutatók egyike, Kampis György alant idézett szavait, valamint azt, hogy az evolucionizmus-kritikusok ütőképes érveket képesek felhozni a témában (akkor is, ha ezek olykor csak terminológiai vagy módszertani problémákra mutatnak rá, amelyek egyetlen komoly diszciplínában sem csak díszítőelemek, hanem funkciót töltenek be).

„Biztosak vagyunk-e az evolúcióban? Biztosak vagyunk. Tudjuk-e, hogyan ment végbe az evolúció? Nem tudjuk. Tudjuk-e igazolni az evolúciót? Nem tudjuk. Tudjuk-e cáfolni az alternatív felvetéseket? Legalábbis a többségüket nem tudjuk. Akkor hát miért hiszünk mégis az evolúcióban (és egyáltalán, miért hiszünk a tudományban)?” **

Dzsucseharcos álnevet viselő kommentátorunk értékes hozzászólásai például rámutattak az evolucionista narratíva ideológiai struktúrájára. Ez a struktúra lényegében egy eddig nem verifikált (és véleményünk szerint verifikálhatatlan) prekoncepcióra épül, és a „tudományos konszenzus” tiszteletet érdemlő szerepét retorikai, helyzetét pedig félpolitikai eszközökkel ölti magára.

Csányinak már Tasi István írása*** is sok, noha komoly tudományos cáfolatot az általa felvetett témában sem olvashattunk.

Mithrandir nevű kommentálónk incselkedő tevékenysége révén eljutottunk a faj definícóinak tudományos kereteit szétfeszítő tudományos és szentírási, valamint egyéb fogalmak elővizsgálatáig.

Loxon az evolucionizmus prekoncepcióját az alkímia paródiájának nevezte.

Az eszmecsere/vita Teakadémiánkon, amely immár a csillagászat felé is rég nem látott utakat nyitott (a bizonyára Tequila által okozott „mozgó Föld” elméletét a modern tudományos inerciarendszereken belül, relativista-episztemológiai alapon álló topocentrista fordulattal kritizálva) tovább zajlik. Meglátjuk, hogy milyen eredménnyel.

Egyet igérhetünk: mi nem leszünk kevésbé szkeptikusak Hume-nál.

A Hét Szabad Művészet**** (Septem Artes Liberales)
Herrad von Landsberg (Landsperg) apátnő Hortus deliciarum című művéből (1180)

* Kertész Gergely: Evolúció, intelligens tervezés, evidencia: 2.1. Hogyan kommunikáljuk a tudományt? (3. számú lábjegyzet) — In: Magyar Tudomány, 2008. december.

** Kampis György: Értelmetlen tervezettség, 2. bek. — uo.

*** Tasi István: Tudomány a bíróságon. Uo.

**** A hivatkozás a Körünkben már bemutatott Titus Burckhardt írására mutat, melynek címe: A hét szabad művészet és a chartres-i katedrális nyugati kapuja. Nyomtatásban: Tradíció évkönyv, (Debrecen) 1998, 113–116. o.
 

A szkeptikus és a teória

Loxon urammal társalogtunk a Konzervatóriumon a gyakorlati és az elméleti tudásról. Loxon váltig állítja, hogy igenis van a teának egy helyes elkészítési módja, hogy hogyan ízesítjük, milyen összetevőket használunk, és melyik tea jó. Legalábbis: jobb, mint bármely másik. Én ezzel szemben állítom, hogy sok jó tea és sok jó kombináció létezik, anélkül, hogy ez megszüntetné a finom és a rosszízű tea közti különbséget. [Nem ezt állítottam. :> L — részletek a kommentároknál]

Összehozható-e vajon az elmélet és a gyakorlat? Mennyire alkothatnak egyet? Lehetséges-e olyan elmélet, mely kijelöli a helyes cselekvés irányát? Annak ellenére, hogy számos olyan gondolkodót tartok nagyra, akik kisebb vagy nagyobb mértékben ezen a véleményen voltak, tagadom ennek lehetőségét. Ezzel szemben azt állítom, hogy rengeteg elv létezik, ezek mind jók, és egymás mellett léteznek.

A konzervatív hagyományban jelentős az a szkeptikus vonulat (akár a katolikus, mint pl. Pascal vagy Montaigne, vagy a vallástól kicsit „távolabb” álló, mint pl. Hume), amelyik kétkedő az emberi értelemmel szemben, és ezért a mindent átfogó, a cselekvéseknek irányt szabó elméletekkel szemben is. Burke nem véletlenül nevezte a felvilágosodás eszméit „metafizikai spekulációknak”, és nem véletlenül mondta azt, hogy ezek a „tiszta elvek” mint vakító fénysugarak törik át a homályosságot, és a természet törvényeinek megfelelően letérnek eredeti pályájukról — azaz, nem a szándékolt célt fogják elérni.

A gyakorlati cselekvés pedig mindig tartalmaz hallgatólagos komponenst, amit nem önthetünk elméletbe. Biciklizni is megtanultunk, úszni is, főzni is és egyiket sem egy elmélet, vagy könyv segítségével tanultuk meg. Sőt, megkockáztatom, hogy még a filozófiai művek tanulmányozása is igényel ilyen gyakorlatot, melyet szintén csak gyakorlással lehet elérni, és folyamatossággal lehet fenntartani.

Loxon hasonlata megfontolandó (a társadalom mint zenekar, és a politikai vezető, mint karmester). Ugyanis felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e pont egy zenekar analógiáját használni egy politikai társadalom esetében? A zenekar ugyanis egyetlen okból fogadja el a karmestert, mint vezetőt, ez pedig a darab eljátszása — méghozzá jól. Vajon a politikai társulás egésze alárendelhető-e egy „projektnek” úgy, mint egy darab eljátszása? Ha egy elméletből leszűrve telos-t adunk a politikai társulásnak, akkor abból Enterprise Society lesz, és ennek következményeit ismerjük Oakeshott írásaiból. (Noha mindannyian tudjuk, hogy a jó darabban van disszonancia és konszonancia is...)

Én azt állítom, hogy ilyen elmélet nem lehetséges. A törvényhozó, illetve az uralkodó arra hivatott, hogy a szabályokat betartassa, és a törvények tekintélyét fönntartsa; ez azonban csak úgy lehetséges, ha ezen törvények nem instrumentálisak, mint pl. a karmester esetében (a karmester vezénylése nem önmagában vett cél, hanem azon túlmutat, eszköz arra, hogy a darabot jól játsszuk el). Jobb hasonlat erre a játék: a bíró figyeli, hogy a játékosok betartják-e a szabályokat, de sem az egyes taktikákat, sem mást nem szab meg a játékosoknak. Így a játékban számos lehetőség lehetséges, miközben egyetlen dolog azonos a játékosokban, a szabályok tekintélyének tiszteletben tartása.

A politikai társulásra is jó, ha ez igaz: ugyanis számtalan dolgot csinálunk (zenekarban is játszunk persze, de amellett focizunk, sörözünk, néha willy-nilly dolgozunk is, teázunk stb.), és ezek mindegyikét csinálhatjuk jól és rosszul is. Azonban egyetlen elméletből a különböző tásalgások és tevékenységek levezetése lehetetlen, hiszen mindegyiknek külön elve van. Ezért szerencsésebb a conversatio eszménye is, mint a vállalkozás-szerű politikai társadalom képe. A teázás szabályait sem rögzítjük, viszont tudjuk, mik ezek, hogy nem öntjük le egymást, megkínáljuk egymást, megvárjuk, míg a másik befejezi mondandóját stb. stb.

Az elmélet pedig általában reflektál már meglévő történésekre, gondolatokra, és nem célja, hogy cselekvési programot fogalmazzon meg a politika számára. Az elmélet és a gyakorlat sosem feleltethető meg egymásnak, hiszen a van sosem lehet egy a legyen-nel, és a politikai filozófia a legyen-re vonatkozik. Ugyan az egyes cselekvő is mindig a legyenhez igazítja a cselekvését, ám ha a politikai társulás mint „kollektívum” teszi ugyanezt, akkor annak következményeit nem biztos, hogy meg szeretnénk ízlelni. A cselekvésünk ráadásul szüntelen ezt a lyukat próbálja meg kitölteni, és az emberi világban ez lehetetlenség — ha a van megegyezne a legyen-nel, akkor ez a politika és a vita végét jelentené.

Úgyhogy én most kipróbálom a brit, „tejes” kombinációt.

Kérdések a demokráciával, a szólásszabadsággal, a magyarsággal, illetve a konzervativizmussal kapcsolatban

Mivel egy nagyon kedves barátunk megajándékozta Loxont Internet-hozzáféréssel, a saison du concombre nem tart tovább egy röpke nyári pihenőnél, s így az Aranyblog-díj (amelyre ismeretlen tettes kedvesen benevezte weblogunkat) zsűrije sem kénytelen pusztán négy hónap tea-termésére szorítkozni az ízlésízélet-hozatalkor. Nem tudjuk, az alábbi írás elnyeri-e tetszésüket, de akárhogy is van, nem igazodhatunk senkihez saját igazságérzetünkön kívül.

*

Nos, megtörtént az, amire már minden józan, híreket olvasó Internet-felhasználó számított. A kuruc.info-t lekapcsolták. Nem minősíteném ezt az egyébként számomra kevéssé szimpatikus, ám sok tekintetben ugyanakkor egyértelműen és úgyszólván pótolhatatlanul tényfeltáró oldalt, amelynek elvesztését nem pótolhatja a csodálatos Népszava. Egy olyan szerkesztőség, amely (szimbolikus módon) Libényi János-féléket nevez meg munkatársaként, nem számíthat igazán nagy sikerre a teakraták körében, legfeljebb olyanokéban, akik annyira bibliofilek, hogy még Wilde Oszkár Vera-ját is képesek gond nélkül megemészteni, és elolvasását követően nem megundorodni a szerzőtől.

Sokkal inkább kérdés azonban, hogy e közéleti szempontból legalábbis kétes értékű – fertőtlenítő szándékúnak titulált – akció közben mit hitt magáról az egyébként jelvényében tudathasadásos módon Turul-jelképet felhasználó Nemzetbiztonsági Hivatal, illetve – talán még sokkal inkább – az a politikai elegy, amelynek a képviseletét gyakorlatilag ellátja.

Ha a hírek ugyanis igazak, 2008. július 5-én – egy füst alatt – a radikálisnak éppen nem mondható honlap, a Gondola, a Jobbik nevű demokratikus párt, a Magyar Gárda nevezetű bajtársias, rendőrség-pótló szervezet honlapja, valamint a magát Szent Korona Rádióként aposztrofáló portál is le lett kapcsolva (e sorok konzervatív írója kevéssé látogatja e portálokat és nem szeret híreken „szörfölni”, plusz úgynevezett „fórumokon” vitázni, ám a valószínű tényekről e megbízhatónak látszó forrásból értesült).

Az még csak hagyján, hogy egy Turulmadarat ábrázoló szobrot kordonokkal vesznek körül, és – zavaros hivatkozásokkal – le akarnak bontani, Árpád-sávokat közterületen betiltatni, miközben maga a betiltó gépezet szervezete rendelkezik ezeket ábrázoló jelvényekkel. De hogy képzelhetik azt, hogy – liberáldemokrata hitvallásuk ellenére – felhatalmazottak eldönteni, mit szabad és mit nem? Hogyan vehetik a bátorságot arra, hogy miközben szabadságról, egyenjogúságról, esélyegyenlőségről, démosz általi felhatalmazottságról (és demokráciáról), illetve hasonló, követhetetlen ködelvekről beszélnek, meghatározzák, hogy kinek és minek nem lehet megnyilvánulni?

*

Nem olyasmiről van-e szó, hogy az antiautoriter diskurzus mögött egy titkos autoriter-demokratikus elvrend rejlik? Olyan elvek rendje, amely – szabadsággal és jólétiséggel felcímkézett álarca mögött – egy dogmatikus, végletesen kiszámítható, elfojtó véleményrendszerbe és antiintellektuális, sőt természetellenes rendőrködésbe torkollik? Egy olyan elvrendszer, amely végül egy ilyen paradox eszmecsere formájában mutatja be saját inkoherenciáját és képtelenségét – szinte mint egy önkénytelen vallomás. Egy olyan elvrendszer továbbá, amelynek már az alapjai teljesen homályosak, maximálisan spekulatívak, és amelyekről szólva Vilfredo Pareto szellemesen jegyezte meg, hogy legalább olyan misztikusak, mint a Szentháromság dogmája. S végül természetesen egy olyan cetlihalmazról van szó (demokrácia és szólásszabadság), amelyet – ab ovo képmutató és önellentmondó voltánál fogva – bárki vindikálhat a maga számára is, ha nem épp előbb, akkor utóbb.

Mindeközben e címke-ideológiák eszmei képviselői, tehát ugyanezek a kételkedőnek látszó, magukat szkeptikusnak beállító emberek folytatnak kételkedésre semmi okot nem adó tevékenységet, olyan véleményeket formálva, amelyek teljesen sarkosak, és szemernyi helyet sem hagynak arra, hogy az ember akár csak a kételkedésében vagy a morfondírozásában is szabad maradjon.

*

A Teák nem „népnemzetiek”. De – talán éppen ezért – nem értik (legalábbis Loxon), hogy egy olyan nemzet leszármazottja vagy tagja, vagy egy olyan ország szülöttje, amelynek – példának okáért – a Turul az egyik – ha nem legfőbb – mítikus totemállata, vajon miért ne láthatná e madár szerencsés ábrázolásait? Ez egyszersmind válasz a „magyar nácivadászok” (brrr) ellenséges agitációjára is, akik minden kérdést kizárólag egy „náci” komplexus nézőpontjára egyszerűsítenek le, és ilyen – eleve logikai bukfencet tartalmazó kérdéseket tesznek fel: „Ha a náciknak [sic] szimbólum kell, ha Jézus tanításai ellenére mégis pogány módon bálványt szeretnének imádni, miért nem jó a csodaszarvas?”

Emese álma

Álmos, az első vezér

Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, ezért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent –, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!

Forrás: Anonymus Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Fordította Pais Dezső

Kétségkívül megfelelő a tibeti mesék szereplőjével rokonságot mutató Fehér Ló (és annak Fia), a Csodaszarvas, és még sok más mítikus állat-szellem is a magyarság lényegének és belső lehetőségeinek szimbolizálására, a Turul azonban éppen a centrális vonatkozások egyik regulatív érvényű aspektusát, a királyságot szimbolizálja, a magyar királyi nemzetségek relatíve örökkévaló attribútuma, amely olyannyira nem csak népi jellegzetességekkel bír (és tehát nem csak a kuruckodók szívügye lehetne), hogy – mutatis mutandis – még a Habsburg névben (ld. Habicht), sőt egy királyi módon kiemelkedő hegy nevében is megjelenik.

Végül: mit jelent egy olyan konzervativizmus, amelyből mindazokat a szimbólumokat mellőzzük, melyeknek mélyebb jelentésük lehet (mégpedig nem csupán a XX. vagy a XIX. századba visszanyúló jelentésük)? Loxon szerint egy ilyen „konzervativizmus” nem több annál, amit egy öltönyös-nyakkendős parlamenti menedzser „képviselhet”, s aminek – valljuk meg – szellemileg semmi köze semmihez. Már a szvasztika hisztérikus üldözése is nevetséges, de végképp az a turulmadáré.

(kanalát a csésze pereméhez kocogtatva csendet kér)

Kérem az elfogulatlan, jóakaratú és a rossz sztereotípiákat mindenfelől sutba vető vendégeket, hogy Kínai Kálmán és Trágár Tóni kissé cinikus véleményét, másfelől Tölgy aggodalmait megértve mérlegeljék e kérdéseket a fenti, modernizmus- és modernista alkotmány-szkeptikus szempontból is. Ez a felszabadult gondolkodás követelménye.

Léteznek-e a gondolatok?

Mai feladványunk:

Léteznek-e a gondolatok? Tessék bebizonyítani akár csak egyetlen gondolat létezését is. Az a bizonytalan érv, hogy hiszen le vannak írva, piha. Ugyanis mint tudjuk, egy gondolat leírása nem maga a gondolat. Tessék bebizonyítani, hogy maga a gondolat (egy bizonyos gondolat) – tartalmastul, mindenestül – létezik (vagy legalább: létezett).

*

(Okulva Tölgy Cool Tea Partay-jából a továbbiakat megpróbálom trendy példákon keresztül szemléltetni.)

Ne tessék agyhullámokat emlegetni. Az agyhullámok mérése: agyhullámok mérése. Közismert, hogy az agyi aktivitás leképezései nem túl izgatóak. Általában kimerülnek valamilyen káposzta-szerű ábrában, vagy cikk-cakkos grafikonban, amellyel bármely 3-4 éves telefirkálja a szülők könyveit:

„bla-bla-bla
yxcvpoinsdgslkyx!?%"+!”

Ezekhez a típusú ábrákhoz képest még ez is jobban ábrázol egy mentális állapotot:

Aachi, Azhát és Jó Tündér
nevű kommentálók agyhullámainak hiteles ábrája

Vagy az ilyenek, amelyek bemutatják, hogy a „felvilágosodást” követő, úgynevezett „szabadgondolkodás” milyen rögeszmékből állhat, miféle síneken futhat :

„Obama vagy Hillary?”

Érdekes, hogy a gondolatról, a gondolkodásról a mandrill színeiben pompázó laboratóriumi káposztáknál valamivel többet mondhatnak a műalkotások, amelyek gondolkodó embereket próbálnak meg ábrázolni. Bizonyára látták már azt a fertelmet, amelyet Auguste Rodin alkotott Gondolkodó címmel. Valaki sarkítva megjegyezte, hogy a szobor az elmélyült gondolkodás helyett valami olyasmit sugall, mintha az ábrázolt alak a szomszéd szobában bekapcsolt tévé képernyőjén folyó bokszmeccsre gondolna:

„Orbán vagy Gyurcsány?
Orbán vagy Gyurcsány?
Orbán vagy Gyurcsány?”

Noha ez már egy bizonyos, csökevényes „gondolkodást” ábrázoló műalkotás, egy normális gondolkodás vagy gondolat ábrázolásának mégsem nevezhető. Nehézkes és terméketlen. Ráadásul látszik, hogy az illető nem is nagyon képes a gondolkodásra. Ez inkább egy gondolkodás-paródia.

Voltak, akik a kérdést bonyolultabban próbálták megragadni, de a szerteágazó asszociációk nem túl meggyőző ábrázolásán vagy leírásán túl nem nagyon jutottak:

„Paralelopipedon zsömle kanalazza az ébresztő ciculit”

Valamivel ötletesebbek a képregények, vagy azokból merített „buborékok”, amelyek érzékeltetik, hogy a gondolatok igazi és külön teremtmények, illetve további teremtő erőt is hordoznak, egyszersmind pedig kísértetek:

Hangulatilag többet jelenthetnek még azok a gondolkodás-ábrázolások, amelyek az észleletek-képzetek-gondolatok hármas folyamának valamiféle dinamizmusát ábrázolják, anélkül, hogy be akarnák zárni azt egy laboratóriumba vagy egy múzeumi vitrinbe:

A-Ha - Train Of Thought (Extended Video Remix)

Uploaded by zocomoro
(Magyarázkodás a kommentároknál)

A gazdag és mély értelemmel bíró gondolatot viszont nem ezeket az inkább passzív gondolat- és asszociáció-áramlásokat, állapotokat többé-kevésbé jól visszaadó ábrázolások jelenítik meg, hanem érdekes módon inkább olyan alkotások és ceremóniák, amelyeknek nem témája a gondolkodással járó formák, héjak ábrázolása, hanem annak magvát, azaz a tartalmát, vagy transzmutatív tudati folyamatkénti allegóriáját ragadják meg. Ezek igaz bizonyítékai a mély értelemmel telített gondolatok létének, amely nem az agyból vagy a fejből, hanem az Intellektusból származnak. Az igazi gondolkodás – Massimo Scaligero megfogalmazása szerint – a racionális gondolkodás intenzív fokozása révén megvalósuló kitisztítása és felülmúlása.

Teaszertartás fázisai

*

Végezetül a szerző elnézést kér Rodin polgártárstól és Señor Dalítól, amiért maliciőz gondolatai lenyomatának létrehozásához felhasználta egyébként értékes alkotásaikat.

Van-e fejünk?

A kérdés roppantul komoly.

Én még sosem láttam a fejemet. Tehát akár tetszik, akár nem, nekem nincs fejem, hanem kb. így nézek ki:

Nem tudom, ti hogy vagytok vele. Nektek van fejetek, az biztos, mert én látom.

Viszont eszembe jutott (eszem az van, mert gondolkodni tudok), hogy egyesek kételkednek Isten lehetőségében, mivel még sosem látták. Igazuk is van, Isten nincs, mint ahogy nekem sincs fejem. Még sohasem láttam ugyanis. Elém tartotok egy tükröt, mint bizonyítékot? Látom a tükröt, látok egy képet, de a fejemet továbbra sem. Szóval, nincs fejem. Jófej vagyok, mi?

Én is tartok nektek egy tükröt: ez a Természet. Isten tükröződik benne. Nem hiszitek? Semmi baj. Én sem hiszem, hogy van fejem. Azt meg ti hiszitek csak, mert vizualisták vagytok: azt hiszitek, amit láttok. Ámbár, ha kinéztek a (szerintem nagyon is létező) fejetekből, akkor mit láttok? Hát én azt nem tudom, mivel nem én vagyok ti. Nektek ugyanis van fejetek, nekem meg nincs. Slusszpassz.

Csodálkozom, hogy akik nem hisznek Isten lehetőségében, azok hisznek az atomok létezésében. Holott azokat is csak olyasféle eszközökön keresztül látni, amilyen Istennek a Természet, vagy a fejemnek egy tükör (például mikroszkóppal), meg okoskodásokkal lehet azokat valamiképp felnagyítani akkorára, hogy már szinte legyenek. Persze akkor sem azok, amik, hanem képek, tükrök.