Stephen Hawking szerint a világ

Hawking afféle evolucionista kispápa, a Dawkins nevű humanoid-egyedtől abban azonban különbözik, hogy legalább képes a gondolkodás valamiféle imitációjára. Grandiózus csillagászati fantazmagóriái legalábbis lenyűgözhetik a fiatal, sokat nem látott és szkepszissel még eléggé fel nem vértezett olvasókat. A tekintélytisztelet pedig ugye kódolva van a DNS-ben, ezért majd sokan hallgatnak reá, akik „szeretnek önállóan gondolkodni” és akik „elutasítják a vallási előítéleteket”.

Megismétlem: Hawking nem kvalitások nélküli sejttömeg, hanem olyan anyagszerveződés, amelyben felszikrázott az értelem sugára, amire a Kozmikus Haladás évmilliárdok óta kiszemelt és predesztinált bizonyos példányokat, szemben másokkal, akiket úgy látszik, eleve elrendelt, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Át kellene gondolni kicsit ezt az eleve elrendelést.

„Míg a generációk által folyamatosan átörökített genetikai információban nem történt jelentős változás, addig az emberek által generált adatfolyam hatalmas, az evolúció pedig a tudós szerint már túlmutat génjeinken. Hiába növekszik kritikus módon az általunk generált és felhalmozott információ, agyunk még mindig a darwini időskálán fejlődik, nem vagyunk képesek lépést tartani a »külső evolúcióval«, mindez pedig még problémákhoz vezethet — igaz, mindezen problémákra nem tér ki Hawking.” — jegyzi meg a HVG ismertetője Hawking Life in the Universe c. előadása kapcsán.

Ez ahhoz képest, hogy Hawking szerint „a darwini evolúció végetért”, nem nagy eredmény. Ezek szerint ugyanis a darwini evolúció mégsem ért véget, ha egyáltalán valaha is volt bármiféle értelemben vett evolúció, nem pedig csak zsonglőrködünk a szavakkal.

A hangzatos és absztrakt szavak efféle halmozása nagy vonzóerő azok számára, akik nem szoktak maguktól gondolkozni. „Az emberek által generált adatfolyam hatalmas” — vegyük csak szemügyre ezt a kijelentést. Bárki, tehát bárki ismeri ezt az állítólagosan valahol létező „adatfolyamot” és tud belőle szelektálni, mely adatok helyesek, melyek nem? Egy sci-fi szerző vagy egy isten talán, de nem ember. Nem maradt-e minden ugyanúgy, mint régen volt: van, aki tud ezt-azt, mások meg amazt, van aki sok dologban bölcs, mások meg szinte semmiben? Nem maradt-e ugyanúgy, hogy az ember felejt és szenilissé lesz, nem pedig csak tanul? Nem maradt-e ugyanúgy, hogy az emberi megismerés azért sem „halmozható fel”, mert nem csak racionális szinten stagnál, hanem nem-racionális szegmensei is vannak, amelyek olykor egyenesen kifejezhetetlenek, minden esetben ugyanannyira szubjektívek, emberi karaktereken átszűrtek, negatív értelemben pedig paranoidok, megvezethetők és sebezhetők, mint bármikor a történelem folyamán? Nem maradt-e továbbá ugyanúgy, hogy az absztrakt ismerettel semmire sem megyünk, még ha ezer könyvtárunk vagy internetes pdf-raktárunk van is, amennyiben nem látjuk át és nem tudjuk ezeknek még legadatszerűbb tartalmait sem a gyakorlatban felidézni és helyzetekben alkalmazni? Nem maradt a világ racionálisan kiszámíthatatlan, uralhatatlan „terep”, amelyben bármi és bárminek az ellenkezője is megtörténhet vagy megtapasztalható, csak idő kérdése?

Tudnának Önök, kedves Olvasók, mondjuk nem hogy száz-, de csak egyetlen harcművészetből vagy keleti meditatív módszer alkalmazásából vizsgát tenni a Szalonban? Akár még úgy is, hogy elolvastak az ügyben minden fellelhető és el nem feledett, porosodni nem hagyott anyagot? Nem feltételezi a tudás (bármiféle komoly tudás) az átadást, a próbát és ellenpróbát, a személyes képességek meglétét? Nem feltételezi ezeket még a cipész-szakma vagy akár a palacsintasütés is?

És — hogy ne menjünk ilyen elméleti távolságokba — mondjuk esti tévénézéssel mit lehet akárcsak a kutyánk vagy macskánk természetének pontos ismeretéből is elsajátítani?

Ha pedig így van, akkor hol itt a lényegi változás, hol itt az evolúció? Legfeljebb ott, hogy ma az emberek zöme olyan buta, hogy azt hiszi, mindez megváltozott. Ez viszont nem evolúció, hanem involúció. Nem kibontakozás, hanem hanyatlás, és nem minőségi előrelépés, hanem tartalmatlan mennyiségbe hullás, totális szétesés.

Ahogy René Guénon is írta — igazság szerint túl finoman fogalmazva — A fejlődés mítosza c. cikkében (1934-ben): „Könnyűszerrel látható az a tudatlan látszatigazság, amelyre a haladás elképzelése támaszkodik. Eme látszatigazság azt feltételezi, hogy az emberiség összességében egy folyamatos és egyöntetű haladást követ: e szélsőségesen leegyszerűsítő szemlélet azonban minden ismert ténnyel szemben áll. A történelem ugyanis minden korszakban egymástól független, gyakorta eltérő civilizációkat alakított ki, míg ezek közül egyesek megszületnek és kibontakoznak, addig mások hanyatlásnak indulnak és elhalnak, vagy valamilyen kataklizma folytán váratlanul megsemmisülnek: az új civilizációk pedig távol állnak attól, hogy a régi civilizációk örökségét mindig összegyűjtsék. Ki merné például komolyan állítani, hogy a modern nyugatiak — még ha közvetetten is — hasznosították volna a káldeusok vagy az egyiptomiak által összegyűjtött ismeretek nagy részét, nem beszélve más civilizációkról, amelyeknek még a neve sem jutott el hozzánk? Egyébként nem kell túl messzire viszszamenni a múltban, hiszen vannak olyan, az európai középkorban művelt tudományok, amelyekről manapság a legcsekélyebb elképzelés sincs.”

Hasonló ehhez a „társadalmi mobilitás” mítosza is, az emberi progresszió forradalmi „hagyományának” egyik vesszőparipája, amely az utóbbi évszázadban gyorsult fel végleg. E hipotézis helytelenségének illusztrálásához elég azt megállapítani, hogy az ó- és középkorban olyan évezredekre szóló és azóta is teljes pompában álló épületeket emeltek, amelyeket felruháztak nem csak a fizikai, de az általuk hordozott esztétikai és szellemi üzenetek ellenállóvá tételével is. Mára pedig alig van közönséges kőműves, aki egyik téglát tisztességesen a másikra tudja helyezni.

Az a minimum, hogy evolúció helyett alkonyról beszéljünk. De talán tisztességesebb lenne úgy fogalmazni, hogy már késő este van.