2009. január 31., szombat

Indoktrináció

A minap azon méláztam, vajon a haladó értelmiség milyen alapon tartja magát toleránsnak meg világnézetileg semlegesnek, ha egyszer szekuláris pásztorbottal üti a diákok fejét, hogy diplomamunkájukhoz meg esszéikhez kiket nézzenek meg (és implicit vagy explicit módon: kiket nem).

A mára már kiöregedett College-polókban járó balos értelmiség még mindig csillogó szemekkel ajánlja az elmúlt időszak legnagyobb hagyományrombolóit, mostanában a dekonstruktivista lópikula (Foucault, Derrida) van toppon, húsz-harminc évvel ezelőtt pedig a „frankfurter állgemájne” (Adorno, Horkheimer) voltak a királyok. A kamaszos forradalmi lázálom a szakértelembe átöltözve megint csak nem a valóság megértésére sarkall, hanem annak lebontására, meg újrafelépítésére.

“Nothing's changed”


(A jelenet az An American Carol c. filmből való)

A megfelelő kritikai hozzáállásról

„Általánosságban nem hiszünk abban, hogy lehetségesek értelmes és komoly viták. Ez alól az általános szabály alól csak az olyan viták kivételek, amikor a vitázók közös alapon állnak, és valamit így akarnak tisztázni. Ha egy szerző fel tudja fedezni, hogy saját gondolkodásának melyek a végső előfeltevései (amelyek többé-kevésbé egy »személyes egyenlethez« kapcsolódnak), és aztán észreveszi, hogy azok alapjaiban különböznek egy másik szerző gondolkozásának végső előfeltevéseitől, az egyetlen elfogadható eljárás az, hogy a saját útját követi, és meg sem próbálja, hogy beilleszkedjék egy tőle idegen intellektuális világba. Sajnos, ezzel az elfogadható eljárással ritkán találkozunk. Ennek fő oka az, hogy elmarad az említett előzetes önelemzés; és az sem szokás, hogy valaki a mások nézeteinek immanens kritikájára szorítkozzék (ami helyeselhető és termékeny), hanem legtöbben egy zavaros polémiába bocsátkoznak. Ez a polémia éppen az alapfogalmak heterogeneitása következtében zavaros, és alapjában véve a szubracionális motivációk akciójára utal.”

Julius Evola: A szexus metafizikájáról és az „Egy”-ről. (Részlet)
Ford. Ferencz Ernő. In: Axis Polaris, 6. sz. (Bp., 2004), 53. o.
 

Quis?!

A következő két részlet a magyar miniszterelnök és pártvezér egy dolgozatáról szól. Benne politológusok elemzik-idézik-foglalják össze az Államférfi gondolatait.

Feladat:
a szöveg elolvasása után válassza ki, melyik évben íródhatott a szöveg, vagyis mikorra, melyik évre jellemző politikai realitásokra vonatkozik.




a) 2006 (Haladás vs maradás)
b) 2007 (Szembenézés)
c) 2008 (Megegyezés)




(próbáltam érthetővé tenni utólag, de lehet, hogy túlságosan érthetetlen maradt így is)

2009. január 30., péntek

Marx és a vámpírkirály


„A tőke elhalt munka, amely vámpír módjára csak azáltal elevenedik meg, hogy eleven munkát szív magába, és annál inkább él, mennél többet szívott be.” (A Tőke III.)

Van nekem egy öreg barátom, aki szeret temetőben sétálni. Aki még hasonlón érez, annak ajánlott a londoni Highgate Temető, ez a viktoriánus, kissé romantikus hely. De csak nappal. Éjjel azonban csak a rémtörténeteket kedvelők és a szellemirtók látogassák. A Highgate ugyanis a leginkább vámpírfertőzött temető Angliában.

Az 1839-ben megnyitott temető sajnos csak pénzért látogatható, de állítólag ez a hely inspirálta Stokert a Dracula megírására.

A 70-es években egy jeles brit okkultistát kaptak itt el, aki egy sírt igyekezett felnyitni. Saját állítása szerint a highgate-i vámpírral akart végezni. Állítólag ott „él” a Havasalföldről elszármazott Halottak Király Vámpírja. A dolog nem vicces: egy csapat vámpírvadász lepte el a temetőt, de eredménytelenül. Tehát még ott van a vámpír!

És itt van eltemetve egy jó nagy kő alá Karl Marx. A követ a Brit Kommunista Párt állította a sírja fölé. Sejtenek valamit?

És egy kis csiszolóanyag:



Propaganda! — A Csapásmérő Tea-Klub Őrnagyunk kedvére tesz


Biológia vagy festészet? — avagy Rudi vidám vége


„A Képes 7 címlapján megjelent a Muray Róbert festőművész által megalkotott új, leghitelesebb [? — Loxon] Rudapithecus-portré. Az 1987. március 14-ei szám olvasóira értelmes tekintetet sugárzó, egy kicsit ráncos arcú, jól fésült, őszes szőrzetű, a csimpánzéhoz nagyon hasonló fej tekintett.”
[K. L., kiemelések tőlünk]


Korunkban a festészet nagyon népszerű, komoly tudósok például szívesen előnyben részesítik a már elavult laboratóriumi technikákkal szemben. Ezért aztán honi és külhoni művészeink — megirigyelve a Piltdown-i ember Nakonxipánban [PowerPoint prezentáció] c. avantgárd alkotás zajos sikerét — többen megalkották a Rudapithecus kalandjai c. gyűjteményes kiállítást, amelynek híres darabja állandóan megtekinthető többek között a rudabányai Érc- és Ásványbányászati Múzeumban.

Akár a preraffaeliták a maguk női eszményéhez néhány egyszerű sorból származó hölgyet, az evolucionisták is egy-egy tematikus modellt vettek alapul (általában néhány fogat), majd ezt fantáziájuk szerint elnevezték, kiegészítették, feldíszítették, nagy teret biztosítva így a művészi kreativitás kibontakoztatásának. Szemben a többi avantgárd irányzattal — például a kubizmussal —, amely különböző szabályokkal diktatórikusan megkötötte a művészek kezét, az evolucionizmus lényege pont a fantázia minél szabadabb használata volt. A megkötés mindössze néhány objet trouvé, ún. „lelet” alapul vétele volt. Ezeknek bármely egyébként szabad alkotásban benne kellett valamilyen formában lenniük, ha csak apropóként is. Az evolucionizmus művészettörténetileg így a dadaista kollázstechnikához állítható legközelebb.

A modellek ábrázolásának mikéntjében korszakváltásoknak lehetünk tanúi, nagyjából három fázisra tagolva a művészeti mozgalom tevékenységét. A rudabányai evolucionista iskola korai fázisában Rudit felegyenesedett, igaz magyar paraszt embernek ábrázolták, majd az irányzat radikalizálódásával Rudy lassan csökött elméjű igaz magyar majommá, végül — a fauvizmus hatására — egzotikus afrikai mandrillá változott.

A művészek a Komolytudósok nevű ironikus-humanista írói és baráti társaság „elméleteit” vették alapul, melyeket a társaság tagjai kéthetenkénti „Fogadó a beszélő majomhoz”-béli találkozóikon találtak ki. Szemtanúk beszámolói szerint a Komolytudósok (egy hagyomány értelmében) sok tequilát ittak, mint Galilei. Állítólag ilyen táblákat firkáltak találkozóikon, majd ezeket mindenki nagy mulatságára kiállították a söntés mögött.

THERE WAS DEFINITELY AN ANCESTOR
OF MANKIND CALLED RUDAPITHECUS.

NOW STOP WORRYING AND ENJOY YOUR LIFE.


A Rudapithecus köré — különböző ötletek alapján — egyébként egy egész történetet szőttek, s a ramapithecus (A Ramapithecus országlása és nehéz bukása c. képregény-pamflet főszereplője) rokonaként tartották számon, amely egy a „piltdowni hatok”-kal együttműködő művészcsoport kreációja volt. A lassan evolválódó összművészeti szerepjáték irányítói szerint azonban a ramapithecus két állkapocstöredékből életre hívott lényéről időközben sajnos megkerült az akta, hogy a majmoknak jelentett. Ezzel a politikai viccel akarták eltemetni saját kreálmányukat, hogy valahogyan megszabaduljanak a már terhessé vált mítosztól, amellyel rajongóik (például akadémiák) övezték a fantázia-szülte lényt.

A Rudapithecus kitalálói most a Gabi nevű Rudy-rokon inventálásával mondtak requiemet a már hungaricummá vált „emberelőd” felett.

A jeles sci-fi-író és rap-sztár, Richard Dawkins azonban szerette volna felhasználni mindkét művészcsoport munkáit, így kérte, Rudit is maszkírozzák újra — jelentős támogatásért cserébe. Mit volt mit tenni, Rudy-t, az ugar mácsóját is újra kellett sminkelni, hogy jobban mutasson a Dawkins-koncertek háttértáncosai között:




Állítólag R. Dawkins művei olyan sikeresek Amerikában, és most már Európában is, hogy néhány olvasóból előtört a majom, miközben a művész — aki bizonyosan nem számított arra, hogy műveit komolyan veszik — civilizált ember maradt.


„Kretzoi Miklós professzor megállapításai nyomán, Kordos László szakmai útmutatásával Kolozsvári Miklós festőművész elkészítette a Rudapithecus első »rekonstrukcióját«. A nagyméretű festmény napjainkban a rudabányai Érc- és Ásványbányászati Múzeum kiállításán látható. (Az ÉT 1979. március 23-ai számában is megjelent.) Az első portré egy felegyenesedett, két lábon járó, kezében megrágott faágat tartó, értelmes, szinte emberi tekintetű ősmajmot mutat [khm — Loxon]. A rekonstrukció alapjául kizárólag az alsó és a felső állkapcsok formái, valamint a félreismert — felegyenesedett járásra utaló — térdízületi csontok szolgáltak. A szemüreget felülről szegélyező erős homlokeresz és a laposan domborodó koponyatető a fantázia műve. Akkor még senki sem tudta, hogy a 10-15 millió évvel ezelőtt élt emberszabású ősmajmoknak nem alakult ki a mai csimpánzokra és gorillákra jellemző erős homlokereszük.” [K. L., kiemelések tőlünk]

„Magyarországon a Móra Kiadó gondozásában jelent meg 1992-ben Kordos László Ősvilágunk képekben című könyve, amelyet Veres László grafikus nagyméretű poszterei díszítettek. (Átdolgozott változatát 1999-ben a Szalay Könyvkiadó jelentette meg.) A vízi környezetben tenyésző gazdag mocsárcipruserdőben a fák lombjai között feltűnik a nagyobb, csimpánzszerű Dryopithecus egy kissé harcias felsőteste, miközben távolabb gibbonokra emlékeztető Anapithecusok függeszkednek a fák ágain.A nem tudományos illusztrációnak készült festmény olyan sikeresnek bizonyult, hogy a Torontói Egyetem és a Magyar Állami Földtani Intézet világszerte meghirdetett oktatótáborának interneten is elérhető címlapjává lépett elő. [K. L., kiemelések tőlünk]


L‘Univers du Viviant 1987. augusztusi címlapján ábrázolt Rudapithecus-portré. Megalkotója, Gaetan Chalene kizárólag képzeletére támaszkodva jelenítette meg a zöld szemű, érzéki ajkú, mandrillcsíkos fantáziamajmot.” [K. L., kiemelések tőlünk]


(Ez mind ő volt egykor.
Négy kép a Rudapithecus kalandjai c. retrospektív evolucionista vándorkiállítás darabjaiból.)


Egy birodalom vége?


(A kép címe American Progress, és mutatja Amerika rendeltetését a két óceán közt: űzik el az indiánokat, bölényeket és medvéket a telepesek, a vonat, és az Amerikát szimbolizáló nőalak kezében távíróvezetékkel és hóna alatt tankönyvvel.)


Némelyek az 1968. óta tartó republikánus nyomulás vége jelének tekintik Obama elnökségét. Természetesen voltak azóta demokrata elnökök is (Carter és Clinton), de a közgondolkodást nem tudták megváltoztatni, talán nem is akarták. Noch dazu, 1972-ben és 1984-ben 49 államban is győzni tudtak a republikánusok. 1930-68 közt a Roosevelt-féle Big Society és Big Government gondolkodás volt a jellemző, de 68 után ez defenzívába szorult. Addig a középosztály elfogadta a magas adókat és a szabályozást a gazdasági fejlődésért, jólétért, közrendért cserébe. A 70-es évek stagnálása, a megnövekvő bűnözés, no meg az Új Baloldal miatt felmondták a dealt. A jóléti állam, ha nem is szorult vissza lényegesen, de megtorpant, és híveinek védekezniük kellett egészen Obama mostani kampányáig. Bár Obama felmelegített liberális (európai kontextusban: szocdem) programja a fehéreket most sem hatotta meg lényegesen.

Most nagy a liberális fogadkozás és Remény: szeretet, testvériség, jólét (egyenlőség), környezetvédelem.

Az előjelek alapján sokan azt várják, hogy az Egyesült Államok külpolitikája megváltozik, maga a szuperhatalom lehanyatlik, és Obama szerepe Gorbacsovéhoz lesz hasonló. Egy hanyatló birodalomban kiterjeszteni a költséges jóléti államot? (Ez esetben természetesen a jóléti állam kiterjesztésének demokrata belpolitikai programja esélytelen, és a most mozgósított színesek vagy radikalizálódnak, vagy hazamennek a politikából.) A demokrácia és a modern világ alapja a növekvő jólét, amely mindenkinek azt a reményt nyújtja, hogy belátható időn bellül kielégítheti vágyait, nem kell lemondania azokról. A megoldás lehet az antik Athén és az Egyesült államok XX. századi példája: a birodalomépítés kifizetődő a legszegényebbnek is, a demokrácia ezért terjeszkedésre rendeltetett/hivatott. Vagy az adósságnövelés, a Fekete János Út.

„2009-ben az Egyesült Államok adóssága 2 trillió USD lesz. A nemzeti össztermék 70%-a (nagy ügy, ezért a vészharangot egy honi Fecó-fan sem kongatná). Ilyen körülmények közt a kérdésnek annak kell lennie: Mit tudunk levágni? Honnan tudunk elvenni? Mit hagyhatunk abba abból, amit most csinálunk?... Az »Igen, képesek vagyunk rá!« érzését könnyű volt sugallani. Sokkalta nehezebb lesz kimondai: »Nem, nem vagyunk rá képesek!« Danny Finkelstein kifejezésével, Obama lesz a »No, we can't« elnök.”

Obamától az unilaterális külpolitika végét várják honi és külföldi hívei, és a kampánya miatt nem is alaptalanul. Köztudottan a republikánusok megfordították az amerikai külpolitikai szerepeket, és Taft szenátor America First! elvével szemben aktív és terjeszkedő külpolitikát folytattak, ami korábban — Roosevelt, Kennedy — demokrata jellemző volt.

Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy a külpolitika sítlusa lényegesen megváltozik. Természetesen az iraki, az afgán helyzetben módosíthat ezt-azt Obama. De az amerikai kivételesség és küldetéstudat (aminek csak a töredékéért egy magyar a saját hazájában nevetség tárgya lenne), valamint a birodalmi szuperhatalom-tudat maradni látszik.

A beiktatási beszédnek van egy fontos eleme. Obama a nemzetet igyekezett egyesíteni a szükségszerű megosztás után, és ezért nem narancsos buktával vagy testüregi motozással indított, hanem az amerikai öntudat hangsúlyozásával. Ha komolyan mondta, akkor a külpolitikában azért lényeges változások nem lesznek.

„Mi maradunk a legvirágzóbb hatalmas nemzet a Földön. Az maradunk.” (kiemelés by tölgy)

Még sokat fogják idézni a következő szavait:

„És mindazon népeknek és kormányoknak, akik figyelnek ma a legnagyobb fővárosoktól kezdve a kis falvakig, mint amilyenben az apám született: tudják meg, hogy Amerika minden olyan nemzet és férfi, asszony és gyermek barátja, akik békés és méltó jövőre vágynak, és akiket készek vagyunk ismét vezetni.” (kiemelés by tölgy)

Megtanulják az amerikaiak, de Obama hívei mindenképpen, hogy a hatalom nem csak lehetőség, de korlátai is vannak?


Ahogy ígértem, gondom lesz a zenei csiszolásukra is.



2009. január 29., csütörtök

2009. január 28., szerda

Szatanikus Marx

Az alábbi cikk, melynek forrása a Hetek Online (2006. február 25. [Negyedik Dimenzió]), eltűnt az internetről, legalábbis Loxon nem leli. De hogy ne vesszen el, mostantól Tea-Körünkben megtalálják.

*

„A leg­szé­gyen­le­te­sebb mű, ami va­la­ha Marx el­len ír­tak.” E sza­vak­kal mél­tat­ta a néhai ke­let-né­met Deutsche Lehrerzeitung (Né­met ta­ní­tók lap­ja) Richard Wurmbrand 1986-ban meg­je­lent Marx és a Sá­tán cí­mű kö­te­tét, amely­ben a Ro­má­ni­á­ból szár­ma­zó, jelen­leg az Egye­sült Ál­la­mok­ban élő lel­kész * — ál­lí­tá­sa sze­rint — feltár­ta a mar­xizmus va­ló­di ide­o­ló­gi­ai gyö­kereit.

* Wurmbrand 2001-ben meghalt [Loxon]

Wurmbrand össze­sen ti­zen­négy évet töl­tött a ro­mán dik­tá­tor, Ceauşescu bör­tö­ne­i­ben, s ez­alatt volt al­kal­ma ala­po­san meg­is­merked­ni a mar­xiz­mus iro­dal­má­val. Marx ver­se­it, ko­rai drá­má­it, le­ve­le­zé­sét és élet­raj­zi do­ku­men­tu­ma­it át­vizs­gál­va Wurmbrand rá­döbbent ar­ra a fel­is­me­rés­re, hogy a tu­do­má­nyos ate­iz­mus atyja va­lójá­ban na­gyon is hitt a ter­mé­szet­fe­let­ti lé­te­zé­sé­ben. Ho­gyan is fogalmazhat­na ilyen mon­da­tot olyas­va­la­ki, aki ta­gad­ja Is­ten lé­tezé­sét: „Leg­hőbb vágyam, hogy bosszút áll­jak azon, aki a ma­gas­ban ural­ko­dik.” Vagy: „Az is­te­nekhez hason­ló­an jár­ha­tok, / Győz­tesként vo­nu­lok vé­gig rom­bi­ro­dal­mu­kon, / Min­den szó tűz és cselekedet, / Keb­lem a te­rem­tő keb­lé­hez ha­son­ló.” Egy He­gel­ről írt ko­rai epigrammájá­ban Marx így fo­gal­maz: „Mi­vel fel­fe­dez­tem a leg­ma­ga­sab­bat, / és elmélkedve a mély­sé­get meg­ta­lál­tam, / nagy va­gyok, mint Is­ten, / És sö­tét­ség­be burko­ló­dzom, mint ő.” Ha­lovány le­ány cí­mű ver­sé­ben ír­ja: „Hogy a mennyet eljátszottam, / pon­to­san tu­dom. / Lel­kem, mely Is­te­né volt egy­kor, / most a Pokol szá­má­ra ren­del­te­tett.” Fi­a­tal­ko­ri drá­má­já­nak, az Oulanem-nek, már a cí­me is fi­gye­lem­re méltó: az Emanuel (hé­be­rül: „ve­lünk az Is­ten”) bib­li­ai név ki­for­dí­tá­sa a szatanisztikus bo­szor­kány­ság ré­gi ha­gyo­má­nyá­nak meg­fe­le­lő­en — míg a bib­li­ai ne­vet a Mes­si­ás­sal azo­no­sít­ják, Oulanem ma­gát Mar­xot je­lö­li a drá­má­ban. A mű­ben rá­adá­sul egy sátánista fe­ke­te­mi­sét is ce­leb­rál­nak, ami fe­let­tébb elgondolkodtató...

A kon­ver­ti­ta zsi­dó csa­lád­ból szár­ma­zó Marx — nagy­báty­ja és nagy­ap­ja is rab­bi­ként tevé­keny­ke­dett — hí­vő­ként kezd­te pá­lya­futá­sát, ami­ben En­gels, Le­nin sőt Sztá­lin is ha­son­lí­tott hoz­zá. A zsidó-ke­resz­tény­ség­gel tör­té­nő sza­kí­tá­sát így val­lot­ta meg apjá­nak 1837. no­vem­be­ré­ben kelt le­ve­lé­ben: „Egy füg­göny hul­lott le, a Szen­tek Szentje ha­sadt ket­té ben­nem; új is­te­ne­ket kel­lett oda­helyez­ni”. Wurmbrand sze­rint egy­re-más­ra sza­po­ro­dik azon do­kumen­tu­mok szá­ma, ame­lyek azt bi­zo­nyít­ják, hogy Marx egy sátánista szek­ta be­ava­tott­ja, sőt, ta­lán fő­pap­ja is volt. A lel­kész ku­ta­tá­sai sze­rint Marx ab­ban az idő­ben még sa­já­tos­nak szá­mí­tó fri­zurá­ja egy tit­kos okkult-teozófiai-spiritiszta kul­tusz tag­ja­i­nak volt jellem­ző vi­se­le­te. A kom­mu­niz­mus főideo­ló­gu­sá­nak egyik élet­rajzíró­ja, Robert Payne tő­le idé­zi e soro­kat: „A je­lek mö­gött, ame­lyek a kö­zép­osz­tály, az arisz­tok­rá­cia és a meg­hát­rá­lás pró­fé­tái kö­ré­ben za­vart kel­te­nek, de­rék ba­rá­tun­kat, Ro­bin Goodfellow-t (kö­rül­be­lül: »Ro­bin Cim­bo­ra«) is­mer­het­jük fel, az öreg va­kon­do­kot, aki olyan jól tud a föld alatt dol­goz­ni — a for­ra­dal­mat.” Hogy ki is Marx barát­ja, Ro­bin Goodfellow, aki­vel a forra­dal­mat azo­no­sít­ja? Az an­gol nép­nyelv­ben ez ma­ga az ör­dög. Shakes­peare Szentivánéji álom című da­rab­já­ban „hajigálószellemként” em­le­ge­ti (ez a diabolosz pon­tos for­dí­tá­sa), aki „éj­jel a ván­do­ro­kat félreveze­ti és még ki is ne­ve­ti”. Ta­lá­ló­an fo­gal­maz­ta meg Sztá­lin egy­ko­ri min­den­ha­tó okta­tá­si mi­nisz­te­re, Lunacsarszkij: „Marx meg­sza­kí­tott min­den­ne­mű kap­cso­la­tot Is­ten­nel, és a me­ne­te­lő pro­le­tár­csa­pa­tok elé a Sá­tánt ál­lí­tot­ta”.

Robin Goodfellow also known as Puck

2009. január 27., kedd

Propaganda!


Azt hiszem, eléggé szekularista-humanista lett (betűtípusát, színvilágát és retorikáját tekintve).*

Második (valójában 3.) kísérlet:



* 1 hiba már javítva :)

2009. január 26., hétfő

Lincoln, Reagan, Clinton, Obama...

Évek óta gondolom, hogy ez a britpop-sztárként indult, majd amerikaivá vált, nigériai és brazíliai felmenőkkel rendelkező úriember megérdemel legalább egy posztot valamely konzervatív fórumon. Noha sokan sokféle módon fintoroghatnának (származása, választott amerikaisága, politikai „hovatartozása”, médiafigura-jellege, zenei szentimentalizmusa stb. miatt), mégis, amilyen tehetséggel, választékossággal, intelligenciával, valamint kitartással alkot, él és kommunikál, az nem csak a mai celebrity-szcénán, de egyáltalán a globális szcénán bámulatosan ritka.

Érdemes elejétől végéig végighallgatni alább ezt az úriemberi minőségeket felmutató, fehér politikusok hadoválásait megszégyenítő interjút. Pedig nem épp a legjobb környezetben (CNN), s nem a legtöbbet kihozó témákról kell beszélnie. Seal, a „fekete herceg” — ahogy valaki egyszer nevezte — új, ezúttal soul-feldolgozásokat felvonultató albumáról, az Isten-adta adottságok kapcsán Sade-ról, a házasság és a család, valamint annak prioritásai kapcsán feleségéről, Heidi Klum-ról (Tölgyünk is megirigyelhetné e szavakat), a politika kapcsán az általunk eddig nem sok bizalommal fogadott Barack Hussein Obama-ról beszél, az USA „nagy, vizionárius elnökeinek” sorában láttatva őt, akik között e neveket említi: Lincoln, Reagan, Clinton.

Amikor szavainak némi súlyt tulajdonítunk, abban szerepet játszik, hogy Sealhenry Samuel volt az egyetlen média-szereplő (fehérek és feketék, keresztények, zsidók és muszlimok sokasága között), aki 2001. szeptember 11. után pár nappal képes volt kiegyensúlyozottan azt nyilatkozni, amit egy normális ember nyilatkozna — hogy ti. most talán egy ideig kevésbé lesz fontos Amerika számára az, hogy ki hányadik a toplistán.

Erkölcsi súlyt tulajdonítunk szavainak továbbá azért, mert zenéjét és személyét tisztaságot és (az emberi gyengeség felmutatásával együtt) bizonyos belső erőt sugárzónak ismertük meg. (Akik humort keresnek alakjában — mint ahogy pl. Tevvton vagy Mr. Pharmacist szokása —, azok többnyire azonban nem zenéjében fogják megtalálni, főleg nem rendkívül sötét hangulatú, bár a soul-ra jellemző romantikus érzelmességet valamelyest megőrző Human Beings című albumán.)

Mondhatnák tehát, Seal tipikus eszköz lehetne egy csomó baloldali világpolitikai toposz számára, — a ZTT és a Warner Bros. „kreációjaként” — a túlerőltetett antirasszizmustól és interrasszializmustól kezdve a „szociális” és „progresszív” gondolatokon át a konkrét elnökválasztási kampányig, a „humanizmus” és „béke” hangoztatásától az amerikai szentimentalizmus számos európaiatlan légváráig, melyben a „család” és a „gyerekek” éppolyan fontos helyet kapnak, mint a „vallás”. Seal számunkra mégis előadóként és úgymond mint lelkileg normális ember hiteles, ahogyan hiteles Sade is, akiről hasonló dolgok volnának elmondhatók. És higgyék el, relatíve normális emberekből már nincs olyan sok, hogy túl egyszerű volna válogatni — főleg nem popsztárok közül.

Zenés diszkográfia:

Seal [I] (1991) (Loxon kedvenc albuma tőle)
Seal [II] (1994) /a Deezer-en csak két szám érhető el, köztük a finoman arisztokratikus, madrigál-szerű Kiss from a Rose/
Human Being (1998) : Human Beings video
Seal [IV] (2003)
System (2007) (Loxon másik kedvenc albuma)
Soul (2008)



Egy videó az új albumról, Reactionary és Tölgy uraknak ajánlva:
It's A Man's Man's Man's World

És az eggyel régebbiről, amit ajánlok M. V. E.-nek és Don Shimoda-nak:
The Right Life

A számos kiváló egyéb felvételből, valamint a „kötelező” első albumon kívül ajánlom még:

Seal Live Church Studios, London, 1991 — ezen belül is: Killer, Deep Water, Whirlpool, Violet

MTV Unplugged: Seal, 1996 — különösen a Quicksand c. David Bowie-szerzemény feldolgozását, valamint a Kiss from a Rose-t.
 

Adópopulizmus

Most, 2009 január utolsó hetében, Feri éppen a munkát terhelő járulékok csökkentését ígéri.

Érdemi adó- és járulékcsökkentésre van szükség — közölte Gyurcsány Ferenc miniszterelnök hétfőn azt követően, hogy közgazdászokkal egyeztetett. A kormány jelentős átrendezést, adó-, járulék- és foglalkoztatási reformot fog javasolni — tette hozzá. A kormányfő kiemelte: érdemi változásra és a mértékek jelentős korrekciójára van szükség.”

De valószínűleg sosem tudjuk meg mit gondol, azt sem, gondol-e valamit egyáltalán.

Rövid valószínűségszámítás után


T
he Conservative Tea Club
(konzervativok.blogspot.com)

A valószínűségszámítás mint olyan

Az ateizmus szerintem komolytalan dolog, a legkorrektebb ateisták pedig az agnosztikusok -- akik már meg is haladták az ateizmust. Sok egyéb ok mellett (és méginkább: előtt) nekem a fantázia hiánya, a tét nélkülisége, az unalmas intellektualitása (if any) és az emberi kondíció ismeretének a hiánya vette el a kedvem az ateizmustól (bár mindezzel aligha mondok újat ezeken az oldalakon, azt hiszem). Mindenesetre a közelmúltban London buszain és a metró alagútjain színes plakátok tűntek fel, egy lelkes ateista-humanista társaság jóvoltából. Ugyanők országjáró ateista buszt is üzemeltetnek.

Nem egészen értem, mi is lehet pontosan a megszólított célközönség, meg azt se, hogy miféle lelki struktúra az, amelyik csak úgy tud get a life, hogy pont erre a nyugtatóra van szüksége (bizony-bizony, ez az ópium fő rendeltetése). Mindenesetre a logo ismétlődik jelességek (többé-kevésbé) ateista tanúságtételeivel. Említsük elsőként az einsteini életmű Nagy Internetes Ateista Locusát:


-- ami mindenesetre egy érdekes variációja a spinozaizmusnak és a tudományba vetett hitnek. Én egy személytelen istennel azért nem kampányolnék az ateizmus mellett. Vagy itt van a jeles Katharine Hepburn tanúságtétele:


-- aki egy agnosztikus humanizmust nevez itt ateizmusnak. (A fogalomhasználat zavarain túl csak annyit jegyeznék meg, hogy személy szerint én inkább Audrey-val csókolóztam volna, mint Katharine-nel.)

Mindenesetre itt is ott a jelmondat: valószínűleg nincs Isten. A valószínűségszámításnak meg a kétértékű logikának ez az összekapcsolása azért gyanús. Most akkor van vagy nincs? Vagy nem is tudjuk igazából? Retorizálunk, meg tekintélyekre hivatkozunk, mint a hülyevallásosok? Mondhatni prédikálunk meg moralizálunk? És kvantifikációra alapozunk?

Hogy valami öröme is legyen az olvasónak, álljon itt egy emlékeztető a statisztikai szemlélet határairól:


Szexizmus III

Válaszul Tölgy gondolatkísérleteire.
Dilbert & Dogbert, 1989-ből*


* forrás: www.dilbert.com
 

2009. január 24., szombat

Szexizmus II

Mire gondol a nő, és mire a férfi, ha elhangzik: „Igyunk meg valamit”?

A kognitív tudományok mai állása szerint a következő lehetőségek vannak:

2009. január 23., péntek

Szexizmus I

Na jó, hagyjuk a fajokat!

2009. január 22., csütörtök

Richard John Neuhaus


Január 8-án elhúnyt J. R. Neuhaus atya, az amerikai neokonzervatív ébredés egyik meghatározó alakja. Talán ismerős sokaknak a szintén lutheránus és neokonzervatív P. L. Bergerrel együtt írott tanulmányaiból is. Szerzője a The Naked Public Square-nek és a First Things alapító szerkesztője.

Lutheránus lelkészként kezdte papi karrierjét, majd katolizált és a Római Katolikus Egyház is pappá szentelte. A keresztény konzervatívok egyik legfontosabb szerzőjévé vált az Egyesült Államokban, a szekuláris állam és a szekularizmus éles kritikusa, az amerikai Kulturkampf tábornoka volt. Nyüszítve menekült előle, érvei elől az ellen.

Akit érdekelt a mai konzervatív gondolkodás, vagy állam és egyház, politika és vallás kapcsolata, nem kerülhette meg az írásait. Igazi theocon volt... vagy teacon.

Isten nyugosztalja.

A fagyi kérdés után?



A mostani elnökválasztás egyik érdekessége bizonyosan a faji kérdés volt. Vége van-e faji kérdésnek, amint azt Obama győzelme után a NYT állította? Vagy a faji kérdés még fontosabb, az elnökválasztásban pedig döntő lett? Kicsit hasonló a helyzet az 1980-as Reagan győzelemhez, ami a vallási kérdés felé fordította a psephologist-ok figyelmét, de másképpen. Akkor a born again keresztények kimozdultak az apolitikusságukból, és a katolikusok és zsidók közt is nyerni tudott a republikánus Reagan. „Ó, borzalom”: ezzel volt tele világ. „Amerikában is jön egy ajatollah Reagan személyében.” Most azonban a liberálisok arról győzködnek, hogy a faji kérdésnek vége. Elérték a nagy álmot, az Egyesült Államokban már nem számít a bőrszín, hiszen Obama is győzhetett. Sőt, ha nem győzött volna, az csak a fehérek rasszizmusa miatt történt volna. De győzött: nincs rasszizmus!

A faji kérdésnek Obama győzelmében játszott szerepéről még fog zajlani a vita, egyre újabb és újabb elemzésekkel. De feltűnő, hogy az amerikai liberálisok tagadni igyeksznek ezt. „Összességében arra a következtetésre jutottunk, hogy a faji attitűdök nem játszottak fontos szerepet a 2008-as elnökválasztás végeredményének eldöntésében.” A liberálisok azt állítják, hogy nem volt Bradley Hatás a választásokon; a fajnak kis szerepe volt. Azonban sok elemző szerint országos szinten volt Fordított Bradley Hatás, ami Obamának használt, másrészt a konföderált államok területén igen erős volt az Obamával szembeni faji hatás.

Világosabban: akik szerint a faji kérdés szerepet kapott a mostani választásban, két érvvel élnek.

— országosan a feketék, hispánok és más nem fehér kisebbségek a korábbiaknál nagyobb mértékben mentek el szavazni és nagyobb mértékben szavaztak a demokrata jelöltre. Azaz, a faji kérdés országosan erősítette Obama győzelmét.


A feketék és a latinok szokatlanul nagy számban szavaztak Obamára, és ez döntő volt a fehérek Obama felé fordulása mellett. Obama 10 millióval több szavazatott kapott, mint Kerry 2004-ben, ami 4,6%-os elmozdulást jelent. De ez nem minden csoportban volt egyenlő mértékű. 4,3 millió fekete és 2,7 millió latin új demokrata szavazót tudott szerezni Obama (az összes szavazó közt a feketék arány 10-ről 13%-ra nőtt 2000-hez képest, a latinok aránya pedig 6-ról 9%-ra). Obama nem csak új szavazókat hozott, hanem a régi szavazók egy jó részét is átcsábította. Gyakorlatilag a teljes fekete szavazócsoport rá szavazott (95%). Ha a faji kisebbségek olyan arányban szavaztak volna, mint 2004-ben, akkor McCain győzhetett volna, ugyanis a fehérek közt csak 2%-ban tudta növelni Obama a népszerűségét Kerryhez képest. A kilenc billegő államban, ahol a csata zajlott (Colorado, Florida, Indiana, Iowa, Nevada, New Mexico, North Carolina, Ohio, Virginia), döntő volt a demokraták előretörése a faji kisebbségek közt. Ezekben az államokban Obama nem tudta a fehérek közt a többséget megszerezni. Montana és North Dakota szintén „billegő” államok voltak, de jelentős fekete kisebbség nélkül, így ott nem is tudott győzni Obama, még ha erősödött is.

— a konföderált államokban, ahol a legmagasabb a feketék aránya, erősen megnőtt a republikánus jelöltre adott szavazatok aránya. És csak ott.

Az itt látható térképen a balra található Voting Shift-re kattintva jól látható, hogy az egyes államokban mennyivel erősödtek a demokraták, és mennyivel a republikánusok. Elsőre is látszik a déli, nagy fekete kisebbséggel rendelkező államok vörös színe: ott a republikánusok erősödtek. De ha a kedves olvasó az egérrel rákattint az egyes megyékre, akkor láthatja, hogy némely déli állam egyes megyéiben megkétszerezte a republikánus párt a fölényét a demokratákkal szemben.

Bár az emúlt 3-4 évtized, és főleg az Egyesült államokkal kritikus filmgyártás tele volt az amerikai álom végének hirdetésével, Obama népszerűsége részben annak is köszönhető, hogy visszahozta az álmot: „Ha van valaki, aki kételkedbe abban, hogy Amerika az a hely, ahol minden lehetséges… ma éjjel választ kapott.” Nem számít a vagyon, a vallás és a faj, nem számít a származás, mondta Obama.

És most a vita tétje az is, hogy valóban nem számít-e a származás, a faji különbségeknek nem volt-e szerepe a győzelmében? Úgy tűnik, azok szavaztak rá a faji kisebbségek közül, akikben elég erős volt a faji ressentiment, és akik az olvasztótégelyt, az amerikai álmot valóságnak szeretnék hinni, vagy azzá szeretnék tenni. A faji kártya kellett és működött. Obama győzelme nagy mértékben a faji polarizációnak köszönhető, és nem a liberálisok által sugallt faji olvasztótégelynek. A faji különbségeket hirdető politika faji mobilizációval győzött. Ki tudja-e elégíteni új demokrata szavazói faji ressentimentjét, úgy hogy a fehéreket ne lökje el magától?




2009. január 20., kedd

Olmert, a diplomata

Kedves humanitárius szervezetek és egyéb, roppant felelősségteljes személyek!

Kérjük jegyezni itt, valamint itt, hogy már kettő-három antiszemita posztot is publikáltunk egyre inkább felforgató és szemtelen jellegű körünkben:

Audiatur et altera pars (Al-Naqba) [Loxon]
Nem, nem és nem [Loxon]
Teakrata helyszíni tudósítás a Közel-Keletről [Tölgy] :}

Negyedikként még egy rasszistát is:
Az Univerzum legnagyobb médiaeseménye január 20-án [Tölgy]

Mivel azonban ezek még nem elegendők az újabb náci-kórkép felállításához, szeretnénk ismételt provokációval előrukkolni (értik, mi vagyunk a provokátorok, nem Simon Peresz, Cipi Livni [ld. alább] és Ehud Olmert). Kérjük Seres „Kritizálhatatlan” László urat és másokat, fejtsék meg helybéli antiszémitáinknak, hogy milyen magyarázatok lehetségesek az alábbi hírre, amelyek eloszlatják az ő ordas xenofób érzelmeiket és indulataikat:

Olmert beszólt Condinak — mondja kedélyeskedve az Index.
A hír pontosabban, és megfelelő kommentárral itt olvasható.


*

Loxon jegyzi meg az alábbiakat azok kedvéért, akik az Izraellel kapcsolatos kritikákból azt vonják le, hogy itt bizony-bizony antiszemitizmusról van szó, majd pedig azt — ad absurdum — a posztíró baloldaliságára kenik:

A szélsőbal hivataliter soha nem volt antiszemita, viszont antiimperialista volt. És mivel Izrael még a nyolcvanas években is „imperialista” (értsd: „nyugati”, kapitalista és többpártrendszerű) államnak számított, ezért Izrael (nem pedig zsidók) elleni szólamok hangzottak el egyébként zsidó kommunistáktól is. Ez folytatódik a majom Chávez politikájában, akivel baljós szövetséget ápol Putyin és — úgy tűnik, korunk Ribbentrop-paktumára készülő — Ahmadinezsád is.

Visszatérve a jelen témára, ugyanakkor szerintem szánalmas ez:
http://index.hu/video/2009/01/13/proizrael/?p=0
(figyeljék a feliratokat is — Novák Attila reakciója)

A Gázai övezet elleni hadműveleteket indokoló izraeli érvelés emlékeztet a „hatalmas katonai potenciált rejtegető Szaddam-reszim”-ről szóló amerikai mítoszgyártásra, amely az egyik arcátlan ürügy volt arra, hogy az USA megtámadja Irakot. Noha nem szimpatizáltam Szaddámmal, ez a tarthatatlan és alaptalan érvelés mégiscsak alávaló volt. Emlékeznek?

A másik ürügy a (többek között) Afganisztán elleni háborúban az örökké bújkáló Oszama bin Laden volt, aki a mai napig soha sehol nem lelhető fel.

Ez a két „antiterrorista” érvelés emlékeztet a Hamász-ürügyre. Az állítólagosan mindennél veszélyesebb (és sötétben bújkáló) Hamász nagyszerű alibi egy kis népirtásra, kánaániták exterminálására, + Egyiptom nyugati láncoskutyai türelmének próbára tételére.

Arról még nem is beszéltünk talán, hogy a most megválaszt(at)ott Barack Husszein Obama (Bush „ellenpontja”) egy báb-kreáció, akivel persze ugyanazt a politikát fogja valamely homályos szándék folytattatni, mint idióta elődjével.

Telitatalálat volt az amerikai politikai Megasztár háttérszervezőinek névválasztása (vagy ehhez szabott személyválasztása): egyiptomi (békeharcos), iraki (mártír) és afgán (fundamentalista) vezetőkre utal, szimpatikussá avatni szándékozva a Bush-sal látszólag „célon kissé túllőtt” Amerikát az iszlám(isták) és a „színes népek” körében. [Két légy egy csapásra.]

Ám (Mu)Barack (Szaddam) Husszein Obama (bin Laden) részéről körülbelül ennyi újdonságra számíthatunk:

„Új irányítás”

A Hamász pedig csakis alibi lehet Izrael számára, ahogy Szaddam nukleáris potenciáljának mítosza és a különös módon mindig túl jól rejtőző bin Laden is egy jóságos, terrorista-ellenes háborúskodásra, amelyet a leomlott ikertornyok helyén szinte nevetve konferált be ifj. Bush.

E háborúk — a jól hangzó „önvédelem” helyett mintha Nagy Izrael létrejöttét szolgálnák, amint az 1948-as, 1956-os és 1967-es háborúk, vagy az IRGUN terrorakciói.

Az egyébként is mindig asszisztáló impotenciát felmutató ENSZ e helyzetben a tökéletes statiszta szerepét játsza, amikor is Cipi (Tzipi) Livni így szól az izraeli rádiónak adott nyilatkozatában: „Nem fogadom el, hogy az ENSZ döntse el, mikor kell befejezni egy terror elleni háborút.”

Mindehhez ugyanakkor még hozzá lehet fűzni ezt a cikket is, amelynek végülis szintén van igaza, csakhogy ma már rég nem erről van szó: A Közel-keleti konfliktus úgy ahogy van NEM MENŐ. Ma már inkább arról lehet gondolkodni, amit e posztban pedzettünk. Izrael ugyanis jelenleg úgy fitogtatja az USA által létrehozott katonai potenciálját [ld. még: DIME], és úgy beszél háborús jogai privilegizálásáról, mintha lassan világkonfliktus provokációjára készülne.

*


Az Al-Jazeera angol tudósítása Washingtonból. A felvételen látható Sean McCormack nyilatkozata: „100 %-ig, totálisan, teljes mértékben igaztalan”, valamint az Al-Jazeera jeruzsálemi tudósítója: „Az izraeli miniszterelnök szavahihetősége rendkívül fontos kérdés, főként a jelenlegi gázai szituációban. Akár a Fehér Ház, akár Olmert verziója igaz, Ehud Olmert megnyilvánulása az elképzelhető legmagasabb rendű diplomáciai ballépés.”

De lássuk külön, újra Tony Fratto, a Fehér Ház sajtótitkárának magyarázkodását (és mimikáját, amely kísértetiesen hasonlít Gyurcsány Ferenc gesztikulációjára, különösen a felvétel végén.) — Fratto (McCormack-kal szemben) azt állítja, Olmert sztorijában csupán „pontatlanságok vannak”:



Ántiszémitizmus-veszély ide vagy oda, végülis az Olmert-féle, túlságosan magabiztos „elszólás/beszólás” [?!] nem pontosan azt az elképzelést látszik-e erősíteni, amelyet egy karikaturista így fogalmazott meg? :

Ehud Olmert interpretációja Izrael és az USA viszonyáról

Ez a poszt egyben válasz Nénike szkeptikus, és (bármennyire őszinte legyen is) — a konzervatív blogokon immár sokadszorra megismert demagóg eljárással — ismét csupán Morvait, Jobbikot és hasonlókat kipécéző írására is. Ezeket a hol fanatikus, hol otromba és félhülye figurákat mindig fel lehet használni egy kis figyelemelterelésre, amikor nincs jobb kéznél.

Loxon nem fogadja el az elektronikus sajtóban is felkapott tézist, mely szerint Izrael állam politikája, diplomáciája nem tematizálható. Hogyne volna tematizálható, amikor Izrael mint az euro-atlanti világpolitika és világgazdaság meghatározó tényezője mutatja fel magát — mindenféle nyilatkozatokon és tevékenységen keresztül? Ruanda nem mutatja így fel magát (nevetséges is volna), és egyetlen más állam sem tart igényt a kivételes bánásmódra, még Irán, sőt Palesztina sem. A zsidóság „önvédelmi” szervezetei azonban úgy vindikálnak maguk számára nacionalista-soviniszta, irredenta jogokat, hogy közben másoktól megtagadják ennek lehetőségét, és erkölcsileg mélyen elítélik vagy degradálják azt. Mintha csak volna egyenlőbb az egyenlők között, s mintha csak egy izraeli politikus/diplomata/újságíró — bármiféle vélt vagy egykor valós üldöztetésre hivatkozva — többet engedhetne meg magának, mint — teszem azt — egy német vagy egy francia. Holott Izrael állam is van olyan nacionalista, mint akármelyik európai ország, s revizionizmus, valamint xenofóbia tekintetében sincs elmaradva.

Ha e cinikus gőg alábbhagyna, az én mesém is véget érne.

2009. január 19., hétfő

Az Univerzum legnagyobb médiaeseménye január 20-án

Én az alábbiakkal szeretnék adózni az Új Kor Új Hőse előtt.




Az alábbit viszont semmiképpen sem javaslom a haladás ügyének honi használatra. Téves asszociációkra vezethet, részben a Vérfarkas nevére utal, részben arra, hogy a progresszió szopás.

2009. január 16., péntek

... trükkök százai...

Így jár az az ország, ahol a kormány a bt.-k és kft.-k piti szélhámos világából kerül ki.



„Lovagiasság kora a múlté… Az okoskodók, ökonomisták, számítgatók kora jött el… Oda az élet megvásárolatlan bája… Oda az elvek iránti fogékonyság, a becsület tisztasága.” (Burke)
 

Teakrata helyszíni tudósítás Közel-Keletről



2009. január 14., szerda

Kedvencünk: az evolucionizmus



Egy rövidke időre álljunk meg, engedjünk el mindent a kezünkből és gondoljunk erősen Darwinra. Ha ez megvolt, akkor gondoljunk erősen az államra. A mai jóléti államra.

Ha most nem érez valaki erős bizsergető érzést a gyomor tájékon, ne olvassa ezt tovább. A többiekhez szólok csak.

Darwin hívei szerint az anyag képes magát megszervezni, igen bonyolult, komplex, szinte már tökéletes struktúrákat kialakítani. Ennek létezéséhez és működéséhez nincs szükség semmiféle Intelligens Tervezőre. A hülyekeresztények Istenére pedig végképp. Ez ma, főleg Európában és az amerikai keleti-parti egyetemeken baloldali nézet.

Aztán gondoljunk az emberekre. Képesek rendet létrehozni maguk közt, vagy szükséges van egy rendet alkotó és fenntartó akaratra? Ez utóbbit úgy 500 éve konvencionálisan államnak, kormányzatnak nevezik. Sokak szerint a gazdasági bajok azt mutatják, nem hagyható magára a gazdaság, oda az állam avatkozzon be. Sőt, a szegénység, iskolázatlanság, családon belüli erőszak, daganatos betegségek és mifenék szintén az állami-kormányzati rendteremtő beavatkozásért kiáltanak. Ez is balos nézet leginkább.

Akkor összegezzük: egy virtigli baller hiszi, hogy az anyag képes önmagát megszervezni, életet létrehozni, irdatlan komplexitásokat, alkalmazkodást és mifenét a rend Istene nélkül (ID), míg ugyanő abban is megvan győződve, hogy amire képesek az eszetlen atomok és sejtek és csigák és bogarak és moszatok, arra nem képesek az ésszel bíró emberek. Nem képesek ugyanis önmagukat megszervezni, elrendezni, csak egy Intelligens Tervező Állam képes ezt megtenni velük. Ennyire bízik a bal az emberi értelemben.



Isten balra el, Intelligens Tervező Állam balról be.

Természetesen vannak, akik az emberi ügyekben is a spontán rend lehetősége mellett érvelnek, de azok nyilván ideológusok. De azok is, akik meg Isten mellett. Csak a fenti párosítás tudományos és konzisztens!

Amikor még az evolucionisták jószándékú magántudósok és nem tudományos hűbérbirtokosok voltak (Darwin és Spencer is a magánvagyonából élt), akkor törekedtek a konzisztenciára maguk is. A Fajok eredete előtt nyolc évvel, 1851-ben jelent meg Spencer Társadalmi statika c. könyve:

„Jegyezzük meg továbbá, hogy a húsevő ellenségek nem csupán eltávolítják a fűevők nyájából azokat az egyedeket, akiknek lejárt az ideje, de a betegeket, torz formájúakat és a legkevésbé fürgéket és a legkevésbé erőseket is kiselejtezik. Amely megtisztítási folyamat segítsége, valamint a párzási időszakban oly univerzális harc megakadályozza, hogy a faj leromoljon az értéktelenebb példányainak szaporodása révén; és biztosítja a környező feltételekhez teljes egészében alkalmazkodó és leginkább boldogságot hozó alkat megőrzését.

A magasabb rendű teremtmények fejlődése egy olyan forma felé irányuló haladás, amely képes e hátrányok által nem korlátozott boldogságra. Az emberi faj az, ahol a kiteljesedésnek meg kell valósulnia.

A civilizáció a megvalósulása utolsó szakasza. Közben, mind a létező emberiség jólétét, mind a végső tökéletesség kibontakozását ugyanazon jótékony, bár szigorú fegyelem biztosítja, amelynek az állati teremtmények is egészében alá vannak vetve: egy olyan fegyelem, amely könyörtelen a jó kimunkálása során: egy olyan alkalmasság-kereső törvény, amely sosem mentes a részleges vagy időleges szenvedést. Az alkalmatlan szegénysége, a balgák nyomorúsága, a lusták éhezése, a gyengék félrelökése az erősek által, amely oly sokakat »árnyékban és nyomorúságban« hagy, egy hatalmas, messze tekintő jóakarat végzései. Ahhoz, hogy az ember alkalmas legyen a társadalmi életre, az embernek nem pusztán a vadságát kell elveszítenie, de meg kell szereznie a civilizált élethez szükséges készségeket is. Az alkalmazás képességét ki kell fejleszteni; végbe kell mennie az intellektus ilyen változásának, amely alkalmassá teszi azt új feladatokra; és mindenek előtt, szert kell tennie arra a képességre, hogy feláldozza a kis közvetlen kielégülést egy távoli nagyobbért. Az átmenet állapota természetesen boldogtalan állapot. Nyilvánvalóan nyomorúság ered az alkat és a környezet meg nem feleléséből. Mindazok ránk ható bajok, amelyek a beavatatlanok számára ilyen vagy olyan megszüntethető okok nyilvánvaló következményeinek tűnnek, a fejlődés során végbemenő alkalmazkodás elkerülhetetlen kísérői. Az emberiség az új állapota kérlelhetetlen szükségszerűségei felé van szorítva — formálódik a velük való harmóniára, és el kell viselnie az ebből eredő boldogságot, ahogyan csak tőle telik.

A folyamatnak végbe kell mennie, a szenvedést el kell viselni. Semmilyen hatalom a földön, az államférfiak semmilyen ravaszul megtervezett törvénye, az emberiség semmilyen világjobbító tervezete, semmilyen kommunista panacea, semmilyen reform, amivel az ember valaha is előhozakodott vagy elő fog hozakodni, sem képes egy jottányit sem csökkenteni. Aszenveséeket talán felerősödnek és fel is erősödnek; és a megerősödésük megakadályozásában a filantrópok széles körben gyakorolhatják magukat. De a változással össze van kötve a szenvedés normális mennyisége, amit nem lehet csökkenteni az élet törvényének megváltoztatása nélkül.

Természetesen, amilyen mértékben e folyamat szigorát enyhíti az emberek egymás közötti spontán együttérzése, annyira helyénvaló, hogy enyhíteni kell; noha kétségtelenül kárt okoz, amikor az együttérzés megmutatkozik tekintet nélkül a végső eredményre. De az így keletkező hátrányok nem mérhetőek az egyébként nyert előnyökhöz. Csak ha ez az együttérzés a méltányosság megszegésére ösztönöz — csak ha az egyenlő szabadság törvénye által tiltott beavatkozást szül — csak ha így téve, az élet bizonyos sajátos területein felfüggeszti az alkat és körülmények közötti viszonyt, csak ekkor hoz tisztán bajt.

Ekkor azonban a saját céljait teszi tönkre. A szenvedés csökkentése helyett folytonosan növelni fogja azt. Azok szaporodását fogja elősegíteni, akik rosszul alkalmazkodtak a létezéshez, és ennek következtében gátolja azok szaporodását akik a legjobban alkalmazkodtak a léthez — azáltal, hogy kevesebb helyet hagy számukra. Hajlamos a világot megtölteni olyanokkal, akik számára az élet leginkább szenvedést hoz, és hajlamos kisöpörni belőle azokat, akik számára az élet leginkább örömöt hoz. Biztos nyomort hoz, és megakadályozza a biztos élvezetet.”


Pár évtizeddel később, immár Darwinra is hivatkozva, így folytatta Spencer:

Még kevésbé tűnik tiszteletreméltónak az a saját fajta iránti túlzott aggodalom, amely a más fajtából valók iránti teljes érdektelenséggel jár együtt. Ha ez a szenvedés megszüntetésére irányuló személyes erőfeszítésekre ösztönözne, akkor kiérdemelné az elismerésünket. Ha ezt az olcsó szánalmat kifejezésre juttató sok ember olyan volna, mint az a kevés, aki ideje nagy részét arra szánja, hogy segítse és bátorítsa, és alkalmanként szórakoztassa azokat, akiknek a rossz szerencséjük vagy esetlenségük miatt nehéz az élete, akkor feltétlen csodálatra volnának méltóak. Minél inkább úgy segítenek a szegényeken, hogy azok tudjanak segíteni magukon, és minél inkább közvetlenül és nem a távolból fejezik ki az együttérzésüket, annál inkább egyetérthetünk velük. De azok döntő többsége, akik törvénnyel kívánják a sikertelenek és lusták nyomorúságát enyhíteni, csak kis mértékben kívánja ezeket a rendelkezéseket a saját költségükre meghozni, főképpen mások költségére tennék azt — néha azok belegyezésével, de főképpen anélkül. Még ennél is inkább igaz, hogy azok, akiket arra kényszerítenek, hogy oly sokat tegyenek a nyomorgókért, gyakran hasonló mértékben vagy még inkább igénylik, hogy tegyenek értük valamit. Az érdemes szegény azok közt van, akiket megadóztatnak, hogy támogassák az érdemtelen szegényt. Mint a régi Szegény Törvény esetében, a szorgalmas és gondos munkásnak kellett fizetnie, hogy a mihasznák ne szenvedjenek, míg gyakran az extra teher alatt ő maga is tönkrement és egy dologházban kellett menedéket keresnie — miként manapság, a nagy városokban közcélokra beszedett teljes adó olyan magas lett, hogy »nem növelhető tovább anélkül, hogy ne okozzanak vele nehézségeket a szatócsoknak és kisiparosoknak, akik már elég nehéznek tartják, hogy megmeneküljenek a szegénységtől«. Így minden esetben a politika növeli azok fájdalmait, akik szánalmat érdemelnének, azért, hogy azok fájdalmait enyhítsék, akik a legkevésbé érdemelnek szánalmat. Azok az emberek, akik olyannyira együttérzők, hogy nem engedhetik, hogy a létért folytatott küzdelem az értéktelenek számára szenvedést hozzon el az ügyetlenségük és helytelen cselekedeteik eredményeképpen, olyannyira nem együttérzők, hogy szándékosan nehezebbé teszik a létért folytatott küzdelmet az értékesek számára, és rájuk valamint gyermekeikre mesterséges bajokat terhelnek a természetes bajok mellett, amiket el kell viselniük!

És itt visszaértünk az eredeti témánkhoz — a törvényhozók bűnéhez. Itt látjuk magunk előtt a legelterjedtebb törvénysértést, amit az uralkodók elkövetnek — amely törvénysértés olyannyira elterjedt és olyannyira szentesíti a szokás, hogy senki sem gondolja törvénysértésnek. Azt látjuk itt, hogy — miképpen a bevezetőben jeleztük — a Kormányzat, agresszióból és agresszió révén keletkezett, örökké elárulja eredeti természetét az agresszivitásával; és hogy az ami még közelről nézve is csak jószándékúnak tűnik, messzebbről nézve meglehetősen gonosznak — jóság kegyetlenség árán. Az ugyanis nem kegyetlenség, hogy a jobbak szenvedését növelik, hogy a rosszabbak szenvedése csökkenjen?

Az valóban csodálatos, hogy mennyire hagyjuk magunkat becsapni olyan szavakkal és frázisokkal, amelyek a tények egyik vonatkozására utalnak, míg teljesen figyelmen kívül hagyják a az ellenkező vonatkozásokat. Ennek jó példája, és illeszkedik a mostani kérdéshez, a »protekció« és »protekcionista« szavaknak a szabad kereskedelmet ellenzők általi használata és az, hogy a szabad kereskedelem hívei hallgatólagosan elfogadták azt. Míg az egyik oldal rendszeresen figyelmen kívül hagyja, a másik oldal rendszeresen elmulasztja hangsúlyozni, hogy az igazság az: ez az úgy nevezett protekció mindig együtt jár az agresszióval; és az »agresszionista« elnevezéssel kellene felcserélni a »protekcionista« elnevezést.

Ugyanis semmi sem biztosabb, mint az, hogy ha A haszna fenntartása érdekében B-nek megtiltják, hogy C-től vásároljon, vagy megbírságolják, ha C-től vásárol, akkor B-vel szemben agressziót követtek el, hogy »megvédjék« A-t. Nem, az »agresszionista« kétszer inkább alkalmazható a szabad kereskedelem ellenzőire, mint az eufemisztikus »protekcionista«; mivel egy termelő nyerhet, ha tíz fogyasztót megnyúznak.

A fent említett osztályok törvényhozási félrelépései nagy részt megmagyarázhatóak, és az elutasításukat enyhíti, ha messzebbről szemléljük az ügyet. E hibás cselekedetek gyökere abban a tévedésben rejlik, hogy a társadalom egy üzem; pedig az növekszik. Sem a múlt kultúrái, sem a jelen kultúrája nem nyújtotta jelentős számú ember számára a társadalom tudományos képzetét — egy olyan képzetet, mely szerint természetes szerkezettel bír, amelyben minden intézménye (kormányzati, vallási, ipari, kereskedelmi stb.) kölcsönösen össze van kapcsolva egymással — egy olyan képzetet, ami bizonyos értelemben organikus. És ha egy ilyen képzetet névleg el is fogadtak, nem fogadták el oly módon, hogy kihasson a cselekedeteikre. Épp ellenkezőleg, a testületi életben élő emberiségre közönségesen úgy gondoltak, mintha valami tészta lenne, amit a szakács kedve szerint alakíthat pitévé, felfújttá vagy lepénnyé. A kommunista félreérthetetlenül mutatja számunkra, hogy úgy gondol a politikai testre, mint ami megengedi, hogy kedve szerint alakítsa így vagy úgy; és sok parlamenti törvény hallgatólagos feltevése az, hogy a társult emberek, akiket ilyen vagy olyan kapcsolatokba rendeznek el, úgy fognak maradni, ahogyan azt nekik szánták.”


 

Szólásszabadság, cenzúra, Wesselényi-per: a magyar konzervatívok szemszögéből

Alábbi idézetek néhány vitás kérdésre adnak vitriolos válaszokat, amelyek konzervatív blogokon merültek fel. Névleg, a Konzervatórium blog néhány kommentálója elmarasztalta Metternich herceget Wesselényi Miklós pere miatt. Két magyar ókonzervatívot is idézünk a kérdésben, hogy tisztázzuk a kancellárt az ellene hozott vádaktól.


— Wesselényi Miklós peréről —

„Még nagyobb fontosságú volt és országszerte még élénkebb figyelemmel kisérték azon két pört, mely a királyi táblán a kir. fiskus fölperessége mellett báró Wesselényi Miklós és Kossuth Lajos ellen volt folyamatban. Ezek egyike már 1835-ben indult meg Wesselényi ellen, ki a Szatmár megyei közgyűlésen tartott egyik beszédében a többi közt azt mondta: »a kormány kilenc millió ember (köznép) zsírját szíja ki«.*

Ez a nyilatkozat lázításként jelentetett föl a kormánynál és hosszas, érett megfontolás tárgya lőn: vajon hűtlenségi vétket (crimen notae infidelitatis) képezhet-e a megyei gyűléseken, a szólásszabadság pajzsa alatt, elmondott beszéd?

Végre a szabadelvűségéről ismeretes Bartal György referendárius előterjesztésére, a halhatatlan, nagynevű József főherczeg-nádor, a magyar érzésű kancellár, gr. Reviczky Ádámnak s a köztiszteletben álló államtanácsos Mailáth Györgynek egybehangzó véleménye alapján Wesselényi Miklósnak hűtlenségi pörbe fogatása a Hármaskönyv I. és II. részének 3. címe és az 1723. IX. t.-cikk alapján elrendeltetett. Erre a nevezett magyar államférfiak soha el nem határozták volna, ha azt legbensőbb meggyőződésük szerint a »salus publica« nem kívánja s a hazai törvények szelleme nem engedi vala.

A pör a királyi táblán törvényes szokás szerint nyilvánosan tárgyaltatott. Wesselényi szabad lábon védekezett. Wesselényi fiatal korom óta mindig különös szívességet tanúsított irántam, s én büszke voltam barátságára. Ezen bizalmas viszonyunk folytán sokszor fölkeresett és értekezett velem pöréről. Biztosra vette fölmentését, minthogy kérdéses nyilatkozatáról mindig azt állította, hogy az minden izgató szándok nélkül mondott »phrasis« volt, később pedig el is tagadta ezzel az akkor szokásos szójárással: »Dixit Iudaeus Apella«. Elvégre a pör ítélet alá bocsáttatván, 1839. év február 1-én került előadásra. A királyi tábla akkor, minthogy a kúria épületét a megelőző évi nagy vízáradás megrongálta, gróf Cziráky házában tartotta üléseit, s mert a terem jurátusokkal tömve volt, a hőséget alig lehetett elviselni. A kir. tábla tagjai teljes számmal gyűltek egybe. Mindnyájan — hosszas indoklás után — szavaztunk. Minden egyes szavazat után egy-egy jurátus elhagyta a termet, úgy hogy a városban szinte percről-percre tudták a szavazatok állását, s kombinálták a pör eldőltének valószínű sorsát. A szavazás nagy tárgyilagossággal ment végbe és érezni lehetett, hogy a bírák nagy része csak sajnálkozva s mintegy törvényes kényszerűségből mondta ki az alperesre a »vétkest«. Az elnökségről és az előadóról ugyancsak nem mondhatnám ezt, mert maguktartása ingerültséget és személyes ellenszenvet árult el.

Két szavazaton kívül az egész királyi tábla, melynek tagjai közt Wesselényinek sok személyes barátja volt, kárhoztató ítéletet mondott. Fájó szívvel voltam kénytelen én is, a felhozott törvényes indokok alapján, báró Vay Miklóssal és gróf Nádasdy Lipóttal együtt e nézetben osztozni.”

Végül Wesselényi (és társai) szabadon bocsátásáért maguk a konzervatívok jártak közre: „A két tábla közötti feszültség engedett, de míg Wesselényi, Kossuth, Lovassy és társai fogva voltak, teljes kibékülésre számítani nem lehetett. Miután tehát a törvénynek, a kérdéses ítéletek hozatalával s foganatosításával szabad folyása volt, az ítélőszékek tekintélyét pedig a kormány, az alsó tábla nevezetes kisebbsége s a főrendiház többsége erélyesen megvédelmezte és így az ítéletek ellen tervezett felirat országos határozattá nem válhatott: a higgadtabban gondolkozó kormányférfiak minden igyekezetüket arra irányozták, hogy Ő Felsége az elítélteknek hirdessen bocsánatot, a többi még függőben levő pört pedig semmisítse meg. Ez által a két tábla közti bizalmatlanság s a törvényhozási munkák lassú haladása okának a megszűnését remélték. Legmunkásabbak voltak ebben az irányban a nagynevű nádor-főherceg, továbbá Mailáth országbíró, Jósika Samu és Dessewffy Aurél. A kancellár, gróf Mailáth Antal is szívesen hajolt e nézet felé, de különben is nem sok erélye lévén a bécsi nehézségek leküzdésére – s éppen akkor betegeskedett is, Dessewffy Aurél volt a közbenjáró Bécs és Pozsony közt.”

(In: Szögyény-Marich László Emlékiratai I. kötet, I. fejezet. Budapest, 1903.)


— A szólásszabadságról —

„Igen tudom én méltányolni érzésüket mindazoknak, kik ott, hol minden hazafi véleményét s meggyőződését nem csak kijelenteti, de ezt a haza javára nyilatkoztatni tartozik is, ezen jogot s kötelességet erőszak s önkényes korlátoktól menten akarják tartani; — igen osztozom én vélekedésökben mindazoknak, kik erős kormányt kívánnak ugyan, de ennek erejét s a közrendnek s nyugalomnak alapját nem a véleménynek elnyomattatásában, és szerfeletti korlátoltatásában, hanem a nemzetnek fejedelméhez való szeretetében és fejedelme iránti bizodalmában helyeztetik: de éppen azok, kik a szólás szabadságát csak hazánk javára kívánják fordítani s fenntartani, nem menthetik azt, ki ezen szép joggal hazánk kárára visszaél; — éppen azok kik a fejedelemhez való szeretetet és bizalmat főkincsnek s az állomány rendíthetlen alapjának tekintik, nem menthetik azt, ki ezen érzéseket rágalmak által polgártársainál elfojtani, a szenvedélyeket felébreszteni s polgártársaiban gyűlölséget gerjeszteni igyekszik, — s következésképp nem vádolhatják a kormányt, ha ily tettekért valakit törvényes bírája előtt felelőssé tesz.

Nem tartom én a közállomány alacsony, alattomos ellenségét (noha azt is mindig kárhoztatni fogom) oly veszedelmesnek, milyennek az e teremben összehasonlítólag már állíttatott, — mert annak alacsony eszköze ismét csak alacsony érzésű s rossz indulatú embert mozdít; — de az ékes szónok midőn számos hallgatók előtt nyilván fellép, az egyenesség s igazságnak látszatja s köpenyege alatt szórhatja el a legveszélyesebb elveket, a legméltatlanabb rágalmakat, melyek a bizodalmat sok nyugodt elmében csökkentik; melyek nem ritkán a legjobb de heves és szenvedélyes indulatú polgárt, melyek a vak sokaságot elragadják. Vajon nem vétkes-e az, ki — habár köztanácskozások helyén szólamlik fel, — a közvéleményre ily módon hatni törekszik? ki a közállománynak főtámaszait, a fejedelemhez való szeretet és bizodalmat, ily eszközzel elfojtja? s vajon arra, hogy egy ily személy bűnösnek tekintethessék, szükséges-e, hogy ellenséges szándéka és rossz akarata rögtön végre hajtassék? vagy a szóra mindjárt a tett következzék? vagy talán nem sújtja-e az ilyent mind az is, s nem felelős-e mindazért is, mit rágalmai által eltévesztett, s lazítása által felingerlett polgártársai — bár más időben s más helyen — a közállomány ellen művelhetnének?

Nem mentheti fel az ily szónokot a felelősségtől az: ha szavait, vagy beszédjét magyarázni, vagy visszavonni kényteleníttetik; mert vannak oly szavak, oly beszédek, melyek már az által, hogy kimondattak, céljokat elérték, — melyeknek behatása s következései az által, hogy visszavonattak, többé el nem enyészhetnek.

Nem mentheti továbbá az ily szónokot az, ami közönségesen állíttatni szokott: »hogy ő nem a fejedelem, de csak a kormány ellen lépett fel, mert a fejedelem sérthetetlen.«

Azt, hogy miért nem lehet éppen hazánkban a kormányt fejedelmünktől elválasztani, bölcsebb, nálamnál ékesebb szólók kimerítve adták elő más alkalommal, — elég legyen csak azt említenem: hogy ha ezen űrügy alatt mindent lehetne művelni s mondani, ami által közvetve mégis a király szentsége is sértetik, — a fejedelemnek sérthetetlensége ezentúl nem lenne többé kiváltsága a királynak, hanem kiváltsága lesz a rágalomnak, mely ezen szín alatt mindent büntetlenül követhet el.”

(Részlet Apponyi György gróf felszólalásából. Főrendiház, 1840. ápr. 2.)


— A cenzúráról („könyvbírálatról”) —

„Felséges Urunk bölcsesége készíttetett ugyan újabb időben a könyvbírálat és vizsgálat számára szabályon utasítást, mely a legszabadelvűbb elvekre s legméltányosabb alapokra fektettetett; de minekutána oly utasítást, mely minden előkerülhető esetet kimerítsen, képzelni is alig lehet; megelőző (praeventiv) rendszer mellett, a sajtóvisszaélések ellen egyedül a könyvbíráló egyéni józan gondolkozásában, éles belátásában, helyes tapintatában, s ernyedetlen szilárdságában fekszik a valódi biztosíték. — Vallásosság s erényesség légyen tehát a könyvbírálónak iránytűje; — törvény s törvényesség legyen világító szövétneke. — Mindennek, mi ezen legtágabb értelembe vett alapelvekbe nem ütközik, higgadt, méltányos, s egyéni nézeteinek háttérbe szorítása melletti megítélése s viszont, mik ezek ellen nyíltan s alattomosan irányozva lennének szigorú kárhoztatása, elhatározott visszavetése, s lehető mérséklése legyen hivatalos eljárásának általános jelleme. — De nem csak a sajtó alá bocsájtandó, az az alól kikerült munkák vizsgálata is hasonló fontosságú feladat, sőt, minthogy akár a honi sajtó által alattomosan kinyomatott, akár a külföldről becsempészett kész munkák csakhamar ezer meg ezer kezeken keringve, tartalmokkal a közönségre rögtön és ténylegesen hatnak, ezen eljárás, a kézirati bírálatnál némi tekintetben talán még nyomatékosabb, s nem kevésbé erős és jártas kezeket kíván. —

— A könyvbírálatnak e két nemét felséges Urunk részint közvetlen, részint felebbviteli s felügyelő hatósággal ezen tekintetes székre bízta; — s nékünk jutott a nehéz, de — minthogy főként bizodalmon épül — melyet Ura, királya részérül bírhatni, minden hű alattvalónak legnemesebb célja, — díszes hivatás: e tágas téren a Király és Hon érdekeit egyesítni és szilárdítni.”

(Részlet a könyvbíráló főhivatalnál viselt elnöki széke elfoglalása alkalmával tartott beszédéből. In: Szögyény-Marich László Emlékiratai I., Függelék VI. sz. a), elhangzott 1845 januárjában.)

* »Kilenc millió ember zsírját szívja (t. i. a kormány) s nem akarja, hogy a nemesség azokat segítse, hanem arra várakozik, hogy mostani állapotukban hagyatva, a nemesség ellen támadjanak s majd aztán ő szabadítsa őket meg«. Idézi Ballagi G. A nemzeti államalkotás kora című művében.



Szolgaegyházi és magyar-szőgyényi
idősb Szőgyény-Marich László főispán
(1806-1893)


Demokratikus felelőtlenség


Sok-sok évvel ezelőtt az első számú demokráciában, mindannyiuk mintaképében járva éppen Manhattan-ben lődörögtem, amikor is észrevettem egy feketét, aki shell game-mel szórakoztatta és csalta meg a népet. Akkoriban ez mindennapos volt a budapesti Moszkva téren is, csak egy másik kisebbség művelte. Mivel e téren gyakran átjárok, alaposan megfigyelhettem a játékot: a beetető embert, a figyelőket, és a játékos trükkjeit. Ezek után nem volt nehéz feladat a fekete kolléga kezét követni. Nyertem 20 pénzt, de nem mertem elvenni. Neki is voltak figyelői, beetetői, és aki járt már arra, az tudja miről beszélek.

A mágus tevékenységének lényege a zavarkeltés. Elébb felcsigázza az érdeklődést, hiszen a beetető emberek könnyen nyernek, így a nép gyermeke is könnyűnek találja a játékot. Azonban amikor beszáll, akkor nemcsak folyamatosan beszélnek hozzá, hadonásznak a segédek, de a mágus is gyorsabb és trükkösebb lesz. A beetetett játékos a fejét-szemét kapkodja, és lövése nincs arról, hol is van a kis szivacslabda. A zavarodottsága eredményeképpen pénzét veszti, amit esetleg egy újabb és újabb körrel igyekszik visszaszerezni. Hiába.

Valami ilyesmi jutott apámfia eszébe a létező magyar demokráciáról. Most sokan a kiábrándítóan semmitmondó Churchill-idézettel válaszolhatnak, vagy a népuralom valamilyen szép megfogalmazásával. Hát kérem, én meg az Őszödi beszéddel válaszolok, és azzal, ami utána következett: trükkök százai és hazudozás éjjel-nappal. Ezeket még azzal sem lehet menteni, hogy értünk, a népért történtek, hiszen lassan 3 éve mi (én főleg!) fizetünk, mint a katonatiszt. És a trükkök százait és hazudozását beismerő miniszterelnök nem pusztán maradt a székében, de sok értelmiségi a védelmére is kelt. Eljött 2008 ősze, gyakorlatilag államcsőd, az országot gondnokság alá helyezték. Azóta nem érdemes „felelős magyar kormányról” beszélni, a minap járt itt a főhatalom képviselője. 2008 őszén hallhattuk Magyarország miniszterelnökétől, ki mindenki és mi minden felelős a kialakult bajokért, ő azonban alig-alig.

De értelmes-e általában a létező demokráciában „felelős kormányról” beszélni, ami eleink vágya volt? A felelős kormány gondolata a szerződéselméletek hozománya: aki nem felelős, az a despota és zsarnok, míg a jó kormányzás felelős az alattvalók előtt, azok elszámoltathatják. Ha valaki elkúrta, akkor számonkérik rajta, kisiskolás korától kezdve.

A jóléti állam és az egyéni felelőtlenség összekapcsolása régi megfigyelés, most nem erről van szó. Hanem a kormányzati, hatalmi felelőtlenségről, amit bizony eleink despotizmusnak, zsarnokságnak és hasonlóknak neveztek. A felelősség eltűnt, csak a fejünket kapkodjuk keresve a felelősség kis szivacslabdáját.

— Egyrészt szakértők hada dolgozott az elmúlt két évszázadban, hogy egyre újabb és újabb személytelen okokat találjon ki a személyesek helyett. Így aki személyekhez köt eseményeket és felelősségre vonást vár, az nem pusztán összeesküvéselméleteket sző, de primitív is, szemben a szakértők szofisztikált, személytelen okokként ható erőivel, kényszereivel, trendjeivel, struktúráival.

— Másrészt kedvencünk a komplexitásra hivatkozás.

— Harmadrészt, talán az egyik legfontosabb a magát önkormányzóként tételező demokráciában a hatalom átruházásának érve: a Leviathánban Hobbes érvel azzal, hogy a főhatalom minden tettének értelmi szerzői a szerződő egyének, és mivel az ember nem képes elnyomni önmagát, a főhatalom sem nyomhatja el a polgárait. Magyarul: ki a felelős az irdatlan államadósság gyors felhalmozásáért? A kormány és a Pojáca biztosan nem, hiszen nem magukra költötték, hanem a polgároknak osztották szét (többé-kevésbé). A polgárok biztosan nem, hiszen azok egy fillér államadósságot nem vettek fel, alá nem írtak semmit, és senkit ezzel a céllal nem bíztak meg. Akkor ki? Sem a kormányzat, sem a nép nem felelős. A dolgok csak úgy megtörténnek.

— Végül, a pártok kormányzása és a demokrácia nemcsak a sokszor emlegetett demagógok, hanem a szofisták uralmát is elhozta. Nincs igazság, sem józan ész, a Pojáca mellett is találnak nagyon-nagyon-nagyon jó érveket, ahogyan a D 209-es mellett is találtak, részben az önkéntes-lelkes értelmiségiek, részben a szakértő politikai marketing-cégek, a hivatásos hazudozók.

Ebben a világban virágzanak realistáink, akik szerint, miként az „itt a piros, hol a piros”-ban, csak a cash flow valóságos.