A Józan Ész hatalmáról

2006. — szeptember 17. után, október 23. előtt

*

„Mindazokkal a fegyverekkel, melyeket ellenfeleink használhatnának ellenünk, nekünk is el kell látnunk magunkat. A törvénykönyv kifejezéseinek legfinomabb árnyalataival és fogásaival is tisztában kell lennünk, hogy igazolhassuk magunkat, amikor majd ítéleteket kell mondanunk, melyek rendellenesen arcátlanoknak és igazságtalanoknak tűnhetnek fel, fontos ugyanis, hogy az ilyen döntéseket úgy tálaljuk, mintha legmagasztosabb erkölcsi elveket fejeznének ki, törvényes formába öntve. Vezetőségünknek körül kell vennie magát a civilizációnak mindama erőtényezőivel, melyek között majd működnie kell. Körül fogja venni magát közírókkal, gyakorlati jogászokkal, közigazgatási tisztviselőkkel, diplomatákkal és végül olyan személyekkel, akik szakiskoláinkban legmagasabb fokú különleges képzésben részesültek. Ezek a személyek ismerni fogják a társadalmi szerkezet valamennyi titkát, jártasak lesznek minden politikai ábécé és szókincs nyelvhasználatában; meg fogják ismertetni velük az emberi természet mélységeit, az emberi léleknek mindazokat az érzékeny húrjait, amelyeken majd játszaniuk kell.”

*

2010.: Az úgynevezett „magyar parlament” leges-legutolsó ülésén az MSZP — valamint az időközben gyorsan eltüntetett SZDSZ a két párt szégyenletes és 2006-ban puha terrorba forduló 4+4 évét lezárandó — szánalmas „miniszterelnökjelöltje” egy még az úgynevezett „köztársaság” úgynevezett „alkotmányának” is ellentmondó törvényjavaslattal örvendeztette meg a hont. Az erről való szavazás nyíltan, tehát név szerint kellett történjen, minden bizonnyal a pontos dokumentáció kedvéért. A „köztársasági elnök” további vacilláció nélkül — vallási vezetők és egyéb közéleti szereplők egyértelmű zsarolása mellett — aláírta ezt az aggályos tartalmú és még aggályosabb körülmények közepette született firkálmányt (mindeközben ezzel egyidejűleg sokkal kisebb jelentőségű törvénytervezeteket továbbküldött újratárgyalásra és további elbírálásra a megfelelő szervekhez).

*

K. Z. (kápó) úrnak sok szeretettel:

A kommentálás lehetőségét — korlátozandó az ellenvéleménnyilvánítás szabadságát — letiltottam.

Falco chicquera

Vélemény a „törvényhozásról”

Az internetes fórumokon ölre mennek egymással a vitatkozók — köztük néhány szórakozásra szakosodott nick — : helyes-e a holokauszttagadási törvény vagy sem, ki szavazott jól és ki rosszul a Parlamentben, egy szinten kezelhető-e a kommunista népirtás, mint a náci, kinek a kicsodája micsoda, kinek-minek a micsodáját hova kellene pozicionálni.

Jönnek új és újabb nyilatkozatok, botrányosak és szívet melengetők, bicskanyitogatók és humánus lelket felmagasztosítók. Van, amelyik bizonyára „spontán”, és száz százalék, hogy főleg olyanok, amelyeket külfönféle politikai erők vetnek be megfelelően provokatív tálalásban, hogy sakkozzanak a démosz érzéseivel, indulataival, szimpátiájával, véleményeivel (ezen erők egy dologban közösek: mind szélsőbaloldaliak, azaz demokraták). Ez egy iparág, és sokszor ugyanazok nyomkodják a piros gombot, akik a zöldet, attól függően, mi a cél. Bábszínház, damilok, előre kiszámítható reakciók.

Nos, tőlem ilyen véleményt nem fognak olvasni. Igazából egyetlen dolgot tartok az egész kérdésben döntőnek: érvényesek lehetnek-e ránk olyan törvények, amelyeket erkölcsi és emberi nullák hoznak? Kell-e egyáltalán foglalkoznunk olyan véleményekkel, amelyeket jól meghatározott célok érdekében irányítanak, mozgatnak trágya manipulátorok, előre becsatornázott, korrupt szavazógépek és szánalmas médialakájok? Kell-e foglalkoznunk (pro vagy kontra) eleve manipulatív megfogalmazású rendeletekkel, amelyekre se igent, se nemet, se nemtudomot nem lehet mondani?

Nem.

Az igazság és rend helyzetéről hazánkban

„Igazságügyi és rendészeti miniszter”


Attila véleménye:

„Ennek faszkovicsnak minden gondolatata, intézkedése annyira rossz, minden megnyilvánulása annyira kisiklott és hamis, hogy az ember azt hinné, hogy ilyen nincs. Aztán láss csodát: dehogyis nincs!

Mára olyan véglények kerültek hatalomba itt Abszurdisztánban, amelyek egy csak nagyjából normális társadalomban a csatornatisztításnál és szeméthordásnál semmi esetre sem juthatnának magasabb beosztásba.

Tegnap felmerült bennem egy kép. Mivel minimum két, annyira másként gondolkozó tábor alkotja ezt a szerencsétlen országot, és olyannyira reménytelen ezek nézeteinek akárcsak minimális közelítése is: mi lenne, ha csatát rendeznénk részükre. Egyenlő létszám, azonos fegyverek (lőfegyverek előtti időkből, tehát kard, szekerce, lándzsa, íj és nyíl). Aztán hadd hulljon a férgese. »Mert — mint barátom szerette mondani volt — eddig csak a java hullott.«”

Az „Emberi Jogok Európai Bíróságáról” néhány szóban

Nemrég olvastam a Reakció, Josef Pröll és mások által már kommentált hírt, hogy Strasbourg elítélte Olaszországot, amiért az iskolai tantermekben feszületek vannak. Ez, úgymond, „sérti a más vallásúak és az ateisták érzékenységét”. — Eszem megáll. Lehet, hogy van ennél lejjebb, mert mindig van lejjebb és még lejjebb, de vajon hova? — gondoltam és gondolom most is. Olaszország szokásosan a katolicizmus fellegvára, ahol még az ateisták is azt mondják: hülyék ezek Strasbourgban?

Sokáig azt mondták egyesek, hogy az Európai Unió egy gittegylet, mostanra azonban kiderült, hogy nem gittegylet, hanem eredeti céljai szerint egy Európa-ellenes egylet. Nem csak gittet rág, tényleg, hanem akciózik: Európa ellen. Ez az „Európa” innentől ne hivatkozzon se rómaiakra, se görögökre, se senkire, csak önnön értéktelen emberszemétjére.

Egy.

Végülis kik vannak olyan sokan más vallásúak Olaszországban, akiket egy feszület „sért”? (Mi fáj, gyere mesélj...) Vannak, ugye, a zsidók, mármint a zsidó vallásúak, akiknek megvannak bizonyára a saját iskoláik. Ez tehát kiesett. Vannak a muszlimok, akik Jézust prófétának tartják, legfeljebb nem hisznek abban, hogy a kereszten halt meg. (És?) Hozzáteszem, hogy a muszlimok Olaszországban legfeljebb bevándorlók lehetnek, akiknek a normális hozzáállása új hazájukhoz a következő kellene, hogy legyen: köszönjük, hogy befogadtatok, köszönjük, hogy gyakorolhatjuk vallásunkat. De meg azt sem hiszem, hogy az EJEB muszlim szervezet. Akkor ki marad? A buddhistákat és a hindukat ugyanis biztosan nem zavarja a kereszténység. A hatásszünet ellenére, amit itt most tenni lehetne, megvallom, a leghalványabb elképzelésem sincs.

Kettő.

Vajon azt megkérdezték-e az olasz katolikusoktól, hogy ez a döntés sérti-e az ő vallási vagy akármilyen érzékenységüket? Ugyanis feltételezem, hogy igen.

Három.

Az EU váltig állítja, hogy nem szól bele a különféle tagországok belügyeibe. Ó, kérem, dehogynem, itt a világos, megcáfolhatatlan bizonyíték. Mi ez, ha nem a beleszólás beleszólása?

S íme, egy másik eklatáns példája az európainak csúfolt hecckreálmány kétszínű, otromba viselkedésének, újfent Olaszországgal, és indirekt üzenet-szerűen Magyarországgal kapcsolatban.

Végül még valami: vajon mik Európa és az egyes tagállamok legkínzóbb problémái? Az, hogy Pietro meg Silvia lát egy feszületet a tanterem falán? Vicces kedvükben vannak talán a strasbourg-i „hölgyek” és „urak” vagy egyszerűen idióták és zombik gyülekezete ez a hely? Tertium ugyanis non datur.

Quis — egy felszólalás

„Elnök úr, tisztelt képviselőtársaim, tisztelt Elnökasszony. A lisszaboni szerződés aláírásáról folytatott mindenféle vita felesleges mindaddig, amíg a legalapvetőbb értékeinket nem tisztáztuk egymással. Engedjék meg, hogy pár példát hozzak fel Európa legnagyobb jogfosztott kisebbségével kapcsolatban, a kárpát-medencei, határon túli magyarsággal kapcsolatban. Tudják-e azt például, hogy egy európai uniós tagországban a kétmilliós európai magyarság területi önrendelkezése még a mai napig sincs napirenden, holott mindannyian tudjuk, hogy a területi autonómia egy európai jogi intézmény? Tudják-e, hogy ugyanebben az országban, Romániában, több tízezer csángó magyar a mai napig nem imádkozhat és nem tanulhat az anyanyelvén? És itt van még egy nálam is fiatalabb állam, Szlovákia ügye, a szlovák nyelvtörvény ügye, amelyet méltán nevezhetünk Európa szégyenének. És mindennek a teteje, hogy vannak olyan aljas politikusok, akik tárgyalási alapnak használják az emberellenes Beneš-dekrétumokat. Hát milyen diktatórikus, rasszista Európában élünk, ahol a Beneš-dekrétumokat tárgyalási alapnak lehet tekinteni? Elegünk van abból, hogy mindig a demokrácia álarca mögé bújva erőltetik ránk a diktatúrákat. Mi, jobbikos politikusok, egy Beneš-dekrétumok nélküli, egy szlovák nyelvtörvény nélküli, egy lisszaboni szerződés nélküli Európában szeretnénk élni, ahol egyetlen magyart sem üldöznek. Swoboda úrtól pedig megkérdezném, ha azt mondja, hogy nincsenek hatályban a Beneš-dekrétumok, mikor kárpótolták a károsultakat? Köszönöm szépen.”

Shakespeare-t betiltani!

„Ez a bolond; nem másképp a szerelmes:
Cigánynőből is Helenát csinál”

Ez borzasztó, kedves Hölgyeim és Uraim.

Shakespeare-t, meg a fordítóit azonnal tiltsák be, az olvasóit csukják le.

Ma, a Kézmosás Világnapján az EU-ban is szóvá teszem a dolgot. Legvégső esetben a Hágai Bíróságra is elmegyek.

Kik és mi okozzák a Jobbik előretörését?

Nos. Egyesek talán „reklámnak” fogják beállítani, hogy a Jobbikról szólok. Van abban igazság, hogy az van, amiről az ember beszél. De azért ez nem ennyire egyszerű. Az ember ostoba struccpolitikáját is elrejtheti egy efféle „okos” magyarázat mögé. Ha nem beszélünk róla, a Jobbik nem fog előretörni? Repülő mókus legyek, ha nem. Ez a folyamat már zajlik. Kérdés, hol indult el, és milyen erők táplálják a processzust.

Több határpontot meg lehetne nevezni. Mi most nem szeretnénk a történelemben túl messzire visszamenni, még 1919-ig, 1956-ig vagy a rendszerváltás körüli évekig sem. Elégedjünk meg 2002-vel, majd — kis ugrással — 2006-tal.

Sejtik már, hogy miről lesz szó? A felelősségről, amely ha nem is kollektív fogalom, mindenesetre többekre is — különböző mértékben és módon — kiterjedhet. Vannak persze a magyarországi politikusok közvetlen hatókörén túlterjedő okok is, amelyekre most nem vetünk pillantást. A felelősség kérdését emitt nem absztrakt, jogállami módon, hanem természetes, életszerű módon vetjük fel.

A felelősség egyértelműen terheli például az MSZP-t, az MSZMP utódpártját, amely bent akart és akar maradni a hatalomban, miután egyszer már leszerepelt a kádárizmus alatt, majd újra és újra bemutatva, hogy nem változott meg, teljes mértékben hiteltelenné vált. Terheli az SZDSZ-t, amely ma már, az EP-választások után másképp fogalmazó Fodor Gábor szerint is rossz politikát folytatott (bár Fodor még mindig nem látja át, hogy miért is). Ezek azonban túl nyilvánvaló felelősök ahhoz, hogy most velük foglalkozzunk.


Felelős-e a FIDESZ és (öntudatlanul vagy naívan) a FIDESZ holdudvara, azok, akik e párt iránt szimpátiát ápolnak? Loxon szerint igen. 2002-ben a FIDESZ elvesztette a választást. Lehet azt mondani, hogy ez így alakult és kész. A helyzet azonban nem volt ilyen egyszerű. Az a politikus, aki nem érzékeli az országban uralkodó hangulatot és a megszólaló hangokból nem tud tájékozódni az irányról, amelyben a dolgok haladnak, rossz politikus, vagy nincsenek körülötte megfelelő politológusok. A FIDESZ-nek, körülbelül 2002. első hónapjaiban elvileg be kellett volna kapcsolnia a szeizmográfját, és kampányolni (szeizmográf nélkül is kampányolnia kellett volna, mert — ha már demokráciában gondolkodunk — egyetlen demokratikus párt sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne kampányoljon). A mai napig nem találtunk rá értelmes magyarázatot, miért nem tette ezt. Amikor az elbizakodott (?) Orbán Viktor — gyengén jóközepes gazdasági teljesítményére oly büszkén — nem kampányolt (vagy pocsékul és amatőr módon megválasztott tömegkommunikációs szakemberei azt javasolták neki, hogy ne tegye), akkor pártja szempontjából óriásit hibázott. Ezt a hibát Pokorni Zoltán fejelte meg, amikor a választási eredményeket látva, amely az MSZP győzelmét és a FIDESZ-t kéretlenül támogató MIÉP parlamentből való kiesését hozta, azt nyilatkozta, hogy az eredmény „a demokrácia győzelme”. Eltekintve attól, hogy mi csak kuncogunk a demokrata ideológián, hiszen igaz rá az aforizma: „Hogy a nép teljesen alkalmatlan arra, hogy válasszon, azt többek között az mutatja, hogy amikor a nép nem azt választja, amit bizonyos politikai erők kívánnak (és minden választás után vannak ilyen politikai erők, tudniillik a választások vesztesei), akkor azt mondják, hogy félrevezették a népet; ha viszont azt választják, amit helyeselnek, akkor ugyanezek azt mondják, hogy a nép bölcsen döntött. Mert hiszen aki félrevezethető, annak miféle jogosultsága lehetne arra, hogy válasszon?”*, meg kellett állapítanunk, hogy a FIDESZ a kampány hiánya után még rossz lóra is tett: inkább az MSZP győzelmének örült, mintsem a saját vereségén és a MIÉP kiesésén szomorkodott volna (mely utóbbi esemény a FIDESZ parlamenti kapacitását lehetetlenítette el, tudniillik a MIÉP ellenzéki frakciója mindig a FIDESZ konstruktív támogatója volt).

Mármost, ha valaki innentől nem venné komolyan írásunkat, annak elmondom, hogy lehet kritizálni a MIÉP-et, jogosan. Azt, hogy e párt vezetője mennyire kompetens és racionális elme, mutatja, hogy Vona Gábort szefárd zsidónak nevezte. Ugyanakkor elfelejtették, hogy a MIÉP mögött álló körülbelül 4-5 százaléknyi ember (aki a FIDESZ-t támogatta), meggyőződésből állt a párt mögé, nem haszonvágyból, valamint hogy ezek az emberek becsapva érezhették magukat, a FIDESZ-t pedig kétszínűnek és köpönyegforgatónak láthatták, sőt az MSZP szövetségesének. Mikor mondott volna le az MSZP a FIDESZ javára jelöltjeiről? Soha. A MIÉP pedig pontosan ezt tette. Ennek ellenére, Orbán még Csurka azon — ezúttal racionális — és szintén FIDESZ-párti javaslatának sem tett eleget (félve SZDSZ-esek ócska vádjaitól), hogy számoltassák újra a szavazatokat (miután magától nem jutott eszébe). És mindennek ellenére Pokorni a demokrácia győzelmét ünnepelte az MSZP D-209-es „miniszterelnökének” hatalomrakerülésével!

Azonnal megszületett a felháborodott, radikális válasz. Budaházyék a Lelkiismeret '88 csoporttal eltorlaszolták az Erzsébet-hidat. Akkor még lehetett legyinteni, azt mondani, hogy néhány száz hőzöngő emberről van szó. Csurka mindenesetre — újfent értelmesebbik elemző énjét elővéve — kijelentette, hogy eztán Magyarországon kétpártrendszer lesz. Úgy is lett.

• Kapcsolódó korábbi L.-emzés: Morvai Krisztina a Kereszttűzben és egy kis Cavinton

Eljöve az Úr 2006. esztendeje, és a FIDESZ ismét minimális különbséggel elvesztett egy választást. Miért? Mert ismét túl magabiztos volt? Vagy már 2002-ben is valamilyen háttéregyezség kötötte az MSZP-hez? Az ember hajlamos efféle összeesküvéseket feltételezni, amikor ezt a megmagyarázhatatlan impotenciát látja. Talán az országgyűlési és az önkormányzati választások piaci elosztásáról volt szó a két párt között (divide et impera)? Talán valami másról? Az MSZP csalt (emlékeznek a Hír TV falusi riportjaira?) és a FIDESZ nem vizsgáltatta ki az eseteket? Nem tudjuk, de a vereség, és főleg az ahhoz vezető út mindenesetre nagyon gyanús volt, mind 2002-ben, mind 2006-ban.

És akkor következett, amire már mindenki jól emlékszik: 2006. szeptember 17. Az „őszödi beszéd” c. frenetikus pamflet hatása. Majd október 23. A jogos népharag amiatt, amit gondolkodó ember már évek, sőt évtizedek óta tudott. Mit tett a hatalmon levő MSZP-SZDSZ? Tudjuk. Mit tett erre válaszként a FIDESZ? Mondjuk ki: semmit. Mit szólt az EU, azon EU, amelynek Magyarország tagja, és amely csak akkor szól, ha a nem EU-tag Irán belügyeibe kell avatkozni, mert azok Izrael érdekeit keresztezik, azét az Izraelét, amely nem EU-tag és nem NATO-tag, és amely agresszorként lép fel a mai napig? Semmit. Mit tett Morvai Krisztina? Jött, és védelmébe vette a „provokatőröket”, az SZDSZ-t szemkilövető törpepártnak nevezte és Magyarországot Palesztinához hasonlította. Igaza volt? Ha voltak is provokatőrök, akik gyújtogattak, ha volt is „békés többség”, aki nem mert az utcára menni vagy az ablakból edényeket dobálni, ugyan, ki ne lázadt volna fel legalább magában ekkora hazugságok láttán? Kinek ne fordult volna meg a fejében Gyurcsányék hazugságai kapcsán — aki valamelyest is gondolkodni képes és tisztességes volt —, hogy bárcsak ő tört volna be a Magyar Televízió épületébe, hogy bárcsak ő kötötte volna el a díszlet-tankot? Megtették ezt helyette „provokatőrök” vagy primitív vagy bátor fiatalok és öregek, akiket aztán tárgyalásokra vittek. Ezekre rá lehetett kenni az abszurd vádat, hogy ők azok, akik Magyarországot demoralizálják, de a tüske mindenkiben ott maradt. És látva a harci hév csitulását a megfélemlítettség miatt, amelyet a rendőrség és az absztrakt jogállam cinikus színésze okozott, még egy rossz érzés született: a FIDESZ töketlenkedése miatti rossz közérzet Magyarországon, azok körében, akik bíztak Orbán Viktorban és a sok „Ébresztő Magyarország”-ban, „ultimátum”-ban és hasonlókban. Csoda, hogy Morvai Krisztina elkezdte megnyerni az emberek bizalmát, „Magunkfajták” és „Magukfajták” retorikájával együtt?

A lebutított magyar nép persze nem volt elég erős, nem állt majdnem egy emberként a „zavargások” mellé, nem vonultak némán és transzparensek nélkül sem tüntetni többszázezren a parlament elé, ami a legcélravezetőbb lett volna. Így a „békés többség” otthon, a TV1 előtt szurkolt a „huligánoknak” vagy bevett egy nyugtatót és azt mondta, legyen már vége, ha egyáltalán értette, mi ez a „csetepaté”.

Nem természetes-e tehát, hogy kialakultak az összeesküvéselméletek, amelyekről a mai napig nem tudni, van-e valami alapjuk: „a FIDESZ és az MSZP összejátszik”; „minden parlamenti párt egyazon bábszínész kezének ujjai” stb. Az SZDSZ-nek a rendszerváltás óta gyászos szerepe nyomán megszületett, majd megerősödött az a meggyőződés, hogy a szálak mozgatói a zsidóság köreiben keresendők. Táptalajt adott ennek a FIDESZ is, emberi ésszel ugyanis érthetetlen volt, hogy a magyar illetőségű FIDESZ, Magyarország lakosságának állítólagos képviselője miért nem áll a teljesen joggal elégedetlenek élére vagy legalábbis mellé, és miért nem követeli a kormány távozását, miért nem védi meg erkölcsileg, határozott kiállással vagy akár valamiféle odahatással a tüntetőket (Révész Máriusz ehhez kevés volt). A „demokratikus játékszabályok betartása” — a nép egy jelentékeny részének hangulata ellenére — egy ilyen morálisan és minden tekintetben válságos esetben ugyanis nem a tisztességesség, hanem a cinkosság benyomását keltette. Ha a pluralista demokrácia társadalmi szerződésen alapul (függetlenül attól, hogy ezt a „társadalmi szerződést” hol és kik írták alá), akkor megköveteli a szerződésben foglalt feltételek megbízható betartását. Az MSZP ezt elmulasztotta, méghozzá súlyosan, ráadásul — ez az igazán súlyos — csőcseléknek nevezte azokat, akikben emiatt erős erkölcsi igazságtalanságérzet támadt.

Kialakult tehát a „nem vagyunk otthon a saját hazánkban”, a „nincs józan beleszólásunk” és az „ellenségként kezel minket a hatalom” érzése. Megerősítette ezt Gyurcsány Ferenc és kormányának politikája? Igen. Gyurcsány olyanokat nyilatkozott, hogy „el lehet menni”, tudniillik, Magyarországról, akinek nem tetszik, ami a saját hazájában folyik. (Fel sem merült benne, hogy ő mondjon le és menjen el.)

Létrejött az „alkotmányozó nemzetgyűlés” vágya, az új, valódi rendszerváltás igénye, bármilyen groteszkül is hatott, és bármennyire inkompetens volt a társaság, amely felvetette.

Erre jött a Jobbik: „Magyarország a magyaroké”. Tudják, én nem vagyok nacionalista (sőt, Horváth Róberttel egyetértve úgy gondolom, a nacionalistákra ráférne az alapos tanítás), de amikor az ember azt érzi, hogy a zsidók és cigányok jogos vagy jogtalan sérelmeit mindig készségesen kézbe veszik a kormányzó erők, viszont mindenki más igazságérzetét pedig csőcselék-igényként, hétköznapi fasizmusként és avas nosztalgiázásként bélyegzik meg, akkor törvényszerűen sokakban felmerül a „mi, belgák, hova álljunk” érzés (mert hogy ez a vicc sokkal inkább a Fodor Gábor szerint — még most is ezt szajkózza... — „eredetiség nélküli” magyarokra igaz ma már, mint azokra, akiknek úgy tűnik, még lehet identitásuk, ld. fentebb linkelt interjút). Mi van a magyarsággal, amely állítólag népek olvasztótégyelye, mégis gyűlölettel „kirekeszti a kisebbségeket” (contradictio in terminis)? Törvényszerű, hogy azok, akik úgy érzik, „el lehet innen menni”, hangsúlyozottan magyaroknak kezdik érezni magukat, miniszterelnöküket pedig idegennek, aki azon fáradozik, hogy kilövesse a tisztességes magyar állampolgárok szemét és elküldje azokat melegebb vagy hidegebb éghajlatra. Természetes és törvényszerű, hogy egy ilyen helyzetben a nép elkezd hallgatni azokra, akik ezt kimondják, akik nem csak narancssárga lufikat eregetnek valamely vekkeres kortesgyűlésen. Meg tetszettek érteni ezt? Mert ha igen, akkor jöhet a következő pont. Ha nem, akkor lapozzák fel az orvosi lexikonokat, hogy mi az imbecillitás gyógymódja. Sajnos én sem ismerem.

Mármost eljutottunk oda, hogy az emberek egy jelentős része bizalmatlanabbá vált a FIDESZ iránt, ámbár természetesen korántsem annyira, mint azon pártok iránt, amelyek a 2006-os események közvetlen főszereplői voltak. Látva és bőrükön tapasztalva a gazdasági süllyedést elindult a természetes és általában minden négy éves ciklusban megismétlődő ellenkező oldalra tolódáson túli „jobbratolódás”.

A FIDESZ ekkor újabb hibát (hibát? Szándékosságot?) követett el. Nem elégedett meg azzal, hogy szólamokat puffogtasson és teátrálisan keresztbetett kézzel nézze, ami folyik, hanem elkezdett összeesküvéselméleteket gyártani arról, hogy a fent már vázolt okokból egyre erősödő és heterogén radikális szélsőjobboldalt egy tömbként jelenítse meg az MSZP-vel és — horribile dictu — az SZDSZ-szel, amely kicsit későn kapott észbe, hogy a koalíciót ott kellene hagyni, sőt ezzel még egy „árulást” is elkövetett, így támogatóinak bizalmát végképp elvesztve, általános megvetéstől övezve ment a süllyesztőbe. (Ha jól megfigyeljük, felmerül, hogy ezzel az összeesküvés-elmélettel a FIDESZ burkoltan antiszemita kártyákkal is játszott, de ebbe most ne menjünk bele, mert az SZDSZ ugye nem zsidópárt, és ezt soha, egyetlen paranoiás ember sem gondolta komolyan, még Bauer Tamás sem.) Az összeesküvés-elméletet persze nem biztos, hogy maguk a FIDESZ körei találták ki, de meg kell állapítanunk, hogy nagy tetszést aratott náluk és élni kezdtek vele. Egészen addig viszonylag zavartalanul tették is, amíg el nem érkezett 2009. június 7-e, és a Jobbik váratlanul jól szerepelt, az SZDSZ pedig eltűnt a porondról. A Jobbik pedig azonnal kifejezte, hogy a főbűnösnek az MSZP-t és az SZDSZ-t tartja, a FIDESZ-t egyszerűen csak „polgári liberális tömb”-ként írta le, amellyel készek az együttműködésre.

Mi mármost a teendő? — rettent meg a FIDESZ. El kellene ismerni, hogy a nemzeti radikalizmus megerősödött, hogy van cigány-probléma, és az nem csak értelmiségi probléma. Szégyellték mindezt Európa előtt, az előtt az Európa előtt, amely 2006-ban mélyen hallgatott, s amelynek sajtóját Konrád György arról tájékoztatta, hogy a FIDESZ áll az utcai zavargások hátterében? Az előtt az Európa és Nyugat előtt szégyellik ezt, amely sorra toloncolja ki az érkező cigányokat, vezeti be a vízumkényszert miközben még muszlim tömegek befogadására is kész? Nem egyszerű képmutatás és/vagy gyávaság ez?

A FIDESZ kutyaszorítóban érezhette magát. Megkezdődtek a tanácskozások, hogy akkor most mégis hogyan lehetetlenítsék el azokat a „primitív állampolgárokat”, akikre egészen eddig csőcselékként, MSZP-bérencként tekintettek, miközben a Jobbik ennek ellenére folyamatosan kifejezte, hogy a FIDESZ-szel kész együttműködni, az MSZP-vel azonban soha (hasonlóan a MIÉP esetéhez).

Sajnos-sajnos a demokráciában számba kell venni, hogy a nép egyszerű emberekből is áll, sőt, ők vannak többségben. Sajnos, észre kell venni, hogy felébresztehető nem csak bűntudatuk, hanem nemzeti érzéseik is. Az ezt követő démonizálásnak tehát immár a Jobbik közönségét kell megszólítania. Menni fog-e ez úgy, hogy azt hajtogatják, a Jobbik szavazóit az MSZP-től szerezte? Nem egy újabb impulzust adnak ezzel a már amúgy is mondhatni paranoid szélsőjobbnak? Nem azt erősítik a nemzeti érzületűekben, hogy a FIDESZ ismét hátbatámadja azokat, akiket konstruktív ellenzékként is használhatna? (Mindenesetre konstruktívabbakként, mint az SZDSZ-t valaha is használhatná?) Nem azt üzenik ezzel az EP választáson 15%-ot elért Jobbik támogatóinak: „hülyék vagytok, komcsik vagytok, vidékiek vagytok”? S amikor a Magyar Gárda feloszlatása ellen ülve tiltakozókat a teljesen leszerepelt hatalom, az internacionálét motyogó Bajnai által kitüntetett rendőrsége alig minősíthetően ízléstelen módszerekkel feloszlatja (miután a hiperalázatos Bajnai Izraelben járt, bizonyára nem vagy nem csak gazdasági kérdésekről tanácskozni) —, akkor hol marad a FIDESZ tiltakozása és kritikája? Hol marad az ígéret, hogy a FIDESZ előrehozott választásokat fog követelni? Meddig lehet nyújtani a „taktikai kivárás” rétestésztáját? Míg elmúlik egy generáció?

A televízió mint a Jobbik cinkosa?
Vagy az sms-küldők esküdtek össze a kurucokkal?

Nem úgy érzi-e ebben a közegben bármely igazmondásra hajlamos ember, hogy játszanak az idegeivel, hogy minél jobban el kell tűnnie, hogy újra belső emigrációba kell vonulnia (ugye, aktuális jelentést kap ez a megáporodott szó), hogy kétértelműségek között tartják fogva, hogy a bizalmatlanság légkörében fulladozva meg sem mer szólalni, mert nem csak saját, hanem mások testi-lelki jóllétét kockáztatja?

És most Orbán Viktor ismét azt üzeni, ő nem működik együtt sem az MSZP-vel (ami rendben is van), sem a Jobbik-kal (amit előbb meg kellene indokolni), a kettő egy kutya. Őt az emberek felhatalmazták (nocsak, máris?), és punktum. Nem a 2002-es és 2006-os elbizakodottság ez megint? Nem megint az a kétszínű magatartás, amely egy kalap alá veszi azokat, akik 20 év alatt minden percben aknamunkát folytatva tönkretették a rendszerváltással járó összes illúziót, és azokat, akik végig ezzel szemben álltak, előbb az MDF-ben bízva, lelkesen váltva a rendszert, aztán fél szemmel a MIÉP-et vizslatva FIDESZ-szimpatizánsként, majd megunva a FIDESZ gőzlevezető politikáját az összegyűlt gőzt a Jobbik-ba eresztették, s most majd arra szavaznak? Biztos abban Orbán Viktor, hogy a Jobbik — hacsak nem vét sorozatos taktikai hibákat — leszerepel majd a 2010-es választásokon? S ha nem, akkor mihez kezd majd? ENSZ-békefenntartókat hívat? Mert akkor lesz csak valóban igazolva, hogy akarata ellenére vagy akarattal magyarellenes politikát folytatott. Akkor szégyenül csak meg igazán az ország. Mint egy banánköztársaság, egy afrikai ribillió színtere vagy egy balkáni darázsfészek fog akkor szerepelni Magyarország a hírekben. Igazi Tirpákland lesz.

• Horváth Aladár Európa azonnali segítségét kéri
• A Süddeutsche Zeitung téved ***
  

Persze ne szaladjunk képzeletben túl messzire. Tegyük fel, hogy a FIDESZ-szimpátia stabil, a Jobbik pedig valamiképp — okos FIDESZ-politikával vagy saját hibájából — visszaszorul, akik pedig naívan „a radikalizmus mellé csapódtak”, „kijózanodva” megtérnek a FIDESZ kebelére, és minden jó lesz, ahogy egy rendes világban kell. A cigánykérdés majd valahogy megoldódik, a kádári generáció kihal, 4 év múlva is FIDESZ-többség lesz, aztán megint és megint, s a gazdasági világválságnak is egyszer vége lesz. Vagy nem, de ezt már úgysem láthatjuk előre.

A hamis összeesküvéselméletek viszont bizalmatlanságot szülhetnek a kiagyaló felé, majd szélsőséges bizalmat az iránt, akiről igaztalanul szólnak. Hovatovább a FIDESZ és szimpatizánsai ezekkel azt mondják: aki nem nekünk és csak nekünk hisz, az MSZP-s, baloldali. Valamint azt, hogy „mi nem bízunk bennetek” és „nem kelletek nekünk”. A Jobbik ettől még inkább megerősödhet (akár lelkületben, akár számban), s fennáll a veszélye, hogy ez viszont beindítja a másik, szintén „mesteri” összeesküvéselméletet, mely szerint Orbán a Jobbik alá adja a lovat.



Végül szóljunk a Jobbik felelősségéről is, pontosabban a Jobbik vezetőinek felelősségéről. Morvai Krisztina, aki legújabban zsidóként van aposztrofálva (vajon milyen körökben?): tevékenysége hiánypótló volt 2006-ban, és ami a hazájukból miniszterelnökileg kiutasított állampolgárok fejének felemelését illeti, e tekintetben tulajdonképpen azóta is. A személyes stílusát lehet vitatni. (Privátim van vele némi bajom — de kritikusainak stílusával és mondanivalójával épp annyi, ha nem több.) Csak azt kérdezem: miért nincs helyette olyasvalaki, aki ugyanezen kérdéseket és követeléseket diplomatikusan, finoman és mindenki számára elfogadhatóan fogalmazza meg nap mint nap (aki hivatásának tekinti a politikát)?

Vona Gábor állítólag „polgári körösként indult”, volt már szefárd zsidó — mint ahogy újabban már mindenki zsidó, Ahmadinezsád,** sőt az Al-Kaida szóvivőjének nagyapja is, ez, úgy tűnik, egy új divat —, volt már cigány (vajon kik mondják ezt rá?). A legegyszerűbbet nem feltételezik róla: viszonylag egyszerű képlet, aki, úgy tűnik, megalkuvás nélkül harcol azért, hogy a Magyarországgal kapcsolatos nemzetközi és belpolitikai viszonyok nyíltak és világosak legyenek. Lehet, hogy ez a feltételezés sem állja meg a helyét, és Vona beépített ember? Lehet. Nem tudjuk. De az ártatlanság vélelme ebben a fantasztikusan működő jogállamban, ahol mindenkit megillet, őt is megillethetné, és vele együtt minden állampolgárt.

A Jobbik alakulásakor is voltak máig meg nem értett személycserék stb. De ha valaki szkeptikus, akkor legalábbis az összes összeesküvéselméletet fel kellene sorakoztatni egymás mellett. Kvalitáshiányai ellenére a kérdések, amelyeknek a Jobbik hangot ad, kérdések maradnak, az egyszerű magyar emberek, például gazdák, akik csalódhattak Torgyánban, Dávid Ibolyában ás másokban, szimpatizálni fognak vele.

A magyar „nemzeti radikalizmus” további képviselői is becsületesnek tűnnek. Esetleg beszervezték őket? Még ha így is volna, és például a cigánysággal, Magyarország katonai erejével, trianoni határokon túli magyarsággal kapcsolatban nincs probléma, akkor miért érezhető mégis a feszültség? A HVIM vagy a Gárda gyártotta le a „mélyszegény” rétegeket? Toroczkai kreálta a Benes-dekrétumokat, a szlovákiai nyelvtörvényt, a vajdasági konfliktusokat? A Jobbik verette és lövette a fideszes tüntetőket 2006-ban az úgyenevezett rendőrséggel, amely még a nagyvárosokban sem járőrözik rendesen? A Jobbik oszlatta fel a magyar hadsereget és ő állította Szekeres Imrét honvédelmi miniszternek? Bántott egyáltalán a Jobbik vagy a Magyar Gárda eddig valakit? S végül hithű, őszinte, „nem-cinikus” demokratáknak: honnan a Jobbik „piaci részesedése” a demokratikus szupermarketben, ha nincs semmi alapja a mondandójának, s ha lényegében nem támogatja őket más, mint pusztán azok, akik alulról erősítik?

A Jobbiknak is vannak összeesküvéselméletei. Ezek egyike szerint a FIDESZ és az MSZP váltópártok, amelyek a „globális nagytőke” kezében vannak. Noha érdekes alátámasztást ad ezirányban egy Richard C. Holbrooke-kal készült interjú, ugyanezen interjú azt is kidomborítja, hogy Orbánról Holbrooke nem szól akkora lelkesedéssel, mint Horn-ról. Vajon miért?

A populizmus és a politikai háttéralkuk útvesztőjében nehéz eligazodni. Mindez persze komédia és illúziók színháza. Szigorúan nézve antimetafizikai börleszk, mélylélektani árnyjáték. Még távolabbról nézve csak egy kanálnyi, régen megposhadt nestea, amelyben nagy, vagy nagy lehet még a vihar.

Csontváry Kosztka Tivadar: Titokzatos sziget,
1903 körül olaj, vászon 33,5 x 48 cm
jelzés nélkül, magántulajdon

* László András aforizmája
** Ha így van, mindenesetre az -ian végű nevek örmény származásra is utalhatnak, ld. Szalosian [Szálasi].
*** Vajon fordít-e figyelmet a FIDESZ arra, hogy hazánkat kiegyensúlyozott színben mutassa fel a Nyugat előtt?

Ha nincsen gárda, miért nincs helyette más?

Tisztelt Tea-Kör Szerzők és Olvasók.

Levelet írt nekünk egy vidéki kulturális főváros lakója. Szerintem félrecímezte, a For a Better Tirpákbokrétásnak akarta írni, de úgy látszik, azt hiszi, hogy ez ugyanaz a társaság. Felvilágosítom, hogy nem, de a levele lényegét leközöljük, ha már így alakult:

Mint egyszerű tirpák alacsonyember ezt kérdezem én, amikor a városban járok, ahol élek. Én, az egyszerűember nem értem, hogy amikor a főbb sétálóutcákat vagy tereket vagy a mellékutcákat járom, akkor miért nem bukkan fel valahol egy rendőr, egy polgárőr, egy közterületfelügyelő, egy karabélyos, egy csendőr, egy katona, egy rendfenntartó közeg, egy gárdista. Egy zsandár, egy biztosúr, egy fakabát, egy zsaru, egy zsernyák, egy kopó... bárki, csak biztonságban érezhetné magát a lány, aki szembejön és kerüli a pirosposgásmosolygós tekintetem és meggyorsítja a lépteit, mint a macsek az ajtórésben, vagy én magam, akire humánus tekintetem miatt azonnal rácuppan az a szipus cigány, aki ordítozni és verekedni szokott a város kellős közepén, és akit minden turistaszezonban kiengednek, ha egyáltalán valaha beviszik (diliházba kéne, de az sincs), és aki a város bármely pontján előfordul, de újabban csak a központban, hogy mindenki sétáját — nyanyáét, papáét, tiniét, turbékoló párocskáét — tönkretegye — és ilyenből van ám minden ötven méteren egy. Nem tudom, ez valójában tényleg pénzt kunyermál-e vagy csak egyszerűen fenyegetőzik. Engem egyszer fényes nappal átölelt, egész testszagával, kitérni se tudtam az útjából — amikor balra mentem, balra jött, amikor jobbra mentem, jobbra jött —, és majdnem szemenköpött és majdnem lefejelt, úgy kérlelte a pénzem vagy rongy életem. Aztán mesélték, valaki egyszer jól megverte, azóta valamivel illemtudóbb, artikulálatlanul sem üvölt annyit azóta szegín.

Vagy az a négyfős cigánybanda-tag, aki idejön hozzánk pénzt kunyermálni szép, búgó hangon, lefestve életének szerencsétlenségét, és kabátja alatt megvillogtatja felénk az anyja kiskésit a város kellős közepín, fényes nappal vagy éjnek évadján, és ha nincs velem a vagány és sokatélt barátnőm, aki tudja, ilyenkor hogy kell beszélni egy őrülttel, akkor nem biztos, hogy szerencsésen kerülök ki a történésből. Én, a tirpák egyszerűember nem élem át úgy, hogy ez egy jó edzés a léleknek, hogy ez egy demilyen nagyszerű kihívás, hogy a szellemi fejlődés előcsarnoka és hogy még több ilyet, különben Haarlem-i mindennapok c. számítógépjátékot veszek a médiamárktban, ami ugyanerről fog szólni. Vannak ilyen nagyemberek, akik ezt tudják így szemlélni, de én nem. Nekem nincsenek vagány ötleteim, élhetetlen, élemedett, szatyrot cipelő egyén vagyok, aki nem ért a multikultúrálizmushoz, szkenofóbiásan féltem a kis életem és nem gondolom azt, hogy ez a karma ajándéka vagy valami hasonló.

Én, a hülyekisember, akinek testi ereje nulla, szeretnék látni egy őrbódét az utcasarkon, vagy két szablyával felszerelt marcona katonaembert, vagy egy mordályos pödröttbajszút, vagy legalább két kopasz árpádsávost, akik csúnyán néznek ilyenkor és eltessékelik azt az agresszív szipusgyereket, vagy azt a szemem előtt rongálót, vagy azt a szemem előtt erőszakoskodót, vagy azt a bicskásembert — jó lenne, ha mindegyikre jutna egy, de inkább kettő. Vagy szeretnék látni legalább egy járőrőzö rendőrautót, vagy egy állig felinkalozott kékruhás legófigurát, aki könnygázsprével annak a sötét alaknak közvetlen közelről a szemébe fúj, úgy, ahogy ott, a gárdatüntetésen csinálta. Vagy ha már nem fúj a szemébe, legalább vegye elő a sprét, megmutatni, hogy van olyanja. Mert én nem hordok kést magamnál, tetszenek tudni, lehet, hogy az szabálytalan is volna. Nem értek a magyarközlönyhöz.

És én, az egyszerűember nem északkelet-magyarországi faluban lakom ám, nem is a külvárosban, hanem egy Ojrópai Értelemben Vett Kúlturhális Fővárosban, annak is a kellős közepén.

Felőlem nevezzék polgárőrségnek, vagy rendőrségnek vagy csendőrségnek vagy karabiniérinek vagy bach-huszár úrnak vagy bárminek.

Nekem, az egyszerű tirpákembernek vagy tirpákasszonyiállatnak erre szükségem van. Igényem van rá. Szeretnék minden utcasarkon egy biztonságot adó fejet látni. Kedves állambácsi. Ez egy piaci rés, munkahelyteremtési lehetőség, tessenek betölteni. De aztán ne dilinós szipuscigányokkal, meg veresgárdistákkal, jó?

A mélyszegínség nem jó tanácsadó.

Egyébként liberális gondolkodású vagyok. Ezt az is mutatja, hogy kerékpáron járok, és az ismerőseim rendszeresen részt vesznek abba a tiltakozós izébe. Na, hogyishívják. Kritikus tömeg.

Bocsánatkérés a darazsaktól

Az alábbi egy quis lesz. Egy vers nyersfordítása. Kérdés: ki lehet az alkotó?

Megtorlásként a darazsak
Úgy megcsípték lábamat,
Hogy az begyulladt,
Bár véletlenül léptem egy cserjére,
Gondosan épített fészkükre.
Milyen annak az elméje,
Aki nem is érzi bűnnek,
Hogy ilyen dolgot művelt?

A társadalom metafizikája II.

Terebélyes árnyékot adó Tölgyünk nemrég megjegyezte, hogy az utóbbi időben mintha hiányoznának a hosszabb, saját kútfőből megfogalmazott elemző írások, amelyek Körünk tavalyi alakulását követően még nagyobb hányadát tették ki a posztoknak. Ez a kedélyes figyelmeztetés jogos, és magunk részéről igyekszünk eztán többször is újra megfelelni a juppiteri kívánalomnak.

Fogadják hát a szamovár kis posztját a gazdaság létrendi helyéről, melyben röviden kifejti, mit gondol arról, és bár azt nem tudjuk meg, hogy ez Maslow-nak tetszene-e vagy sem, de Loxon egész biztosra veszi, hogy nem tetszene, s hogy az viszont úgyis az ő baja.

„A gazdaság — már régóta, de főleg ma divatos (per definitionem liberális) elméletek követői így gondolják, melyek az ún. haladó forradalmak táptalajai voltak — mintegy önálló életet kell éljen, szinte magára hagyatva a politikától.” A Tea-Körben Tevvton már megmutatta egy posztjában, hogy ez mennyire nem így van, és a politikai prekoncepciók mennyire meghatározóak a gazdaság működése szempontjából (nem szeretném részletesen elemezni az érdekes írást, amelyről Notre Gloire találóan jegyezte meg: „először megijedtem a terjedelemtől, végigolvasva már inkább rövidnek tűnt”). Mindez ráirányítja valamelyest arra is a figyelmet, hogy a konzervatőr számára a gazdaság mondanivalóval bírhat, nem csupán mennyiségi mutatókkal, és nem csupán egy olyan „minőség” emlegetésével, amely lényegében csak a mennyiségért létezik.

E poszt kapcsán engedjenek meg egy bizonyára túl komoly, de szerencséjükre rövidre szabott elmélkedést a klasszikus indiai társadalomfelfogás illusztrációjaképp, amely Loxon szerint egyúttal egyetemes emberi minőségeket tükröz, és amelynek párhuzamai többé-kevésbé Európában is megvalósultak (a feudalizmus, a rendiség és a céhek formájában), amíg a kapitalizmus és a kereskedő-típusú polgár önimádata át nem vette a feudális gondolkodás helyét, fokozatosan kiszorítva azt.


Mint a fenti ábrán jól látható, a hinduizmusban a „kétszer született csoportok” közül az első, amely a szolgák fölött áll, a mesteremberek és kereskedők csoportja, akiknek tevékenységét a tulajdonszerzés, a tulajdon megtartása és használata, valamint a tulajdon transzformációja — művé és áldozattá változtatása — határozza meg. Az indiai társadalom felépítésében kezdetektől a vaiśya minőség képviselte az életnek ezt a területét, amely magasabban helyezkedik el a szolgai tevékenységnél, hiszen kreatív tudati uralmat követel, viszont — elméletben és gyakorlatban — regulált a (mainál jóval kiterjedtebb) politikaiság és a szellemi törekvés minőségei által.

Csupán már ez a kis ábra, valamint a fenti bekezdésben foglaltak is bemutatják a kapitalizmus alapvető hiányosságát és egyoldalúságát. A tulajdon, a gazdaság, a pénz: szellemi inspiráltság és politikai kontroll nélkül öncélúvá és destruktívvá válik. A tulajdon fogalma leszűkül a kézzelfogható és mélyebb értelem nélküli tulajdonlás területére, ezen belül viszont túlságosan előtérbe helyeződik, „mindent eldöntővé” válik. A kapitalista tulajdonlás kérdésével a modern jog akkor is csak mennyiségi és mintegy fizikai szinten foglalkozik, ha az eredetileg szellemi tulajdonlás által valósul meg.

A kapitalizmussal (bármennyire is szimpatikusabb, mint a kollektivizált kapitalizmus, azaz más nevén a kommunizmus) elszakadnak egymástól egy teljes organizmus alkotórészei, és ez a „szellemit” szembefordítja az „fizikaival”, illetve vice versa, mintegy a szellemit is bevonva az alacsonyrendű rivalizálás és a „termelés” körébe: nem abszolút és feltétlen jóvá, nem belső kötelezettséggé, hanem pusztán „életstratégiává” és piaci kérdéssé téve azt (vagyis immár nem azt). A vaiśya minőség ezen absztraktumának kapitalista abszolutizálása és totalizálása hasonlóképpen a piac (és ezáltal szolgai, valamint annál is alantabb elterülő igények) tárgyává és játékszerévé változtatja a művészet és a politika kérdéseit.* A hagyományokat is pusztán a többségi tetszés és az eladhatóság kategóriáiban méri, kiszolgáltatva a hozzá-nem-értésnek, az ízléstelenségnek és a lényegi hamisításnak, függetlenül azok szimbolikus értékétől és mondanivalójától. (Érdemes megfigyelni, hogy a hindu feudális társadalmat ábrázoló háromszög lefelé szélesedik, ami bizonyos szempontból az alább elhelyezkedő minőségek mennyiségi és ezáltal tömegi tényezőit emeli ki. Társadalomról beszélünk, hiszen efféle szellemieken alapuló organikus struktúra esetében beszélhetünk arról, úgynevezett „szerződések” esetén nem, vagy csak roppant csökevényes értelemben. A szerződés pontosan az a forma, amely kifejezetten a kereskedői mentalitás sajátja, szemben a feudalitás alapfogalmával, a hűséggel és a hozzá kapcsolódó áldozattal).**

Mihelyt a gazdasági kérdések általános érvényűből alacsony szintűvé és priváttá válnak (ún. „individualizmus” révén, amely nem jelent többet, mint a tömeg egyik elemévé válást), csak egy marad totális: a tömeg piaca. Ez fogja „regulálni” az összes többi területet, terét véve és keresztbe téve így a személyiség gazdag és kiegyensúlyozott kibontakozási lehetőségeinek. Ha ezen belül nincs további szabályozás (például a kamatrabszolgaság ellen), akkor ráadásul totális bankokrácia alakul ki, amely teret ad a legönkényesebb spekulációknak.

Ezra Pound így fogalmazott:

XLV. Canto

Uzsora miatt

Uzsora miatt nincs senkinek jó kő-háza
minden kocka simára csiszolt és illő
hogy arculatát minta díszítse;
uzsora miatt
nincs senkinek festett menny temploma falán
harpes et luthes
vagy ahol szűz fogad üdvözletet
s vágásból dicsfény árad;
uzsora miatt
nem látja senki Gonzagát, örökösit és ágyasait
kép nem készíttetik tartósságra sem együtt-élésre
hanem készíttetik piacra s gyors eladásra
uzsora miatt, mely bűn a természet ellen,
a te kenyered süttetik bűzlő rongyból
a te kenyered száraz mint a papiros,
amelyben nincs jó rozs, sem erős liszt
uzsora miatt az ecset vonala vastaggá lesz
uzsora miatt nincs élesen vont határ
és senki nem talál jó fekvést lakhelyül.
Kőfaragó elszakíttatik az ő kövétől
takács ugyanúgy az ő rokkájától
UZSORA MIATT
nincsen jó gyapjú az árusok kezén
s juh nem hoz jövedelmet uzsora miatt
Uzsora egyenlő a dögvésszel,
uzsora eltompítja a varróleánynak tűjét
és megakasztja a fonó kezének munkáját.
Pietro Lombardo nem származtaték uzsorától
sem Piero della Francesca; Gian Bellini sem uzsorától
s nem az festé »La Calunniá«-t sem.
Nem származtaték uzsorától Angelico, sem Ambrogio Predi,
Sem kőtemplom ezen írással: Adamo me fecit.
A Szt. Trophim templom nem uzsora által,
A Szent Hilár templom nem uzsora által,
Uzsora rozsdával marja meg a vésőt
Rozsdával eteti meg a mestert s mesterségét
A szövőszékben szétrágja a fonalat
Hímzésébe senki sem vegyít aranyszálat;
Az égkéket rákfene borítja uzsora miatt, szétfoszlik
karmazsin,
S Memlingjét nem leli smaragzöld
Uzsora megöli a gyermeket anyja méhében
Megakasztja a férfiú udvarlását
Bénaságot bújtat az ágyba
Fekszik az ifjú asszony s az ő férjura közé
CONTRA NATURAM
Kurvákat hoztak be Eleusisba
Hullák készülnek dáridóra
uzsorának parancsolatára.

(Kemenes Gréfin László fordítása)

Ilyen helyzetben a teakráciának külön minőségpolitikai bankkal kellene rendelkeznie, hogy átvegyék a hatalmat a mennyiség uralma felett. Különösen gazdasági világválság és nagymérvű banki spekulációk idején, amely helyzet szerves következménye a sokat hozsannázott kapitalizmusnak.

Írásunk előzményének tekinthető e hamvasi esszé címét kölcsönvételező posztunk: A társadalom metafizikája I.


* A modern demokrácia így nem is az athéni, hanem a tömegdemokrácia, azaz a polübioszi oklokrácia szinonimája.

** Meg kell jegyezni, hogy a legtöbb jól működő cég hátterében is láthatatlanul inkább a hűség, a névhez való méltóság húzódik meg, nem pedig a papírok, amelyek külső biztosítékokon kívül semmit sem garantálnak és főképp semmit sem adnak.

Egy kis aktuálpolitika, avagy sündörögjünk a rendőrség körül

Szép vasárnap délután volt, éppen Mr. Pharmacist-tal teáztunk, azután sétára indultam a városban. A Festetics utca és a Fiumei út sarkán azonban rendőrsorfal várt. Mögöttük, a távolban, szép csendben, fáklyákkal vonult a tömeg. Időnként valamilyen táblákat is vittek, de a sorfal által elzárt sarkon felgyülemlett egyre színesebb komplexumú várakozók számára ezek olvashatatlanok maradtak, minthogy háttal voltak. Bátorkodtam megkérdezni az egyik kékruhás személyiségtől, aki velem szemben állt, hogy megvédje az EMBERISÉGet a LEGNAGYOBB SZÉGYENtől: „Elnézést, tessék mondani, milyen felvonulás ez?” Válasza nemes egyszerűséggel így hangzott: „Nem tudom”. Nem is firtattam tovább, hátha még véletlenül értesülök valamiről.

Gyűltek, gyűltek a várakozók, s hamarosan egy másik frissen érkezett, hozzám hasonlóan kemény kötésű fiatalember is feltette a bonyolult kérdést a kis kopasz mellett álló nagy melák kékruhásnak (a száma 70xxx volt): „Megtudhatnám, milyen rendezvény ez?” A kielégítő riposzt nem maradt el: „Nem tudjuk”. A fiú persze türelmetlen, már-már erőszakos, sőt provokatív volt, nem úgy, mint én, aki világéletemben jógyerek voltam. Vissza mert kérdezni: „Nem tudják?” Replika: „Nem. Minket csak idevezényeltek”. Na, hát ezt végre megértettük. Őket odavezényelték, ezért nem tudják, miért állnak ott, mit őriznek és miért.

Hamarosan kiderült, hogy tényleg. đ:~o

A tömegből egy joviálisnak látszó, alacsony, kicsit görnyedt és meglehetősen erőtlen öregúr a rendőrsorfal felé igyekezett (tehát a vonulóktól visszafelé), láthatólag valamilyen vallásos eredetű fejfedővel és szemüveggel ellátva. A kék LEGO-figurák mögé ért, kedveskedve megfogta az egyik vállát, és két idős hölgyre mutatott a várakozók közül. Roppant udvariasan tudakolta, hogy bejöhetnek-e vele a felvonulásra. A LEGO-figura vacillált, majd azt mondta, megkérdezi. Addig is a többiek összezártak, míg ő távozott egy fém járműbe, ahol is feltehetőleg rádiótelefonon utasítást kért a központtól. Miután ezt megkapta, közölte a rabbiszerű kis vitraytamással, hogy nem. Az egy kicsit csodálkozott, és próbálta a hölgyeket mintegy átkarolva invitálni a kék angyalok között. Ám hiába, a rend szigorú őrének birtokában komoly parancs volt, így a hölgyek talán majd jövőre vehetnek részt a sétában.

Meg is fordult jólnevelt fejemben, hogy megkérdezzem, hogy erre a vonulásra lehet-e valahol jegyet kapni, mert szemmel láthatólag a Festetics utcából nem lehet csatlakozni hozzá, habár lelkem a szimpátia tüzében ég. A Credo-cafét meg sem kíséreltem a sarkon, főleg, hogy látszólag valami Karavánszeráj lett belőle. De ekkor egy visibiliter félroma-félmagyar párocska hímtagja azt találta mondani, hogy „Ezeknek semmi se jó, pedig már választottak nekik új miniszterelnököt. Még most is tüntetnek.” E szavak semmilyen hatást nem váltottak ki a néma várakozókból. Gondolom, mélyen elgondolkodtak, hogy „hát igen”, vagy hasonlók.

Ekkor már kifejezetten hiányoltam, hogy a Reakció TV nincs a helyszínen.

Felbátorodva az előző hangoskommentáron, megszólalt egy másik, nyúlszájú, vasalóállú várakozó: „Jehova Tanúi”. Erre egy kis derültség támadt.

Majd nem sokkal rá az előbbi férfiú így szólott: „Még a végén minket kezdenek majd lőni”, és fejhangon göcögésbe oldotta bizonyára valóságos kis aggodalmát. Ezzel a kis félénk monológgal nagyjából egyedül is maradt, pedig valószínűleg ez járt az emberek fejében: velünk szemben a rendőrség, és ezek a fakabátok nem tudják, mit őriznek (vagy tudják, de megtiltották nekik a beszédet). Jó taktika a felettesek részéről. Esetleg előtte kimosták az agyukat is ilyen halálfejesflakonos oldatban? Megigazították a frizut sünfésűvel? Ha mondjuk előveszem a telefonomat, hogy kamerázzak, rámszólnak? Kiemelnek? „Motoznak” egyet a testüregeimben? Zavarom a kilátást?

Mert hogy nem tudják, mit cselekszenek.

Mögöttük vonul Izráel, száraz lábbal át a vörös tengeren. Mi meg, egyiptomiak, lemaradtunk.

Végülis egyszercsak Izráel átért a pusztába, utánuk hat- nyolcszáz rendőrautó és egyéb kísérők, motorok, mentők stb. Végre a rendőrsorfal elállt onnan.

Akkor visszafelé mentem a Fiumei úton, ott még mindig forgalomelterelés volt. Egy autós befordult, közben megállt, és üvöltözni kezdett a forgalomirányító rendőrrel: „Miért nem veritek már szét ezeket a huligánokat!” Mire a járdáról egy roma férfi kontrázott a vele tartónak: „Ilyen emberek kellenének ebbe az országba, én mondom neked” — célozva az öklét rázó autós pofára.

Tovább. Messziről hallom, hogy egy cigány nő üvölt a F. út elején: „Erre van pénz, mi? Erre tudnak költeni a Gordonék”. A végén már igazán nem tudtam, ki kicsoda és kivel van.

De érdekes volt ott állni, nekem is megfordult a fejemben, hogy majd egyszercsak lőni kezdik az értetlen várakozókat, mint valami provokátor csőcseléket. Végülis egy rendőrosztagtól, akiknek arról sincs fogalmuk, mit csinálnak és miért, minden kitelik. Csak egy ukáz kell.

Nehezemre is esett elővenni a kamerát, és csak az volt a szerencsém, hogy már megtelt a memóriája a szoborparkban fényképezett szovjet hősi emlékművekkel. Így nem tudtam provokálni.

Itt van inkább akkor néhány ilyen kép. Tessék.

Erinaceinae — tanácsok kezdő tüntetőknek included

És valósághű jótanácsok, hogy elkerüljük a hasonló, abszurdnak cseppet sem mondható eseteket:

Law & Order #1. Bűn és bűnhődés

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy 24 éves lány Perzsiában. Perzsiában az emberek rettenetesen babonásak, ugyanis muzulmánok. A muzulmánokról nagyjából annyit kell tudni, hogy kivágják a nők csiklóját, terroristák, és minden demokráciát el akarnak pusztítani, kezdve Izraellel, folytatva az EU-val. A többi részletkérdés. Akit nagyon érdekelnek a perzsák, olvassa el a Perzsa leveleket.

Nekünk is furcsa, de Perzsiában vannak egyetemek és a nők tanulhatnak. Ez a lány is ezt tette. Sőt, jótékony gyűjtést szervezett egy nélkülöző fiatal férfinak, akivel amúgy sose beszélt, de az mindig olyan mereven bámulta őt. A fiú teljesen megszállottja lett a lánynak, és a megszállottja lett annak a gondolatnak, hogy neki feleségül kell vennie ezt a lányt. Sajnálatos, hogy a legőszintébb érzéseket is így eltorzítják a társadalom és a vallás ostoba és erőszakos szabályai. De hiába küldözte rokonait lánykérőbe, a lány nem volt empatikus, se szolidáris, és elutasította a lánykérést. A perzsákról azonban tudni kell, hogy szenvedélyes emberek. Nem olyan teszetoszák, mint a magyarok. Inkább olyan őszintén vadak, született lázadók, akiket a civilizáció nem tudott megrontani. Ilyen volt ez a fiú is. És talán a családi háttere is erre predestinálta. És nem tudta kezelni a visszautasítást.

Konkrétan kénsavat öntött a lány arcába. Ugyanúgy, ahogyan a modern korban a magyar, német, angol, olasz futtatók tették számtalan kiszolgáltatott prostituálttal. A lány teljesen megvakult, hiába küzdöttek a szeme világáért.

Perzsiában iszlám törvények vannak. A lány kérhetett volna pénzbeli kárpótlást a látásáért, de az embertelen törvények lehetővé teszik, hogy a büntetés szemet szemért legyen. Az ország legfőbb jogi méltósága hiába győzködte a kárpótlás elfogadására. A nő nem hajlott a kompromisszumra. Azt követelte, hogy a fiút vakítsák meg.

A bíróság előtt a fiú azt állította, hogy semmi rosszat nem tett. Az ítélet szerint mindkét szemébe kénsavat fognak csepegtetni. Az apja szerint ha tényleg megvakult a lány, akkor bizony jogos, hogy a fiát megvakítsák.

Az előítéletes gondolkodás, a „hagyományosan” merev férfi- és nőszerepek ilyen tragédiákhoz vezetnek. Az erőszak nem állíthatja meg az erőszakot.

- - -

A legfurcsább az, hogy az ehhez hasonló fizikai büntetést és az önbíráskodást dicsőítő horrorsorozat, A fűrész című horrorfilm milyen hatalmas sikert ért el világszerte, még a fejlett nyugati demokráciákban is. Ebben a filmben ráadásul egyes önkényesen kiválasztott kisebbségeket -- drogosokat, ú.n. „bűnözőket”, korrupt vállalkozókat -- ölnek meg. És mindenki tudja, hogy ez hová vezet. Lépéseket kellene tenni a betiltására.

... trükkök százai...

Így jár az az ország, ahol a kormány a bt.-k és kft.-k piti szélhámos világából kerül ki.

„Lovagiasság kora a múlté… Az okoskodók, ökonomisták, számítgatók kora jött el… Oda az élet megvásárolatlan bája… Oda az elvek iránti fogékonyság, a becsület tisztasága.” (Burke)
 

Kedvencünk: az evolucionizmus

Egy rövidke időre álljunk meg, engedjünk el mindent a kezünkből és gondoljunk erősen Darwinra. Ha ez megvolt, akkor gondoljunk erősen az államra. A mai jóléti államra.

Ha most nem érez valaki erős bizsergető érzést a gyomor tájékon, ne olvassa ezt tovább. A többiekhez szólok csak.

Darwin hívei szerint az anyag képes magát megszervezni, igen bonyolult, komplex, szinte már tökéletes struktúrákat kialakítani. Ennek létezéséhez és működéséhez nincs szükség semmiféle Intelligens Tervezőre. A hülyekeresztények Istenére pedig végképp. Ez ma, főleg Európában és az amerikai keleti-parti egyetemeken baloldali nézet.

Aztán gondoljunk az emberekre. Képesek rendet létrehozni maguk közt, vagy szükséges van egy rendet alkotó és fenntartó akaratra? Ez utóbbit úgy 500 éve konvencionálisan államnak, kormányzatnak nevezik. Sokak szerint a gazdasági bajok azt mutatják, nem hagyható magára a gazdaság, oda az állam avatkozzon be. Sőt, a szegénység, iskolázatlanság, családon belüli erőszak, daganatos betegségek és mifenék szintén az állami-kormányzati rendteremtő beavatkozásért kiáltanak. Ez is balos nézet leginkább.

Akkor összegezzük: egy virtigli baller hiszi, hogy az anyag képes önmagát megszervezni, életet létrehozni, irdatlan komplexitásokat, alkalmazkodást és mifenét a rend Istene nélkül (ID), míg ugyanő abban is megvan győződve, hogy amire képesek az eszetlen atomok és sejtek és csigák és bogarak és moszatok, arra nem képesek az ésszel bíró emberek. Nem képesek ugyanis önmagukat megszervezni, elrendezni, csak egy Intelligens Tervező Állam képes ezt megtenni velük. Ennyire bízik a bal az emberi értelemben.



Isten balra el, Intelligens Tervező Állam balról be.

Természetesen vannak, akik az emberi ügyekben is a spontán rend lehetősége mellett érvelnek, de azok nyilván ideológusok. De azok is, akik meg Isten mellett. Csak a fenti párosítás tudományos és konzisztens!

Amikor még az evolucionisták jószándékú magántudósok és nem tudományos hűbérbirtokosok voltak (Darwin és Spencer is a magánvagyonából élt), akkor törekedtek a konzisztenciára maguk is. A Fajok eredete előtt nyolc évvel, 1851-ben jelent meg Spencer Társadalmi statika c. könyve:

„Jegyezzük meg továbbá, hogy a húsevő ellenségek nem csupán eltávolítják a fűevők nyájából azokat az egyedeket, akiknek lejárt az ideje, de a betegeket, torz formájúakat és a legkevésbé fürgéket és a legkevésbé erőseket is kiselejtezik. Amely megtisztítási folyamat segítsége, valamint a párzási időszakban oly univerzális harc megakadályozza, hogy a faj leromoljon az értéktelenebb példányainak szaporodása révén; és biztosítja a környező feltételekhez teljes egészében alkalmazkodó és leginkább boldogságot hozó alkat megőrzését.

A magasabb rendű teremtmények fejlődése egy olyan forma felé irányuló haladás, amely képes e hátrányok által nem korlátozott boldogságra. Az emberi faj az, ahol a kiteljesedésnek meg kell valósulnia.

A civilizáció a megvalósulása utolsó szakasza. Közben, mind a létező emberiség jólétét, mind a végső tökéletesség kibontakozását ugyanazon jótékony, bár szigorú fegyelem biztosítja, amelynek az állati teremtmények is egészében alá vannak vetve: egy olyan fegyelem, amely könyörtelen a jó kimunkálása során: egy olyan alkalmasság-kereső törvény, amely sosem mentes a részleges vagy időleges szenvedést. Az alkalmatlan szegénysége, a balgák nyomorúsága, a lusták éhezése, a gyengék félrelökése az erősek által, amely oly sokakat »árnyékban és nyomorúságban« hagy, egy hatalmas, messze tekintő jóakarat végzései. Ahhoz, hogy az ember alkalmas legyen a társadalmi életre, az embernek nem pusztán a vadságát kell elveszítenie, de meg kell szereznie a civilizált élethez szükséges készségeket is. Az alkalmazás képességét ki kell fejleszteni; végbe kell mennie az intellektus ilyen változásának, amely alkalmassá teszi azt új feladatokra; és mindenek előtt, szert kell tennie arra a képességre, hogy feláldozza a kis közvetlen kielégülést egy távoli nagyobbért. Az átmenet állapota természetesen boldogtalan állapot. Nyilvánvalóan nyomorúság ered az alkat és a környezet meg nem feleléséből. Mindazok ránk ható bajok, amelyek a beavatatlanok számára ilyen vagy olyan megszüntethető okok nyilvánvaló következményeinek tűnnek, a fejlődés során végbemenő alkalmazkodás elkerülhetetlen kísérői. Az emberiség az új állapota kérlelhetetlen szükségszerűségei felé van szorítva — formálódik a velük való harmóniára, és el kell viselnie az ebből eredő boldogságot, ahogyan csak tőle telik.

A folyamatnak végbe kell mennie, a szenvedést el kell viselni. Semmilyen hatalom a földön, az államférfiak semmilyen ravaszul megtervezett törvénye, az emberiség semmilyen világjobbító tervezete, semmilyen kommunista panacea, semmilyen reform, amivel az ember valaha is előhozakodott vagy elő fog hozakodni, sem képes egy jottányit sem csökkenteni. Aszenveséeket talán felerősödnek és fel is erősödnek; és a megerősödésük megakadályozásában a filantrópok széles körben gyakorolhatják magukat. De a változással össze van kötve a szenvedés normális mennyisége, amit nem lehet csökkenteni az élet törvényének megváltoztatása nélkül.

Természetesen, amilyen mértékben e folyamat szigorát enyhíti az emberek egymás közötti spontán együttérzése, annyira helyénvaló, hogy enyhíteni kell; noha kétségtelenül kárt okoz, amikor az együttérzés megmutatkozik tekintet nélkül a végső eredményre. De az így keletkező hátrányok nem mérhetőek az egyébként nyert előnyökhöz. Csak ha ez az együttérzés a méltányosság megszegésére ösztönöz — csak ha az egyenlő szabadság törvénye által tiltott beavatkozást szül — csak ha így téve, az élet bizonyos sajátos területein felfüggeszti az alkat és körülmények közötti viszonyt, csak ekkor hoz tisztán bajt.

Ekkor azonban a saját céljait teszi tönkre. A szenvedés csökkentése helyett folytonosan növelni fogja azt. Azok szaporodását fogja elősegíteni, akik rosszul alkalmazkodtak a létezéshez, és ennek következtében gátolja azok szaporodását akik a legjobban alkalmazkodtak a léthez — azáltal, hogy kevesebb helyet hagy számukra. Hajlamos a világot megtölteni olyanokkal, akik számára az élet leginkább szenvedést hoz, és hajlamos kisöpörni belőle azokat, akik számára az élet leginkább örömöt hoz. Biztos nyomort hoz, és megakadályozza a biztos élvezetet.”

Pár évtizeddel később, immár Darwinra is hivatkozva, így folytatta Spencer:

Még kevésbé tűnik tiszteletreméltónak az a saját fajta iránti túlzott aggodalom, amely a más fajtából valók iránti teljes érdektelenséggel jár együtt. Ha ez a szenvedés megszüntetésére irányuló személyes erőfeszítésekre ösztönözne, akkor kiérdemelné az elismerésünket. Ha ezt az olcsó szánalmat kifejezésre juttató sok ember olyan volna, mint az a kevés, aki ideje nagy részét arra szánja, hogy segítse és bátorítsa, és alkalmanként szórakoztassa azokat, akiknek a rossz szerencséjük vagy esetlenségük miatt nehéz az élete, akkor feltétlen csodálatra volnának méltóak. Minél inkább úgy segítenek a szegényeken, hogy azok tudjanak segíteni magukon, és minél inkább közvetlenül és nem a távolból fejezik ki az együttérzésüket, annál inkább egyetérthetünk velük. De azok döntő többsége, akik törvénnyel kívánják a sikertelenek és lusták nyomorúságát enyhíteni, csak kis mértékben kívánja ezeket a rendelkezéseket a saját költségükre meghozni, főképpen mások költségére tennék azt — néha azok belegyezésével, de főképpen anélkül. Még ennél is inkább igaz, hogy azok, akiket arra kényszerítenek, hogy oly sokat tegyenek a nyomorgókért, gyakran hasonló mértékben vagy még inkább igénylik, hogy tegyenek értük valamit. Az érdemes szegény azok közt van, akiket megadóztatnak, hogy támogassák az érdemtelen szegényt. Mint a régi Szegény Törvény esetében, a szorgalmas és gondos munkásnak kellett fizetnie, hogy a mihasznák ne szenvedjenek, míg gyakran az extra teher alatt ő maga is tönkrement és egy dologházban kellett menedéket keresnie — miként manapság, a nagy városokban közcélokra beszedett teljes adó olyan magas lett, hogy »nem növelhető tovább anélkül, hogy ne okozzanak vele nehézségeket a szatócsoknak és kisiparosoknak, akik már elég nehéznek tartják, hogy megmeneküljenek a szegénységtől«. Így minden esetben a politika növeli azok fájdalmait, akik szánalmat érdemelnének, azért, hogy azok fájdalmait enyhítsék, akik a legkevésbé érdemelnek szánalmat. Azok az emberek, akik olyannyira együttérzők, hogy nem engedhetik, hogy a létért folytatott küzdelem az értéktelenek számára szenvedést hozzon el az ügyetlenségük és helytelen cselekedeteik eredményeképpen, olyannyira nem együttérzők, hogy szándékosan nehezebbé teszik a létért folytatott küzdelmet az értékesek számára, és rájuk valamint gyermekeikre mesterséges bajokat terhelnek a természetes bajok mellett, amiket el kell viselniük!

És itt visszaértünk az eredeti témánkhoz — a törvényhozók bűnéhez. Itt látjuk magunk előtt a legelterjedtebb törvénysértést, amit az uralkodók elkövetnek — amely törvénysértés olyannyira elterjedt és olyannyira szentesíti a szokás, hogy senki sem gondolja törvénysértésnek. Azt látjuk itt, hogy — miképpen a bevezetőben jeleztük — a Kormányzat, agresszióból és agresszió révén keletkezett, örökké elárulja eredeti természetét az agresszivitásával; és hogy az ami még közelről nézve is csak jószándékúnak tűnik, messzebbről nézve meglehetősen gonosznak — jóság kegyetlenség árán. Az ugyanis nem kegyetlenség, hogy a jobbak szenvedését növelik, hogy a rosszabbak szenvedése csökkenjen?

Az valóban csodálatos, hogy mennyire hagyjuk magunkat becsapni olyan szavakkal és frázisokkal, amelyek a tények egyik vonatkozására utalnak, míg teljesen figyelmen kívül hagyják a az ellenkező vonatkozásokat. Ennek jó példája, és illeszkedik a mostani kérdéshez, a »protekció« és »protekcionista« szavaknak a szabad kereskedelmet ellenzők általi használata és az, hogy a szabad kereskedelem hívei hallgatólagosan elfogadták azt. Míg az egyik oldal rendszeresen figyelmen kívül hagyja, a másik oldal rendszeresen elmulasztja hangsúlyozni, hogy az igazság az: ez az úgy nevezett protekció mindig együtt jár az agresszióval; és az »agresszionista« elnevezéssel kellene felcserélni a »protekcionista« elnevezést.

Ugyanis semmi sem biztosabb, mint az, hogy ha A haszna fenntartása érdekében B-nek megtiltják, hogy C-től vásároljon, vagy megbírságolják, ha C-től vásárol, akkor B-vel szemben agressziót követtek el, hogy »megvédjék« A-t. Nem, az »agresszionista« kétszer inkább alkalmazható a szabad kereskedelem ellenzőire, mint az eufemisztikus »protekcionista«; mivel egy termelő nyerhet, ha tíz fogyasztót megnyúznak.

A fent említett osztályok törvényhozási félrelépései nagy részt megmagyarázhatóak, és az elutasításukat enyhíti, ha messzebbről szemléljük az ügyet. E hibás cselekedetek gyökere abban a tévedésben rejlik, hogy a társadalom egy üzem; pedig az növekszik. Sem a múlt kultúrái, sem a jelen kultúrája nem nyújtotta jelentős számú ember számára a társadalom tudományos képzetét — egy olyan képzetet, mely szerint természetes szerkezettel bír, amelyben minden intézménye (kormányzati, vallási, ipari, kereskedelmi stb.) kölcsönösen össze van kapcsolva egymással — egy olyan képzetet, ami bizonyos értelemben organikus. És ha egy ilyen képzetet névleg el is fogadtak, nem fogadták el oly módon, hogy kihasson a cselekedeteikre. Épp ellenkezőleg, a testületi életben élő emberiségre közönségesen úgy gondoltak, mintha valami tészta lenne, amit a szakács kedve szerint alakíthat pitévé, felfújttá vagy lepénnyé. A kommunista félreérthetetlenül mutatja számunkra, hogy úgy gondol a politikai testre, mint ami megengedi, hogy kedve szerint alakítsa így vagy úgy; és sok parlamenti törvény hallgatólagos feltevése az, hogy a társult emberek, akiket ilyen vagy olyan kapcsolatokba rendeznek el, úgy fognak maradni, ahogyan azt nekik szánták.”

 

Demokratikus felelőtlenség

Sok-sok évvel ezelőtt az első számú demokráciában, mindannyiuk mintaképében járva éppen Manhattan-ben lődörögtem, amikor is észrevettem egy feketét, aki shell game-mel szórakoztatta és csalta meg a népet. Akkoriban ez mindennapos volt a budapesti Moszkva téren is, csak egy másik kisebbség művelte. Mivel e téren gyakran átjárok, alaposan megfigyelhettem a játékot: a beetető embert, a figyelőket, és a játékos trükkjeit. Ezek után nem volt nehéz feladat a fekete kolléga kezét követni. Nyertem 20 pénzt, de nem mertem elvenni. Neki is voltak figyelői, beetetői, és aki járt már arra, az tudja miről beszélek.

A mágus tevékenységének lényege a zavarkeltés. Elébb felcsigázza az érdeklődést, hiszen a beetető emberek könnyen nyernek, így a nép gyermeke is könnyűnek találja a játékot. Azonban amikor beszáll, akkor nemcsak folyamatosan beszélnek hozzá, hadonásznak a segédek, de a mágus is gyorsabb és trükkösebb lesz. A beetetett játékos a fejét-szemét kapkodja, és lövése nincs arról, hol is van a kis szivacslabda. A zavarodottsága eredményeképpen pénzét veszti, amit esetleg egy újabb és újabb körrel igyekszik visszaszerezni. Hiába.

Valami ilyesmi jutott apámfia eszébe a létező magyar demokráciáról. Most sokan a kiábrándítóan semmitmondó Churchill-idézettel válaszolhatnak, vagy a népuralom valamilyen szép megfogalmazásával. Hát kérem, én meg az Őszödi beszéddel válaszolok, és azzal, ami utána következett: trükkök százai és hazudozás éjjel-nappal. Ezeket még azzal sem lehet menteni, hogy értünk, a népért történtek, hiszen lassan 3 éve mi (én főleg!) fizetünk, mint a katonatiszt. És a trükkök százait és hazudozását beismerő miniszterelnök nem pusztán maradt a székében, de sok értelmiségi a védelmére is kelt. Eljött 2008 ősze, gyakorlatilag államcsőd, az országot gondnokság alá helyezték. Azóta nem érdemes „felelős magyar kormányról” beszélni, a minap járt itt a főhatalom képviselője. 2008 őszén hallhattuk Magyarország miniszterelnökétől, ki mindenki és mi minden felelős a kialakult bajokért, ő azonban alig-alig.

De értelmes-e általában a létező demokráciában „felelős kormányról” beszélni, ami eleink vágya volt? A felelős kormány gondolata a szerződéselméletek hozománya: aki nem felelős, az a despota és zsarnok, míg a jó kormányzás felelős az alattvalók előtt, azok elszámoltathatják. Ha valaki elkúrta, akkor számonkérik rajta, kisiskolás korától kezdve.

A jóléti állam és az egyéni felelőtlenség összekapcsolása régi megfigyelés, most nem erről van szó. Hanem a kormányzati, hatalmi felelőtlenségről, amit bizony eleink despotizmusnak, zsarnokságnak és hasonlóknak neveztek. A felelősség eltűnt, csak a fejünket kapkodjuk keresve a felelősség kis szivacslabdáját.

— Egyrészt szakértők hada dolgozott az elmúlt két évszázadban, hogy egyre újabb és újabb személytelen okokat találjon ki a személyesek helyett. Így aki személyekhez köt eseményeket és felelősségre vonást vár, az nem pusztán összeesküvéselméleteket sző, de primitív is, szemben a szakértők szofisztikált, személytelen okokként ható erőivel, kényszereivel, trendjeivel, struktúráival.

— Másrészt kedvencünk a komplexitásra hivatkozás.

— Harmadrészt, talán az egyik legfontosabb a magát önkormányzóként tételező demokráciában a hatalom átruházásának érve: a Leviathánban Hobbes érvel azzal, hogy a főhatalom minden tettének értelmi szerzői a szerződő egyének, és mivel az ember nem képes elnyomni önmagát, a főhatalom sem nyomhatja el a polgárait. Magyarul: ki a felelős az irdatlan államadósság gyors felhalmozásáért? A kormány és a Pojáca biztosan nem, hiszen nem magukra költötték, hanem a polgároknak osztották szét (többé-kevésbé). A polgárok biztosan nem, hiszen azok egy fillér államadósságot nem vettek fel, alá nem írtak semmit, és senkit ezzel a céllal nem bíztak meg. Akkor ki? Sem a kormányzat, sem a nép nem felelős. A dolgok csak úgy megtörténnek.

— Végül, a pártok kormányzása és a demokrácia nemcsak a sokszor emlegetett demagógok, hanem a szofisták uralmát is elhozta. Nincs igazság, sem józan ész, a Pojáca mellett is találnak nagyon-nagyon-nagyon jó érveket, ahogyan a D 209-es mellett is találtak, részben az önkéntes-lelkes értelmiségiek, részben a szakértő politikai marketing-cégek, a hivatásos hazudozók.

Ebben a világban virágzanak realistáink, akik szerint, miként az „itt a piros, hol a piros”-ban, csak a cash flow valóságos.

Karácsonyi ajándék Parlamentünknek

Loxon a Konzervatív Tea-Kör szerzői, különösen Tevvton nevében átnyújtja szerény ajándékunkat az úgynevezett magyar országgyűlésnek.

 

A meztelen királynő

Mi csűrés, csavarás, tegnap két fontos napról sem emlékezett meg kies teázónk. Az aradi vértanúkról és a bátor magyar miniszterelnökről azért meg-megemlékeztek mások. A miénk a szígyen.

Azért tegyük hozzá, hogy gróf Batthyány Lajos hűséges maradt az uralkodójához, miképpen a honvédség sem támogatta Kossuth trónfosztó tervét. De ahogy lenni szokott, a bajkeverő lelépett és Ámerikában ródsózott, és nem őt végezték ki.

Azonban egy másik tragikus esemény is történt október 6-án. Sajnos teljesen kiment a fejemből, pedig tudni illenék. Ez 1789-ben történt, amikor XVI. Lajos feleségét, Marie-Antoinette-et a csőcselék kiűzte lakásából.

Azt különösen kedvelem, amikor bolsevikivé vagy inkább muszkavezetővé lett cipészek és szatócsok mai unokái nevezik csőcseléknek mai kritikusaikat. Hát nézzük meg a balosok eredetmítoszát!

Történt, hogy a forradalomban hiába koboztak el, amit lehetett, mégis váratott még a Kánaán, így az éhező párizsi nők haragja teljesen érthetően azok ellen fordult, akiket addig is fosztogattak a forradalmárok. Az összesereglett nők Versailles-ba mentek, ahol kisebb ellenállás, 1-2 halott árán, 6-án reggel betörtek a királyi palotába. Két testőrét megölték, fejeiket pikára tűzték, lakhelyét feldúlták: a királynő alig tudott egy rejtekajtón elmenekülni a csőcselék elől.

„Az álomból a királynét először egy ajtónálló hangja riasztotta fel, aki azt kiáltotta neki, hogy meneküljön. Ez volt a hűség utolsó jele, melyet adhatott — rárontottak, s máris halott volt. Azonmód lekaszabolták. Vértől szennyes könyörtelen bérgyilkosok és haramiák bandája tört be a királyné szobájába, s bajonett- és tőrdöfések százaival lyuggatták ki az ágyat, ahonnan ez az üldözött asszony szinte mezítelen éppen hogy el tudott szökni, s a gyilkosok számára ismeretlen utakon menekült meg és talált menedéket az abban a pillanatban a maga élete felől is bizonytalan királyi férj lábainál.

Azután a királyt, hogy ne mondjunk többet róla, a királynét, s apró gyermekeit (kik egykor egy nagy és nemeslelkű nemzet büszkeségei s reménységei lettek volna) arra kényszerítették, hogy elhagyják a világ legnagyszerűbb palotájának szentélyét, amely távozásukkor vérben úszott, mészárlás szennyezte be, s szétszórt tagok, megcsonkított tetemek borították. Onnan királyságuk fővárosába vezényelték őket. Két személyt kihagytak ama oktalan, ellenállásba nem ütköző, válogatás nélküli mészárlásból, amely a királyi testőrséget alkotó, előkelő születésű, jó családból származó úriembereket sújtotta. E két urat az igazságszolgáltatás minden pompájával, kegyetlenül, nagy nyilvánosság előtt a bitóra vonszolták, s a palota nagy udvarán lefejezték. Fejüket lándzsahegyre tűzték, s a menet élén hordozták; eközben a királyi foglyokat, akik sorban következtek, lassan vezették tova, félelmetes ordítások, vérfagyasztó sikolyok, őrjöngő táncok, gyalázatos sértegetések, s a pokol dühöngésének kimondhatatlan förtelmei közepette, ami a legalantasabb asszonyi nép visszataszító alakját öltötte magára.”

A jelenetet, ahogyan a tömeg a védtelen és neglizsében lévő királynéra ront, Burke tette a forradalom jelképévé, miképpen az ártatlan nő kivégzése is a forradalom jelképévé lett.