2010. február 11., csütörtök

Aequam memento rebus in arduis servare mentem...*


„Ha évszázados, rendkívül magas fákkal telt erdőbe jutsz, hol az egymásra boruló ágak árnyéka eltakarja az égboltot: az égbenyúló fák, a hely titokzatos magányossága és a szabad ég alatt annyira egybefonódó, annyira sűrű, csodálatos árnyék felkelti benned az isten hatalmában való hitet. És ha egy barlang mélyében üreges szikláival hegyet támaszt alá, s látod, hogy a barlangot nem emberi kéz, hanem a természet ereje vájta ki oly hatalmas üreggé, akkor lelkedet ez a barlang bizonyosfajta vallásos sejtelemmel hatja át. A nagy folyamok forrását is tiszteljük, oltárokat állítunk oda, ahol a hatalmas folyam hirtelen előtör rejtekéből. Tiszteljük a melegvízforrásokat, bizonyos tavakat pedig sejtelmes homályuk és feneketlen mélységük tesz szentté: ha egy olyan embert látsz, aki megingathatatlan a veszélyekben, aki mentes a szenvedélyektől, aki a balsorsban is derűs és a viharok közepette is nyugodt, aki az embereket felülről nézi, és az isteneket maga mellett látja, akkor nem fog el ugyanaz az áhítat? Nem jelented-e ki akkor, hogy az a lény nagyobb és emelkedettebb, semhogy hasonlónak tarthatnád ahhoz a hitvány testhez, amelyben van? Valami isteni erő szállt belé. A kiváló, önmagát mérséklő lelket, aki mindent felülről néz, s aki mindazt kineveti, amitől félünk, vagy amit mi óhajtunk, égi hatalom hajtja.



Miért jut sok baj osztályrészül a derék embereknek? — A derék emberrel semmi rossz nem történhetik: az ellentétek nem keverednek egymással. Mint ahogy a rengeteg folyó, a fentről aláhulló temérdek eső, a töméntelen gyógyforrás nem változtatja meg a tengervíz ízét, sőt, még csak nem is csökkenti az erejét, a derék embert a viszontagságos helyzetek özöne lélekben ugyanígy nem másítja meg: változatlan marad, s bármi történik is vele, magához hasonítja, mert erősebb minden külső körülménynél. Nem azt mondom, hogy nem érzékeli őket, hanem hogy úrrá lesz rajtuk, egyébként pedig nyugodtan és szelíden száll szembe a reá törő sorscsapásokkal. Próbatételnek fog fel minden viszontagságot. Hiszen ki az legalábbis ha férfi, és ügyel a tisztességre —, aki nem kívánja a méltó tevékenységet, és nem kész kötelességeinek teljesítésére, még akkor is, ha azok veszéllyel járnak?”



„Demetrius, akinek Poliorcetes volt a mellékneve, elfoglalta Megarát. Megkérdezte Stilbontól, a filozófustól, hogy elvesztett-e valamit. »Nem, semmit — válaszolta —, mindenem megvan, ami az enyém.« Pedig vagyonát felprédálták, lányait elrabolta az ellenség, hazája idegen zsarnokság alá került, s a király, győztes hadseregének fegyvereseitől körülvéve, fennhéjázóan tette fel neki a kérdést. Ő azonban megfosztotta győzelmétől, és bebizonyította, hogy bár városát elfoglalták, nemcsak le nem győzték, de még csak kárt sem szenvedett. [...] A mindenfelé villogó kardok, a katonák fosztogató hordái, az eltiport város lángja, vére és hullái, az istenei fölé roskadó templomok recsegése között egy ember számára volt csak béke. [...]



Alig hiszed ugyanis, hogy ekkora lelkierő, ekkora lelki nagyság jusson egy ember osztályrészéül. Ám színre lép ő, aki elmondhatja: »Nincs okod kételkedni abban, hogy az ember, noha embernek született, túlemelkedhet az emberi dolgokon; hogy a fájdalmakat, a veszteségeket, a sérelmeket, a sebeket, a körülötte tomboló vad szenvedélyeket nyugodtan szemlélheti; hogy a megpróbáltatásokat békésen, a sikereket higgadtan viselheti, az előbbiek elől meg nem hátrálva, az utóbbiakban nem bizakodva; hogy ellentétes helyzetekben maradhat egy és ugyanaz, és vélekedhet úgy, hogy önmagán kívül semmi sem az övé, és önmagából is csak az a rész, ami nemesebb. Íme, itt vagyok én, hogy tanúbizonyságot tegyek nektek erről. A sok-sok város feldúlójának parancsára a faltörő kosok ütéseitől az erődítmények meginogtak, a föld alatti tárnák és a rejtett árkok következtében a falak leomlottak, a töltések a fellegvár csúcsával egy szintre emelkedtek; de nincs gépezet, mely a szilárd alapokon nyugvó lelket megingathatná. «"

(Részletek Lucius Annaeus Seneca műveiből)

* „Balsors ha sújt rád, lelki nyugalmadat őrizd.” (Horatius)

7 megjegyzés:

  1. 'Aequam memento rebus in arduis servare mentem...' ez tényleg annyit tesz, h: "„Balsors ha sújt rád, lelki nyugalmadat őrizd.”

    Hát a 'memento' az nem azt jelenti, h emlékezz? A 'rebus' pedig a 'res' - dolognak a többes dativus-a v. ablativus-a (jelen esetben mivel nem látok elöljárószót, gondolom a dativus-a). Az 'aequam' pedig nem az 'aequitas' - méltóság (egyenlőség) szónak egy alakja (sg. acc. ha nem tévedek..)

    Vagy ez egy nagyon irodalmi fordítás, és csekély latintudásommal esélyem sincs, h megértsem..? :)

    VálaszTörlés
  2. petya,
    ránézvést a szöveg azt mondja, hogy
    memento servare aequam mentem (in rebus arduis), vagyis kb. hogy emlékezz: az egyenes-kiegyensúlyozott-nyugodt-stb. elmét őrizd meg a szűk-határeset-rizikós-stb. dolgok kapcsán-esetében.

    A memento egy ünnepélyesebb felszólító alak (-to, -nto), a rebus az in rebus arduis szerkezet része, az aequam pedig az aequus3 melléknévnek a mens (f)-hez egyeztetett alakja, sing acc.-ban. A fordítás kicsit valóban költőieskedik.

    VálaszTörlés
  3. "Vagy ez egy nagyon irodalmi fordítás"

    Pontosan :-) Szabó Lőrinc fordításában a teljes vers:

    Számvetés a sorssal (2, 3. carmen)

    Tartsd meg, ha balsors tornyosodik reád,
    lelked nyugalmát, és ne örülj nagyon,
    ha mámoros szerencse szédít,
    mert a halál fia vagy, barátom,

    akár bánatban telt el az életed,
    akár ünnep volt néha, midőn a kert
    füvén, egy szép, csöndes zugolyban
    ittad a lángerejű falernit.

    Nézd, a sugár lúc és a fehér topoly
    baráti árnyát mily közösen veti,
    s lejtők s dombok közt tétovázva
    kis szökevény patak útja bújkál:

    hozass ide bort, kenetet, illatot,
    a tündér rózsa percnyi virágait,
    most, míg a pénz, az ifju évek
    engedik és a mogorva párkák.

    Mit összevettél, mindened itt hagyod,
    vízmosta villád, házadat, erdeid:
    itt hagyod! és a kincshalomnak
    örökösöd veszi majd a hasznát!

    Mindegy, ki vagy, hogy gazdag-e, ősi sarj
    vagy legutolsó koldus az ég alatt,
    Orcus egyformán szedi, senkin
    nem könyörülve, a martalékát.

    Mindnyájan oda kényszerülünk. Forog
    az urna, rendre dobja a számüzés
    végső parancsát – és megindul
    az örök útra velünk a sajka.

    VálaszTörlés
  4. azért a vasutasgyerek fordításait én végignézném, piros plajbásszal a kezemben. Angolból rajtakaphatóan félrefordít.

    VálaszTörlés
  5. Tevvton, Maga Janus fordítóját is drákói szigorral megkritizálta, aztán nem ugyanarra jutott, amire maga a fordító?

    Ezúttal a mondás fordításában persze teljesen igaza van, a „szűk-határeset-rizikós-stb. dolgok” valóban nem a „sújtó balsors”.

    VálaszTörlés
  6. Loxony,
    a Janus-szövegek sokszor tényleg durván félre vannak fordítva. De vesse össze Szabó L. Shakespeare-fordításait az eredeti szövegekkel ... például. irodalmárok közt közmondásosan hamisnak tekintik a forditasait.

    VálaszTörlés
  7. amúgy meg megpróbáltam fejből, szótár nélkül fordítani. Heidegger is ebből él, csak jobban adja el :)

    VálaszTörlés

Imago animi sermo est (Seneca)