Tölgy Stove kapcsán azt írja Dawkins-ra és a mémek csatájájra utalva: „olyan fatalizmus ez, mint Kálviné, Marx-é vagy Freud-é, vagy éppen az asztrológiáé.”
Mink, teakraták, értjük jól, hogy ez mire vonatkozik, erre utalt Loxon is Hawking ürügyén: „a Kozmikus Haladás évmilliárdok óta kiszemelt és predesztinált bizonyos példányokat, szemben másokkal, akiket úgy látszik, eleve elrendelt, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Át kellene gondolni kicsit ezt az eleve elrendelést.”
Mi a lényegi tartalma ezeknek a maliciózus célzásoknak? Az, hogy a modern tudományos világkép, részben pedig maguk a modern tudományos módszerek egy tudattól függetlenített, objektíve fatalisztikus-determinisztikus világnézetet sugallnak, illetve filozófiailag premissza-szerűen ezt a szabadságot implicite tagadó felfogást fogadják el. Mára ez valóban implicitté vált — hiszen a ma tudósai már nagyon kevéssé veszik a fáradságot, hogy alapvető filozófiai kérdésekbe mélyüljenek, vállalva a gondolkodás terheit és örömteli kihívásait —, azonban a modern tudományosság megalapozásánál ezek a hipotézisek jelen voltak explicite filozófiai formában is. Már jóval a pozitivizmus előtt, sőt, részben az aufklérung racionalizmusát megelőzően. De még Cartesius is építhetett előzményekre. A modern tudomány determinizmusa valóban párhuzamot mutat Kálvin predesztinációval kapcsolatos felfogásával, azzal a jelentékeny különbséggel, hogy Kálvin tana hagy egy szűk átjárót a szabadság számára, amely a mindenkori szubjektum számára kellő mélységben átélve a predesztináció ellenében dolgozhat.
Hogyhogy? Úgy, hogy a predesztináció mögött Cauvin úr egy végtelenül hatalmas szubjektumot tételez, Istent. Erről a végtelenül hatalmas, mindenek fölött uralkodó szubjektumról a modern tudományosság ateista (illetve finomabb, becsületesebb formában agnosztikus) képviselői törvényszerűen nem kívánnak semmi bíztatót mondani, mondhatni, ez a terület kikerült a látóterükből, egy belső és immár pusztán logikaira redukált törés folytán. („Ez az, ami biztos”)
A racionalizmus „eleve elrendelő” gyökerezettségéről most hirtelenjében csupán ennyit.
A Napot és a Holdat időről időre elnyelő sárkány Athanasius Kircher jezsuita tudós (1601–1661) Ars magna lucis c. művéből.
Az asztrológia (a középkori hét szabad művészet egyike) azonban eredetileg nem modern tudomány, és védelmében el kell mondani, hogy az — közkeletű hiedelmekkel szemben — nem determinálja az embert, vagy legalábbis, ebben a formában kifejezve a dolgot ez nem igaz. A modern tudomány a maga predesztinatív megalapozottságával lényegében azt mondja: „természeti törvények játékszerei vagyunk”. A szabadságot nem az omnipotenciában vagy az omniscientia-ban, esetleg valamiféle gondviselésszerűben, hanem a véletlenben, a kiszámíthatatlanban látja, amely viszont — úgymond — teljességgel független a tapasztalótól, és amely kiszámíthatatlanról ugyanakkor tudomást sem vesz, vagy ha igen, akkor azt „káosz-elméletté” fejleszti, hogy (öntudatlanul) önigazolást keressen saját impotenciájára a „tények”-kel szemben. (Ez az öntudatlanság egyébként freud-i, még ha Freud maga is beleesett.) Az asztrológia és ókori (ősi) társtudományai viszont nem a modern értelemben deteriminsták. Persze sok függ az alkalmazójuktól, pontosabban, szinte minden az alkalmazójuk felkészültségétől és tudatosságától függ. Ha az asztrológiát valaki komolyabban megvizsgálná a megfelelő irodalom alapján (amelyhez jó segítséget adnak Baktay Ervin, de főleg Titus Burckhardt könyvei), akkor le kellene számolnia nem csak a New Age-dzsel, de már jóval a New Age prófétáit megelőző tévedésekkel és rossz interpretációkkal, de még egyes káldeus és más, az asztrológiával egyidősnek mondható babonával is. Távol legyen Loxontól, hogy az asztrológia (hamis) prófétája legyen. Csupán figyeljünk meg egyetlen lábjegyzetet:
„Valójában egy jól ismert maxima az asztrológiában: astra inclinant, non determinant, ami annak kimondásával egyenértékű, hogy a leginkább valószínű történés körvonalai vannak előre meghatározva, anélkül, hogy — elvben — teljesen ki kellene zárni egy »a várttól eltérő« közbeavatkozás lehetőségét” (írja Ea a Szabadság, jövőbelátás és az idő viszonylagossága című tanulmányában, in: Axis Polaris VI.).
A latin idézet magyar fordítása ez lehetne: „a csillagok hajlamosítanak, nem determinálnak.” — s bár az idézett szerző azt írja: „az emberek túlnyomó többsége olyannyira szokásokból, vágyakból, ösztönzésekből és megrögzült reakciókból áll, olyannyira a dolgok és önmaga szolgájának bizonyul, hogy nem az a meglepő, hogy jövője előre látható, hanem az lenne meglepő, ha nem lenne előre megjósolható”, ezt is melléhelyezi: „a jóslatok annál pontosabban igazolódnak, minél külsőbb, kollektívabb vagy szenvedélyes és materiális érdekekhez kötöttebb jelenségekre [...] vonatkoznak”. Azonban túlnyomórészt erről van szó; a vir sapiens, aki csillagait uralja, természetszerűleg kivételes. Ám valós lehetőség, s mint ilyen, ellentmond annak, hogy az asztrológia, annak minden formájában (mundán- és személyes képletek) a deteriminizmus tudománya volna.
Mink, teakraták, értjük jól, hogy ez mire vonatkozik, erre utalt Loxon is Hawking ürügyén: „a Kozmikus Haladás évmilliárdok óta kiszemelt és predesztinált bizonyos példányokat, szemben másokkal, akiket úgy látszik, eleve elrendelt, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Át kellene gondolni kicsit ezt az eleve elrendelést.”
Mi a lényegi tartalma ezeknek a maliciózus célzásoknak? Az, hogy a modern tudományos világkép, részben pedig maguk a modern tudományos módszerek egy tudattól függetlenített, objektíve fatalisztikus-determinisztikus világnézetet sugallnak, illetve filozófiailag premissza-szerűen ezt a szabadságot implicite tagadó felfogást fogadják el. Mára ez valóban implicitté vált — hiszen a ma tudósai már nagyon kevéssé veszik a fáradságot, hogy alapvető filozófiai kérdésekbe mélyüljenek, vállalva a gondolkodás terheit és örömteli kihívásait —, azonban a modern tudományosság megalapozásánál ezek a hipotézisek jelen voltak explicite filozófiai formában is. Már jóval a pozitivizmus előtt, sőt, részben az aufklérung racionalizmusát megelőzően. De még Cartesius is építhetett előzményekre. A modern tudomány determinizmusa valóban párhuzamot mutat Kálvin predesztinációval kapcsolatos felfogásával, azzal a jelentékeny különbséggel, hogy Kálvin tana hagy egy szűk átjárót a szabadság számára, amely a mindenkori szubjektum számára kellő mélységben átélve a predesztináció ellenében dolgozhat.
Hogyhogy? Úgy, hogy a predesztináció mögött Cauvin úr egy végtelenül hatalmas szubjektumot tételez, Istent. Erről a végtelenül hatalmas, mindenek fölött uralkodó szubjektumról a modern tudományosság ateista (illetve finomabb, becsületesebb formában agnosztikus) képviselői törvényszerűen nem kívánnak semmi bíztatót mondani, mondhatni, ez a terület kikerült a látóterükből, egy belső és immár pusztán logikaira redukált törés folytán. („Ez az, ami biztos”)
A racionalizmus „eleve elrendelő” gyökerezettségéről most hirtelenjében csupán ennyit.
A Napot és a Holdat időről időre elnyelő sárkány Athanasius Kircher jezsuita tudós (1601–1661) Ars magna lucis c. művéből.Az asztrológia (a középkori hét szabad művészet egyike) azonban eredetileg nem modern tudomány, és védelmében el kell mondani, hogy az — közkeletű hiedelmekkel szemben — nem determinálja az embert, vagy legalábbis, ebben a formában kifejezve a dolgot ez nem igaz. A modern tudomány a maga predesztinatív megalapozottságával lényegében azt mondja: „természeti törvények játékszerei vagyunk”. A szabadságot nem az omnipotenciában vagy az omniscientia-ban, esetleg valamiféle gondviselésszerűben, hanem a véletlenben, a kiszámíthatatlanban látja, amely viszont — úgymond — teljességgel független a tapasztalótól, és amely kiszámíthatatlanról ugyanakkor tudomást sem vesz, vagy ha igen, akkor azt „káosz-elméletté” fejleszti, hogy (öntudatlanul) önigazolást keressen saját impotenciájára a „tények”-kel szemben. (Ez az öntudatlanság egyébként freud-i, még ha Freud maga is beleesett.) Az asztrológia és ókori (ősi) társtudományai viszont nem a modern értelemben deteriminsták. Persze sok függ az alkalmazójuktól, pontosabban, szinte minden az alkalmazójuk felkészültségétől és tudatosságától függ. Ha az asztrológiát valaki komolyabban megvizsgálná a megfelelő irodalom alapján (amelyhez jó segítséget adnak Baktay Ervin, de főleg Titus Burckhardt könyvei), akkor le kellene számolnia nem csak a New Age-dzsel, de már jóval a New Age prófétáit megelőző tévedésekkel és rossz interpretációkkal, de még egyes káldeus és más, az asztrológiával egyidősnek mondható babonával is. Távol legyen Loxontól, hogy az asztrológia (hamis) prófétája legyen. Csupán figyeljünk meg egyetlen lábjegyzetet:
„Valójában egy jól ismert maxima az asztrológiában: astra inclinant, non determinant, ami annak kimondásával egyenértékű, hogy a leginkább valószínű történés körvonalai vannak előre meghatározva, anélkül, hogy — elvben — teljesen ki kellene zárni egy »a várttól eltérő« közbeavatkozás lehetőségét” (írja Ea a Szabadság, jövőbelátás és az idő viszonylagossága című tanulmányában, in: Axis Polaris VI.).
A latin idézet magyar fordítása ez lehetne: „a csillagok hajlamosítanak, nem determinálnak.” — s bár az idézett szerző azt írja: „az emberek túlnyomó többsége olyannyira szokásokból, vágyakból, ösztönzésekből és megrögzült reakciókból áll, olyannyira a dolgok és önmaga szolgájának bizonyul, hogy nem az a meglepő, hogy jövője előre látható, hanem az lenne meglepő, ha nem lenne előre megjósolható”, ezt is melléhelyezi: „a jóslatok annál pontosabban igazolódnak, minél külsőbb, kollektívabb vagy szenvedélyes és materiális érdekekhez kötöttebb jelenségekre [...] vonatkoznak”. Azonban túlnyomórészt erről van szó; a vir sapiens, aki csillagait uralja, természetszerűleg kivételes. Ám valós lehetőség, s mint ilyen, ellentmond annak, hogy az asztrológia, annak minden formájában (mundán- és személyes képletek) a deteriminizmus tudománya volna.
Bejegyzések
