Új tudományos felfedezés

A statisztika illúziója

A poszt címe azonos René Guénon jelentős művének, A mennyiség uralma és az idők jelei c. könyvnek egyik fejezetcímével. Nem célom e fejezetet idézni, mindenesetre rokon az alábbi gondolatokkal.

Minthogy kis hazánkban közelegnek az úgynevezett „választások”, és az ilyenkor parabolikus iramnövekedésben megkergülő „nemzet” alig lát már ki a különféle „közvéleménykutatásokból” és a statisztikai hadviselés sztratégoszainak egeket ostromló és poklokat vizionáló tervezeteiből, jó lesz felidéznünk néhány észhiányosok számára hideg teával felérő, józanabbak csészéjét forrító, egyszerű, és egymással szorosan összefüggő alapigazságot.

Az első alapigazság, hogy a szabadság nem választás, hanem teremtés kérdése. Aki egy előregyártott választékból kiválaszt egyet, az voltaképpen nem dönt, hanem halmozott szuggesztióknak kiszolgáltatva elfogad egy nem saját paradigmát (amely annál fogva, hogy nem saját, még esetleges is). Teheti ezt több-kevesebb tudatossággal, spekulációval, ám a lényegen ez nem sokat változtat.

A második alapigazság, hogy a dolgok nem a választáson, nem a szavazófülkékben, és nem is a választási bizottságokban dőlnek el, még az ún. demokrácia terepét tekintve sem. A dolgok a tudatformálásnál dőlnek el. Az, hogy Kovács Pistike az SZDSZ-re, az MDF-re vagy az LMP-re húzza-e be az X-et, hogy józsinéni és maribácsi az emeszpére, Okos Tóni a Fideszre, Fritz a Jobbikra szavaz, már csak a tudatformálás következménye. A tömeges választásokon nem Shakespeare Hamlet-je zajlik, hanem vaskos commedia dell'arte, Arlecchinókkal, Brighellákkal, Pulcinellákkal és Pedrolinókkal.

Akik pedig a tudatformálást alsóközép-szinten végzik, azok Tartagliák, Pantalonék, Dottorék és Capitanók — ezek az úgynevezett „politikusok”. De már az ő tudatuk is formált: a középszintű tudatformálás ugyanis a demokratikus médián keresztül zajlik, annak minden szegmensében, szuggesztiók formájában. A tömeg (nem csak fizikai értelemben érvényes) tehetetlenségének elve alapján ennek sikeressége határozza meg, hogy milyen százalékban kapják meg szavazataikat az egyes pártok. Egyértelmű tehát, hogy szabad ember szavazata akkor sem számítana, ha volna miből választani, és leadná, ugyanis a többség irányított. Relatíve szabad ember kevés van, birka pedig sok, ezért a pleithokráciában a véleményipar birkákkal bebifláztatott reklámjai alakítják ki a termékválasztást, az áru pedig feltölti a parlamenti széksorokat. A demokrácia nem más, mint politikai kapitalizmus, véleményipari konglomerátum, élén azon logikai abszurdum uralgó híveivel, hogy „többen benyelik” = „jobb”.

A demokrácia a szám erőszakja az értelem felett, a többség erőszakja a minőség felett, a sokak kollektív erőszakja a szabadok és kiválók szabadsága felett.

A demokrácia az egyenlőség babonájára épül, de még az egyenlőség elvét sem tekinti magára kötelező érvényűnek.

A többség pedig nem más a demokráciában, mint a hazugok, valamint manipulátorok szócsöve, egyfajta instrumentum, amellyel a hazugságok, a demagógia és a sötétség uralmát a világban a tömeg támogatásával biztosítani lehet, szóval a demokrácia nem más, mint tősgyökeres populizmus, magának a populizmusnak a rendszere, a maga sajátosan pidginizált értelmiségi nyelvezetével.

A tömegtámogatásra való hivatkozás valójában a manipulátorok zsarnoksága és zsarolása a szabad emberek felett, akik tudják jól, hogy a tömeg véleménye az igazság és a tettek szükségességének, illetve minőségének meghatározása szempontjából jelentéktelen.

A szavazó emberek nem individuumok, hanem statisztikai egyen-egységek egy többmilliós, kollektív halmazból, terminálok a véleményipar számítástechnikai gépezetén, „szabadságuk” e rendszerben a 0,000001%-nál is csekélyebb.

Jelenetek a „sötét középkor”-ból

Egy olvasónk ajánlotta számomra a „Sötét középkor” gúnycímet felvett blogot, amely a középkorról, illetve általában a régebbi korokról a XIX. századi pozitivizmus divatja idején elterjedt sötét és bigott babonákat tárgyalja, cáfolólag. Korunkban tudománytörténeti szempontból fontos és jelentős az efféle tevékenység, ezért néhány érdeklődést felkeltő passzust idézek a két eddigi posztból (félkövér kiemelések tőlem):


1. Az erényöv

„Mára nem maradt olyan szerkezet, amelyről ne merült volna fel, vagy ne bizonyosodott volna be, hogy 19. századi hamisítvány.”

„Az öv léte mellett kardoskodó kutatók maguk sem a múzeumok poros tárgyaira, hanem irodalmi forrásokra hivatkoztak. Az első mű, ahol az olvasók hallhatnak róla, Marie de France Guigemar (12. sz. vége) című költeménye, ahol a főszereplő szerelmi zálogként ajándékozza szeretőjének az övet, s maga is vállalja viseletét; ugyanakkor a hölgy féltékeny férje szinte minden eszközt bevet, hogy megvédje nejét a hódolóktól, kivéve azt, aminek a legkézenfekvőbbnek kéne lennie: az erényövet.

A fantáziadús olvasók a szóban forgó eszköz további nyomait fedezhetik fel Guillaume de Machaut művében, a Le Voir Ditben (1362-1365), ahol a nemesasszony egy kis aranykulcsot ajándékoz szeretőjének szerelme allegorikus zálogául. A szíve vagy a tisztessége kulcsa?”

„A 15. század elejéről származik az első komoly bizonyíték az öv létezésére, meglepő módon egy hadászati felszerelésekről szóló enciklopédiában (Conrad Kyeser: Bellifortis, 1405). A szakkönyv szerint a firenzei asszonyok viselete volt, de ők is csak akkor húzták magukra, ha a várost ostrom alá vették — érthető okokból. Természetesen a kulcs felett ők rendelkeztek.”

„A szenvedéllyel és rejtélyes erotikával átitatott középkorkép iránti romantikus rajongás életre hívta az erényöv legendáját, ami nagyon termékenynek bizonyult az elfojtásokkal birkózó »erényes« században, különösen a viktoriánus Angliában.”


2. Lapos vagy gömbölyű?

„Arisztotelész, Püthagorasz, Parmenidész, Platón, Eukleidész, Arkhimédész mind-mind úgy gondolták, hogy a Föld gömbölyű. [...] A középkor legtekintélyesebb szerzői, az egyházatyák közül senki sem vonja kétségbe Arisztotelész nézeteit a Föld alakjáról. [...] Szent Ágoston megbízott a görög filozófusok véleményében. Szent Ambrus, Nyssai Szent Gergely, Órigenész, Aranyszájú Szent János, Damaszkuszi Szent János és Beda Venerabilis szintén gömb alakú Földről beszélnek, csakúgy, mint később olyan nem jelentéktelen szerzők, mint Robert Grosseteste, Aquinói Szent Tamás vagy Roger Bacon.”

„Az asztronómia egyetemi tantárgy volt, így joggal tartott számot egyetemi tankönyvre is, amely egy angol tudós, Johannes de Sacrobosco (angolul John of Holywood, 13. sz. első fele) nevéhez fűződik. A munka a 16. századig a legfontosabb felsőoktatási kézikönyv maradt. Nemcsak a Föld-központúságban követi a ptolemaioszi világképet, de abban is, hogy bolygónkat gömb alakúnak írja le.”

„A középkor csillagászati eszközeinek, az asztrolábiumoknak a felépítése mind arra utal, hogy fel sem merült, hogy a Föld lapos is lehet.”

„Honnan származik tehát a mítosz? Valójában a latin nyelv tisztaságára olyan kényes humanisták engedték ki a szellemet a palackból a reneszánsz idején, amikor újra felfedezték Lactantiust (265–345), az ókeresztény egyházi írót, aki alig bírt szellemi befolyással a középkor évszázadaiban — különösen csillagászati kérdésekben. Az eretnekként számon tartott »keresztény Ciceró« viszont megrögzötten hitte, hogy a Föld lapos. Annyira nagy hatással volt a 16. század elején, hogy Kopernikusz kifejezetten rajta élcelődve utasította el a régi világképet. Így talált utat Lactantius a 19. századi tudománytörténet kánonjába, amely démonizálta a vallás szerepét, s írásai így váltak indokká az egész középkori művelődés lesajnálására.”

„Valójában a 19. századi pozitivizmus mítoszképzésével állunk szemben, amely élet-halál harcként tekintett az egyház és a tudomány konfliktusára, s célkitűzésével ellentétben a források alapos megismerése helyett inkább a koncepciót választotta.”

Térkép 1581-ből, száz évvel Amerika felfedezése után.
Nyilvánvalóan szimbolikus ábrázolás.

*

Részletek a 2. poszt alatti kommentárokból:

A — „Azért én emlékszem olyan középkori világtérképekre, amelynek a közepén van Jeruzsálem, s a világóceán”

B — „Az, hogy Jeruzsálem a központ, nem sokat nyom a latban. Az én világtérképemen például Egyenlítői Guinea áll a középpontban.”

C — „Nyugodtan lehet Jeruzsálem a középpontja, és lehet T alakban tagolt. Nem hiszem, hogy egy ilyen térképet felfedező utazásokhoz használtak volna. Ez a Föld „spirituális” alakját ábrázolja, mint sok más régi irat, térkép stb. Emellett érvényesíthettek (és érvényesítettek is) egy vagy több másféle szemléletet, amelyek a fizikai térben való tájékozódást szolgálták.”

A tudományosságról

„Ugyancsak Ceylonból való a nemrég jobblétre tért Sri Sumangala, Hikkaduwe apátja magyarázata egyik amerikai látogatójával szemben, aki így aposztrófálta őt: «Hallom, hogy az Önök buddhista írásaiban az van megírva, hogy a Buddhó tanítása szerint a föld az Óceánok vizére támaszkodik, ezek vize a levegőn nyugszik, és a levegő a légűrben. Milyen badarság! Ezt manapság már minden iskolás fiú jobban tudja.»

«Jó, mi buddhisták, mindig szivesen tanulunk az Önök csodálatos tudományából; legyen szives, mondja meg nekem, az Ön tudományos ismeretei alapján: ha most merőlegesen ide le a földbe lyukat fúrna, hol jönne ki annak a vége?» «A Pacificban» (Csendes Óceánban). «És azután, ha folytatná a merőleges vonalát az óceán vizein keresztül, hová lyukadna ki?» «Alighanem a levegőre az Óceán szintje felett.» «És ha még tovább vezetné ugyanazt a vonalat, még a levegőn túl?» «Bizonyára a világűrbe.» «Akkor, úgy tetszik nekem, talán mégsem különbözik oly nagyon a Buddhó felfogása az Ön tudományos felfogásától», mondá barátságosan az agg főpap.

Forrás: Lénárd Jenő: Dhammó (II. rész).
Budapest, 1913.

Anuradhapura (Srí Lanka)

Az írásról egy idézet kapcsán

Nemrég olvastam egy idézetet lámpafénynél. Mindjárt megnézem, milyen könyvben, de olvashattam volna szinte bárhol, ahol „történelmi ismeretterjesztés” címszó alatt jár el valamely „felvilágosult” szerző. Történetesen valahogy úgy szólt, hogy (körülbelül idézem): a középkorban még csak kezdték tanulni a kultúrát, az olvasás meg az írás még nem ment valami jól, kezdetlegesek voltak az ezzel kapcsolatos eszközök, „a betűrovás és betűzgetés helyett ekkor kezdődött az írásban és olvasásban való gondolkodás” stb.

Ebbe az idézetbe, mint egy kapszulába, bele volt sűrítve mindaz a sötét babona, amely (1) általában a múlttal, ezen belül is a régmúlttal, még tovább menően azzal a múlttal áll viszonyban, amellyel kapcsolatban kevés — és természetszerűleg — egyre kevesebb az írásos emlék; (2) rejtettebben az úgynevezett „pogány” kultúrákkal kapcsolatos; (3) önkritikátlan hübriszként szolgál egy kevéssé vagy egyáltalán nem írásban megnyilatkozó intellektussal szemben.

Az eredeti idézetben szereplő szavak, sőt témák egyébként tetszőlegesen kicserélhetők szinonímákkal, és akkor rá fogunk ismerni egy általánosan elterjedt (hamis) közhelyre, amelynek a különféle megfogalmazásai mindig egyféle jelentésűek, az „értelmük” pedig mindig ugyanaz. Az ebben megnyilvánított pongyola, ugyanakkor határozottan, kontúrosan szinte sohasem végiggondolt tévképzetek gyakorlatilag mindig azonosak, s nagyjából így lehetne explicit módon összefoglalni a lényegüket: régen az emberek in genere hülyék voltak, vagy legalábbis hülyébbek, primitívebbek, inkompetensebbek, tájékozatlanabbak, ellátatlanabbak stb., mint ma. Mivel ennek kimondása szinte soha nem történik nyíltan, ez egyfajta evidenciaként működik mindezen kijelentések mögött, és egyszerűen egy ráhagyatkozással valósul meg ennek a valójában értelmetlen tézisnek a rendszerint hallgatólagos elfogadása. Annyira elterjedt és önfeledt makrofantazmagória ez, hogy tulajdonképpen a saját közhellyé válása oltja ki az érvényét. Az erejét azonban nem, mert szanszkrit kifejezéssel élve ez a tamas, azaz a sötétség, a tehetetlenség ereje által nagyon is „szilárd” bázisa a progresszionista-evolucionista elbutításnak és elbutulásnak. Maga az „axióma” annyira tompa, hogy még az artikulációig is ritkán jut el, sőt, homályossága felülmúlja artikulálhatóságát is.

Mára újra meggyökeresedtek involutív elméletek és szemléletek, illetve mondhatni „spengleriánus” — vagyis inkább stagnáló-ciklikus — kozmológiai és történelemfelfogások, amelyek a történelemről, az időről és az időben való komplexitás problematikájáról gyökeresen eltérő felfogást képviselnek, illetve gyökeresen eltérő perspektívából is tekintenek ezekre, mint a pozitivista gyökerű progesszionista szcientizmus, minek következtében fenomenológiailag is teljesen más diagnózist állítanak fel például „az emberi jelenség”, a kultúra vagy a civilizáció kérdéseiről.

Hamvas így ír A Vízöntő című esszéjében * (in: A láthatatlan történet):

„A primitív embernek, akiről szörnyű mennyiségűvé dagadt irodalom beszél, a tudomány azóta, amióta az alulról való népvándorlás folyik, egészen különös figyelmet szentel. Néprajz, lélektan, társadalomtudomány, vallástudomány egyöntetűen azt vallja, hogy a primitív ember a kultúrember őse, alapja és kezdete. Őseink primitívek voltak, vadak, emberevők, az erdőben laktak, kövekkel verték agyon egymást, az asszonyokat rabolták, írni, olvasni nem tudtak, és ahogy Jung beszéli, isteneiket úgy tisztelték, hogy tenyerükbe köptek, a nyálat szétkenték, és a felkelő napnak megmutatták. A tudománynak a primitívek iránt táplált és egyáltalán nem titkolt rousseau-i lelkesedése már odáig fejlődött, hogy akár Szophoklészről, akár Shakespeareről, akár az ima lényegéről vagy az áldozatról legyen szó, mindenekelőtt lelkiismeretesen megkérdezték a patagónokat és a pápuákat. És amikor az egészet sikerült kiirtani pozitivizmus formájában, tüstént visszatért mint kultúrmorfológia. A tudomány összetéveszti a primitívet a primerrel, és a vadat az archaikussal. Azt hiszi, hogy a primitív ember volt a magas ember fiatalkora, egyszerűbb foka, éretlenebb és kezdetlegesebb ideje. Mindenképpen, ha valaki a magasabb ember dolgait kutatja, először azt gondolja, a primitívet kell megvizsgálnia, mert ott van mindennek az eleje. Egész életünk benne nyugszik egy kaffer falu életében. S ha már valaki valamilyen formában a mai jelenséget ott megtalálta, nyert. Csak azt kell mondania: a fejlődés folyamata és mindenki érti, hogy a fejlődés folyamatán szűrve, bonyolítva, meggyúrva, átöltöztetve, meghígítva, megfelelően elsápasztva a jelenség mai alakjában készen áll.”

Ez a részlet talán a legerőteljesebb az esszé 6-9. pontok alá szedett részeiből, amelyek e posztunk kezdőidézetében kompresszált babonát teljes joggal és erővel megtámadják.

A 7. Zipfer alatt a szerző így folytatja:

„A tudomány e stupid véleményét nem menti semmi. Mindenekelőtt és -fölött azért, mert kivétel nélkül minden életjelenség a primitív ember világában ahelyett, hogy egyszerűbb, világosabb, kezdetibb lenne, végtelenül bonyolultabb, elmosódóbb, zavarosabb és irreálisabb. A primitív jelenségekben az ember saját életének ősi elemeit egyáltalán nem ismeri fel önkéntelenül és közvetlenül. A primitív ember egyáltalában nem is elemi. Amit általában mindenki elementárisnak érez és tud, és amiben saját életének igazi elemeit közvetlenül úgy felismeri, hogy azt kell mondania: ez az! — ezt az elementárist és ősit, kezdetet és primért éppen nem a vadembernél találja meg, hanem a legmagasabb embernél, a géniusznál.

Ez valahogy egészen magától értetődik. A tudomány nem képes lemondani arról a tévhitéről, hogy a dolgok lent erednek, és alulról fölfelé mennek. Ez a rousseau-i szentimentalizmus benne, azt hinni, hogy a kultúra eleje az erdőben van. Később gorombább lett, amikor pozitívnak vallotta magát. Hiába látja be, hogy nem a városi templom épül a falusi mintájára, nem a művelt ember gondolkozik és öltözik a vad szokás szerint, nem a város táplálkozik a vidék ízléséből, hanem fordítva, a tudomány nem tudja levetni azt a hitet, hogy a dolgok származását alulról kezdje, és belássa, hogy éppen nem az az egyszerűbb, a világosabb, az elemibb, ami lent van, hanem ami fent. A zseniális ember közelebb áll a kezdethez, mint a paraszt vagy a vad. És a tisztult, világos, elemi jelenségtől az ember minél távolabb lép, annál zavarosabb, kétesebb, bonyolultabb és összetettebb lesz.”

* Mellékes, de bizonyos olvasók kedvéért megjegyzem: az, hogy Hamvas asztrológiailag téves információkat használ fel — hiszen a Vízöntő kora mintegy háromszáz év múlva kezdődik el, és természetesen nem várható e váltástól olyasmi, mint amit a New Age kvázi-messianisztikus hívei elképzelnek —, szinte lényegtelen, a Vízöntő írásában időtlen szimbólumként értelmezhető, és véleményem szerint sokkal inkább munkahipotézisként szolgál esszéjéhez, azaz szimbolisztikai apropóként és keretként mélyebb gondolatainak kifejtéséhez. Hasonlóképpen kell kezelni a „hatodik faj”-ról általa írottakat is.

* * *

Hamvas fent idézett gondolataival teljes mértékben egyetértve transzponálhatjuk ezt az elvet az írásra: egyesek szerint az írni-olvasni tudás az értelem, a kulturáltság, a tájékozottság és a többi fokmérője. Kétségtelenül így van, amennyiben egy képességre gondolunk. Ilyen értelemben, aki ma él, és járt általános iskolába, általában tud — latin betűkkel — írni. Ez általában nem jelent többet, mint hogy bizonyos kritériumoknak megfelel, amiket vele szemben a legújabb kori (úgynevezett) állami garnitúra, a „társadalom” és ezernyi pszichikus csatornán keresztül bárki többé-kevésbé jogosan és elismerhetően támaszt. A képességek azonban olyanok, hogy az ember rendelkezik velük, és megteheti azt is, hogy tudatosan nem használja azokat, vagy szintén tudatosan más módon használja, mint az egy adott elvárásnak megfelelne, nem beszélve olyan képességekről, amelyet egy modern iskolában nem oktatnak, és a modern oktatási rendszer talán nem is a megfelelő terep ezek kibontakoztatásához.

Lehetséges egy ennél speciálisabb mögöttes tartalom is, amelyet a bevezetésben a (2)-es ponttal jeleztem: az „írástudó”, illetve a „könyv népe” — legyen ez a judaizmus vagy transzponálva a kereszténység, esetleg az iszlám — gőgje a többivel szemben, amelyet most nem szeretnék kifejezetten tárgyalni, de tudni kell róla. Elég annyit megjegyeznem, hogy az efféle kulturális szűklátókörűség nem vesz tudomást a kínai, indiai és más írásokról, szent és nem szent könyvekről, azok koráról, mit sem tud a rúnákról, az oghamról, a kipuról, a különféle „rovásírásokról” és így tovább, vagy ha tud, akkor azokat természetesen primitív, kezdetleges írásmódokként könyveli el, és még legjobb esetben is csak a modern információáramoltatással és modern matematikai igényekkel kapcsolatos, kezdetleges funkciókat lát ezekbe.

Ez utóbbi elvárás megfogalmazásával érkeztünk el a címben jelzett témával kapcsolatos lényegi mondanivalóhoz.

Sokan feltárták már, hogy az ősi írások legtöbbje egyáltalán nem a mai értelemben vett „lejegyzés” funkciójával bírt (nem részletezzük, hiszen még egy száz oldalas bibliográfia is kevés lenne). Az írás általában csak speciálisan modern, úgynevezett — nem egyszer ellenőrizhetetlen vagy (később általában elenyésző) szóbeli közléseknek ellentmondó — „ismeretterjesztő” és „dokumentáló” funkcióját tekintve értelmezhető egyféleképp, lényege szerint azonban sokféle és egymástól teljesen eltérő funkciókat tölthet be. A fonetikus lejegyzés dominanciára jutása előtt túlnyomórészt úgynevezett mágikus (vagy hogy ne keltsünk tévképzeteket: kontemplatív) funkcióval bírt, ami nagyon is érthetővé teszi, hogy különös tisztelet és rituális tartózkodás vette körül. Az írásos emlékek hiánya vagy szűkösnek tűnő volta különféle népeknél sokszor tehát fakadhat csupán abból is, hogy bizonyos dolgokat nem jegyeztek le, vagy azt nem verbális minőségben, vagy nem lineárisan-fonetikusan, vagy nem írás formájában tették. A „kezdetlegesség” vagy a primitívség tehát mint ok, általánosan kizárt, főleg annak figyelembevételével, hogy a nyelvek komplexitása az időbeli közelségük mértékével fordítottan arányos.

El kell különíteni a régi írásokban, jelölésekben is azokat a funkciókat, amelyek csupán a legújabb korra tömegesen jellemző kommunikáció korai megjelenései (a) azoktól, amelyek majdnem öntudatlan és zavaros eksztázisok lenyomatai (b), valamint azoktól, amelyek magasrendű és mintegy „önmagukban való” nyelv-, betű- és írási rendek, szellemi tanítások vagy kontemplatív aktusok lenyomatai (c).

Így például semmi igazán magasrendű nincs abban az írásban, amely sumér agyagtáblákon materializálódik, és lényegében szimplán kereskedelmi ügyletek lejegyzése, tehát az (a) ponthoz rendelhető. Egy ilyen írás lehet bármilyen kifinomult, ha erre használják, akkor valóban nem gondolhatunk mögé semmi olyat, ami a mainál felsőbbrendű. (Igaz, alacsonyabbrendűnek sem tekinthetjük, mint egy számítógéppel nyomott blokkot, mert legalább közvetlen tevékenység lenyomatai, szemben a gépesítéssel, amely az írást ráadásul mechanikussá és minden valós képességtől elszakadttá teszi — ez a modernkori, „hi-tech analfabetizmus” gyökere is). A ma használatos latin, cirill, de görög, ivrit, arab perzsa stb. írás is tömeges használatát tekintve ide tartozik.

A (b) típushoz lehet sorolni számos afrikai, pápuák-környéki és óceániai, valamint dél-amerikai és „nyenyec-szerű” nép kulturális örökségének nagy részét: ezek érdekesek és meglepőek lehetnek, de nem magasrendű kultúrát hordoznak, sokkal inkább közük van a jungiánus „kollektív tudattalan” világához, amelyet Jung illegitim módon terjesztett ki mindenre, ami szimbólum és szimbolikus. A (c) típushoz (hagiográfia) sorolhatjuk a távol-keleti ideogrammokat, a devanagari „ábécét”, ezek leszármazottait, valamint a már említett rúnákat és a többit, és bizonyos alkalmazásaikban tulajdonképpen a főníciai formakészletből elszármazott írásokat is, (így például a héber ábécét is, mint kabbalisztikus nyelvet), amelyek sokféle használatukból következően nagy mennyiségű változatban léteznek. Természetesen vannak áthallások, átfolyások, átjárási lehetőségek ezek között, minden tekintetben. Nagy vonalakban mégis ezt a három típust lehet elkülöníteni. Ezek mindegyike, minden korban, minden égtájon jelen volt és jelen lesz, de dominánsan mára az (a) és részben a (b) típus terjedt el. A (c) típussal leginkább úgy vannak a modernek, hogy részben tér-, de főleg időbeli, túlnyomórészben pedig a mentális távolság miatt nem értik; ezért ennek kortársaink többségénél a poszt elején jelzett (3)-as — téves — következtetés levonásához kell vezetnie. Természetesen mindez az (1)-es pontban említett körülményeken — mint részleges okon — keresztül nyilatkozik meg a kezdésnél vázolt babonaként.

Az, hogy például rúnákkal a germánok hirtelen nagy mennyiségű szöveget lettek képesek leírni, amikor felvették a kereszténységet, nem arra mutat, hogy akkor tanultak meg írni, hanem arra, hogy akkor tértek át az írásnak arra a módjára, ami a maihoz közelebb áll, mint a korábbihoz.

* * *

Van itt még egy nagyon figyelemreméltó szempont és idézet, amely — írott és nem írott kultúra között minőségileg horizontális tipológiát felállítva — idekívánkozik. Magyarázatot adhat számos változásra, amit például az úgynevezett „pogány” népek esetében a kereszténység felvétele — és ezzel a letelepedettség létezésformája — magával hozott:

„A letelepedett életforma — felülemelkedve egy jellegzetesen nomád nézőponton — nem feltétlenül involúciót jelent. Elterjedése elsősorban magának a letelepedettségnek a jellegéből következik, abból, hogy ez az életmód nagyfokú formateremtő késztetéssel és készséggel rendelkezik. A nomád sajátosságok bizonyos háttérbe szorulása szintén nem feltétlenül negatívum, hiszen a nomádság természetéből következik, hogy nem igényli a lenyomatokat, elszakad a formáktól, és a költészet alapját képező hang természetének megfelelően eleve „rejtőző” természetű. Nincs tehát szüksége arra, hogy időbeli értelemben maradandó legyen. Ezért igaz az, hogy magukon a nomád hagyományokon tesznek erőszakot azok, akik írásba és megfoghatóságba akarják kényszeríteni azokat. A nomádságnak mint olyannak egyedül térre van szüksége, és megfelelő lehet számára egy nagy letelepedett civilizáció, ha az számára elég teret ad, s biztosítja, hogy a nomád sajátosságoknak megfelelő tevékenységeket gyakorolhassa. (A magyarságra a mai napig jellemző a nomád tevékenységek előnyben részesítése.)” (Horváth Róbert: A nacionalizmus szellemi korrekciója. In: Baranyi–Horváth–László: Kard, kereszt, korona. [Egy recenzió])

Eszerint a nomádság mint létezésforma eleve más megnyilvánulási módokat használ kultúrája és civilizációja hordozójául, mint a letelepedett. Az idő és a tér itt két különböző dimenzióként jelenik meg, és míg a letelepedettség az időben terjeszti ki magát (és így a lineáris írásbeliség számára mintegy a létezési természetéből következik), addig a nomádság a térben, amihez nyelvi tekintetben az élőszó tartozik.

* * *

Végül visszatérve a kiinduláshoz, azt a babonát, amelyet Guénon és mások nyomán nevezhetünk szcientista babonának, Hamvas a következőképpen érzékeltetve írja le (uo.):

„Amikor Lévy-Bruhl a primitív emberről írt könyvében először mondta ki, hogy a vadember gondolkozását prelogikusnak kellene hívni, vagyis olyan gondolkozásnak, amely a logikust megelőzi, Durkheim kitűnő érzékkel tiltakozott ellene. Lehetetlen, szólt, a primitív gondolkozást a mai előzményének tekinteni. A tudomány baklövéseit igen nagy óvatossággal követi el, még ennél is több: módszeresen. Ami később megakadályozza abban, hogy a hiba kijavítását lehetővé tegye. Mert amire a bajt észreveszi, már éppen a módszerességénél és óvatosságánál fogva annyi egyéb vonatkozással került viszonyba, hogy ha a téves gondolatot ki is emelik, minden vonatkozását felszámolni már nem lehet, és közvetett nyoma megmarad. Ezúttal is ez történt. A prelogikus gondolkozás tételéből nem lett doktrína, de közvetett hatása a lélektan, vallástudomány, néprajz, társadalomtudomány egész területén mindenütt megtalálható.”

[...]

„Az ősi és első ember nem az anyagból, a sötétségből merült fel, nem, mint a materialista tudomány állította, az ember primer fokon állat volt, és a tudattalan óceánból lépett ki. Az első ember a világ ősi alapformája volt. Kozmikus jelenség. Őslény, akiben az isteni származás világos tudata élt. Az ősi ember a homo aeternus, az örök ember.”

Néhány szórakoztató, recens nyilatkozat a hazai démo(no)krácia potentátjaitól

„Orbán Viktor úgy nyilatkozott a tudósításban: pekingi látogatásának legfontosabb eredménye, hogy hivatalosan felvette a pártközi kapcsolatokat KKP-val.”*
(MTI — a szerk. megjegyzése: Ez a mondat így az MTI-nél szerepel, más forrást nem is találtam, a kijelentést cáfolót sem.) * Gyengébbek kedvéért: KKP = Kínai Kommunista Párt

„Az Orbán Viktor, Traian Basescu és pártjaik közötti, európai mércével mérve is szoros kapcsolat az élet minden területén jelentősen javíthatja a viszonyt a két nemzet, a két ország között, aminek első számú kedvezményezettjei az erdélyi magyarok lesznek.”* — húzta alá Cser-Palkovics András.
*A (nem csak) erdélyi magyarok várható kedvezményezettségének bemutatását lásd a link alatt.

„A válság egyik nagyon fontos tanulsága, hogy meg kell érteni a jövőt; mint Darwin mondta 150 éve, nem az erősebb és a legintelligensebb fajok maradnak fenn, hanem azok, amelyek a legjobban alkalmazkodnak a változáshoz.”
Bajnai Gordon szavai Washingtonban. Bővebb híradás.

„Bajnai Gordon azt is kérte a Helsinki Bizottság elnökétől: lobbizzon azért, hogy az ENSZ által létrehozandó úgynevezett népirtás elleni központ Budapesten jöhessen létre.”
Bajnai Gordon szavai Washingtonban. Bővebb híradás.

Hódolat a hódnak

Tűnődtek már a hódon (Castor canadensis)? Mármint a hódon, ami és ahogy él. Az ember, miután egyszer-kétszer hallott róla és tudomásul vette, tehát „tudja”, felmondja a leckét, hogy a hód „keres egy megfelelő folyócskát vagy patakot, faágakból gátat épít, elzárva a víz útját, és egy kis tavat hoz létre. A tóban egy várat épít, víz alatti kijárattal, de készít mellékjáratot is. A gát magasságával befolyásolni tudja a víz magasságát, hogy a vár bejárata mindig víz alatt legyen. A víz alá leveles ágakat rejt tartaléknak, így a befagyott tóban is tud táplálkozni.” Az ember általában tisztában van ilyen „tényekkel”, csak éppen csodálkozni nem szokott. Márpedig az a filozófia kezdete, ugye. Platón.

A legtöbb úgynevezett tudással a nyugati ember így van: „hallottam már róla”. Belegondolni nem nagyon szokott az ember szinte semmibe, amibe mégis, abba is csak legfeljebb, ha személyesen sok köze van hozzá. Pedig a legérdekesebb azokon a dolgokon tűnődni, amikhez személyes érdekünk nem fűződik, vagy olyan módon tűnődni „dolgokon”, ahogy azt nem feltétlenül az úgynevezett személyes érdek kívánja meg.

Ettől az ember nem feltétlenül lesz műveltebb, okosabb, bár általában felszed egy kis műveltséget is. De nem ez a lényeg. A lényeg elmélyülni egy gondolatban. A fajok, típusok, karakterek olyanok, mint valamiféle jól megkomponált, komplex gondolatok. Ezeknek a gondolatoknak a kalandozása a világ. Elnagyolt, hm?

Általában a keleti emberre szoktak hivatkozni, és én is ezt szoktam tenni, ha a megismerésnek egy a modern nyugatinál mélyebb módjáról kell beszélni. Erre aztán általában az a büszke nyugatiak reakciója, hogy a keletiek is ugyanolyan sötétek tudnak lenni, mint a tudományával és technikájával hulladékhegyeket és -szigeteket meg komcsikat kitermelő nyugat, csak másképp. De nem erről van szó, és kár is volna egy ilyen vitába belemenni, amikor másra gondolunk: megismerési módokra, szemlélésre. Nem csak Indiában, de főként ott ennek valóságos tudománya alakult ki (nyilvánvalóan nem a páriák közt), aminek Weininger Antal, Baktay Ervin, Mircea Eliade vagy más nyugatiak csak általában more or less külsőleges leírását adták (vannak persze kivételek is). Bár a szemléleti metódusok nevezéktanát, „struktúráját” hellyel-közzel jól feltárták, és néhány esetben betekintést adnak azokba a perspektívákba, amelyek ezeken keresztül az ember számára megnyílhatnak, valójában kevesen éreztek arra belső késztetést vagy legalább kísértést, hogy originális forrásokat kutatva és a gyakorlati elsajátításig menően foglalkozzanak például a hinduizmus, a buddhizmus, a dzsainizmus vagy akár más ázsiai hagyományok irányzatainak különféle iskoláival, illetve azok tanításaival. Nem csak filológiai ösztönnek eleget téve, hanem a saját megismerés analógiáit keresve, további inspiráció tapasztalati támasztékai után kutatva. A keresztény ember számára ez gyakran valamiféle szentségtörő vagy elítélendő színben tűnik fel, számomra kevéssé érthető, sőt egyes esetekben, őszintén bevallom, megvetendő módon.

De nem is akarok ezzel tovább foglalkozni, mert nem a vita a célom, sőt egyáltalán célom sincs. A hód fogott meg, ma reggel. A hód fogaival fákat dönt ki, azokat gátnak használja és várat épít. Ha távol-nyugati, azaz indián lennék, az volna a minimum, hogy valamiféle totemisztikus ábrándokba ringassam magam, felvegyem a hód jelét, és innentől a hód nevében mindenféle rítusokat, meditációkat és harci cselekményeket vigyek végbe. De nyugati vagyok, ezért jobban érdekel a populációgenetika, meg a biomassza meg az evolúció... err. Rosszul hangzik, nem? Igen, szerintem rosszul, és a préri indiánjainak „van igazuk”. Máshogy kell a dolgokat megismerni. Mondhatni gyerekesen.

A legjobb megismerés gyakran mítoszban, mesében, fantazmagóriákban* jelenik meg. Egyáltalán nem a racionalista attitűd az, ami a dolgok megismeréséhez közelebb visz, sőt, a racionalista hozzáállás eltávolít. („De ez nem zárja ki a racionális...” stb. Hagyjuk.)

Hova is akartam kilyukadni? Nem is tudom. Mindez a hód kapcsán jutott eszembe. A hódokról viszont nem akartam írni, mert elővehet mindenki könyveket, kereshet filmeket meg egyebeket. De rendben, egy képet azért kapnak fájdalomdíjként a Rábca-menti hódok tevékenységéről:


* I know, what is your problem with the usage this word.

Van a világegyetemnek középpontja?

A kérdés lényegében azonos ezzel:
Van-e (lehet-e) a térnek középpontja?

Egy térbeli tárgynak vagy valaminek, ami térbelileg behatárolt, lehet „középpontot” találni (többet is, például mértani középpontot vagy tömegközéppontot stb.), de ez még tárgyak vagy élőlények esetében sem mindig egyértelmű lehetőség. Ismerni kell a tárgy vagy élőlény felépítését.

Egy korongállatkának például bajosan találnánk meg a voltaképpeni középpontját, viszont az „állatot” felépítő sejteknek — ha úgy tetszik — van középpontjuk: a sejtmag.

Egy objektumban több középpontot is tételezhetünk funkció szerint is, tehát elképzelhető unicentralitáson kívül bicentralitás, tricentralitás vagy akárhány centrum feltételezése is, s különféle hierarchiák felállítása vagy feltérképezése ezek között.

A funkcionális centrumok ráadásul nem biztos, hogy térbeli értelemben középen vannak. A Fehér Ház például Washingtonban van, de funkcionálisan ez az Egyesült Államok (egyik) „középpontja” — továbbiak lehetnek akár magánlakásokban is. Ez utóbbi példával az is világossá válhat, hogy vannak olyan szerveződési középpontok, centralitások, amelyek csak érintőlegesen, másodlagosan használják fel a térbeliséget, és tulajdonképpen nem kizárt, hogy az USA központja Nashville vagy akár Anchorage is lehetne (bár utóbbit választani nem lenne túl okos stratégiai döntés).

Sőt, egy középpont lehet akár mozgó is (például egy személy). Ezt azok, akik célba veszik, legalábbis így hiszik.


Egyébként állítólag a hátunknak is van közepe, ahová például a szilvásgombócot kívánjuk.

A helyzet azonban teljesen más a tér esetében. A tér ugyanis nem térbeli objektum, hanem lehetőség. A tér alapfeltétele az objektumok elhelyezkedésének, nem pedig „elhelyezkedik valahogy”. Ezért a térnek nincs, nem lehet abszolút középpontja a térbeliségben. Mindaz, amit a térbeli középpontokról mondhatunk, a geometriából ered. A latin centrum szó a görög kentron-ból érkezik, ami a körző hegyét jelenti. A körző hegye jelöli ki a kör középpontját. Ez tehát egy ideális középpont.

A térnek ezért a térben csupán relatív középpontjai lehetnek, ezek érvényessége pedig nézőpontról nézőpontra változik. Ezt a modern fizika is magáénak vallja, sőt ezzel kapcsolatban a — relativitás elmélete révén — törvényszerűségeket állít fel. De már ezt megelőzően is, a newton-i mechanika például közös (és akár mozgó) tömegközéppontot jelöl ki objektumok esetében, ami ismét más nézőpont, mint egy fűben ülő megfigyelőé egy nyári éjszakán.

*

Más inerciarendszert jelent továbbá a térbeliségben objektumokhoz kötött középpontiság, és megint mást a tapasztalóhoz „köthető” középpontiság. Mivel minden esetben ideális középpontról van szó (tehát olyasmiről, ami a tudatban jön létre), felvethető, hogy a tér középpontja leginkább maga a tér tapasztalója — amennyiben térbeliséghez kötött tapasztaló, annyiban relatív középpontként, amennyiben a térbeliség felett álló tapasztaló, annyiban abszolút középpontként.

Vegyük az embert mint tapasztalót, aki a térbeliséget leginkább a hallás, a tapintás és a látás, esetleg az ízlelés révén tapasztalja. Természetesen ekkor minden érzékelés „középpontja” az ember, vagy az ember elméje (az igazat megvallva az indoeurópai nyelvekben a két szó [man, mind] azonos gyökerű). Ekkor mondhatjuk azt, hogy a tapasztalás középpontja az elme, funkcionálisan tehát a tér „középpontja” is. Amennyiben „külső” korporális feltételek felől nézzük, tegyük fel, hogy egy űrhajóban ülünk valahol a Föld és a Hold között: a tér e pontból nézve is pontosan olyan határtalannak fog tetszeni, és mintegy gömb-szerűnek (szférikusnak), mint a Földről vagy a Hold nevű „égitestről” nézve.

*

Bizonyára vannak, akik azt képzelik, hogy a tér (világegyetem) materiális középpontja „ott” van, „ahonnan” egy (feltételezett) „ősrobbanás” kiindult. Ezek a fogalmak tökéletesen tévesek, mivel ha elfogadjuk egy ilyen (a tojásból való teremtéssel egyébként érdekes, de többnyire modern analógiákat mutató) „magból” való ősrobbanás elméletét, akkor a térbeliség teljességét is a „robbanó” magba kell helyeznünk: azon „kívül” nem lehet fizikailag tér. Egy „táguló” világegyetemnek tehát éppen úgy nem lehetnének térbeli határai, mint ahogy a Földet sem tudják sokan lapos korongnak elképzelni, amelynek a szélére érve egyszercsak lelógathatjuk a lábunkat.

*

Mindebből következik, hogy a térbeli középpontiság kérdése nem lezárható. Térbeliség szempontjából a kérdés lezárása irreleváns, potenciális térfelettiség szempontjából többféle „lezárás” is lehetséges, ezek pedig térbeliségen, sőt téren túli valoritásokon múlnak.

Semmi sem indokolja tehát, hogy a geocentrikus világkép ne lehetne helyes. Mind térbelileg, mind térbeliségi szempontokon túlról is igazolható a heliocentrikus vagy a galaktocentrikus vagy — akár — egy szaturnocentrikus világkép is, a lényeg a nézőpont.

Kevesen vetik például fel, de annak sem volna semmi komoly akadálya, hogy a világegyetem középpontjának mondjuk a Matterhorn-t vagy a Csomolungmát vagy akár a Stonehenge-et tekintsük, esetleg a Delphoi omphaloszt. Vagy akár egy bérházat valahol a Váci utca lepusztultabb részén.

Fogas kérdés

Ha Kr. u. 3.500.000-ben megtalálnák valamely rétegben egy bulldog, valamint egy tacskó csontvázát, — esetleg töredékekben, mint pl. koponyarészlet, fogak, hátsó lábszárcsont —, vajon egy vagy több faj példányainak tekintenék-e azokat, esetleg leszármazást feltételeznének-e közöttük?

(További kutyafajok a csivavától a pincsin át a bernáthegyiig és egyéb óriás kutyafajtákig szintén szemlézhetők.)

Bulldog

Corgi 

(tacskóról helyesbítette névtelen hozzászóló 2011. jan. 14-én)

Az intelligens tervezettség jelei a kaméleonban I.

Az európai kaméleon vagy közönséges kaméleon (Chamaeleo chamaeleon) mérgében egészen sötétre színeződik.

Véletlenül

Evolúció-hívők számára a véletlen a Deus ex machina, amivel Deus-tól megszabadulni remélnek és a teremtőerő, ami az újítás problémáját megoldaná számukra.

Itt már idéztem Darwin sorait ezzel kapcsolatban:

I HAVE hitherto sometimes spoken as if the variations so common and multiform in organic beings under domestication, and in a lesser degree in those in a state of nature had been due to chance. This, of course, is a wholly incorrect expression, but it serves to acknowledge plainly our ignorance of the cause of each particular variation.

Akik a véletlenre hivatkoznak, azokról azt írta egy Hume nevezetű szkeptikus, hogy tudatlanok:

Though there be no such thing as Chance in the world; our ignorance of the real cause of any event has the same influence on the understanding, and begets a like species of belief or opinion.

Na most, az evolúció magyarázat védhető-e „véletlen” fogalma nélkül, amire, úgy tűnik, erősen rá van utalva?

Nyitójelenet egy teakrata klasszkusból
(Rosencrantz & Guildenstern Are Dead)

Biológia vagy festészet? II.

Köszönet 789-nek

Tudományos hírelemzés

Realblood nevű kommentálónk adott egy linket, amelyen egy rövid beszámoló található a kurrens rudabányai régészeti kutatásokkal kapcsolatban. Precíz kételkedők lévén különféle kiemelések kombinációjával láttuk el a szöveget, érzékeltetve, mik azok a pontok, amelyeken az egyszeri olvasó tekintete általában úgy siklik át, mintha nem is volnának.

A szövegben többször fordul elő az a szerkezet, mely körülbelül így néz ki:

• 1. kevés jel (szegényes leletek)
• 2. elnagyolt elméleti következtetés (így kellett lennie, mert csak)
• 3. „tények”. (Így volt, úgy volt)

Valójában a 2. pont, vagyis az „elméleti” rész a nulladik, azaz a prekoncepció, amely meglehetősen elnagyolt és homályos (az alapokkal együtt, amelyeken „áll”), ám a 3. pontban már részletekig fantáziadús formában tárgyiasul. Mindeközben az 1. pont sikkad el, vagyis a tényleges leletek prekoncepció nélküli vizsgálata, amely egy másik 2. pont, azaz másik prekoncepció vagy tapasztalat alapján esetleg teljesen más 3. pontokhoz, „tényekhez” (fantáziákhoz) vezethet(ne).

A szövegben különösen érdekes a következő „érvelés”: [az állatnak / embernek] „farka viszont valószínűleg nem volt, mert emberszabású majomnak tartjuk, s azoknak nincs farkuk.” E ponton teljesen nyilvánvaló, hogy a „következtetést” egy tetszőleges prekoncepcióhoz szabják.

A szegényes leletek alapján való fantazmagória-konstruálás bizonytalansági fokát pedig jól érzékelteti az alábbi részlet: „Felmerült, hogy az Anapithecusnak kutyaszerűen hosszú orra lehetett. 2008-ban felfedeztek egy felső állkapcsot, s most valószínűleg ugyanannak az egyednek az alsó állkapcsát is megtalálták. Az új lelet fényében valószínűsíthető, hogy ez egy megrövidült arcú majom volt.”

Alább a teljes közlemény, pontosabban a belőle írt cikk (néhány helyesírási korrekcióval). Aki bővebb forrást is tud, szóljon, állunk elébe, hiszen alapvetően kiváncsiak vagyunk mindenre, a kvantummechanikától kezdve a mixamőbákig.

*

Forrás
(2009. aug. 10.)

Újabb 25 emberszabású majomlelet került elő a Magyar Állami Földtani Intézet (MÁFI) és a Torontói Egyetem 2009. évi egyhónapos őslénytani ásatásán a 10 millió évvel ezelőtt élt állatok maradványait megőrző rudabányai Rudapithecus lelőhelyről — tudatta hétfőn közleményében a MÁFI.

A kutatások, amelyeket Kordos László, a MÁFI igazgatója, és David Begun, a University of Toronto antropológusprofesszora irányított, július 15-én kezdődtek, s kedden érnek véget.

„Az emberré válás szempontjából lényeges új lelet a Rudapithecus kézcsontjainak előkerülése, amely megerősíti azt az elgondolást, hogy az Afrikában kialakult ember, valamint a csimpánz és a gorilla közös őse Európában élt. A kutatók megtalálták az Anapithecus majom tavaly felfedezett felső állcsontjához tartozó alsó állkapcsot, valamint egy koponyatöredéket is. Ily módon a korábbi koponya- és fogleletek segítségével rekonstruálni lehet az Anapithecus fejét. A 38 éve tartó rudabányai ásatások során az újabb leletekkel együtt már több mint 250 emberszabású maradványával, köztük öt koponyával gyarapította az emberré válásról szóló ismereteinket Európa leggazdagabb lelőhelye, Rudabánya” — emeli ki a közlemény.

Mint Kordos László elmondta, a többi hasonló európai lelőhely — spanyol, francia, német, görög — sokkal szegényesebb.

„Egykor ez egy zárt völgy volt, ahova az állatok tetemei esőzéskor besodródtak és ott megmaradtak. Egymás után találjuk meg mindazokat az állatokat, amelyek a környező erdőkben éltek. 1971-tól gyakorlatilag folyamatosan végzünk ásatásokat, rengeteg információnk van. Az egész világon, beleértve Afrikát és Eurázsiát, összesen 12 koponyalelet került elő, ebből 5 Rudabányán. Ha a világon valahol előkerül egyetlen fog az adott korból, nemzetközi szenzációt vált ki, annyira ritkák az ilyen leletek. Mi olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nekünk sok van” — magyarázta.

Az idei leletekkel kapcsolatban Kordos László elmondta, hogy a kézfejünkben az úgynevezett kéztőt a csuklónál hét csontocska alkotja, ezek közül kettő össze van forrva.

„Ez az embernél is így van, ahogy a csimpánznál és a gorillánál is, szemben az ázsiai orangutánnal és más majmokkal, amelyeknél nincs. Ezt az összeforrt csontot találták meg Rudabányán. Az az elméletünk, hogy az emberszabásúak több mint 10 millió évvel ezelőtt hagyták el Afrikát, aztán itt továbbfejlődtek, majd visszavándoroltak Afrikába. Ott zajlott le ténylegesen az emberré válás folyamata, s ott alakult ki a csimpánz és a gorilla felé vezető fejlődési vonal” — fogalmazott a tudós.

Mint rámutatott, ez a lelet evolúciós jelentősége, s most újabb bizonyíték került elő az elmélet alátámasztására.

Kordos László elmondta, hogy még 1987-ben előkerült Rudabányán az Anapithecus koponyatöredéke, s azóta nagyon sok egyéb lelet is, de zömmel különálló fogak, így nem tudták, hogy milyen lehetett az arca. Felmerült, hogy az Anapithecusnak kutyaszerűen hosszú orra lehetett. 2008-ban felfedeztek egy felső állkapcsot, s most valószínűleg ugyanannak az egyednek az alsó állkapcsát is megtalálták. Az új lelet fényében valószínűsíthető, hogy ez egy megrövidült arcú majom volt.

„A szemei nagyok voltak, a szemürege ugyanis meglehetősen nagy a koponyájához képest. Az ilyen nagy szemű élőlények általában éjszakai életmódot folytatnak. Valószínűleg az Anapithecus is egy éjszaka mozgó, táplálkozó lény lehetett. A fogai alapján gyümölcsevők voltak, puha növényi táplálékot fogyasztottak, tehát nem voltak ragadozók, sem lombevők, vagy magevők” — mondta.

A környéken mocsárciprusok nőttek, ennek termése bőséggel előfordul a lelőhelyen, lehet, hogy ezekkel táplálkozott az Anapithecus.

„Négy lábon mozgó majmok voltak. Körülbelül 21-25 kilogramm volt a testtömege, farka viszont valószínűleg nem volt, mert emberszabású majomnak tartjuk, s azoknak nincs farkuk. 50 centiméter hosszúságú lehetett az állat, a végtagjai meglehetősen hosszúak voltak, amelyek segítségével egyik fáról a másikra lendültek” — hangsúlyozta a tudós.

Mint mondta, ahhoz, hogy megismerjék az emberré válás folyamatát, igen lényeges tudni, hogy milyen volt a 10 millió évvel ezelőtti közeg, amelyben ez zajlott.

„Tízmillió évvel ezelőtt itt trópusi erdők voltak, legalább 100 féle gerinces állat csontmaradványai kerültek elő. Vannak egészen nagy termetűek, például gumósfogú őselefánt, s orrszarvú, a közepes termetűek közül — háromujjú őslovak, különböző disznófélék maradványai kerültek elő. Tehát tudjuk, hogy milyen körülmények között történt az emberré válás, milyen körülmények között éltek azok az emberré válás szempontjából fontos élőlények, amelyeket itt megtaláltunk, vagyis a Rudapithecus és az Anapithecus” — hangsúlyozta Kordos László.

A holdraszállás igaz története

Az Apollo-11 holdraszállása a „konspirációs teóriák” (röviden konteo) blogon. Érdemes végigolvasni a kommentárokat. Egyrészt remekül szórakozhatnak, másrészt rengeteg valószínűtlen vagy érthető kérdésre, kételyre érdekes és racionális magyarázatot találhatnak.

Sokan nem értik, Loxon miért lelkesedhet az összeesküvéselméletekért általában. (Bár nem mindegyikért, és nem egyforma súllyal.) Igaz, összeesküvéselméletekből nagyon sokféle lehetséges, köztük olyanok, amelyeknek semmi komoly jelentőségük nincs, vagy amelyek „megoldása” csupán egyfajta detektív-hajlamot elégít ki. Vannak másfélék, egészen metafizikai szintekig menők. Ezek ráadásul átfolyhatnak egymásba. Ezúttal (a holdraszállás esetében) csak egy nyomozói kvalitásokat feltételező összeesküvéselméletről van szó, amelyet a racionalitás síkján viszonylag könnyen fel lehet göngyölíteni. De már itt is megmutatkozhat néhány nem pusztán racionális elem, mind a tárgyi vonatkozások, mind a felfejtés tekintetében.

Akármilyen elméletről is legyen azonban szó, akkor nyerhet az ember sokkal teljesebb képet valamely tárgyról, ha annak minden elemét és azok minden cáfolatát megismeri. Ezért is szeretem az összeesküvéselméleteket. Néha indirekt módon még bizonyító erejűbbek, mint a puszta elhívésen alapuló magyarázatok, néha pedig kiderül, hogy igazak is lehetnek, vagy lehet bennük igazság. És nem utolsósorban közben megismerjük a tárgyat, a személyeket stb. amiről beszélünk, valamint szembekerülünk saját tudatfunkcióink szubjektív és objektív operativitásával.

Ha csupán a dolgok bizonyításával kapcsolatos „racionális” részt nézzük, nem hiába volt ott a szenttéavatási eljárásokon az advocatus diaboli, az ördög ügyvédje, aki a szentté avatandó ellen beszélt. Legtöbbször ez csak formális volt, de megvolt a szerepe. Jogosult szerep. Vagy Angliában ismert volt a “His [Her] Majesty's Most Loyal Opposition”, Őfelsége leglojálisabb ellenzéke. A pro-k és contra-k kontrollált dinamizmusában bontakozik ki egy tárgy megismerésének izgalmassága.

Vannak paranoid vagy határozott célt manipulációval elérni akaró emberek, akiknek a konspiratőrködés a természetük. Azonban aki elfogulatlanul és az alaposság igényével vizsgálva szereti az összeesküvéselméleteket (legyenek azok első ránézésre a legképtelenebbek), az egyszerűen csak kiváncsi és szeret gondolkodni. (Nem utolsósorban azért is, hogy a manipulátor-természetet leleplezze.)

Az ignorancia vírusa

Az ignorancia vírusa az, amit Dawkins-kórnak lehetne nevezni. Ám Dawkins maga, aki a vírust terjeszti, csak egy fokkal kevésbé beteg — ha nem betegebb — az általa megfertőzötteknél. A fertőzésből ki lehet gyógyulni, de akinek annyira gyenge az immunrendszere, hogy megkapta, annak nehéz lesz. (Aki most arroganciával vádolna minket, vegye figyelembe, hogy Dawkins saját szavait adjuk vissza, egészen a vírus szó használatáig menően, amellyel ő az ábrahámi vallásokat, az ún. hitet illeti.* Természetesen ő ezt szeretettel teszi, és fel akarja szabadítani szegény, megkínzott embereket a vallások járma alól. Nem vonom kétségbe a becsületességét, akkor sem, ha ezek az emberek vallások nélkül is épp eleget szenvednének, mígnem eljutnának ahhoz — ha képesek volnának —, hogy felismerjék az elszenvedés nem vallási, hanem ontológiai erejét és evidenciáját az emberi létezésben, hiszen az ember minden tekintetben határlény. Csakhogy ehhez a felismeréshez már eljutottak többen a múltban is, sőt, elég régen — például Buddha, Mahavira, Jézus Krisztus és mások —, so it would not be a great matter, eh.)

Richard Dawkins könyve, A vak órásmester előszavának kezdő szavai:

„This book is written in the conviction that our own existence once presented the greatest of all mysteries, but that it is a mystery no longer because it is solved. Darwin and Wallace solved it [...]”

Amikor elolvastam ezeket a szavakat, alig hittem volna a szememnek, ha nem olvastam volna már hasonló sületlenségeket milliószám, igaz, kevésbé komolynak kikiáltott szerzőktől. Úgy gondolom, hogy kevés gondolatról lehet elmondani, hogy ennyire bornírt, bigott és szánalomraméltóan ignoráns volna.

Talán még Marx nevezetes maximájánál is gyengébb lábakon áll, mely így szól: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Martin Heidegger türelmesen elmagyarázza (angol fordítás oldalt), hogy Marx ezen maximája miért is mélyen gondolkodás-alatti. Dawkins vaksi órásmesterének fenti mondata megüti ezt a marxi mércét, de talán még alul is haladja azt. Megérdemli, hogy aki elolvassa ezt a félmondatot, azonnal becsukja a könyvet és visszategye a polcra, ha már volt olyan kaján, hogy levette. (Természetesen, ha biológiai érdeklődésű olvasóról van szó, tovább fogja olvasni, de ez a mondat semmi jót nem ígér.)

Ki oldotta meg az emberi egzisztencia misztériumait és kérdéseit? Darwin és Wallace? Vagy a szomszéd zöldségárus? Ezt még egyes tudományos részkérdések esetében kijelenteni is enyhén szólva nevetséges volna. Whitehead azt mondta, az egész nyugati filozófia lábjegyzet Platónhoz és Arisztotelészhez. Kis túlzással így is fogalmazhatunk. Na de az egész tudomány (pláne filozófia) lábjegyzet volna Darwin-hoz és Wallace-hoz? Ugyan, kedves Hölgyek, tisztelt Urak. Darwin-nál és Wallace-nál Harry Potter is többet mond az emberi egzisztencia titkairól, méghozzá a legcsekélyebb túlzás nélkül.

Dawkins egy (bizonyára jól belénevelt) előítéletekkel telt, az elfogulatlanság hűvös arroganciájával rendelkező tudós-politikus. Azon nem egészen naív emberek egyike, akik annak torzított képénél, amit kritizálnak, egy hiányos világnézetet propagálnak. Ez az agresszíven babonás szcientista világnézet (“centuries of human progress”) nem old meg semmit, de igazán semmit az emberi létezés és a kozmosz misztiériumai közül. Hasonló illúziókról már beszéltünk Stephen Hawking kapcsán is, aki pedig sokkal színvonalasabb gondolkodó, mint Dawkins. Ezek a tudósok, akik közül néhányan figyelemreméltók a saját területükön (nyilván Dawkins sem annyira csapnivaló genetikus), igyekeznek hatáskörüket átlépve lerombolni azt, ami nem fér bele a saját ignoráns, nem egyszer egyenesen autista látókörükbe.

Ignoránst és nem szkeptikust írtam. A szkepticizmus olyasvalami, amihez Dawkins nem igazán ért. A szkepticizmus lényege szerint ugyanis nem más, mint saját egyéni nézőpontunk megkérdőjelezése és megfelelő kritériumok szerinti újraalkotása, nem pedig csupán bizonyos területek kétségbevonása, sem pedig úgynevezett tolerancia. Aki ignoráns, az nem akar tudomást venni olyan világátélések lehetőségeiről, amelyek mellőzik saját babonáit, csak arról a korlátoltról, amelyben ő leledzik — függetlenül attól, hogy (burkoltan vagy nyíltan) mennyire tolerál vagy intolerál másokat.

Dawkins világnézete lefejezett. A „tényeket” összekeveri az interpretációkkal. Sejtelme sincs azokról az erőkről, amelyek a világot — vele együtt — mozgatják. Ha sejtelme volna, akkor szatanikus lenne, mint Marx, mert Marxnak voltak sejtelmei arról, aminek félig az irányítója, félig az eszköze volt. Csak találgathatjuk, Dawkins-nak vannak-e efféle sejtelmei és kétségei. Abszurd kijelentésnek tetszik, de Marx érdekesebb gondolkodó volt, mint a lapos Dawkins: legalább sejtelme, ha nem egyenesen tudomása volt arról, milyen erőkkel játszik.

Dawkins ugyanúgy, mint bármely prozelita vagy tévéevangelizátor, prédikál. A „társadalmat”, annak még „minden Gonosz gyökere” (oh, how rhetoric) alatt élő tagjait kritizálja, azt a tömeget, amelyet mindig könnyű kritizálni, akkor is, ha vallásos, akkor is, ha nem. Azt a tömeget, amelyben voltak bolondok, vannak bolondok, és lesznek bolondok; amely tele van különféle képességű és moralitású emberekkel, amelyben, ha úgy vesszük, Richard is csak egy közepes futóbolond a sok közül a halál társadalmilag megoldhatatlan misztériumának mezején, velünk együtt.

Állítom-e, hogy mindaz, amit Dawkins kritizál, szép és jó? Nem. Azt állítom, hogy az alap, amelyen állva kritizálja, éppen olyan hamis lehet. Aki materialisztikusan hisz a pokolban, csak egy árnyalattal képvisel mást, mint aki materialisztikusan és szociális alapokon nem hisz benne, és ezen az alapon okít másokat. (Hovatovább azokat az elmérgedt keresztény tébolyodottságokat, amelyeket Dawkins kritizál, Tölgy is kritizálja, példának okáért.) A racionalizmus nem minden.

Nos, nem lehet mindenkinek eleget tenni, és ezt Richard-unk nem igazán átja be. Egy nézet vagy egy nézet kritikája is relatív keretek és az egyéni fantáziák korlátai között mozoghat, amelyek nem racionális területek. A létezés iránti ősszomj, amelyről— a maga beteges módján — még Freud is tudott, minden emberben munkál, még a tudósokban is. Ez olyan „tudományos” hybrid-eket hoz létre, mint a raëlizmus, amiben nem kevés hollywood-i sztár hisz és hitt. (Nekik ajánlanám Fritz Künkel karakterológiáját, amely jó érzékkel tapint rá a sztár-létmód lényegére). Dawkins The Virus of Faith c. horrorfilmecskéje végén ugyanerről az ősszomjról és azon „csodálatos véletlen”-hitről tesz groteszk konfesszióként ható tanúbizonyságot, amelyet már korábban említettünk az asztrológiával kapcsolatos fejtegetéseink tudománykritikai részében.

A kakas, a kígyó és a sertés egymásba kapaszkodó figurája a Tibetben gyakran ábrázolt „létesülés kereke” centrumában. A legkülönbözőbb világokban (így az emberiben) való létesülés törekvésének ősokait ábrázolják.

* Dawkins szemmel láthatólag az ábrahámi vallások közül a zsidóságot, valamint a kereszténység és az iszlám több lábon álló fundamentumai közül az Ószövetséget támadja leginkább. Megjegyezzük, hogy — bár az ószövetségi hagyomány korántsem homogén és korántsem csak morálisan értelmezhető — a kereszténység szempontjából éppen úgy, mint az iszlám szempontjából nézve nem abszolút érvényű, olykor pedig kifejezetten ellentétes e hagyományokkal.

Dawkins szcientista filmje ignorálja a glasenapp-i osztályozás szerinti „örök világtörvény” vallásait (természetesen Glasenapp ötössége többé-kevésbé önkényes, viszont tipológiája helyes).

Rudyard Kipling: Az elefántkölyök

Gyermekkorom egyik kedvenc olvasmánya volt Az elefántkölyök. Mind a kreacionisták, mind az evolucionisták, mind az irodalmárok sokat tanulhatnak belőle. Chatisták figyelmébe különösen ajánlom A magányosan sétáló macska történetét.

Itt megtaláltam a régi kiadást is, amit anyukám vett nekem. :)

Vir sapiens dominabitur astris

Tölgy Stove kapcsán azt írja Dawkins-ra és a mémek csatájájra utalva: „olyan fatalizmus ez, mint Kálviné, Marx-é vagy Freud-é, vagy éppen az asztrológiáé.”

Mink, teakraták, értjük jól, hogy ez mire vonatkozik, erre utalt Loxon is Hawking ürügyén: „a Kozmikus Haladás évmilliárdok óta kiszemelt és predesztinált bizonyos példányokat, szemben másokkal, akiket úgy látszik, eleve elrendelt, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Át kellene gondolni kicsit ezt az eleve elrendelést.”

Mi a lényegi tartalma ezeknek a maliciózus célzásoknak? Az, hogy a modern tudományos világkép, részben pedig maguk a modern tudományos módszerek egy tudattól függetlenített, objektíve fatalisztikus-determinisztikus világnézetet sugallnak, illetve filozófiailag premissza-szerűen ezt a szabadságot implicite tagadó felfogást fogadják el. Mára ez valóban implicitté vált — hiszen a ma tudósai már nagyon kevéssé veszik a fáradságot, hogy alapvető filozófiai kérdésekbe mélyüljenek, vállalva a gondolkodás terheit és örömteli kihívásait —, azonban a modern tudományosság megalapozásánál ezek a hipotézisek jelen voltak explicite filozófiai formában is. Már jóval a pozitivizmus előtt, sőt, részben az aufklérung racionalizmusát megelőzően. De még Cartesius is építhetett előzményekre. A modern tudomány determinizmusa valóban párhuzamot mutat Kálvin predesztinációval kapcsolatos felfogásával, azzal a jelentékeny különbséggel, hogy Kálvin tana hagy egy szűk átjárót a szabadság számára, amely a mindenkori szubjektum számára kellő mélységben átélve a predesztináció ellenében dolgozhat.

Hogyhogy? Úgy, hogy a predesztináció mögött Cauvin úr egy végtelenül hatalmas szubjektumot tételez, Istent. Erről a végtelenül hatalmas, mindenek fölött uralkodó szubjektumról a modern tudományosság ateista (illetve finomabb, becsületesebb formában agnosztikus) képviselői törvényszerűen nem kívánnak semmi bíztatót mondani, mondhatni, ez a terület kikerült a látóterükből, egy belső és immár pusztán logikaira redukált törés folytán. („Ez az, ami biztos”)

A racionalizmus „eleve elrendelő” gyökerezettségéről most hirtelenjében csupán ennyit.

A Napot és a Holdat időről időre elnyelő sárkány Athanasius Kircher jezsuita tudós (1601–1661) Ars magna lucis c. művéből.

Az asztrológia (a középkori hét szabad művészet egyike) azonban eredetileg nem modern tudomány, és védelmében el kell mondani, hogy az — közkeletű hiedelmekkel szemben — nem determinálja az embert, vagy legalábbis, ebben a formában kifejezve a dolgot ez nem igaz. A modern tudomány a maga predesztinatív megalapozottságával lényegében azt mondja: „természeti törvények játékszerei vagyunk”. A szabadságot nem az omnipotenciában vagy az omniscientia-ban, esetleg valamiféle gondviselésszerűben, hanem a véletlenben, a kiszámíthatatlanban látja, amely viszont — úgymond — teljességgel független a tapasztalótól, és amely kiszámíthatatlanról ugyanakkor tudomást sem vesz, vagy ha igen, akkor azt „káosz-elméletté” fejleszti, hogy (öntudatlanul) önigazolást keressen saját impotenciájára a „tények”-kel szemben. (Ez az öntudatlanság egyébként freud-i, még ha Freud maga is beleesett.) Az asztrológia és ókori (ősi) társtudományai viszont nem a modern értelemben deteriminsták. Persze sok függ az alkalmazójuktól, pontosabban, szinte minden az alkalmazójuk felkészültségétől és tudatosságától függ. Ha az asztrológiát valaki komolyabban megvizsgálná a megfelelő irodalom alapján (amelyhez jó segítséget adnak Baktay Ervin, de főleg Titus Burckhardt könyvei), akkor le kellene számolnia nem csak a New Age-dzsel, de már jóval a New Age prófétáit megelőző tévedésekkel és rossz interpretációkkal, de még egyes káldeus és más, az asztrológiával egyidősnek mondható babonával is. Távol legyen Loxontól, hogy az asztrológia (hamis) prófétája legyen. Csupán figyeljünk meg egyetlen lábjegyzetet:

„Valójában egy jól ismert maxima az asztrológiában: astra inclinant, non determinant, ami annak kimondásával egyenértékű, hogy a leginkább valószínű történés körvonalai vannak előre meghatározva, anélkül, hogy — elvben — teljesen ki kellene zárni egy »a várttól eltérő« közbeavatkozás lehetőségét” (írja Ea a Szabadság, jövőbelátás és az idő viszonylagossága című tanulmányában, in: Axis Polaris VI.).

A latin idézet magyar fordítása ez lehetne: „a csillagok hajlamosítanak, nem determinálnak.” — s bár az idézett szerző azt írja: „az emberek túlnyomó többsége olyannyira szokásokból, vágyakból, ösztönzésekből és megrögzült reakciókból áll, olyannyira a dolgok és önmaga szolgájának bizonyul, hogy nem az a meglepő, hogy jövője előre látható, hanem az lenne meglepő, ha nem lenne előre megjósolható”, ezt is melléhelyezi: „a jóslatok annál pontosabban igazolódnak, minél külsőbb, kollektívabb vagy szenvedélyes és materiális érdekekhez kötöttebb jelenségekre [...] vonatkoznak”. Azonban túlnyomórészt erről van szó; a vir sapiens, aki csillagait uralja, természetszerűleg kivételes. Ám valós lehetőség, s mint ilyen, ellentmond annak, hogy az asztrológia, annak minden formájában (mundán- és személyes képletek) a deteriminizmus tudománya volna.

A sziphnosziak kincsesházának rekonstrukciója
(Delphoi, Apollón-szentély)

Stephen Hawking szerint a világ

Hawking afféle evolucionista kispápa, a Dawkins nevű humanoid-egyedtől abban azonban különbözik, hogy legalább képes a gondolkodás valamiféle imitációjára. Grandiózus csillagászati fantazmagóriái legalábbis lenyűgözhetik a fiatal, sokat nem látott és szkepszissel még eléggé fel nem vértezett olvasókat. A tekintélytisztelet pedig ugye kódolva van a DNS-ben, ezért majd sokan hallgatnak reá, akik „szeretnek önállóan gondolkodni” és akik „elutasítják a vallási előítéleteket”.

Megismétlem: Hawking nem kvalitások nélküli sejttömeg, hanem olyan anyagszerveződés, amelyben felszikrázott az értelem sugára, amire a Kozmikus Haladás évmilliárdok óta kiszemelt és predesztinált bizonyos példányokat, szemben másokkal, akiket úgy látszik, eleve elrendelt, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Át kellene gondolni kicsit ezt az eleve elrendelést.

„Míg a generációk által folyamatosan átörökített genetikai információban nem történt jelentős változás, addig az emberek által generált adatfolyam hatalmas, az evolúció pedig a tudós szerint már túlmutat génjeinken. Hiába növekszik kritikus módon az általunk generált és felhalmozott információ, agyunk még mindig a darwini időskálán fejlődik, nem vagyunk képesek lépést tartani a »külső evolúcióval«, mindez pedig még problémákhoz vezethet — igaz, mindezen problémákra nem tér ki Hawking.” — jegyzi meg a HVG ismertetője Hawking Life in the Universe c. előadása kapcsán.

Ez ahhoz képest, hogy Hawking szerint „a darwini evolúció végetért”, nem nagy eredmény. Ezek szerint ugyanis a darwini evolúció mégsem ért véget, ha egyáltalán valaha is volt bármiféle értelemben vett evolúció, nem pedig csak zsonglőrködünk a szavakkal.

A hangzatos és absztrakt szavak efféle halmozása nagy vonzóerő azok számára, akik nem szoktak maguktól gondolkozni. „Az emberek által generált adatfolyam hatalmas” — vegyük csak szemügyre ezt a kijelentést. Bárki, tehát bárki ismeri ezt az állítólagosan valahol létező „adatfolyamot” és tud belőle szelektálni, mely adatok helyesek, melyek nem? Egy sci-fi szerző vagy egy isten talán, de nem ember. Nem maradt-e minden ugyanúgy, mint régen volt: van, aki tud ezt-azt, mások meg amazt, van aki sok dologban bölcs, mások meg szinte semmiben? Nem maradt-e ugyanúgy, hogy az ember felejt és szenilissé lesz, nem pedig csak tanul? Nem maradt-e ugyanúgy, hogy az emberi megismerés azért sem „halmozható fel”, mert nem csak racionális szinten stagnál, hanem nem-racionális szegmensei is vannak, amelyek olykor egyenesen kifejezhetetlenek, minden esetben ugyanannyira szubjektívek, emberi karaktereken átszűrtek, negatív értelemben pedig paranoidok, megvezethetők és sebezhetők, mint bármikor a történelem folyamán? Nem maradt-e továbbá ugyanúgy, hogy az absztrakt ismerettel semmire sem megyünk, még ha ezer könyvtárunk vagy internetes pdf-raktárunk van is, amennyiben nem látjuk át és nem tudjuk ezeknek még legadatszerűbb tartalmait sem a gyakorlatban felidézni és helyzetekben alkalmazni? Nem maradt a világ racionálisan kiszámíthatatlan, uralhatatlan „terep”, amelyben bármi és bárminek az ellenkezője is megtörténhet vagy megtapasztalható, csak idő kérdése?

Tudnának Önök, kedves Olvasók, mondjuk nem hogy száz-, de csak egyetlen harcművészetből vagy keleti meditatív módszer alkalmazásából vizsgát tenni a Szalonban? Akár még úgy is, hogy elolvastak az ügyben minden fellelhető és el nem feledett, porosodni nem hagyott anyagot? Nem feltételezi a tudás (bármiféle komoly tudás) az átadást, a próbát és ellenpróbát, a személyes képességek meglétét? Nem feltételezi ezeket még a cipész-szakma vagy akár a palacsintasütés is?

És — hogy ne menjünk ilyen elméleti távolságokba — mondjuk esti tévénézéssel mit lehet akárcsak a kutyánk vagy macskánk természetének pontos ismeretéből is elsajátítani?

Ha pedig így van, akkor hol itt a lényegi változás, hol itt az evolúció? Legfeljebb ott, hogy ma az emberek zöme olyan buta, hogy azt hiszi, mindez megváltozott. Ez viszont nem evolúció, hanem involúció. Nem kibontakozás, hanem hanyatlás, és nem minőségi előrelépés, hanem tartalmatlan mennyiségbe hullás, totális szétesés.

Ahogy René Guénon is írta — igazság szerint túl finoman fogalmazva — A fejlődés mítosza c. cikkében (1934-ben): „Könnyűszerrel látható az a tudatlan látszatigazság, amelyre a haladás elképzelése támaszkodik. Eme látszatigazság azt feltételezi, hogy az emberiség összességében egy folyamatos és egyöntetű haladást követ: e szélsőségesen leegyszerűsítő szemlélet azonban minden ismert ténnyel szemben áll. A történelem ugyanis minden korszakban egymástól független, gyakorta eltérő civilizációkat alakított ki, míg ezek közül egyesek megszületnek és kibontakoznak, addig mások hanyatlásnak indulnak és elhalnak, vagy valamilyen kataklizma folytán váratlanul megsemmisülnek: az új civilizációk pedig távol állnak attól, hogy a régi civilizációk örökségét mindig összegyűjtsék. Ki merné például komolyan állítani, hogy a modern nyugatiak — még ha közvetetten is — hasznosították volna a káldeusok vagy az egyiptomiak által összegyűjtött ismeretek nagy részét, nem beszélve más civilizációkról, amelyeknek még a neve sem jutott el hozzánk? Egyébként nem kell túl messzire viszszamenni a múltban, hiszen vannak olyan, az európai középkorban művelt tudományok, amelyekről manapság a legcsekélyebb elképzelés sincs.”

Hasonló ehhez a „társadalmi mobilitás” mítosza is, az emberi progresszió forradalmi „hagyományának” egyik vesszőparipája, amely az utóbbi évszázadban gyorsult fel végleg. E hipotézis helytelenségének illusztrálásához elég azt megállapítani, hogy az ó- és középkorban olyan évezredekre szóló és azóta is teljes pompában álló épületeket emeltek, amelyeket felruháztak nem csak a fizikai, de az általuk hordozott esztétikai és szellemi üzenetek ellenállóvá tételével is. Mára pedig alig van közönséges kőműves, aki egyik téglát tisztességesen a másikra tudja helyezni.

Az a minimum, hogy evolúció helyett alkonyról beszéljünk. De talán tisztességesebb lenne úgy fogalmazni, hogy már késő este van.