Részlet A lét elviselhetetlen könnyűsége című filmből, amely
Milan Kundera olvasásra érdemes regényéből készült.
Milan Kundera olvasásra érdemes regényéből készült.
Ironikus, hogy míg az 1968-as megmozdulásokat Nyugat-Európában a maoizmus és SZU idealizálása és romantikája kísérhette, addig Kelet-Európában éppen az antikommunizmussal volt egyenértékű: a Szovjetunió politikájának élő megtapasztalásával a kommunista felforgatás 1917-19, 1945, 1953 és főként 1956 ellenforradalma (azaz kommunizmus-ellenes forradalma) után újabb mély nyomot hagyott Közép-Európa lelki világán — eltekintve a közbenső, úgynevezett „békés” időszakok nyomasztó valóságáról, amellyel kapcsolatban már 1950-ben kifejezték véleményüket a francia antikommunisták.
1968(ak) öröksége nem csak Kelet-Európa számára ellentmondásos. Julius Evola (akinek a beat-ekről szóló elemzése a mai napig megállja a helyét) vagy Martin Heidegger joggal írhatták le jóval a II. Világháború kirobbantása előtt, hogy a nyugati civilizáció az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a banális jóléti-atomizált felfogások és a diktatorikus kollektivizmus harapófogójának szorításában készül összeroppanni, illetve feloldódni. Ez a diagnózis mára mit sem változott, ellenkezőleg, beigazolódott. A „berlini fal” 1989-es szimbolikus leomlásával, melyet egyébként Ronald Reagan dicséretes (amerikai viszonylagban kiváló) konzervatív politikája előzött meg és tett lehetővé, a két addig egymástól többé-kevésbé hermetikusan elzárt világ összes devianciáit egyesítette, miközben a nyugati világ viszonylagos értékei elveszítették jelentőségüket, s a keleti átalakítás oly módon ment végbe, hogy — Észtországot leszámítva — a politikai mező „kommunistátlanítása” teljes mértékben elmaradt, sőt, nem létező érdemeinek elismerésévé, bűneinek kitüntetésé, képviselőinek pedig euro-atlanti körökben is szalonképessé tételévé változott.
1968(ak) öröksége nem csak Kelet-Európa számára ellentmondásos. Julius Evola (akinek a beat-ekről szóló elemzése a mai napig megállja a helyét) vagy Martin Heidegger joggal írhatták le jóval a II. Világháború kirobbantása előtt, hogy a nyugati civilizáció az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a banális jóléti-atomizált felfogások és a diktatorikus kollektivizmus harapófogójának szorításában készül összeroppanni, illetve feloldódni. Ez a diagnózis mára mit sem változott, ellenkezőleg, beigazolódott. A „berlini fal” 1989-es szimbolikus leomlásával, melyet egyébként Ronald Reagan dicséretes (amerikai viszonylagban kiváló) konzervatív politikája előzött meg és tett lehetővé, a két addig egymástól többé-kevésbé hermetikusan elzárt világ összes devianciáit egyesítette, miközben a nyugati világ viszonylagos értékei elveszítették jelentőségüket, s a keleti átalakítás oly módon ment végbe, hogy — Észtországot leszámítva — a politikai mező „kommunistátlanítása” teljes mértékben elmaradt, sőt, nem létező érdemeinek elismerésévé, bűneinek kitüntetésé, képviselőinek pedig euro-atlanti körökben is szalonképessé tételévé változott.
Orosz István plakátja (1990) — az ábrázolás által sugallt változás nem,
vagy csak nem jelentősen valósult meg.
Nem tudjuk, hogy a nagy horderejű változás elmaradása mennyiben köszönhető egy olyan „tervnek”, amelyhez talán Antall József is asszisztált. Szellemi környezetének visszahúzó ereje ugyanis valamelyest ilyen irányba mutat. Így — e feladással és Magyarországnak (az SZDSZ sajnálatos közreműködésével) a posztkommunista klientúrának való kiszolgáltatásával vált kínzóan törvény- és kényszerűvé, hogy 2006-ban olyan megmozdulások történjenek Magyarországon, amelyek önmagukat részben 1956 által képviseltekből vezették le, ám amelyek fegyelmezetlenség és forma tekintetében inkább az 1968-as diáklázadásokra emlékeztettek. Sajnálatos, hogy az Oroszországnak és az USA-nak újfent szervilis posztkommunista hatalomgyakorlás ezt — a média eszközein keresztül — csupán a „csőcselék zavargása” imázsa felé terelte. Még sajnálatosabb, hogy erre volt is lehetősége.
Ugyanakkor, ha őszinték vagyunk, a nyugati 1968 örökségét sem tekinthetjük teljesen homogénnek és egyértelműnek. Még a maoizmussal kapcsolatos, teljesen naív és rossz idealizálásban vagy a „jóléttel” szembeni szinte állatias fellázadásban is találunk olyan elemeket, amelyekben valami más, nem technikai és nem banális világ és élet iránti igény visszfénye mutatkozik meg.
vagy csak nem jelentősen valósult meg.
Nem tudjuk, hogy a nagy horderejű változás elmaradása mennyiben köszönhető egy olyan „tervnek”, amelyhez talán Antall József is asszisztált. Szellemi környezetének visszahúzó ereje ugyanis valamelyest ilyen irányba mutat. Így — e feladással és Magyarországnak (az SZDSZ sajnálatos közreműködésével) a posztkommunista klientúrának való kiszolgáltatásával vált kínzóan törvény- és kényszerűvé, hogy 2006-ban olyan megmozdulások történjenek Magyarországon, amelyek önmagukat részben 1956 által képviseltekből vezették le, ám amelyek fegyelmezetlenség és forma tekintetében inkább az 1968-as diáklázadásokra emlékeztettek. Sajnálatos, hogy az Oroszországnak és az USA-nak újfent szervilis posztkommunista hatalomgyakorlás ezt — a média eszközein keresztül — csupán a „csőcselék zavargása” imázsa felé terelte. Még sajnálatosabb, hogy erre volt is lehetősége.
Ugyanakkor, ha őszinték vagyunk, a nyugati 1968 örökségét sem tekinthetjük teljesen homogénnek és egyértelműnek. Még a maoizmussal kapcsolatos, teljesen naív és rossz idealizálásban vagy a „jóléttel” szembeni szinte állatias fellázadásban is találunk olyan elemeket, amelyekben valami más, nem technikai és nem banális világ és élet iránti igény visszfénye mutatkozik meg.
a magyar Liar
Bejegyzések
