2008. szeptember 30., kedd

Őszről őszre


Beköszöntött az ősz. Na, ez kissé közhelyes felütés. De tényleg potyog a dió, az ujjaim hegye meg barna a sok diószedéstől.
Az idő teszi-e, de meglehetősen elégikus hangulatú írások, képek jelentek meg. Éppen Gyógyszerész uram írt a a Brit Birodalom megmentőjének temetéséről és a Birodalom elmúlásáról. És ergé közölt a nem fenséges, hanem gyönyörű Somlyóról ily képet.
Az őszben az legrosszabb, hogy a tél követi, mint a demokráciát a zsarnokság Platón szerint. Erről, az elmúlásról esik szó a legkevesebbet modern és poszt-modern és poszt-poszt-modern világban. Hans Baldung Grien egyik kedvenc témája ez volt, a gusztusos csajok mellett.
A magyar gondolkodás meg valahogyan különösen fogékony volt az elégiára, nosztalgiára, az elmúlásra. A szomorúság élvezetére. De ma már ez nem van így.
Pedig nem csak a női szépség enyészik el, hanem minden testi vanitatum vanitas. Így a szép lovak, ruhák, tollas kalpagok, magabiztosság, erő és hatalom. A hatalom tényleg szexy, de mindkettő elmúlik.
Legközelebb a jó halál kérdésével köszöntjük kedves olvasóinkat.


2008. szeptember 29., hétfő

Január huszonkilencedike, péntek, ezerkiláncszázhatvanöt



„Ösztönszerűen, a lépcső tetején, mi mindannyian hátrafordulunk egy pillanatra: »Mi mindannyian«, írtam, mert első és egyetlen alkalommal úgy éreztem, hogy őszintén ezt írhatom: nem vagyok angol, fájdalmam más volt, mint az övék, de ebben a pillanatban — ebben a nagyon egyéni pillanatban, hiszen, sajátos módon ennek a hátrafordulásnak egy szemernyi köze sincs a tömegpszichózishoz — mind egyek vagyunk. Ismét a magas ravatal és a lobogó gyertyák és a négy szertartásos katona és a koporsót borító zászló; mind sápadtan fénylik a nagy ablak apró festett üvegtábláin beszűrődő gyenge fényben. Talán nem maga a jelenet felejthetetlen: hanem az alkalom. Isten veled, Churchill. Isten veled, egy idegen család apja. Isten veled, Brit Birodalom. Valamikor szerettelek. Még most is szeretlek.”

(John Lukacs — Három nap Londonban: Churchill temetése)

*

Az idézethez tartozó dokumentumfilmet (technikai okokból) a képre kattintva tekinthetik meg. S hogy dalgyűjteményünket is gyarapítsam, alant szintén láthatnak egy videót — maga a zeneszerző vezényel (Tölgynek is bátran ajánlom, egy fia franciát sem fedeztem fel benne).



Ferkó és a vallás

Miniszterelnökünk rendkívüli műveltségéről, tapintatosságáról és érzékenységéről tett tanúbizonyságot vallásügyben. Egy ország röhögött azon, hogy ő többször bérmálkozott, egyszer.

Másodsorban két vallási közösséget is sikerült megsértenie, a katolikusokat és a zsidókat. A „Mária levette a kezét az országról” elég ízléstelen, legalább annyira, mint a Megváltóról értekezni a zsidók előtt. De utóbbi esetben próbáljunk meg a dolgok mögé nézni, lehet, hogy van rá magyarázat.

a) Ferenc annyira progresszív, hogy nála már eljött a Messiás a zsidóknál, csak azok még visszamaradottak, és nem látják.

b) Magára gondolt.

2008. szeptember 24., szerda

Une Jeune Fillette




Ezt a dalocskát, amely névtelen szerzőtől származik, egy csodálatos film megnézésekor hallottam először. (Érdekesség, hogy a filmrészleten a főszereplő mellett az előadó, Jordi Savall is látható néhány pillanatra.) A történet, amelyet Pascal Quignard írt, két viola da gamba játékos és zeneszerző, mester (Monsieur de Sainte Colombe) és tanítványa (Marin Marais) elmélyülő kapcsolatát beszéli el, a találkozástól a tanítás átadásáig. (A dallamot, mint kommentátoraink helyesnek bizonyult kételyei nyomán kiderült — miszerint szerzőjük nem Marais, mint korábban hittük — többen földolgozták, például William Byrd is The Queen's Alman címmel.)

A filmben más szerzemények is elhangzanak még, többek között Jean-Baptiste Lully híres indulója (Marche pour la cérémonie des Turcs), amelyet Molière-rel közös darabjuk, az Úrhatnám polgár egyik jelenetéhez írt. A darab XIV. Lajos, a „Napkirály” kérésére született udvari komédia volt.

A rendező, Alain Corneau, beépítette a filmbe a korabeli festő, Lubin Baugin enigmatikus — és minden bizonnyal mélyértelmű — csendéleteit.

(A filmrészlet itt is látható.) Az album pedig (Tous les Matins du Monde) meghallgatható.

Marin Marais (1656-1728)

2008. szeptember 23., kedd

Hermafrodita

Az alábbi történet egy kedves barátnőmtől származik. Annyira jót nevettem olvasása közben, hogy úgy gondoltam, nem tiltakoznak, ha a Tea-Körben is felolvassuk.

*

Érdekes dolog, ha az embernek kétnemű a neve, példának okáért az enyém is az, s hímnemű családnév után ráadásul két nőnemű név következik. Úgy mint László Klára Viola (e név csak fantáziaszülemény). Történtek már furcsa esetek velem ez oknál fogva, egy bizonyos hivatalos cég tévedésből két emberként jegyzett be, egyik ügyfelük volt László Klára, a másik pedig Klára Viola. Elég ügyesek voltak ahhoz is, hogy az adatokat mindig megduplázzák...

De az összes eddigi esetem eltörpül amellett, mely most történt velem. Egy orvossal (egyszerűség kedvéért nevezzük Dr. Dobermann-nak) kellett hospitálási időpontot egyeztetnem, a kapcsolatot első körben nem személyesen vettem fel vele, hanem egy közbenjáró, mondjuk úgy, titkárnő által, akit régről ismerek. Dr. Dobermann értesült róla, hogy csütörtökön K. városba du. 5 órakor érkezem, és Ő körbevezet a Kórházban stbstb... viszont ez a találkozás elmaradt. Nos, az újabb egyeztetés érdekében már személyesen igyekeztem vele felvenni a kapcsolatot, e-levelet írtam neki. Idézem:

„Tisztelt/Kedves Dr. Dobermann!

Megkaptam G.-n keresztül az üzenetét, hogy a mai napi hospitálás nem lehetséges, sajnos a holnap nekem már nem jó. Remélem valamikor a jövő héten meg tudunk beszélni egy időpontot, amikor mehetnék. Ha van valami új hír, megoldás ezen az e-mail címen el tud érni, vagy kereshet telefonon is.

Üdvözlettel: László Klára Viola

Nos, ez igazán egyértelmű levél, gondoljuk mi, egyszerű halandók, dehát nem ilyen egyszerű az eset, merthogy a levelezőrendszer, melyet használok, angol nyelvű és (most jön a csavar!) felcseréli a nevek sorrendjét, tehát feladóként Viola Klára László szerepel.

Dr. Dobermanntól kapott válasz ennek fényében talán érthető, ha fel nem is fogható:

„Kedves László,

köszönöm az érdeklődést; ahogy vannak új időpontok, jelezni fogom emailben. Sajnos amíg nincs elég emberünk K.-n, eleinte még lesz egy »rizikófaktor«... amivel számolnunk kell. De ez átmeneti állapot, hamarosan több hallgató is segít majd nekünk.


Dr. Dobermann”

Rögtön látszik az angol stilisztikának megfelelő levélforma és címzés, valamint az is, hogy elcserélte a nememet, holott az én levelem magyar és az aláírásom egyértelmű...

Nos, erre felhívtam a titkárnő figyelmét, aki megpróbálta megértetni Dr. Dobermannal a tévedést levélben. E levél tartalmát nem ismerem, de a választ annál inkább! A lényeget idézem:

„...tudjuk majd meg, hogy mikor van a következő alkalom, nem fogunk így időt veszíteni, azonnal értesítjük Lászlót. ”

Tehát Dr. Dobermann masszívan kitart a hímnem mellett, nem enged a Lászlózásból. A titkárnő ismét támadásba lendül, tovább taglalja a Klára név fontosságát. És íme Dr. Dobermann megdöbbentő válasza:

„Nem haragszik, ha megkérdezem, hogy egy fiút miért Klárának hívnak, ill. kell hívnom?”

Bummbele. Ez már sok, lassan én sem tudom, ki-mi vagyok, sértődötten azt fontolgatom, hogy a melegek valamely szervezetéhez fordulok, mert nem elég liberális Dr. Dobermann és nem akar Klárának hívni! Mert hát mivel bizonyítsam nőneműségem? Ha a hangom hallja a telefonban, talán azt hiszi, direkt magasítom, ha meglát, ki tudja, még transzvesztitának tart. Semmi reményem. Maradok tisztelettel: László, akit Klárának hívtak — hogy Viola ki, azt már én sem tudom...

The Great Songbook of the Teacrats / Quis!



Engedelmükkel Társuk a Teában lemezjátszót csempészett a Szalonba, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy útjára indítsa a Teák Nagy Daloskönyve sorozatot. Gyűjteményünk első darabjával magam szolgálok, amelyet egyben — ha van kedvük hozzá —, s ezzel csatlakozva Tewtonhoz, quis-nek is szánok (amelyhez további segítséget itt találnak). Megfejtésként természetesen a zeneszerző nevét várom. Arra vigyázzanak, hogy a YouTube a videó végén ajánlást tesz továbbiak megtekintésére, esetlegesen a megoldással felcímkézve, ezzel a fejtörőt, s így szórakozásukat elronthatja.

*

(Az illusztrációért köszönet a kiváló Alfred Brehm-nek)

2008. szeptember 21., vasárnap

Óda a Teázóhoz

Olvasóink észrevehették, hogy a Tea-kör számunkra egy mindennapi menedék. Úgy, mint a felvilágosult értelmiségieknek a kartázás meg kartalozás, ahová menekülni tudnak a hétköznapok mucsai fasizmusa elől.

A teázó egy meghitt, nyugalmas hely, ahol egy kellemes, forró tea mellett vitathatjuk meg az aktuális viharoktól mentesen nagy problémáinkat. Loxon többfrontos harcot vív Nietzsche-és Heidegger-ügyben (utóbbit elsősorban Tevvtonnal szemben), Tölgy pedig cselesen ugyan, és tagadható módon, de be-beszól Platónnak. Loxonunk metafizikai nézőpontból elhajlással és pragmatizmussal vádolja a jelenlevőket.

Látni kell ugyanakkor, hogy mindez a kedélyes társalgás jegyében zajlik, mentesen mindenféle indulattól. Itt nem játszanak közre alantas vágyak és ösztönök, hiszen a teázóba mégiscsak az elitet engedjük be.

Teázónk kényelmes foteljai és a forró Earl Grey pedig csak hozzájárul az élményhez.
Ezért szeretünk ide betérni.


A legközelebbi „óda” előreláthatólag a horgasfejű galandféreghez lesz címezve.

Blogszemle — As the World Turns: Írország

Mint a kelták, az óceán, Észak és a zöld szín, valamint a vörös téglás házak rajongói, ajánljuk e gyönyörű posztsorozatot a Zöld Szigetről:

Moher sziklái
Dublin
A kelta kereszt
Valentia szigete
The Burren
Óriások ösvényén
Lia Fail


Sceilig Mhichil v. Skellig Michael (Mihály-szikla).
A XII. századig tizenkét szerzetes és egy apát élt e szigeten.


Lapszemle: a félelmetes auktoritás és a jófej ráció

Az intelligens ember tudja, hogy a tekintélytől (auctoritas) nem félni kell: az írott tekintélyt értelmezik, és ezért „viaszból van az orra” — a tekintély ugyanazt tudja mondani, mint mi, illetve mi is tudjuk ugyanazt mondani, mint a tekintély. Aztán vannak olyanok is, akik félnek a tekintélytől, és azt hiszik, hogy a tekintély és a ráció ellentétesek, és a tekintély zsarnok, míg az ész demokratikus, igazságos és szabad. Persze az intelligens ember azt is tudja, hogy a racionalitás is meggyőzésen alapul, javarészt retorika, ahol általában a minket a racionalitás mibenlétéről győzködő szónok a tekintély, akinek hinnünk kell.

Egy nagyon tanulságos szöveget találtam, amelyik „racionális” érvekkel győz meg minket arról, hogy tulajdonképpen miért is jó ez az erős belpolitikai megosztottság, ami van, továbbá miért ne akarjunk csak annyira rendet, és különösen ne tekintélyt. Röviden: mert abból — hahaha — nacionalista teokrácia lesz. A szövegnek már a címe is igéző a reakciós lélek számára: „A megfellebezhetetlen tekintélyről”.

A szerző Szilágyi Ákos.

Szilágyi Ákos. Akiben összeér a költészet, az esztétika és a filozófia, nomeg az irodalom. Aki a 80-90-es években az elhallgattatott kortárs szovjet szerzőkről írt. Akinek az óráin a jövendő esztéták szívnak magukba valamit az ortodox keleti teológiából, a tábla sarkára jelentőségteljesen felerősített Rubljov-ikon alatt. „A kortárs irodalom sokoldalú egyénisége.” Hangversek. „Hatalmas művelődéstörténeti anyagot mozgat meg.”

És „irodalmi munkássága” is van. A szó csurkai értelmében, igen. Például a kordonbontás korában (2007. február) ilyen élesen látta a korrumpálódó baloldal veszélyét is: „Lengyelországban mindenekelőtt azért kerülhettek a nemzeti populizmus és a radikális szélsőjobb erői hatalomra, mert az ottani baloldal szétesett és korrumpálódott. Nálunk szerencsére valamivel jobb állapotban van a balliberális oldal. Az ő felkészültségükön, politikai tehetségükön, meggyőző erejükön, korrumpálhatatlanságukon is múlik az ország demokratikus jövője.” Valóban így van: rajtuk múlik, de facto, sajnos. Felkészültségük és politikai tehetségük (pláne korrumpálhatóság)? Forduljon színesfém-kereskedőjéhez, pénzügyminiszteréhez.

Szóval egy ilyen éleselméjű férfiú nyilvánul meg most a közállapotokról. Előre kell bocsátani, megoldást nem ajánl rájuk, a cikk kimerül annak szofisztikus és racionalista fejtegetésében, hogy mit nem szabad semmiképpen se tenni (bizonyos meg nem nevezett oldal semmiképp se kerülhet hatalomra), és langyosan sejtet egy szokásos papírmasé-apokalipszist, ha mégis. Kihagyja a barna esőt, és bölcsész-szlenggel vázolja a klerikalizálódó jövőt. Az érdekesebb pontok azok, ahol a racionalitással megindokolja mindazt, ami meglehetősen irracionális (mindezt a tekintélyről esszézve), és egyetlen lehetséges megoldásképpen a status quo és a „káosz” fenntartását mutatja fel.

A szerző a siralmas közállapotok emlegetésével nyit: szerinte a jelenlegi állapotnak az oka, hogy nincs vitathatatlan tekintély: „Minden bajunk — a magyar társadalmat kettészakító politikai ellenségeskedés, ádáz belviszály ... abból származik, hogy nem rendelkezünk vitathatatlan tekintélyekkel. ... Minden bajunk ... abból származik tehát, hogy szabadságban élünk, ahol minden alapelv megkérdőjelezhető, minden tekintély kikezdhető, minden szabály vitatható, lévén az ésszerűségnek alávetve.”

Mily különös, egyedülálló ok, micsoda monokauzális magyarázat, mondhatni false dilemma: hasonló állapotok okainak kétszáz évvel korábban inkább a morál hanyatlását adták meg, lásd például akár Berzsenyit. Dehát hagyjuk a morált, hiszen olyan nincs is, meg ebben a romlás-sémában kollektív a bűnösség: tu quoque, mindenki hazudik, és mindenki bűnös abban, hogy ide jutott az ország. Legyen a bűnös inkább a tekintély. Aztán meg miféle tekintélyre is ácsingóznánk? Hát vitathatatlanra. Ugye.

„Ámde mikor vitathatatlan egy tekintély? Akkor, ha senkinek nem lehet vele szemben igaza. És vajon miféle tekintély az, amellyel szemben senkinek nem lehet igaza? Isteni tekintély, mellyel bárkit ruháznak is föl, azzal az értelem és a szabadság törvénye fölé emelik. Így lép a minden tekintélyt deszakralizáló szabadság helyére a szakralizált önkény tekintélye.”

Szóval a közösség által elfogadott tekintély szakralizált önkény. Ugyan nem értem, hogy hogyan is keveredik ide Isten, meg a szakralitás en bloc, hacsak nem a szerző másirányú irodalmi munkásságából, de ezen lépjünk túl. Jó, mindegy, de miféle lehet a tekintély?

Hát csakis kétféle lehet: teológiai-hülyevallásos meg tétékás-spektrumtévés geek:

„Egyfelől a transzcendens Isten Egéből szállhat alá, másfelől a politika világához képest szintén transzcendens Tudomány Egéből. Az egyik tekintély letéteményese a Tudós, a Szakember, aki számokkal operál, a másiké a Karizmatikus Hős, a Szent, a Küldetéses Ember, aki csodákkal nyűgözi le a szabadságtól megzavarodottakat.”

De a tudomány nem annyira jó mégse: mert cáfolható, meg hát ugye okosnak is kell lenni hozzá: már-már egy Descartes-ba oltott TWÁ-t idézve, „a tudomány csodáiba vetett gyermekded hit mellett az értelemtől is követel némi erőfeszítést.”

És ezután jön egy aktuálpolitikai váltás: a szakértői kományzás (előbb ellenzéki, majd Szdsz-es ötlet, ugye) csakis átmenet lehet egy
...



... nem fogjátok kitalálni ...



... egy TEOKRÁCIÁHOZ!



... ami egyben népi demokrácia is:

„Mi következik mindebből azon kívül, hogy a vitathatatlan szakértői tekintélyre alapozott kormányzás nyilvánvalóan csak az átmenetet jelentheti a még vitathatatlanabb isteni tekintélyre alapozott kormányzáshoz, a szakértői ész zsarnoksága átmenet lehet csupán a nem demokratikus elfejlődés (vagy visszafejlődés) útján a népi teokráciához: Vox Populi — Vox Dei.”

Huh! ugye értik, kolleginák, kedves kollegák: következik! miként a konklúzió a premisszákból, mint tél a nyárra. Nincs mit tenni, gyökerestül kell kitépni az ellenség méregfogát, azaz: mondj nemet a szakértői kormányzásra!

De megy tovább a gondolat: ebben a hamis, tekintélyt kereső felfogásban a politikus kompetenciáját egyrészt az határozza meg, hogy tetszik az embereknek, másrészt meg a vallásos — mondjuk magunknak így — integrációja:

„Egy politikusnak a hatalom gyakorlására való alkalmasságát, kormányzásra való rátermettségét és egész politikai teljesítményét vagy a cáfolhatatlan vallási, vagy az éppannyira cáfolhatatlan esztétikai igazság alapozhatja csak meg. Így a politikus és a politikai teljesítmény egyfelől műalkotássá, az állampolgári közösség esztétikai ízlésközösséggé válik, amelyben a tetszés/nemtetszés kritériuma mentén fogadnak el vagy utasítanak el valakit vagy valamit.”

Mindez igen pikáns akkor, ha a Prime Minister népszerűsége véletlenül alacsony és a kompetenciát se lehet ráfogni, és vallási kompetenciája (noha bérmálkozott is egy ideig, meg azt is tudja, hogy a zsidók a Megváltóhoz imádkoztak) nem meggyőző. A hamisan gondolkodók, Szilágyi beállítása szerint, azt gondolják: nem népszerű, és ezért nem kompetens. Ez persze megint fallácia (mert non causam ut causam, meg okból csinál okozatot és viszont). Eredményei és viselkedése azt mutatja, hogy nem kompetens a miniszterelnök, és ezért nem is népszerű. Másrészt figyelembe véve a kormány-PR-ra költött pénzt, tulajdonképpen vicces is, hogy egy efféle értelmiségi így látja a hamis tudatú népséget. Tetszettek volna okosabb PR-osokat fogadni, vagy szakértőbb kormányzatot.

De mi a helyzet a politikus vallási felével? Hiszen idáig a Népszerű Ámde Nem Kompetens Politikus démona volt a barlang falára vetítve, értsen belőle mindenki. Most a Csuhás Fospumpa árnyéka vetül elő az elméletinek tűnő szövegből: a politikai hatalom vallási megalapozása valósul meg...

„Az állam egyházzá változtatásában, a modern deszakralizált politikai hatalom reszakralizálásában és a nemzetvallás politikai liturgiájának élmény- és látványosságformáiban.”

Értik, ez már csak így megy a modern mai világban. Ez olyan, mint egy természettörvény, így működik a Hold alatt, a két sarkkör között, a pápuáktól a pápaságig. Hogy véletlenül Magyarországon a bal-lib térfél nemigen tudja a nemzeti mivoltát artikulálni? Well. De ennek mi köze a cikkhez? De az biztos, hogy ők nem is akarnák az államot egyházzá változtatni. Én nem tudok biciklizni, de a biciklizés amúgyis olyan buzis, görögös dolog. Red Herring.

És akkor most jöhet a crescendós zárás.

Foglaljunk össze előtte azért, hogy a „logikus” és racionális érvelésekkel hova vezet minket a szónok.

Háttérinformáció a marslakóknak: az aktuális kormányfő nem népszerű, nem általánosan elfogadott tekintély, a „szakértői kormányzás” a mostani kormány felszámolásával szinonim, és a társadalomban él az igény a stabilitásra.

Tehát van ugye ez a valóban sehova se vezető és káros zűrzavar: ebben mindenki egyetért. Amit az általánosan elfogadott politikai tekintély számolhatna fel (mi mondhatnánk úgy is reakciósan, hogy valami demokratikus-konszenzuális megoldás). A szakértői kormányzás a nacionalista-vallási rezsim előszobája (nyihihi). De az azt követő tekintélynek népszerűnek kellene lennie, vagy picit vallásinak (itt elszorul a szív picit, mert a mostani vezetés valahogy nem ilyen. Mi lesz itt, drága Albán úr?).

Hogyan is fordítsuk le a mindennapokra a szerző „elméleti jellegű” fejtegetését? Valahogy úgy, hogy Szilágyi „szigorúan racionális” álláspontja szerint meg kell tartani a népszerűtlen és nem-nacionalista és szekuláris vezetőt (konkrétan a szemmelláthatólag pusztán ötletelő, kevéssé kompetens miniszterelnököt). Semmi esetre se racionális dolog olyan vezetőt akarni, akinek a személyében esetleg konszenzus lehetne, semmi esetre se racionális dolog szakértői kormányt akarni, vagy egy esetleg népszerű politikust vezetőnek, vagy esetleg olyat, aki a nemzettel vagy a vallással is tud kezdeni valamit.

Lángbetűkkel az égen a név.
És a rettenetes perspektíva: vagy különben lesz itt magyarkodás meg vallásoskodás.

És máris elpukkannak a tüzijáték-finálé első rakettái:
a zűrzavar tulajdonképpen a szabadságból jön!
A zűrzavar (értsd: a mindenki által únt „polgárháborús megosztottság”) felszámolása valójában a Szabadság felszámolása az Önkény által!

„A lényeg az, hogy a szabadság minden tekintélyi rendet aláásó, minden vitathatatlan tekintélyt szertefoszlató hatalma — a zűrzavar — mielőbb érjen véget, az élmény* és az önkény vitathatatlan tekintélye pedig erősödjön meg, és foglalja el őt megillető helyét az államban.”

Nemelit csürhe, hát nem érzed, hogy ez a „politikai ellenségeskedés, ádáz belviszály” igazából a szabadság? Hát jól van, bugrisok, ti akartátok. Valami elfogadott tekintély kellene? Akkor pedig ez lesz a sorsotok — írnák Tirpákiában.

— és itt jön a sziporkázó zárás, a metaforikus ötletzuhatag és elméncség-csimborasszó, a bal-liberális nemzethalál-vízió, paternalista szemszögből elmesélve:

„Kezdődjék a hipnózis, a varázslat, az álom. A nyulak már alig várják, hogy elindulhassanak a csörgőkígyó kitátott szája felé.”


Robotpópák, vérfarkasok, fospumpa!

A Vatikán letöri a dollárárfolyamot!

Apokalipszis a garzonablakból!


* az élmény ... ó igen, igen, igen! piros kockák, piros kockák, gyere hozzám, Magyarország! — Hoppá, ez nem élmény volt, hanem szakértői ráhangoltság. Illetve valami felelős izé, haladó gondolat, vagy mi a csuda. De demokratikus és jövő-orientált.

2008. szeptember 20., szombat

A „tudomány” vesszőfutása Ámerikában és „in Juróp”

Egyszer már foglalkoztunk egy nevezetes elmebajos „tudományos” kísérlettel és hasonlóan észt nélkülöző kiértékelésével. Az imént azonban ennek tovább-parodizált változatát olvashattuk az Index hírportálon.

Úgy tűnik, kezdenek megszaporodni — főleg Ámerikában, de aligha sokára „Európában” is — az efféle böktudományos barbi-hírek.

Akkor egy kommentárban így vallottunk: „az, hogy nyolc kamasz megállapítja, hogy az általuk tesztelt Piroska Smith agya, aki idén a republikánusokra szavazott, az M vagy W betűkre 20%-kal jobban reagál, mint John Lewy agya, aki meg a demokratákra, semmilyen komolyan vehető következtetés levonására nem alkalmas, azon kívül, hogy a kutatást Obamáék vagy Hillaryék fizették-e.”


Ámerika-béli tudós portréja tegnap.
Ma már ez a típus is a múlt „konzervatív” példányának számíthat,
a fejlemények immár őt is alulhaladták.


Hoztunk nemsokára egy „ellenkező előjelű” (?) példát is másik írásunkban, amely a konzervativizmus hozzávetőleges kritériumairól szólt. Az itt fellelt érvelés ugyanolyan csökött értelemre vall, item: „A konzervatívok boldogabbak”.

Mint konzervatív, teát szerető ember, mondhatom, hogy a kortes-értékű ingyencirkuszon kívül, amelyeket ezek a kutatások szolgáltatnak (persze finanszírozásuk nem ingyenes), mással nem szolgálnak számomra. Cirkusznak azonban — valljuk be — ez kevés, hiszen csak egy kisvárosi ámerikait tudna elszórakoztatni. Javaslom, hogy Magyarországon, ha egyszer a teakrácia átveszi a hatalmat, e kutatókat cirkusz helyett bábszínházban mutogassák.

Erről jut eszembe, nem is értem, hogy. Láttak már laterna magica-t?


Punch, the “Lord of Misrule”, with his dog.
The dog maybe is the “Science” of our Age.




Update:Imádkozni olyan, mintha egy baráttal beszélnénk” — A materializmusnak, úgy tűnik, nincs alsó határa.

2008. szeptember 19., péntek

Spiró igazságbeszéde?

Kortárs írónk, Spiró György nem híve a pc beszédnek. Legalábbis ha a magyarokról vagy a keresztényekről van szó. Őszinteség barátaim, őszinteség! Végre kimondta valaki ismét.

Az alapost ünnepelt szerző újabb könyve, a Fogság még nem kapott Nobel-díjat. De ne aggódjunk, szerzője alaposan ki van tömve díjakkal. Azonban az ünneplő közönség valahogy elmaradt. Mondjuk úgy, inkább mindenki félrenéz, úgy tűnik.

Amennyire felületes turkálásomból látom, egyedül egy zsidó blog, a Pilpul, és a Vigilia emeli ki, hogy Jézus Spiró szerint egy kis köpcös és szánalmas, ápolatlan és tudatlan alak, aki felborogatta az asztalokat a Templom előtt. (p. 191.)

Hogy Jézus Megváltó volt-e vagy sem, régi vita. És nem vagyok igazán térítő típus. De a Jézus Krisztus voltában hívőket egyszerűen csalóknak, tudatlanoknak, eszelősöknek, gyengéknek nevezni... nem túl udvarias és nem is barátságos.

„Ez a feltámadott Felkent, ez nem jó ötlet. Ebben csak eszelősök hihetnek, a gyöngék, az éretlenek, az eleve vesztésre születtek, azok pedig nem erősek.” (p. 714) (Vélhetően ez utóbbi gondolatot 2002-3 táján, a Nagy Önbizalom idején vetette papírra a szerző.)

„Azok a tébolyultak egyszer ki fogják találni, hogy a Felkent, akiben hisznek, voltaképpen a Teremtő fia.” (p. 735.)

Majd mindennek az összefoglalása egy Rövid Kurzus formájában:

„Zseniális ötlet, hogy valaki, egy ember feltámadt, és arra kell várni, hogy ismét megjelenjen. Az sem akármilyen ötlet, hogy nem számít, ki zsidó, ki nem az, bárki lehet kiválasztott, csak ezt az egyet, a feltámadást fogadja el... Nem kell hozzá tudni semmit, sem írni, sem olvasni, sem előírásokat betartani és mindenkiből pap lesz, mindenki szent, aki hisz a Feltámadottban, és örök életet nyer ezáltal!... Még szertartások sincsenek! Esznek, őt dicsérik, együtt vannak, és ezzel meg van oldva a magány, meg van oldva a halhatatlanság... Nincs még egy ennyire együgyű vallás a piacon! Őrült háború lesz ebből a zsidóságon belül, ez lesz az igazi zsidó háború, és ki fog szabadulni a zsidóságból ez a téboly, a vesztesek tébolya, és győzni fog, mert mindig a vesztesek vannak többen... Ha Spartacusnak ilyen vallása lett volna!... Csak azzal lesz gondjuk, hogy nem jön, nem akar jönni, és ők türelmetlenkednek, ez fogja szétzilálni őket...
— Meg fogják oldani — vélte Uri. Mindent meg fognak oldani, csak a hit maradjon. Ezentúl mindenről már csak hazudni fognak.
— Eddig is hazudtak.
— De nem ilyen erősen...” (p. 763.)


Összegezzük, mit tudtunk meg a Jézust Krisztusnak hívőktől: eszelősök, tébolyultak, gyöngék, lúzerek, együgyűek, hazugok. Természetesen ezeket már hallottuk másoktól, mondjuk kretén-chrétien utalások formájában.

Valaki mondhatja, hogy ez a művészi szabadság része, H. Nitsch, meg minden, bla-bla-bla. Nos, Spiró szerint nincs művészi szabadság, ő maga kér történeti pontosságot számon Mel Gibsontól.

Biztosan a köpcös, kopaszodó Jézusra vannak jó bizonyítékai.

De ha van is ilyen szabadság, muszáj a kurucinfót megszégyenítő módon élni vele?

Spiróban nem kevés az indulat a keresztényekkel szemben, de kissé elmaradt, mert a legnagyobb zsidó közösség, az amerikai, már rég más hangot használ a keresztényekkel kapcsolatban. De itt Magyarországon vagyunk.

Azt sejtettük, hogy Spiró ilyesmiket gondol a keresztényekről, de minek ez? Provokálni? Vagy erre élvez?

Ilyesmiért nem párbajozni szoktak, mivel Spiró párbajképtelen. Ahhoz elébb úriembernek kéne lennie, nem szánalomra méltó nyominak.


Tewton összefoglalása:
1) a nők buták és hülyevallásosak,
2) a hívők rajongók és buták és léthazugságban élnek,
3) aki viszont annyira okos, hogy mindezt átlátja, az meg egy cinikus hitetlen, aki falból azért betartja a rítust, de nemigen hisz benne... Szóval ő is „hazugságban” él, ha akarom... Rettenetes ez a világ.


2008. szeptember 13., szombat

A szvasztika esete a Vörös Hadsereggel és más rémtörténetek

A Reakción megjelent egyik cikk szerint „A történet a régi. Beleillik a Kaukázus történelmébe. Beleillik a birodalmak háborújának történelmébe.” — a messzemenő és sommás következtetések azonban igencsak hiányos információkon alapulnak, főként azt tekintve, hogy „a történész 1991-ben nem tudta megfejteni a talányt, hogy honnan, kitől ered e jelvény terve. Hogy azóta hol tart a kutatás, bevallom, fogalmam sincs.” Ám az unásig ismételt Nagy Tanulság mégis rögvest levonatik: „Nem feledem Ryszard Kapuscinski szubtilis üzenetét, amelyet A birodalom című könyvében küld: »Az a nép, amelyiknek nincs államisága, a szimbólumokban keres menedéket.«” Szerencsére a szerző az utolsó bekezdésben enyhít valamelyest a fenti, elhamarkodott és egyre inkább csömört keltően automatikus sommázaton.

De inkább kezdjük az elején. „A leírás szerint vörös posztóból készült jelet a délkeleti front vörös katonáinak kellett volna 1918–19-ben a köpönyegük ujjára varrniuk, ha a tervet el nem utasítják.” — ámde elutasították, és nem tudjuk, a terv honnan származott. Bizonyos, hogy egy 1991-ben megjelent tendenciózus szovjet cikkecske nem segít az eligazodásban.

Az ilyen esetek sokkal inkább annak bizonyítékai, amit már egy másik posztban megfogalmaztunk, amikor példának okáért a NATO zászlaját vettük górcső alá. De ne álljunk meg az ellentétes tanulság levonásánál, mely szerint egy szimbólum felhasználása tetszőleges, körülbelül úgy, mint Ferdinand de Saussure sugallja egyébként egyoldalú nyelvelméletében. Legyünk ennél kevésbé együgyűek.

Nézzük inkább a „Blogen” nevű kommentátor végre informatív hozzászólását a témához: „A képen látható paroli itt van színesben, és nem utasítottak le semmit: egészen 1936-ig ez volt egyes nemzetiségi (burját, mongol, stb.) lovasegységek parolija. De használták bankjegyen is.”

E kommentárból világossá válik, hogy katonai tekintetben „egyes nemzetiségi” lovasegységek általi használatbavételről van szó, amelyek nem mellesleg burját és mongol illetőségűek. Nos, tudhatjuk, hogy a hagyományos szimbólumok beépítése a hadsereg jelvényeibe nem új, nem is baloldali vagy szocialista találmány, hanem régi, tulajdonképpen klasszikus politikai gyakorlat. Nyilvánvalóan lehetséges, hogy az egyaránt buddhista burját és mongol területek bevonásáról, szimbolizálásáról van szó, hasonlóan ahhoz, mint bármely más hadsereg ethnikai divíziói esetében.

Mint az közismert (Safranek...), a szvasztika — méghozzá 45 fokban elfordított, valamint jobbra és balra fordított változataiban is — többek között hindu, dzsaina és buddhista szimbólum, így maradvány-szerű átörökléssel bekerülhetett a burját, mongol és talán más osztagok jelvényei közé.

Hogy ez bármi többet és negatívabbat jelentene egy — többek között a samanisztikus hagyományú népeknél, a szlávoknál, a kereszténységben, sőt a zsidóságban és (spekulatívabb jelleggel) a szabadkőművességben is — ismert szimbólum újra- felbukkanásánál, semmi sem bizonyítja.




A magyar királyi jogar díszítése

2008. szeptember 11., csütörtök

A Torony



2008. szeptember 10., szerda

Az aufklérus sikere

Van egyszer az „autonóm ember” idealizált képe. Ez a kép nyomon követhető a felhomályosodás romantikájától kezdve (a nemes vadember) egészen a Frankfurti Iskolán át a mai egyéb felszabadító ideológiákig. A külön történelemszemlélet azt adja ehhez hozzá, hogy az „autonóm ember” a kezdet kezdete óta küzd a mindenféle intézmények elnyomása, és a sarkokon habzó szájjal leselkedő reakciósok ellen, akik mindenféle babonáikkal (vallás, „tekintélyelvűség” stb.) korlátozzák eme autonóm ember erkölcsi kiteljesedését. Ha engednék, hogy belső erkölcsi parancsainak engedelmeskedjen, akkor a „természetes erkölcs” mindenhatóvá válna, és így a Földi Paradicsom állapota következne be — ám ehhez le kell bontani az elnyomó, fallokrata, középkori vallási-és egyéb babonákat, előítéleteket, melyek mérgezik a természetes erkölcs kristálytiszta forrását.

Hogy ez a mítosz teljes érvényességet nyerjen, szükség van egy egykimenetes–egyenes vonalú történelemszemléletre, amely egységként kezel teljesen különböző jelenségeket. Ha utóbbi felszabadító ideológia igazolásává válik, akkor ezen leegyszerűsítések rendkívül hasznosak.

Valami oknál fogva (ki érti ezt?) a felszabadító ideológusok állandó célpontja az Egyház. Ez utóbbi mindent megtestesít, amit egy meggyőződéses és elkötelezett felszabadító tiszta szívéből gyűlölhet: hierarchikus, hagyományra, tekintélyre és erkölcsi parancsokra épül, engedelmességet követel meg, és az „ego” feladását. Ezért az Egyház az Autonóm Ember ellen elkövetett bűnök széles tárházának melegágya, ez az az intézmény, mely legalább kétezer éve korlátozza „önmagunk kiteljesedését”, a természetes erkölcs felszabadulását, az igazi lelkiismeretre való odafigyelést.

Ebből fakadóan le lehet vonni a messzemenő következtetéseket: a középkori anti-judaizmusból egyetlen kicsiny bakugrással egyből a Soánál találjuk magunkat. Kontinuitás van, mondják az aufklérus kiképzett katonái.

Az teljesen mindegy, hogy a vallási ellentét lényegileg különbözik a fajitól: a vallás a lélek elsődlegességét és szabadságát vallja, így legfontosabb megközelítési módja a transzcendenshez való viszony. A faji ellentétek ezzel szemben tökéletesen modernek és materialisták: külsődleges jegyek alapján tulajdonít bizonyos cselekvési mintákat bizonyos csoportoknak — ezért szükségszerűen deterministák is. (Még a nem „szigorú értelemben vett” faji vonatkozású redukcionista elméletek is meglehetősen silányak.)

Aki nem érti a különböző episztemológiákon és előfelvetéseken alapuló előítéletek közti különbséget, az sosem fogja megérteni ezek lényegét, és így hibás, történelmietlen, anakronisztikus végkövetkeztetésekre fog jutni. (Ha a modern antiszemitizmus „bele volt kódolva” a középkori anti-judaizmusba, akkor mi dolguk volt az állítólag az intoleráns kereszténységből szellemi táplálékot merítő nem kicsit pogány náciknak a generációkra visszamenően kikeresztelkedett zsidókkal?) Aki nem hiszi el, az nézzen bele Tocqueville és Gobineau levelezésébe.

Csak egy lépés választja el Gonosz, Elnyomó, láncfűrésszel rohangászó püspököt a haláltáboroktól.

Ez a szellemi irányzat mindenféle zsidókkal szembeni előítéletet igyekszik egyként kezelni, hogy ezzel igazolhassa végül a legkisebb kritikus megjegyzés esetén is a „náci veszély” közeledtét. Csakhogy még zsidóellenesség és zsidóellenesség között is nem kis különbségek vannak: „És vol­tak egyéb­ként virtigli an­ti­sze­mi­ták, akik zsi­dó­kat men­tet­tek, mint pél­dá­ul Mes­ter Mik­lós imrédysta kép­vi­se­lő, kul­tusz­mi­nisz­té­ri­u­mi ál­lam­tit­kár vagy az az is­me­ret­len kö­zép­osz­tály­be­li úri­asszony, aki Fe­nyő Mik­sát búj­tat­ta, Az el­so­dort or­szág ta­nú­sá­ga sze­rint.”

Ámde az aufklérista irányzat minden finom különbségtételre érzéketlen — ami nem meglepő, ha egyszer a cél saját uralmi pozíciójának fenntartása, melyet épp „kritikai szelleme” szolgáltat.

Azok az ifjak és idősek, akik az Autonóm Ember és a haladó történelemszemlélet doktrínáját vallják (legyen az marxista vagy liberális), magukat a felszabadítás főpapjainak, az elnyomás ellen harcoló derékhad élkatonáinak tartják — szabad, kritikus, legkevésbé sem elfogult, előítéletmentes gondolkodók, akik az emberi sors jobbításáért küzdenek; mindeközben persze az egyik legnagyobb globális nevelési program kritika nélküli benyalói (valószínűleg ezt nevezi Ablonczy Balázs is hiperdoktríner „szabadgondolkodásnak”).

Sok mindent lehet mondani az aufklérus munkásságára, amik egyáltalán nem teszik őket vonzóvá egy reakciós, de csak egy szimpla, szabadságot szerető ember szemében sem: intoleráns, dokntríner, egyszerűsítő, népnevelő, és kicsit sem szabadelvű („Tudjuk, Merjük, Tesszük”). A technikája nem az érvek erősségére apellál, hanem az erőre, és erőszakra (vö. Marx felszabadító gondolatával, a vita céljáról).

Egyvalamit azonban nem lehet elvitatni: ez a nagyszabású népnevelő program a történelemben az egyik legsikeresebb.

2008. szeptember 9., kedd

A republikanizmusról*

„Az eszmetörténész kutatása arra irányul, hogy megértse és elbeszélhetővé tegye, mit jelentettek az egyes fogalmak használóik és befogadóik számára; hogyan, milyen »logika« szerint keveredtek a használat során az egyes politikai beszédmódok »szótárai«, hogyan rendeződnek időnként át e »szótárak«; milyen »vitához« szólnak hozzá a szövegek, amikor egyes témákat érintenek vagy érvelési módokat választanak; mit jelentettek a minták, hogyan tűnnek el vagy fel a politika nyelvében; hogyan reflektáltak e szótárhasználatokra mint szótárhasználatokra, mintákra mint mintákra maguk a beszélők és a szövegek kortárs befogadói.

Csetri Lajos említett [Berzsenyi Dániel I. ódájáról írott] könyvfejezetében így jellemezte a plutarkhizmus spártai ágát: »a katonai demokrácia egalitárius és puritán embereszményét hordozza, példaképei közé sorolja a római kori köztársasági erények hőseit is. Legnagyobb alakja Rousseau, aki rajongását a plutarkhoszi életrajzok iránt önéletrajzi Vallomásaiban is megírta.« Kultúrkritikájában »a civilizáció egyik legnagyobb bűnének a természetes emberség lehetőségeinek aláásásán kívül az ősi, férfias, harci erények aláaknázását tartotta. A magyar ’nemesi’ költő, Berzsenyi embereszménye itt is, akár későbbi vers-, illetve levélszövegeiben..., nagyon rokon ezzel a felfogással.« Az ódát és értelmezését olvasva számomra egyértelműnek tűnik, hogy az, amit Csetri a plutarkhizmus spártai ága hagyományának nevez, cambridge-i terminusa szerint a republikanizmus politikai nyelve. A republikánus szótár egyik központi fogalma (akárcsak a liberálisé) a szabadság, amely e beszédmódban azonban nem egyéni autonómiát jelent, hanem a kormányzásban való részvétel jogát és kötelességét. Akik részt vehetnek és vesznek a közéletben, a honpolgároknak, nemcsak közszolgálatokat kell vállalniuk, de folyamatosan át kell hogy hassa őket a közszellem, a hősies készség a szabadság és a haza megvédésére a zsarnok vagy a hódítók ellen. E közszellem elsősorban azt jelenti, hogy a közjót az egyéni vagy családi érdek elé helyezi a polgár. A republikánus nyelvhasználat állandó mintája a római köztársasági erényeké, egyik központi vitája az a kérdés, mi az oka a nemzetek nagyságának és hanyatlásának, e vita paradigmatikus elbeszélése pedig Róma bukásának a története. Ezen elbeszélés szerint, amint az Sallustiusnál vagy Liviusnál olvasható, mindenekelőtt a fényűző élettel (a luxussal) megjelent új szokások, az ősi erkölcsök elfajulása, a széthúzás (erre Berzsenyi és kortársainak szava a visszavonás volt) és a korrupció, az egyéni érdeknek a közérdek fölé helyezése volt a bukás oka. Dióhéjban így lehetne összefoglalni a republikánus nyelv fő fogalmait, érveléseit, mintáit, vitáját és »nagy elbeszélését«. Innen nézve azt lehet mondani, hogy Rousseau, például első értekezésében, éppúgy ezt a republikánus nyelvet beszéli, mint Berzsenyi a Kesergés című ódában, s persze több más költeményében is. Ez a Csetri következtetésén alig túlmenő megállapítás talán rámutat arra, hogy abban az esetben, ha azt a kérdést tesszük föl, milyen politikai nyelvet beszél vizsgált szövegünk, nem az lesz számunkra elsőrendűen fontos, hogy eredeti-e a gondolatmenete, s nem szükséges olyan magyarázatokba bonyolódni, hogy X. például bizonyára Z. nagy művének hatására írta mindezt, ’hiszen olvashatta, mivel az több példányban közkézen forgott az országban’ stb.

Ez esetben könnyű arra felelni, honnan ismeri Berzsenyi a republikánus nyelvet: a 16. század közepétől kezdve a 18. század végéig a gimnáziumi osztályok tananyagában más latin auktorok olvasása mellett Sallustius**, Livius] és Cicero : De officiis című műve is szerepelt. Az ő műveik a republikánus beszédmód legtöbbet emlegetett klasszikus forrásai.”


***

*... elvégre mi értelme internetes vitákra pazarolni a gondolkodást, amikor helyette mások okosabb Megmondásait is szajkózhatjuk? Ebben a posztban semmi Hozzáadott Érték se lesz. Egyszerűen idemásolom Takáts tanár úr sorait, minden politikai és világnézeti megfontolás nélkül. Szerintem nagyon jó Megmondás, kedvenc vesszőparipám, alkalomadtán szajkózom is (megjegyzem, Csetrinek is jó Megmondásai vannak).

** Latin nyelvű források on-line felkutatásához ajánlom ezeket az oldalakat: a Bibliotheca Augustana latin szekciója; illetve The Latin Library. A fentiekben is ezekhez készítettünk kapcsolókat. [Loxon megj.]


2008. szeptember 8., hétfő

Könyvajánló — Horváth Róbert: Indiai feljegyzések

Nyájas teakratáink és más olvasók szíves figyelmébe ajánlom egy kiváló szerző figyelemreméltó könyvét, amely a hindu hagyomány mai, európai és egyetemesen szellemi szemmel való leírását tartalmazza. E könyv, úgy gondolom, valóban egyedülálló — útleírás és szellemi „zarándoklat” egyszerre — , s ezt a posztot szerzőjének dedikálom.

Úgy érzem, egy — a könyvben két oldalnyit elfoglaló — részlet a feljegyzésekből a „Konzervatív Tea-Kör”-be jól illik, s talán a szerzőnek sincs kifogása ellene, ha az alábbi részletet közlöm. Sajnos a transzliteráció ehelyütt nem lehet tökéletes.

*

Mahābalipura
m, 2004. március 14.

A hinduk vallásosságát ma hasonlóképpen a külső Istenben (istenekben) való hit határozza meg, mint a keresztényekét vagy a muszlimokét.

A hívek elöregedésének jelei éppúgy tapasztalhatók a hinduizmusban, mint másutt.

A kiváltképp keresztényekre jellemző áhítatoskodás — a vallási áhítat egy bizonyos, gyakran a képmutatás keretei közé szorított módja — azonban csaknem teljesen hiányzik.

A hindu vallási rítusok minden vonatkozásban nagyobb aktivitást követelnek a hívőktől. Az intenzív testi részvétel és cselekvés általánosságban nem engedi meg a passzív áhítatoskodás kialakulását vagy az abban való megrekedést.

A templomi vallásgyakorlat alkalmával a kisebb-nagyobb szentélyek előtt más-más istenségek, isteni arculatok felé végzett ima vagy inkantáció; az isteneknek bemutatott különböző áldozatok (áldozati tűz, füstölő, virág, belső felajánlások), a rituális séta (pradak
şiņa) a szentélyek körül és között; a templomi papokkal való vallásos találkozás a főbb szentélyekben (a nekik hozott adomány, a himnuszok és szavaik meghallgatása, az istenek követének jelenlétében végzett imák); végül a szent tűz, a szent víz és az isteneknek felajánlott, általuk magukhoz vett, majd újra a földre visszabocsátott áldozati virágok és ételek magukhoz vétele — mind olyan aktivitást követelnek a hívőktől, hogy az ember a legkevésbé sem mondhatja azt, ennek a vallásnak isteni meghatározói nem tették meg a lehető legtöbbet azért az emberért is, akiben nagyobb fokú passzivitás lakozik a transzcendencia irányában. A „liturgia” koreográfiája a kereszténységhez hasonlóan csodálatosan megkomponált, de a hindu hívő Isten követei nélkül is tovább folytatja azt — az általa kiválasztott, újabb szentélyek felkereséséig a templomon belül, majd az annak elhagyását megelőző végső Isten-felidézés, hálaadás és leborulás után otthon.

*

A legegyszerűbb hindu is jobban hisz abban, hogy Isten önnön leglényegét alkotja, mint számos művelt zsidó, keresztény vagy muszlim. Ez azért fontos, mert ebből az elérhetőség, a megvalósíthatóság tudata következik.

*

A templomi papok rituális cselekvése sajnos hasonlóképpen automatikusnak tűnik, mint a katolikus papoké.

A mechanikus jelleg nagy probléma; ám e tekintetben sem akarnak semmit — bocsánat a kifejezésért — áhítatoskodó pofával megoldani.

Felejthetetlen élmény számomra egy a a Śrī Kapāl
ēśvara-templomban megfigyelt brāhmaņa viselkedése. Európai jellegű volt, noha alacsony és vékony. Rituális mozdulatai a kisebb szentélyek előtt áldozó papi körmenet során teljesen automatikusként hatottak, de később feltűnt könnyedségük és játékosságuk. Teljesen autonóm személyiség volt, társaitól független, noha kedélyesen beszélgetett velük. Később láttam, amint immár egyedül, társaktól és közönségtől mentesen újra végiglátogatja a szentélyeket lefekvés és zárás előtt, s teljes komolysággal végzi az immár nem elsősorban ceremoniális rítusokat.





2008. szeptember 5., péntek

Hisztizik-e egy rendes konzervatív?

Nem.

A hiszti olyan műfaj, ami heveny vizenyő jelenlétére mutat a lélekben.

Vannak lobbanékony, másképp: gyulladékony típusú lelkek is, akik egyébként nem tüzesek, hiszen felgyújthatók: sokkal inkább papír-egzisztenciák, legfeljebb faforgácsok. Az efféle hiszti jellemző forradalmár-csicskás létmódozat. (Az igazi forradalmárok az ilyen csicskások felett állnak, ők természetesen ravasz, kimért és nem könnyen kibillenthető, mondhatni tervszerű elvetemültséggel rendelkeznek: nézzék csak meg Marx vagy Freud képét.) A csicskás természetesen az utcai proli-forradalmár vagy az ún. értelmiségi „közéleti harcos”.

Az ilyen hisztérikus, mániákus egzisztenciák a hülyeség forrpontját keresik, a paroxizmust, amiben végre láthatják teljesedni az eszmét, az „igazukat”. De ma már, ugye, kedveskéim, nincsenek nagy elbeszélések*, így a forradalmi csicskás átalakult teljesen közéletivé. Most a neve: baloldali újságíró. Rendszerint — nyomtatott sajtó tekintetében — a Népszavában, a 168 Órában vagy az ÉS-ben szerez, de mindenütt nagy koncentrációban előfordul.

Az összes lényegtelen híren rugozó blogkommentátort is ilyen hisztis kukacnak tekinthetjük. Van már aktakukac, ez talán a fórumkukac vagy blogkukac. Ezek mind paroxista kukacok persze, némi elektronikus rezignációval: a végső igazság talán elszáll a blogmotor szeszélye folytán, vagy a következő kommentátor agyoncsapja egy emoticon-nal.

Valami eklatáns tévedés folytán ugyanakkor egyesek azt hiszik, hogy a rendes konzervatív az, aki a konvenciók múmiájává konzerválja magát — ezzel együtt egészségét, tulajdonait, „vallási” és politikai eszméit, és még személyes gondolatait is — csökött és erőtlen dolgok őrizgetése révén. Nos, érdekes módon ez az impotens típus is a napi hírekből „él”, és arculatváltása legfeljebb egy botox-kezelést jelent. Ugyanolyan kukac, mint az, aki ugyanezt baloldaliként csinálja. Ez az általános „fideszes”.

Hölgyeim és Uraim, egy rendes konzervatívban van tűz (és nincs papír), emellett sohasem hisztizik, még akkor sem, ha Tamás Gáspár Miklós fingik egy jót.

Már hallom is a blog- és fórumkukacot: „de mi ennek a posztnak az aktualitása?”

Kutyáknak például még nyakkendőben sem való tea

* Derék teakratáink majd emlékeztetnek rá, hogy dehogynem, hiszen mi korunk Nagy Elbeszélésével indítottuk blogunkat.


Disclaimer for turnip-heads:
az írásmű a szerző saját véleményét tükrözi,
nem a Tea-Kör esetleges (bár nem létező) hivatalos álláspontját.**

** Dísz-klémerünket Monsieur Tevvton javaslatára helyeztük emitt el.

Adalékok egy konzervativ szerelem-elmélet alapvetéséhez (de egyben quis?! is)

Életmód-rovatunkból hiányzott egy jelentős szegmens: a magánéleti tanácsadó rovat. Tudják: érzelmek, szeret-nem szeret, mit tegyek, mit ne — effélék. Itt-ott ugyan esett említés a nemi szerelem egy-két aspektusáról, de hol vagyunk a női magazinok tapasztalati világától? És olvasottságuktól? Nem titok: messzire. De amikor Progresszió honi vezérhajóján, a Tirpákbokrétáson is vannak ilyen életmód-cikkek, a netes „pasizásról” meg a bulizásról (naná, hogy Gizike tollából), mi sem maradhatunk le. A következőkben a „házinyúlra nem lövünk” gyakorlati életbölcsességének az elméleti alátámasztását osztom meg az olvasóval, egy mértékadó konzervatív gondolkodó* nyomán (akinek a nevét direkt nem árulom el).

*

Azt mondják, hogy a férfi-nő barátság mindig vagy a szerelem kezdete, vagy a szerelem lecsengése (már amikor nem csak kamu és blöff). Azt is mondják, hogy ez érzelmeink regényének vagy a bevezetése, vagy az utószava.

De szerintem nem így van.

Mert ha egy nőt, aki amúgy a barátunk, rá tudunk venni, hogy belénk szeressen, már ezer nyűg tartja vissza attól, hogy többé ne barátunk, hanem a nőnk legyen. És igencsak lúzerek vagyunk, ha nem vesszük észre: minden versenytárs jobb pozícióban van, mint mi, akik őt egy kedélyes, de prózai oldaláról is ismerjük.

És ez nem azért van, mert a nők tettetéssel el akarnák leplezni igazi önmagukat. Bizony nem.

A nő szívében legalább akkora erővel bír a titkolódzás, mint a kommunikáció vágya. Egyszerre akar érthető és érthetetlen lenni.

Sőt: amikor már maga körül minden ipsét megtévesztett és összezavart elrejtett vagy színlelt érzéseivel (akik már mindent látnak, csak azt nem, ami van), és amikor finom kacérságai miatt már saját maga előtt talányossá kezd lenni, a nő még akkor is vágyik egy jó barát után: egy barát után, aki a nőt majd felvilágosítja a saját életének rejtélyei felől, és tisztán érti éppen azokat az indulatokat és ellenmondásokat, melyek a nő számára a leghomályosabbnak tűnnek titokszerűségük vagy tartalmatlanságuk miatt.

Szóval: a nőnek szüksége van néha gyóntatószékre is, hogy menekedhessék lelki titkainak feleslegétől. És ebbe a székbe előbb a nagynéniket vagy hasonló élettapasztalattal bíró matrónákat ültet (mert a szép és fiatal barátnőiből könnyen válna vetélytársa), azonban bizonyos életkoron túl legszívesebben férfiakat.

Ennélfogva ne tápláljunk hiú reményeket a férfi-nő barátság alapján.

*

19. századi szerzőnk nem ismerte még a pszichológiát mint tudományt, de bizonyára tudta, hogy a drámai hősnőknek majdnem mindig vannak bizalmasaik — és első komornából főhőssé válni több, mint egy átoperálás. A hermeneutikáról se hallhatott, mégis: a női lélek önértelmezését eminensen hermeneutikai problémaként írja le (már a Heidegger-porontyok előtt!). És most a Bulvárosodás Rémének ajtót nyitva teszem fel a kérdést:

Vajon ki a szerző?


Segítség: a szerző gondolatait parafrázisban közöltem, de a netes kereséshez elég kulcsszót hagytam a szövegben. A szerző erdélyi nemesember, 19. századi, aki politika-elmélettel is foglalkozott, de a forradalom után inkább szépíróként is ismert lett.


2008. szeptember 3., szerda

Tengeri szörnyekről

Ezúttal — Tölgyet és Tevvton-t követve — Loxon rukkol elő Quis!-szel. Természetesen az elektronikus informatikai eszközök használata elkerülhetetlen lesz a megfejtésben, de aki szereti mellőzni azoket, kutakodhat más módon is. Az alábbi rövid leírások részletek egy középkori bestiáriumból. A kérdés: ki az írójuk?

*

A krikosz

A krikosz Arisztotelész szerint tengeri állat. Lábának vége hasított, mindkét részén három-három ujj van, és három–három köröm. Jobb lába kicsi, bal lába azonban igen nagy, ezért, amikor jár, egész testsúlyát a bal lábára helyezi. Bőre héjszerű, sima, fekete, de néhány helyen vöröses. Ha megtapad valamin, erősen tapad rajta. Jó időben ez az állat szabadon járkál ide-oda, de ha fúj a szél, rátapad a kövekre – ott lapít, és meg sem mozdul. Tényleg csodálatos, hogy míg jó időben ez az állat elemében van, viharos időben legyengül és erejét veszti. A krikosz, ez a tengeri lény azokhoz a könnyelmű világi ifjakhoz hasonlít, akiknek jobb lába, vagyis Isten és szüleik iránt érzett szeretete gyönge vagy teljesen hiányzik, viszont a lányokat ködös szerelmektől lihegve megkörnyékezik, s egész lelkükkel erősen rájuk tapadva – legyenek akármifélék is azok a lánykák – inkább Istent, szüleiket és szeretteiket sértik meg, csak hogy teljesíthessék imádottjuk csalfa vágyait. A bőr, mely az általuk szerelemnek nevezett csalfaságnak elfedője, héjszerű, vagyis sima, törékeny, sérülékeny és fekete, azaz alantas, a bűn szennyét hordozó. Lába hasított, s mindkétfelől három-három ujjra oszlik, a hasíték a csalfaság és a megbecstelenítés két rossz szándékának felel meg, ezáltal a megcsalt leányt háromszoros kár éri: szüzessége, lelki tisztessége és vagyona is oda lesz, ha közben szeretőjének abból is sikerül eloroznia valamit.

A helcus

A helcus a Dolgok könyve szerint tengeri állat, amelyet tinónak is neveznek. Szőrös bőre fekete és fehér foltos. Erről az állatról azt a csodálatos dolgot mondják, hogy miután meghalt és megnyúzták, szőrszálai természetes ösztönből, legyen bárhol is, a tenger állapotát követik. Ha ugyanis felkavart tenger hullámai magasba csapnak, a szőrszálak is hasonlóképpen felmerednek. Ha viszont a tenger elcsendesedik, a szőr is elsimul: így tudható meg egy érzéketlen és holt dologból, milyen állapotban van a tenger. Plinius szerint ez az állat a szárazföldön szül, akár a lábasjószág. Soha nem hoz világra többet, mint két kölyköt. Neveli és emlőiből szoptatja kicsinyeit, 12 napos koruk előtt nem viszi ki őket a tengerre. Nehezen lehet elpusztítani, csak úgy sikerül, ha a fejét összezúzzuk. Ezen lények álmukban bőgnek. Egyetlen élőlény sincs, amelynek álma mélyebb lenne. Jobboldali uszonyai alatt ugyanis, amelyeket úszáshoz használ, mint mondják, álomhozó erő rejlik: ezeken az uszonyain nyugtatja álmában fejét.

A fóka

A fóka Experimentator tanúsága szerint tengeri ökör, a maga nemében igen erős állat. Nem könnyen változtat helyet, ezért hát mindig ugyanazon a helyen marad, ahová a természet helyezte. Ingerlékeny és dühös természetű, nem csak más fajta állatokkal, hanem még övéivel szemben is. Arisztotelész írja, hogy a fóka állandóan küzd a nőstényével, míg csak meg nem öli. A megölt nőstényt azután odébb löki és másik nőstényt hoz a helyébe. Mindaddig hoz magának azután nőstényeket, míg maga is meg nem hal, vagy, míg az egyik nőstény le nem győzi és meg nem öli. Holta után kölykei egymással versengve nekiesnek és felfalják.

A fókának, ahogy a Kyrannidák könyve mondja, keze van, mint az embernek, és ábrázata ökörszerű.

A cápa

A cápa, amiként Arisztotelész írja, olyan tengeri szörny, amelynek minden egyéb állattól eltér a viselkedése. Ez az állat, mikor érzi, hogy méhében megfogant, még jóval a szülés előtt kiveszi méhéből a magzatát. Ha pedig kivette, és az életre elég érettnek találja, kint is hagyja. Ha azonban még nem érett, visszadugja magzatát a méhébe és megint magába fogadja, hogy tovább táplálhassa.

A tengeri szerzetesek

A tenger szerzetesei olyan tengeri szörnyek, amelyeknek neve pontosan fedi külsejüket. A Brit-tengerben élnek ilyenfajta állatok. Testük alsó része hal alakú, felsőtestük azonban részben az emberi fajéhoz hasonlatos. Fejük olyan, mint a szerzeteseké, tetején frissen nyírott, fénylő tonzúrájuk van, fülük felett fekete kör övezi, amely arra a hajkaréjra emlékeztet, mely a szerzetes vagy a pap fején látható, csakhogy ez a szőrzet dúsan szétmered. Ez a szörny szívesen csalja magához a tengerparton sétáló embereket, szemük előtt játszik, és ugrálva közeledik hozzájuk. Ha aztán látja, hogy az embernek tetszik a játéka, örül, és annál inkább játszik a víz felszínén. Amikor aztán azt látja, hogy az illető nagy bámulatában közel megy hozzá, ő is közelebb jön, és alkalomadtán elkapja az embert, magával vonszolja a mélybe, ott aztán felfalja a húsát. Az arca egyáltalán nem hasonlít az emberi arcra, mivel orra olyan, mint a halaké, szája pedig az orra folytatása.


A fűrészhal

A fűrészhal olyan tengeri fenevad, ahogy Szent Izidor állítja, amelynek igen széles tollai és hatalmas szárnyai vannak. Ez a szörny, ha a tengeren vitorlás hajót lát, szárnyait a víz fölé emeli és a hajó módjára megpróbál maga is vitorlázgatni. De miután az olykor harminc vagy akár negyven stadion távolságot megtéve hiába erőlködik már tovább, nem képes kitartani, végül is elkészül az erejével, feladja, és leereszti majd behúzza a szárnyait. Az elfáradt állatot aztán az áramlás visszasodorja korábbi lakhelyére, a tenger mélyébe.

Másfajta fűrészhal

A fűrészhalnak akad egy másik fajtája is, ahogy Szent Izidor és Plinius állítja. A fűrészről kapta a nevét, mivel fűrészszerű taraja van. Ez a vadállat lopva a hajók alá úszik és azokat a mélyben meglékeli, hogy beeresztve a vizet az embereket ravasz csellel elsüllyessze és tetemükkel töltekezzék.

A tonhal

A tonhal tengeri hal. Szemét vagy tüdejét üvegedényben tengervízzel oldd fel, és bármit is írsz vele, éjszaka úgy fog világítani, mint a tűz.



*

APPENDIX I

Mr Pharmacist által eszközölt helyes megfejtés. Thomas Cantimpratensis könyvéről van szó. Mint az állatleírásokat tartalmazó gyűjtemény bevezetőjének szerzője írja, „Thomas de Cantimpré 13. századi szerzetes szerző, aki főművén, a Liber de natura rerum (A dolgok természetéről) c. természettudományi enciklopédián hozzávetőleg tizenöt éven keresztül dolgozott (valószínűleg 1225-től 1241-ig), a kevésbé ismert középkori szerzők közé tartozik.”

APPENDIX II

Mr Pharmacist által felfedezett régi tengeri térkép, az északi tengerek szörnyeinek ábrázolásával. Swede Olaus Magnus Carta marina-ja 1539-ben készült.


Oktatás I.


Az uborkaszezonban sem vert túl nagy port miniszterelnökünk fiának gyenge iskolában kapott fura érettségije. A fiatalember ősztől az egyik budapesti karrier egyetemen folytatja tanulmányait.

A történet lényege nem a szokásos csillárlízingelős pitiánerség, hanem az érettségi. Amit ugye, azért találtak ki, hogy kiváltsák az egyetemi, főiskolai felvételit, meg egységes kimenet, középiskola szabja meg a követelményt, nem a valóságtól elrugaszkodott, tudóskodó, köldöknéző, a praktikus tudást semmire nem tartó egyetemi emberek. Hiszen, mi közük is ahhoz, hogy milyen tudású diákok kerülnek be hozzájuk. És a non plusz ultra, a hab a tortán, az überfrankó érv: az emelt szintet független bizottságok előtt teszik a diákok, így esélyegyenlőség van (hukkk), tudásuk megítélése ezért elfogulatlan stb., stb. Aki jó helyre akar menni, annak le kell tenni az emeltet, hogy meglegyen a pontszáma. A kérdés csak az, hogyan?

A középszintről most ne essen szó, bár eshetne, hiszen az egyetemek, főiskolák nagy részén már ez is elég a felvételihez, ott a régi rendszerhez képest az értékelésben gyakorlatilag minden változatlan: saját szaktanár értékel, ahogy akar, többé-kevésbé. A tisztességesebbje persze a saját diákjaival szúr ki így, ezzel előbb-utóbb csökken az iskolája továbbtanulási mutatója, ami miatt egyre kevesebb gyereket iratnak be az iskolájába, végül diákhiány miatt le kell majd építeni a tisztességes tanárt/iskolát. Rosszak lesznek a mutatói.

Kiváló kontraszelekció.

A 2008-as tanév közepe felé járunk, közel a karácsony. Nyilvánosságra hozzák az interneten az emelt szintű szóbeli érettségik témaköreit. A diákok hosszan nézegetik a történelem tételsort a tanárral, és egyik ámulatból a másikba esnek: a témakörök egy része vagy túlságosan általános (pl.: „Az anyagi kultúra az újkori Angliában” hát az meg mi a túró? — hangzik a kérdés), bizonyos témákból aprólékos (pl. miniszterünk szakterülete, az újkori diplomácia, visszatérő téma), mindeközben hatalmas lukak a tananyagon.

Egy héttel később ugyanott, diáklány: Az ismerősöm az Eötvösbe jár, az ő szaktanáruk is benne volt a feladatsor összeállításában, azok a témák, amiket nem vettek — s ebből van bőven — nem kerültek be a tételsorba.

Tavasz, egy budai gimnázium. Már mindenki tudja, hol írja az emelt szintű érettségijét. Cél: független vizsgabizottság, független javító tanárok. Az eredmény: a szilágyis diákok a Szilágyiban írnak, mert az iskola kijelölt vizsgaközpont, dolgozataikat saját tanáraik javítják. Még sokan írnak itt, nem szilágyisok, hát ők így jártak, nekik pechjük van. Ja, még azok is szerencsések, akiknek tanára ide van kijelölve javítani más iskolából, mert ők is véletlenül a saját diákjaik dolgozatát javítják.

Szóbeli, emelt szintű a már említett budai gimnáziumban. Vizsgabizottságok és vizsgázók névsora kifüggesztve. Micsoda meglepetés! Az ide járó diákok egy jó része itt is szóbelizik, emelt szinten, s a közepeseknek olyan hihetetlen szerencséjük van, hogy saját tanárukhoz kerültek. Mindegyik a maximális körüli pontot kapja szóbelin.

Emelt szintű szóbeli vizsga egy másik budai műintézményben. Az érettségire váró diákok izgatottan beszélgetnek. A következők hangzanak el: nálunk (nem tudjuk, hol) a saját tanárunk javította az írásbelijeinket, mindenkié 90% fölötti lett; mi tudjuk, hogy melyik témakörnél, milyen konkrét kérdés lesz. Ez utóbbi persze tűnhetne nagyzolásnak, de utóbb kiderül, és tényleg tudták. A diákok kérésére kiválogatott vagy megjelölt szóbeli tételek „húzásának” gyakorlata meg annyira elterjedt, hogy szót se nem érdemel.

Ősz. A szünet utáni találkozások ideje. Kivel mi lett. Bécikét két tárgyból vágták meg érettségin, de mégis egy karrier egyetemre felvették diáknak. Jencike pontjaihoz meg véletlenül a felvételi központban „valahogy” hozzáadódott 20 pont, így bejutott állami helyen egy budapesti karrier egyetemre.

Eredmény:

A középiskolai tanárok döntik el a továbbtanulást. A fentiek miatt hamar rájönnek, hogy középszinten mindenkit felfelé kell húzni. Az emelt szintű érettségi — ami egyre feleslegesebbé válik — némely gimnázium tanulóit hozza kiemelt helyzetbe, akik a saját tanáraiknál érettségizhetnek. Így sem az érettségi, sem a felvételi nem a tudás alapján szór. Egyetemi vizsgán elsőéves diák, aki történelemből érettségizett és diplomáciával akar foglalkozni, nem tudja, mikor volt a francia forradalom. Nem a pontos év a kérdés, hanem az évszázad.

Az oktatás-nevelés a görögök óta politikai jelentőségű, ezért ott mindig is sokan szerettek sertepertélni, legfeljebb más célokra hivatkoztak. Az elmúlt években megint sikerült nagy erőfeszítések árán valami olyasmit létrehozni, ami rosszabb, mint volt.

(Forrás: saját tapasztalat)

2008. szeptember 2., kedd

Tölgy „teakrata minimum” tervezete


Sok és teljesen értelmetlen vita után, úgy gondoltam helyesebb ha közreadom az alábbi summázatot. Van liberális minimum, meg mifene. Ez a teakrata minimum.

Olvasásánál nem szabad megfeledkezni arról – ez a laikusok számára nem mindig könnyű –, hogy a tételek nem állításokat, hanem ellenkezőleg, azok elvetését tartalmazzák.


I. Panteizmus, naturalizmus és abszolút racionalizmus

1. Semmilyen legfelsőbb, legbölcsebb, mindent előre tudó, gondviselő, e világ mindenségétől különböző isteni lény nem létezik;
– és Isten egyúttal a természet is, és ezért változásoknak van kitéve;
– és Isten valójában csak az emberben és a világban keletkezik;
– és a világmindenség Isten, és ő bír Isten tulajdonképpeni szubsztanciájával;
– és Isten a világgal egy és ugyanazon dolog és hatalom, tehát a szellem az anyaggal, a szükségszerű hatalom a szabadsággal, az igaz a hamissal, a jó a rosszal, és az igaz az igaztalannal.

2. Tagadni kell Isten mindennemű befolyását az emberekre és a világra.

3. Az emberi ész – egészen, a legcsekélyebb tekintet nélkül Istenre – az igaznak és a hamisnak, a jónak és a rossznak az egyedüli bírája, magamagának törvénye, s természeti erejénél fogva elégséges arra, hogy az emberek és népek jólétéről gondoskodjék.

4. A vallás minden igazsága az emberi ész természetes erejéből származik; ezért az ész a legfőbb mérték és norma, amellyel az ember mindennemű igazság ismeretét meg tudja, illetve kötelességszerűen meg kell szereznie.

5. Az isteni kinyilatkoztatás tökéletlen: s ezért annak a folytonos és vég nélküli haladásnak van alávetve, amely az emberi értelem növekvő fejlődésének felel meg.

6. A Krisztusban való hit ellenkezik az emberi értelemmel és gátolja azt, és az isteni kinyilatkoztatás nemcsak, hogy semmit sem használ, hanem még árt is az ember tökéletesedésének.

7. A Szentírásban fölhozott és elmesélt jövendölések és csodák költők koholmányai, s a keresztény hit titkai nem egyebek, mint bölcseleti kutatások összegzései; és a mindkét Szövetség könyvei mitikus koholmányokat tartalmaznak; és maga Jézus Krisztus is mitikus kitaláció.

II. Mérsékelt racionalizmus

8. Mivel a vallást közvetlenül az emberi értelemmel kell egyenlővé tenni, a teológiai szaktárgyakkal úgy kell bánni, mintha filozófiaiak lennének.

9. A keresztény vallás minden dogmája különbség nélkül tárgyát képezi a természetes tudománynak vagy a bölcseletnek; és a csupán történetileg kiművelt emberi értelmes gondolkodás képes természeti erejével és alapelvei nyomán, minden, még a legrejtettebb értelmű dogmák valódi ismeretére is eljutni; mihelyt ezek a dogmák az ész előtt tárgyi valóságként jelennek meg.

10. Mivel más a bölcselő s más a bölcselet, azért a bölcselőnek jogában áll, sőt kötelessége azon tekintély alá vetni magát, amelyet ő maga igaznak ismer el, de a bölcselet semmi tekintélynek nem hódolhat, s nem is kell hódolnia.

11. Az Egyháznak nemcsak hogy nem kell soha megfednie a bölcseletet, hanem el is kell tűrnie a bölcselet tévedéseit, sőt rá kell hagynia, hogy maga javítsa ki önmagát.

12. Az Apostoli Szék és a Római Kongregációk rendeletei a tudomány szabad előrehaladását akadályozzák.

13. Azon módszerek és alapelvek, amelyek szerint a régi skolasztikus tanítók a teológiát tökéletesítették, a legkevésbé sem felelnek meg napjaink szükségleteinek és a tudományok előrehaladásának.

14. A bölcseletet a természetfölötti kinyilatkoztatásra való tekintet nélkül kell tárgyalni.

A racionalizmus tévedései még a kölni bíboros-érseknek 1847. június 15-én írt Eximiam tuam, és a breslaui püspöknek 1860. április 30-án írt Dolore haud mediocri kezdetű apostoli levélben lettek elítélve.

III. Indifferencizmus, latitudinarizmus

15. Minden embernek szabadságában áll azon vallást követni s vallani, amelyet értelmének világossága által vezettetve igaznak tart.

16. Az emberek bármely vallás gyakorlása által föltalálhatják az örök üdvösségre vezető utat, s elnyerhetik az örök üdvösséget.

17. Legalább jóreménységgel kell lennünk mindazok üdvösségét illetően, akik nincsenek Krisztus igaz Egyházában.

18. A protestantizmus nem egyéb, mint különböző alakja ugyanazon igaz, keresztény vallásnak, amelyben mód van rá éppúgy tetszeni Istennek, mint a katolikus Egyházban.

IV. Szocializmus, kommunizmus, titkos társaságok, Biblia-társaságok, liberális egyházi egyesületek

Ezek a pestises járványok már gyakorta el lettek ítélve, a legsúlyosabbak a következő alapvető megnyilatkozásokban:

V. Tévedések az Egyházról és ennek jogairól

VI. Tévedések a társadalmat illetően, mind önmagát, mind az Egyházhoz való viszonyát tekintve

39. Az állam, mint minden jog eredete és forrása, korlátlan jogokkal rendelkezik.

40. A katolikus Egyház tanítása ellenkezik az emberi társadalom javával és hasznával.

41. Az államhatalom, még ha hitetlen uralkodó gyakorolja is, a vallás dolgaiban indirekt, nemleges hatalommal rendelkezik; ezért őt nemcsak az exequatur („hivatalból üldözendő”) joga illeti meg, hanem az appellatio tamquam ab abusu („fellebbezés a világi hatósághoz az egyházi hatalommal elkövetett állítólagos visszaélés miatt”) joga is.

42. A két hivatali hatalom törvényei közt támadt konfliktus estén a világi polgári jog kerekedik felül.

43. A világi hatóságnak hatalma van korlátozni, semmisnek nyilvánítani és hatályon kívül helyezni azokat az ünnepélyes szerződéseket (ú. n. konkordátumokat), amelyeket az egyházi immunitáshoz tartozó jogok gyakorlásáról a Szentszékkel kötöttek a Szentszék beleegyezése nélkül, sőt tiltakozása ellenére is.

44. A polgári hatalom beleavatkozhat a vallás, az erkölcs és a lelki vezetés dolgaiba. Ezért ítélkezhet azon eligazítások fölött, amelyeket az Egyház lelkipásztorai, tisztüknél fogva, mint lelkiismeretben kötelező szabályt adnak ki, sőt dönthet az isteni szentségek kiszolgáltatásáról, és az azok felvételéhez szükséges követelményekről.

45. A nyilvános iskolák, amelyekben valamely keresztény állam ifjúsága nevelkedik, egész irányítását – egyedül a püspöki szemináriumokat kivéve bizonyos vonatkozásokban – a polgári hatalomnak lehet és kell alárendelni, éspedig úgy, hogy semmilyen más hatalomnak ne ismerjék el a jogát a beavatkozásra az iskolai rendtartásba, a tanulmányok irányításába, a fokozatok adományozásába, a mesterek kiválasztásába és jóváhagyásába.

46. Sőt, még magukban az egyházi szemináriumokban is alá van vetve a tanítás alkalmazott módszere a polgári tekintélynek.

47. A legjobb állami berendezkedés azt követeli, hogy a népiskolákat, amelyek minden társadalmi osztály gyermekei számára nyitva állnak, és egyáltalán általában minden nyilvános közintézményt, amely a magasabb tudományos képzés és az ifjúság nevelésére szolgál, teljesen kivegyék az Egyház befolyása alól és egészen a polgári és politikai hatalom alá helyezzék, a kormányzók tetszése és a kor általános szokásainak pontos mértéke szerint.

48. Katolikus férfiak eltűrhetik az ifjúság képzésének azt a módját, amely a katolikus hittől és az Egyház hatalmától eltér, és amely csak vagy legalábbis elsődlegesen a természeti dolgok tudását és a földi szociális élet céljait veszi tekintetbe.

49. A polgári hatalom megakadályozhatja, hogy a püspökök és a hívő népek a római pápával szabad és kölcsönös kapcsolatot tartsanak fenn.

50. A világi hatalomnak önmagától joga van püspököket kinevezni, és ezután megkívánhatja, hogy ezek a püspökök már azelőtt elkezdjék egyházmegyéjük kormányzását, mielőtt a Szentszéktől a kánoni beiktatásukat és az apostoli dokumentumot megkapják.

51. Sőt, a világi hatóságnak arra is joga van, hogy a püspököket felfüggessze lelkipásztori szolgálatuk gyakorlásában, és azokban az ügyekben, melyek a püspökségekre és a püspökök kinevezésére vonatkoznak, nem köteles a római pápának engedelmeskedni.

52. A hatóság saját jogon megváltoztathatja mind a nők, mind a férfiak szerzetesi fogadalmára egyházilag előírt életkort, és az összes szerzetesrendeknek megtilthatja, hogy bárkit engedélye nélkül az örök fogadalom letételére engedjenek.

53. El kell törölni azokat a törvényeket, amelyek a vallási szerzetesrendek védelmére, valamint jogaira és kötelességeire vonatkoznak; sőt, az állami kormányzat mindazoknak segítséget nyújthat, akik a magul által választott szerzetesrendet el akarják hagyni és ünnepélyes fogadalmukat meg akarják szegni; és ugyanígy a szerzetesházakat, a káptalani templomokat és az egyszerű papi javadalmakat, még akkor is, ha ezek kegyúri jog alatt állnak, egészen elnyomhatja, javaikat és jövedelmüket az állami közigazgatásnak és rendelkezésnek alávetheti és elkobozhatja.

54. A királyok és az államok fejei nemcsak ki vannak véve az Egyház bíráskodása alól, hanem a joggyakorlat kérdéseinek eldöntésében felette állnak az Egyháznak.

55. Az Egyházat az államtól és az államot az egyháztól szét kell választani.

VII. Tévedések a természetes és a keresztény erkölcsi törvényekről

56. Az erkölcsi törvényeknek nincs szükségük az isteni megerősítésére, és egyáltalán nem szükségszerű, hogy az emberi törvényeket a természetjoggal összhangba hozzák, vagy hogy kötelező érvényüket Istentől megkapják.

57. A filozófia és az erkölcstan tudományának, csakúgy, mint a polgári törvényeknek, el lehet és el kell térniük az isteni és az egyházi tanítástól.

58. Nem kell más erőket elismerni, mint csak az anyagban létezőket, és az erkölcsökre, a tisztességre és a méltóságra való minden nevelést a földi javak különböző módon való felhalmozásába és növelésébe és az érzéki vágyak kielégítésébe kell helyezni.

59. A jog a kézzel fogható, a nyilvánvaló tényben (factum materialis) van, és minden emberi kötelesség üres elnevezés, és minden emberi cselekedet jogerős.

60. A tekintély nem más, mint a tömeg és az anyagi erők összessége.

61. Egy sikeresen megtörtént cselekedet igazságtalansága a jog szentségében nem okoz semmilyen kárt. 62. Az ú. n. „be-nem-avatkozás” elvét (principium de non interventu) ki kell hirdetni és be kell tartani.
(Megjegyzés. Ehhez az elvhez folyamodott III. Napóleon francia császár, hogy ne kelljen megtartania ígéreteit, és ne kelljen segítséget nyújtania IX. Piusnak a pápai állam területére betörő piemonti seregek ellen.)

63. A törvényes államfőnek kijáró engedelmességet meg szabad tagadni, sőt fel is szabad lázadni ellene.

64. Bármilyen, még oly szent eskünek a megszegése, és ugyanígy minden gaz és gyalázatos, az örök törvénnyel szembenálló tett elkövetése nemcsak hogy nem kárhoztatandó, de még meg is engedett, sőt dicséretre méltó, ha hazaszeretetből hajtják végre.

VIII. Tévedések a keresztény házasságról

IX. Tévedések a római pápa világi uralmáról

X. Tévedések, amelyek korunk liberalizmusára vonatkoznak

77. A mi korunkban többé nem helyes a katolikus vallást úgy tekinteni, mint egyedüli államvallást, kirekesztve minden más vallásgyakorlatot.

78. Ezért dicséretes, hogy bizonyos katolikus országokban az ottani bevándorlóknak törvénnyel biztosítják saját vallásuk nyilvános gyakorlását.

79. Hiszen nem igaz, hogy a bármilyen kultusznak megadott állami szabadság, és a tetszőleges vélemények és gondolatok leplezetlen és nyilvános kinyilvánítására minden embernek biztosított teljes jog a népek erkölcsének könnyebb romlásához és az indifferencizmus (minden vallás egyenjogúsága) pestisének terjedéséhez vezet.

80. A római pápának a haladással, a liberalizmussal és a modern civilizációval ki lehet és ki kell békülnie, és egyesülnie kell velük.

_______________


A végére érve ismételten figyelmeztetni kell az olvasót arra, hogy ez a jegyzék a fenti tételeket nem helyesli, hanem határozottan, pápai tekintéllyel elveti és kárhoztatja.