Labanc portrék — Jurisics Miklós, a „kőszegi hős”

Pezenhoffer Antal:
Jurisics Miklós

XVI. század a legmagyarabb, a legnemzetibb század, hangsúlyozza a kornak nálunk legnagyobb ismerője, Takáts Sándor. „Alig van — írja — történelmünkben még egy kor, melyben igazabb magyar jellemeket, jellegzetesebb magyar egyéniségeket találnánk, mint a XVI. században.” Még sajátosabb — feleljük mi —, hogy ennek a legnemzetibb, legmagyarabb kornak éppen a leghíresebb, legtörzsökösebb, legvitézebb, leglegendásabb, legönérzetesebb, legbüszkébb magyarjai mind Ferdinánd vagy utódai, tehát a Habsburgok hívei voltak, Zápolyát és utódait pedig, tehát a „nemzeti” királyt és a magyar, erdélyi fejedelmeket ezek a nagy magyarok lenézték és megvetették.

Ez eddig nem ütött szeget a Habsburgok ellen hazafiaskodók fejébe, mert sajnos, erre a nagy tanulságokat magában rejtő jelenségre eddig még senki se mutatott rá, legkevésbé Takáts Sándor. Éppen ellenkezőleg: nálunk mindenki azt hiszi, hogy az „idegen” király mellett csak a megvásároltak, a törpelelkek lehettek, aki azonban törzsökös, igazi magyar és jellem volt, annak a „nemzeti” király mellett volt a helye. Nézzük hát meg kissé a dolgot. Nem okoskodni, nem érvelni akarunk, hanem csak a tényekre hívjuk fel a figyelmet.

Ki tett a XVI. században ebben az országban egymaga a legnagyobbat, egész Európa és a kereszténység sorsára legdöntőbbet? Egészen kétségtelenül Jurisics Miklós.

Mikor Szolimán először vonult Bécs ellen, egész Európa sorsa függött kockán. Ha elfoglalta volna, még az se lehetetlen, hogy egész Európa mohamedánná vált volna. Nagy vállalkozásokban ugyanis mindig az első lépés a legfontosabb. Ha ez sikerül, olyan önbizalmat önt a vállalkozókba, hogy megkétszerezi erejüket, ellenben az alulmaradtakban olyan csüggedést, sőt kétségbeesést idéz elő, hogy megbénítja energiájukat és elveszi kedvüket a további erőfeszítésektől. Mikor 1529-ben Szolimán útban volt, sőt közeledett már Bécs felé, a város védelmével még nem készültek el. Annál kevésbé volt még együtt a nagy felmentő keresztény sereg, melynek oroszlánrészét a Német Birodalom adta. Mindenki tudja azonban, milyen keserves, milyen lassú munka volt itt valamit elérni. Hiszen a birodalom az államok valóságos tömkelegéből állt, a császár hatalma pedig csak árnyékhatalom volt.

És Jurisics Miklós Kőszegen, már egészen Bécs közelében, egy harmadrendű erősségben, mely ráadásul se rendesen felszerelve, se védősereggel ellátva nem volt, meg meri várni a többszázezres, a törökök leggőgösebb és legtehetségesebb szultánjától személyesen vezetett, a fölénytől és önbizalomtól csak úgy duzzadó ellenséget. Oltalmat ad a várban a környék védtelen, rettegő lakosságának, őrséget szervez belőlük és velük egy sárfészekben egy hónapon át feltartóztatja a rengeteg ellenséget. Célját tökéletesen eléri: Bécs ezalatt felkészül, a nagy felmentő sereg is együtt van, de mire a szultán a kőszegi feltartóztatás után Bécs alá érkezik, a hadászatra alkalmas nyári idő már lejárt. Így aztán Szulimán már nem tartja érdemesnek a nagy feladat megoldásába belefogni, de a felmentő sereggel se mer ütközetet kockáztatni, s így dolgavégezetlen hazavonul.

A politika, s vele a történelem rideg, szívtelen zsarnok. A hőstettet, az önfeláldozást csak akkor hajlandó értékelni, ha a szerencse is hozzászegődött, azaz ha pozitív eredménnyel is jár, ha a hőstettet egyúttal siker is kíséri. Jurisics rettenthetetlen bátorsága, bámulatos tettereje és állhatatos kitartása akkor is világraszóló hőstett lett volna, ha a vége csak a hősi halál lett volna minden haszon vagy eredmény nélkül. Hiszen Zrínyi, a szigetvári hős nemcsak bátor, hanem okos, józan és önmérséklő is.

Ez a Jurisics Miklós nem a „nemzeti” király, hanem Ferdinánd embere volt. Annyira az övé, hogy már a mohácsi vész előtt, akkor, mikor Ferdinánd még nem is volt magyar király, ő már Ferdinánd szolgálatában állott és meghitt s talán mindenki másnál bizalmasabb embere volt. Nem ő csatlakozott Ferdinándhoz magyar királlyá választása után, hanem Ferdinánd tette magyar alattvalóvá és hozta magával közénk, mikor királyunkká választottuk.

Jurisicsot Ferdinándtól kapta a magyar haza, s Ferdinándnak mindenesetre becsületére válik, hogy egy Jurisics Miklóssal gazdagított bennünket. Igaz, hogy Jurisics nem volt tiszta magyar, hanem félig horvátnak számítható (említettük, hogy Horvátország védelmét már 1526 előtt Ferdinánd, az osztrák főherceg vállalta magára tehetetlen sógora, a magyar király helyett; innen ered Ferdinánd és Jurisics korai összeköttetése), de délszláv volta csak feltűnőbbé teszi Ferdinándhoz való hűségét, mert hiszen mint délszlávtól, még inkább természetes lett volna, ha János a „tót” király híve lett volna, mint társai: a Frangepánok, Brodaricsok, Petrovicsok, Statileók, Utjesenicsek, Bakicsok, Jozeficsek, Jakusicsok, Bosicsok, Perusicsok, Ocsarevicsek, akik mind Zápolya hívei voltak.

*

Bariska István: Jurisics Miklós (1490-1543)


*

Labanc portrék — Gróf Zrínyi Ádám

A jeles gróf a költő-hadvezér gróf Zrínyi Miklósnak volt egyetlen fia. Zrínyi Miklóssal kapcsolatban is általában Habsburg-ellenességét szokás felemlegetni, habár Zrínyit ez nem akadályozta meg abban, hogy kiskorú fiát végrendeletében a mai ’kurucok’ által többnyire oly gyűlöletesnek, sőt egyenesen „degeneráltnak” vagy „gyengeelméjűnek” tartott — egyik — Habsburg uralkodó oltalmára bízza. Mint látni fogjuk, ebben az esetben sem lehet elvitatni I. Lipót jóindulatát, sőt kegyességét az ifjú Zrínyi iránt. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy bár alacsony szempontok szerint minden oka meg lett volna gyűlölnie az ingadozó apa és a felségárulás vétségében leleplezett nagybáty legközelebbi — és emellett magyar származású (vö. „magyargyűlölő” Habsburgok) — rokonát, ő nagylelkű figyelmességével halmozta el őt, s többek között nagybátyja birtokainak felét is neki jutatta. Az udvarban semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem érte magyar származása miatt. Azt is talán még érdemes megemlíteni, hogy apjához hasonlóan — s ez a mai sokszor végletesen idegenellenes nacionalizmus szempontjából skandalumszámba megy — osztrák származású (emellett természetesen katolikus) nőt vett feleségül. Korán hunyt el, a híres szalánkeméni csatában halt hősi halált »pro deo, fide et rege« .

* * *

Gróf Zrínyi Ádám

— részletek —

1673 végén már az egyetemmel egy kötelékbe tartozó bécsi jezsuita kollégiumban találjuk: 1673. december 5-én iratkozik be a poetai osztályba (“Adamus comes Zrini Vienn. Poeta”). Itt hamarosan annyira kitűnt — mint Gabriel Jurjevič 1675-ben Varasdon kiadott Listi heroov című, Zrínyi Ádámnak ajánlott műve előszavában írja —, hogy Lipót császár és magyar király nyilvános dicséretben részesítette.

[…]

Zrínyi Ádám bécsi könyvei között van néhány ünnepélyes eseményre megjelent, alkalmi kiadvány is. I. Lipót és Claudia Felicitas főhercegnő 1673-ban tartott menyegzőjére készült a Cyrus, ludis nuptialibus. Az esküvő után, mint császári házaspárt köszönti őket az évszám nélkül megjelent Florilegium sive virtutes sacratissimarum majestatum Leopoldi et Claudiae, amely Anton Mayer nyomdatörténete szerint az 1674-ig működő Cosmerovius-nyomda utolsó nyomtatványainak egyike. Az egyetem filozófiai professzora, Marcellinus Bautschner által szerkesztett kötet néhány előkelő nemesúrfinak az uralkodópárhoz címzett verseit tartalmazza, köztük a B3 levélen Zrínyi Ádámét:

Dialeucum genus sativi blandissimum Polymnia exhibet, crescit juxta vias laetissimum. Unde viarum speculatrix audit apud Poetam, et indicat nobis Leopoldi

Prudentiam

Tu nisi Diribitrix serves Prudentia cives
Mater consilii, arbitra belli:
Aemulus astrifero cingat mons Urbis Olympo
Vel fora, tractus vel Regionum;
Vel steropum chalybata focis munimina portas
Aere ligent, et ferro turres:
Mille tamen sua sunt vafro, queis moenia quassat
Arma dolo: sunt Machinae Ulysseo
Arietibus clausos docto perfringere postes,
Plumbo et muros sternere ahenos.
Te viduae pereunt multiplicis artis Athenae,
Ac in cineres prisca labascit
Thebe, centenis cumulata ab Osiride portis,
Niliacis Urbs inclyta terris.
Te viduus patrios Phaeton sine lege Jugales
Stellatae per templa Dianae
Urserat infelix, rabidaeque Tyrannide flammae
Decoxit miracula Mundi.
Frustra grandicrepo famae per inane cothurno
(Aemula licet hi robora Tauris)
Frustra hoc exoculi jactamus lumine muros,
Perdere frustra nitimur hostes.
Urbs viget illa procul damnis, procul illa perulis
P r u d e n t i a cui dictat leges.
Ominor hinc reliquis unam magis orbe Viennam
Urbibus esse, ac Regnis tutam,
Dum, semper regitur sani dictamine jani,
Curaque expers aquilae grandis
Tuta sub Augustis requiescit Caesaris alis,
Consilio, qui non minor armis.

Adamus Comes a Zrinio.

A fiatal Zrínyi Ádám ekkoriban, a bécsi kollégiumban és egyetemen tanuló ifjak között valószínűleg az egyik legelőkelőbbnek számított. Anyja révén az ausztriai udvari arisztokrácia tagja, ő maga immár királyi főlovászmester volt, akit ráadásul apja, Zrínyi Miklós horvát bán végrendeletében I. Lipót figyelmébe és védelmébe ajánlott. Iránta megnyilvánuló figyelmének a király később is többször tanúságjelét adta. Zrínyi Ádámot az uralkodópárt köszöntő alkalmi kiadványból éppúgy nem lehetett kihagyni, mint a magyar király és magyar tanácsosai által együttesen kiállított iratokból. Már említett jogi disputatiója, a Disputatio juridica seu assertiones de tutela et cura is I. Lipót védnöksége alatt látott napvilágot Bécsben 1679-ben. Ez öt példányban is megvan Ádám tankönyvei között, mindegyikén gondosan tintával pótolva a disputa napja: 1679. március 24. A kötet utolsó levelén a nyilvános vitán jelenlévő Johann Paul Hoher udvari kancellár Zrínyihez intézett Oratio-ja olvasható. A kancellár a vitát követően átnyújtotta Zrínyinek a császár elismerésének jelét, egy aranyláncon függő medált, melyet a császár képe díszített. Hoher kiemelte, hogy I. Lipót, aki hallott már az ifjú Zrínyi eredményeiről és műveltségéről, kegyesen fogadta a neki ajánlott tételeket.

Zrínyi Ádám egészen 1679 nyaráig Bécsben tartózkodott. Az itt töltött néhány év alatt nemcsak az univerzitást látogatta, nemcsak iskolai könyveivel és kegyes olvasmányokkal múlatta az időt (utóbbiak közül néhányat talán a karmeliták kolostorában apácáskodó nővérétől, Zrínyi Katalintól kapott), hanem élte az udvari arisztokrácia életét. Otthonosan mozgott a városban, ahol a Zrínyieknek és a Löbl családnak is saját palotája volt. […] Zrínyi Ádám részt vett udvari fogadásokon, esküvőkön is, egyebek közt Lotharingiai Károly és Eleonóra Mária Jozefa főhercegnő 1678-ban megtartott esküvőjén.

[…]

Takáts Sándor szerint Zrínyi Ádám 1678 nyarán hosszabb utazást tett Erdélyben, állítása azonban valószínűleg tévedésen alapul. Valójában csak 1679 nyarán hagyta el a császárvárost, azután, hogy személyesen fogadta I. Lipót császár és magyar király is, akitől időközben feldúlt birtokainak védelmét és belgiumi (leuveni) tanulmányainak engedélyezését kérte. Az engedély megérkeztéig otthoni ügyei rövid időre a Muraközbe szólították. Alighogy hazatért, összeütközésbe került Batthyány Kristóf kerületi generálissal, aki hatáskörét féltve „haragnéven” vette, hogy katonái harcba bocsátkoztak a törökkel. Batthyány — Takács szerint goromba — levelére Zrínyi Ádám 1679. augusztus 31-én Újudvarról önérzetes hangon válaszolt, elődei révén szerzett jogára, örökös légrádi kapitányságára hivatkozva: „Ami engem illető örökös itt való kapitányságomat illeti, az nem idétlen, mivel az az én eleimnek jó maguk viselését és szegény hazánk, s az egész kereszténységh mellyet nem szánt ki ontott verekért, érdemes hiv szolgálattyokra nezve régen, és következendő képpen ennekem is mégh az Anyám méhében ő fölségétől örökösen adatott, az mellett Kegyelmed tőlem el sem idegenithet.” A levél azért is figyelmet érdemel, mert utolsó soraiban Zrínyi iskoláit említi: „Kegyelmedtől azért kedves Bátyám Uram, hogy annyira levelében cárpállyon, es oskolámat szememre hánya (Kiben kegyelmes Uram ö Fölsége és hazám szolgálattyára tanultam) nem érdemeltem, se föl sem vesszem Kegyelmedtől.”

[…]

Hazatérése életének fontos eseményével áll kapcsolatban: a tizennyolcadik évét betöltött Zrínyi Ádámot az uralkodó 1680. december 28-án nagykorúvá nyilvánította. Itthon Csáktornyára vezetett útja, ahol teljes erővel látott neki birtok- és egyéb ügyei rendezéséhez. Elődei, mindenekelőtt Zrínyi Miklós és nagybátyja, Zrínyi Péter példáját követve bekapcsolódott a törökellenes küzdelmekbe, s kivette részét e harc irodalmi propagandájából is. Erre nézve sokatmondó adat, hogy szerepet játszott az Adriai tengernek Syrenaia horvát irodalmi tovább sugároztatásában. […]

Zrínyi Ádám röviddel tanulmányai befejezte után személyesen is megjelent a török elleni harcok színterein. Esterházy Pál 1682. október 20-án Batthyány Kristófhoz írott levelében már saját bandériuma élén említi, a következő évből pedig egy korabeli jelentés beszámol Bécs fölszabadításában való részvételéről. Hadi sikerei nyomán hamarosan udvari kamarás és tanácsos lesz, megerősítik örökös légrádi főkapitányi tisztében, 1684. július 1-jén pedig a király aláírja a Zrínyi Ádámot légrádi fizetéses főkapitánnyá kinevező okmányt. Valószínűleg 1684-ben vezette oltárhoz az ősi osztrák családból származó Katharina Maria Lamberget, mert Dominik Porte jezsuita ez év június 5-én kelt jelentése arról ad hírt, hogy Zrínyi Ádám Úrnapján (június 1-jén) Varasdon a jezsuitáknál ebédelt fiatal feleségével.

A visszafoglaló háború megindulásától, 1686-tól, Zrínyi Ádám többnyire a csatamezőkön forgolódott, akkora sikerrel, hogy a nagyvezér 1686-ban az erdélyi fejedelem Konstantinápolyba küldött követétől, Baló Mátyástól holléte felől kérdezősködött, s egy évre rá emlékiratában a nádor többek közt őt javasolta generálisnak a magyar hadak élére. Hogy továbbra is becsben állt I. Lipót előtt, arra az is utal, hogy I. József 1687. december 9-ei megkoronázásakor a menetben a koronázási kardot ő vihette.

Meredeken felfelé ívelő pályáját az 1691. augusztus 19-én Szalánkeménnél lezajlott ütközet törte derékba. Itt, a Duna és Tisza találkozása közelében fekvő csatatéren ütközött meg a Badeni Lajos vezette keresztény sereg Köprülü Musztafa hadaival. A Badeni Lajos oldalán harcoló Zrínyi Ádám ezredes, „a század legvéresebb csatájában” vesztette életét. Pálos hagyomány szerint holttestét feltalálták, hazaszállították és a szentilonai családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.

Pályája végének megörökítését a kortárs magyar krónikás, Cserei Mihály is az utókor emlékezetére méltónak ítélte: „Zrínyi Ádám a keze alatt való magyarokkal egy rést találván a sáncon nagy bátorsággal bemegyen, és a janicsárságot vágatni kezdi, de a nagy indulatban nem vigyázván magára, meglövik, s ott hal meg a nagy vitéz úriember, s őbenne egész deficiála a dicsőséges fejedelmi Zrínyi família.” A szalánkeméni csatáról Amszterdamban külön leírás is megjelent Johannes de Raantól még abban az esztendőben. A kiadvány nagy rézmetszetét Romeyn de Hooghe készítette. Érdekessége, hogy rajta „10. Conte Zrin” jelzettel meg van örökítve a törökkel harcoló Zrínyi Ádám is.


További részletek itt olvashatók, a Hausner Gábor, Monok István és Orlovszky Géza által írt A Bibliotheca Zriniana története című műben.

Tobias Sadler metszete Zrínyi Ádámról

Labanc portrék — Pázmány Péter esztergomi érsek

„... a Mindenhatónak kegyelmességéből virágzik még
azon királyi nemzetség, mely majdnem egy egész
seculumtól fogva, meg nem szakadt rendben,
kegyelmes fejedelmeket adott e szegény hazának:
fog az annakutánna is virágozni,
és ha kegyelmetek nem akarja is,
uralkodni fog az mirajtunk.”

Pázmány Péterről többnyire ismert, hogy rendíthetetlen híve volt a katolikus Habsburg uralkodóknak. Érdemes a királyválasztással kapcsolatos szempontjait tüzetesebben is áttekinteni, mivel általában csak az uralkodóház ellenrefomáció iránti elkötelezettségét szokás felemlegetni Pázmány Habsburg-pártiságával kapcsolatban.

Érvelésének főbb pontjai:

I. A jövendő király „magyarországi vérből származott légyen”: „Cseleködjék tehát kegyelmetek, és ültesse be az magyar nemzetben Ferdinandus királyt [utóbb II. Ferdinánd néven magyar király] már csak annak okáért is, mert vér szerént Szent István királyunk maradéka.”

II. „Olyat kell a magyarországbeli királyságra választani, a ki szomszédságunkban, közel hozzánk lakik, és oly értéke légyen, hogy Magyarországot oltalmazhassa a török ellen. [...] Az édes haza nagyobb és jobb része az pogány által vagyon meghódoltatván, megtöretvén, ereje elszéledvén, nagysága alatt leveretvén, és kéván egy hatalmas fejedelmi nemzetséget; kinek tágas és virágzó tartományai a haza oldalain láttatnak. [...] Mivelhogy azért a felséges csehországi Ferdinánd király Csehországot Alsatiával, Morvával, Silesiával, Stiriával, Carinthiával, Carnioliával együtt bírja, s mindnyájan az austriai fejedelmek, nem időre s magtalan voltokra nézve, hanem az Istennek indításából, minden erősségeket, reménységeket, praetensiójokat jóakaratból ő felségének engedték, annakfölötte, mivelhogy ő felségének az atyja, Károly, magyarországi királynak, Vladislausnak leányától, Annától, született fia volt, és így genealógiáját Sz. István királyra fölviheti; végezésre, mivelhogy a hispániai és lengyel királynak, a florentiai és bavariai hercegnek és egy szóval az egész keresztyénségben lévô fejedelmeknek közel való atyafiúságában vagyon ő felsége: nem látok semmi okot, melyért ő felségét nem kellene a királyszékbe helyheztetni, sőt nemhogy kéretni kellene magunkat, de nagy gratiának kellene tartanunk, ha ő felsége ily bajos és költséggel járó országnak gondviselését fölvállalná.”

III. A korona mindenképpen a Habsburg-dinasztia tagjára kell, hogy szálljon: „Mert ha visszaemlékeznek ama hetven és több esztendő előtt írt törvényre, nem fogja kegyelmetek tagadni, hogy eleink az felséges első Ferdinánd unokáinak és maradékainak is jusst adtának vala a nemes haza szent koronájára. Ez által az egy írott törvény által ők megszüntették a királyválasztás ama háborgó szabadságát!” Pázmány a szabad királyválasztás szokását viszály- és vészhozónak tartja, mivel az — amint azt a tapasztalat is mutatja — pártokra szakasztja az országot, s ez az egyenetlenség, pártoskodás a külső ellenség számára is könnyű prédává teszi hazánkat. „Mennyi észvesztést, háborúságot és vérontást szokott az ép országokba hozni, midőn király nélkül hagyattatnak, és a választás király halála után lészen: régi históriák élőnkbe adják. De sehol ezt nyilvábban meg nem tapasztalhatni, mint a görögök és magyarok krónikájában; mert azok a hatalmas országok magok erejével romlottak el a királyválasztás miatt, midőn az urak meghasonolván magok között, ki egyet s ki mást választott a koronára. És így egymással viaskodván, mind vitézeiket, mind pénzöket elfogyatván, végre az erőtlenebb fél törököt hítta segítségre, ki mind a két félt letapodta, s a két pörös között ő harmadik maradott nyertesen, elfoglalván a szép országokat. Hogy ez így történt légyen, Magyarországban, nyilván tudhatják, valakik a Mohács hada után való királyválasztásból származott sok vérontást, pusztítást és végre utolsó veszedelmét hazánknak históriájában olvasták. Lengyelországban is nem régen mennyi vérontás okoztatott a király választásáért, mindnyájan tudjuk. [...] Bizony, a mi atyáink és ôseink az ő törvényeiket és szabadságaikat jól tudták, melyekért véreket is készek voltak kiontani. Mindazonáltal azt soha meg sem gondolták, hogy szabad választásokkal, vagy törvényeikkel ellenkeznék, hogy a királynak éltében successor választatnék; sőt azt látták, hogy utolsó veszedelem következnék hazájokra, ha a király halálát várnák; azután, magok között meghasonlván, tűzzel, vassal és idegen nemzetek behozásával kezdi kiki mind az ő választását oltalmazni, s szép hazánkat, segítség színe alatt, sokféle ellenségnek prédára adni. Mert, hogy ezt a dolgot befejezzem, mind az igaz okosság, mind az egész világban lévő birodalmaknak példája s mind a mi eleinknek nyomdoka arra viszen, hogy valaki hazájának csöndességét és megmaradását kívánja, a successornak választásában keresztül nem állhat.”

A teljesebb szövegek itt érhetők el.

Panaszi Pázmány Péter (1570-1637) esztergomi érsek, bíboros, királyi tanácsos.

II. Ferdinánd király érseki kinevezését ezekkel a szavakkal üdvözölte: „Fölemeltetése, nem kétlem, Isten kiváló gondoskodása folytán történt, ki a magyar ügyek jelen zavarteljes állapotában és a katholika vallás megingatott helyzetében, kétségkívül oly férfiút kívánt az esztergomi egyház élére meghívni, ki bölcsessége és buzgalma által a romladozót fölemelni, a fölemeltet fönntartani és megszilárdítani képes leend. És ezt, biztosan hiszem, Főtisztelendőséged vallásos buzgalma és ügyességéhez képest, nem csak sikeresen megtenni fogja; hanem meg vagyok győződve arról is, hogy azon hódolatot és ragaszkodást, melyet ausztriai házunk iránt mindig tanúsított, megőrizni fogja az ország első méltóságának birtokában is; óhajtom, hogy Főtisztelendőségedet ezen méltóságban szerencse és áldás kísérje.”

Labanc portrék — Gróf Esterházy Miklós, Magyarország nádora 1625-1645

Esterházy Miklós gróf (1582–1645),
Magyarország nádora 1625-től haláláig.

— Részletek Sárváry Béla jellemrajzából —

Esterházy Miklós egyike volt e hon ama fiainak, kiket az ős kor: erős, vallásos, tudós, és nagy előnévvel szokott feldiszitni; 1582-ben april 8-kán adá e honnak Galántha, Galántha az annyi bajnok, annyi honpolgár s annyi nemes léleknek folyton ringó bölcseje; anyja Illésházy Zsófia volt, a hajdani Illésházy István magyar nádor nővére, atyja Ferenc, a pozsonyi megye igen tevékeny alispánja. Miklós már gyermekkorában úgy látszik három tárgy iránt viselteték kiváló vonzalommal: Isten, haza, és tudomány; még Istennek le nem rová kötelmét, mit sem teve; míg polgári kötelességeit nem ismerte, meg nem nyugodott; fennmaradt idejét a tudományokbani búvárkodásnak szentelé; beszélgetés közben hadmenetek, háborúk, és hősi vállalatokat legszívesebben hallgata; az ifjú kori foglalkozások a bekövetkezett polgári erényeknek így veték meg alapját, így lőn Isten s ember előtt naggyá, ki gyermekkorában ezek tetszésében jára.

*

… a csatában rendíthetlen oroszlánként küzde, keblét folytonos harcvágy melengeté, de ha békéről vala szó, esze, iparkodása, sőt minden vállalata a béke által eszközölhető közjólétre törekvék, inkább útmutatás, tanács és zöldellő olajággal, mint véres karddal kivánván a dolognak folyamát rendezni.

E nemes irány a fejedelem figyelmét sem kerülheté ki, igen hihetőleg ismert vala sorsa, ismertek kiállott lélekküzdelmei; mint nemes lelkű honfinak a fejedelmi kegyelet is nemes jutalmat akarván adni: Mátyás őt Gábor, Dániel, és Pál fivéreivel együtt szabadalmas úrrá, vagyis az ország bárójává avatá; a megtiszteltetés a mennyire kitűnő, annyira kiérdemelt vala, nem tűzvén ki magának feladatul soha semmit, mint fejedelmének, s honának híven szolgálni.

*

1617-ben bereghi; 1618-ban zólyomi főispán lőn; 1619-ben ismét békeköveti méltósággal díszíteték fel: majd Cseh, majd meg Erdélyországba; a ritka tulajdonokkal felruházott lángész, a szeplőtelen jellem, a megkapó szónoklat, a közszeretet és tisztelet, s a mindent felülmúló igazságszeretet még az ellenfélnél is határozott diadallal bírtak vállalatainak sikerítésére.

*

(Harcai Bethlen Gábor ellen)

Bethlen az osztrák fejedelem kegyeit megnyervén, neki hűséget és engedelmességet esküdvén: általa a fejedelmi méltóságban megerősíttetek; az Ozmán szinte [szintén] jogot tarta a fejedelem választására befolyással bírni, az eredmény megmutatja miért, a szultán ez egyszer a fejedelmi megerősítésben mellőztetett, miért is ő iszonyú haragra gyúlván: irtó háborút és halált dörgött rettentő haragjában a Magyarra. Bethlen, hogy uralmát biztosítsa, a szultánnak Erdély több várait felajánlá; a várparancsnokok azonban megemlékezvén a császárnak tett esküről, ezt tenni sehogysem engedék, sőt tartván az erőszaktól: Bethlentől elpártoltak és Magyarországhoz csatlakoztak.

Bethlen a szultánnak tett vallomás után török segélyt nyert, s a tőle elpártolt várakat megmeg elfoglalta, s midőn Nagy-Váraddal is hasonlag akarna cselekedni: közte s Homonnay közt civódás keletkezett, mit hogy a Török megbosszuljon: Esztergom vidékén több mint 60 falut kifosztott és felpörkült.

*

[…] trónvillongások álltak be, s Magyar-, Erdély- és Csehország véres mozgalmaknak lőn színpada, miket majd az elégületlenség- és érdek-szülte pártoskodás majd meg a vallási viszályok még veszélyesebbekké tőnek. Bethlen hálóját jó korán kivetette, hogy a zavar szüleményét, a koncot el ne szalassza. Bethlen most azon volt, hogy ügyének minél több fényes nevet nyerjen meg, be is kopogtatott több előkelő családnak ajtaján, s legkivált azokat vadásza, kiket értelem és tudományért az udvar is kedvele; t. i. nagy nevekkel és fényes családokkal állandván dolgai élére, bizonyosabbnak hivé a sikert.

Többek közt Esterházy után is sóvár pillantatokat vete, s mindenkép azon vala, miszerint tetszését megnyervén, pártjának élére állíthassa. Bethlen Pozsonyt elfoglalván, ugyanoda Sz. Márton napjára átalános hongyűlést hirdete, s fel- és meghiva mindenkit, ki csak pártjának vagy tervének baráta lenni kivánna. Pozsonyban elég számosan gyülekeztek egybe, de nem jelent meg az, kinek jelenlétét Bethlen legkivált óhajtá, nem jelent meg Eszterházy Miklós. Ez Bethlent igen aggasztá, de reményéről még sem monda le végképpen, hanem mit szóval ki nem vihete, remélé, miszerint fényes ígéretekkel hajtandja végre. Csalódott, e harmincadón túlesett már Esterházy Miklós!

Bethlen mint gondolá, úgy cselekvék; egy dicsőséghalomteljes nagy ígéretek, s mindennemű szép jövőt ígérő hízelgésdús levelet bocsát Miklóshoz, barátjának hívja, s ügye támogatására szólítja fel; Eszterházy sokkal rendületlenebbül álla hona s fejedelme iránti vonzalmával: semhogy bármily kecsegtető sorok is megrengethették volna; ő honának esküdött, nem pártnak, s attól elállani nem is akara; mit tőn tehát ? nemcsak hogy meg nem hajol a hízelgő szavaknak, hanem sőt rosszallja léptöket, gátolja a párt törekvéseit, s minden kitelhető módon ellenszegül; ilyesmit ha társai gyanítának is, Bethlen éppen nem vára.

A csalódott pártfő nagyon felingerült, s nemcsak Miklóst, de elvbarátit is példásan akarván sújtani: vele együtt Pázmány Pétert, Balassa Tamást, s kivel különben is már kocódása vala, Homonnay Györgyöt, s a Jezsuitáknak összes társulatát száműzi, s minden vagyonaiktól megfosztja. A hatalom az ő kezében vala, dúló fegyverei ezt könnyen végrehajthaták.

*

[A király halála után ] A magyar trón azonban nem marada sokáig üresen, boldogult Mátyás helyébe a magyar királyságban törvényesen Ferdinand következék. Miklós fejére a száműzetés kimondatván: hogy a büntetés másik részét is érezze: [Bethlen] Huszár Istvánt egy jó csapat élére állítván Lackenbach várát körülfogatá, hogy a fegyver hatalmának hódolni kényszerülendvén a felhánt eskütől vagy önkényt álljon el, vagy ha nem, foglyul hurcoltassék eléje. Miklós a vállalatról nem is álmodván, éppen honn vala, maga állott ki tehát birtoka védelmére, s erősen föltevé, vagy vele veszni, vagy vele együtt szilárdul megállani a csatát, a vérküzdelmet. Segélyére szolgált Dampier tábornok, párosult a két hős, véres viadal keletkezett, s Huszár harcosaiból felmészároltatván 800, a többiek pedig a diadalmas ellenség előtt megállani nem bírván, csúfos futásnak eredtek.

A váratlanul kivitt győzelemnek nagy lőn híre, de még hatásdúsabb eredménye.

Ez alatt Ferdinand elfoglalá a trónt, s minden igyekvését arra fordítá, hogy a nyugtalankodók kibékéltessenek, a rend és béke hazaszerte visszaállítassék; békekövetek választattak tehát, megkezdettek az alkudozások, meghányatott mindkét fél ügye, de engedni, vagy követeléseiben tágítani egyik sem akarván: bíróul utoljára is a kard választatott; megindultak az ellenséges csapatok, folyt a harc változó szerencsével, míg végre Bethlen megveretett; erre hívei közül többen elpártoltak, seregei pedig a folytonos csaták által is jelentékenyen meggyérülvén: most már a kényszerűség is hajlandóbbá tevé az alkudozásokra.

Az egyezkedések és viszályok egyengetésében Miklós is igen tevékeny részt vevén, s ura királya érdeme, ragaszkodása, és fáradalmait méltányolni akarván, őt Újvár és vidéke parancsnokává tevé, sőt a határvidékek főtábornokává is kinevezé. A szent ügyért küzdeni kész léleknek csak alkalom kell, s úgy hona mint vallásaért mellére tűzi azonnal a páncélt, melyet tántorítlan elszántsággal vet minden veszélynek ellene. Legyen példa Esterházy Miklós.

Bethlennek föllengző lelke a kiszabott határok között meg nem férvén, adott szavát csakhamar megszegte, s magát ismét a Töröknek pártfogó karjaiba vetette; oldalához veszi az egri és boszniai basákat, kezébe ragadja az elégületlenek lobogóját, s véres kezekkel tépi meg hazája, és Morvaország békefáját; vas, tűz, s önkény lőn seregeinek vezérhangja, dühök fegyvert szolgáltata, karjok utat töre a merre csak haladni akarának; pusztaság és nyomor jelölék lépteiket, boldog s boldogtalan vérháborúba keveredék; mit megkíméle a pártos fél, elundokítá a török kéz, mely apát, anyát s gyermeket egyaránt rabláncra füze, csordakint űzé ki honából, melyet többé soha nem valának látandók; a kincs, ragadmány, s szíjra fűzött keresztényekkel délcegő vércsapatok már Újvár alá érkezének; Újvár Miklós parancsnoksága alatt vala, s mit csak a védelemre megtehete, megteve mindent. A dolog 1623. történt.

Miklós már igen jól tudta, kível leend dolga; ismerte ellenfelét, ismerte törekvéseit; résen állott minden cselre és alkalomra, bármit vala is hozandó a végzet, mint edzett, mint harcban otthonos, mint hadgyakorolt férfiút készületlen nem találhatá.

Már ő ekkor talpon álla, csatárai tudták kivel leend dolguk, azonnal csatasorokat képeznek, útját állják, s rögtön harc, vagy megadásra szólítják.

*

(Közbevetés: Bethlen Gábor jelleme)

Minél kevesebb igény vagy jog nyomán jutott kitűnő helyzetébe: annál fennhéjázóbb kívánalmakra gerjedt a heves lelkű Bethlen, egybezavarta a jog és igazság fogalmát, csel s erőszak nem nagy nyomatékú színben tűnt föl előtte, saját egyéniségét mindenkinek föléje emelvén, egyéb érdek háttérbe szorítaték.

Zavart fogalommal bírni, önmagunkkal telve lenni, nemcsak magán de közérdekekre sem hajtani, országos ügyeket saját egyéniségünktől elválasztani nem tudni, ott, hol mindezeknek külön osztályrész jutott, hol milliók jólléte forog kérdésben: nagy föladat kedveltséget vívni ki, nagyobb a ránk ruházott bizalmat fönntartani, legnagyobb a közkívánatnak megfelelni tudni. Hol azonban annyi s oly hatalmas a parancsoló, hol annyira kuszáltak az érdekek, hol oly sok ügyekszik a zavarban halászni: könnyű uszályhordókat találni, könnyű figyelmet tévesztetni: Bethlen Gábor, mint mondók, ügyes ember volt.

*

A merész felhivásra megriad az Ozman, de mint hiúz körültekint rögtön, s látván a parányi magyar csapatot, örömében ujjongani kezd, s nem is gondolhatván egyéb mint világos győzelemre: azonnal sorakozik, csatarendet képez, kardot ránt, s véres viadalba bocsátkozik. Foly a vér mindkét oldalon, messze elhallatszik a halálhörgés, s az uratlan paripák bősz nyerítése; hullák födék a vérmezőt, de a diadal édes reményében egyik fél sem hajt a borzasztó körülményre; szúr, vág, öl mindegyik, takarítja elhullottait mindegyik fél, de tágítani ki sem akar.

Miklós most cselt vet, hátrálást színlel, a Török utána nyomul, s míg ez a legelszántabban viaskodik, magyar csapatok lépnek nyomába, s csak azon veszi magát észre: hogy a megvetett kis csapat által hínárba húzatott, bekerítetett.

A körülfogottak egy darabig küzdöttek hősileg, aztán meghunyászkodtak, végre lerakták fegyvereiket. Ismét sok keresztény nyerte vissza szabadságát; a rabszíjra fűzött és megmentett keresztények számát 1390-re tehetni. A fogoly Törökökkel elég szelíden bántak, fegyvereiket, zászlaikat elszedték, s hogy a fényes eseményt szeretett fejedelmöknek annál világosabb színben tüntessék fel: mind a zászlókat mind a foglyokat Bécsbe küldötték, egyedül az öröm és dicsőség maradván Miklós számára hátra.

Bethlen egyre nyugtalankodott, s mert az Ozmántól folyton nyert segélycsapatokat, egy szebb jövő reményében egyre zaklatá az ugy is kesergő hazát.

Ha ma békét kötött, már másnap irigy kezekkel tépte meg azt, megmeg fegyvert ragadott, s ott csapott le véres fegyvereivel, hol a békés polgárok legkedvezőbb nyugalomnak örvendének; ha pedig — mi szinte több ízben megtörtént, itt-ott jól eldöngették, ki első esedezett fegyvernyugvásért, az ő vala. A folytonos háborúskodás annyira megingatá már saját népeit is, miszerint állhatlansága miatt azok is békétlenkedni, sőt ellene lázadozni kezdének.

Miklós a Bethlen-féle ügyet pártoló és terjesztő musulman csapatokat most ismét hatályosan megzúzta; Bethlen Gábor meghunyászkodik, s megmeg békeért esd. Az országban Bethlen ügyét többen pártolák, a béke többek előtt szíves vendégül kínálkozék, maga Ferdinand a király is örömmel látszék hallgatni a megalázkodott hatalmas úrra, csak egyedül Miklósunk állt ellent, egyedül ő ellenzé a béke tárgyalását.

Békét mindenki óhajtott, de csak maradós [maradandó] békét óhajthatott, mivel világos ellentétben állott Bethlen Gábornak ingatag jelleme. Eszterházy igen jól fogá föl az egyéniséget, az álköntösbe öltözködött békebarátnak igen jól ismerte hangját; innen lőn, hogy magának Ferdinandnak is ellenezte a béke tárgyalását. A dolog egy időre csakugyan fel függesztetett. Meggondolván azonban, hogy a harcmoraj és ellenségeskedés okozta vallási sebeket mégis tanácsos lenne mielőbb megorvosolni, hogy engedékenységgel tán az ellenfelet könnyebb leend jó útra téríteni: végre a király is hajlott az őszintének mutatkozott szóra, s hogy a kívánt béke megadassék, maga is beleegyezett.

*

Az ország nagyjai s a rendek egybegyűlvén 1625-ben, Esterházy Miklóst közakarattal nádorrá választják; a király a választást nyílt örömmel üdvözlé; sőt hogy az erény s érdemein a honpolgárság legmagasabb fokára emelkedett férfiú ne csak hazája, hanem királya részéről is kellő kitüntetésben részesüljön, hogy hasonló pályafutásra másokban is kedv gerjesztessék: a király hálája és érdemeinek elismerése jutalmául Fraknó várát neki s utódainak örök joggal átengedé.

A harckoszorúzta, a nemzetkedvelte bajnok erényei s érdemei következtében így jutott a legfényesebb polcra, így karolta föl nemzete, így tisztelte meg a fejedelem!

*

1626-ban megkoronáztatott a király [a még ifjú III. Ferdinánd], s [II.] Ferdinand örömében egy ország osztakozott; milliók ajkán zengett vissza az örömdal, a részvét s kegyelet hangzata milliók ajkán csengett el, s nem volt egy, ki a közelgő vészfölleget csak sejtette is volna; tán mert ólomlábon járt, tán mert erősen hivék, hogy annyi bánatnak törvényes utóda a közöröm.

Elközelgett azonban a sors vaskeze, s kikerülhetlen csapása Buda fölött sújtott le. Némely ajkak tán még akkor is örömet zengtek, midőn véletlen megkondult a vészharang, de alig múl el néhány perc, máris lángtenger csapong a város fölött; még a tűz ama kérlelhetlenül pusztító elem a lesújtottak, a tönkre jutottak szemeiből alig facsart annyi könnyet, alig tőn annyit földönfutóvá, alig került annyi emberélet annyi vagyonvesztésbe, mint az ekkor Buda fölött elzúgott tűzvész. Hova csak szem pillantott, láng és pusztulást látott mindenütt, mit csak fül hallott, sírás, és jajveszékelés vala; csak házakban több mint ezer épület hamvadt el; hány emberélet esett áldozatul, mennyi vagyon és kincs temetkezett izzó hamvak alá, nincs ki fölszámítsa!

A megnehezült füstfelleg még tán el sem vonult Buda ormairól, máris más pusztulás fenyegetőzött; jött egy vérszomjas tábor, élén Mansfeld lépdegélt; ismét ember kelle a gátra, ember, ki villámhárítóként álljon a síkra.

*

Wallenstein […] serege készen állott, harcosai gyakorolt emberek voltak, csak növekedésre, csak ügyes parancsnokra vala szüksége; Miklós azonnal fegyvert fogott, hadakat rendezett, és hozzá csatlakozott. Most egy tekintélyes és erős tábor keletkezett, Eszterházy csatatérre állott, az ellenséget megrohanta, s egy hosszú és igen véres ütközetben annyira semmivé tette ellenfelét, hogy embert, ágyút, fegyvert és mindennemű készletet elfoglalván, a vezér is csak futással mentheté meg bőrét: azonban az Ozman, a brandenburgi marchio s ezernyi pártos által gyámolítatván megmeg csak hamar lábra kapott, s elsőbb Sleziába [Sziléziában], onnan pedig Morvahonba csapott, hol rabolni és gyújtogatni kezdvén, s mindenfelé szerencsésen nyomulhatván előre megmeg reményre kapott, és Bethlen csapataival egyesülendő, ismét hazánkra tört.

Bethlen Gábornak útját és tervét, valamint Mansfelddeli egyezkedését is saját emberei árulák el.

Wallenstein minden ármányról értesülvén, a fölfedezett úton éber figyelemmel haladt előre. Miklóst és hadait melléje vevén, útközben több magyar csapattal gyarapulván, miután Eszterházy Pál is, a nádor testvére, hozzá csatlakozott: azonnal Nógrád alá sietett.

Már ekkor az ellenfél Nógrád falait keményen döngette, sőt alighogy a miéink érkeztéről tudomást vőn, embereit azonnal csatára szólította; ez egyszer azonban igen szerencsétlen merénnyel. A miéink lankadtak, fáradtak voltak, a hosszú és göröngyös utak sokat megrongáltak közülök, de fáradtságok dacára sem késtek vitézül ellenszegülni.

Véres és hosszú csata keletkezett; elszántan küzdött mindkét fél, jog és igazságot követeltek mindnyájan; előnnyel a régebben ostromlók látszottak bírni, mert habár foglalkoztak is, időnként pihenhettek: a miéink pedig idő és út nyomoraival kénytetvén küzdeni, majdnem teljesen kimerültek valának. Azonban egy csatadöntő hősnek, vagy egy diadalkoszorúzta zászlónak megpillantása nemcsak ösztönt, kedvet, de erőt is szokott kölcsönözni. A vezérek bátor, edzett, a csatárok ügyes és gyakorolt férfiak levén, hozzá igazságos érdek mellett harcolván, hogy féljenek vagy visszaborzadjanak, éppen nem találtak okot.

Folyt tehát az elszánt és véres harc szakadatlanul, de minden erőfeszítés mellett is hasztalan küzdöttek a hívatlan vendégek, végre is megfogytak erőben és akaratban, s mire legkevésbé számítottak, futásban keresték menedéket. De a miéink sem nézték tétlenül a futókat: fáradtan érkeztek a hely színére, az elkeseredett harc még kimerültebbekké tevé őket, de az édes diadalérzet, a rémszerű futás, s a nagy zsákmány új erőt önte izmaikba; utánok iramlottak tehát, s a menekvőket majd felkoncolva, majd elfogdosva az ostromló csapatokat annyira elriaszták: hogy ottlétüknek alig marada fenn hírmondója!

Midőn ezek történtek, Bethlen nem volt a csatatéren, de a hely színéhez nagyon közel állott; látott tehát, s csakhamar megtudott mindent, a csapás annál keserűbb, annál bosszantóbb vala ránézve, minél váratlanabb: eléje áll tehát a futóknak, megállítja a menekvőket, saját harcosait is hozzájok csatolja, kér, serkent, jutalmakat ígér, rá csatarendet képez, s új küzdelemre szólítja a miéinket; ezeket azonban a másodszori viadalra is készen találván, s így inkább megveretést mint győzelmet sejtvén: Wallensteint, kit bizalmasabb és kérlelhetőbb egyénnek hitt, békealkudozásra hívja fel.

Miklós igen jól tudván, mily szőrű ember Bethlen, mindenképp ellenszegült, s bár a fegyvernyugvást is ellenezte; azt Wallenstein mégis megadta. Eszterházy nagy emberismerettel bírt, s mint ritkán, úgy most sem csalódott.

Bethlen Gábor a több konyha embere haszonra fordítván a kedvező éjhomályt, bőrt cserél, mindent lóra és kocsira rak, s lopva elillan, s magát álmaiban Hannibalnak képzelvén, a kijátszott hadakkal csakugyan úgy is bánt, mint Hannibal Fabiusszal.

Miklós a vallott kudarcon, s a szűkkeblű társa miatt elszalasztott bizonyos győzelmen fölötte megindult, de ismét kibékeltette a sors; Bethlen ugyanis a következett évben vízkórba esett, s éltének 49-dik évében átköltözött ama nyugalomra, melyet megzavarni többé nem leend képes; 1628-ban tehát ugyanazon évben, melyben Eszterházy Miklós világhírű tetteinek fénysugára a hon határain túl is messze szárnyalván, III. Fülöp spanyol király által arany érdemeiért arany gyapjúval tiszteltetett meg.

*

(Harca I. Rákóczy György ellen)

Bethlen egykor így nyilatkozott III. Ferdinandról: Ferdinand király ellen harcolni igen nehéz és kétes kimenetű dolog, őt sem elbizottá nem teszi a szerencse, sem vesztessége kislelkűvé nem változtatja. Ügy hiszem e szavak Ferdinandot eléggé jellemzik.

Rákóczy e mondatra igen jól emlékezett, de a vérmes remények gyakran a legtanulságdúsabb szavakat is feledtetik velünk; így járt Rákóczy is; e szózat hatalmasan sőt néha rémhangként csengett fülébe, az édesgetőbb körülmények mégis tévútra vezeték.

*

Ott állott a hírneves és sok diadalkoszorúzta svéd király, a magas nevű Gusztáv Adolf, miként fegyvere, oly hatalmas befolyású volt biztogató szava is; ott volt a kószahirű Török, ki minden alkalmat szívesen felhasznált, csak a kereszténységet zaklathassa, csak érdekeit foganatosíthassa; az fennhéjázó szóval és biztos reményekkel: ez győző fegyverben ígért segédkezeket. Egy magas röptű embernek szebb jövője biztosítására mi kivántathaték egyéb? a kocka csakhamar el lőn vetve.

Rákóczy a mondottak nyomán vérmes reményekre gyúl lelke, biztos jövőbe néz, s kétely nélkül, sőt a legmerészebb kezekkel ragadja meg Bethlennek a csak imént pihenni kezdett fegyverét; a kocka mint mondám el lőn vetve; az emberek meghasonlottak, az érdekek megszakadtak, a nézetek szerte ágoztak, a bel- és külnyugalmat lázító szavak űzték el, s hol eddig a leggyümölcsözőbb csend uralgott, a lázongó fegyverek csörgedelme oda is elhatott; a békebarátok pártfőkké váltak, az eke és magány embereit véres zászlók alá nógatták, s nem volt érdek, melynek apostola, nem pártszínezet, melynek majd hirdetője, majd ellensége nem támadott volna.

A béke, a hon, a közjóllét barátai, a vallás a nemzetiség emberei is tétováztak, a serkentő szózatok a fényes ígéretek, a diadalt ígérő tömeges csapatok mindannyi súly gyanánt tűntek fel a sokoldalúlag meghányt, de többször kényként magyarázott kérdések mérlegében; a pártfő villongó neve, az említett hatalmas király, az ígért segélycsapatok ezreket hangolának fel, ezreket hangoltak, sújtottak le.

A diadalmak embere, Esterházy Miklós már ekkor az 50 évet is jól túl haladta, győzni tanult hadai rég nyugalomra keltek, s a fegyverek, melyek annyiszor s oly diadalmasan villogtak az édes hon jólléteért, tán már meg is rozsdásodtak hüvelyeikben. E gondolatra sok jó honfi fájdalomba merült, de volt szinte sok, kikben épp e tudat villanyozá fel a remény táplálta lelkületet.

A véres kard ki lőn tehát vonva, pártos csapatok kalandoztak fel s alá, fennen hirdetve Rákóczynak dicsőségét, diadalmait. — Miklós gyászban volt, most már második nejét is elvesztette, egyedüli s megnyugtató reménye volt a hon fel virágozható jólléte, s nagy nevének örököse, családa; ha a múltakon merengett, ez utolsóban talála megnyugvást, ha a jövőbe tekintett, minden érzelme az elsőhez tapadt, mi örök éber lelkét a jelennel foglalkoztatá, az Rákóczy nagyszerű merénye vala. A minden szép nemes és jóban intő példaúl szolgáló magasztos férfiú, a polgári erény és hadi dicsőségkoszorúzta bajnok míg a nyugalom ölében tán a legvirágzóbb jövőt álmodá: most a legszomorítóbb valóra ébrede; a dolgok gyakran változó kimenettel, de 1643-ig nagyrészt Rákóczy dicsőítésén érlődtek, megveretett ugyan néha, de legtöbbször ő diadalmaskodott.

*

Látván Ferdinand a megkövült makacsságot, s látván a Rákóczy-féle eszméket mételyként terjedni, miután szép módjával sehogy sem boldogulhatott: ő is a dolog végét ragadta meg. Csatára szólít azonnal 20,000 jól begyakorolt fegyverest, ezeknek élére fővezérül Bucheimot, a válogatott vitézek élére pedig vezérül Miklóst rendelé.

Midőn e rendeletek életbe léptettek: Rákóczy Fülek alatt fáradozott, s félvén a közelgő vihartól, hogy a két bizonytalan közül az érdekesebbet a jobbat biztosítsa: Füleket elhagyja, s nagyobb koncát megmentendő azonnal Kassára siet; Bucheim nyomban követi, csatára készteti, s hívei közül több mint 2,000-et felkoncolván, ozman társaival egyetemben futásnak indítja. Stahl más oldalon rohanta meg, s szinte nem kis veszteséget okozott hadaiban, mire a Török csakhamar elcsügged, s Rákóczyt hűtlenül elhagyja; de nem riadt el Rákóczy, ki ezalatt Kassára jutott, azt biztosította, s azonnal Sárospataknak tartott; tartván azonban a bekövetkezhető rosszabbtól, meghunyászkodott, s az ország nádorától két napi fegyvernyugvást és szabad átbocsátatást kért; ezt ugyan megnyerte, de amaz megtagadtatván, Miklós azonnal Kassa alá siet, azt bekerítend, ostrom alá veszi, de ez egyszer nem koronázta siker merész vállalatát: az erő- és élethiány, s a minden vállalattal makacsul dacoló mostoha idő az említett vállalatot folytatni nem engedvén, kénytelen lőn a különben elég vitéz harcosokat haza bocsátani.

Eljött tehát a tél, s a téreket, melyeket a féktelen emberi kedély saját társai vérével fertőztete be, hideg leplével eltakarta; a villogó fegyverek, melyek annyi ártatlan keblen hatottak keresztül, hüvelybe rejtettek; a harcosok pedig, kik elkapatva a dics mámorától, küzdelem közepett vérrokonikat sem kímélék meg, pihenni mentek, aludni, álmodni a véres múltról, a reménydús jövőről.

*

Ferdinand és Rákóczy közt béke köttetett; reá a hadverő Miklós is nem sokára békét kötött az élet küzdelmeivel.

Az évek utaira nehezedtek, agg kora visszavonta minden vállalattól; azonban minél alantabb hordá az érdem koszorúzta főt: híre, neve és dicsősége Európa szerte annál inkább felvirult. A sors gyakran legnagyobbainknak is, s pedig sokban tagadja meg a tiszta öntudatnak is édes gyümölcsét.

Eszterházy Miklós is mielőtt a béke pálmaágát kezébe ragadhatta volna: élte 63-ik évében september l-ikén jobb létre szenderült 1645-ben.

Benne a vallás, haza, király és emberiség legragyogóbb gyöngye homályosodott el — egy időre, s tán azért — hogy utódaiban annál derültebb fényben tündököljék vissza; nem volt ember, nem volt honfi, ki a nagy férfiú halálát meg ne könnyezte volna; mi örvendjünk,hogy elődeink közt ily jeles férfiakkal ajándékozott meg minket az ég, s rajta legyünk, hogy a serdülő utódok soha ne feledjék őket.

Labanc portrék — Erdődi báró Pálffy Miklós, a „győri hős”

Jedlicska Pál*)

ERDŐDI BÁRÓ PÁLFFY MIKLÓS.**)

Jelige: »A derék nem fél az idők mohától,
A koporsóból kitör és eget kér,
S érdemét a jók, nemesek s jövendő
Századok áldják.«

Berzsenyi D.

(Kitüntetett pályamunka.)

Hazánk múltjában sok oly jeles férfiú tündökölt, kiknek emlékét az utókor buzdító példájára állandó s megdönthetlen szobrokkal rég meg kellett volna örökítenünk. Sajnos, hogy annyi balszerencse s annyi viszály között, nem róhattuk le hálánknak ez adóját, s az utónemzedék csak azáltal tesz eleget hálaérzete sugallatának, hogy dicső őseinek századokra kiható nagy tetteit, — véső helyett — Klió lapjain — örökíti meg.

Ezen jeleseink között fényesen magaslik ki erdődi báró Pálffy Miklósnak alakja, kinek fehér márvány szobra ott áll a pozsonyi főegyház szentélyében, kiről Horváth Mihály túlzás nélkül írhatta, hogy »a magyar vitézségnek e korban legjelesebb kép­viselője volt.« Róla bízvást elmondhatjuk: »Exegit monumentum aere perennius.«

Én — az e helyütt rendelkezésemre álló szűk kereten belül, — igyekezni fogok Pálffy Miklós nemes jellemének azon vonásait emelni ki, melyek őt valóban naggyá tevék, mely voná­sok főleg: Pálffy Miklós vallásossága, bajnoki s vitéz hadi műkö­dése, önzetlen hazaszeretete, műveltség s nagylelkű emberbaráti érzetében lelik kútforrásukat. E jellemvonások kitüntetésekor főleg Pálffy Miklós hiteles kortársainak ítéletére fogok támaszkodni.

Pálffy Miklós — Pálffy Péter és Dersffy Zsófia fia, született 1552. december 4. — Ifjú korában Miksa és Rudolf udvarában tartózkodott. — 1580. dec. 23. Pozsony vármegye ispánjává neveztetett ki. 1581. ápril 24. fivéreivel együtt báróvá, 1581. dec. 9. kir. főajtónállómesterré, 1582. május 25. cs. kir. belső tanácsossá, 1584. sept. 20. Komárom-megye főispánjává, 1584. okt. 22. Komárom vára főkapitányává, 1595. évben a dunáninneni részek országos kapitányává neveztetett ki.

Jelentékeny részt vett az Erdélyre vonatkozó »Tractatus Transylvaniae« című törvénycikk létesítésében.

26 ízben küzdött a törökök ellen. Hadi vitézségét fennen hirdetik Győr, Fülek, Nógrád, Drégely, Keresztes, Palánka, Esztergom, Buda és Belgrád.

Az irigy halál — férfikorának teljében ragadta el őt a magyar hazától 1600. április 23-án Vöröskőn.

Caspar Meneller: Pálffy Miklós síremlékszobra, 1602 körül
Pozsony, dóm

I.

Ezen rövid életrajzi adatok előrebocsátása után legelőször vegyük szemügyre Pálffy Miklósnak vallásos érzületét. Ezt azért említjük első helyen, minthogy a szó valódi értelmében vett nagy férfiakat, mindenkor vallásos meggyőződés hatotta át; s Pálffy jellemének alapvonása a vallásos érzület, ez szolgált tápul egyéb erényeinek is. Igen, egész lélektani biztossággal ragaszkodunk azon állításhoz, hogy Pálffyt önfeláldozó hadi működésében egye­dül vallásossága s hazájának szeretete lelkesítette.

Vallásos buzgalma következtében őt a római pápák bre­véikkel tisztelték meg. XIII. Gergely pápa 1584. sept 29. brevéjében azt írta: »Többször írtak nekünk úgy előbbi valamint jelenlegi nuntiusaink .... a katholicus vallás védelme érdekében kifejlett kitűnő működésedről, ... hihetetlenül örvendünk s azt akarjuk, hogy levelünkből megértsed, miként a te erényedet, a legtekintélyesebb férfiak dicsőítik, s mi fölöttébb sokra becsüljük.«

VIII. Kelemen pápa 1595. jun. 15. brevéjében ekként emeli ki Pálffynak vallásos érzületét: »Arról értesülünk, hogy sok azon ékesség, mellyel téged Isten, minden jónak kútforrása felruházott, de a mi téged különösen dicséretre és szeretetreméltóvá tesz: az a te különös buzgalmad a kath. vallás terjesztése körül, s kitűnő lelkesedésed az isteni tisztelet iránt.«

A pápai nuntius s egyúttal vercellei püspök 1584. nov. a pápa megbízásából tudósítja Pálffyt, hogy a pápa kiválóan örül Pálffynak a vallás terjesztése körül tanúsított buzgalmának; ugyanez megígérte Pálffynak, hogy »a kath. egyház iránti lángoló lelkesedésben« kész őt támogatni.

Pálffy hitéhez ragaszkodó érzelmét az uralkodó ház is ismerte. Csakis e tudatnak tulajdonítható: hogy II. Rudolf 1600. febr. 24. levelében szívére kötötte Pálffynak, hogy a legközelebbi országgyűlésen, — a thúróczi prépostság ügyét — a jezsuiták érdekében védelmezze.

Ernő főherceg is buzgó katolikusnak ismerte őt, minthogy Radecz István kir. helytartóhoz 1586. jan. 12. intézett levelében azt írta, hogy »az érsek-újvári kapitány kineveztetésénél mindenesetre gondja lesz, hogy az katholicus legyen, s amennyire tőle függ, Pálffy Miklóst fogja ajánlani, ki érdemekkel ékeskedik.«

Pálffy Miklós tettleg is nyilvánítá vallásos lelkületét, midőn az isteni tisztelet emelésére áldozatokat hozott 1583. october 13. — a leendő csesztei plébánossal, — ennek teendői s leendő fizetése iránt szerződést kötött, melyben kötelezte magát, hogy a plébános eltartásához évenkint 50 fr. 20 akó borral, 10 akó sörrel s a szükséges fával fog hozzájárulni. A plébánost pedig kötelezte, hogy — Vöröskőn való tartózkodása alatt — neki naponkint misézzen, míg Pálffy egy udvari káplánra szert teend.

Pálffy Miklós egyházának ájtatos szokásait is tiszteletben tartotta; erről nejének egy levele tanúskodik, melyben 1583. sept.11. örömét fejezi ki afölött, hogy férje az egyházi búcsút oly jól elvégezte.

II.

Méltányolnunk kell Pálffynak katonai s hadvezéri működését, mely alkalommal neme gyedül a hazaszeretete s királya iránti hűségében gyökerező személyes bátorságot, s katonai vitézséget, nem csupán jól tervezett s ügyesen foganatosított hadi műveleteit, hanem azon viszonylatokat s körülményeket is kell mérlegelnünk, melyek között Pálffy hazájának védelmi szolgálatokat tőn. — Kiválólag tekintetbe veendő, hogy a hatósága alatt álló különböző nemzetiségű zsoldos katonaság, mely majd határidőn túl, majd pedig hiányosan nyerte fizetését a folyton pénzszükségben szenvedő hadi császári pénztárból — Pálffy, dacára kipróbált hadvezéri képzettségének, s fényes győzelmeinek, mindig kénytelen volt a bécsi főhaditanács utasításaihoz alkalmazkodni, s magát a hadakozási tudományra nézve gyakran hátrább álló németeknek alárendelni. — Meg kell jegyeznünk, hogy Pálffy hazaszeretetét néha ezen katonai rendszabályok fölé helyezte s az utasítások bevárása nélkül intézte támadásait a törökök ellen, mi fölött Ernő főherceg 1589. oct. 3. rosszallólag is nyilatkozott, s meghagyta neki, hogy ezentúl az ellenség elleni támadásaiban csak az általa megállapított rendeletek szerint járjon el. Mi több, Ernő főherceg Pálffy ellen, — a bakabányai s kokkerni ütközet következtében vizsgálatot is rendelt el, — mi ellen Pálffy önérzetesen s erélyesen óvást is tett. Ernő főherceg ennek folytán 1590. máj. 26. kelt levelében iparkodott megnyugtatni Pálffyt, s — a vizsgálatnak sértő jellegét leplezgetni akarván, — arra hivatkozott, hogy ilyetén vizsgálatok Zrínyi gróf s Kielmann komáromi főkapitány ellen is foganatba vétettek.

Pálffynak hadi működését, mint említők, kiváltképp az akkori zilált kincstári viszonyok, s a katonaság szűkölködése nehezítették meg. — Számos oklevél maradt fenn a Pálffy-levéltárban, melyből kitűnik, hogy Pálffy Miklós, gyakran csak személyes tekintélye s befolyásával, sőt saját anyagi áldozataival tarthatta együtt a fizetetlen zsoldos katonaságot.

Midőn e két hathatós eszköznek is fogytán vala — nem átallott egészen Prágába, a király színe elé személyesen elmenni, hogy ott a fizetést sürgesse. Pálffy Miklós — az 1590-es években Ujvárott a hadügy előnyére saját költségén száz lovat tartott el, mely áldozatáért Mátyás főherceg neki 1591. mart. 22. köszönetet is szavazott.

Pálffy Miklós jóllehet tudta, hogy a kincstár lassan szokta tartozását kifizetni, harmincezer tallérnyi kölcsönnel járult a katonaság fizetéséhez, amiért csak későbben és sok kellemetlenség után nyert kárpótlást.

Hogy Pálffy a katonaság zsoldja érdekében serényen közbenjárt, bizonyítják Mátyás főhercegnek 1590. april 2. s oct. 2. hozzá intézett megnyugtató levelei, hol kéri őt, hogy a katonaságot nyugalomra és türelemre intse.

Pálffy, Ernő főhercegnek 1586. febr. 6. kelt levele szerint a komáromi katonaság zsoldjának kifizetésére 16 ezer rajn. forintot adott kölcsön a kincstárnak.

Mátyás főherceg dicsérőleg nyilatkozott Pálffynak a korponai katonaság eltartására adott előlegéről.

Pálffynak ezen a hadügyre szentelt adakozásai s kölcsönei, úgy látszik zavarólag hatottak pénzbeli viszonyaira, minthogy 1588. évben ipjához Fugger Márkhoz segélyért fordult. Fugger tagadólag válaszolván Pálffy kértére, levelében ezeket írja: »Nem találni könnyen embert, ki ily viszonyok között kész lenne szolgálni. Lehetne ugyan szolgálni, ha azért fizetést is nyerne az ember.«

Pálffy látván, hogy a katonaság fizetésére nézve tett sürgetései célhoz nem vezetnek, már 1589. évben szándékozott Prágába menni a királyhoz. 1591. évben ismét Prágába kart indulni, miről őt Ernő főherceg 1581. aug. 6. kelt levelében lebeszélni igyekezvén, azt adá tudtára, hogy ez érdekben külön postát menesztett Prágába.

Pálffy ezen szándékát 1593. év nyarán valósította. Mátyás főherceg ez alkalommal a királyhoz egy levelet intézett, melyben kifejezte: »miként katonaság egész reményét Pálffyba helyezi s hogy ha Pálffy most minden pénzsegély nélkül tér vissza, semmi kilátás sincs a katonaságnak visszatartására, sőt magának Pálffynak is le kellene lépnie jelenlegi állásáról, mert — jóllehet Pálffy hűsége s nemes vonzalmától indíttatva, — saját kárával és saját költségén tartotta is el a hatósága alatt levő kapitányságnak lovait, ez áldozatot továbbra meghozni nem lesz képes.« Mátyás egyúttal arra is kéri a királyt, térítené meg Pálffynak a 400 lóra kiadott költségét, mert fölötte sajnálná, ha oly szép és begyakorlott lovasságnak, — minő Pálffy vezetése alatt állt, — szét kellene mennie. Mátyás ehhez hasonló lovasságot sehol sem látott. Mátyás odanyilatkozván, hogy Pálffy, mint főkapitány s hadvezér ellen, semmi kifogást nem lehet tenni, kéri a királyt, hogy tekintve Pálffynak a hadsereg fenntartására nagylelkűen nyújtott segélyt, adjon neki nehány hónapra fizetést.

Ezen mostoha hadügyi viszonyok, s Pálffynak ebből eredő aggodalma, oly annyira hatottak Pálffy kedélyére, hogy ő többször le akart mondani katonai szolgálatáról.

E szándékának már 1588. évben akadunk nyomára, midőn őt ipja intette, hogy a király kegyének elvesztése nélkül komáromi állását el nem hagyhatja. — Lemondási szándoka többször föléledt, ettől azonban királyának kívánságára s hazaszeretetétől indíttatva mindannyiszor elállt. Mátyás főherceg 1591. május 5. kelt levelében értesíti Pálffyt, hogy a király a főkapitányságról való lemondását el nem fogadta s reményét fejezi ki, hogy e méltóságról, mely reá különös megtiszteltetésképp ruháztatott, nem fog leköszönni. Mátyás e levélben egyszersmind megelégedését fejezi ki Pálffynak, a határok megerősítésére tett intézkedései fölött, s felhívja, adna neki tanácsot, mint lehetne a törökön bosszút állni.

Rudolf király 1594. nov. 25. Pálffyhoz intézett levelében ismételten visszautasította leköszönő kérelmét, egyúttal kifejezvén: »hogy most van legnagyobb szüksége reá s elvárja, hogy valamint eddig semmi veszélytől vissza nem riadt, és semmi fáradságot sem kímélt a király javára, úgy ezt ezentúl sem fogja elmulasztani, és pedig annyival is inkább, minthogy jobb hadi készlet áll most rendelkezésére s ez esetben csak hozzá van bizalma s ezzel mást meg nem bízhat.« Rudolf egyszersmind mentegetődzik, hogy Pálffy iránti kötelezettségét eddig le nem róhatta, »minek oka leginkább a jelen háborús viszonyokban rejlik.«

Bízvást mondhatni, hogy Pálffy egész életén át nagylelkű s vitéz gyámola volt a honvédelemnek a törökök ellenében, s hogy a király e tekintetben mindig bizton számított. Ez állításunkat kétségen felül helyezi Gaizkoffel Zachariás csász. élelmezési főtisztnek egy 1599. mart. 17. kelt levele, hol említésbe hozza, hogy »a király igen dicsérőleg nyilatkozott Pálffynak a hadsereg élelmezése körül kifejtett gondoskodásáról, s egyszersmind kijelentette, hogy ez irányban fölülmúlta a német s magyar urakat,a mit a király tanácsosai is elismertek.«

Tudvalevő dolog, hogy Pálffy a kir. kincstárért 40 ezer frtnyi összegig kezességet vállalt Illésházy Istvánnál, amiért Pálffynak nem csekély kellemetlenségei voltak, minthogy Illésházy tőle követelte a kölcsönt. Mátyás főherceg ez ügyben 1599. oct. 2. megnyugtató sorokat intézvén Pálffyhoz, kijelenti, hogy fölhívta Illésházyt, miképp Pálffyt e kölcsön tárgyában ne intse.

Mátyás főherceg 1597. oct. 6. köszönetet szavazván Pálffynak, hogy a katonaságot rábírta a csekély zsold elfogadására, őket megnyugtatta, örömét fejezi ki a fölött, hogy az esztergomi német s vallon katonáknak pénzelőleget adott.

1599. évben ismét megfordult Prágában, s a királynak 20 ezer forintnyi kölcsönt ígért a hadi kiadásokra. Fentebbi állításunkat igazolja a többi között Mátyás főhercegnek Pálffyhoz 1599. mart. 17. intézett azon levele, hol a király nevében kéri Pálffyt, hogy »a közjó körül eddig tettleg tanúsított jószívűsége s buzgalmához képest 30—40 ezer tallért gyűjtsön össze, a legközelebb megindítandó háború céljaira.«

II. Rudolf ebbeli bizalmának Pálffy mindig igyekezett eleget tenni. II. Rudolf 1599. mart. 24. levelében megelégedését fejezi ki Pálffynak azon nagy szolgálatért, melynél fogva Grailenbachi Zachariás tanácsos s élelmezési főtisztnek megkeresésére nemcsak jó s valódi gabonát szolgáltatott olcsó áron, a magyarországi élelmezési hivatal részére, hanem ezen túlra is ajánlkozott hasonló minőségűt szállítani. Rudolf említi, hogy Pálffynak ezen szolgálata kiváló előnyére vált a közjónak.

Pálffy nemcsak pénzbeli áldozatokkal és személyes tetteivel, hanem közvetítésével is iparkodott a török igát megtörni. Fennmaradt egy 1594. oct. 17. Zamojsky lengyel hadvezérhez intézett levele, melyben elérzékenyülve szeretett hazája siralmas sorsán, könyörögve esdekelt, jönne Zamojsky a magyaroknak segítségére.

Miután a haza történelem Pálffynak hősies vitézségét, melyet a csatatéren oly gyakran tanúsított, elég híven megörökítette, itt csupán azon elismerést akarjuk jelezni, melyet Pálffynak hős tettei tekintélyes kortársai előtt arattak.

Zsigmond lengyel király, 1594. oct. 28. levelével Serzala Jeromos biztosát küldvén Pálffyhoz, ezt arra kéri, hogy Serzalával bizalmasan közölje a török s tatár hadak terveit s a császári sereg működését. Zsigmond e levélben Pálffynak dicsőségét halhatatlannak nevezi.

Mátyás főherceg 1593. nov. 6. levelében elismerését fejezi ki Pálffynak. hogy az ő s más vezéreknek serény s eszélyes közreműködése által sikerült a budai pasát megverni s hogy az ellenség seregéből 6—7 ezer maradt a csatatéren. Pálffynak magaviseletét lovagiasnak s vitéznek nevezi, s dicséri, hogy jó példával ment elől.

Aldobrandini János hadvezér 1595. aug. 3. kelt levelében kiváló tisztelettel viseltetik Pálffy vitézsége és katonai tekintélye iránt.

Medicis Ferdinánd 1594. jul. 8., 1594. s május 6. kelt leveleiben Pálffy érdemei s vitézségének legmelegebb elismerését nyilvánítván, említi, hogy meghagyta János testvérének, miszerint ezen érzelmeit személyesen tolmácsolja.

Mátyás főherceg Pálffyhoz 1595. jul. 26. levelében meleg köszönetet mond azon szerencsés győzelemért, melyet Kokkern elfoglalásánál aratott, melynél »lovagiasan s ostromolva«, sok ellenséget levert s vízbe fullasztott s ekképp »hűsége s vitézségének« új bizonyságát adta.

Pálffynak hadvezéri koronájába a győzelem tűzte e legbecsesebb drágakövet. Ezen 1598. mart. 28. kivívott diadal alkalmából a legkiválóbb férfiak intéztek hozzá üdvözlő és üdvkívánó iratokat.

Maga II. Rudolf 1598. april 4. elismerő iratot küldött Pálffyhoz, melyben kiváló örömét fejezi ki a fölött hogy Pálffy Győrnél híven s hősiesen viselte magát.

Medicis János ez alkalomból írt szerencse kívánatában oda nyilatkozik, hogy Győr megvételénél Pálffynak van legtöbb érdeme, úgy haditervei, mint személyes részvétele által.

Punsch magas állású tisztviselő, 1598. april 4. levelében azt írja Pálffynak. hogy győri győzelme által az egész világon ismeretessé lett. Punsch jelenti, hogy e győzelem alkalmából Prágában april 5. »Te Deum« fog tartatni.

Pálffyt ezen győzelme következtében tisztelte meg az utókor a »győri hős« melléknévvel és méltán, mert Győr visszafoglalásánál oly hősi bátorságot s önfeláldozó hazaszeretetet tanúsított, hogy őt méltán sorozhatjuk a hős Hunyadiak és Zrínyiek mellé.

Midőn e szerencsés győzelem után Pálffynak Győr bevevésekor ott volt bajnoktársa, Schwarzenberg Adolf, a királytól elismerd s jutalomképp 100 ezer aranyat s Hustopecs várost s uradalmat Morvaországban nyerte s Pálffy is felhívatott, hogy adná elő mit kíván jutalmul, azt adá válaszul: »hogy amit tett, azzal édes hazájának tartozott s ezért semmit sem fogad el.«

Pálffynak vitézségét úgy a külföld, mint a haza is méltányolta. Győri győzelme után az osztrák rendek megtisztelték egy művészi arany díszserleggel, mely 830 db aranyat nyom. E serleg mai napig örökségét képezi a Pálffy család hercegi ágának.

Magyarország rendei pedig fényes elismerést és hálát tanúsítottak akkor, midőn az 1599. 48. §-ban röviden megörökítvén Pálffy erényeit s bajnoki vitézségét, a királyt egyhangúlag, önszántukból arra kérték, hogy Pálffynak a »grófi« méltóságot adományozza. A rendek ezen kérelmüknél egyszersmind azt is hangsúlyozták, hogy az országgyűlés először fordul a királyhoz hasonló kérelemmel.

Pálffy kipróbált hazafiságának s vitézségének tulajdonítandó azon ritka bizalom és tisztelet, mellyel őt az udvar megajándékozta; s minővel ezen időben alig dicsekedhetett valaki.

Mátyás főherceg 1597. nov. 15. levelében említvén, hogy a királytól felszólítatott: nem lenne-e hajlandó az erdélyi fejedelemmel egyezkedni; s a fejedelemséget elfogadni, — e fontos ügyben tanácsot kér Pálffytól, ki iránt a rendek között kiváló bizalommal viseltetik.

Mátyás megbízván Pálffyt egy fontos, Illésházy István és Sándorfi Miklóssal elintézendő pénzüggyel, azt írja: hogy különös bizalommal levén iránta, ezt másra nem bízhatja.

Miksa Pálffy esketésére Augsburgba az uralkodóház képviselőjéül egy követet küldött.

Mátyás többször idézte volt Pálffyt magához, hogy vele fontos ügyekben értekezzék.

Ernő főherceg 1587. april 9. kérdi Pálffyt, kit vélne legalkalmasabbnak a kalocsai bíbornok elhunytával megürült helytartói állásra.

II. Rudolf — e bizalomnak és tiszteletnek — különösen az által is adott kifejezést, hogy Pálffy halála után özvegyéhez külön követet küldött volt részvétirattal.

III.

Pálffy Miklósról bízvást mondhatjuk, hogy kora műveltségének magaslatán állt, s e tekintetben rangtársai között szintén kiváló helyet foglalt el.

Ezen állításunkat kétségen fölül helyezi Pálffynak neveltetése, melyet ő jobbadán a királyi udvarban nyert. Erről maga II. Rudolf 1599. april 24. kelt okmányával tanúskodik, melynek elején említi, hogy Pálffy Miklós ifjúságától fogva számos éven át a kir. udvarnál tartózkodott, s a királyt több útjában kísérte.

Mint a király kíséretének tagja, beutazta Németországot, Belgiumot, Francia-, Spanyol- s Görögországot. Ezt igazolják II. Rudolf 1581. april 24. kelt okmányának azon szavai is, hogy: »Pálffy Miklós úgy Spanyolországban, mint más külországokban folytonosan Rudolf oldala mellett volt és sok hű szolgálatot tett neki«.

Nyilvánvaló, hogy Pálffy ezen utazások közben s az udvarral való folytonos közlekedés által kiváló műveltségre tett szert. Ifjúkora ezen szerencsés viszonyainak köszönheté jártasságát különböző nyelvekben.

A hozzá intézett levelekből kiviláglik, hogy ő birtokában volt az olasz, spanyol s francia nyelveknek, melyeken több főúr intézett hozzá leveleket.

Pálffy műveltségére nem csekély fényt vet azon nemes s áldozatkész érdeklődés, melyet ő a művelődés, de különösen az ifjúság oktatása iránt ápolt.

A vercellei püspök s pápai nuntius leveleiből meggyőződhetünk arról, hogy Pálffy a nagy-szombati jezsuiták collegiumához s ekképp közvetve az ifjúság művelődéséhez, tetemes áldozatokkal járult. Az apostoli nuntius egy 1584. évben kelt levelében ígéri Pálffynak, hogy a nevezett collegium létesítése érdekében, minden módon hatni fog a magyar püspökre, melyre őt különösen Pálffynak ösztönzése sarkalja.

A nuntius egy másik levélben kérdi Pálffytól, mit akar a collegium épületére s mit annak örök alapítványaképp adományozni? Ezen levélből kitűnik, hogy e collegium ügyében Pálffy már is értekezett az egri s pécsi püspökökkel, s hogy ő fáradozott legtöbbet ennek érdekében.

A pápai nuntius egy harmadik, 1584. évben k. levelében, szívélyesen megköszöni Pálffynak az említett kollégium épületére s alapítványára adományozott igen jelentékeny (admodum egregium) összeget, melynek példája után indulva az ország főpapsága könnyen fogja a kollégiumot életbe léptethetni. A nuntius határozottan kiemeli, hogy Pálffy vetette meg alapját e collegiumnak.

Pálffynak az ifjúság művelődése iránt táplált buzgólkodást bizonyítja Carrillo Alfonz jezsuitának, 1600. jan. 3. hozzá intézett levele is, hol választ ád Pálffynak azon kérdésére: miképp volna létesíthető Sellyén egy alapítvány tétele több tanuló nevelésére s oktatására.

Ezen levélből kitűnik, hogy Pálffy 12 növendékre szándékozott alapítványt tenni. Carrillo szerint Pálffy van majd arra hívatva, hogy állapítsa meg a növendékek fölvételének föltételeit.

Pálffy Miklós jobbágyainak művelődését is szívén hordta, miről tanúságot tesz II. Rudolf királynak egy 1593. aug. 2. kelt okmánya, hol említi, hogy Pálffy Csesztén egy iskolát alapított s építetett.

Művelődési buzgalma még a külföldre is kiterjedt. János Miklós jezsuita 1588. jan. 17. levelében kéri Pálffyt, hogy a Sz.-Jakabról nevezett apácák zárdájában levő egyik leánynak neveltetéséhez mint eddigelé, ezentúl is szíveskedjék kegyadományával járulni, s az intézetet eddig tanúsított nagylelkűségéhez képest továbbra is istápolni.

E helyen érdekes adatképp fel kell hoznunk, hogy Pálffy a gazdaság terén is nem csekély lendületet adott a haladásra, nemes lovak tenyésztése által. Neki magának is volt ménese, melyről Fugger Márk már 1582. évben tesz említést.

A nemes fajú lovakat különösen jól ismerte, s számos főúr ha vásárolni akart, hozzá fordult. 1586. május 24. Fugger Márk kéri őt, szerezne jó két kocsilovat Vilmos bajor herceg részére, ki ezeket az urbinói hercegnek szándékozik adni ajándékba. Hasonló kéréssel járul hozzá 1596. mártius 6. a mantuai herceg, Ferdinánd osztrák főherceg a jegyese részérem Pálffy által vásárolta nemes lovakat, s a vételre nézve teljesen megbízott Pálffy választásában.

A levelekből gyanítani lehet, hogy Pálffy ménesében leginkább török lovak neveltettek.

IV.

E jellemvázlatnál végül néhány sort szentelünk Pálffy emberbaráti szeretetének megvilágítására.

Itt első tekintet alá esik családja iránti gyöngéd szeretete. Nejéhez, Fugger Máriához, odaadó szeretettel viseltetett, melyről ennek levelei eléggé tanúskodnak. — E szeretetét egy ízben drága ajándékokkal nyilvánítá, melyekről Pálffyné anyja: Fugger-Eberstein Sibilla azt írja: »hogy ezek nagy értékűek s hogy ezekre Mária még nem tett érdemeket.. « Ugyanezen Fugger-nének több leveléből valódi rokonszeretet sugárzik ki Pálffy iránt. — Az egyikben említi, hogy forró vágya halála előtt Pálffy t látni, egy másikban írja, hogyha nem szeretné őt annyira, nem írt volna sajátkezű levelet.

Pálffyné 1584. febr. 23. levelében panaszkodik, hogy nagyon érzi Pálffynak távollétét. — Egy századnak tűnik fel — úgymond — hogy nem látta. 1584. nyarán pedig azt írja, hogy gyakran imádkozik férjének jólléteért és szerencsés visszaérkezéseért.

Ésszerűleg biztonsággal következtethetünk, hogy nejének ilyen gyöngéd szeretete, — csakis a viszonylagos szeretetnek lehetett kifolyása.

Pálffy ezt — számos bizonyítékon kívül — kiválólag az által tanúsította, hogy 1584. évben — midőn országos ügyekben Prágában tartózkodott, — neje betegségének hírül vétele után azonnal hazautazott.

Emberbaráti nemes érzületét még mainap is fennen hírdeti a csesztei szegények háza, melyet 1593. évben alapított volt. II. Rudolf 1593. aug. 2. kelt oklevelében megengedi Pálffynak, hogy e szegények házának fenntartására, — az általa nem rég újonnan alapított illetőleg benépesített — Sz.-István, Sz.-János és Sz.-Joachim falva községeknek kilencedét, hegyi jogát s tizedét fordíttassa. A szegény jobbágyság iránti jó hajlamáról maga Méhemet bég, az esztergomi szanzsákság főhelytartója is 1589. oct. 17. levelében dicsérőleg nyilatkozik s lelkesedésében azt írja: hogy midőn az isnahák s agák tudomást vettek Pálffynak a jobbágyok jólléte iránt tanúsított gondoskodásáról, örömükben mindannyian talpra állának.

Pálffy barátjai iránt nagylelkű és szolgálatkész volt. — Erre mutatnak a következő adatok. Fugger Márk — 1582. nov. 3. megköszöni Pálffynak az ajándékba küldött szürke török lovat.

Fugger György 1586. nov. 4. levelében említi, hogy Pálffy iránta jótevő s barátságos indulatot tanúsított.

Punsch magas állású tisztviselő, 1586. febr. 9. levében megköszöni Pálffynak azon sok s értékes ajándékot, melyeket tőle több éven át nyert, Punsch azt írja, hogy el kell pirulnia, mivel ezen ajándékokat nem viszonozhatja, s ezeket meg sem érdemelte. Ugyancsak ő azt írja egy más levelében, hogy Pálffynál nincs jobb barátja, s hogy kész érte bármily áldozatot hozni, ami ennek csak élvezetet szerezhetne.

Praun Erazmus 1585. jul. 11. levelében, Pálffyt barátjának nevezvén, azt írja, hogy nemcsak vagyonát, hanem életét is nyugodtan bízná reá.

Forgách Zsigmond, 1592. oct, 13. levelében Pálffynak azt írja, hogy: »őt épp úgy becsüli, mint édes atyját sok vele való jó tettéért, s kiben bízott is és bízik, mint erős gyámolában.«

Gaizkofler 1598. máj. 31. köszönetet mond Pálffynak két ajándékozott lóért.

Az egri püspök 1582. nov. 26. levelében Pálffy iránt különös bizalmát fejezvén ki, azt írja: hogy neki a király udvarában, Pálffyn s Dietrichsteinon kívül nincs más bizalmas embere.

A veszprémi püspök 1586. jul. 29. köszönetet szavazván Pálffynak jóakaratáért s azon szívélyes vendégszeretetért, melyben őt részesítette, kéri őt, hogy látogassa meg Szt.-Márton várában.

Foscharini Péter 1586. aug. 19. levelében rokonaival együtt (u. m. Strossi, Dandoli, Contarini, Barbarigi) hálásan emlékezik meg Pálffynak szívélyességéről s jó indulatáról, melyet irántuk tanúsított. Pálffyt meghívják Velencébe.

Pálffy barátjai iránt különös gyöngédséggel viseltetett, mint azt b. Borovszky Kristóf, 1582. sept, 24. levelében szépen kifejti, kérvén Pálffyt, fogadná el tőle a tartozásáról szóló kötvényt, s figyelmeztetvén őt, miként jóságát s udvariasságát ne tágítsa olyannyira, hogy ezzel megvonja barátjaitól az alkalmat, hogy ezek az iránta való kötelezettségeiknek eleget ne tehessenek.

Midőn ezennel a győri hősnek némely jellemvonását, — jobboldalán eddig még ismeretlen okmányok nyomán — ecseteltük, azon forró óhajunknak adunk kifejezést: vajha az ég sok oly hőssel s honfival áldaná meg hazánkat, minő b. Pálffy Miklós volt!



*) római katolikus plébános, kanonok, helytörténész (1844-1917)
**) Később gróf. Az írás eredetileg megjelent: Báró Pálffy Miklós jellemrajza, Bpest, 1882. (K. ny. a Századokból).

Magyar konzervatívok — Hám János

A káptalan levele IX. Pius pápához

Szentséges Atya! Nem fojthatjuk el könnyeinket, midőn a mi székesegyházunk legéberebb főpásztorának, egyházmegyénk atyjának, nagyméltóságú, méltóságos és főtisztelendő Hám János úrnak, Isten irgalma– és az apostoli szentszék kegyelméből szatmári püspöknek, a Boldogságos Szűz Mária, Szent István Magyarország első királyának Szent Jobbjáról nevezett apátnak, ő császári királyi apostoli Felsége valóságos belső titkos tanácsosának legközelebb múlt évi december 30-án éjjel fél egy órakor tüdőszélhűdés következtében történt gyászos haláláról szóló legalázatosabb jelentésünket Szentséges lábaihoz letenni sietünk. …

Hosszadalmas lenne kitűnő erényeit, melyekkel Isten egyházában tündöklött, megszámlálhatatlan jótéteményeit, melyekkel egyházmegyéjét elhalmozá, mind elősorolni. Hogy egyikét másikát mégis fölemlítsük, követeli a hálás szív kötelme.

Tűrve és nélkülözve, bámulatos takarékossággal, mely azonban a püspöki méltóságnak, melyben tündökölt, díszére és nem kisebbítésére szolgált, oly nagy összegeket rakott félre, hogy azokból időről-időre újabb meg újabb intézményeket létesített, alapított. A várost mindjárt püspöki kormányzása kezdetén szegények intézetével ajándékozta meg; a betegek testi-lelki ápolása és gyógyítása végett az istenes sz. Jánosról nevezett irgalmasrendi szerzetet telepítette a városba, házat épített e célra és azt kellő alapítvánnyal látta el; mindkét nembeli gyerekek nevelését előmozdítandó, a fiúk számára gyermek-szemináriumot, konviktust, a leánykák, és pedig az árvák és elhagyottak számára ingyen, az előkelő és vagyonosabb szülék gyermekei számára pedig mérsékelt tan- és tartás-díj fejében nyerendő oktatás-nevelés végett a páli szent Vince szabályait követő s a szeretetről nevezett irgalmas zárdaszüzek kongregációját hozta be; számukra nagyszerű zárdaházat és ékes templomot építtetett, s e célra nagy alapítványt tett le; a székesegyházat kibővítette s fényesen megújította; a régi püspöki lak kertjében templomot és kisebb kápolnákat, vagyis az Úr Jézus Krisztus keserves kínszenvedését feltüntető stációkat, úgynevezett kálváriát állítatott fel; a temetőben szintén kápolnát sírbolttal építetett. … Javítást igénylő és romban heverő templomokat fölépített, kettőt közülök valóságos bazilikává alakított át.

… A püspöki székvárosba behozandó szerzetesek, nevezetesen Jézus társasága, szent Lázár és páli szent Vince kongregációja és szent Ferenc fiai számára részint már fölépített, részint épülőfélben levő házakat emelt és azokat saját szerzeményéből ingatlanokkal vagy tetemes alapítványokkal látta el.

Az úgynevezett egyházmegyei alapítványi pénztárt, e célra nagy összeget gyűjtvén össze, mindjárt püspöki kormányzása kezdetén megalkotá, melyből a szűkölködő megyebeli papok segélyeztetnek. …

Mennyit nem mondhatnánk még, Szentséges Atyánk! ha mint püspöknek nyilvános és mint buzgó kereszténynek magános életét ecsetelni akarnók! Isten igéjének hirdetésében fáradhatatlan vala; nem csak a főbb ünnepeken és a nagyböjti vasárnapokon legtöbbnyire ő hirdette Isten igéjét, hanem a központi klerussal felváltva sorrendben lépett ő is a szószékre. A növendékpapságot szárnyai alá fogadá saját püspöki épületében, maga gondozván és kormányozván a papnevelő intézetet. Az isteni tiszteletet oly nagy buzgósággal és épületességgel teljesíté, hogy őt a hívek széltében szent férfiúnak nevezék. Annyi gond mellett, melyet neki az egyházmegye kormányzata és intézményei okoztak, az ima áhítatának oly nagy ajándékával bírt, miszerint teljes igazsággal mondhatni, hogy lelke imádkozni és elmélkedni soha meg nem szűnt. Egész éven át hetenkint három napon szorgosan böjtölt; a negyvennapi böjtöt pedig, ritka példájára a jelen kornak, oly szigorúan tartotta meg, hogy a szent hét utolsó napjaiban már alig vőn magához eledelt; a polgári forradalom idején 1848/49. őt minden oldalról ért sérelmeket és igazságtalanságokat, továbbá nagymértékű takarékosság és önmegtagadás árán alapítványi célokra gyűjtött összes vagyonának elkobzását, a különben sohasem keresett külső tisztelet-adásnak megvonását a legnyugodtabb lélekkel viselé, hogy azt soha sem említé, se egy panaszszót miatta ki nem ejtett a száján. Az apostoli Szentszék és az uralkodó fejedelem iránt oly nagy kegyelettel viseltetett, hogy érettük külön imát mondani, úgynevezett collecta-t venni soha egy miséjében, még halála napján is, szokott áhítattal elvégzett szent mise-áldozatában sem mulasztotta el. Alázatossága és szerénysége, mely azonban legkevésbé sem veszélyezteté az ő főpapi méltóságát és tekintélyét, csodálatos vala; maga iránt mindig kemény és szigorú, mások iránt nyájas és végtelenül szelíd, mindenki iránt pedig a legjobb indulatú, közlékeny és kegyes és mint ilyen Istennek és embereknek valójában kedves vala, kinek áldásban marad emléke: azt a gyászban való általános részvét is nyilván tanusítá, mely a temetés és halotti isteni tisztelet alkalmával mindenrendű polgárok, sőt magoknak a katholicizmus elleneinek a magaviseletén is észrevehető vala, midőn az elhunytnak testi maradványai január 7-én a székesegyház sírboltjába örök nyugalomra letétettek.

*

Hám János hódoló felirata Őfelsége I. Ferenc Józsefhez

Legszentebb Császári, Királyi és Apostoli Felség,

Legkegyelmesebb Uram!

Egész életemben hitbeli vezérelvemnek tartottam a legmagasabb trón iránti hűségem alázatos kinyilvánítását és a szüntelen gondoskodást arról, hogy ezt a trónt minden gondozásom alá tartozó hívő szentül és sérthetetlenül megőrizze, védelmezze: kötelességeim első és legfontosabb részének ezt tekintettem, éppen ezért ezekben az időkben is oda irányítottam minden gondoskodásomat és törekvésemet, hogy el ne mulasszak egyetlen egy alkalmat sem, mellyel a felséges ausztriai uralkodóház iránt érzett eme odaadó ragaszkodásomnak tanújelét adhatom. Ez okból, mihelyt legszentebb felséged hősi hadserege Magyarország fővárosát folyó év elején elfoglalta és a zsarnoki párt által elzárt utat a legmagasabb trónhoz megnyitotta, ujjongó lelkem szavakban kifejezhetetlen örömével a legvitézebb hadsereg felséges vezéréhez és szent felséged helytartójához siettem, hogy alattvalói alázatomat tanúsítsam és készséges szolgálatomat felajánljam: ugyanakkor nem mulasztottam el azt sem, hogy ezt a hódolatot haladéktalanul — pásztorlevelek formájában — az egész magyar püspöki kar nevében is kifejezésre juttassam: fáradhatatlan alattvalói buzgalommal viszonzásul kiérdemeltem azt a kegyet, hogy szent felséged legmagasabb színe elé bocsájtottak, és osztályrészemül jutott az a szerencse, hogy ezen alattvalói hűségemet személyesen is kifejezésre juttassam és kinyilvánítsam. Mégsem gondolhattam, felséges császárom, hogy eme kedves és legfontosabb kötelességemnek teljesen eleget tettem, míg legmélységesebb alattvalói alázatom megvallását püspöki tisztemnek és hivatalomnak — melyet a legmagasabb trón kegyelméből méltatlanul viselek — rendeltetése értelmében a káptalan és szatmári egyházmegyém papságának nevében is kifejezésre nem juttathatom, mert amikor Isten segítségével az ország újra engedelmességre tért és a rebellisek féktelensége elfojtatott, legkevésbé kétlem, hogy az ország egyéb tisztségei is meg fogják tenni, megfontoltam, hogy nekem is legalázatosabban meg kell tennem: legszentebb felségedet térden állva kérve, hogy a hűségnek azt a legalázatosabb kinyilvánítását s a legmélyebb hódolatnak legbensőbb bevallását, melyet a káptalan és a szatmári egyházmegye nevében is legszentebb felséged lába elé helyezni készülök, kegyesen fogadni és az eléje borult hű alattvalókat királyi keggyel és könyörülettel átölelni méltóztassék. Soha sem fogunk megszűnni a hatalmas áldozatokért és fáradságért, amelyet legszentebb felséged az országért kifejtett és a béke érdekében kegyesen vállalt, hűségünk rettenthetetlen bizonyításával és fáradhatatlan törekvéssel visszavezetve a hű népet a törvényes alattvalói hűségre, magunkat hálásnak és a császári királyi kegyre és könyörületre méltóknak mutatni, és nem fogunk késlekedni a hatalmas Istent, akink kezében van a hatalom és minden ország joga, könyörögve kérni, hogy legszentebb felségednek hosszú életet adjon és hosszú, dicsőséges és nyugalmas uralmat engedélyezzen és minden igyekezetet, melyek egyedül a neki teljesen alávetett nép boldogítására törekszenek, kegyével és isteni áldásával támogatni méltóztassék.


Megmaradva a császári és királyi kegy és könyörület iránt a legmélységesebb tisztelettel és a benső hódolás legmélyebb bevallásával,

legszentebb apostoli felséged
legalázatosabb örök hűséget fogadó káplánja
Hám János
szatmári püspök

Bécs, 1849. szeptember 9.

*

— Egyéb politikai-elvi tartalmú dokumentumok —

Hám János kinevezett hercegprímás körlevele az alesperesekhez.
1849. január 12. Pest.

A magyar püspöki kar pásztorlevele.
1849. január 20. Pest.

Hám János: Mivel tartozunk fejedelmünknek?

*

— Irodalom —

A Vasárnapi Ujság portréja. 1858. 36. sz.

Irsik Ferenc: Boldog emlékű Hám János, szatmári püspök élete. [jpg] [pdf]
Pázmány Sajtó, Szatmár, 1894. *)


Dr. Scheffler János:
Hám János szatmári püspök és kinevezett prímás emlékiratai 1848/49-ből. [jpg] [pdf]
Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó, Budapest, 1928. **)
(Életrajzzal. Eredeti latin nyelven és magyar fordítással.)


Boldog emlékű Hám János szatmári püspök egyházi szentbeszédei.
I. — II. — III.
[pdf]
Pázmány Sajtó, Szatmár, 1894-1904.
Közrebocsátotta Meszlényi Gyula.

„Istenhez fordultam, naponta kérvén buzgó imámmal főleg a sz. miseáldozatban szünet nélkül a jó Istent, hogy mind édes hazámat a veszélytől óvja meg, mind engemet is úgy kegyeskedjék vezérelni, nehogy olyas valamit kövessek el, ami a király és a haza iránti kötelességeimmel és az ő szent akaratával ellenkeznék.”

Hám János (1781–1857) szatmári püspök, kinevezett hercegprímás, cs. kir. belső titkos tanácsos.

_____________________

*) Életrajzában gyakoriak az elmélkedő részek, mivel a szerző nem csak dokumentálni akart, hanem tanítani, példát mutatni is. Művének szellemiségét jól jellemzik alábbi sorai: „Az események bírálatos történelmi megírásához rendíthetetlenül szilárd, mondhatom, örök alapelvek ismerete és birtoklása kívántatik meg az íróban. (…) Aki nem az isteni törvény szellemében és sinórmértéke szerint fogja fel s ítéli meg a történt dolgokat, az emberi cselekedeteket, a történetet, az hamis történetet ad elő, bár nem kohol is. Az ilyetén történetíró veszélyben forog, hogy a jót rossznak, a rosszat pedig jónak mondja s ezzel nem csak a múlt történetét, a jelen eseményeit ferdíti el, s hamisítja meg a felfogásban, de, az élet mestere levén a történelem, a jövő történelmét is megfertőzheti.”

**) Emlékiratainak fordítója és kiadója, Dr. Scheffler János, szatmári püspök alakja, illetve életútja is nagyszerű példája annak, hogy a „labancokkal” általában összekapcsolt kompromisszumkészség — amit többnyire az elvtelenség eufemizmusa gyanánt használnak — milyen felületes nézőpont szüleménye. Ugyanis se régen, se a XX. században nem jellemezte őket a maiak által preferált „engedékenység” elviek terén. Ahogyan gróf Koháry István életét tette kockára elveikért, s az általa mélyen megvetett, felségáruló Thökölyvel való mindennemű kompromisszumot elutasított, úgy áldozta fel Scheffler János püspök is életét meggyőződéséért, s halt vértanúhalált.