2009. július 8., szerda

Magyar konzervatívok — Hám János

A káptalan levele IX. Pius pápához

Szentséges Atya! Nem fojthatjuk el könnyeinket, midőn a mi székesegyházunk legéberebb főpásztorának, egyházmegyénk atyjának, nagyméltóságú, méltóságos és főtisztelendő Hám János úrnak, Isten irgalma– és az apostoli szentszék kegyelméből szatmári püspöknek, a Boldogságos Szűz Mária, Szent István Magyarország első királyának Szent Jobbjáról nevezett apátnak, ő császári királyi apostoli Felsége valóságos belső titkos tanácsosának legközelebb múlt évi december 30-án éjjel fél egy órakor tüdőszélhűdés következtében történt gyászos haláláról szóló legalázatosabb jelentésünket Szentséges lábaihoz letenni sietünk. …

Hosszadalmas lenne kitűnő erényeit, melyekkel Isten egyházában tündöklött, megszámlálhatatlan jótéteményeit, melyekkel egyházmegyéjét elhalmozá, mind elősorolni. Hogy egyikét másikát mégis fölemlítsük, követeli a hálás szív kötelme.

Tűrve és nélkülözve, bámulatos takarékossággal, mely azonban a püspöki méltóságnak, melyben tündökölt, díszére és nem kisebbítésére szolgált, oly nagy összegeket rakott félre, hogy azokból időről-időre újabb meg újabb intézményeket létesített, alapított. A várost mindjárt püspöki kormányzása kezdetén szegények intézetével ajándékozta meg; a betegek testi-lelki ápolása és gyógyítása végett az istenes sz. Jánosról nevezett irgalmasrendi szerzetet telepítette a városba, házat épített e célra és azt kellő alapítvánnyal látta el; mindkét nembeli gyerekek nevelését előmozdítandó, a fiúk számára gyermek-szemináriumot, konviktust, a leánykák, és pedig az árvák és elhagyottak számára ingyen, az előkelő és vagyonosabb szülék gyermekei számára pedig mérsékelt tan- és tartás-díj fejében nyerendő oktatás-nevelés végett a páli szent Vince szabályait követő s a szeretetről nevezett irgalmas zárdaszüzek kongregációját hozta be; számukra nagyszerű zárdaházat és ékes templomot építtetett, s e célra nagy alapítványt tett le; a székesegyházat kibővítette s fényesen megújította; a régi püspöki lak kertjében templomot és kisebb kápolnákat, vagyis az Úr Jézus Krisztus keserves kínszenvedését feltüntető stációkat, úgynevezett kálváriát állítatott fel; a temetőben szintén kápolnát sírbolttal építetett. … Javítást igénylő és romban heverő templomokat fölépített, kettőt közülök valóságos bazilikává alakított át.

… A püspöki székvárosba behozandó szerzetesek, nevezetesen Jézus társasága, szent Lázár és páli szent Vince kongregációja és szent Ferenc fiai számára részint már fölépített, részint épülőfélben levő házakat emelt és azokat saját szerzeményéből ingatlanokkal vagy tetemes alapítványokkal látta el.

Az úgynevezett egyházmegyei alapítványi pénztárt, e célra nagy összeget gyűjtvén össze, mindjárt püspöki kormányzása kezdetén megalkotá, melyből a szűkölködő megyebeli papok segélyeztetnek. …

Mennyit nem mondhatnánk még, Szentséges Atyánk! ha mint püspöknek nyilvános és mint buzgó kereszténynek magános életét ecsetelni akarnók! Isten igéjének hirdetésében fáradhatatlan vala; nem csak a főbb ünnepeken és a nagyböjti vasárnapokon legtöbbnyire ő hirdette Isten igéjét, hanem a központi klerussal felváltva sorrendben lépett ő is a szószékre. A növendékpapságot szárnyai alá fogadá saját püspöki épületében, maga gondozván és kormányozván a papnevelő intézetet. Az isteni tiszteletet oly nagy buzgósággal és épületességgel teljesíté, hogy őt a hívek széltében szent férfiúnak nevezék. Annyi gond mellett, melyet neki az egyházmegye kormányzata és intézményei okoztak, az ima áhítatának oly nagy ajándékával bírt, miszerint teljes igazsággal mondhatni, hogy lelke imádkozni és elmélkedni soha meg nem szűnt. Egész éven át hetenkint három napon szorgosan böjtölt; a negyvennapi böjtöt pedig, ritka példájára a jelen kornak, oly szigorúan tartotta meg, hogy a szent hét utolsó napjaiban már alig vőn magához eledelt; a polgári forradalom idején 1848/49. őt minden oldalról ért sérelmeket és igazságtalanságokat, továbbá nagymértékű takarékosság és önmegtagadás árán alapítványi célokra gyűjtött összes vagyonának elkobzását, a különben sohasem keresett külső tisztelet-adásnak megvonását a legnyugodtabb lélekkel viselé, hogy azt soha sem említé, se egy panaszszót miatta ki nem ejtett a száján. Az apostoli Szentszék és az uralkodó fejedelem iránt oly nagy kegyelettel viseltetett, hogy érettük külön imát mondani, úgynevezett collecta-t venni soha egy miséjében, még halála napján is, szokott áhítattal elvégzett szent mise-áldozatában sem mulasztotta el. Alázatossága és szerénysége, mely azonban legkevésbé sem veszélyezteté az ő főpapi méltóságát és tekintélyét, csodálatos vala; maga iránt mindig kemény és szigorú, mások iránt nyájas és végtelenül szelíd, mindenki iránt pedig a legjobb indulatú, közlékeny és kegyes és mint ilyen Istennek és embereknek valójában kedves vala, kinek áldásban marad emléke: azt a gyászban való általános részvét is nyilván tanusítá, mely a temetés és halotti isteni tisztelet alkalmával mindenrendű polgárok, sőt magoknak a katholicizmus elleneinek a magaviseletén is észrevehető vala, midőn az elhunytnak testi maradványai január 7-én a székesegyház sírboltjába örök nyugalomra letétettek.

*


Hám János hódoló felirata Őfelsége I. Ferenc Józsefhez

Legszentebb Császári, Királyi és Apostoli Felség,

Legkegyelmesebb Uram!


Egész életemben hitbeli vezérelvemnek tartottam a legmagasabb trón iránti hűségem alázatos kinyilvánítását és a szüntelen gondoskodást arról, hogy ezt a trónt minden gondozásom alá tartozó hívő szentül és sérthetetlenül megőrizze, védelmezze: kötelességeim első és legfontosabb részének ezt tekintettem, éppen ezért ezekben az időkben is oda irányítottam minden gondoskodásomat és törekvésemet, hogy el ne mulasszak egyetlen egy alkalmat sem, mellyel a felséges ausztriai uralkodóház iránt érzett eme odaadó ragaszkodásomnak tanújelét adhatom. Ez okból, mihelyt legszentebb felséged hősi hadserege Magyarország fővárosát folyó év elején elfoglalta és a zsarnoki párt által elzárt utat a legmagasabb trónhoz megnyitotta, ujjongó lelkem szavakban kifejezhetetlen örömével a legvitézebb hadsereg felséges vezéréhez és szent felséged helytartójához siettem, hogy alattvalói alázatomat tanúsítsam és készséges szolgálatomat felajánljam: ugyanakkor nem mulasztottam el azt sem, hogy ezt a hódolatot haladéktalanul — pásztorlevelek formájában — az egész magyar püspöki kar nevében is kifejezésre juttassam: fáradhatatlan alattvalói buzgalommal viszonzásul kiérdemeltem azt a kegyet, hogy szent felséged legmagasabb színe elé bocsájtottak, és osztályrészemül jutott az a szerencse, hogy ezen alattvalói hűségemet személyesen is kifejezésre juttassam és kinyilvánítsam. Mégsem gondolhattam, felséges császárom, hogy eme kedves és legfontosabb kötelességemnek teljesen eleget tettem, míg legmélységesebb alattvalói alázatom megvallását püspöki tisztemnek és hivatalomnak — melyet a legmagasabb trón kegyelméből méltatlanul viselek — rendeltetése értelmében a káptalan és szatmári egyházmegyém papságának nevében is kifejezésre nem juttathatom, mert amikor Isten segítségével az ország újra engedelmességre tért és a rebellisek féktelensége elfojtatott, legkevésbé kétlem, hogy az ország egyéb tisztségei is meg fogják tenni, megfontoltam, hogy nekem is legalázatosabban meg kell tennem: legszentebb felségedet térden állva kérve, hogy a hűségnek azt a legalázatosabb kinyilvánítását s a legmélyebb hódolatnak legbensőbb bevallását, melyet a káptalan és a szatmári egyházmegye nevében is legszentebb felséged lába elé helyezni készülök, kegyesen fogadni és az eléje borult hű alattvalókat királyi keggyel és könyörülettel átölelni méltóztassék. Soha sem fogunk megszűnni a hatalmas áldozatokért és fáradságért, amelyet legszentebb felséged az országért kifejtett és a béke érdekében kegyesen vállalt, hűségünk rettenthetetlen bizonyításával és fáradhatatlan törekvéssel visszavezetve a hű népet a törvényes alattvalói hűségre, magunkat hálásnak és a császári királyi kegyre és könyörületre méltóknak mutatni, és nem fogunk késlekedni a hatalmas Istent, akink kezében van a hatalom és minden ország joga, könyörögve kérni, hogy legszentebb felségednek hosszú életet adjon és hosszú, dicsőséges és nyugalmas uralmat engedélyezzen és minden igyekezetet, melyek egyedül a neki teljesen alávetett nép boldogítására törekszenek, kegyével és isteni áldásával támogatni méltóztassék.


Megmaradva a császári és királyi kegy és könyörület iránt a legmélységesebb tisztelettel és a benső hódolás legmélyebb bevallásával,


legszentebb apostoli felséged
legalázatosabb örök hűséget fogadó káplánja
Hám János
szatmári püspök

Bécs, 1849. szeptember 9.


*


— Egyéb politikai-elvi tartalmú dokumentumok —



*


— Irodalom —



Irsik Ferenc: Boldog emlékű Hám János, szatmári püspök élete. [jpg] [pdf]
Pázmány Sajtó, Szatmár, 1894. *)


Dr. Scheffler János:
Hám János szatmári püspök és kinevezett prímás emlékiratai 1848/49-ből. [jpg] [pdf]
Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó, Budapest, 1928. **)
(Életrajzzal. Eredeti latin nyelven és magyar fordítással.)


Boldog emlékű Hám János szatmári püspök egyházi szentbeszédei.
I.II.III.
[pdf]
Pázmány Sajtó, Szatmár, 1894-1904.
Közrebocsátotta Meszlényi Gyula.



„Istenhez fordultam, naponta kérvén buzgó imámmal főleg a sz. miseáldozatban szünet nélkül a jó Istent, hogy mind édes hazámat a veszélytől óvja meg, mind engemet is úgy kegyeskedjék vezérelni, nehogy olyas valamit kövessek el, ami a király és a haza iránti kötelességeimmel és az ő szent akaratával ellenkeznék.”

Hám János (1781–1857) szatmári püspök, kinevezett hercegprímás, cs. kir. belső titkos tanácsos.


_____________________

*) Életrajzában gyakoriak az elmélkedő részek, mivel a szerző nem csak dokumentálni akart, hanem tanítani, példát mutatni is. Művének szellemiségét jól jellemzik alábbi sorai: „Az események bírálatos történelmi megírásához rendíthetetlenül szilárd, mondhatom, örök alapelvek ismerete és birtoklása kívántatik meg az íróban. (…) Aki nem az isteni törvény szellemében és sinórmértéke szerint fogja fel s ítéli meg a történt dolgokat, az emberi cselekedeteket, a történetet, az hamis történetet ad elő, bár nem kohol is. Az ilyetén történetíró veszélyben forog, hogy a jót rossznak, a rosszat pedig jónak mondja s ezzel nem csak a múlt történetét, a jelen eseményeit ferdíti el, s hamisítja meg a felfogásban, de, az élet mestere levén a történelem, a jövő történelmét is megfertőzheti.”

**) Emlékiratainak fordítója és kiadója, Dr. Scheffler János, szatmári püspök alakja, illetve életútja is nagyszerű példája annak, hogy a „labancokkal” általában összekapcsolt kompromisszumkészség — amit többnyire az elvtelenség eufemizmusa gyanánt használnak — milyen felületes nézőpont szüleménye. Ugyanis se régen, se a XX. században nem jellemezte őket a maiak által preferált „engedékenység” elviek terén. Ahogyan gróf Koháry István életét tette kockára elveikért, s az általa mélyen megvetett, felségáruló Thökölyvel való mindennemű kompromisszumot elutasított, úgy áldozta fel Scheffler János püspök is életét meggyőződéséért, s halt vértanúhalált.


2 megjegyzés:

Imago animi sermo est (Seneca)