Aequam memento rebus in arduis servare mentem...*

„Ha évszázados, rendkívül magas fákkal telt erdőbe jutsz, hol az egymásra boruló ágak árnyéka eltakarja az égboltot: az égbenyúló fák, a hely titokzatos magányossága és a szabad ég alatt annyira egybefonódó, annyira sűrű, csodálatos árnyék felkelti benned az isten hatalmában való hitet. És ha egy barlang mélyében üreges szikláival hegyet támaszt alá, s látod, hogy a barlangot nem emberi kéz, hanem a természet ereje vájta ki oly hatalmas üreggé, akkor lelkedet ez a barlang bizonyosfajta vallásos sejtelemmel hatja át. A nagy folyamok forrását is tiszteljük, oltárokat állítunk oda, ahol a hatalmas folyam hirtelen előtör rejtekéből. Tiszteljük a melegvízforrásokat, bizonyos tavakat pedig sejtelmes homályuk és feneketlen mélységük tesz szentté: ha egy olyan embert látsz, aki megingathatatlan a veszélyekben, aki mentes a szenvedélyektől, aki a balsorsban is derűs és a viharok közepette is nyugodt, aki az embereket felülről nézi, és az isteneket maga mellett látja, akkor nem fog el ugyanaz az áhítat? Nem jelented-e ki akkor, hogy az a lény nagyobb és emelkedettebb, semhogy hasonlónak tarthatnád ahhoz a hitvány testhez, amelyben van? Valami isteni erő szállt belé. A kiváló, önmagát mérséklő lelket, aki mindent felülről néz, s aki mindazt kineveti, amitől félünk, vagy amit mi óhajtunk, égi hatalom hajtja.”

„Miért jut sok baj osztályrészül a derék embereknek? — A derék emberrel semmi rossz nem történhetik: az ellentétek nem keverednek egymással. Mint ahogy a rengeteg folyó, a fentről aláhulló temérdek eső, a töméntelen gyógyforrás nem változtatja meg a tengervíz ízét, sőt, még csak nem is csökkenti az erejét, a derék embert a viszontagságos helyzetek özöne lélekben ugyanígy nem másítja meg: változatlan marad, s bármi történik is vele, magához hasonítja, mert erősebb minden külső körülménynél. Nem azt mondom, hogy nem érzékeli őket, hanem hogy úrrá lesz rajtuk, egyébként pedig nyugodtan és szelíden száll szembe a reá törő sorscsapásokkal. Próbatételnek fog fel minden viszontagságot. Hiszen ki az — legalábbis ha férfi, és ügyel a tisztességre —, aki nem kívánja a méltó tevékenységet, és nem kész kötelességeinek teljesítésére, még akkor is, ha azok veszéllyel járnak?”

„Demetrius, akinek Poliorcetes volt a mellékneve, elfoglalta Megarát. Megkérdezte Stilbontól, a filozófustól, hogy elvesztett-e valamit. »Nem, semmit — válaszolta —, mindenem megvan, ami az enyém.« Pedig vagyonát felprédálták, lányait elrabolta az ellenség, hazája idegen zsarnokság alá került, s a király, győztes hadseregének fegyvereseitől körülvéve, fennhéjázóan tette fel neki a kérdést. Ő azonban megfosztotta győzelmétől, és bebizonyította, hogy bár városát elfoglalták, nemcsak le nem győzték, de még csak kárt sem szenvedett. [...] A mindenfelé villogó kardok, a katonák fosztogató hordái, az eltiport város lángja, vére és hullái, az istenei fölé roskadó templomok recsegése között egy ember számára volt csak béke. [...]



Alig hiszed ugyanis, hogy ekkora lelkierő, ekkora lelki nagyság jusson egy ember osztályrészéül. Ám színre lép ő, aki elmondhatja: »Nincs okod kételkedni abban, hogy az ember, noha embernek született, túlemelkedhet az emberi dolgokon; hogy a fájdalmakat, a veszteségeket, a sérelmeket, a sebeket, a körülötte tomboló vad szenvedélyeket nyugodtan szemlélheti; hogy a megpróbáltatásokat békésen, a sikereket higgadtan viselheti, az előbbiek elől meg nem hátrálva, az utóbbiakban nem bizakodva; hogy ellentétes helyzetekben maradhat egy és ugyanaz, és vélekedhet úgy, hogy önmagán kívül semmi sem az övé, és önmagából is csak az a rész, ami nemesebb. Íme, itt vagyok én, hogy tanúbizonyságot tegyek nektek erről. A sok-sok város feldúlójának parancsára a faltörő kosok ütéseitől az erődítmények meginogtak, a föld alatti tárnák és a rejtett árkok következtében a falak leomlottak, a töltések a fellegvár csúcsával egy szintre emelkedtek; de nincs gépezet, mely a szilárd alapokon nyugvó lelket megingathatná. «"

(Részletek Lucius Annaeus Seneca műveiből)

* „Balsors ha sújt rád, lelki nyugalmadat őrizd.” (Horatius)

“I hate the fucking world” — Columbine, Virginia, Tuusula, Pécs…

Ha már Pécs… Nyilván minden kedves olvasó értesült valamilyen úton-módon a pécsi egyetemen történt lövöldözésről. Elég nagy port kavart. Itt, Magyarországon, ilyesmire eddig még nem volt példa, bár a világon összesen már kb. 60 ilyen esetet tartanak számon. Rögtön megindultak a találgatások, vajon mi állhatott a dolog hátterében, ki a felelős stb. A fórumokon mindenkit elővettek: a szülőket, a csoporttársakat, a felelőtlen pszichiátereket. Előkerült a fegyvertartási engedély szigorításának terve, a jelenlegi kormány felelőssége, az antidepresszánsok veszélyes hatása, az elkövető zsidó, majd fajgyűlölő volta, és általánosabb problémák is (kirekesztés, elidegenedés). Gere Ákosban ki közönséges gyilkost, ki kvázi-áldozatot lát, a média is hol ezt, hol azt a nézetet helyezi előtérbe. A sajtó dezinformáló hatása nagyszerűen tanulmányozható ezen az eseten keresztül is, de ezt most hagyjuk. Megpróbáltam utánaolvasni kicsit néhány dolognak, mivel halvány emlékeim szerint eddig csak a virginiai lövöldözésről szóló híradást hallottam, azt is csak azért, mert véletlenül épp a szobában tartózkodtam, amikor ment a tévé. Most kissé csapongani fogok, de nézzék el nekem.

*

“I hate the fucking world” — írta Eric Harris naplója első lapján, aki talán az eddigi leghírhedtebb iskolai lövöldözés elkövetője volt. Ő és társa, Dylan Klebold a Columbine középiskolában gyilkoltak meg 12 diákot és egy tanárt, majd magukkal is végeztek. A columbine-i mészárlás történetét több film is feldolgozta, például az Elefánt vagy Az osztály. [1] Azért különösen érdekes a történetük, mivel nemcsak hogy hosszú hónapok készülődése előzte meg a gyilkosságokat, de egy sajátos „ideológiát” is építettek mögé.

Eric Harris és Dylan Klebold

Harris az öntudatosság fontosságáról írt naplójában, meggyőződése volt, hogy az emberek többsége ostoba, s ő, mint „öntudatos” ember, fölöttük áll. Most, a II. világháború idejével szemben — melyet utoljára jellemzett még az értékekért folytatott harc —, “with the government having scandals and conspiracies all over the fucking place and lying to everyone all the time and with worthless pointless mindless disgraceful TV shows on and with everyone ub-fucking-sessed with hollywood and beauty and fame and glamour and politics and anything famous, people just arent worth saving”. Harris valószínűleg filozófiaórán ismerkedhetett meg — meglehetősen felszínesen és egyoldalúan — Nietzsche nézeteivel (“I just love Hobbes and Nietzche.” [sic]), amelyek hatása bizonyos fokig kimutatható rajta (a kereszténység elvetése, egyfajta felsőbbrendűségi tudat és a darwinizmus alapgondolata a természetes kiválasztódásról). Magukat “Natural Born Killers”-nek, Született Gyilkosoknak tartották, bizonyos tekintetben isteneknek is, akiknek öntudatosságuk folytán egyfajta hatalom adatott, hogy végezzenek az általuk stupidnak és retardáltnak vélt egyénekkel: „Mi, az istenek, azzal fogunk szórakozni, hogy megöljük ellenségeiteket, mindenkit megölünk, megöljük a rendőröket... Tudjátok, mi a gyűlölet? Gyűlölöm az embereket.” (Klebold) Az Origo-n azt írják, hogy mindketten kimagasló műveltségű tanulók voltak. Írásaikból kitűnik, hogy ennek ellenére a tipikus amerikai infantilizmus nagyon is jellemző volt rájuk. Tettük több másik lövöldöző számára is például szolgált, és valószínűleg még fog is, főként, hogy az interneten naplóik és egyéb írásaik is fellelhetők (mégis minek ötleteket adni unatkozó és megkeseredett tizenéveseknek?). Zavart „ideológiájuk” is inspirálólag hatott némelyekre. Ezek közül a legérdekesebb és a leginkább figyelemreméltó a 2007-es finnországi iskolai lövöldözés elkövetője.

*

A finnországi Tuusula városának gimnáziumában Pekka-Eric Auvinen végzett 8 emberrel, végül önmagával is. Koncepciózusabb volt Ericnél: komplett kiáltványt fogalmazott meg nézeteiről. Tettét így indokolta: „Nem vagyok egy fajból való a nyomorult, önző emberi fajjal. Nem! Egy lépéssel előrébb tartok. Készen állok a harcra és kész vagyok meghalni a céljaimért. Én mint natural selector (természetes kiválasztó), meg fogom semmisíteni mindazt, akit alkalmatlannak tartok, aki az emberi faj szégyene és a természetes kiválasztódás csődje.” Kedvenc olvasmányai között említette Nietzsche műveit és Platón Államát (17 éves volt!). A demokráciáról és úgy általában a modern kor viszonyairól (nyilván főként Nietzsche és Platón hatására) kifejezetten érdekes és több tekintetben is alapvetően helytálló nézetei voltak. Például amit elutasít: “Equality, tolerance, human rights, political correctness, hypocrisy, ignorance, TV soap operas & drama shows, rap-music, mass media, political populists, totalitarianism, consumerism, democracy, pacifism, state mafia, TV commercials.” Itt említi még az elnyomó vallásokat és ideológiákat, az antidepresszánsokat, a vallási fanatikusokat, az emberi fajt stb. S hogy mit szeret? “Existentialism, self-awareness, freedom, justice, truth, moral & political philosophy, personal & social psychology, evolution science, political incorrectness, sarcasm, irony, black humour, natural disasters, eugenics” stb.

Úgy tűnik, hogy miután végleg kiábrándult ebből a “fucking world”-ből, és ennek fő „eszméiből” vagy inkább mániáiból, nyilván lelki alkatából is adódóan a nyers tagadás álláspontjára helyezkedett. Elvetette a liberálisok képtelen tolerancionizmusát, de átesett a ló túlsó oldalára: ellensége lett magának a toleranciának is. A televízióból áradó émelygős szentimentalizmus is idegen lehetett tőle, és azt is észrevehette, hogy a liberális közszellem csak a saját véleményével összhangzó nézeteket képes tolerálni, a neki ellentmondó nézetek képviselőivel szemben pedig a legkevésbé sem érdekli a korrektség. Sajnos itt is a másik szélsőségbe esett: az agresszió, a kegyetlenségig menő érzéketlenség vált rajongása tárgyává.[2] Hogy az emberi jogok közül konkrétan mik voltak ellenére, nem tudom, valószínűleg a francia forradalom egyenlősítő, nivelláló „örök alapelvei”. Harrishez hasonlóan az emberek többségét ő is ostobának tartotta: “Homo Sapiens, HAH! It is more like a Homo Idioticus to me!” Nem tudott vagy talán nem is akart a modern világ kényelmes zsarnokságában élni, „abban a zsarnokságban, amelyet a szám gyakorol a minőségileg magasabbrendű kisebbség felett, utóbbit kérlelhetetlenül belekényszerítve a törvénnyé tett fogaskerékrendszerbe, az alacsonyabbrendű élet és szervezett »társadalom« determináltságaiba”. Ahol „az önátélést, az individuális lény olthatatlan tüzét fokozatosan elfojtja a fáradtság, a feladás, az elfajzás.” Mivel „az élettől elszakítva manapság az ember egy árnyékhoz vált hasonlóvá. Ez az árnyék olyan sémák, programok és intellektuális felépítmények között mozog, amelyek képtelenek megbirkózni a valósággal és magával az élettel.” (Evola)

Pekka-Eric Auvinen “Humanity is overrated” feliratú pólóban.

Auvinen egyszerűen öngyilkos is lehetett volna, mint a legtöbb hasonló fiatal, de ő ennyivel mégsem érte be.

Ismerősei szerint viselkedése normális volt, senki sem gondolta volna, hogy képes ilyen tettre, az iskolában sem voltak problémái,[3] de depressziójával szakemberhez járt és antidepresszánsokat szedett.[4] (Ahogyan Klebold és Harris is.) Vannak, akik főként ezeknek a szereknek a hatására vezetik vissza agresszív, valóban torz és abnormális „erőszak-kultuszának” kialakulását. Ugyanis Auvinen rajongott a columbine-i lövöldözőkért, úgy általában a fegyverekért, az erőszakos zenékért és filmekért, a tömeg- és sorozatgyilkosokért. Mégis valószínűbb, hogy utóbbiak már eleve meglévő hajlamait erősítették csupán fel, az antidepresszánsokkal karöltve, amelyek természetesen puszta vegyi beavatkozással képtelenek voltak valódi problémáin segíteni.[5] Szemléletmódjára döntő hatást gyakorolt a (szociál)darwinizmus (magát Natural Selectornak, természetes kiválasztónak nevezte), s úgy tűnik, kisebb mértékben az egzisztencializmus is. Előbbi adta meg „harca” jellegét, a természeti törvény kérlelhetetlenségével. Motivációja nehezen érthető, irracionális, erősen rögeszmés jellege van. Mindent összevetve, bár nézetei hasonlóan zavarosak és destruktívak Harriséihez, összeszedettebbek, talán nem túlzás azt mondani: kiforrottabbak.

A virginai egyetemen egy dél-koreai származású diák követte el az USA eddigi legtöbb halottat (32+1) követelő egyetemi lövöldözését. Cho-nál a gyűlöleten kívül egyéb meghatározó ’nézetre’ nem bukkantam, nagyon komoly mentális zavarai voltak. És épp ezért számtalan jel is utalt arra, hogy alkalomadtán veszélyes lehet környezetére, mégsem tudtak vele mit kezdeni (volt elmegyógyintézetben is), hagyták hát kínlódni, hiszen az emberi jogok...

Seung-hui Cho.
Először a Virginia Egyetem kollégiumában megölt 2 embert, majd átment az egyik oktatási épületbe és ott megölt további 30-at. A két lövöldözés közben még arra is volt lehetősége, hogy elpostázza saját magáról készített videóját az NBC hírügynökségnek.

A Pécsen történtekről még nem lehet annyi mindent tudni, mint az előbbi esetekről. Úgy tűnik, G. Ákosnál is a világ- és embergyűlölet dominálhatott. Persze az még kérdéses, hogy beszámítható volt-e, mindenesetre a szemtanúk szerint hidegvérrel gyilkolt, nem ámokfutó módjára. Antidepresszánsokat ő is szedett, és ahogyan csoporttársai mondták, ő sem volt „százas”.

A külföldi példáknál olyan képtelen vádakat is megfogalmaztak, miszerint például Marilyn Manson zenéje miatt történt a columbine-i lövöldözés. Azaz megindult a bűnbakgyártás szokásos folyamata. Pedig ezek az esetek sokkal komolyabb problémákra hívják illetve hívhatnák fel a figyelmet, mint a fegyvertartás engedélyezésének kérdése, vagy az agresszív filmek, zenék, játékok hatása.

Például ha elhisszük, hogy az emberiség fejlettségének legmagasabb fokán van jelenleg, mégis hogyan magyarázzuk meg a mentális és pszichés betegségek/zavarok egyre növekvő számát? Hol van már a régi világ „agressziója, boszorkányüldözése, előítéletei, járványai, primitív életkörülményei, állandó pusztító háborúi, elnyomása, sötét tudatlansága” — és mégis, mintha az anyagi biztonság, maga a mai túlbiztosított modern élet egyáltalán nem volna képes a személyiség stabilitását, igazi benső megelégedettségét és harmóniáját megadni.

Mintha valami végzetesen és egyre növekvő mértékben veszne ki a modern ember életéből.

________________________

1) Utóbbi film kevésbé ismert, nekem véletlenül volt szerencsém látni: nem egy könnyed — vagy ahogyan mondani szokták: könnyen emészthető — film, de akit érdekel a téma, annak mindenképpen érdemes megnéznie. Mégis, szerintem sokkal inkább az iskolai, primitív erőszak élethű bemutatása a film erőssége, mivel a lövöldözések „miért”-jére nem ad kielégítő választ. Ugyanis a film története csupán fikció, pár motívuma ugyan megegyezik a columbine-i lövöldözésével, de például a mentális és pszichés zavarok szerepéről egyáltalán nem vesz tudomást, márpedig ezek álltak a legtöbb lövöldözés hátterében, és nem a kirekesztés vagy a diákos piszkálódás. (És ebben a tekintetben sajnos félrevezető is, sőt a nézői vélemények alapján merőben liberális magyarázata is lehetséges a filmnek. )

2) Helyesen jegyezte meg Evola: „A Nietzsche-féle felfogás egyik leggyengébb pontja éppenséggel az a biológiai naturalizmus, amely az esetek többségében lefokozza és elvilágiasítja saját arisztokratikus ideálját, amikor azt a »szőke bestia« szintjére szállítja le.”

3) Ki is jelentette, hogy tette tömeggyilkosságnak, politikai terrorizmusnak tekintendő, és nem egy szimpla iskolai lövöldözésnek: “I don’t want this to be called only as »school shooting«.”

4) Alighanem a pszichológia is ezért keltette fel érdeklődését.

5) Nyilván volt oka rá, hogy a “What do I hate?” felsorolásában említette őket.

Totum factum

Mivel odáig fajultak a dolgok, hogy a tirpákbokrétásiak Mestere, Tóta W. hódevésre buzdítja híveit (pedig ezek a jópofa kis állatok szívünknek oly kedvesek), beszélgessünk egy csésze forró tea mellett egy kicsit mi is a környezetvédelemről. Mégpedig annak is egy tradicionálisabb (Tótafanok szavajárásában kb. hülyevallásos) megközelítését kívánom Körünk megcsappanni látszó közönsége elé tárni, Seyyed Hossein Nasr (iráni érdekeltségű olvasóink kedvéért: سید حسین نصر) professzor egy előadásából fordított részletekkel.

Nyugaton a szcientizmus által befolyásolt filozófusok négyszáz esztendeje igyekeznek kialakítani egy szekuláris etikát, és egészen biztosan számos ateista létezik, aki ennek megfelelően igen erkölcsös életet él. De milyen norma alapján tekinthetőek ők erkölcsösnek? Nyugaton nincs ugyanis más alap, csak azok a normák, amiket a vallás csepegtet az emberek lényébe. Ha valaki meggyilkolja a szomszédját, ezt erkölcstelenségnek tartjuk. De miért erkölcstelen? Mi a baj ezzel? Az Afrikáról szóló természetfilmek azt mutatják, hogy az állatok folyton felfalják egymást. Ha csak állatok vagyunk, akkor mi rossz van abban, ha megöljük egymást? Az, hogy mindenki nemet mond egy ilyen tettre, pontosan azért történhet meg, mert bizonyos vallási értékek beoltódtak még a modern Nyugat szekuláris atmoszférájába is, amely az úgynevezett szekuláris etikáról szónokol, holott ennek az etikának is valójában a vallásban gyökereznek az értékei. Mindenesetre semmilyen szekuláris etika nem szólíthat meg senkit kellő hitelességgel, csak azokat, akik elfogadják egy ilyesfajta etika filozófiai premisszáit. Az igazság azonban továbbra is az, hogy a világban az emberek nagy többsége nem fogad el olyan etikát, amelynek nincs vallási megalapozottsága. A gyakorlat nyelvére fordítva ez azt jelenti, hogy ha egy vallási tekintély, teszem azt egy mulla vagy brahmin Indiában vagy Pakisztánban elmegy egy faluba és azt mondja a lakóinak, hogy a sharia (iszlám törvény) vagy Manu törvénye szerint tilos kivágni ezt a fát, akkor számos ember elfogadja azt. Ám ha a Delhi vagy Karachi Egyetemről érkezik egy diplomás kormánytisztviselő, és elmondja racionális, filozófiai és tudományos érvekre hivatkozva, hogy jobb nem kivágni ezt a fát, igen kevesen fogadják meg tanácsát. Tehát praktikus szempontból is az egyetlen etika, amely a nagy többség számára elfogadható a világ történelmének jelen pillanatában, még mindig egy vallási erkölcstan. A környezeti válsággal mostanság szembesülő Nyugat bizonyos köreiben éppen a vallási etika iránt érezhető igen erős előítélet az, ami a krízis megoldását gátló legnagyobb akadályok egyikét jelenti.

Van egy második oka is annak, hogy a vallás miért olyan fontos a környezeti válság megoldásában. Több tényező is kapcsolódik ide, de csak röviden összegezném ezeket. Mindannyian tudjuk, s még ha személyesen nem is érdeklődünk a környezeti válság metafizikai, spirituális és kozmológiai gyökerei iránt, mégis tudatában vagyunk ama ténynek, hogy külsőleg (azt nem mondom, hogy belsőleg is) a krízist az emberi szenvedélyekre, különösképpen a hamis szükségletek (amelyek igazából inkább vágyak) megteremtésével felerősített mohóságra apelláló modern gazdasági rendszer okozza és tartja fenn. Ez pedig szöges ellentétben áll azzal a nézettel, amelyet a vallások támogattak évezredeken át: a megelégedettség erényének gyakorlásával, azaz beérni azzal, amink van. A modern szemléletmód a sóvárság és a mohóság tüzének felszításán alapszik, igyekezvén megtenni minden lehetségest annak érdekében, hogy a lelket egyre jobban a világhoz kösse, fogyatékosságként tüntetve fel azt, ami a vallás számára mindig is erény volt, azaz egy bizonyos távolság és elkülönülés megtartását a világtól, avagy más szavakkal, egy bizonyos fokú aszkézist. Van egy híres német közmondás, „Nincs kultúra aszkézis nélkül”, és ez minden civilizációra igaz.

Bátorkodom megjegyezni,

hogy akik Mahmúd Ahmadinezsád zsidó származását most firtatják (több méteres cikkeket írva, és elfeledve sajátnak vallott alapszabályukat, mely szerint etikátlan valakinek a származásával dehonesztálólag előhozakodni), már több brosúrával le vannak maradva. A Daily Telegraph és a Guardian most kapta fel az ügyet. De egy 2009. július 12-i bejegyzésünkben már hivatkoztunk a Hetek cikkére ezzel kapcsolatban, és megjegyeztük azt is, hogy az -ian végű nevek örmény származásra utalhatnak, ld. Szalosian (Szálasi) esetében.

Nagy műveltség egyébként nem is kell ennek a megállapításához, elég belehallgatni véletlenül egy sportközvetítésbe, ahol örmények is szerepelnek.

Mellesleg nem értem, min változtatna, ha Ahmadinezsád történetesen mégis zsidó származású lenne. (Úgy tűnik egyébként, vannak zsidók, akik kedvelik őt. Névleg a Neturai Karta.) Jobb vagy rosszabb lenne ettől valami?

Alamūt romjai Iránban

Mit kérhetünk számon elitistaként egy demokratikus párton, és mit nem kérhetünk számon rajta demokrataként?

Sokszor hallottam már vádként elhangzani, hogy ez vagy az a demokratikus párt populista. Igazából mit gondolok erről? Azt, hogy az ún. kisemberek törvényszerűen csapódnak ide-oda a pártok között, a demokratikus pártok pedig törvényszerűen populisták, mert ez a demokrácia természete. Furcsa is lenne, ha egy demokrata párt (amely nevében tehát a démosz uralmára épít) nem a démoszra (más néven populus-ra) hivatkozna. Minden demokratikus párt támogatói kisemberek, prolik, kispolgárok ésatöbbi, meg egy vékony ún. értelmiségi réteg, aki jól átlátja a saját egoisztikus érdekeit és azoknak megfelelően tömörül általában nem is a párt egyszeri szavazói közé, hanem annak valamilyen hivatalnoki rétegébe.

Igazából tehát nem ez vagy az a párt populista, hanem maga a demokrácia. És ebből az is következik, hogy nem az számít, kik szavaznak egy pártra, hanem az, hogy kik azok, akik az egészet vezetik. Ők mit akarnak? Ez a kérdés.

A nép: nép, tehát birka (vö. bürger). A vezérkosokat követi, s azt bégeti, amit mondanak neki, még az is mindegy számára, mi mögötte a valós tartalom. S kinek mi tetszik vagy mi adódik épp. Erre a tompa létezésmódra épül a demagógia tudománya. Aki hallott már a retorikáról meg a tömegpszichológiáról, az különösen tudja, hogy miről van szó. A demokratikus hatalomgyakorlás bázisa és eszköze voltaképpen a megszakítatlan tömegpszichózis.

A liberáldemokrácia nem azért nem alkalmas államforma, mert „nem működik”, bár kétségtelen tény, hogy a működésével is komoly gondok vannak, hanem azért, mert kollektivista: a személyes meggyőződést feláldozza a békesség többség-oltárán. Ezt közönségesen megalkuvásnak hívják.

A populista, aki diktátorrá akar vagy tud válni, lényegében nem tesz mást, mint kiaknázza a demokrácia alaptermészetében rejlő extrém ellentmondást.

A demokrácia totalitárius értelemben elfogadva végülis tehát kommunizmus, bármennyire is liberális, leigázva pedig ugyanolyan zsarnoksággyakorlás, mintha az alkotmánnyal kijelölt pártokratikus játékszabályok egyáltalán életbe sem léptek volna.

A demokrácia hamis természetét az mutatja leginkább, hogy az egyetlen „legitim” motiváció, amellyel egy meg-nem-alkuvó politikus színészként játszhat vele, az a „kézre játszás”, a demokrácia ilyen vagy olyan irányú megdöntése. Vagyis a demokrácián belül még a legtisztességesebb szándék is eleve arra lenne ítélve, hogy az ember legalábbis átmenetileg hazudjon, amíg fel nem számolja a kulisszákat — feltéve, hogy nem megalkuvó vagy semmit-sem-akaró valaki, hiszen ha az, akkor „tökéletesen” ki fogja elégíteni a populizmusra áhítozók (többségének) kívánalmait.

A többségnek bizonyos határok között érvényes politikai hatókört csak akkor lehetne biztosítani, ha a felette álló rend stabil, de akkor is inkább csak akkor, ha a többség egy megfelelően válogatott kereteken belüli többséget jelent, s ha az a kör, aminek a többségét képezi, valóságos politikai közösséget alkot. Ez azt jelenti, hogy korlátozott hatókörben egy bizonyos — bizonyított, kvalifikált — politikai közösség (nem pedig tömeg) többségének lehetne bizonyos hangja és befolyása, főként mint tanácsadói testületé. (E tekintetben a hierarchia szerepe megkerülhetetlen és üdvös). Törvényszerű, hogy egy hierarchia csúcsán valamilyen tényleges vagy eszmei monarcha áll.

A többségi elv csak akkor azonos a demokráciával, ha az arctalan démoszra terjesztik ki, és mindezt jóformán ellenőrizetlenül teszik. Egyéb esetekben a többségi elvnek — megfelelő keretek között — lehetnek alkalmazásai, ebben az esetben azonban már hierarchiáról, tehát meritokráciáról és arisztokráciáról beszélünk.

Ideális esetben az arisztokratikus stabilitással intelligencia és becsületesség párosul. Nem-ideális esetben viszont egyszerű zsarnokságról van szó. Mivel a demokrácia — totalizálva, tehát valóságos demokráciaként — eleve zsarnokság: a minőségtelen többség erőszakja a személy felett (szemben a szabadon választott feudalizmussal, amely száz százalékig önkéntességen és kölcsönösségen alapul, de legrosszabb esetben is személyeknek — nem pedig arctalan tömegeknek — személyek feletti zsarnokoskodásává fajulhat), ezért etikailag eleve helyeselhetetlen.

Minden más rendet technikai értelemben könnyebb legitim kritikával illetni, mint a demokráciát, amely alapjait tekintve önmaga kritikáját tartalmazza, viszont a többség mesterségesen táplált és önjáró önhittsége révén természetesen vak arra és egoista-populista ál-vezetőin keresztül pedig elhallgattatja azt, aki nem demagóg (többek között úgy, hogy demagógnak bélyegzi, mivel a hamisság találékonysága kimeríthetetlen).

Edmund Blair Leighton (1853–1922):
A király és a kolduslány