Jelenetek a „sötét középkor”-ból

Egy olvasónk ajánlotta számomra a „Sötét középkor” gúnycímet felvett blogot, amely a középkorról, illetve általában a régebbi korokról a XIX. századi pozitivizmus divatja idején elterjedt sötét és bigott babonákat tárgyalja, cáfolólag. Korunkban tudománytörténeti szempontból fontos és jelentős az efféle tevékenység, ezért néhány érdeklődést felkeltő passzust idézek a két eddigi posztból (félkövér kiemelések tőlem):


1. Az erényöv

„Mára nem maradt olyan szerkezet, amelyről ne merült volna fel, vagy ne bizonyosodott volna be, hogy 19. századi hamisítvány.”

„Az öv léte mellett kardoskodó kutatók maguk sem a múzeumok poros tárgyaira, hanem irodalmi forrásokra hivatkoztak. Az első mű, ahol az olvasók hallhatnak róla, Marie de France Guigemar (12. sz. vége) című költeménye, ahol a főszereplő szerelmi zálogként ajándékozza szeretőjének az övet, s maga is vállalja viseletét; ugyanakkor a hölgy féltékeny férje szinte minden eszközt bevet, hogy megvédje nejét a hódolóktól, kivéve azt, aminek a legkézenfekvőbbnek kéne lennie: az erényövet.

A fantáziadús olvasók a szóban forgó eszköz további nyomait fedezhetik fel Guillaume de Machaut művében, a Le Voir Ditben (1362-1365), ahol a nemesasszony egy kis aranykulcsot ajándékoz szeretőjének szerelme allegorikus zálogául. A szíve vagy a tisztessége kulcsa?”

„A 15. század elejéről származik az első komoly bizonyíték az öv létezésére, meglepő módon egy hadászati felszerelésekről szóló enciklopédiában (Conrad Kyeser: Bellifortis, 1405). A szakkönyv szerint a firenzei asszonyok viselete volt, de ők is csak akkor húzták magukra, ha a várost ostrom alá vették — érthető okokból. Természetesen a kulcs felett ők rendelkeztek.”

„A szenvedéllyel és rejtélyes erotikával átitatott középkorkép iránti romantikus rajongás életre hívta az erényöv legendáját, ami nagyon termékenynek bizonyult az elfojtásokkal birkózó »erényes« században, különösen a viktoriánus Angliában.”


2. Lapos vagy gömbölyű?

„Arisztotelész, Püthagorasz, Parmenidész, Platón, Eukleidész, Arkhimédész mind-mind úgy gondolták, hogy a Föld gömbölyű. [...] A középkor legtekintélyesebb szerzői, az egyházatyák közül senki sem vonja kétségbe Arisztotelész nézeteit a Föld alakjáról. [...] Szent Ágoston megbízott a görög filozófusok véleményében. Szent Ambrus, Nyssai Szent Gergely, Órigenész, Aranyszájú Szent János, Damaszkuszi Szent János és Beda Venerabilis szintén gömb alakú Földről beszélnek, csakúgy, mint később olyan nem jelentéktelen szerzők, mint Robert Grosseteste, Aquinói Szent Tamás vagy Roger Bacon.”

„Az asztronómia egyetemi tantárgy volt, így joggal tartott számot egyetemi tankönyvre is, amely egy angol tudós, Johannes de Sacrobosco (angolul John of Holywood, 13. sz. első fele) nevéhez fűződik. A munka a 16. századig a legfontosabb felsőoktatási kézikönyv maradt. Nemcsak a Föld-központúságban követi a ptolemaioszi világképet, de abban is, hogy bolygónkat gömb alakúnak írja le.”

„A középkor csillagászati eszközeinek, az asztrolábiumoknak a felépítése mind arra utal, hogy fel sem merült, hogy a Föld lapos is lehet.”

„Honnan származik tehát a mítosz? Valójában a latin nyelv tisztaságára olyan kényes humanisták engedték ki a szellemet a palackból a reneszánsz idején, amikor újra felfedezték Lactantiust (265–345), az ókeresztény egyházi írót, aki alig bírt szellemi befolyással a középkor évszázadaiban — különösen csillagászati kérdésekben. Az eretnekként számon tartott »keresztény Ciceró« viszont megrögzötten hitte, hogy a Föld lapos. Annyira nagy hatással volt a 16. század elején, hogy Kopernikusz kifejezetten rajta élcelődve utasította el a régi világképet. Így talált utat Lactantius a 19. századi tudománytörténet kánonjába, amely démonizálta a vallás szerepét, s írásai így váltak indokká az egész középkori művelődés lesajnálására.”

„Valójában a 19. századi pozitivizmus mítoszképzésével állunk szemben, amely élet-halál harcként tekintett az egyház és a tudomány konfliktusára, s célkitűzésével ellentétben a források alapos megismerése helyett inkább a koncepciót választotta.”

Térkép 1581-ből, száz évvel Amerika felfedezése után.
Nyilvánvalóan szimbolikus ábrázolás.

*

Részletek a 2. poszt alatti kommentárokból:

A — „Azért én emlékszem olyan középkori világtérképekre, amelynek a közepén van Jeruzsálem, s a világóceán”

B — „Az, hogy Jeruzsálem a központ, nem sokat nyom a latban. Az én világtérképemen például Egyenlítői Guinea áll a középpontban.”

C — „Nyugodtan lehet Jeruzsálem a középpontja, és lehet T alakban tagolt. Nem hiszem, hogy egy ilyen térképet felfedező utazásokhoz használtak volna. Ez a Föld „spirituális” alakját ábrázolja, mint sok más régi irat, térkép stb. Emellett érvényesíthettek (és érvényesítettek is) egy vagy több másféle szemléletet, amelyek a fizikai térben való tájékozódást szolgálták.”

Scaramella va alla guerra

Károlyi Tamás az alábbi érdekes sorokat írta Josquin és korának művészettel kapcsolatos változásai kapcsán:

„A modális zene, mint arra már utaltunk, a túlbonyolított polifónia zsákutcájába került, amit a homofón pólus felé való elmozdulás követett a 15. század eleji, korai reneszánsz szerzők, Gilles Binchois, Guillaume Dufay homogenizálódó polifóniájában. Az ez időben John Dunstable hatására Dufay és Bichois által alapított németalföldi iskola nagyon érdekes a tradicionalitás szempontjából. Legfőbb képviselőjénél Johannes Ockeghemnél bonyolult, mégis tiszta polifóniát találunk. Zenéje valamiképp kivételt és a tradicionalitás felé való visszalépést képez a reneszánszban, mert művei struktúrájában erősen felismerhető a gótika szellemisége. Hasonlóképpen követőjénél, Jakob Obrechtnél. Dunstable, Dufay, Ockeghem és Obrecht miséi meglepő és sok szempontból tradicionálisnak tekinthető matematikai struktúrákon nyugszanak. Obrechtről például tudjuk, hogy ismerte a reneszánsz neoplatonikus gondolkodó Pico della Mirandola írásait és a neopythagoreusok kozmológiáját; Ockeghem asztronómus, matematikus és minden bizonnyal alkimista is volt. Ez a John Dunstable által felállított szabálynak köszönhető, aki megkövetelte, hogy a zenészek foglalkozzanak aritmetikával, geometriával és asztrológiával. Ockeghem tanítványa, Josquin des Prez és kortársai: Heinrich Isaac és Pierre de la Rue azonban eltávolodtak ezen iskola konzervativitásától és a reneszánsz humanizmus jegyében alkottak: a zenetudomány ekkor kezd el beszélni a »zene emancipációjáról«. Ez többek között azt is hozta magával, hogy a korábbi szólam-hierarchia után most létrejön a szólamok egyenrangúsága. Ez a fejlemény is a szubsztanciális pólus felé való közeledés folytán lesz érthető: ahogy az önálló minőséget adó esszenciális pólus eltávolodik, a megnyilvánulás egyes elemei közti kvalitatív különbséget egy pusztán kvantitatív szempont feloldja — az egyes elemek nem önnön minőségük által, csupán numerikusan lesznek megkülönböztethetőek. Mindenféle egalitárius törekvés hátterében ez a deszcendens mozgás található. Mindeközben a humanizmus, vagyis az istenközpontút emberközpontúra cserélő gondolkodás erősíti a szerzők individuális törekvéseit, így a művek végképp eltávolodnak az örök isteni Művészet másolásának elvétől.”

Mindezzel egyet lehet érteni, mindazonáltal ma már a reneszánsz humanista és középkori szigort feloldó törekvései is óriási magasságban tűnnek fel a mostani kor végletes lerongyoltságához képest.

Ezért — harcos kedvű olvasóink kedvéért — nyugodtan ajánlhatjuk Josquin des Prez frottoláját, a Scaramella va alla guerra (Scaramella a háborúba indul) címűt, amit kétféle előadásban hallgathatnak meg:

Az Early Music Consort of London és David Munrow és a Hilliard Ensemble jóvoltából. (Ha valami a hivatkozásokon nem működik — ez több visszajelzést olvasva könnyen elképzelhető —, akkor lásd az ötödik kommentárt fájdalomdíjért.)

Scaramella va alla guerra colla lancia et la rotella,
la zombero, boro, borombetta, la zombero, boro, borombò.

Scaramella fa la galla colla scarpa e la stivalla,
la zombero, boro, borombetta, la zombero, boro, borombò.

[...]

la comberom, berombetta la comberom, berom berombetta

*

A Missa de Beata Virgine Kyrie tétele

Egy állítólagosan „lilaködös szalonsátánista mágus” gondolatai a szekularizmusról és a kereszténységről (1927), valamint a szalonsátánizmusról (1923)*

„Félretéve a Kelet-Nyugat közötti kapcsolat problémáját, könnyű belátni, hogy az ipari kibontakozás egyik legfeltűnőbb következménye a hadászati eszközök folyamatos tökéletesedése és romboló erejük vészjósló ütemű növekedése.** Ez önmagában elég kellene legyen, hogy elkergesse a modern »haladás« bizonyos bámulóinak pacifista álmait; azonban az álmodozók és idealisták javíthatatlanok, és naivitásuk, úgy tűnik, nem ismer határokat. Az olyannyira felkapott »humanitarianizmus« nyilván még arra sem érdemes, hogy reá komolyabb szót vesztegessünk: az azonban különös, hogy az emberek egyre többet beszélnek »világbékéről« akkor, amikor a háborúk okozta pusztítás minden eddigieket messze felülmúl, és nemcsak mert a pusztító eszközök megsokszorozódtak, hanem azért is, mert — mivel a háború többé nem viszonylag kis létszámú, kizárólag hivatásos katonákból álló hadseregek között folyik — mindkét oldalon mindenki válogatás nélkül bevetésre kerül, ideértve azokat is, akik katonai szolgálatra a legkevésbé sem alkalmasak. Íme egy további megdöbbentő példája a modern felforgatásnak, amit kizárólag azok élveznek, akik nagy gondot fordítanak arra, hogy egy »tömegfelkelés« vagy egy »általános mozgósítás« mintegy magától értetődjön, és hogy néhány elhanyagolható kivétellel mindenki készen álljon az »uniformizált nemzet« agyrémének megvalósítására. Ebben egyébként ismét az egyedül a számok hatalmába vetett tévhit következménye fedezhető fel; ez — összhangban a modern civilizáció mennyiségi karakterével — borzalmas harci tömegeket lendít mozgásba; ugyanakkor az egalitarizmus itt is önkifejezésre talál, akárcsak az olyan szisztémákban, mint amilyen az »iskolakötelezettség« vagy az »általános választójog«. Szabad legyen hozzátennünk, hogy a tömegháborúk szintén csak egy további speciálisan modern jelenség, a »nemzetek« kialakulása révén váltak lehetővé, amelyek egyrészről a feudális rend lerombolásának, másrészről a magasztos középkori keresztény egység szétzüllesztésének következményei; és anélkül, hogy elidőznénk olyan gondolatoknál, amelyek túlságosan messzire vezetnének, engedtessék még rámutatnunk, hogy a helyzet csak tovább rosszabbodik, ha továbbra sem ismeri el senki a szellemi tekintélyt, amelynek normális feltételek mellett — pontosan lényegéből adódó metapolitikai pozíciója folytán — a törvényes irányító szerepét kellene játszania. A szellemi tekintély elutasítása újfent ugyanaz, mint a gyakorlati materializmus; és sokszor még azok is akadályozzák a szellemi tekintély társadalmi szférára való minden igazi, gyakorlati hatását, vagy abba való beavatkozási lehetőségét, akik e tekintélyt elméletileg elismerik; és ez az akadályoztatás pontosan ugyanazon az úton megy végbe, mint amelyen kiűzik a vallást hétköznapi életük gondjaiból; mindez ugyanannak a szemléletmódbeli perverziónak az eredménye, amely mind a közösségi–, mind a magánéletben uralkodik.”

„A modern civilizáció materializmusáról szólva tisztában vagyunk vele, néhányan a szemünkre vetik majd, hogy nem vettünk figyelembe bizonyos elemeket, amelyek, legalábbis látszólag, enyhítik e materializmust;** erre azt válaszolhatjuk, hogy ha ezek az elemek nem léteznének, e civilizációnak minden valószínűség szerint már régen nyomorultul el kellett volna enyésznie. Így tehát egy pillanatig sem vitatjuk, hogy léteznek ilyen elemek, másrészről azonban ne legyenek illúzióink ezekkel kapcsolatban sem: közöttük először is, azok a különböző filozófiai irányzatok, amelyeket olyan megjelölések fognak össze, mint a »spiritualizmus« és az »idealizmus«, semmivel sem érnek többet, mint azok a kortárs tendenciák, amelyek a moralizmus és a szentimentalizmus alakjába bújnak. Ennek miértjét már tisztáztuk, és itt pusztán arra emlékeztetnénk, hogy számunkra e szempontok nem kevésbé »profánok«, mint az elméleti vagy a gyakorlati materializmus, és a valóságban sokkal kevésbé állnak ezektől távol, mint látszólag. Másodszor, ha léteznek még az igazi spiritualitás maradványai, akkor azok rendíthetetlenül a modern szemléletmód dacára és ellenében lépnek fel. A spiritualitás eme maradványai, amennyiben tényleg nyugatiak, csak a vallásban találhatóak meg; már említettük azonban, hogy mennyire leszűkült a vallás manapság, milyen korlátolt, középszerű koncepciókhoz tartják még híveik is magukat, és hogy melyik ponton veszíti el az intellektualitást, vagy ami ugyanaz, az igazi spiritualitást; ilyen feltételek mellett, ha maradtak még bizonyos lehetőségek, azok pusztán látens állapotban léteznek, tényleges hatásuk pedig jelenleg igen csekély mértékű. Mindazonáltal érdemes megfigyelni a vallási tradíció életerejét, amely akkor is, ha belemerült így egyfajta virtuális állapotba, minden, a századok hosszú során át ellene irányzott megfertőzési és elpusztítási kísérlet dacára még mindig fennmaradt. Azoknak, akik képesek mérlegelni, ebben a rezisztenciában észre kell venniök egy »emberfeletti« hatalom jeleit; mégegyszer meg kell azonban ismételnünk, hogy ez a tradíció sem a modern világhoz, sem annak egyetlen eleméhez nem tartozik, hanem a modern világ irányulásainak és törekvéseinek diametrális ellentéte. Ezt a lehető leghatározottabban kell leszögezni, nehogy valaki felesleges erőfeszítéseket tegyen ezek összeegyeztetésének irányában; jól meg kell érteni, hogy a szó valódi értelmében vett vallásos létszemlélet és a modern szemléletmód között csakis kibékíthetetlen ellentét létezhet. Minden kompromisszum az előző romlását és ez utóbbi erősödését jelenti, illetve ehhez járul még az is, hogy a modern »szellem« önnön puszta erősödésével még nem lesz kibékítve, mert célja kizárólag mindannak a maradéktalan elpusztítása lehet, ami az emberiség körében egy az emberinél magasabb valóság tükröződése.

Mondják, a modern Nyugat keresztény, ez azonban tévedés: a modern szemléletmód antikrisztusi, hiszen javíthatatlanul antireligiózus; antireligiózus, mert egy még átfogóbb értelemben antitradicionális; ez félreismerhetetlen jellegzetessége, és amit világra szül ugyanolyan, mint ő maga. Kétségtelen, hogy valami a kereszténységből átszivárog napjaink antikrisztusi civilizációjába; ez utóbbinak, saját zsargonját használva, még »leghaladóbb« képviselői is kénytelenek voltak, és kénytelenek mindmáig alávetni magukat akaratlanul és talán tudattalanul bizonyos közvetett keresztény hatásnak; legyen bármennyire radikális a múlttal való szakítás, sohasem lehet olyan tökéletes, hogy minden folytonosság megszakadjon. Mi több, állítjuk, hogy mindaz, ami érték még felfedezhető a modern világban, a kereszténységből került ide, legfeljebb a kereszténységen keresztül, minthogy a kereszténység magával hozta a korábbi tradíciók teljes örökségét és életben tartotta azt mindaddig, amíg a helyzet Nyugaton azt lehetővé tette; látens lehetőségeket pedig még mindig tartalmaz. Ám él-e még valaki, akár a magukat keresztényeknek nevezők között, akinek érdembeli tudomása lenne manapság ezekről a lehetőségekről? Hol vannak azok a katolikusok, akik ismerik a felszínesen előadott doktrína mélyebb jelentéseit, és akik nem elégedve meg egy többé-kevésbé felszíni és inkább szentimentális, mint intellektuális**** útba vetett hittel, valódi tudás birtokában a tradíciót sajátjuknak tudják? Lennie kell legalább néhány igaz férfiúnak, akiknek léte lenne a legnagyobb, s talán az egyetlen remény a Nyugat orvoslására; úgy tűnik azonban, hogy senki sincs már, akire számíthatnánk: de vajon csak, mint a nagy keleti bölcsek, valamifajta titokzatos menedékbe vonultak azok, akikről szólunk, vagy még ezt a reményt is végleg fel kell adnunk? Nyugat a középkorban volt keresztény, most azonban nem az; és ha valaki azt vetné fel ez ellen, hogy válhat még azzá, azt feleljük majd, hogy nincs ember, aki ezt nálunk jobban szeretné, hozzátéve, hogy ez még azelőtt elkövetkezhet, mielőtt mindaz, amit ma magunk körül látunk, reményre serkenthetne. Ne legyen azonban senki, aki áltatja magát e téren: ha ennek meg kell történnie, a modern világnak végleg befellegzett!”

Internetes forrás: René Guénon — A modern világ válsága, ezen belül az „Anyagi civilizáció” című fejezet. A könyv újrafordított, megrendelhető (és könyvesboltokban is kapható) kiadása.

Guénon egyébként (aki egyébként „lilaködöket” írt Szent Bernátról***), írt a sátánizmus kérdéséről is a Spiritiszta tévelygés (L'erreur spirite) c. „lilaködös” művében (angolul The Spiritist Fallacy címen jelent meg — korlátozottan olvasható a vonatkozó fejezet is). Ugyanezen írás spanyolul.

* Cypriánus kommentárja, amely (nyilvánvalóan nem első és eredeti) forrása ezen ostoba mendemondának.

** A hivatkozásokat Tevvton és Tölgy posztjaira természetesen nem René Guénon, hanem Loxon követte el.

*** Nyomtatásban: René Guénon: Dante ezoterizmusa — Szent Bernát. Stella Maris Kiadó, Budapest, 1995.
**** Az első kiadott fordításban: intelligens. Köszönettel javítva. Ld. „gapinthebreath” kommentárját.

René Guénon (1886-1951)

A jó királyról

A vezetéstudomány meglehetősen amerikás. Nem tudom hogyan áll a helyzete Magyarországon, de azt gyanítom, elsősorban a gazdasági iskolákban tanítgatják. Természetesen ahhoz sem értek, és engem elsősorban a politikai vezető érdekel, illetve a tudása.

Azt a kérdést tegyük zárójelbe, hogy a politikai és az üzleti vezetés közti hasonlóságok fontosabbak, vagy inkább a különbségeik (mindkettő hatékonyságra törekszik: előbbi az emberek szavazatát és engedelmességet, utóbbi a pénzüket és az együttműködésüket kívánja megszerezni). Mindkét vezető embereket akar rávenni valamilyen döntés(ek) meghozatalára.

Kicsit is józan elme belátja, hogy Sir Galahad politikaelmélete – ha Istent félem és szolgálom, akkor mitől/kitől tartsak – nem feltétlenül sikeres sem a csatában, sem a határidős ügyletek piacán.

A középkor alkonya táján, amikor a nyers erő és a fegyverforgatás mestersége terén a lovagok jelentősége háttérbe kezdett szorulni, a lovagkirály átalakult bölcs vezetővé. Az arisztokrácia vezető volta a bátorság és fizikai erő mellett, és egyre inkább ezeket háttérbe szorítva, a vezetői képességein múlott.

Vezetői tulajdonságoknak olyan cicerói erényeket tartottak szükségesnek, mint a tekintély, az emberség, könyörületesség, barátságosság, közvetlenség, ékesszólás. A vezetői erények mások, mint a keresztény teológiai erények (pistis, elpis, agape), és mások, mint a lovag- és lovagkirály-eszmények.

A vezetéstudomány farvizén jelent meg a társas intelligencia fogalma, aminek ma talán legfontosabb műve magyarul is megjelent már.

A szakkifejezések burjánzása néha szemléletváltozással is jár (tudásszociológia --> társas episztemológia, társas megismerés), de ez esetben a lényeget a régiek már elmondták, csak figyelni kell őket.

Szent Tamás erénytana a társas intelligencia tana: hogyan lehet megérteni a helyzeteket, az embereket és hogyan lehet rávenni őket a kívánt döntésre, cselekvésre. Szt. Tamás a humanitast, auctoritast, comitast (nyitottság, barátságosság), constantiat (állhatatosság), firmitast (kitartás, szilárdság), gravitast (a fontosság, jelentőség ismerete - méltóság, megkülönböztetni tudás), industriat (szorgalom), pietast (mások tisztelete, kötelességtudás) és a generositast (nagylelkűség) tekintette ilyen tulajdonságoknak.

Szt. Tamásnál természetesen a társas intelligencia elképzelhetetlen olyan erények nélkül, mint a mérséklet és a prudentia, de nehogy ellepjék a teázót a már-már kezelhetetlen méretű komment-felhők, ezekről és a királytükrökről majd majd máskor.

1990 előtt létezett Budapesten egy Vezetőképző Intézet, a szoci elit utánpótlására. Na most, ilyesmit, a fent elmondottakat nem tanítottak ott. És elnézem ezt a Ferkót, a tanárképzőn sem szerezte meg a vezető számára szükséges társas intelligenciát jelentő tulajdonságokat.

A bolsi politikai realizmus a szemünk láttára mond csődöt: Ha sem megfenyegetni, sem megvásárolni nem tudja az embereket, akkor nem képes rávenni őket az együttműködésre.


A képen: II. (Szép) János bizánci császár (1118-1143). Igazságos uralkodása miatt egyesek „bizánci Marcus Aurelius”-ként tisztelték.