Gróf Szécsen Antal
MAILÁTH GYÖRGY EMLÉKEZETE.
Valahányszor e körben azokról megemlékezünk, kik a lejárt év lefolyta alatt innen kiragadtattak, élénken érezzük az emberi dolgok múlandóságát, melynek elkerülhetetlen kényszerűsége majd a fiatal kor fejlődésének, majd a férfikor érett tevékenységének vagy egy érdemdús, hosszú életpálya békés visszapillantásainak egyaránt megszabja határát. Fokozott fájdalommal kell ez érzelemnek érvényesülnie ott, hol egy fényes, hazafias tevékenységben gazdag életnek időelőtti vérengző és végzetes kioltásával állunk szemben; midőn az ország zászlósát és első bíráját, a főrendiház elnökét, hazánk politikai férfiainak egyik legjelesbikét és legjelentékenyebbikét, a M. T. Akadémia működésének buzgó részesét, és a hazai irodalom lelkes hívét, az ország központja kebelében, egy gyáva, aljas merényletnek látjuk áldozatul esni, melynek gyászos katasztrófáját, az országbírónak, a haladó kor daczára, meg nem tört férfias bátorsága és szívós erélye csak elősegítette, míg emberi számítás szerint e jellemző tulajdonai megmentésének eszközei és biztosítékai kellett volna hogy legyenek.
És ha mellőzve a nyilvános élet bajnokát, a férjre, a családapára tekintünk vissza, majdnem elnémul a részvét tehetetlen szava fájdalmukkal és veszteségökkel szemben, és az „emberiség egész nyomora megszállja lelkünket”. Háttérbe szorul még a barátok körének gyásza is, a kik érzik, hogy nem őket illeti annak előjoga, de a kik egyszersmind tudják, hogy az övéin kívül, ők vannak első sorban hívatva, a dicső elhunytnak jellemi, szellemi és kedélyi becséről tanúskodni. Mert annak legbiztosabb kezessége, ha egy kitűnő férfiú vesztét azok gyászolják legmélyebben és legtartósabban, kik őt legközelebbről, leghosszasabban, legbensőbben ismerték és szerették. Van ily tanúskodó visszaemlékezésben rájok nézve valami vigasztaló, lélekemelő, kibékítő. A múltnak híven megőrzött emlékei, mint a leszálló nap sugarai, fényt árasztanak még a beköszöntő éj homályára is, és az emberi kebel bennök egy új nap keltének hírnökeit és kezeseit szereti szemlélni.
Hazánk régi politikai szerkezetének egyik jellemző vonása, hegy a nyilvános tevékenységnek föladatai nem voltak egymásról ridegen és áthághatatlanúl elkülönözve. A megyén kezdve, a bírói, a közigazgatási, a politikai teendők körei gyakran érintkeztek, és számos esetben összevágólag ugyanazon személy által intéztettek el. Ily állami és közigazgatási szervezet nem volt egyébiránt hazánk kizárólagos tulajdona, a régi világban ép úgy, mint a keresztény korszakban, majdnem a XVIII. század kezdetéig az államélet terén, a munkaosztályozás eszméjének szigorú és következetes alkalmazása, alig vétetett czélba vagy tekintetbe. Magyarországban ez állapotok tovább állottak fönn, mint — Angliát kivéve — akármely más országban, mert a nemzet nagyrészt azokban találta föl politikai élete hagyományos kinyomatát és biztosítását. A modern társadalom változatos, sokoldalú és szövevényes fejlődése nem tűri többé az állások és hivatások e vegyes jellemét; a tudomány sok tekintetben elítélte azt, a gyakorlati élet igényei végre kellő felismerésöket és figyelembevételüket csak a szakférfiak beható avatottságától várhatják; de, ha e szempontból ítélve meg a régi intézmények természetét, azok nem mutatkoztak is többé alkalmasoknak a jelen föladatainak megoldására, tagadhatatlan mégis, hogy árnyoldalaikat számos előnyök ellensúlyozzák. Nem legutóbbika ezeknek, hogy politikai férfiaink, sokoldalú tevékenységök folytán, megszokták volt a közdolgokat, természetök minden tényezőjének számbavételével tekinteni és intézni. Alig vehető kétségbe, hogy a társadalom érdeke a bírói hatalom önállóságát és függetlenségét minden politikai pártirányzattól, parancsolólag követeli. De másrészről a valódi, tárgyilagos, szenvedély nélküli, a fenforgó kérdések minden oldalát elfogulatlanul mérlegelő bírói szellem behatása a közügyek alkotmányos elintézésére rendszerint ép oly üdvösnek bizonyult, és pedig nemcsak a törvényalkotás terén, — mint a kizárólagosan ügyvédi szempontnak, és fölfogásnak rideg érvényesítése károsnak, mely utóbbi gyakran a legfényesebb parlamentáris és szónoki képességgel karöltve jár. A Mailáth család azon ága, melynek az utolsó országbíró volt ivadéka, három szakadatlan nemzedéken át, volt hivatva e bírói szellem politikai behatásának képviseletére. Mailáth Györgyöt, századunk első negyedének egyik híres személynökét, követte fia, szintén Mailáth György, ki kétszer, mint királyi személynök 1828-ban, mint országbíró 1839—40-ben, állott első ízben a rendek, utóbb a főrendek élén, oly emlékezetes két országgyűlés alkalmával, melyeknek kezdetileg viharos tanácskozásai és élénk ellentétei, kibékítő és megnyugtató eredményekben találták kiegyenlítő megoldásukat. Fia, az ifjabb Mailáth György, hasonló szerepre volt hivatva azon magas politikai és bírói állásokban, melyeket a korona bizalma reá, mint magyar főkanczellárra és később országbíróra, ruházott. Mert, ha az 1867-diki megoldásoknak keresztülvitele és életbeléptetése nem volt is első sorban az ő műve, ő készítette elő létesítések talaját, és a döntő perczekben, önzéstelen hazafisága volt a sikernek egyik hatalmas eszköze és tényezője. Az 1839—40-diki országgyűlés alkalmával lépett legelőször a nyilvános élet pályájára, mint Baranya vármegye követe. — 1818-ban decz. 3-án születve, a rendek táblájának legifjabb tagja volt. Már akkor gyaníttatta jövendő jelentősegét, főleg azon bölcs tartózkodás által, mely vele, korán fejlődött szónoki képessége daczára, minden időelőtti föllépést elkerültetett Ezen tartózkodás nem volt részéről ügyes számítás vagy öntudatos eszélyesség; természetében feküdt az: jellemének volt kifolyása, és annak, mondani szeretném, egy hagyományos családi vonása, mely sokszor félreértetett, de melynek üdvös hatását nem csak önmaga tapasztalta fényes pályájának lefolyása alatt, de minden ügy is, melyet tiszta meggyőződésből szolgált vagy képviselt. — A hallgatag tartózkodás minálunk nem szokott kedvező ajánláskép szolgálni, mondja valahol egy franczia író, s ezt rólunk is bátran elmondhatta volna. De ha oly férfiről van szó, kire, mint Mailáth Györgyre, teljesen rá illenek ugyanazon író szavai: „Egyszerű és egyenes eszmemenetében kevesebb titkos indokai voltak, mint sokan képzelék, és ritka tömör nyilatkozatai legbensőbb gondolatainak és érzelmeinek voltak mindig hű kifejezései” — mindenki, ki az életet és annak föladatait ismeri, érzi, hogy a következetesen megőrzött tartózkodás, midőn a jellem nemességével és megbízhatóságával párosul, nem rejtélyesség, de a szilárd akaratnak férfias uralma a pillanat vagy szenvedély ideges benyomásai fölött, és ily értelemben, főleg a közélet mezején, az államférfiúi komolyságnak és higgadtságnak egyik legbiztosabb záloga. Valahányszor egyes kérdések fontossága, főleg pedig sértett jogérzete vagy meggyőződésének méltatlan megtámadása Mailáth Györgyöt föllépésre késztették, magatartásának elhatározottsága, szónoklatának lángoló erélye, okoskodásának kérlelhetetlen következetességé fényes világot vetettek a jellem és szellem azon gazdag kincseire, melyeket nála a dolgok rendes menetében a méltóságteli komolyság leple elfedett. Már gyermekkorában a „kis Gyuri” társai körében a tekintély küljellegével bírt. De csak azok, kik őt közelebbről és meghitten ismerték, tudják teljes mértékben, mennyi szeretetre méltóság és megbízhatóság, mennyi fogékonyság az élet minden nemesebb élvezete iránt, mennyi igénytelen vidámság és kedélyes humor rejlett magatartásának látszólagos ridegsége alatt. Szomorúan tapasztaljuk számos esetben, hogy majdnem egyidőben szakíttatnak ki az élők sorából olyanok, kik, baráti viszonyuk meghittsége által, kölcsönösen lettek volna hívatva belbecsekről a világ előtt tanúskodni. Mélyen érzem ezt, midőn hiában keresem sorainkban Mailáth György azon régi barátját, ki gyermekkora zsenge éveiben megtanulta őt szeretni, és híven megőrizte ez érzelmet egy emberéleten át. Ha valaki, Cziráky János volt ily önzéstelen és tiszta jellem; szívének jósága és melegsége, hazafias érzelmeinek élénksége és meggyőződésének tántoríthatatlan önállósága által mindazon kérdésekben, melyeket főkérdéseknek tekintett; érdemes és jogosult volt arra, hogy Mailáth György nemes jelleme és magas szellemi tulajdonai ragaszkodásának nyilvánulásában visszatükröződjenek. A nyilvános élet rendszerint élénk, de egyszersmind egyoldalú világításban tűnteti föl a politikai férfiakat kortársaik és a történelem előtt. A politikai működés azonban ritkán meríti ki teljesen jelentőségöket, és alig ítélhetők meg helyesen, még a politika szempontjából is, ha bennük a magánegyéniséget kellőleg nem ismerjük. És ezért nem tehetem, hogy Mailáth György egyik barátjának, a rémhír első pillanatában hozzám intézett sorait ne idézzem, kivel csak férfikorában lépett bizalmas viszonyba, de kinek szavai bizonyságúl szolgálnak, mennyire és mily tartósan tudta magához csatolni a nemesebb érzelmű, fenköltebb szellemű egyéniségeket, és mily lekötő vonzóerővel bírt azokra, kik őt kellőleg fölismerték és megszerették. „Értjük egymást”, így ír nékem gróf Clam Henrik, „és találkozunk a legmélyebb búban és szívünk aggasztó fájdalmában, azon férfiú váratlan és iszonyatos kimúlta fölött, ki mindkettőnknek hű és drága barátja volt, kinek becsét és jelentőségét annyi alkalmunk volt fölismerni, kinek emlékét élethossziglan híven megőrzendjük. Barátságunk egyetértésünkön alapúlt mindazon nagy kérdések tekintetében, melyek a komoly meggyőződések körét jelzik; jellemeink sajátszerű összhangzása nevelte bensőségét, és új elevenítő táplálékot nyert e ritka férfiú vonzó szeretetreméltóságában. Ha hosszasabb időn át nem találkoztunk volt is, tüstént föltaláltuk és értetttik egymást viszonlátásunkkor, mintha nem is váltunk volna el soha, és így mindig ugyanannak ismertem fel őt, az idők minden fordulata és viszontagságai közepett.”
Azon nemzedék, melynek Mailáth György volt egyik kitűnő képviselője, nehéz és viharos időkben látta magát működésre hívatva, és bármennyi kérdések, melyek akkoriban a legszenvedélyesebb ellentéteket idézték elő, látszassanak vagy legyenek is valódilag jelenleg megoldva; a lefolyt harczok viszhangja alig halt és halhatott el teljesen a keblekben. A halál hallgatag méltósága előtt elnémul ugyan a nemesebb lelkekben a véleményharczok szenvedélyes türelmetlensége. Magában egy végzetes katasztrófában van valami, ami a mindennapiság és egyoldalúság kicsinyes fölfogásait nyomtalanul elsepri. De létezik a kedélyvilág e tényezőin kívül még egy más szellemi elem, mely biztatólag és megnyugtatólag hat arra, ki a vélemények és irányzatok számos eltérő, gyakran ellentétes árnyalataival szemben egy kitűnő, határozott meggyőződésű és tántoríthatatlan elvhűségű politikai férfiú nyilvános élete és működése emlékét készül megújítani. A valódi történelmi szellemben rejlik e biztató elem, azon szellemben, melynek ébredését, fejlődését, növekedő behatását a hazai történelmi kutatás és irodalom terén Mailáth György élénk örömmel üdvözölte és éber figyelemmel kísérte, mely ép oly távol a csak látszólag tudományos közönyösségtől, mint a nap múlékony jelszavainak és felületes ítéleteinek gondatlan ismétlésétől, a dolgok, viszonyok és idők beható fölismerésében és megértésében keresi bírálatainak alapját és mértékét; azon szellemben, melynek őrködése alá biztosan helyezheti nevének emlékét mindenki, a ki sikerkoronázottan vagy sikertelenül, de őszintén, komolyan, önzéstelenül leróni iparkodott mindazt, a mivel hazájának tartozott, és érvényesíteni törekedett benső meggyőződése parancsoló sugallatát.
Századunk negyvenes évei, még az 1848-diki események előtt is, nagy fordulópontot jeleznek hazánk újabb politikai fejlődésében. A politikai élet, bár élénkebben és szenvedélyesebben, látszólag a szokott téren és kereten belül mozgott. De a közjogi és reformtörekvések és aspirátiók, támogatva és öregbítve az Európaszerte uralomra törekvő eszmék és irányzatok növekedő hatalmától, természetszerűleg, bár némileg öntudatlanul, késztették előharczosaikat ép úgy mint ellenfeleiket, oly kérdések megközelítésére, melyeknek megoldása csak a létező tényleges viszonyok keretén túl vala kereshető és feltalálható. Midőn később az ellenzéknek egy, számra aránylag csekély, de szellemileg jelentékeny árnyalata, a központosított parlamentáris kormány eszméit kezdé fejtegetni, alig talált kellő figyelemre, még kevesbbé rokonszenvre azon körökben, melyek kiválóan alkotmányos intézményeink helyhatósági jellegén csüggtek, és a melyek kétségkívül az akkori magyar politikai világ hagyományos érzelmeit, e tekintetben majdnem mondhatni, pártkülönbség nélkül, túlnyomólag képviselték. És mégis az országgyűlések növekedő fontossága nemcsak a törvényalkotás, hanem a politika és kormányzat terén is előbb-utóbb elkerülhetetlenné tette azon kérdés fölvetését és megoldását: miképen lehessen a központosított parlamentáris elemek növekedő erejét, jelentőségét és igényeit a helyhatósági intézmények szellemével és politikai nyomatékával kiegyenlíteni? Akármi módon való megoldásának továbbá szükségkép vissza kellett hatnia a monarchia többi országaival való viszonyainkra és összeköttetésünk kapcsára, mely a parlamentáris többség-kormányzat eszméitől teljesen eltérő törvényes intézményekhez volt szabva. Ép ezért az ország, midőn egy tisztán belügyi és közjogi kérdés megoldását vélte kitüzendőnek, egy oly föladattal láthatta magát, valamint később látta is, majdnem véletlenül, szemben, mely a nemzetközi téren egy elsőrendű európai és egyensúlyú kérdéssel ért föl; kevesen adtak magoknak számot a helyzet e fontos és komoly oldaláról, még kevesebben bátorkodtak azt óvatosan jelezni, de a nap kérdései és hangzatos vitái mellett és alatt lappangó nehéz föladatok és végzetes lehetőségek ösztönszerű érzete rendkívüli ideges, izgatott harczoknak és kétségkívül szenvedélyességöknek ép úgy, mint ideiglenes meddőségüknek egyik, nem kellőleg figyelembe vett, tényezője volt.
E zivataros politikai légkör befolyása alatt jelent meg másodízben Mailáth György, mint Baranyamegye követe, az 1843—44-diki országgyűlésen; ez úttal is a szerény, de öntudatos tartózkodás azon állását nagyjában megőrizve, mely politikai és szónoki képességét inkább gyaníttatta, mint kitüntette; ritkábban elegyedve a pártviták tusáiba, mint némely kortársai, de fokozatosan emelkedve tekintélyben és közbizodalomban, egyes kérdésekben, mint többek közt a már akkor a jövendő fejleményeinek árnyékát előrevető horvát kérdésben, higgadt és komoly államférfiúi fölfogásának fényes és hatásos szónoki kifejezést adva.
Tartós befolyással volt politikai fejlődésére, nyilvános működése ezen első éveiben gróf Dessewffy Aurél föllépésének szelleme. Kegyeletes tisztelettel és ragaszkodással tekintett vissza azon korán elhunyt férfiúra, ki az elsők egyike tűzte ki magának feladatúl a magasabb államférfiúi szempontok következetes figyelembe vételét; és a ki nem viseltetett csekélyebb érdeklődéssel a nemzet szellemi és irodalmi élete, mint akármely más tisztán politikai kérdés vagy föladat iránt, mit szónoklatainak és politikai iratainak irodalmi becse fényesen bizonyít.
Az országgyűlés befejezése után a kormány vezérletében közbejött változások és gróf Mailáth Antalnak a főkanczellárságról való visszalépte kényes helyzetet látszottak teremteni unokaöcscsének, kit hozzá nem csak az atyafiság, de a személyes ragaszkodás kötelékei is csatoltak; míg másrészről nézetei, fölfogásai, személyes és elvbaráti összeköttetései őt a megújult conservativ és kormánypárthoz fűzték. De csakis látszottak, mert a tapintatnak azon magasabb neme, mely a tiszta fő, a gyengéd kedély és a férfias jellem benső összhangzatának kifolyása, — könnyen és bizton igazodik el ott, hol az ügyesség kicsinyes számításai rendszerint elégteleneknek mutatkoznak.
Ifjabb Mailáth György (1818-1883) főkancellár, országbíró, az MTA tagja. 1867-től haláláig a főrendiház elnöke, 1869- től a Kúria semmítőszéki osztályának elnöke, 1882-től a Kúria elnöke. Ő viselte utoljára egy személyben a főrendiház és a legfelsőbb bíróság elnökségét. Rablógyilkosság áldozata lett. Egyéb életrajzok: a Vasárnapi Ujság portréja (1860), nekrológ (pdf) (1883), Jónás Károly írása (pdf).
Ifjabb Mailáth György (1818-1883) főkancellár, országbíró, az MTA tagja. 1867-től haláláig a főrendiház elnöke, 1869- től a Kúria semmítőszéki osztályának elnöke, 1882-től a Kúria elnöke. Ő viselte utoljára egy személyben a főrendiház és a legfelsőbb bíróság elnökségét. Rablógyilkosság áldozata lett. Egyéb életrajzok: a Vasárnapi Ujság portréja (1860), nekrológ (pdf) (1883), Jónás Károly írása (pdf).Baranyavármegye főispáni helytartójává, majd főispánjává kinevezve, melyet, mint az ország egyik legfiatalabb alispánja, már több évig vezetett volt, nagy érdeklődéssel szentelte idejét és erejét e hivatalának, melyben előbbi működésének fokozott folytatását látta, s tevékenységét csak időről időre, külföldi utazásokkal szakasztván félbe, és azokban ép úgy, általa soha bevégzettnek nem tekintett továbbképzésének eszközét keresve, mint egyik legélénkebb élvezetét találva. Kiválólag szeretett közös párisi mulatásunkra és angol utunkra visszaemlékezni, melynek egyik kedves társa Prónay József a legközelebbi napokban múlt ki az élők sorából; és bár utóbb mind Parisba, mind Angliába visszatért, nem halványult el emlékezetében ez első megismerkedés benyomása, és pedig a nélkül, hogy azt kiválólag a fiatalkor fogékonyságának és visszaemlékezései varázsának lehetett volna tekinteni. A közlekedési eszközök gyorsaságának és számának csodaszerű fejlődése, nagy mértékben szaporította időnkben az utazók és utazások számát; tágabb köröknek nyitotta meg élvezhetésök lehetőségét és szélesbítette területök keretét. De módosította sok tekintetben jellemöket és czéljaikat is. A „tourista” rendszerint háttérbe szorítja az „utazót”. Az utazás jelenleg csak kivételes esetekben viseli egy beható kiképzési időszak jellegét. Mailáth György, ámbár már több év óta működött a közélet terén, olyannak tekintette franczia és angol útját, főleg a parlamentáris élet tanulmányozása szempontjából. Élvezte a társasági érintkezéseket, a művészet kincseit, a természet, a történeti emlékek, a népélet benyomásait, de főérdeke és figyelme mégis annak volt szentelve, a mi legközelebb állott a hazában magának kitűzött hivatásához. Szorgalmatosan látogatta Parisban a kamarákat, tanúja volt fényes, gyakran szenvedélyes vitáiknak, hallotta a. kitűnő szónokok egész sorának némely leghíresebb felszólalásait; de mindezen tanulságos benyomások elhalványultak azon nagyszerű politikai és parlamentáris jelenetek előtt, melyek őt Angliában várták. Soha nem lankadó érdeklődéssel és fáradhatatlan figyelemmel követte ott heteken át a felső és alsó házban a gabonatörvények módosítása kérdésének és az ahhoz csatlakozó kormányzati és pártalakulási következményeknek fejleményeit; látta Peel győzelmét és minisztériumának, a győzelmet közelről követő bukását; és áthatva az angol élet komoly valódiságától, melyet az angol intézmények modern utánzásában, a párisi politikai élet kápráztató fénye daczára, föltalálhatni nem vélt, azon reménynyel tért vissza hazájába, hogy meg leend neki engedve nyert benyomásait és tapasztalásait, a hazai közélet mezején és annak békés, rendszeres fejlődésében fölhasználni és érvényesíteni. Mert rokon természetüeknek, ha nem is ugyanazonosoknak tekintette az angol és a magyar alkotmányos intézmények történelmi alapjait.
Tőle, mint sokaktól, megtagadta az események folyama és azon politikai vihar, mely egyaránt megdöntötte vagy megingatta a fönnálló viszonyok és legtöbb kormányhatalmak különböző politikai alakzatait, e reménye és szándéka teljesítését; élete legszebb, tevékenységre leghívatotabb korában félreállt, visszavonult, jelleme elhatározottsága és bátorsága daczára, mert a küzdő irányzatok mindegyikénél akadt egy pontra, melyre nézve meggyőződésével megalkudni se nem tudott, se nem akart. Teljes készséggel és örömmel ragadott meg minden alkalmat, járult minden lépéshez, mely annak érvényesítésére kilátást nyújtani látszott, de éveken át életét úgy rendezte, mintha azok valósításáról végkép lemondott volna. Kedélye élénk fogékonysággal bírt a családi élet örömei iránt, melynek példáját szüléi frigyében találta, és hőn szeretett anyjának hű kegyelettel megőrzött emlékéhez szeretett csatolni. 1852-ben jegyezte el báró Prandau Stefániát, ki gyermekeivel együtt gyászolja pótolhatatlan veszteségét. Csak ők lennének hivatva megmondani, mit vesztettek benne; de ki meghitt tanúja volt családi életök vonzó bensőségének, tudja és érti, mennyit vesztett ő az élet legnemesebb örömeiből, mikor a végzet őt azok karjaiból kiragadta, kikben föltalált mindent, mit a férj és apa az övéiben föltalálni óhajt és remél. Pécsett és Bakóczán, gyakran Valpón ipjánál, báró Prandau Gusztávnál, élte a visszavonulás napjait; időnkint Pestre vagy Bécsbe, régi barátjaihoz fölrándulva, vagy egy külföldi útban, Svájczban, Svécziában és Norvégiában, keresvén szórakozást és élvezetet, melyet neki ez időben, szemben az emberi dolgok változatos fordulataival, főleg a természet változatlan szépségei szolgáltattak. Az érdeklődés kimeríthetetlen forrását az olvasásban és tanulmányozásban kereste és találta; és későbbi időkben, fényes állásai legmagasabb polczán, gyakran sóvárogva tekintett vissza azon csendes órákra, melyeket akkor háborítatlanul a szellemi életnek szentelhetett. Bőven tapasztalta, hogy semmi sem biztosítja inkább a kedély egyensúlyát, az ítélet tárgyilagosságát, a fölfogás elfogulatlanságát és méltányosságát, mint ha távol a nap érdekeitől és szenvedélyeitől, föladataitól és fáradalmaitól, a szellemi érdeklődés egy bizonyos területét tudjuk magunknak biztosítani, melynek tiszta légkőre lelki és jellemi egészségünknek ép oly hatalmas óvószere és elevenítő tényezője, mint a hegycsúcsok vagy tengerpartok szellőinek fuvallata, mely a kifáradt testnek és túlcsigázott idegeknek új erőt és rugékonyságot kölcsönöz. És bátran alkalmazhatta volna e hajlamára Cicero szavait, melyeket ő Archias poétáról elmond: „Kérdezed tőlem, mért gyönyörködöm annyit ezen tanulmányokban? Mert mindazt szolgáltatják nekem, mi a lelkemet felüdíti a nap zaja után, és nyugodalmat hoz a viták hevessége által kifárasztott fülemnek. Ám hiszed-e, hogy képes lennék a közügyek változó tömegében fölszólalni, ha szellememet e tanulmányaim által arra nem képesíteném, vagy hogy el tudnám birni mindezen harczok terhét, ha azokat tanulmányaimmal föl nem váltanám. Én ugyan megvallom, hogy ezen szellemi érdekeknek hódolok; szégyeneljék mások, ha oly módon hódolnak az irodalmi érdeklődésnek, hogy semmi gyümölcsét sem képesek a közügy javára érvényesíteni.” Mailáth Györgyben épen a sokoldalú műveltségnek és szellemi emelkedettségnek egyesülése a gyakorlati államférfiú kellékeivel, képezte egyéniségének egyik jellemző fő vonását.
Az ötvenes évek végén többen, a kik közül csak báró Jósika Sámuelt és gróf Dessewffy Emilt akarom fölemlíteni, késztetve érezték magokat az akkori kormánykörökben a magyar ügyeket ismét magyar szempontból megindítani. Egyéni kísérletek voltak ezek, melyek régibb személyes összeköttetésekből kiindúlva, egyelőre eredménytelenek maradtak, ámbár sok előzékenységgel és jóakarattal fogadtattak, és kétségkívül sok jövendő fejlemények csiráit rakták le.
Az ötvenes évek végén többen, a kik közül csak báró Jósika Sámuelt és gróf Dessewffy Emilt akarom fölemlíteni, késztetve érezték magokat az akkori kormánykörökben a magyar ügyeket ismét magyar szempontból megindítani. Egyéni kísérletek voltak ezek, melyek régibb személyes összeköttetésekből kiindúlva, egyelőre eredménytelenek maradtak, ámbár sok előzékenységgel és jóakarattal fogadtattak, és kétségkívül sok jövendő fejlemények csiráit rakták le.
Az e kísérleteket követő szűkkörű és csekély számú magán tanácskozásokban Mailáth György is részt vett. Jellemző, hogy midőn e czélból neve először fölemlíttetett, személyisége a magyar körökön kívül, sokak emlékezetéből kiment. — De alig lépett ismét a politikai szintérre, és ámbár ez alkalommal is hű maradt szokott tartózkodásához; ritka rövid kijelentéseinek találósága, nyomatéka és komolysága őt olyannak jelezték, ki az események esetleges folyamában elsőrendű szerepre leend hivatva. A megerősített birodalmi tanácsnak tagja 1861-ben; — tárnok és az akkori kormány egyik vezérlő férfia az októberi diploma keltét követő rövid időszakban; visszavonulva a magánéletbe az 1861. országgyűlés eloszlatásával; 1865-ben mint főkanczellár ismét a kormány élére állítva, és gr. Eszterházy Mórral, és báró Sennyey Pállal a magyar kérdések megoldásán működve; — az 1867-ki kiegyenlítés új kormányalkotáshoz vezetett, melynek folytán a vezérlő kormány szerepet az országbíró és főrendiházi elnök székével felcserélte, míg őt végzetes halála körünkből kiragadta: pályája ezen részének folyama szorosan össze van fűzve hazánk legújabb történetével. Mennél változékonyabbak voltak annak fordulatai, és mennél különbözőbbek az ezekkel válhatatlan kapcsolatban álló fölfogások, annál kevesbbé idézendők föl a némelykor szenvedélyes ellentétek egy köztisztelet- és kegyelettől környezett sírral szemben. — De Mailáth György soha sem kerülte nyilvános élete beható vizsgálatát és megbírálását; soha sem tagadott el semmit múltjából; nem igényelt csalhatatlanságot, de nyugodtan bízott meggyőződéseinek komolyságában és indokainak tisztaságában. Letette azok bizonyítványát azon mély hatású beszédben, melylyel az 1861-ki országgyűlés végnapjaiban, magatartását az októberi diplomával szemben indokolta, és az 1865-ki magas trón beszéd mindig fényesen fog tanúskodni azon politika szelleméről és irányzatáról, melyet az ő kanczellársága volt hivatva kezdeményezni. Szónoki képessége daczára nem volt az elméleti fejtegetések embere. De azért politikai működése nem nélkülözte a rendszeres egyöntetűséget. Két sarkkörön alapult az. Magyar volt ő első sorban, minden érzelmében, fölfogásaiban, meggyőződéseiben. Midőn a megerősített birodalmi tanácsban kijelentette, hogy Magyarországban csak magyarokat ismer, ezen nyilatkozata nem volt részéről, a fajtürelmetlenségnek, vagy elbizakodásnak kifolyása, melytől senki sem állott távolabb mint ő, mit a horvát kérdésben ismételve bizonyított; de azon határozott meggyőződésének, hogy Magyarország egy közjogilag egységes ország, melynek politikai magyar nemzetiségét a századok történelme megállapította. Egy fönnálló, mélyen gyökerezett ténynek tekintette azt, mely kereten belül semmiben sem zárja ki a méltányosság igényeit, és melynek létezését elvont elemek alapján megingatni, vagy azoknak föláldozni se nem lehet, se nem szabad. Régi alkotmányunk nemesi kiváltságai kétségkívül ezen tény megalakulásának egyik leghathatósabb tényezőjét képezték. Alapjok szélessége és intézményeinek rugékonysága, mely megengedte, hogy a lényegében — még a deák időkben is — nemzetiségre magyar nemesség századokon át, minden fölmerülő új erőt érdemben, tehetségben, birtokban, jelentőségben magához csatoljon és magába beolvaszthasson, alkotta át nagyrészben a vezérlő magyar nemzetiséget valódi politikai nemzetté, oly következetesen és folytonosan működő társadalmi erőt és befolyást szolgáltatván eszméje valósításának, melyet a hatalom parancsoló szava egymaga és egy bureaukritikus kormánygépezet alig lett volna képes kifejteni. A magyar nemesség vezérlő szerepének ezen eredményét, a magyar aristocratia minden rétege, föladott kiváltságaik dicső örökségekép szállították át a hazára. Mert százados intézmények lassan fejlődött hatása nem enyészik el rögtön eltörlésükkel, de sikeres tartóssága csak akkor remélhető, ha az a mi társadalmi jog volt, minden nyomás vagy erőszak elkerülésével, szellemi felsőbbséggé tud átalakulni. Mailáth György magyar szempontját a gyakorlati politika terén, kiegészítette azon mély, megingathatatlan meggyőződése, hogy összeköttetésünk a monarchia többi országaival nem történelmi esetlegesség, nem Magyarország önállóságának csak megszorítólag és nemlegesen ható korlátozása, hanem az európai nemzetközi viszonyok igen positiv tényezője, melynek, mint olyannak, határozott, csak közös erővel megoldandó föladatai voltak, vannak és lesznek. Ezen két szempontnak kiegyenlítése és egyesítése volt kormányzati működésének vezéreszméje, és politikai pályáját csak az fogja helyesen megítélni, ki e két szempontot meggyőződései és cselekvényei vezéreszméjekép felismeri. Nem mintha avval politikai hitvallása ki lenne merítve; voltak igen határozott nézetei a közigazgatás, törvényhozás, nemzetgazdaság azon számos kérdésére nézve, melyek megoldása korunk föladatát képezi. De az 1867. kiegyezést közelebbről megelőző években a közjogi kérdések állottak első sorban, és így túlnyomókig ezekkel kellett foglalkozni a kormányzati tevékenységnek is. Conservativnak akart tekintetni egész életén át. és az is volt, a mennyiben a történelmi alapok tiszteletét, a fönnálló viszonyok óvatos kímélését, a gyakorlati élet tényleges föltételeit és igényeit soha szem elől nem tévesztette, de élénk érzékkel bírt egyszersmind a kor és fejlődésének jelenségei iránt is, melyeket előítélet nélkül felismerni és méltányolni iparkodott. Hív tanítványa volt e tekintetbea Széchenyi Istvánnak, ki őt még fiatal korában jóakaró figyelmével megtisztelte, és örömmel fogadta akkor már gróf Apponyi Györgynek a politikai hatalom harcz által háttérbe szorított és az események folyamában túlhaladt reformszándékait, melyek valósítása szerinte egyedül biztosíthatott volna azon idők conservativ pártja tevékenységének termékeny és gyümölcsöző talajt. Vallási érzelmei komolysága nem kerestette vele a tüntetést; saját meggyőződéseinek határozottsága karöltve járt nála mások véleményének és jogainak tiszteletével; meghajolt a lélekismeret benső szabadságának messze menő következményei előtt is, ha azokat őszintéknek és komolyaknak fölismerte; de nem átallotta soha magát katholiknsnak vallani, a mi volt, és egyháza jogai mellett síkra szállani, ha azokat veszélyeztetve vélte, és mindig kész volt szellemi érdekeit határain belül, teljes odaadással előmozdítani, a mit minta Szent István társulat tagja, utóbb elnöke, bőven tanúsított.
Midőn 1865-ben az 1861-ben megszakadt országgyűlési tanácskozások fonala ismét fölvétetett, a helyzetnek egy hatalmas, döntő tényezőjével látta magát szemben: Deák Ferencz föllépésével és nyilatkozataival. Teljesen fölismerte annak jelentőségét, és államférfiúi fölfogással és elhatározottsággal abban kereste működése szempontját. Nem mintha köztük nem léteztek volna véleménykülönbségek; de erősen meg volt győződve, hogy a fönforgó kérdések megnyugtató megoldása csak Deákkal, és Deák által remélhető. Deák Ferencz már köztiszteletű országos tekintély és pártvezér volt, midőn a fiatal baranyai követ először lépett be az 1839-ki követi tábla teremébe; azon országgyűlésen élte talán ellenzéki működésének legfényesebb napjait, de a pártállás ellentéte és a kor különbsége daczára volt valami e két egyéniségben, a mi őket egymáshoz vonzotta, és az érett nagy férfiúban a jóakaró figyelem, a serdülő ifjú részéről a tisztelő ragaszkodás alakjában nyilvánult. Találkoztak később felfogásaik mérsékeltségében; loyálitásuk és hazafiságuk őszinteségében; a törvényesség mély érzésében, de főleg a nézetek azon higgadtságában, mely ugyan köztük kölcsönösen a pillanatnyi indulatosság föllobbánásait ki nem zárta, de mindig ismét a kérdések gyakorlati megítélésének és békés megoldásának terére vezette őket vissza. — Midőn az események folyama a kiegyezési tárgyalások bevégzését mind inkább sürgetővé tette, Mailáth György első sorban Deák Ferenczet vélte hivatva a döntő tanácsok megadására. Megmaradt ugyan egyelőre közvetítőként főkanczellári állásában, de mily mértékben gyakorolta azt, voltak-e és a mennyiben voltak, miben voltak aggodalmai és ellenvetései a czélba vett megoldás némely alakzatai és részletei iránt, mennyire ragaszkodott azokhoz, vagy mennyiben és mikor mondott le érvényesítésökről, mind ezt az akkori beavattottakon kivül, ha valaha, csak a későbbi történelem fogja fölvilágosíthatni. Mert azon szempillanattól fogva, melyben nagyrészt az ő tanácsára, más politikai elemek léptek, teljes egyenjogosultsággal, a tanácskozások körébe a mi időnkbe világszerte mind inkább ritkuló komoly és gyöngéd kötelesség érzetétől vezéreltetve, fokozott tartózkodásra érezte magát inditatva még meghitt személyes és elvbarátai irányában is. Akármilyenek lettek légyen is ezen tanácskozások részletei és fejleményei, két dolog kétségkivűlinek tekinthető, hogy soha sem akasztotta meg vagy nehezítette menetüket személyes állása szempontjából, és hogy minden utógondolat nélkül fogadta el eredményeiknek törvényszerű megállapítását és szentesítését. Az 187 7 -ik és 1878-ki kiegyezési tanácskozások alkalmával, még egyszer hivatva látszott actióba lépni. De a politikai helyzet tényezőinek és elemeinek komoly és minden oldalról mérlegelése, inkább még mint a haladó kor intő szava, azon állásában marasztalták őt, melyben távol minden tényleges befolyástól a közügyek vezetésére ép úgy, mint a pártok küzdelmeitől, a közérzelem által mégis olyannak tekintetett, kinek szava nyomatékkal bírand mindenki előtt, valahányszor korona és ország legfőbb érdekeiről leend sző. Felséges urunk által, kegyének legfényesebb jelvényeivel, Szent István rendje nagy keresztévei és az arany gyapjúval kitűntetve, bírói hivatásának és a főrendiház elnökségének szentelte oly váratlanul megszakított élete hátralévő napjait, öszszekötve hivatalos teendőinek némelykor lesújtó halmazával a hazai irodalom iránti azon élénk érdeklődést, melynek a m. t. Akadémia mind anyagi, mind szellemi érdekeinek fölkarolásában, ismételve volt tanúja. A Kisfaludy-Társaság, a Történelmi Társulat nem kevésbbé részesültek érdeköknek és működésűknek rokonszenvező méltánylásában. Karöltve jártak avval a művészeti szellemnek élesztősére és ápolására irányzott törekvései. Közel rokonoknak tekintette a művészetet és irodalmat: ugyanazon egy fa gyümölcseinek, mely a szép és nemes érzete talajában verte gyökereit.
Egy rövid éj iszonyatos jelenetei vetettek véget ezen gazdag és nemes életnek. — Önkénytelenül tódulnak ajkainkra a római költő [Vergilius] bánatos szavai, ki egyik kedvencze volt, és melyeket Canning élte végnapjaiban, és kora halála előérzetében ismételve meghatólag idézett:
„Hi motus animorum, atque haec certamina tanta
Pectoris exigni jactu compressa quiescunt.”
Pectoris exigni jactu compressa quiescunt.”
A reménydús ifjúságot, és boldog családi életet kísérte Mailáth György pályájának egy nagy részén át, a külső siker fénye is, melyről br. Sennyey Pál, elvbarátjának gyászos kimúlta feletti fájdalmában oly találólag írta nekem: „Semmi sem jellemezte oly annyira egyéniségét, mint hogy minden siker, melyet aratott, mindig és mindenki által, tulajdonságai természetszerű és magától értető következményének tekintetett. Ebben a tekintetben is ő volt hazánkban a tekintélynek falán utolsó képviselője.” — De ő is ösmerte az élet harczait és csalódásait, érezte bő mértékben egy viharos korszak küzdelmeinek fullánkjait, és a lélek azon felindulásait, melyeket a költő fölemlít, és melyek egy emelkedett szellem és nemes kedély majd nem elválaszhatlan kisérői. A sír födi örömeit és fáradozásait, küzdelmeit és sikereit. Megújuló fájdalommal tekintünk arra vissza: meghajolva az ő szellemében a gondviselés kifejthetetlen végzései előtt, és kegyeletesen megőrizva szívünk mélyében mindannak emlékezetét, mit benne az államférfiúban, a hazafiban, a tagtársban, a családapában és elfelejthetlen barátban tiszteltünk és szerettünk.
Forrás: A Magyar Tudományos Akadémia ELHUNYT TAGJAI FÖLÖTT TARTOTT EMLÉKBESZÉDEK. II. kötet. — 3. szám.
Budapest, 1884. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia.
Budapest, 1884. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia.
Bejegyzések
