Kortünetek

A jelenlegi korszakban nincsenek olyan államok, amelyek természetük következtében az igazi, elidegeníthetetlen tekintély bármiféle princípiumát igényelhetnék. De nemcsak erről van szó: a sajátos, tradicionális értelemben vett államról ma már nem beszélhetünk. Ma egyedül a „képviseleti” és „közigazgatási” rendszerek léteznek, amelyekben az elsőleges elem immár nem egy önmagában vett létezőként, magasabb ideaként és hatalomként értelmezett állam, hanem a többé-kevésbé „demokráciaként” felfogott „társadalom”: ez a háttér még a totalitárius kommunista rendszerben is megmarad, amennyiben a „népi demokrácia” minőségét igényli. Ezért már egy ideje nem léteznek szuverének, isteni jogú monarchák, akik képesek uralni a kardot és a jogart és egy magasabb emberi eszmény szimbólumait is.

Több mint egy évszázaddal ezelőtt Donoso Cortés megállapította, hogy nincsenek olyan királyok, akik magukat ne a „nemzet akaratából” nyilvánítanák királynak, és hozzáfűzte, hogy még ha léteznének is, nem ismernék el őket. A még létező kevés monarchia köztudomásúan hiábavaló és kiüresedett csökevény, miközben a hagyományos nemesség elvesztette lényegi jellegét, miszerint politikai osztály, és ezzel együtt minden presztízsét és egzisztenciális rangját: kortársaink részéről csak akkor lehet még bizonyos érdeklődés tárgya, amikor utolsó képviselői valamilyen érzelmi vagy botrányos magánéleti esemény révén a sztárok és színészek, a sportbajnokok és az operettfejedelmek szintjén jelennek meg, hogy újságcikkek szereplői legyenek.


De manapság a hagyományos kereteken kívül sem léteznek igazi vezetők. „Hátat fordítottál a kormányzóknak, amikor láttad, hogy mit neveztek kormányzásnak: a köznéppel való üzletelést és lepaktálást... Minden képmutatás közül számomra ez tűnt a legrosszabbnak: hogy azok is, akik parancsoltak, a szolgák erényét utánozták” — ezek a nietzschei szavak napjaink egész úgynevezett „uralkodó osztályára” kivétel nélkül érvényesek.

Ahogyan az igazi állam: a hierarchikus és organikus állam megszűnt létezni, úgy ma nem létezik olyan párt vagy mozgalom sem, amelyhez feltétel nélkül csatlakozhatnánk, és amelyért abszolút elkötelezettséggel harcolhatnánk, mert valamilyen magasabb eszme hirdetőjeként jelenik meg. A pártok jelenlegi világa, a címkék változatosságán túl, a politikusok — gyakran a pénzügyi, ipari vagy szakszervezeti érdekeket szolgáló strómanok — uralma. Egyébként is az általános helyzet immár olyan, hogy még ha léteznének is más típusú pártok vagy mozgalmak, a gyökerét vesztett tömegben ezeknek nem lennének követői, mivel ez a tömeg csak arra reagál pozitívan, aki anyagi előnyöket és „szociális vívmányokat” ígér. Amikor nem ez az egyetlen húr, amely megrezdül, ma is — sőt, ma inkább, mint valaha — az egyetlen pont, ahol a tömeg megragadható, a szenvedélyes és szubintellektuális erők pontja: a stabilitást természetük szerint nélkülöző erőké. Ezek azok az erők, amelyekre a demagógok, a népvezérek, a mítoszfaragók, a „közvélemény” manipulálói számítanak. E tekintetben elég tanulságos az, ami nemrégiben a Németországban és Olaszországban a demokráciával és a marxizmussal szembehelyezkedésre törekvő rendszerekkel történt: a lelkesedésnek és a hitnek az a feszültsége, amely akkor nagy tömegeket olykor fanatikus formákig sodort, a válság pillanatában maradéktalanul eltűnt — hacsak nem csatlakoztak új, ellentétes mítoszokhoz, amelyek csak a dolgok ereje folytán léptek az előzők helyébe. Általánosságban ezt várhatjuk minden olyan kollektív áramlattól, amelynek hiányzik a mélységi dimenziója, és az említett erőkön alapulnak, amelyek a puszta demosnak és annak szuverenitásának felelnek meg: a „demokrácia” szó szerint ezt jelenti.


Ez az irracionális és szubintellektuális sík, vagy pedig a pusztán anyagi és „társadalmi” hasznosság által meghatározott másik sík az egyetlen, amely a régi rendszerek eltűnése után bármiféle hatékony politikai akció számára megmaradt. Ezért még ha ma megjelennének is erre a névre méltó vezetők — tehát olyan emberek, akik más típusú erőkre és érdekekre hivatkoznának; akik nem ígérnének anyagi előnyöket, hanem mindenkitől szigorú fegyelmet követelnének, és ezt mindenkire rá is kényszerítenék; akik nem egyeznének bele abba, hogy prostituálódjanak és lefokozzák magukat csak azért, hogy maguknak egy múlékony, visszavonható és alaktalan személyes hatalmat biztosítsanak —, ezeknek a vezetőknek nem lenne semmi befolyásuk a jelenlegi társadalomra. 1789 „halhatatlan princípiumai” és a nivelláló jogok, amelyeket az abszolút demokrácia az atomi individuumnak, tehát minőségétől és rangjától függetlenül mindenkinek megad, a tömegnek a politikai szövedékbe való betörése, ami a „barbárok alulról történő vertikális beözönlését” (W. Rathenau) jelenti, vezettek ide. És következményként igaz marad az, amit egy esszéista, Ortega y Gasset mondott: „A pillanat jellegzetes ténye, hogy a vulgáris lélek, miután felismerte közönségességét, veszi magának a bátorságot, hogy hirdesse a vulgaritás jogát, és azt mindenütt ki is kényszerítse.”