A statisztika illúziója

A poszt címe azonos René Guénon jelentős művének, A mennyiség uralma és az idők jelei c. könyvnek egyik fejezetcímével. Nem célom e fejezetet idézni, mindenesetre rokon az alábbi gondolatokkal.

Minthogy kis hazánkban közelegnek az úgynevezett „választások”, és az ilyenkor parabolikus iramnövekedésben megkergülő „nemzet” alig lát már ki a különféle „közvéleménykutatásokból” és a statisztikai hadviselés sztratégoszainak egeket ostromló és poklokat vizionáló tervezeteiből, jó lesz felidéznünk néhány észhiányosok számára hideg teával felérő, józanabbak csészéjét forrító, egyszerű, és egymással szorosan összefüggő alapigazságot.

Az első alapigazság, hogy a szabadság nem választás, hanem teremtés kérdése. Aki egy előregyártott választékból kiválaszt egyet, az voltaképpen nem dönt, hanem halmozott szuggesztióknak kiszolgáltatva elfogad egy nem saját paradigmát (amely annál fogva, hogy nem saját, még esetleges is). Teheti ezt több-kevesebb tudatossággal, spekulációval, ám a lényegen ez nem sokat változtat.

A második alapigazság, hogy a dolgok nem a választáson, nem a szavazófülkékben, és nem is a választási bizottságokban dőlnek el, még az ún. demokrácia terepét tekintve sem. A dolgok a tudatformálásnál dőlnek el. Az, hogy Kovács Pistike az SZDSZ-re, az MDF-re vagy az LMP-re húzza-e be az X-et, hogy józsinéni és maribácsi az emeszpére, Okos Tóni a Fideszre, Fritz a Jobbikra szavaz, már csak a tudatformálás következménye. A tömeges választásokon nem Shakespeare Hamlet-je zajlik, hanem vaskos commedia dell'arte, Arlecchinókkal, Brighellákkal, Pulcinellákkal és Pedrolinókkal.

Akik pedig a tudatformálást alsóközép-szinten végzik, azok Tartagliák, Pantalonék, Dottorék és Capitanók — ezek az úgynevezett „politikusok”. De már az ő tudatuk is formált: a középszintű tudatformálás ugyanis a demokratikus médián keresztül zajlik, annak minden szegmensében, szuggesztiók formájában. A tömeg (nem csak fizikai értelemben érvényes) tehetetlenségének elve alapján ennek sikeressége határozza meg, hogy milyen százalékban kapják meg szavazataikat az egyes pártok. Egyértelmű tehát, hogy szabad ember szavazata akkor sem számítana, ha volna miből választani, és leadná, ugyanis a többség irányított. Relatíve szabad ember kevés van, birka pedig sok, ezért a pleithokráciában a véleményipar birkákkal bebifláztatott reklámjai alakítják ki a termékválasztást, az áru pedig feltölti a parlamenti széksorokat. A demokrácia nem más, mint politikai kapitalizmus, véleményipari konglomerátum, élén azon logikai abszurdum uralgó híveivel, hogy „többen benyelik” = „jobb”.

A demokrácia a szám erőszakja az értelem felett, a többség erőszakja a minőség felett, a sokak kollektív erőszakja a szabadok és kiválók szabadsága felett.

A demokrácia az egyenlőség babonájára épül, de még az egyenlőség elvét sem tekinti magára kötelező érvényűnek.

A többség pedig nem más a demokráciában, mint a hazugok, valamint manipulátorok szócsöve, egyfajta instrumentum, amellyel a hazugságok, a demagógia és a sötétség uralmát a világban a tömeg támogatásával biztosítani lehet, szóval a demokrácia nem más, mint tősgyökeres populizmus, magának a populizmusnak a rendszere, a maga sajátosan pidginizált értelmiségi nyelvezetével.

A tömegtámogatásra való hivatkozás valójában a manipulátorok zsarnoksága és zsarolása a szabad emberek felett, akik tudják jól, hogy a tömeg véleménye az igazság és a tettek szükségességének, illetve minőségének meghatározása szempontjából jelentéktelen.

A szavazó emberek nem individuumok, hanem statisztikai egyen-egységek egy többmilliós, kollektív halmazból, terminálok a véleményipar számítástechnikai gépezetén, „szabadságuk” e rendszerben a 0,000001%-nál is csekélyebb.

A pamhüliai Ér látomása

SZÓKRATÉSZ: Ez azonban — tömegét és nagyságát tekintve — még mind semmi ahhoz képest, ami a halál után az igazságos és az igazságtalan emberre vár: ezt is meg kell tehát hallgatnunk, hogy mindketten pontosan értesüljenek arról, ami nekik a gondolatmenetük értelmében kijár.

GLAUKON: Kérlek, mondd el, mert semmit nem hallanék szívesebben, mint ezt.

SZÓKRATÉSZ: Elmondom hát, ha nem is Alkinoosznak, de egy igen vitéz férfiúnak, a pamphüliai Érnek, Armeniosz fiának az elbeszélését. Ő ugyanis valamikor régen a háborúban elesett, s mikor tíz nap mulva a már feloszlott tetemeket összeszedték, őt épen találták meg, hazaszállították, s mikor el akarták temetni, s már a máglyán feküdt, tizenkét napos hulla létére feléledt s feléledvén elmesélte, amit a másvilágon látott. Elmondta, hogy a lelke, mihelyt a testéből kilépett, sok más lélekkel egyetemben ment-mendegélt, amíg elérkeztek egy csodálatos helyre, ahol a földben egymás mellet két hasadék volt, velük szemben pedig, fenn az égen, ugyancsak kettő. A hasadékok közt bírák foglaltak helyet, akik — miután az ítéletet meghozták — az igazságos lelkeket a jobb oldali hasadékon át felfelé, az égboltozaton keresztül indították útnak, miután cselekedeteik megítéléséről elől jelzőtáblákat akasztottak rájuk; az igazságtalanokat pedig a bal oldali hasadékon át lefele: ezek hátul hordták az összes cselekedeteiket feltüntető jeleket. Mikor ő a bírák elé lépett, azt mondták neki, hogy az ő feladata lesz majd hírül vinni az embereknek az ott történteket: tehát megparancsolták neki, hogy jól hallgasson és figyeljen mindenre azon a helyen. Ő aztán látta, amint a lelkek az ítélet elhangzása után az ég és a föld hasadékainak egyikén át eltávoztak, míg a másik két hasadék egyikén át a föld alól feljönnek mocsokkal és porral belepve, a másikon át pedig az égből lejönnek tisztán. A szakadatlanul visszaérkező lelkek azt az érzést keltették benne, mintha hosszú vándorlás után jönnének oda: lelkendezve vonulnak a rétre, s ott — mint valami ünnepi gyülekezetben — letelepedtek, az ismerősök üdvözölték egymást: a föld alól érkezők kérdezősködtek a többiektől az ottani dolgok felől, az égből érkezők pedig amazoknak a tapasztalatai felől. S aztán elbeszélték egymásnak az élményeiket, egyik részük nagy jajgatás és sírás közt emlékezett vissza arra, hogy mennyi és milyen szenvedéseken ment át, s mit látott föld alatti vándorlása során — ez a vándorlás ezer évig tartott —, az égből érkezők pedig boldog élményekről és csodálatosan szép látomásokról számoltak be. Sok időbe telnék GLAUKON, minden részletet elmondani: a lényeg azonban az — így mondta — , hogy mind azért az igazságtalanságért, amit valaha másokkal szemben elkövettek, sorjában megbűnhődtek, éspedig mindegyikért tízszer — ez százévenként történik, minthogy ennyinek számít az emberi élet tartama —, hogy így minden gonosztettükért tízszeres árat fizessenek. Aki például sok embernek okozta a halálát azáltal, hogy városokat és hadseregeket árult el és vetett rabszolgaságra, vagy akinek más gonoszságban volt része, annak minden egyes tettéért kínt kellett kiállnia. Aki pedig jó tetteket hajtott végre, s igazságos és jámbor életet élt, az ugyanezen arány szerint részesült jutalomban.

Akik éppencsak hogy megszülettek, s csak rövid ideig voltak életben, azokról mást mondott, de erre nem érdemes kitérni. Az istenekkel és a szülőkkel szemben való tiszteletlenség, illetve tisztelet, valamint a sajátkezűleg elkövetett gyilkosság esetében pedig még nagyobb árról beszélt.

Elmondta, hogy jelen volt, amikor megkérdezték egymástól, hol van a Nagy Ardiaiosz. Ez az Ardiaiosz ugyanis Pamphülia egyik városának volt ezer évvel ezelőtt a türannosza, aki öreg édesapját és bátyját megölte és, — hírlik — sok egyéb gazságot követett el. A kérdezett — mint mondta — így válaszolt: Az még nem jön, s aligha is fog idejönni.

XIV. Mert a sok szörnyű látvány közt a következőnek is tanúi voltunk: Mikor már közel voltunk a kijárathoz, s minden más szenvedésen átesve éppen fel akartunk jönni, hirtelen megpillantottuk őt s másokat, a legnagyobbrészt türannoszokat, bár voltak köztük magánemberek is, akik nagy gonosztetteket követtek el: Ezeket, amikor már végre azt hitték, kiléphetnek a napvilágra, a hasadék szája nem akarta kiengedni, hanem valahányszor olyan valaki akart feljönni, aki gyógyíthatatlan gonoszságban szenvedett, vagy aki még nem lakolt meg eléggé, nagyokat bőgött: S ekkor — így mondta ő — vad, áttüzesedett emberek, akik készenlétben állottak, s a bőgésre figyeltek, közrefogták őket és elhurcolták; Ardiaioszt és másokat pedig kezüket, lábukat, és fejüket összekötözve földre teperték és megnyúzták s aztán úgy vonszolták az út mellett, a tüskés bokrokon valósággal gerebenezve a testüket, miközben a mellettük elhaladóknak állandóan magyarázták, hogy miért történik ez, s hogy a Tartaroszba viszik őket, amely el fogja őket nyelni. Bár itt — mint mondta — sok mindenféle dolog rémítette őket, a legjobban mégis attól rettegtek, hogy meg ne szólaljon az a bőgés, éppen amikor a napvilágra akarnak feljönni, s nagy örömmel lépett ki mindegyikük, ha a bőgés hallgatott. Ilyenek voltak a büntetések és a bűnhődések, és velük szemben állottak a jutalmazások. Mikor aztán a réten kinek-kinek letelt a hét napja, a nyolcadikon megintcsak útnak kellett indulniuk, s addig kellett menniük, míg a negyedik nap elérkeztek egy helyre, ahonnan a magasban az egész égen és földön át feszülő, egyenes, oszlopszerű fényt láttak, amely szivárványhoz hasonlított, de sokkal fényesebb és tisztább volt; egynapi további út után aztán beleérkeztek ebbe a fénybe, s ott megpillantották a fény közepén, az égboltozathoz kapcsolva, az ég kötelékeinek végeit: ez a fény volt ugyanis az égboltozatot összetartó kötelék — olyan, mint a hadihajókat átszorító kötelek — amely tehát az égboltozat egész területét átfogja; e kötelék végére van akasztva Ananké orsója, amely által megy végbe minden körforgás: ennek a nyele és a kampója acélból van, a korongja pedig acélból és más anyagokból keverve. A korongnak ilyen szerkezete van: alakja éppen olyan, mint a mienké: de abból, amit elmondott, azt lehet kivenni, hogy olyan mintha egy nagy, üres — azaz közepén teljesen lyukas — korongba volna beleillesztve — akárcsak az egymásba illesztett dobozok — s így tovább egy harmadik, majd egy negyedik s még más négy. Összesen nyolc egymásba illesztett korong van, melynek fent csak a kör alakú pereme látszik ki, míg az orsó nyele körül pedig csupán egyetlen összefüggő palástot alkotnak: a nyél a nyolcadik korong közepén halad át. Az első — azaz a legkülső — korongnak van a legszélesebb körpereme: e tekintetben a második helyen áll a hatodik korong pereme, a harmadikon a negyediké, az ötödiken a hetediké, a hatodikon az ötödiké, a hetediken a harmadiké, s a nyolcadikon a másodiké. A legnagyobb korong pereme tarka, a hetediké a legragyogóbb, a nyolcadiké a hetedik világításából kapja a színét, a másodiké és az ötödiké hasonlít egymáshoz — az előbbieknél halványabbak —, a harmadiknak van a legfehérebb színe, a negyedik vöröses, a hatodik a fényességben a második helyen áll. Mármost az orsó a maga egészében egy irányba pereg, de a körben forgó egészen belül lévő hét kör az egésszel ellentétes irányú, lassú körforgást végez; a harmadik helyen van a körforgás sebességében — ők így látták — a negyedik kör, a negyediken a harmadik, s az ötödiken a második. Az orsó az Ananké ölében forog. Mindegyik körön fenn egy-egy szirén ül, aki a körrel együtt a körben forog, s közben mindig egy és ugyanazt a hangot hallatja; a nyolc hang aztán egy összhangban zeng össze. A másik három nőalak pedig a körben ül, egymástól egyenlő távolságra, mindegyik egy-egy karosszékben: ezek a Moirák, Ananké leányai, fehér ruhában, fejükön szalagdísszel: Lakheszisz, Klothó és Atroposz, akik a szirénekkel összhangban énekelnek: éspedig Lakheszisz a múltról, Klothó a jelenről, Atrroposz pedig a jövőről. Kothó a jobb kezével időről időre meg-meg legyinti az orsó külső felületét, s így segít annak a forgatásában, Atroposz ugyanezt teszi a bal kezével a belső körön: Lakheszisz pedig mindkét kezével hol a külső, hol a belső köröket lendíti meg.

XV. Mikor ők odaérkeztek, tüstént Lakheszisz elé kellett járulniuk. Aztán egy kikiáltó mindenekelőtt felsorakoztatta őket: majd Lakheszisz öléből sorshúzó cserepeket és életmintákat vett a kezébe, fellépett egy magas dobogóra, s így szólt: „Halljátok Ananké lányának, a szűz Lakheszisznek az üzenetét! Egynapos életű lelkek! Most kezdődik a halandó nemzetség új, halállal végződő korszaka. Nem benneteket fog a daimon kisorsolni, hanem ti fogtok magatoknak daimont választani. Akinek az első hely jut, az válasszon magának először életformát, amely mellett aztán kénytelen kelletlen ki kell tartania. Az erénynek azonban nincs gazdája: mindenki aszerint részesül benne, amint többé vagy kevésbé tiszteli, vagy nem tiszteli. Az a felelős aki választ: az isten nem felelős”

E szavakkal közébük dobta a sorshúzó cserepeket, s mindenki felemelte azt, amelyik mellé esett, csak ő nem, mert neki megtiltották: aki ellenben felvett egyet, abból megtudta, hogy hányadik helyre jutott. Ezután pedig az életmintákat rakta ki elébük a földre, sokkál többet, mint ahányan voltak. A minták nagyon sokfélék voltak: ott volt mindenféle állatnak az életformája, s természetesen az emberi életformák is. Voltak köztük türannosz-sorsok, részint olyanok, amelyek mindvégig megállnak, részint olyanok, amelyek közben törést szenvednek, és szegénységben, számkivetésben vagy éppen koldus-nyomorúságban végződnek; de voltak kiváló emberi életformák is: testalkat, szépség, s általában testi erő és küzdőképesség vagy leszármazás és az ősök erényei szempontjából; s éppígy voltak lenézett életformák is; az asszonyoknál ugyanezek a változatok voltak. A lélek rangja persze ebben nem szerepelt, mert hiszen a lélek — ha más életformát választ — szükségképpen mássá is lesz; a többi életkörülmény egymással: gazdagsággal és szegénységgel, betegséggel és egészséggel van összekeverve; mások megint ezek közé esnek. Ebben van tehát kedves Glaukónom minden valószínűség szerint a tulajdonképpeni veszedelem az emberre nézve, s ezért kell elsősorban azzal törődni, hogy minden egyéb tudományt félrevetve mindegyikünk ennek a a tudománynak a kutatója és híve legyen: hátha valamiképpen megtanulhatja és kitalálhatja, hogy kicsoda teheti őt képessé és okossá rá, hogy — különbséget téve a becsületes és rossz élet között — a lehetséges életformák közül mindig és mindenütt a jobbat válassza: s az imént említett szempontokat egymással összevetve és erényes élethez való viszonyukban taglalva számot vessen önmagával, és megtudja, mit ér szegénységgel, vagy gazdagsággal kevert szépség, s a lélek milyen alkatával párosulva eredményez jót vagy rosszat, továbbá az előkelő és az alacsony születés, a visszavonult élet és a hatalmi szereplés, a testi erő és a gyengeség, a jó és a rossz értelmi felfogás, egyszóval minden ilyen, a lélekkel természetszerűen összefüggő és megszerezhető dolog egymással összekeverve mit eredményez.

Mindeme körülmény alapján — a lélek természetét figyelembe véve — döntheti el az ember, hogy a rosszabb, vagy jobb életet választja-e, a rosszabbon értve azt, amely a lelket odajuttatja, hogy igazságtalanabbá, jobbon pedig azt, hogy igazságosabbá lesz. Semmi egyébbel nem szabad törődnie, hiszen láttuk, hogy az embernek életében és halálában ez a legjobb választás. Tehát mindenkinek ezzel a sziklaszilárd meggyőződéssel kell a Hádészba leszállnia, hogy ott se szédítse el őt a gazdagság és más efféle rossz, és ne vetemedjék zsarnokságra, vagy más efféle cselekedetre, minek folytán sok jóvátehetetlen gazságot követ el, s maga még nagyobbakat kénytelen elszenvedni, hanem ismerje fel, hogy mindig az ilyen túlzások közé eső életet kell választania, s a túlzást mindkét irányban kerülnie kell, lehetőleg már ebben az életben, de az egész túlvilági élletben is, mert így lesz az ember a legboldogabb.

XVI. S valóban, mint a túlvilágról jött követ mondotta, akkor is azt mondta a kikiáltó: „Még aki utolsónak is járul ide, de okosan választ, és fegyelmezetten él, még annak a számára is marad elfogadható, nem pedig rossz életforma. Aki elsőnek választ, ne legyen könnyelmű: de az utolsó sem essen kétségbe.”

E szavak után előlépett — mint mondá — az, aki az első sorszámot húzta, s mindjárt kiválasztotta magának a legteljesebb zsarnoki hatalmat: de ostobaságból és mohóságból nem járt el eléggé gondosan a választásnál, mert elkerülte a figyelmét, hogy a zsarnokságban a sors végzése szerint benne foglaltatott tulajdon gyermekeinek felfalása és egyéb rossz is, mikor aztán nyugodtan átgondolta a dolgot, jajveszékelt és siránkozott a választás felett, és sehogy sem akart belenyugodni a kikiáltó előzetes figyelmeztetésébe: nem magát okolta a bajokért, hanem a véletlent, a daimonokat, szóval mindent inkább, csak magát nem. Az illető azok közül való volt, akik az égből érkeztek, s aki előző életében egy rendezett alkotmányú államban élt, de ott csak szokásból, nem pedig bölcsességszeretetből volt részese az erénynek. S be kell vallani, hogy azok közt, akik így lépre mentek, nem voltak kevesebben azok, akik az égből jöttek, hiszen ezeket nem edzették meg a szenvedések: azok ellenben, akik a föld alól jöttek, legnagyobbrészt — mivel maguk is megkínlódtak már, s ezt másokon is látták — nem olyan hebehurgyán végezték a választást. Ez, valamint a sorsolás szeszélye az oka annak, hogy a legtöbb lélek jó, illetve rossz sorsa az ellenkezőjére változik: mert ha mindenki — valahányszor az itteni életbe érkezik — mindig őszintén a bölcsesség szeretetében élne, s a választás sorrendjében nem éppen az utolsók közé kerülne, valószínű, hogy az odaát elhangzó figyelmeztetések alapján nemcsak az itteni világban élne boldogan, hanem innen oda, s onnan vissza is nem föld alatti és rögös, hanem sima és égi úton juthatna el.

Elmondta aztán, hogy érdemes volt megfigyelni, miképp választottak életformát az az egyes lelkek: ez a látvány szomorú, majd meg mulatságos és megdöbbentő volt. Általában az előbbi megszokott életformájuk szerint választottak. Elmondta például, hogy látta, amint egy lélek, amely valaha Orpheuszé volt, a hattyú életformáját választotta, mert az asszonyi nemet, mely a halálát okozta, gyűlölte, és nem akart asszonyban fogantatva megszületni; látta Thamürasz lelkét, amely a csalogány életét választotta; másfelől látott egy hattyút, amely emberi életet választott; s más zenei érzékű állatot, amely ugyanúgy cselekedett. A huszadik sorszámú lélek az oroszlán életét választotta: ez Aiasznak, Telamon fiának a lelke volt, amely irózott attól, hogy emberré legyen, mert még jól emlékezett a fegyverzet ügyében hozott döntésére. A következő lélek Agamemnóné volt: az emberi nem iránti gyűlöletből, a kiállott szenvedések miatt, ez a lélek egy sas életével cserélte fel emberi életét. A sorsolás folytán középütt foglalt helyet Atalanté lelke, amely mikor megpillantotta egy atléta tiszteletajándékait, nem tudott mellettük elmenni, hanem azokat választotta. Mögötte vette észre Epeiosznak, Panopeusz fiának a lelkét, amely egy művészi munkát készítő asszony természetébe vándorolt át; még hátrább — az utolsók között — látta a csúfondáros Therszitész lelkét, amely egy majomba bújt bele. Véletlenül Odüsszeusz lelkét jelölte ki a sors arra, hogy valamennyi közt legutolsónak járuljon a választáshoz: s ekkor ő — mivel a korábbi viszontagságaira való emlékezés hatása alatt hallani sem akart dicsőségvágyról — sokáig járt fel s alá, s egy közéleti szerepléstől távol álló magánember élletformáját kereste; végül nagy nehezen meg is találta: ott feküdt valahol, másoktól észre sem véve: s amikor a lelke ezt megpillantotta, azt mondta, hogy akkor is ugyanezt tette volna, ha az első sorszámot kapta volna.

S nagy örömmel vette magához. Hasonlóképp vándorolt más állatok lelke is emberekbe, vagy egyik a másikba: általában az igazságtalanok vaddá, az igazságosok szelíddé változtak át, s mindenféle keveredésre volt példa.

Mikor valamennyi lélek kiválasztotta már az életformáját, a sorsolás sorrendjében, Lakheszisz elé járulnak: s ő mindegyik mellé kisérőül odaállította azt a daimont, akit ki-ki választott, hogy az vigyázzon életére és teljesítse be választott sorsát. Ez a daimon először is Klothóhoz vezette a lelket, s az ő keze és orsójának a pergése alatt hitelesítette azt a sorsot, amelyet az illető választott:: ezt megérintve, tovább vezette őt Atroposz fonásához, hogy a megfont fonalat változatlanná tegye; innen — anélkül, hogy megfordult volna — Ananké trónjához ment, azon áthaladt, s mikor ezen a többiek is átmentek, valamennyien a Léthé síkságára vonultak, nagy forróságon és szörnyen fojtogató levegőn keresztül, mert ott se fa, sem semmiféle növényzet nem volt. Itt táboroztak estefelé az Amelész folyó partján, melynek vizét semmiféle edény nem tudta magában tartani. Ennek vizéből mindenkinek innia kellett egy bizonyos mennyiséget: de akit a józan esze vissza nem tartott, az többet is ivott a kiszabott mennyiségnél: aki aztán ivott belőle, az mindent elfelejtett. Mikor lefeküdtek, s éjfél lett mennydörögni, s a föld remegni kezdett, ekkor hirtelen az egyik erre, a másik amarra felfelé sodródott, szökelve, mint a csillagok, hogy megszülessenek. Neki nem engedtek inni a vízből, de hogy merre és miképp jutott vissza a testébe, azt nem tudja: csak reggel hirtelen felnyitotta a szemét, s látta, hogy ott fekszik a máglyán.

VÉGSŐ TANULSÁG

Így maradt ránk GLAUKÓNOM, ez a mitosz, s nem ment veszendőbe: sőt minket is megmenthet, ha hallgatunk rá, s így a Léthé folyóján is szerencsésen át fogunk jutni, s a lelkünket sem fogjuk beszennyezni. Sőt, ha megfogadjuk, amit mondok, akkor elhisszük, hogy a lélek halhatatlan, s képes minden rosszat, és minden jót elviselni: s akkor mindig a felfelé vezető úthoz fogunk ragaszkodni, s józan belátással mindenképpen az igazságot fogjuk gyakorolni, hogy így önmagunkkal és az istenekkel barátságban maradjunk, nemcsak, amíg e földön időzünk, hanem akkor is, mikor elnyertük az érte járó jutalmat, melyet — mint a díjnyertes győzők — mindenünnen összegyűjtöttük, hogy ne csak itt, hanem az ezeréves utazás alatt is, melyet leírtunk, boldogok lehessünk.

A „szociális” mítosza

Amióta a szocializmus és vele együtt a demokrácia megjelent, azóta a szólamokkal manipulált „kisember” a szél a politika papírforgójához.

„Baloldali értékek”: így nevezik azokat a prométheuszi, úgynevezett értékeket — pontosabban retorikai szólamokat —, amelyekkel a „kisemberekre”, az „egyszerűemberekre”, a so-called „népre” manipulatíve hatni lehet. Nos, ha egyszer már kiszabadult a szellem a lámpásból,* ha már a szabadkőművesség és az illuminátusság frigye, a forradalom, s a marxi tanok életre keltették a nép mint elnyomott mártír absztrakt mítoszát, a névtelen kisemberre mindenkinek úgy kell tekintenie, mint valami óriási hatalmi tényezőre, amely egy nagy, vörös zászló alatt áll, arra készen, hogy igazságot szolgáltasson. Ökle mindig összeszorulni és magasba lendülni kész, s zászlaja az ártatlanul kiontott vért szimbolizálja. Milyen ócska látomás — gondolhatnánk jogosan —, mégis, ezzel kell számolni. A tömegembernek, a tömeg erejének, a mennyiség uralmának a mítosza. Hamis mítosz, mert a tömegember gólem, amelynek nyelve alatti cetlin különböző feliratok állnak. A tömegember „ereje” valójában egy szánalmas mesei elem. Mitől lesz erőssé? A kabbala által.

Új, bár újdonságához képest már régi „mítosz” ez. Ezért is szimbolikus, hogy azon Prága egyik zsinagógájának padlásán őrzik az agyagtömbbé vált teremtmény maradványait, amely város az alkímia, a mágia „fővárosa” volt, s amely zsinagóga az Altneu nevet viseli.

*

A „szociális” kérdés olyasvalami, amit minden demokratának be kell vetnie a siker érdekében, sőt, még az antidemokratáknak is. Miután ugyanis ez az absztrakt, kollektív, khtonikus és démoni lény életre kelt, mindenki láncon rángatná. Lehetne-e szociális kérdés baloldaliság nélkül? Semmi akadálya nem volna. Lehetne-e jólét, biztonság, jog demokrácia nélkül? Semmi akadálya nem volna, mint ahogy régente sem volt, amikor ez a lény éppen nem tevékenykedett felső politikai körökben, legfeljebb az embereket ijesztgette itt-ott, utcákon és máshol.

Magyarországon is úgy van, hogy a „szociáldemokráciának” kerekedett egy „jobboldali” mítosza. Az ab ovo alulról építkezés, a kisemberek igazsága, a harmadik út, a munka és kenyér, a tizenharmadik havi nyugdíj csak ennek a mítosznak a különféle epifániái, mind a szólamok, mind a tettek mezején. A rétorok és a politikusok pedig csupán az „óriás” fejét képezik. Ki tudja, kinek áll hatalmában, hogy ezt az anyagtalan teremtményt megfossza az élet lehelletétől?




* A dzsinn, mint gondolhatják, bizonyos értelemben a gólem „jótékonyabb” párja lehetne.

Tea-kedvelőknek ajánlom:
Hubert de Mirleau: Fatalitás-e a demokrácia?
Gustav Meyrink: A gólem

Darwinian Fairytales

David Stove ausztrál tudományfilozófus nem egy ünnepelt egyetemi celeb. És már meg is halt 1994-ben. Életében hibákat követett el, pl. nekiment Sir Karl-nak (alias K. Popper), és az elmúlt évtizedek feltörekvő, sok dolgos munkáskéznek kenyeret adó irányzatának, a szociobiológiának.

1993-ban fejezte be a Darwinian Fairytales-t, de az csak halála után jelent meg. A könyv a Bevezető mellett 11, egymáshoz lazán kapcsolódó esszéből áll. Bevallása szerint az a célja, hogy bemutassa, a darwinizmus nem igaz, „nem igaz a mi fajunkat illetően”. Nem igaz az emberre vonatkozóan.

Tagadja, hogy ma zajlana a természetes szelekció az emberi fajban, vagy hogy valaha is zajlott volna. Stove kritikájának területe nem az evolucionizmus általában, hanem annak az emberi világra történő alkalmazása és implikációi.

Például Darwin A fajok eredetében azt írta, hogy minden egyes élőlény igyekszik a számát növelni. Papokat, szerzeteseket, apácákat, oxfordi professzorokat, agglegényeket és vénlányokat, egykéző ormánságiakat és a mai európai demográfiai helyzetet ismerve ez elég könnyen cáfolható. Nincs itt valami tévedés?

Vagy, az ember sajátossága, hogy körülvette magát háziasított állatok és növények garmadájával. Szimbiózis az állatvilágban is ismert, de ott a kölcsönös előnyökön alapul. A kölcsönös előnyök igazak lehetnek a kutya-ember kapcsolatában, de milyen előnye van csirkének, akinek pár hetes élete csak arra szolgál, hogy grillezzék a számunkra? Az ember egy nem természetes világban él, amit maga alkotott. Ebben a megalkotott világban is — nevezzük egyszerűen kultúrának — működnének a természet törvényei?

A nagy kérdés az, hogy az ember a nem-emberek világából jött-e létre vagy Isten képmására teremtette? Ezt a kérdést politikai kérdéssé a francia felvilágosodás és örökösei, a politikai modernizmus hívei tették: a forradalmárok és királygyilkosok.

Malthus műve An Essay on the Principle of Population, amely bevallottan nagy hatással volt Darwin-ra, a felvilágosodás optimizmusa elleni nyilvánvaló támadás volt: vallás, egyház, monarchia és magántulajdon világa helyett megígért egyetemes boldogság és béke, egyenlőség és kommunizmus, szexuális emancipáció reményének elvetése. Ironikus, hogy Malthus-t, aki legalább annyire rühellte Felvilágosodást, mint Burke vagy de Maistre, felhasználják a Felvilágosodás projekt mai képviselői. A projekt korábban az Ész haladásában-önmozgásában (tervezés-előrelátásban) bízott, majd az osztályharcban, ma a véletlenben, versenyben, szelekcióban. Azonban Stove felhívja figyelmünket, hogy a projekt egykor a kényszerek alóli felszabadulást ígérte, most a haladást pontosan a kényszerrel — szűk erőforrások, ezért szelekciós nyomás, stb. — magyarázza.

A fajok eredete helyett érdekesebb e szempontból Az ember származása, amelynek ötödik fejezete (“On the Development of the Intellectual and Moral Faculties During Primeval and Civilised Times”) azt mutatja, hogy Darwin számára (is) a társadalmi fejlődés volt a kérdés. Darwin számára nem kérdéses itt, hogy az ősi civilizációk nem felettünk álltak, szó sincs hanyatlásról a vallás, erkölcs és tudás terén, csak fejlődésről.

Stove könyve jelentős részét a darwinizmus mai, szociobiológiai változatának szentelte, amelynek erkölcsi aspektusa elég világos. Most már nem kell az erkölcsi okoskodást különleges kategóriába sorolnunk, sem transzcendentális előfeltevéseket nem kell alkalmaznunk. A morál tapasztalaton és természetes szelekción alapul, és a morál megértése csak empirikusan lehetséges. Nem az evolucionizmus lázad a keresztény morális gondolkodása ellen, hanem a kereszténység lázadt fel a természet ellen, a természetre alapozó tudósok csak helyreállítanák a világ rendjét. Ha a darwinizmus tudomány, ha a szociobiológia és a szociológia és hasonlók tudományok lennének, akkor nem kritizálnák az emberi cselekvést, gondolkodást, viszonyokat, ahogyan a csillagász sem a csillagok állását, vagy a biológus sem egy élőlény szervezetét.

A szelekció egyik alapeleme a létért folytatott küzdelem. Jó. Na, de mi van az altruizmussal? Stove szerint az emberek nem önzőek, vagy nem mindenki és nem mindig. Dawkins The Selfish Gene-je szerint a szelekció egysége nem az egyén, hanem a gén. Jegyezzük meg, ez már nem Darwin, a darwinizmus és a Mendel-féle genetika a 30-as években kapcsolódott össze, és jött létre a neo-darwinizmus.

Ha a darwinizmus igaz lenne, az altruizmus nem létezne vagy csak rövid ideig. Az altruizmus révén az egyes egyének túlélési esélye csökken. Az altruizmus csak a gének szintjén segíti a túlélést. Stove szerint a hatvanas évekig a darwinizmust az egyének szintjén érdekelte csak a szelekció és fennmaradás. Ekkor jött W. D. Hamilton (1964), aki szerint az élőlény nem egyéni szinten törekszik a fennmaradásra és szaporodásra, hanem a fajtársak szintjén, főleg azok fennmaradására törekszik legnagyobb mértékben közösek a génjei (magyarul a rokonai).

Az önző gén csoportönzést magyarázó változatát udvariasan nem értelmezik a külpolitikára, a multikultira és azokra a helyekre, ahol a PC-t sértenék. Csak a politikailag korrekt értelmét bontják ki: az ember nem Isten képre teremtett, szabad akarattal bíró lény.

A gének harcolnak a létezésért. [Az ember nem a maga ura, nincs szabad akarata — az is egy hülyekatolikus mánia.] Ebből a szempontból semmi különbség ember és állat közt, nincs az embernek semmi sajátossága, mint lélek, szabad akarat. [Akkor mi a baj a nácik népirtásával, azon kívül, hogy elvesztették a háborút?]

Stove ezt az érvelést nevezte genetikai kálvinizmusnak, mivel Kálvin szerint az ember kiszolgáltatott, gyenge lény, minden jó forrása Isten. Kivéve a démonokat, akiknek van hatalmuk az Isten alkotta határokon belül. Az ember alkotta világ a démonikus, szemben Istennel.

The Selfish Gene szerint ami a géneken, természeten kívül létezik, az az ember alkotta világ, ami csak démonikus, gonosz lehet. A játszma valós szereplői nem az emberek, hanem a gének és a démonok (mémek). A mémek is harcolnak, hogy melyikük szerezzen az agyunkban helyet. Dawkins szerint az intelligencia semmi más, mint eszköz a harcban. Ebben semmit sem tér el Marx-tól, Lenin-től, Gramsci-tól a mai szociobiológia vagy evolúciós pszichológia.

Az egyének csak cipelik a mémeket, és átadják, mint a fertőzéseket. De az egyén csak gazdaállat a gének és mémek harcában. Az ember a gének és mémek csatájának erőtlen áldozata. Olyan fatalizmus ez, mint Kálviné, Marx-é vagy Freud-é, vagy éppen az asztrológiáé. Morális döntés és felelősség nélkül sodródik az ember.

A szociobiológia új vallás, aminek a gén az istene. Stove szerint a szociobiológus a gént helyezi isten helyébe, amelynek intelligens cselekvő eszköze az egyén. A génnek van csak célja — a fennmaradás. Emiatt a szociobiológiát Schopenhauer életfilozófiája követőjének tekintik. A sok-sok kis démon-isten mindenkiben benne van, de az ember nem a maga ura. A darwinizmus szempontjából semmi jó nincs az emberben. Pont Rousseau szentimentalizmusának megfordítása.

G. C. Williams szerint a szervezet az alkalmazkodásban különbözik a tárgyaktól. Alkalmazkodik a környezetéhez. A szervezetben minden struktúrának, szervnek, folyamatnak feladata, funkciója van. Valami, amiért van. Az alkalmazkodás és a körülmények fontosságának felismerése a retorika és az erkölcsteológia-filozófia ősrégi felismerése. Azonban ezek csak humaniorák, és nem a Szent Empirikus Tudomány részei, ezért is az alkalmazkodást az emberi intelligencia művének tekintették, ami tanulható és tanítható, döntést — liberum arbitriumot — igényel, ami téves is lehet, és felelősséggel jár. Csak a baj van vele.

Darkosky teatárs kiegészítése.

A szabad akaratról

Épp a teámat készítettem el (vallomással tartozom: sima filteres, semmi cicó, cukor, citrom – viszont a nyári időszakban behűtve kellemes üdítő, és még így is kevesebb E-anyag van benne, mint a szprájtban meg a fantában), és arra gondoltam, megosztom a teázókkal "(ellen)forradalmi" gondolataimat. Tézisem nem más, mint hogy a modernitás/demokrácia/liberalizmus és különböző "tudományos" elméletek korszakában az egyetlen valóban "(ellen)forradalmi" gondolat:

A szabad akarat. Pro-katkó félpercünk következik.

A modern filozófiák (inkluzíve episztemológia és politikai eszmék) ugyanis a mechanikus szemléletet tették magukévá (Hobbes — Descartes — Spinoza). Ebből aztán formás determinista megfontolások születtek, ahol az ember pusztán láthatatlan erők és izék játéka, tudat alatti ösztönök és érdekek játékszere (Freud, Marx – a kettő összeházasítása pedig a legborzalmasabb). A mechanikus szabadság önellentmondás. Ha minden előre meghatározott, ha ösztönök és érdekek puszta játékszerei vagyunk, akkor nem lehetünk szabadok. Ugyanilyen ellentmondás lakozik a determinista, ugyanakkor forradalmi, haladó eszmékben is: ha a történelem szükségszerűen a kommunizmusba vezet, mi szükség van forradalomra?

A szabad akarat eszméje természetesen utálatos egy veretes modern szemében: egyrészt feltételezi a jó és rossz meglétét (hiszen jó és rossz nélkül mi értelme a szabad akaratnak? A Wille zur Macht ötletét meghagyjuk a posztmoderneknek: a hatalom így önmagában ugyanis semmit sem mond annak minőségéről és gyakorlásáról: az "erő" kultusza pedig barbarizmushoz vezet), másrészt nem menti föl az embert egyéni felelőssége alól. A jó és rossz közti különbségtétel, valamint a felelősség vállalása pedig ellenkezik a modern kenegetős gyakorlattal.

Tölgy a másik asztalnál cinkosan mosolyog, Loxon elégedetten kavargatja teáját [No Way, kedves R., nekem ezúttal is kissé más az álláspontom – de azért elégedetten kavargatva teáját üdvözletét küldi: szerető Loxonja]. Gizike viszont csak a fejét ingatja, hogy ebből megint valami szokásos vad-reakciós ömlengés lesz.
És tényleg.

Márpedig a jó és rossz közti különbségtétel eltörlése után nincs lehetőség bírálatra (kultúrrelativizmus ---> Auschwitz, GULAG), a determinizmus pedig mindig ultimate argument-ként szolgál a rosszat elkövetők esetében (forradalom, haladás stb.).

Márpedig ezek a gondolatok tovább élnek, és bizonyos körökben virágoznak is. És ha az "establishment" filozófiája eköré a felelősség-kenegetős, láthatatlan izék által vezérelt emberképre épít, akkor ezzel szemben az ember szabad akaratának és személyes felelősségének gondolata marad az egyedüli "forradalmi" gondolat.