Miután végre ismét sikerült kiszöknöm a Loxon által számomra lakóhellyé kialakított — és általában hermetikusan lezárt — lombikból, úgy döntöttem, hogy ellátogatok hőn szeretett teázónkba. Ezúttal nem Gabelstaplerfahrer Klaus munkavédelmi akciója, vagy valami ehhez hasonló móka indított arra, hogy tollat ragadjak undorító kis karmaim közé, hanem némileg komolyabb dolog. E posztom azért született, hogy megkönnyítse, valamint elősegítse a teát kedvelők számára Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó című, 1936-ban megjelent munkája olvasását, továbbá hogy nagyjából elhelyezze a szerzőt a XX. századi európai gondolkodók között.
Prohászka Lajos munkássága több szempontból a századelő szellemtudományi gondolkodásának öröke. Az 1920-as években, németországi (Berlin, Freiburg) tanulmányai során ismerkedett meg behatóbban a Wilhelm Dilthey és követői által kidolgozott elgondolással, mely szerint a természettudományok mellett, amelyeket a modern tudományos gondolkodás határoz meg és rendez egységbe, a szubjektum világának vizsgálatára is ki kell dolgozni egy megfelelő rendszert. Ennek segítségével a szigorúan tudományos hozzáállás nem csupán a természet (a német klasszikus filozófia szóhasználatával élve az objektum), hanem az emberi szellem megismerésében is meghatározó lehet, sőt ez az egyetlen lehetősége annak, hogy a maga valójában ismerhessük meg azt. A szellemtudományi elgondolás — a pozitivista felfogással ellentétben — csupán tudományos jellegében egyezik meg a természettudományokkal, ám a vizsgálandó terület különbözősége miatt más tekintetben nem követi a természet megismerésének módozatait. Szerencsére.
A szellem legnyilvánvalóbban, leginkább kézzelfoghatóan — úgymond — az emberi történelemben érhető tetten, ezért a Dilthey elgondolásait többé-kevésbé magukénak érző gondolkodók ebben az irányban indultak el. A XIX. század végén, illetve a XX. század elején számos nagy ívű történetfilozófiai munka született, melyek elsődleges célkitűzése egy metafizikai háttér kidolgozása volt, aminek keretében a történelemben lezajló események összevetése, osztályozása és ezek alapján történő általános magyarázata volt a céljuk. Talán a legismertebb ilyen munka Oswald Spengler Der Untergang des Abendlandes (magyarul: A nyugat alkonya) című kétkötetes írása, amely 1918-ban jelent meg először.
A nagy terjedelmű, általános történelmi morfológiákat kidolgozó gondolkodók mellett, úgy tűnik, más szerzőkre is jelentékeny hatást gyakorolt a szellemtudományi elképzelés, mindenütt Európában. A teljesség igénye nélkül: Ortega, Keyserling, Massis, Evola illetve Huizinga, hogy csaknem az összes európai kultúrnemzet írói közül említsünk egyet-egyet.
Nos, apró sündisznó-szemeimmel én úgy látom, hogy Prohászka Lajos helye is ezek között az írók között található. A Második Világháború éveit leszámítva élete végéig tartotta a kapcsolatot Eduard Sprangerrel, akivel Németországban ismerkedett meg, és akitől a legfontosabb inspirációkat szerezte pályafutása számára. Spranger nyomán helyezte el az őt leginkább érdeklő kultúrterületet, a művelődés, illetve a nevelés kérdését a szellemtudományos horizonton. Prohászka gondolkodásában fontos különbség volt a fentebb említett szerzőkkel szemben a gyakorlatra helyezett lényegi hangsúly, ami jól megmutatkozik abban, hogy életét az oktatás minden lényeges pontjának feldolgozása és gyakorlati alkalmazása töltötte ki. Elgondolása szerint a pedagógia sajátos tárgya a műveltség, ami a szellem egyik „tartománya”. Már ezen a ponton durván tettenérhető Hegel hatása a prohászkai elképzelésre. Tulajdonképpen a hegeli háttér az a metafizikai séma, amibe Prohászka beleilleszti a maga neveléselméletét. A pedagógia mint kultúrpedagógia az objektív szellem hatáskörébe tartozik, mivel abban a tárgyi oldal a hangsúlyos a szubjektummal szemben. Csak a megfelelően kidolgozott elméleti megalapozás után lehetséges a gyakorlatban eredményes oktatást megvalósítani. Ezért publikációinak legnagyobb részében — pedagógiai főművét, Az oktatás elméletét is ideértve — ezzel a kérdéssel foglalkozott. A fogalomhasználat, a módszerek és a kifejezések mindvégig megmaradtak a hegeli/szellemtudományos kereteken belül, de azokat egy új tárgyterületre, a neveléstudomány területére terjesztette ki, így a gyakorlat közvetlen közelségébe került.
Nézzük meg ezután, hogy A vándor és a bujdosó hogyan illeszkedik ebbe az életműbe. Látszólag csak igen távolról, mivel közvetlen kapcsolata a neveléstudománnyal nincs. Az írás egy nemzetkarakterológiai munka. Célkitűzése a magyarság elhelyezése egy — többé-kevésbé — egységes Európa keretein belül. Elgondolása szerint egy nemzet jellegének kialakulását három tényező határozza meg: egy adott nép összességének formája, amiből története során kibomlik a nép egészének sorsa (1), a különböző kölcsönhatások, amelyek idegen népekkel való érintkezések során érik (2), és az objektiváció, a kultúra minden módozatának (tudomány, művészet, jog, állam, gazdaság etc.) létrejötte (3). Ez utóbbi önálló tényező, amit ugyan a szubjektumok hoznak létre, de mégis önállósul és szemben áll velük. A különböző európai nemzetek az elképzelés szerint különbözőképpen mutatkoznak meg, aszerint, ahogy a három tényező különböző mértékben, hol kiegyensúlyozottan, hol pedig kiegyensúlyozatlanul jut érvényre bennük. A tipológia szerint így mindegyikük eltérő jegyeket visel és ez elnevezéseiket is meghatározza. Az angol nemzet például a „telepes”, mivel jellegében leginkább a gazdasági struktúra az elsődleges, így expanzív jellegű és akaratát képes elfogadtatni más nemzetekkel, ez által erőteljesen befolyásolva azokat. Organikus jellegű elgondolással állunk szemben, ahol az elnevezések is mutatják a különböző népek személyiségekhez való hasonlóságát. Ez a spengleri hatást mutató elképzelés észrevehető abban is, hogy a nemzetek közt vannak úgymond ifjabbak, illetve találhatók olyanok, amelyek öregségükben már nem képesek megújulásra. A háttérben pedig végig ott érzékelhetjük a főként hegeli értelemben vett szellemet.
Két nemzet tipológiája kidolgozottabb a többinél, a két címszereplő, a „vándor” német, illetve a „bujdosó” magyar. A jövőbeli Európa számára pedig rajtuk kívül még az itáliai „humanista” lesz a meghatározó. Közvetlen kapcsolata azonban a magyarságnak ez utóbbival nincsen. A vándor németség jellemzői az örökös változásban és a végtelen felé való törekvésben érhetők tetten. Ez a folyamatos haladás, dinamika a német szellem dialektikus jellegét mutatja, amivel a nehéz helyzetekből is kiutat talál a maga számára, továbbá kiutat mutat másoknak is. A dialektika értelmében, a leginkább ellentéteiben beszélhetünk róla (pl. misztika-absztrakció, partikularizmus és egységvágy), mely ellentéteket egyként magába emel és átfog. Az idegen népekkel való érintkezések csak tovább erősítik ezeket az ellentétpárokat, újakat generálnak és egyre előre és előre lendítik a nemzetet. A nyugtalanság és nyughatatlanság mutatkozik meg leginkább e kultúra produktumaiban is. A magyar nemzetkarakter szintén ellentétekből építkezik, de ezek élesen és kibékítetlenül állnak egymással szemben. A „finitizmus” fogalma az, ami a leginkább jellemzi a magyarságot. Ez pedig éppen az ellenkezője a végtelenség iránti vágynak, ez a vágy a megállapodottságra és az elzárkózásra irányul. A nemzet „keleti” jellege mutatkozik meg ebben, és ez az a visszahúzó erő, amiben az összes többi is gyökerezik. A magyarság „kelet” és „nyugat” határán áll, mindkét oldalról hatásoknak van kitéve, és mindkét oldallal harcol, így járul hozzá az eredeti „néplélek” jellemzőihez a számos különböző idegen jellemvonás. Ez pedig az egység hiányát idézi elő a nemzetben. E hiány jelenik meg a társadalmi rétegek szembenállásában és azonos csoportokon belüli egyének politikai-gazdasági ellentéteiben is. A feloldatlan problémák legjobb esetben is csak mozdulatlanságban tartják, rosszabb esetben pedig egyenesen hanyatlást idéznek elő. Mindehhez hozzájárul még a szokásos magyar „megkésettség”-gondolat. A másik oldalon találjuk azokat az értékeket, amelyek nem igazán képesek egyensúlyt teremteni a visszahúzó erőkkel szemben. Ilyen a harci ethosz, a közvetítés kelet és nyugat között, és főként — ami a szellem legfontosabb objektivációja a magyarság kapcsán — a szakrális nemzettest gondolata.
Mindez bizonyára már elegendő, hogy az írás általános irányvonala érzékelhetővé váljon. A nemzetek tipológiája mögött az a szándék húzódik, hogy belássuk: a magyarság kiútja reménytelen helyzetéből csak abban az esetben lehetséges, ha a németség mellett halad tovább az útján, és így küzd egy új Európáért. Természetesen itt nem fegyveres, hanem szellemi harcról van szó. Csakhogy ez az elgondolás nem csupán kulturális értelemben, hanem a korabeli Európa politikai-gazdasági helyzetében is teljes mértékben természetesnek tűnt, mint ahogy az is, hogy a megújulás harmadik lehetséges letéteményese Itália. Prohászka — sok más gondolkodóval együtt — úgy tekintett a fasizmusra, mint a reneszánszhoz hasonló, minden téren megnyilvánuló újjászületésre. Ezt a szemléletet erősítette a magyar revizionista politika iránt tanúsított olasz megértés és Mussolini-nak a két világháború közt szinte mindvégig meglévő magyarbarát állásfoglalása. Minden bizonnyal a múltra visszatekintő szemléletmódon kívül a jelen pillanat politikai eseményei szintén közrejátszottak abban, hogy az összes többi európai nemzet már betöltötte a rendelkezésére álló lehetőségeket, és bár tipológiájukban megtalálhatók pozitív és negatív jellemvonások is, mégis úgy tűnt: idejük lassan lejár, túljutottak már a csúcspontjukon, a korábbi angol-francia dominanciával szemben a kibontakozás lehetősége most a német és az olasz nemzet előtt áll. Hozzájuk kell csatlakoznia a magyarságnak, hogy betöltse azt a sorsot, amelyre a nemzet „formája” indította.
Igen valószínű, hogy ez a szemlélet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy A vándor és a bujdosó korántsem annyira elismert munka akár a Prohászka-életművön belül, akár önmagában, mint amennyire értékei szerint kellene, hogy legyen. Azt gondoljuk, hogy ez az írás egyedülállóan képviseli a magyar filozófiai irodalomban a spengleri minta alapján létrejött „organikus” történetfilozófiai elgondolást, mégpedig úgy, hogy a középpontjában egy roppant hatásosan megalkotott tipológia található a magyarságról. Sajnálatos, hogy a mindenkori történelemszemlélet fényében ítélik meg azokat az írásokat, amelyeket — ha ennek a történelemszemléletnek a talaján állunk — nem igazolnak az elkövetkező események, sőt ellentmondanak nekik.
Könnyen belátható, hogy a nemzetek tipologizálása nem nélkülözi az azokról alkotott értékítéletet. Láthatjuk, hogy a nagy európai nemzetek egymáshoz képest nem csupán különböző jegyekkel bírnak, de ezek rangsorba is állítják őket. Még rosszabbul járnak az Európán kívüli — de Európával érintkezésben lévő — népek. A szláv tendenciák szinte kivétel nélkül negatív fényben tűnnek fel. Mindezt valóban problémaként lehetne felvetni, azonban az értékítéletek elsősorban nem általános nézőpontból, hanem a magyarság szemszögéből vetődnek fel. A könyv „postludium”-a szerint pedig a megértésen létrejövő megújult Európában — bármennyire utópikus színezetű ez az elképzelés még most is — a különböző karakterisztikumok egymást kiteljesítve élnek tovább.
Hátra van még, hogy valamiféle kapcsolatot találjunk a Prohászka-féle neveléstudomány és az itt felvázolt nemzetkarakterisztika között. Elképzelésem szerint a kapcsolat mindenekelőtt abban áll, hogy az utóbbi elősegíti a neveléselmélet megalapozását. A hegeli elgondolás itt ugyanolyan konkrét alakot ölt, mint a neveléselméleti munkákban, csupán a tartalom különböző. A vándor és a bujdosó kibővíti azt a metafizikai megalapozást — mégpedig a történelemfilozófia felé — amibe jól illeszkedik a neveléselmélet. A hegeli szellem összekapcsolja az elkülönült tartalmakat és a gyakorlati tudomány egy nagyobb elméleti keretben helyezkedik el. Ez pedig magával a hegeli elgondolással szemben is előnyt jelent. Elég, ha csupán Hegel esztétikai elméletére gondolunk, illetőleg Hegel viszonyára bármiféle konkrét műalkotással. Prohászka elmélete nem alakul át a gyakorlattól idegen absztrakcióvá, mivel a nevelés/oktatás iránti érdeklődése megóvja ettől. Nem abszolutizálja a hegeli kereteket.
Részemről ennyi a tudományoskodás mára. Ígérem, ha Loxonunk engedi, legközelebb valami szórakoztatóbbal járulok a teát fogyasztó, kifinomult nagyközönség elé. Most pedig, Hölgyeim és Uraim, búcsút intve visszabújok a lombikomba!
Prohászka Lajos
(Brassó, 1897. márc. 2. — Bp., 1963. jún. 16.)
Prohászka Lajos munkássága több szempontból a századelő szellemtudományi gondolkodásának öröke. Az 1920-as években, németországi (Berlin, Freiburg) tanulmányai során ismerkedett meg behatóbban a Wilhelm Dilthey és követői által kidolgozott elgondolással, mely szerint a természettudományok mellett, amelyeket a modern tudományos gondolkodás határoz meg és rendez egységbe, a szubjektum világának vizsgálatára is ki kell dolgozni egy megfelelő rendszert. Ennek segítségével a szigorúan tudományos hozzáállás nem csupán a természet (a német klasszikus filozófia szóhasználatával élve az objektum), hanem az emberi szellem megismerésében is meghatározó lehet, sőt ez az egyetlen lehetősége annak, hogy a maga valójában ismerhessük meg azt. A szellemtudományi elgondolás — a pozitivista felfogással ellentétben — csupán tudományos jellegében egyezik meg a természettudományokkal, ám a vizsgálandó terület különbözősége miatt más tekintetben nem követi a természet megismerésének módozatait. Szerencsére.
A szellem legnyilvánvalóbban, leginkább kézzelfoghatóan — úgymond — az emberi történelemben érhető tetten, ezért a Dilthey elgondolásait többé-kevésbé magukénak érző gondolkodók ebben az irányban indultak el. A XIX. század végén, illetve a XX. század elején számos nagy ívű történetfilozófiai munka született, melyek elsődleges célkitűzése egy metafizikai háttér kidolgozása volt, aminek keretében a történelemben lezajló események összevetése, osztályozása és ezek alapján történő általános magyarázata volt a céljuk. Talán a legismertebb ilyen munka Oswald Spengler Der Untergang des Abendlandes (magyarul: A nyugat alkonya) című kétkötetes írása, amely 1918-ban jelent meg először.
A nagy terjedelmű, általános történelmi morfológiákat kidolgozó gondolkodók mellett, úgy tűnik, más szerzőkre is jelentékeny hatást gyakorolt a szellemtudományi elképzelés, mindenütt Európában. A teljesség igénye nélkül: Ortega, Keyserling, Massis, Evola illetve Huizinga, hogy csaknem az összes európai kultúrnemzet írói közül említsünk egyet-egyet.
Nos, apró sündisznó-szemeimmel én úgy látom, hogy Prohászka Lajos helye is ezek között az írók között található. A Második Világháború éveit leszámítva élete végéig tartotta a kapcsolatot Eduard Sprangerrel, akivel Németországban ismerkedett meg, és akitől a legfontosabb inspirációkat szerezte pályafutása számára. Spranger nyomán helyezte el az őt leginkább érdeklő kultúrterületet, a művelődés, illetve a nevelés kérdését a szellemtudományos horizonton. Prohászka gondolkodásában fontos különbség volt a fentebb említett szerzőkkel szemben a gyakorlatra helyezett lényegi hangsúly, ami jól megmutatkozik abban, hogy életét az oktatás minden lényeges pontjának feldolgozása és gyakorlati alkalmazása töltötte ki. Elgondolása szerint a pedagógia sajátos tárgya a műveltség, ami a szellem egyik „tartománya”. Már ezen a ponton durván tettenérhető Hegel hatása a prohászkai elképzelésre. Tulajdonképpen a hegeli háttér az a metafizikai séma, amibe Prohászka beleilleszti a maga neveléselméletét. A pedagógia mint kultúrpedagógia az objektív szellem hatáskörébe tartozik, mivel abban a tárgyi oldal a hangsúlyos a szubjektummal szemben. Csak a megfelelően kidolgozott elméleti megalapozás után lehetséges a gyakorlatban eredményes oktatást megvalósítani. Ezért publikációinak legnagyobb részében — pedagógiai főművét, Az oktatás elméletét is ideértve — ezzel a kérdéssel foglalkozott. A fogalomhasználat, a módszerek és a kifejezések mindvégig megmaradtak a hegeli/szellemtudományos kereteken belül, de azokat egy új tárgyterületre, a neveléstudomány területére terjesztette ki, így a gyakorlat közvetlen közelségébe került.
Nézzük meg ezután, hogy A vándor és a bujdosó hogyan illeszkedik ebbe az életműbe. Látszólag csak igen távolról, mivel közvetlen kapcsolata a neveléstudománnyal nincs. Az írás egy nemzetkarakterológiai munka. Célkitűzése a magyarság elhelyezése egy — többé-kevésbé — egységes Európa keretein belül. Elgondolása szerint egy nemzet jellegének kialakulását három tényező határozza meg: egy adott nép összességének formája, amiből története során kibomlik a nép egészének sorsa (1), a különböző kölcsönhatások, amelyek idegen népekkel való érintkezések során érik (2), és az objektiváció, a kultúra minden módozatának (tudomány, művészet, jog, állam, gazdaság etc.) létrejötte (3). Ez utóbbi önálló tényező, amit ugyan a szubjektumok hoznak létre, de mégis önállósul és szemben áll velük. A különböző európai nemzetek az elképzelés szerint különbözőképpen mutatkoznak meg, aszerint, ahogy a három tényező különböző mértékben, hol kiegyensúlyozottan, hol pedig kiegyensúlyozatlanul jut érvényre bennük. A tipológia szerint így mindegyikük eltérő jegyeket visel és ez elnevezéseiket is meghatározza. Az angol nemzet például a „telepes”, mivel jellegében leginkább a gazdasági struktúra az elsődleges, így expanzív jellegű és akaratát képes elfogadtatni más nemzetekkel, ez által erőteljesen befolyásolva azokat. Organikus jellegű elgondolással állunk szemben, ahol az elnevezések is mutatják a különböző népek személyiségekhez való hasonlóságát. Ez a spengleri hatást mutató elképzelés észrevehető abban is, hogy a nemzetek közt vannak úgymond ifjabbak, illetve találhatók olyanok, amelyek öregségükben már nem képesek megújulásra. A háttérben pedig végig ott érzékelhetjük a főként hegeli értelemben vett szellemet.
Két nemzet tipológiája kidolgozottabb a többinél, a két címszereplő, a „vándor” német, illetve a „bujdosó” magyar. A jövőbeli Európa számára pedig rajtuk kívül még az itáliai „humanista” lesz a meghatározó. Közvetlen kapcsolata azonban a magyarságnak ez utóbbival nincsen. A vándor németség jellemzői az örökös változásban és a végtelen felé való törekvésben érhetők tetten. Ez a folyamatos haladás, dinamika a német szellem dialektikus jellegét mutatja, amivel a nehéz helyzetekből is kiutat talál a maga számára, továbbá kiutat mutat másoknak is. A dialektika értelmében, a leginkább ellentéteiben beszélhetünk róla (pl. misztika-absztrakció, partikularizmus és egységvágy), mely ellentéteket egyként magába emel és átfog. Az idegen népekkel való érintkezések csak tovább erősítik ezeket az ellentétpárokat, újakat generálnak és egyre előre és előre lendítik a nemzetet. A nyugtalanság és nyughatatlanság mutatkozik meg leginkább e kultúra produktumaiban is. A magyar nemzetkarakter szintén ellentétekből építkezik, de ezek élesen és kibékítetlenül állnak egymással szemben. A „finitizmus” fogalma az, ami a leginkább jellemzi a magyarságot. Ez pedig éppen az ellenkezője a végtelenség iránti vágynak, ez a vágy a megállapodottságra és az elzárkózásra irányul. A nemzet „keleti” jellege mutatkozik meg ebben, és ez az a visszahúzó erő, amiben az összes többi is gyökerezik. A magyarság „kelet” és „nyugat” határán áll, mindkét oldalról hatásoknak van kitéve, és mindkét oldallal harcol, így járul hozzá az eredeti „néplélek” jellemzőihez a számos különböző idegen jellemvonás. Ez pedig az egység hiányát idézi elő a nemzetben. E hiány jelenik meg a társadalmi rétegek szembenállásában és azonos csoportokon belüli egyének politikai-gazdasági ellentéteiben is. A feloldatlan problémák legjobb esetben is csak mozdulatlanságban tartják, rosszabb esetben pedig egyenesen hanyatlást idéznek elő. Mindehhez hozzájárul még a szokásos magyar „megkésettség”-gondolat. A másik oldalon találjuk azokat az értékeket, amelyek nem igazán képesek egyensúlyt teremteni a visszahúzó erőkkel szemben. Ilyen a harci ethosz, a közvetítés kelet és nyugat között, és főként — ami a szellem legfontosabb objektivációja a magyarság kapcsán — a szakrális nemzettest gondolata.
Mindez bizonyára már elegendő, hogy az írás általános irányvonala érzékelhetővé váljon. A nemzetek tipológiája mögött az a szándék húzódik, hogy belássuk: a magyarság kiútja reménytelen helyzetéből csak abban az esetben lehetséges, ha a németség mellett halad tovább az útján, és így küzd egy új Európáért. Természetesen itt nem fegyveres, hanem szellemi harcról van szó. Csakhogy ez az elgondolás nem csupán kulturális értelemben, hanem a korabeli Európa politikai-gazdasági helyzetében is teljes mértékben természetesnek tűnt, mint ahogy az is, hogy a megújulás harmadik lehetséges letéteményese Itália. Prohászka — sok más gondolkodóval együtt — úgy tekintett a fasizmusra, mint a reneszánszhoz hasonló, minden téren megnyilvánuló újjászületésre. Ezt a szemléletet erősítette a magyar revizionista politika iránt tanúsított olasz megértés és Mussolini-nak a két világháború közt szinte mindvégig meglévő magyarbarát állásfoglalása. Minden bizonnyal a múltra visszatekintő szemléletmódon kívül a jelen pillanat politikai eseményei szintén közrejátszottak abban, hogy az összes többi európai nemzet már betöltötte a rendelkezésére álló lehetőségeket, és bár tipológiájukban megtalálhatók pozitív és negatív jellemvonások is, mégis úgy tűnt: idejük lassan lejár, túljutottak már a csúcspontjukon, a korábbi angol-francia dominanciával szemben a kibontakozás lehetősége most a német és az olasz nemzet előtt áll. Hozzájuk kell csatlakoznia a magyarságnak, hogy betöltse azt a sorsot, amelyre a nemzet „formája” indította.
Igen valószínű, hogy ez a szemlélet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy A vándor és a bujdosó korántsem annyira elismert munka akár a Prohászka-életművön belül, akár önmagában, mint amennyire értékei szerint kellene, hogy legyen. Azt gondoljuk, hogy ez az írás egyedülállóan képviseli a magyar filozófiai irodalomban a spengleri minta alapján létrejött „organikus” történetfilozófiai elgondolást, mégpedig úgy, hogy a középpontjában egy roppant hatásosan megalkotott tipológia található a magyarságról. Sajnálatos, hogy a mindenkori történelemszemlélet fényében ítélik meg azokat az írásokat, amelyeket — ha ennek a történelemszemléletnek a talaján állunk — nem igazolnak az elkövetkező események, sőt ellentmondanak nekik.
Könnyen belátható, hogy a nemzetek tipologizálása nem nélkülözi az azokról alkotott értékítéletet. Láthatjuk, hogy a nagy európai nemzetek egymáshoz képest nem csupán különböző jegyekkel bírnak, de ezek rangsorba is állítják őket. Még rosszabbul járnak az Európán kívüli — de Európával érintkezésben lévő — népek. A szláv tendenciák szinte kivétel nélkül negatív fényben tűnnek fel. Mindezt valóban problémaként lehetne felvetni, azonban az értékítéletek elsősorban nem általános nézőpontból, hanem a magyarság szemszögéből vetődnek fel. A könyv „postludium”-a szerint pedig a megértésen létrejövő megújult Európában — bármennyire utópikus színezetű ez az elképzelés még most is — a különböző karakterisztikumok egymást kiteljesítve élnek tovább.
Hátra van még, hogy valamiféle kapcsolatot találjunk a Prohászka-féle neveléstudomány és az itt felvázolt nemzetkarakterisztika között. Elképzelésem szerint a kapcsolat mindenekelőtt abban áll, hogy az utóbbi elősegíti a neveléselmélet megalapozását. A hegeli elgondolás itt ugyanolyan konkrét alakot ölt, mint a neveléselméleti munkákban, csupán a tartalom különböző. A vándor és a bujdosó kibővíti azt a metafizikai megalapozást — mégpedig a történelemfilozófia felé — amibe jól illeszkedik a neveléselmélet. A hegeli szellem összekapcsolja az elkülönült tartalmakat és a gyakorlati tudomány egy nagyobb elméleti keretben helyezkedik el. Ez pedig magával a hegeli elgondolással szemben is előnyt jelent. Elég, ha csupán Hegel esztétikai elméletére gondolunk, illetőleg Hegel viszonyára bármiféle konkrét műalkotással. Prohászka elmélete nem alakul át a gyakorlattól idegen absztrakcióvá, mivel a nevelés/oktatás iránti érdeklődése megóvja ettől. Nem abszolutizálja a hegeli kereteket.
Részemről ennyi a tudományoskodás mára. Ígérem, ha Loxonunk engedi, legközelebb valami szórakoztatóbbal járulok a teát fogyasztó, kifinomult nagyközönség elé. Most pedig, Hölgyeim és Uraim, búcsút intve visszabújok a lombikomba!
Prohászka Lajos
(Brassó, 1897. márc. 2. — Bp., 1963. jún. 16.)
Mindezzel egyáltalán nem akarom azt állítani, hogy tavunk partjának és öbleinek magaslatai teljesen mellékesek volnának. Még ha a hegyek sehol nem is húzódnak olyan közel a vízhez, hogy a vízszintes és sík területek meghatározó szerepét komolyan veszélyeztetnék, mégis hozzájárulnak a táj sajátos jellegéhez. Északon sokszor egyenesen a síkságba rézsútosan belelapulva, más helyeken előretörve közelítik meg a víztükröt az Alpok előfutáraiként, a hatalmas hadtestek érkezését bejelentve. Úgy tűnik számunkra, mintha a természet a hegycsúcsok és a völgyek, a hegység és a síkság között készenlétben álló valamennyi lehetőségét fel szeretné vonultatni előttünk. Alig hihető, hogy ez ugyanaz a tó, amelyik a Reichenau vagy a Mettnau szigetek sással benőtt partvidékén a Chiem-tó bájos partjához válik hasonlatossá; Bodansrück körül pedig a késő nyári naplementék idején egy norvégiai, északi fjordot idéz elénk, melyet körülleng a Lofotok rideg magányossága és Isten háta mögötti hangulata; ugyanaz a tó, amelynek partvidékéről estefelé egy pillantást vetve a Hegau hegykúpjára, akár Görögországgal is összetéveszthetnénk; ugyanaz a tó, amelyet télen a bömbölő főn magasra törő hullámokban Friedrichshafen kőfalaira zúdít; ugyanaz a tó, amely a nyugat-porosz vidék fiaiban honvágyat kelt, mert az Uhldinger földnyelvének bizonyos pontjairól a Zopott környéki Balti-tengerre emlékeztet. Így a Bodeni-tó partvidékein szinte minden európai tenger felsejlik és képviselve van, az északi Atlanti-óceántól egészen a Földközi-tengerig. Ám semmivel a világon össze nem hasonlítható bizonyos tavaszi napokon, amikor a tündöklő virágoskertek fölött az Alpok ezüstlánca ível át, a Tödi és a Glärnisch csúcsaitól az oberstdorfi Gabel és Hörner csúcsokig, melyek fölé fejedelmi központként, akár egy hatalmas trónszék tornyosul a Säntis magában álló tömbje, amelyet a görögök bizonyosan az istenek trónjaként és lakóhelyeként tiszteltek volna. Fenségesen és méltóságteljesen, oltalmazóan felügyeli a tavat és a környező tájat.
Bejegyzések
