Kiegészítés a statisztika illúziójához

Ebben az új helyzetben az, hogy ami lent volt és felkerült, éppen olyan végzetes, mint az, hogy ami fent volt, az elmerült. A tömeg helye lent van, ahogy lent van a tudattalan helye is. Sorsa szerint ide tartozik. Az ökör, ha a szekeret húzza és szánt, szent állat. Ha felkerül, sárkánnyá változik. Az ekét nem húzza többé, az igát ledobja, megvadul és tüzet okád. Az uralkodó helye fent van, mint a tudaté. Sorsa szerint ide tartozik. Az angyal, ha fent él, szent lény, de ha lemerül, ördögivé változik. Nem áraszt világosságot és tüze vulkanikus lesz. Ha a tudattalan, amelynek helye lent van, felkerült, éppen olyan démonikussá válik, mint a tudat, amelynek helye fent volt és lemerül. A szent igavonóból sárkány lesz, a szent világosság angyalából sátán. Mert ami lent türelmesen szolgáló ökör, az fent szörnyeteg, és ami fent fényes angyal, az lent ördög. És az, hogy az igavonóból sárkány lett, éppen olyan katasztrófa, mint az, ahogy az angyalból sátán.

Vannak, akik még ma is azt merészelik hinni, hogy az igavonó a jármot eleget viselte, s most már ideje az angyal helyébe lépni, hadd húzza az az ekét. Az észrevétel figyelemre méltó lenne, ha időnként meg lehetne tenni, hogy az ember a hasát a nyakán, az agyát pedig a gyomra alatt viselné. Éppen olyan értelmes lenne a fákat felkérni arra, hogy ezek után gyökereiket dugjak ki a földből, ágaikat pedig fúrják a talajba. A has felül, a nyakon éppen olyan démonikussá válnék, mint az agy alul. Ha a belek elkezdenének gondolkozni és életterveket szőni, ezek bél-gondolatok lennének. Mint ahogy a tömeg uralomra jutásának legelső jele a belek gondolkozásának felülkerekedése volt: előtérbe lépett minden, ami táplálék, gazdaság, gyomor, földi javak, étel. A sárkány egész léte, hogy zabái és horkol.

Ha pedig nem tud jóllakni, rablásra indul, és aki eléje kerül, azt leüti. Nyersanyagra van szüksége —, a tömeg korszakának jelszava: nyersanyag. De ha az agy lemerülne, és elfoglalná a belek helyét, fel kellene hogy lázadjon abban a sötétben, amelyet nem szokott meg, s amely lénye ellen van. Mint ahogy a lemerült szellemi ember ma nem egyéb, mint színtiszta lázadás.

Hamvas Béla: A Vízöntő (3.)

• Loxon: A statisztika illúziója

Az írásról egy idézet kapcsán

Nemrég olvastam egy idézetet lámpafénynél. Mindjárt megnézem, milyen könyvben, de olvashattam volna szinte bárhol, ahol „történelmi ismeretterjesztés” címszó alatt jár el valamely „felvilágosult” szerző. Történetesen valahogy úgy szólt, hogy (körülbelül idézem): a középkorban még csak kezdték tanulni a kultúrát, az olvasás meg az írás még nem ment valami jól, kezdetlegesek voltak az ezzel kapcsolatos eszközök, „a betűrovás és betűzgetés helyett ekkor kezdődött az írásban és olvasásban való gondolkodás” stb.

Ebbe az idézetbe, mint egy kapszulába, bele volt sűrítve mindaz a sötét babona, amely (1) általában a múlttal, ezen belül is a régmúlttal, még tovább menően azzal a múlttal áll viszonyban, amellyel kapcsolatban kevés — és természetszerűleg — egyre kevesebb az írásos emlék; (2) rejtettebben az úgynevezett „pogány” kultúrákkal kapcsolatos; (3) önkritikátlan hübriszként szolgál egy kevéssé vagy egyáltalán nem írásban megnyilatkozó intellektussal szemben.

Az eredeti idézetben szereplő szavak, sőt témák egyébként tetszőlegesen kicserélhetők szinonímákkal, és akkor rá fogunk ismerni egy általánosan elterjedt (hamis) közhelyre, amelynek a különféle megfogalmazásai mindig egyféle jelentésűek, az „értelmük” pedig mindig ugyanaz. Az ebben megnyilvánított pongyola, ugyanakkor határozottan, kontúrosan szinte sohasem végiggondolt tévképzetek gyakorlatilag mindig azonosak, s nagyjából így lehetne explicit módon összefoglalni a lényegüket: régen az emberek in genere hülyék voltak, vagy legalábbis hülyébbek, primitívebbek, inkompetensebbek, tájékozatlanabbak, ellátatlanabbak stb., mint ma. Mivel ennek kimondása szinte soha nem történik nyíltan, ez egyfajta evidenciaként működik mindezen kijelentések mögött, és egyszerűen egy ráhagyatkozással valósul meg ennek a valójában értelmetlen tézisnek a rendszerint hallgatólagos elfogadása. Annyira elterjedt és önfeledt makrofantazmagória ez, hogy tulajdonképpen a saját közhellyé válása oltja ki az érvényét. Az erejét azonban nem, mert szanszkrit kifejezéssel élve ez a tamas, azaz a sötétség, a tehetetlenség ereje által nagyon is „szilárd” bázisa a progresszionista-evolucionista elbutításnak és elbutulásnak. Maga az „axióma” annyira tompa, hogy még az artikulációig is ritkán jut el, sőt, homályossága felülmúlja artikulálhatóságát is.

Mára újra meggyökeresedtek involutív elméletek és szemléletek, illetve mondhatni „spengleriánus” — vagyis inkább stagnáló-ciklikus — kozmológiai és történelemfelfogások, amelyek a történelemről, az időről és az időben való komplexitás problematikájáról gyökeresen eltérő felfogást képviselnek, illetve gyökeresen eltérő perspektívából is tekintenek ezekre, mint a pozitivista gyökerű progesszionista szcientizmus, minek következtében fenomenológiailag is teljesen más diagnózist állítanak fel például „az emberi jelenség”, a kultúra vagy a civilizáció kérdéseiről.

Hamvas így ír A Vízöntő című esszéjében * (in: A láthatatlan történet):

„A primitív embernek, akiről szörnyű mennyiségűvé dagadt irodalom beszél, a tudomány azóta, amióta az alulról való népvándorlás folyik, egészen különös figyelmet szentel. Néprajz, lélektan, társadalomtudomány, vallástudomány egyöntetűen azt vallja, hogy a primitív ember a kultúrember őse, alapja és kezdete. Őseink primitívek voltak, vadak, emberevők, az erdőben laktak, kövekkel verték agyon egymást, az asszonyokat rabolták, írni, olvasni nem tudtak, és ahogy Jung beszéli, isteneiket úgy tisztelték, hogy tenyerükbe köptek, a nyálat szétkenték, és a felkelő napnak megmutatták. A tudománynak a primitívek iránt táplált és egyáltalán nem titkolt rousseau-i lelkesedése már odáig fejlődött, hogy akár Szophoklészről, akár Shakespeareről, akár az ima lényegéről vagy az áldozatról legyen szó, mindenekelőtt lelkiismeretesen megkérdezték a patagónokat és a pápuákat. És amikor az egészet sikerült kiirtani pozitivizmus formájában, tüstént visszatért mint kultúrmorfológia. A tudomány összetéveszti a primitívet a primerrel, és a vadat az archaikussal. Azt hiszi, hogy a primitív ember volt a magas ember fiatalkora, egyszerűbb foka, éretlenebb és kezdetlegesebb ideje. Mindenképpen, ha valaki a magasabb ember dolgait kutatja, először azt gondolja, a primitívet kell megvizsgálnia, mert ott van mindennek az eleje. Egész életünk benne nyugszik egy kaffer falu életében. S ha már valaki valamilyen formában a mai jelenséget ott megtalálta, nyert. Csak azt kell mondania: a fejlődés folyamata és mindenki érti, hogy a fejlődés folyamatán szűrve, bonyolítva, meggyúrva, átöltöztetve, meghígítva, megfelelően elsápasztva a jelenség mai alakjában készen áll.”

Ez a részlet talán a legerőteljesebb az esszé 6-9. pontok alá szedett részeiből, amelyek e posztunk kezdőidézetében kompresszált babonát teljes joggal és erővel megtámadják.

A 7. Zipfer alatt a szerző így folytatja:

„A tudomány e stupid véleményét nem menti semmi. Mindenekelőtt és -fölött azért, mert kivétel nélkül minden életjelenség a primitív ember világában ahelyett, hogy egyszerűbb, világosabb, kezdetibb lenne, végtelenül bonyolultabb, elmosódóbb, zavarosabb és irreálisabb. A primitív jelenségekben az ember saját életének ősi elemeit egyáltalán nem ismeri fel önkéntelenül és közvetlenül. A primitív ember egyáltalában nem is elemi. Amit általában mindenki elementárisnak érez és tud, és amiben saját életének igazi elemeit közvetlenül úgy felismeri, hogy azt kell mondania: ez az! — ezt az elementárist és ősit, kezdetet és primért éppen nem a vadembernél találja meg, hanem a legmagasabb embernél, a géniusznál.

Ez valahogy egészen magától értetődik. A tudomány nem képes lemondani arról a tévhitéről, hogy a dolgok lent erednek, és alulról fölfelé mennek. Ez a rousseau-i szentimentalizmus benne, azt hinni, hogy a kultúra eleje az erdőben van. Később gorombább lett, amikor pozitívnak vallotta magát. Hiába látja be, hogy nem a városi templom épül a falusi mintájára, nem a művelt ember gondolkozik és öltözik a vad szokás szerint, nem a város táplálkozik a vidék ízléséből, hanem fordítva, a tudomány nem tudja levetni azt a hitet, hogy a dolgok származását alulról kezdje, és belássa, hogy éppen nem az az egyszerűbb, a világosabb, az elemibb, ami lent van, hanem ami fent. A zseniális ember közelebb áll a kezdethez, mint a paraszt vagy a vad. És a tisztult, világos, elemi jelenségtől az ember minél távolabb lép, annál zavarosabb, kétesebb, bonyolultabb és összetettebb lesz.”

* Mellékes, de bizonyos olvasók kedvéért megjegyzem: az, hogy Hamvas asztrológiailag téves információkat használ fel — hiszen a Vízöntő kora mintegy háromszáz év múlva kezdődik el, és természetesen nem várható e váltástól olyasmi, mint amit a New Age kvázi-messianisztikus hívei elképzelnek —, szinte lényegtelen, a Vízöntő írásában időtlen szimbólumként értelmezhető, és véleményem szerint sokkal inkább munkahipotézisként szolgál esszéjéhez, azaz szimbolisztikai apropóként és keretként mélyebb gondolatainak kifejtéséhez. Hasonlóképpen kell kezelni a „hatodik faj”-ról általa írottakat is.

* * *

Hamvas fent idézett gondolataival teljes mértékben egyetértve transzponálhatjuk ezt az elvet az írásra: egyesek szerint az írni-olvasni tudás az értelem, a kulturáltság, a tájékozottság és a többi fokmérője. Kétségtelenül így van, amennyiben egy képességre gondolunk. Ilyen értelemben, aki ma él, és járt általános iskolába, általában tud — latin betűkkel — írni. Ez általában nem jelent többet, mint hogy bizonyos kritériumoknak megfelel, amiket vele szemben a legújabb kori (úgynevezett) állami garnitúra, a „társadalom” és ezernyi pszichikus csatornán keresztül bárki többé-kevésbé jogosan és elismerhetően támaszt. A képességek azonban olyanok, hogy az ember rendelkezik velük, és megteheti azt is, hogy tudatosan nem használja azokat, vagy szintén tudatosan más módon használja, mint az egy adott elvárásnak megfelelne, nem beszélve olyan képességekről, amelyet egy modern iskolában nem oktatnak, és a modern oktatási rendszer talán nem is a megfelelő terep ezek kibontakoztatásához.

Lehetséges egy ennél speciálisabb mögöttes tartalom is, amelyet a bevezetésben a (2)-es ponttal jeleztem: az „írástudó”, illetve a „könyv népe” — legyen ez a judaizmus vagy transzponálva a kereszténység, esetleg az iszlám — gőgje a többivel szemben, amelyet most nem szeretnék kifejezetten tárgyalni, de tudni kell róla. Elég annyit megjegyeznem, hogy az efféle kulturális szűklátókörűség nem vesz tudomást a kínai, indiai és más írásokról, szent és nem szent könyvekről, azok koráról, mit sem tud a rúnákról, az oghamról, a kipuról, a különféle „rovásírásokról” és így tovább, vagy ha tud, akkor azokat természetesen primitív, kezdetleges írásmódokként könyveli el, és még legjobb esetben is csak a modern információáramoltatással és modern matematikai igényekkel kapcsolatos, kezdetleges funkciókat lát ezekbe.

Ez utóbbi elvárás megfogalmazásával érkeztünk el a címben jelzett témával kapcsolatos lényegi mondanivalóhoz.

Sokan feltárták már, hogy az ősi írások legtöbbje egyáltalán nem a mai értelemben vett „lejegyzés” funkciójával bírt (nem részletezzük, hiszen még egy száz oldalas bibliográfia is kevés lenne). Az írás általában csak speciálisan modern, úgynevezett — nem egyszer ellenőrizhetetlen vagy (később általában elenyésző) szóbeli közléseknek ellentmondó — „ismeretterjesztő” és „dokumentáló” funkcióját tekintve értelmezhető egyféleképp, lényege szerint azonban sokféle és egymástól teljesen eltérő funkciókat tölthet be. A fonetikus lejegyzés dominanciára jutása előtt túlnyomórészt úgynevezett mágikus (vagy hogy ne keltsünk tévképzeteket: kontemplatív) funkcióval bírt, ami nagyon is érthetővé teszi, hogy különös tisztelet és rituális tartózkodás vette körül. Az írásos emlékek hiánya vagy szűkösnek tűnő volta különféle népeknél sokszor tehát fakadhat csupán abból is, hogy bizonyos dolgokat nem jegyeztek le, vagy azt nem verbális minőségben, vagy nem lineárisan-fonetikusan, vagy nem írás formájában tették. A „kezdetlegesség” vagy a primitívség tehát mint ok, általánosan kizárt, főleg annak figyelembevételével, hogy a nyelvek komplexitása az időbeli közelségük mértékével fordítottan arányos.

El kell különíteni a régi írásokban, jelölésekben is azokat a funkciókat, amelyek csupán a legújabb korra tömegesen jellemző kommunikáció korai megjelenései (a) azoktól, amelyek majdnem öntudatlan és zavaros eksztázisok lenyomatai (b), valamint azoktól, amelyek magasrendű és mintegy „önmagukban való” nyelv-, betű- és írási rendek, szellemi tanítások vagy kontemplatív aktusok lenyomatai (c).

Így például semmi igazán magasrendű nincs abban az írásban, amely sumér agyagtáblákon materializálódik, és lényegében szimplán kereskedelmi ügyletek lejegyzése, tehát az (a) ponthoz rendelhető. Egy ilyen írás lehet bármilyen kifinomult, ha erre használják, akkor valóban nem gondolhatunk mögé semmi olyat, ami a mainál felsőbbrendű. (Igaz, alacsonyabbrendűnek sem tekinthetjük, mint egy számítógéppel nyomott blokkot, mert legalább közvetlen tevékenység lenyomatai, szemben a gépesítéssel, amely az írást ráadásul mechanikussá és minden valós képességtől elszakadttá teszi — ez a modernkori, „hi-tech analfabetizmus” gyökere is). A ma használatos latin, cirill, de görög, ivrit, arab perzsa stb. írás is tömeges használatát tekintve ide tartozik.

A (b) típushoz lehet sorolni számos afrikai, pápuák-környéki és óceániai, valamint dél-amerikai és „nyenyec-szerű” nép kulturális örökségének nagy részét: ezek érdekesek és meglepőek lehetnek, de nem magasrendű kultúrát hordoznak, sokkal inkább közük van a jungiánus „kollektív tudattalan” világához, amelyet Jung illegitim módon terjesztett ki mindenre, ami szimbólum és szimbolikus. A (c) típushoz (hagiográfia) sorolhatjuk a távol-keleti ideogrammokat, a devanagari „ábécét”, ezek leszármazottait, valamint a már említett rúnákat és a többit, és bizonyos alkalmazásaikban tulajdonképpen a főníciai formakészletből elszármazott írásokat is, (így például a héber ábécét is, mint kabbalisztikus nyelvet), amelyek sokféle használatukból következően nagy mennyiségű változatban léteznek. Természetesen vannak áthallások, átfolyások, átjárási lehetőségek ezek között, minden tekintetben. Nagy vonalakban mégis ezt a három típust lehet elkülöníteni. Ezek mindegyike, minden korban, minden égtájon jelen volt és jelen lesz, de dominánsan mára az (a) és részben a (b) típus terjedt el. A (c) típussal leginkább úgy vannak a modernek, hogy részben tér-, de főleg időbeli, túlnyomórészben pedig a mentális távolság miatt nem értik; ezért ennek kortársaink többségénél a poszt elején jelzett (3)-as — téves — következtetés levonásához kell vezetnie. Természetesen mindez az (1)-es pontban említett körülményeken — mint részleges okon — keresztül nyilatkozik meg a kezdésnél vázolt babonaként.

Az, hogy például rúnákkal a germánok hirtelen nagy mennyiségű szöveget lettek képesek leírni, amikor felvették a kereszténységet, nem arra mutat, hogy akkor tanultak meg írni, hanem arra, hogy akkor tértek át az írásnak arra a módjára, ami a maihoz közelebb áll, mint a korábbihoz.

* * *

Van itt még egy nagyon figyelemreméltó szempont és idézet, amely — írott és nem írott kultúra között minőségileg horizontális tipológiát felállítva — idekívánkozik. Magyarázatot adhat számos változásra, amit például az úgynevezett „pogány” népek esetében a kereszténység felvétele — és ezzel a letelepedettség létezésformája — magával hozott:

„A letelepedett életforma — felülemelkedve egy jellegzetesen nomád nézőponton — nem feltétlenül involúciót jelent. Elterjedése elsősorban magának a letelepedettségnek a jellegéből következik, abból, hogy ez az életmód nagyfokú formateremtő késztetéssel és készséggel rendelkezik. A nomád sajátosságok bizonyos háttérbe szorulása szintén nem feltétlenül negatívum, hiszen a nomádság természetéből következik, hogy nem igényli a lenyomatokat, elszakad a formáktól, és a költészet alapját képező hang természetének megfelelően eleve „rejtőző” természetű. Nincs tehát szüksége arra, hogy időbeli értelemben maradandó legyen. Ezért igaz az, hogy magukon a nomád hagyományokon tesznek erőszakot azok, akik írásba és megfoghatóságba akarják kényszeríteni azokat. A nomádságnak mint olyannak egyedül térre van szüksége, és megfelelő lehet számára egy nagy letelepedett civilizáció, ha az számára elég teret ad, s biztosítja, hogy a nomád sajátosságoknak megfelelő tevékenységeket gyakorolhassa. (A magyarságra a mai napig jellemző a nomád tevékenységek előnyben részesítése.)” (Horváth Róbert: A nacionalizmus szellemi korrekciója. In: Baranyi–Horváth–László: Kard, kereszt, korona. [Egy recenzió])

Eszerint a nomádság mint létezésforma eleve más megnyilvánulási módokat használ kultúrája és civilizációja hordozójául, mint a letelepedett. Az idő és a tér itt két különböző dimenzióként jelenik meg, és míg a letelepedettség az időben terjeszti ki magát (és így a lineáris írásbeliség számára mintegy a létezési természetéből következik), addig a nomádság a térben, amihez nyelvi tekintetben az élőszó tartozik.

* * *

Végül visszatérve a kiinduláshoz, azt a babonát, amelyet Guénon és mások nyomán nevezhetünk szcientista babonának, Hamvas a következőképpen érzékeltetve írja le (uo.):

„Amikor Lévy-Bruhl a primitív emberről írt könyvében először mondta ki, hogy a vadember gondolkozását prelogikusnak kellene hívni, vagyis olyan gondolkozásnak, amely a logikust megelőzi, Durkheim kitűnő érzékkel tiltakozott ellene. Lehetetlen, szólt, a primitív gondolkozást a mai előzményének tekinteni. A tudomány baklövéseit igen nagy óvatossággal követi el, még ennél is több: módszeresen. Ami később megakadályozza abban, hogy a hiba kijavítását lehetővé tegye. Mert amire a bajt észreveszi, már éppen a módszerességénél és óvatosságánál fogva annyi egyéb vonatkozással került viszonyba, hogy ha a téves gondolatot ki is emelik, minden vonatkozását felszámolni már nem lehet, és közvetett nyoma megmarad. Ezúttal is ez történt. A prelogikus gondolkozás tételéből nem lett doktrína, de közvetett hatása a lélektan, vallástudomány, néprajz, társadalomtudomány egész területén mindenütt megtalálható.”

[...]

„Az ősi és első ember nem az anyagból, a sötétségből merült fel, nem, mint a materialista tudomány állította, az ember primer fokon állat volt, és a tudattalan óceánból lépett ki. Az első ember a világ ősi alapformája volt. Kozmikus jelenség. Őslény, akiben az isteni származás világos tudata élt. Az ősi ember a homo aeternus, az örök ember.”

„Szabadelvű felfogású vécésnénik”

Szentesi Zöldi László, a Magyar Hírlap publicistája alaposan mellélőtt és voltaképpen nevetségessé tehette magát, amikor azt írta Liberális bukta című cikkében, hogy „Vona Gábornak a magyar nyilvánosságból való kiebrudalási kísérlete hatalmas fiaskó. [...] ott vannak a régiek, az örök aláírók. Konrád, Parti Nagy, TGM, Ungváry Rudolf, Radnóti Sándor. Őket ismerem, a többieket nem nagyon. Gondolom, a szabadelvű felfogású vécésnénik ujjlenyomatát is beszámították, hogy meglegyen a szükséges létszám. Hiába: olvad a nagy csapat, oszlik, mint Magyarország kollektív tudatából a szabad madaras homály. Rém kellemetlen, de már egykori alapembereik sem tolonganak az aláírási lehetőségért.”

A megállapításban rejlő részigazság ellenére (mármint, hogy a szabad madaras homály azért olvad, és hogy nem lehet csak úgy valakit diszkreditálni a liberális kórustól eltérő nézetei miatt) nyilvánvalóan Szentesi sosem olvasott kortárs irodalmi-művészeti folyóiratokat, mert akkor tudhatná, hogy a mostani aláírók többsége azok állandó szerzői közül való. Természetesen ez joggal veti fel, hogy a kortárs és színvonalasnak mondható mainstream irodalom a szűk olvasói elit körein kívül Magyarországon kevéssé ismert szerzői-szerkesztői-kiadói közege miért képezhető le gyakorlatilag a liberális jelzővel, és hogy amit kortárs magyar irodalomnak neveznek, az miért aposztrofálható praktikusan magyar zsidó irodalomnak (beleértve a jelenlegi határokon túli szerzőket is). Amatőr, helyi és befolyás nélküli irodalmi kvázi-folyóiratocskákat leszámítva ugyanis ez a helyzet.

Ha a notórius tiltakozó-aláírók névsorát végigolvassuk, nem nehéz felismerni nagyjábóli, vagy kör-beli azonosságukat a Wass Albertnek tervezett debreceni szoborállítással kapcsolatban tiltakozókkal. Bár akkor azt írták, a listán asztalosok és munkanélküliek is találhatók, azért a lajstrom akkor sem csak belőlük állt, a mostani névsor — amelynek talán mindent átfogó gyűjtőhelye az Élet és Irodalom — pedig válogatott. Az irodalmat, esztétikát, művészettörténetet, filozófiai kérdésekkel való analitikus foglalkozást stb. persze lehet „vécésnénikhez” méltó foglalkozásnak tekinteni, ha van bennünk egy nagy adag proliság, ám ha az ember kicsit cizelláltabban közelít a világhoz, akkor hamar be kell ismernie, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. A magyar zsidó művész-értelmiség minden politikai kétessége ellenére nem a vécésnénik színvonalán áll, és akkor egyelőre erről mindent el is mondtunk.

Sajnálatos egyébként, hogy nincs élő és színvonalas „magyar-magyar” irodalom, mert nincsenek igazán jelentős magyar szerzők (és akkor most számítsuk a magyarok közé az elfogulatlanság jegyében a többségüket kitevő magyar-zsidókat is), akik ne csapódnának szinte szükségszerűen ehhez a liberális körhöz, amely jóformán teljes egészében lefedi a kulturális megmondás terepét Magyarországon. Azaz nem csupán Magyarországon, hanem Magyarországon és külföldön is. Nem véletlen a fő hangadók között állandóan szereplő Konrád György neve. Ő az egyik legfőbb stabil, biztos pont, a magyarországi liberalizmus egyik kulcsfigurája, aki környezetével együtt Németországban nagy tekintélynek örvend a Magyarországot érintő ügyekben és véleményformálás tekintetében. Németország pedig, ha tetszik, ha nem, ma is központi szerepet visz a Nyugat képének formálásában, az atlanti politika társadalmi bázisának alakításában, főleg kulturális téren. Elég csak a frankfurti könyvvásárra utalnunk, de alapítványok, ösztöndíjak és szalonok, valamint újságcikkek, előadások és könyvfordítások kísérik a magyarországi liberális értelmiség főként berlini szereplését.

Utoljára ebből az irodalmár-körökben általánosan elterjedt liberalizmusból (valamint ezzel együtt az ennek sok szempontból alacsony színvonalú ellenzékét képező úgynevezett „népiek” irányvonalából) Hamvas Béla „lógott ki” (igaz, toronymagasan), bár megpróbálták és megpróbálják utólag őt is beilleszteni a liberális kánonba. (Természetesen egyesek megpróbálkoznak beillesztésével a „népi” kánonba is, magától értetődően kevés sikerrel, hiszen életműve mintegy önmagából következőleg megmutatja mindkét tábor jelentős mérvű korlátoltságát, és ez már életében is azt okozta, hogy olyan nevek, mint Németh László vagy Kerényi Károly képtelenek voltak megérteni őt.)

Mivel az ilyetén kortárs irodalom, néhány húzónévtől eltekintve (mint Nádas, Esterházy, Kertész stb.), kevéssé ismert és következésképp még kevésbé elismert Magyarországon, ezért valóban úgy tűnhet, mintha a mostani tiltakozók névsora alászállást jelentene a korábbiakéhoz képest, akik hangsúlyosan főleg afféle közéleti szerepvállalók, továbbá pedagógusok és hasonlók voltak. Magam részéről úgy látom, hogy éppen most sorakozott fel a liberális értelmiség azon része, amely a kulturális szcénán tájékozottabban és jobb nyelvi struktúrákkal mozog.

Ne legyünk elfogultak. Márai ugyan hoz egy megfelelő színvonalat, azonban Wass Albert életművében minden részleges elismerésünk ellenére sem fedezhetjük fel azt a fajta irodalmi invenciozitást és kifinomultságot, ami egy jelentős irodalmi szerzőt jellemez. Hozzáértő szemmel az irodalomban nem a magyarság képviselete vagy a szentimentalista-moralista tragikum az, ami számít, és ezt nem pusztán egy posztmodern relativizmus vagy esztétikai ködevés mondatja velünk. Ha magyar nacionalistáinknak a csöppnél valamivel több eszük volna, akkor például Hamvas Bélát vennék elő, és őt állítanák mércének. Persze ez feltételezné, hogy a korlátolt és szűk (p)referenciákkal rendelkező nacionalista nézőponton túl kellene emelkedni. Túlemelkedni a derék háziasszonynak való Szabóné K. Tündéken.

Ne legyenek illúzióink, Parti Nagyék folytatni fogják újságírói-írói-költői tevékenységüket, akkor is, ha vécésnéninek nézik őket. És bár a magam részéről nem rajongok tárcáikért, könyveikért, verseikért (bár vannak ezek között, miként fordításaik között is érdekes, néha pedig értékes dolgok), azért el kellene ismerni, hogy habár fenntartásokkal szemlélendő, de tehetséges, néhány esetben a bulváron és ponyván túli szerzőkről, és nem mellesleg az irodalomra-művészetre befogadó, érzékeny diákságra is befolyással bíró személyekről van szó, akik fel vannak vértezve filológiai, pszichológiai, retorikai készséggel, nem jelentéktelen racionális okossággal, s némi életbölcsességgel is. Nem csak Faludy-félékről beszélünk, hanem kísérletező, filozófiai megközelítésbe hajló szerzőkről (köztük nem csak írókról, hanem zenészekről, képzőművészekről).

Úgy gondolom, hogy indokolt az óvatosság és bizonyos távolságtartás a liberális értelmiség e költőitől, íróitól, szereplőitől, az ő különféle motivációktól befolyásolt állásfoglalásaiktól, amelyek irodalmi, sőt más jellegű műveikben is megjelennek (és most nem a durva példákra gondolok, mint Spiró György esete, hanem sokkal finomabb, első ránézésre nem igazán megfogható dolgokra). De egy bizonyos jogos „babonátlanításon” túl otromba dolognak tartom a mérleg egyik serpenyőjébe tenni Wass Albertet, a másikba meg egy homályos gyűlöletet minden iránt, ami „nem magyar”.

Persze mondjuk Pelle Jánost nem tudom kifejezetten sajnálni, amiért az ominózus tévéműsorban nem állt a helyzet magaslatán. A fene szánná az energiáit mondjuk az „antimagorizmus” vagy az „antiteutonizmus” mélypszichológiai okainak kutatására.

Knut Hamsun-ról

A „szőke rasszizmus” tombol. Már a norvég királyságot is bekebelezte. Ezúttal Knut Hamsun áll a lieberman-i antirasszista (ti. skandináv rassz-ellenes) erkölcsrendészet elé. Komédiának nem rossz. Sort kerítek hát a kiváló náczi író rövid ismertetésére. (Uramisten, Tormay-„kultusz” után még ez is?)

Legutóbb A kör bezárul-t olvastam tőle, ez több éve volt. Előtte az Éhséget. Legelőször pedig a Benőtt ösvényeken-t. Közben néhány novellát, amelyek közül kedvencem a Karácsony a hegyen, amit ebben a kötetben találtam.

Úgy látom, azóta az igen színvonalas Nagyvilág Könyvek sorozatban megjelentették tőle az Élettöredékeket is.

Ami elérhető tőle interneten és magyarul, az itt van:

• Benőtt ösvényeken [részlet]. Csak 6 éven felülieknek!
  

(Ha egy nyári éjszakán egy teázó talál tőle még valamit, szóljon.)

• Magyar nyelven megjelent művei (2004-ig)

A Háború előtt Hamvas méltatta a skandináv irodalmat is (bármilyen furcsa, akkor még szokás volt olvasni — sokfélét és jót, sőt jól olvasni — Magyarországon).

• Hamvas Béla: Knut Hamsun művészetéről
• Hamvas Béla: Norvég elbeszélések

Hamsun-ról jobbnál jobb képek találhatók, mivel jó arc volt. Hát istenem, „nemzetiszocialista” volt. Nagy kaland. Füst Milán meg kommunista volt (aminek irodalmi bizonyítéka is van: Leninhez, mint „mesterhez” írt verset), mégis az egyik legjobb magyar (zsidó) író... pl. Hamvas mellett. A két Világháború között élni nem volt olyan egyértelmű mesterség, mint azt ma gondolják. 1920-ban a Nobel-bizottság neki ítélte az irodalmi díját a Markens Grøde c. könyvért (magyarul háromféle címen is megjelent, legutóbb Áldott anyaföld címmel, 2005-ben).

Azt hiszem, ennél bővebben nem is érdemes most Hamsunról írni, főleg nem a védelmében, hiszen akit a nagy felfedező, Ávigdor Lieberman megtámad, rossz ember nem lehet.

Knut Hamsun 1909-ben

A közvéleményről

A társadalomban semmi sem történhetik a közvélemény beleegyezése nélkül. A hatalom gyökere is a közvéleményben van, mondja Hume. De nemcsak a hatalomé. Minden kiemelkedésé. Siker, elismerés, hír, eredmény, művészetben, politikában, gazdaságban, tőle függ. A közvélemény a Virágvasárnap és a Nagycsütörtök; leteríteni a palástot a bevonuló király előtt, virágot szórni eléje és hozsannát énekelni, — négy nap múlva pedig, amikor felteszik a kérdést, hogy kinek kegyelmezzenek meg, a királynak vagy a rablógyilkosnak, egyhangúan azt mondja, hogy a rablógyilkosnak. Nem mintha ez túl sokat jelentene. Ha egy hét múlva kérdezték volna meg, ismét más véleményen lenne és esetleg széttépné azt, aki beszédet tartana és azt mondaná: ti voltatok azok, akik halálát követeltétek.


A közvéleménynek ez a természete minden továbbira vonatkozóan elhatározó. És ha az ember megvizsgálja, nem a hatalom alakjait, hanem a jellegzetesebb közvélemény-kreatúrákat, például a sztárt, tanulságos tapasztalatot tehet.

Általában mindenki hajlandó azt hinni, hogy a sztár magasan van, „ragyog”, a közvélemény fölött áll. Legyőzte azt, — a tömeget hatalmába kerítette. Játéka szabad. A valóság nem ez. A sztár nem uralkodik, de mégcsak nem is szolgál, hanem a tömeg martaléka lesz abban a pillanatban, amikor a közvélemény egyetlen pontját is elfogadja és magára nézve érvényesnek ismeri el.


Ki a sztár? — aki ma török bugyogóban jár, kezében pálmaággal, holnap rövid szoknyát vesz és selypít, holnapután bemázolja magát barnára, kukoricakórót köt a derekára, haját felborzolja és a Húsvétszigetek szépét utánozza. A közönség mindig más és új szerepben kívánja látni és hallani őt, úgy tűnik, mindig más és új alkalmat ad kedvencének a diadalra. Mintha itt korlátlan tér nyílott volna meg a sztár számára: tehet, amit akar, személye oly elragadó, hogy bármiképpen jelenik meg, ez csak újabb győzelem lehet. Így játszik ruhákkal, népekkel, tájakkal, sorsokkal: ha nő, hol érzelmes bécsi trafikoskisasszony, hol raffinált kokott, hol császárnő, hol apáca, hol trikószerepes álkirályfi; ha férfi, talán medvevadász, parkettáncos, angol lord, cowboy, detektív, tengerésztiszt és arab törzsfőnök. És nem veszi észre, hogy a közönség tulajdonképpen beugratja szerepeibe. Így forgatja ki és leplezi le, hogy végül is megvethesse. A közönség és a sztár viszonyában mindig a közönség a győztes, mert a sztár nem tud ellenállni nem a játéknak, hanem a tapsnak és nem veszi észre a taps mögött rejlő iróniát, amivel végtére is léprecsalják. A sztár beugrik, a közönség tapsol, csodál, el van ragadtatva, újabb feladatokat ad, hagyja, hogy a sztár ragyogjon, újabb kívánságokkal áll elő. Így csinál az emberből szerepet, kosztümöt, pojácát és így őrli fel azt, aki a tömegből ki akar emelkedni. A sztárizmus tulajdonképpen a közönség védekezése a kiemelkedés ellen.

* * *

Kierkegaard korkritikai művében a közvéleményről részletekbe menően beszélt. „Kierkegaard — írja Haecker a könyv bevezetésében — látta, hogy Hegel semmi eredményt nem ért el, az idő ellaposodásával szemben csak a nagyszabású tudományosságot tudta helyezni. Kierkegaard észrevette, hogy ez a tudományosság csak rendkívüli mennyiségű tárgyi tudást szór szét és ezzel még csak táplálja az egyre növekvő tisztességtelenséget”. Ebből a szempontból kell megítélni mindazt, amit Kierkegaard Az idő bírálatában mond: „Csak ebben az ellaposodott jellem- és jellegtelen, mindent egyenlősítő korban válik és válhatik a tömeg nagyhatalommá. Az alapvető bűn, ami ennek következtében feltűnik, hogy: senki sem kormányoz, senki sem viseli a felelősséget, senki sem akar biztosat s a bizonytalanságból, felelőtlenségből nő a közvélemény, amelynek tulajdonképpen felső fórumnak kellene lenni, ahelyett azonban csak nagyvárosi fecsegés... a közösség a jellegzettelen egyesek gyülevésze, ahol senkinek sincs saját véleménye. Mindenki a másik véleményét hangoztatja... műveltség, képzettség, tudás, ismeret nélkül beszél mindenről, — mialatt nem mond semmit, mert a fecsegés nem egyéb, mint a kifelé fordult hallgatás. [...] A közönség olyasvalami, ami az ókorban nem is keletkezhetett volna, mert ha a nép maga en massa, in corpora lépett fel és cselekedett, ezért a felelősséget vállania kellett. Csak amikor az életszerű és egészséges együttélés megszűnt, támadhatott a közönség, amely valótlan egyénekből áll, olyanokból, akik nem találkoznak egymással és nem is tudnak találkozni... Ha valaki ma felveszi a közönség véleményét és holnap kifütyülik, ki az, aki kifütyüli? A közönség. Generáció, nép, gyülekezet, község mind viseli a felelősséget, mert ténylegesen van és mert van és él, érez szégyent, ha állhatatlan és hűtelen. De a közönség közönség marad. A nép megváltozhat úgy, hogy azt kell mondani: ez már nem ugyanaz. A publikum mindig publikum. Végeredményben a publikum nem egyéb, mint a jellegét vesztett egyének tömegének szemfényvesztése és: — nincs.”


(A fenti részletek Hamvasnak A közvélemény anatómiája című 1936-os írásából valók, amely a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 1988-ban, Hamvas Béla halálának 20. évfordulójára megjelentetett Közös életrend című kiadványában jelent meg.)

Sírva mulat a magyar?

„… A nemesség pusztulását az a zene kíséri, amelynek keletkezése homályos, de jelen szerepét valószínűleg az utóbbi kétszáz év alatt érte el. Csak azt tudjuk, hogy a lovagi kaszt enyészete ezzel a zenével összefügg, annyira nincsen benne semmi szépség és semmi őszinte szomorúság, semmi megrendítő és komoly, annyira nem menthető és igazolható benne semmi, annyira nem kelt egyebet, mint félelmet és irtózatot és utálatot. A cigányzene egyszerre szól városi nagy bálokon, a falusi korcsmákban, a lakodalmakon és ünnepeken és a kávéházakban, és ezen a földön a vokális-, és szólóhangszer-zenén kívül az egyetlen instrumentális zene. Lehetetlen, hogy valami jóhiszeműen ilyen mélyről hitvány legyen. Nem nehéz felismerni, hogy valamiképpen az érzelmi hagyományon élősködik, akár fellengző, és tele van honfibúval, akár toporzékol, de semmiféle valódi zenéhez nem hasonlítható. A zenei szinkretizmus egy fajtája, ahol a közhely és a szemtelen hatásvadászat az ízlés legalacsonyabb fokára apellál, ha ezt a fokot még ízlésnek lehet nevezni. Mint ahogy a közösségek életében a lehajló korszakok idején kasztokon kívül és alul a társadalom kivetettjei gyűlnek össze, a költészetben és a zenében kicsapódik ez a fekete művészet, amely a valódinak excrementuma.


A cigányság nagy részben ilyen csandala, vagyis kaszton kívüli gyülevész, és a zene, amit nyújt, sem más, mint hulladék, amelynek a nép valódi zenéjéhez semmi köze. Hogy a nemesség ezt a magyar nép zenéjével nemcsak huzamosan, hanem véglegesen összetévesztette, és hogy azt magáénak tartotta és erre hivatkozva a hagyományos zenét megtagadta, ennek jelentősége csak akkor mérhető fel, ha valaki tudja, hogy a zenének egy nép életében minden időben milyen szerepe van. A zene a nép morálja. A zene az embert kiegyenesíti, mondják a kínaiak, a zenében megtanulja az ember, miképpen kell együtt élni. Vagyis a zenében tudja meg az ember, mi a közös élet harmóniája. És a cigányzenét nem szabad összetéveszteni a giccsel. A giccs az, amikor a szerző rosszhiszeműsége találkozik a hallgató alacsonyrendűségével. Ezért a giccs városi jelenség, csak a civilizáltság bizonyos fokán lehetséges. A cigányzene édeskés vinnyogása és cifra érzelgése a nép valódi zenéi közé ékelődött, és az újabb népdalkutatás érvei és tényei ellenére ezen a helyen maradt, sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy a közízlés zenei hagyománya kizárólag az ő birtokába került. Generációk tönkretett ízlése már kitart mellette. A cigányzene inferioritása nem határozható meg. A zenének mámor nélkül nincs értelme, a cigányzenében azonban nincs mámor, hanem szégyenletes öntetszelgés, a leghígabb és legfeslettebb züllöttségben. Zene itt annyi, mint duhajnak lenni és tökrészegnek lenni és elaljasodni. És a cigányzene végeredményben amuzikális és főképpen a botfülüek zenéje, azoké, akik nem viselnek el mást, mint a suszterharmóniákat, és akikre csak a brutális rángatózás hat. Az émelyítő kicsapongás egy neme, ahogy általában a dzsentri-züllések idején az átdorbézolt éjszakák után hajnalban a kicsapongás részegségében kulminált. Nem mulatságra ösztönöz, hanem feslettségre, nem mámorra, hanem alvilági ájultságra, nem a zene évezredes magasabb tudásával, hanem alattomosan sündörgő vigyorgással és nyálas nyekergéssel olyan emberi lényeket, akik nem tudnak másképpen kimúlni, mint értelmetlen zenebonában és fülszaggató zsivajban. Arányok helyett monoton taposás, egyszerűség helyett primitív kotyvalék. És, ami megrendítő benne, az a bámulatos örömtelenség, a vidámságnak az a teljes hiánya, amely minden hangnak, még az egyszerű zörejnek is okvetlen ismertetőjele, még annak is, ha egy kulcs a kőre esik, még annak is, ha az ember száraz gallyra lép és az elroppan. Valami mélyen romlott és riasztó van benne, ragacsos és elaljasodott prepotencia. A zene nemcsak Kung-ce közösségében áll középponti helyen, hanem minden társadalomban ott áll, akár tudomást szereznek róla, akár nem. A hitvány és ledér zenének végzetes hatásáról Platón nem hiába beszél. A cigányzene átitatta a parlamenti beszédeket fellengzős és nyúlós szólamaival, az akadémiai szónoklatokat, áthatott csaknem minden közéleti mozzanatot, ahol a nép és a nemzet sorsa szóba került, a hírlapok vezércikkeit. De ez még a kisebb baj lett volna. A cigányzene ripacs pátosza megmérgezte a színészetet, és kulisszahasogató stílust teremtett, és olyan festészetet, mint amilyen Székely Bertalané, részben még Munkácsyé is, pedig ez a múlt ábrázolására paradigmatikus. Nincsen cigányzenébb mű, mint a Dobozy, vagy az Egri nők, vagy Hunyady László búcsúja, de cigányzenés a Siralomházban is. A köztereken álló szobrok cigányzenés pózban gesztikulálnak. És az ember tudja, hogy amit így ábrázolnak, abból egy szó sem igaz, szemtelen érzelgés és arcátlan pátosz.”


(Hamvas Béla: Az öt géniusz (részlet), in: „A magyar Hüperion”, Medio Kiadó, 2002. )

A Bodeni-tó — Leopold Ziegler szemével

Germanofil rovatunkban újfent egy kevésbé ismert német gondolkodóval kívánjuk megismertetni a Tea-Kör olvasóközönségét. Magyarországon a válsághangulatban ugyancsak gazdag 1920-as években vált valamelyest ismertté a neve, elsősorban Prohászka Lajos könyve és Hetényi János cikke révén. Ezt követően sokáig néma csend, manapság pedig Hamvas Béla némely írásai és méltató szavai hívhatják fel rá az (eredeti források után is) érdeklődő olvasók figyelmét. Leopold Zieglerről van szó, aki alábbi kis tárcájában nem annyira filozófusként, mint inkább íróként mutatkozik meg előttünk (mintegy kiegészítve ama posztunkat, amelyben nemrégiben egy német író bölcselkedő hajlamait mutattuk be). A fordítás esetleges zökkenőit és kiforratlanságát kérem nézzék el nekem, akinek kifogása van, az nézegessen inkább teasütiket.

Leopold Ziegler

A Bodeni-tó

(A “Frankfurter Zeitung” tárcája, 1935. november 14.)

Ami a mi Bodeni-tavunkat minden más alpesi tótól megkülönbözteti, s ez alól a Svájc délnyugati részén található egyenrangú testvére sem kivétel, az a távlata és a tágassága. Oly sokrétűen megformált partszakaszainak és partmenti magaslatainak egyetlen pontjáról sem, még a bregenzi öbölből sem hajlandó az égbetörő sziklák puszta tükörképévé, úgyszólván a természet ürügyévé válni, hogy ezáltal a hegyek mozgalmas kontúrját a majdnem teljesen meredek lejtőkkel és a völgyek lágy íveivel különlegesen hatásos fénybe helyezze. Nem, ameddig csak ez a tó kiterjed és elnyúlik, megtartja szuverén helyzetét, amelyben a szemet reggeltől estig tartó, örökkön változó fény- és színjátékával egymaga is szakadatlanul foglalkoztatja. Hiszen éppen abban áll a sváb tenger valódi kimeríthetetlensége, hogy a nap bármely szakában és bármely évszakban, mindenféle felhősödés, ködképződés és napsugárzás közepette teljesen más, eleve lehetetlenné téve bármiféle általános kijelentést arról, milyen is az igazi színe. Amint a többi alpesi tó vagy kék vagy zöld, esetleg nem szép színű vagy éppen fakó, úgy a Bodeni-tó a szél irányától és erősségétől, a nap állásától és a páratartalomtól függően olykor majdnem palackzöldnek tűnik, esetleg mohazöld vagy éppen achát színt ölt magára; majd hirtelen mozdulatlanná dermed és mintha egy vékony, fénytelen, vasszürke olajréteg ömlene végig rajta, amely alkalmanként egészen élettelen ólómszínné sötétül; ám hamarosan egy halvány égi fényvisszaverődés hatására szelid kék színben szikrázik, amely keleti légmozgás esetén csaknem kemény ultramarin-, esetleg kobaltkékbe mehet át: hogy azután végül, különösképpen a nyáresti órákban, az opál változatos színeiben finoman fellángoljon vagy a türkiz egy világos, kékeszöld árnyalatában pompázó, ránctalanul kifeszített selyemként ragyogjon. Túlontúl szegényes a nyelvünk a színkörön belüli temérdek árnyalat megnevezéséhez, melyeket a tó felszínének legcsekélyebb fodrozódása esetén is felvesz. De éppen kimondhatatlanságukkal babonázzák meg ellenállhatatlanul a tekintetet és taszítanak minket könnyedén az érzékek ama boldogító mámorába, amelyet nekünk németeknek egyébként csak a Dél képes nyújtani. Bárhogy legyen is egyébiránt — a színek, és éppen ezek a színek, a szemlélőt újra és újra a sóvárgott végtelenségbe ragadják, és én a mi Bodeni-tavunk sajátosságát pontosan ebben vélem felfedezni. Bármilyen szívesen is pihentetnénk meg tekintetünket a legközelebbi dolgokon, újra meg újra kicsúszik irányításunk alól és elkóborol a szemben fekvő partokra, ha ezek láthatóak, vagy pedig a távoli horizontok felé, amennyiben a túlpart láthatatlan marad. Talán ez az oly meggyőző messzeség és távlat a végső oka annak is, hogy a Bodeni-tó tulajdonképpen nem lefesthető. Síkjának kiterjedése mintha sem vonalakba, sem síkokba, de még tényleges színekbe sem lenne átültethető, és tágasságának pátosza amilyen mértékben élénkíti szárnyalásra késztetve a lelkületet, oly mértékben áll ellen a képnek és kifejezőeszközeinek. Szabad talán ezt a megállapítást egészen mellékesen azzal a fontos körülménnyel is összekapcsolnom, hogy a Bodeni-tó tájékának ez a természetes tágassága úgyszólván folyamatosan megfelelésben állt történelme kiterjedt és tágas mivoltával, és így itt szinte egyedülálló összhang alakult ki a természet és a kultúra között. Mert aki ezt az úgyszólván szívbemarkoló tájat testileg bejárja, az szellemileg is végigvándorol a mi német múltunk tizenkét évszázadán — és minden lépésnél a legpompásabb műemlékekbe botlik, a román kortól kezdve egészen napjainkig. A Bodeni-tó, mondhatnánk, a mi német kezdeteink vidéke. Itt kezdett a német Isten nevében erdőt irtani és ültetni, alkotni és építeni, költeni és dalolni és töprengeni; ehelyütt a látható táj minden talpalatnyi földje egy darab lelki tájat foglal magában, és amint a testi pillantást a tér messzeségével és távlataival ellenállhatatlanul vonzza és csábítja, éppen olyan leküzdhetetlenül vonzza és csábítja a szellemi pillantást is messzi, távoli időkbe.

Mindezzel egyáltalán nem akarom azt állítani, hogy tavunk partjának és öbleinek magaslatai teljesen mellékesek volnának. Még ha a hegyek sehol nem is húzódnak olyan közel a vízhez, hogy a vízszintes és sík területek meghatározó szerepét komolyan veszélyeztetnék, mégis hozzájárulnak a táj sajátos jellegéhez. Északon sokszor egyenesen a síkságba rézsútosan belelapulva, más helyeken előretörve közelítik meg a víztükröt az Alpok előfutáraiként, a hatalmas hadtestek érkezését bejelentve. Úgy tűnik számunkra, mintha a természet a hegycsúcsok és a völgyek, a hegység és a síkság között készenlétben álló valamennyi lehetőségét fel szeretné vonultatni előttünk. Alig hihető, hogy ez ugyanaz a tó, amelyik a Reichenau vagy a Mettnau szigetek sással benőtt partvidékén a Chiem-tó bájos partjához válik hasonlatossá; Bodansrück körül pedig a késő nyári naplementék idején egy norvégiai, északi fjordot idéz elénk, melyet körülleng a Lofotok rideg magányossága és Isten háta mögötti hangulata; ugyanaz a tó, amelynek partvidékéről estefelé egy pillantást vetve a Hegau hegykúpjára, akár Görögországgal is összetéveszthetnénk; ugyanaz a tó, amelyet télen a bömbölő főn magasra törő hullámokban Friedrichshafen kőfalaira zúdít; ugyanaz a tó, amely a nyugat-porosz vidék fiaiban honvágyat kelt, mert az Uhldinger földnyelvének bizonyos pontjairól a Zopott környéki Balti-tengerre emlékeztet. Így a Bodeni-tó partvidékein szinte minden európai tenger felsejlik és képviselve van, az északi Atlanti-óceántól egészen a Földközi-tengerig. Ám semmivel a világon össze nem hasonlítható bizonyos tavaszi napokon, amikor a tündöklő virágoskertek fölött az Alpok ezüstlánca ível át, a Tödi és a Glärnisch csúcsaitól az oberstdorfi Gabel és Hörner csúcsokig, melyek fölé fejedelmi központként, akár egy hatalmas trónszék tornyosul a Säntis magában álló tömbje, amelyet a görögök bizonyosan az istenek trónjaként és lakóhelyeként tiszteltek volna. Fenségesen és méltóságteljesen, oltalmazóan felügyeli a tavat és a környező tájat.

Hamvas Béla: 1956*

„…Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk.

Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta.

Minek árulta el?

Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert halni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás.

Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.

Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?

Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.

Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akár csak hivatalban, vagy gyárban.

Persze élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?

„Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok között is égi tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak mást — ahol az embert megalázzák, ott már nem tud másként élni, mint saját érdekéért, saját hasznát keresi, és nincsen benne többé szív, még akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik” (Hölderlin)

Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történelem lesz ez?”

(Hamvas Béla: Patmosz I.)

* Az utóbbi években többen leközölték már a Patmosz e részletét. Most mi is megtesszük.

A társadalom metafizikája I.

A teakratáknál már több korábbi bejegyzésben is felvetődött: van-e egyáltalán társadalom? Beszélhetünk-e társadalomról, és ha igen, hogyan értsük, mit jelenthet gyakorlatilag? Anélkül, hogy túl részletesen meg akarnám válaszolni e kérdéseket, javaslom olvasásra Hamvas Béla egy írását, amelynek címe: René Guénon és a társadalom metafizikája. Az ötletet, hogy diskurzusunkba csempésszem ezen írást, két, René Guénon-nal is kapcsolatos írás, (illetve kifejezetten róla szóló kommentárok) megjelenése adta a Konzervatóriumon.

Bár Hamvas esszéje némileg önkényesen értelmezi Guénon szavait, kifejezéseit, és „elregényesíti” azokat, alapvetően nem téved mértéken túl, amikor körvonalazza Guénon társadalom-gnózisát (amellyel mindazonáltal azóta néhányan szembeállítottak egy némileg módosított, a ksátrija — harcos — minőséget rugalmasabban értő teóriát).

Érdekes, hogy azt írja, Guénon nem beszéli el az arany jelentésének hanyatlását, miközben dehogynem. A mennyiség uralma és az idők jelei c. könyvében szentel egy fejezetet „a pénzverés degenerálódása” témájának, amelyben jósként még azt is felveti (szemben Hamvas kissé túl pszichológiai és kalandregényes víziójával), hogy a pénzverés és az arany szimbolikus használata végül teljesen háttérbe szorul majd az absztrakt értékformák javára, amelyek kiszorítják a még demokráciákban is ideiglenesen továbbélő nemes hagyományok egyre ritkuló példáit és nyomait. A jelenség leírása persze nem lehet totális, hiszen ma is vernek még (kör alakú) pénzérméket, és még bizonyára sokáig fognak, ámbár ezek értéke gyakran már egy egészen másféle fedezettől függ. Egy tendenciáról, és a mögötte meghúzódó — gyakran nem lineárisan időbeli — szellemi inflálódásról van szó, amely a minőségből a mennyiségbe való aláomlást, annak fázisait mutatja be.

Egyvalamit fontosnak tartok mindebből külön kiemelni. Ez pedig az uralkodónak az arannyal és a Nappal való azonosítása. Elsősorban nem a „Napkirály”, de nem is csupán a fáraók példák erre, hiszen előbbi esetben viszonylag kései és jobbára már külső ragyogásról van szó, másikban pedig egy speciális, bár nem egyedülálló esetről. Mindazon uralkodóké, akik szellemi fényt hordoztak magukban, fényt árasztottak magukból. A magyar királyok közül ilyen volt Szent István vagy Szent László, de természetesen még mások is, egészen a kereszténység előtti korig visszamenőleg.

A mítikus szemléletben a társadalom metafizikája már egybeesik az individuum metafizikájával. Itt megtaláljuk nem csak a hanyatlás elbeszéléseit, „az arany elmerülését az anyagban”, konvertálódását „a mennyiség uralmába”, hanem azt a heroikus küzdelmet, miáltal a hanyatlást felülmúlja egy szoláris királyi individuum, és benne, vele — mindenki, aki részese a küzdelemnek.