A „közéleti” irónia kis problematológiája

Nos, itt most nem valamiféle irodalomelméleti vagy humánetológiai elemzést fognak olvasni, de akkor már inkább az utóbbit. Csak röviden. Az e témáról való írás szükségességét Szem nevű kommentátorunk egy (szerintem tudatos) megjegyzése éreztette velem e poszt alatt.

Ha az ember iróniával él olyan dolgok kapcsán, amelyeket a média valahogyan láttat, akkor óhatatlanul szembetalálkozik azzal a problémával, hogy indirekt módon elfogadja a média irányítását. Először is azt tematizálja, amit a média emberei tematizálnak, másrészt attól függően tematizálja, ahogyan azt a média tematizálja. Ez már rögtön két függőség. Aki ezek után még iróniát használ, az többszörösen megkaphatja tehát: a terhen túl, amelyet felvállal — s amelyet a média, illetve annak figyelése helyez a vállára —, felvállalja az értetlen vagy érzékeny olvasók reakcióját, akik először is szenvednek a választott hírtől, szenvednek annak általános beállításától, s végül szenvednek az irónia megerősítő hatalmától, amellyel a posztíró mintegy aláhúzza a mediatúra által tematizált valóság ilyenségét vagy olyanságát, nem beszélve arról, hogy gyakran értik félre azt, s akkor az ember olyasmi miatt moshatja kezeit, amit el sem akart volna követni, épp ellenkezőleg. Mindez megölheti az autonómiát.



(Itt érkezhet a képbe Sedith egyáltalán nem szőkenős — pontosabban eredetileg, nem pedig festetten szőke nős — megjegyzése, mely szerint „Néha azon gondolkodom, jobb lenne, ha nem gondolkodnék.” — amit tudatosan úgy kellene értenünk, néha jobb lehet nem arra figyelni és nem azon gondolkodni, amit tálcán kínálnak elénk különböző „fórumok” különböző képviselői.)

Az érem másik oldala ugyanakkor, hogy aki nem érti az iróniát, vagy nem képes / hajlandó úgy közelíteni egy íráshoz vagy bármilyen megnyilatkozáshoz, hogy abban felfedezze azt, nem igazán kompetens olvasó. A bajok néha ott kezdődnek, amikor valaki megjegyzi, hogy „komolyra fordítva a szót”. Kérdés, hogy nem-kompetens olvasók kedvéért érdemes-e mellőzni az iróniát, ugyanis ha az ember mellőz egy nyelvi és attitűd-beli eszközt, akkor elkezdhet mellőzni más, „túl komplikált” eszközöket is, míg végül eljut a kifejezés teljesen egyszerű formájáig. Kétségtelen, hogy ez a forma tiszta lesz. Kérdés, hogy az ember nem veszti-e el ezáltal a komplex kifejezés — és ezáltal egy viszonylagos szabadság — lehetőségét, legalábbis „aktuálpolitikai” kérdésekben. Ironikus persze a gondolat, hogy in concreto aktuálpolitikára egyáltalán szüksége lehet egy normális embernek — főként a mai, médiumittas korban.

Harmadrészt (s ez az érmének azon oldala, amelyen pörög): ha a szöveget, a kifejezést megszabadítjuk az iróniától, egyúttal megszabadítjuk magunkat egy fegyvertől is, amellyel nevetve nekieshetünk azon erőknek, amelyek teljesen iróniátlanul tolakodnak be a világunkba. Megszabadítjuk magunkat az enigma pajzsától, a kétértelműség előnyös hatásaitól, amellyel ki tudjuk fejezni szembenállásunkat a nem magunk választotta ellenségünk és az ellenségünk ellensége hízelgésével szemben, aki nem a barátunk.

Nemrég egy barátom, mikor nagyobb társaságban különböző ausztráliai és óceániai népcsoportokról, azok legendáiról, valamint azon a kontinensen található állatfajokkal kapcsolatos megfigyelésekről beszélgettünk, megjegyezte, hogy a híreknek tulajdonképpen hasonló kaliberű témákról kellene szólniuk. Igaza volt.

A Tea-Kör éppen az a hely, amit ilyesmire használhatunk, és ennek örülök. Ezúttal irónia nélkül, viszont némi retrospektív öniróniával.