Marti Conservatori

A rómaiak pénzérméin gyakran előfordul a Marti Conservatori dedikáció — „a megőrző Marshoz”. Mársz mindannak ellentéte, ami mai, hamis „konzervativizmus”-életérzés.

Jellemző, hogy mi az, amit a vulgáris műveltség Marshoz társít: hadisten, a háború istene, „következésképp” az erőszak, a békétlenség istene. Ez már az ókorban is így volt, ugyanis Mars görög megfelelőjének Arészt tartották. Habár Arész sem csak annyi, amennyit ma gondolnának róla, ez a megfeleltetés felszínes, és figyelmen kívül hagyja Mars apollói vonásait. Mars-ból a szekularista humanizmus szemében legfeljebb csak Volcanus egyik részaspektusa maradt, annak is egy alacsonyrendű formája.

Pedig nem véletlenül volt Mars Romulus — Róma alapítójának — atyja, nem véletlenül a klasszikus római istentriász (Iuppiter, Mars–Mavors, Quirinus) egyik tagja, nem véletlen, hogy flamen-je a Flamen Dialis mellett a Flamines Maiores, azaz a három nagy flamen között foglalt helyet (Flamen Martialis). Róma géniusza marciális, akkor is, ha ma már csak Róma „joviális” arculatát hajlandóak valamelyest elfogadni azok, akik Európa „görög-római” és „zsidó-keresztény” gyökereit hangoztatják. Persze, ha belegondolnának, hogy Iuppiter–Iovis sem volt bos, vagyis ökröcske, akkor még ezt sem fogadnák el Rómából. Kérdés, Európából maradt-e még valami egyáltalán, vagy magára lehet hagyni a világgal együtt, mint minden szellemi aktív befogadására teljességgel képtelent.

Ismételjük, már az ókorban, magában Rómában megtörtént Mars „trónfosztása”: a későbbi istentriászban már Iuno („Mars anyja”) és az etruszk eredetű Minerva szerepelt. Lehet gondolkozni azon, vajon ez a váltás véletlenül előzte-e meg majdnem közvetlenül a római királyság felbomlását. A Magna Mater-arculatok anyaisága Rómában is felváltotta Marspiter (hiszen nem csak Iuppiter létezett) atyaiságát, a megőrző és békehozó Mars helyére a hamis női „békesség” és „bölcsesség” szimbólumai kerültek. Noha ezek az isteni nők végtelen magasságban tündökölnek a modern világ démoni maradványai felett, a rómaiak igazi géniusza a győztes harcot követően békét teremtő Mars volt. Ezért is szóltak hozzá a következő érmefeliratok: Mars Victor, és Marti Pacifero — „A békehozó Marshoz”.

Augustus császár és augur, a Pax Augusta megteremtője forumán templomot emeltetett a bosszúálló Marsnak, ez volt a Templum Martis Ultoris, Mars Ultor szentélye, Caesar gyilkosainak megbosszulása emlékére.

Metaforikusan minden demokratizmus Caeasar brutális meggyilkolása. Dante poklának legmélyére veti Júdással együtt Brutus-t és Cassius-t.

MAR VLT

(Marti Ultori — a „Bosszúálló Mars”-hoz)

Aequam memento rebus in arduis servare mentem...*

„Ha évszázados, rendkívül magas fákkal telt erdőbe jutsz, hol az egymásra boruló ágak árnyéka eltakarja az égboltot: az égbenyúló fák, a hely titokzatos magányossága és a szabad ég alatt annyira egybefonódó, annyira sűrű, csodálatos árnyék felkelti benned az isten hatalmában való hitet. És ha egy barlang mélyében üreges szikláival hegyet támaszt alá, s látod, hogy a barlangot nem emberi kéz, hanem a természet ereje vájta ki oly hatalmas üreggé, akkor lelkedet ez a barlang bizonyosfajta vallásos sejtelemmel hatja át. A nagy folyamok forrását is tiszteljük, oltárokat állítunk oda, ahol a hatalmas folyam hirtelen előtör rejtekéből. Tiszteljük a melegvízforrásokat, bizonyos tavakat pedig sejtelmes homályuk és feneketlen mélységük tesz szentté: ha egy olyan embert látsz, aki megingathatatlan a veszélyekben, aki mentes a szenvedélyektől, aki a balsorsban is derűs és a viharok közepette is nyugodt, aki az embereket felülről nézi, és az isteneket maga mellett látja, akkor nem fog el ugyanaz az áhítat? Nem jelented-e ki akkor, hogy az a lény nagyobb és emelkedettebb, semhogy hasonlónak tarthatnád ahhoz a hitvány testhez, amelyben van? Valami isteni erő szállt belé. A kiváló, önmagát mérséklő lelket, aki mindent felülről néz, s aki mindazt kineveti, amitől félünk, vagy amit mi óhajtunk, égi hatalom hajtja.”

„Miért jut sok baj osztályrészül a derék embereknek? — A derék emberrel semmi rossz nem történhetik: az ellentétek nem keverednek egymással. Mint ahogy a rengeteg folyó, a fentről aláhulló temérdek eső, a töméntelen gyógyforrás nem változtatja meg a tengervíz ízét, sőt, még csak nem is csökkenti az erejét, a derék embert a viszontagságos helyzetek özöne lélekben ugyanígy nem másítja meg: változatlan marad, s bármi történik is vele, magához hasonítja, mert erősebb minden külső körülménynél. Nem azt mondom, hogy nem érzékeli őket, hanem hogy úrrá lesz rajtuk, egyébként pedig nyugodtan és szelíden száll szembe a reá törő sorscsapásokkal. Próbatételnek fog fel minden viszontagságot. Hiszen ki az — legalábbis ha férfi, és ügyel a tisztességre —, aki nem kívánja a méltó tevékenységet, és nem kész kötelességeinek teljesítésére, még akkor is, ha azok veszéllyel járnak?”

„Demetrius, akinek Poliorcetes volt a mellékneve, elfoglalta Megarát. Megkérdezte Stilbontól, a filozófustól, hogy elvesztett-e valamit. »Nem, semmit — válaszolta —, mindenem megvan, ami az enyém.« Pedig vagyonát felprédálták, lányait elrabolta az ellenség, hazája idegen zsarnokság alá került, s a király, győztes hadseregének fegyvereseitől körülvéve, fennhéjázóan tette fel neki a kérdést. Ő azonban megfosztotta győzelmétől, és bebizonyította, hogy bár városát elfoglalták, nemcsak le nem győzték, de még csak kárt sem szenvedett. [...] A mindenfelé villogó kardok, a katonák fosztogató hordái, az eltiport város lángja, vére és hullái, az istenei fölé roskadó templomok recsegése között egy ember számára volt csak béke. [...]



Alig hiszed ugyanis, hogy ekkora lelkierő, ekkora lelki nagyság jusson egy ember osztályrészéül. Ám színre lép ő, aki elmondhatja: »Nincs okod kételkedni abban, hogy az ember, noha embernek született, túlemelkedhet az emberi dolgokon; hogy a fájdalmakat, a veszteségeket, a sérelmeket, a sebeket, a körülötte tomboló vad szenvedélyeket nyugodtan szemlélheti; hogy a megpróbáltatásokat békésen, a sikereket higgadtan viselheti, az előbbiek elől meg nem hátrálva, az utóbbiakban nem bizakodva; hogy ellentétes helyzetekben maradhat egy és ugyanaz, és vélekedhet úgy, hogy önmagán kívül semmi sem az övé, és önmagából is csak az a rész, ami nemesebb. Íme, itt vagyok én, hogy tanúbizonyságot tegyek nektek erről. A sok-sok város feldúlójának parancsára a faltörő kosok ütéseitől az erődítmények meginogtak, a föld alatti tárnák és a rejtett árkok következtében a falak leomlottak, a töltések a fellegvár csúcsával egy szintre emelkedtek; de nincs gépezet, mely a szilárd alapokon nyugvó lelket megingathatná. «"

(Részletek Lucius Annaeus Seneca műveiből)

* „Balsors ha sújt rád, lelki nyugalmadat őrizd.” (Horatius)

Fasizmus és rasszelmélet ókonzervatív szemszögből *

Julius Evola

A fasiszta „rasszizmus” és az „új ember”

Azok körében is, akik ma Olaszországban kritizálják a demokratikus rendszert és nem tagadják a fasizmus bi­zonyos aspektusainak értékét, a rasszizmust általában úgy ítélik meg, mint a fasizmus egyik sötét oldalát, amelyről jó hallgatni, minden esetben pedig úgy, mint ami egyfajta „idegen testként” került be a rendszerbe. A fasizmus eszerint a hitlerizmus kísértete és utánzója lett volna az olasz-német szövetség, a Róma-Berlin tengely utolsó szakaszában.

E gondolkodásmódban gyakran jelentős szerepe van annak a tévedésnek, amely a „rasszizmust” az anti­szemitizmus és a brutális zsidóüldözés egyszerű szinonimájává teszi. Így történhetett, hogy egy deklaráltan „új­fasiszta” folyóirat zsidó szerzők által összegyűjtött adatokat hangsúlyozott, próbálkozva az állítólagos folt eltávolításával és annak bizonygatásával, hogy Mussolini valójában nem volt „rasszista”, mert a fasizmus a háború alatt, az Olaszország feletti német ellenőrzés legkritikusabb szakaszában úgymond nemhogy nem üldözte a zsidókat, hanem gyakran védelmezte őket: ezzel kapcsolatban azonban nyilvánvalóan összekevernek egy elvi kérdést azzal, ami az emberiesség érzésének és a németek által használt bizonyos elítélendő módszerek iránti ellenérzésnek volt betudható.

Így helyénvaló lesz itt egy rövid helyesbítés a témáról. Három tényezőről beszélhetünk, amelyek 1938-ban arra indították Mussolinit, hogy érintse a faji kérdést.** 1938. augusztus 5-én egy hivatalos jegyzék kinyilvánította, hogy „a légkör immáron érett az olasz rasszizmus számára”, melynek irányelveit a Nagytanács vázolta fel ugyanazon év októberében, az első törvényhozási intézkedéseket az „olasz faj védelméért” a következő hónapban kihirdetve. A három tényező közül az volt a legesetlegesebb, amely a zsidóproblémát érinti. Mussolini első írásaiban nincsenek utalások erre a problémára. Csupán egy régi cikket lehet idézni, amely egy ismert témát említ meg, tudniillik azt, hogy az elnyomott és a közvetlen harc normális eszközeitől megfosztott zsidó a modern világban a pénz, a nagytőke és a (profán értelemben vett) intelligencia által alkotott közvetett eszközökhöz folyamodott, hogy uralkodjon és megnyilvánuljon. Továbbá egy 1919-es cikkében Mussolini arról töpreng, hogy vajon a bolsevizmus, amelyet kezdeteiben londoni és new york-i zsidó bankárok támogattak, és amelynek vezetői között (akkoriban) számos zsidó volt, nem „Izrael bosszúja-e az árja faj ellenében”.

Másrészt nem szükséges arra emlékeztetnünk, hogy az antiszemitizmus egyáltalán nem a nácizmussal jött a világra, hogy a zsidó az egész történelemben, a római kortól kezdve, ellenszenv és üldözés tárgya volt, a keresztény érában gyakran uralkodók, pápák, zsinatok által szentesítve. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy Olaszországban a zsidóprobléma sohasem érződött különösebben, és Mussolini 1938-as állásfoglalása ezzel kapcsolatban inkább politikai, mintsem ideológiai jellegű volt. Valóban megszaporodtak az olasz diplomaták és ügynökök jelentései arról a növekvő militáns antifasiszta ellenségeskedésről, amelyet zsidó elemek külföldön, főleg Amerikában tanúsítottak: többé-kevésbé azzal kapcsolatban, hogy Olaszország Németországgal szövetkezett, így Mussolini végül arra kényszerült, hogy reagáljon, és az olaszországi zsidóknak, akik néhány kivételtől eltekintve nem adták különösebb tanújelét antifasiszta érzelmeiknek (sőt rohamosztagosok is voltak közöttük), el kellett szenvedniük nem olasz hitsorsosaik magatartásának a következményeit ezen intézkedések miatt, amelyek azonban semmiképpen sem voltak a német intézkedésekhez hasonlíthatók és nagyon gyakran papíron maradtak. Minthogy itt a doktrínáról értekezünk, a fasiszta „rasszizmusnak” ezen aspektusával nem kell tehát foglalkoznunk: a zsidóprobléma vizsgálata a maga összetettségében más keretbe tartozik.

Ami a „fajt” illeti, erről Mussolini gyakran beszélt. Egy olyan időszakban, amelyben semmiképpen sem lehet hitleri befolyást feltételezni, vagyis 1921. áprilisában, egy bologna-i beszédében a fasizmus megszületését kapcsolatba hozza a „mi árja és mediterrán törzsünk mély, örök igényével, amely egy adott pillanatban fenyegetve érezte magát létezésének lényegi gyökereiben”. Ugyanebből az évből való az az állítás, hogy „a történelmet a fajjal csinálják”, és 1927-ből a következő mondat: „Komolyan kell vigyáznunk a faj sorsára; gondozni kell a fajt”. Sok más efféle hivatkozást lehetne megadni. 1938-ban a fasiszta párt általános kongresszusán Mussolini pontosan ezekre az előzményekre emlékeztetett, visszautasítva azt a vádat, hogy egyszerűen a németeket majmolja, és azt is hozzátéve, hogy ahányszor csak törzsről beszélt, ezzel a „fajra” állt szándékában utalni. De ha az első idézetben az „árja” kifejezésnek lehet is egy kimondottan rasszista jelentése, az összes többi esetben a fajról általános értelemben beszél, sőt, nyilvánvaló ezekben a faj és a nemzet fogalmának a konfúziója. Ez a fogalomzavar folytatódott magában az úgynevezett „Faji Kiáltvány”-ban (ebben az igencsak hevenyészett és felületes dokumentumban), ahol „olasz faj”­-ról beszélt, és, e kifejezést használva, magában az 1938-as fasiszta „rasszista” törvénykezésben. Ez természetesen abszurdum. Egyetlen történelmi nemzet sem egy „faj”. Eltekintve néhány eugenetikai követeléstől, ezekben a nyilatkozatokban „fajvédelemről” beszélve tehát csak a nacionalista álláspontnak adtak egy homályos, biologizáló és etnikai színezetet: legfeljebb egy „történelmi etnikumot” lehetett tekintetbe venni, nem egy igazi fajt. Mindez azonban nem elég. Ki kell emelni, hogy a fajnak a nemzettel való azonosításával és annak magasztalásával, aminek a Volksgemeinschaft (vagyis a faj-nép, a faji-nemzeti közösség vagy egység) kollektivizáló, nemzetiszocialista fogalmában kellett sajátos kifejeződést találnia, alapjaiban demokratizálva azt, éppen a faj fogalmát sértették meg és üresítették ki. Ahogyan K. A. Rohan helyesen állapította meg, egyetlen dolog volt még, amit a demokráciának nem sikerült meghódítania, és az éppen az arisztokratikus értelemben vett faj: mert csak egy elit „fajtiszta” és csak neki van „faja”, miközben a nép pedig nép, tömeg. Zagyván azonosítva a fajt a nemzettel, olyannyira, hogy „olasz fajról”, „német fajról” stb. beszéltek, ez a bástya is leomlott, mert lerombolták. Ezért az ilyen „rasszizmus” ellen állást foglalhattunk és foglalhatunk, éppen egy arisztokratikus és hierarchikus szempontot felvállalva.


Mindenesetre a második tényező, amely a fasizmus rasszista fordulatához vezetett, elsősorban a nemzet egy­fajta „faji öntudatának” a fogalmára hagyatkozott. Ez ugyancsak egy esetleges körülményhez kapcsolódott, Etiópia meg­hódításához és az afrikai birodalom megteremtéséhez. E tekintetben a fasiszta „rasszizmusnak” ugyanolyan gya­korlati és nem ideológiai jellege volt, mint sok európai gyarmatosító nemzet, elsősorban Anglia magatartásá­nak, amelyek megfelelő eszközökkel, a „faji” érzést táp­lálva szándékoztak megóvni a fehérek presztízsét a szí­nes népekkel szemben és megakadályozni korcs és mesztic keveredéseket. Nem volt ettől különböző a fasiszta kor­mány által már 1937-ben kihirdetett dekrétum értelme sem.

Mussolini tehát csak arra szorítkozott, hogy kövesse azt, ami hagyományos volt, mielőtt a demokratikus ideológia a „népek (úgynevezett) önrendelkezésének” az elvével, amelyet a fehérek hirdettek meg, nem fordult ellenük, kiprovokálva a színes népek felemelkedését, követeléseit és felkelését, míg magukat az európaiakat is hatalmába nem kerítette az antikolonializmus pszichózisa.

Mussolini viszont elismerte az emberek „orvosolhatatlan, termékeny és jótékony egyenlőtlenségét”, vonal­vezetése tehát e tekintetben koherens és szempontunk­ból helyeselhető volt. A távolságokat meg kellett tarta­ni. További lépésnek tekinthető az, amit egy 1938. szep­tember 18-i beszédben mondott, amikor annak a szükségességéről beszélt, hogy az olasz emberben fel kell éb­reszteni „egy világos, szigorú faji tudatot, amely nem­ csak különbségeket hoz létre, hanem nagyon tiszta felsőbbrendűségeket is”. Helyénvaló azonban emlékeztetni arra is, hogy egy korábbi, ázsiai egyetemistáknak tartott beszédében Mussolini állást foglalt a silány és anyagias gyarmatosítás ellen, elítélve azt a magatartást, amely a gyarmati birtokokat egyszerűen csak „nyers­anyagforrásoknak és az ipari termékek piacának” tekin­tette, így közelítjük meg az kiindulópontot. Túl minden előítéleten, amely egyszerűen a bőr színével kapcsolatos, egy hierarchikus elvet kellett volna kialakítani és szem­besülni kellett volna egy nép és kultúrája fölötti uralom­hoz való jog legitimációjának a problémájával. Nem rejthetjük el magunk elől e probléma teljes súlyát. Való­jában, ha az igazi kolonializmus időszakát tekintjük, el kell ismerni, hogy ez a legitimáció nagymértékben hi­ányzott, amikor nemcsak vadakról, négerekről és más alsóbbrendű fajokról volt szó, hanem olyan népekről is, amelyek már rendelkeztek saját, ősrégi civilizációval és hagyományokkal, mint például a hinduk esetében. Velük összevetve a „fehérek” semmi mást nem helyezhet­tek előtérbe, mint technikai civilizációjukat, anyagi és szervezési fölényüket, ráadásul a kereszténységet azzal a különös igényével, hogy az egyetlen igazi vallás vagy legalábbis a legmagasabb vallás. Innen erednek a hierar­chikus elv és az idézett „faji tudat” (faji nemzettudat) sú­lyos ellentmondásai, minthogy magában kellett volna foglalnia nemcsak a különbségek érzését, hanem a való­di felsőbbrendűség érzését is. Nyilvánvaló, hogy itt semmiképpen sem jöhettek szóba az „élettér nélküli népek­nek” esetlegesen a „demográfiai kampány” által súlyos­bított problémái, és ahogy már említettük ez utóbbiról beszélve: a számok pressziója nem öltheti fel egy bármilyen magasabb, etikai vagy szellemi értelemben vett jog je­lentőségét, és Mussolini hírhedt kirohanása az etiópiai had­járat idején: „Fasiszta és proletár Olaszország, talpra!”, bizonyára egyike a legkárhoztatandóbbaknak azok kö­zül, amelyeket személyiségének „populista” összetevője valaha is sugalmazott. Legfeljebb a dolgozók Olasz­országáról lehetett volna beszélni, a marxista zsargon át­vétele és az „osztályharc” végzetes mítoszának mintegy nemzetközi síkra való áthelyezése nélkül (amit egyéb­ként már Corradini is megpróbált, nacionalista szem­pontból).

Másrészt mondani sem kell, hogy abban az állapot­ban, amelybe manapság a nyugati népek vannak kény­szerítve, az efféle imént említett problémák teljesen ér­telmetlenné váltak. Egyrészt ma kizárólag a gazdasági gyarmatosítás álcázott formái léteznek, vagyis az „alul­fejlett” és végül függetlenné vált színes népeknek a kül­földi tőke és ipar általi befolyásolása (az úgynevezett „második gyarmatosítás”, amelyben Amerika és Orosz­ország a fő riválisok): másrészt az új, nem európai „nem­zetek” egyre inkább lemondanak minden valódi függetlenségről, mert egy furcsa paradoxonnak lehetünk tanúi: elvonatkoztatva a primitív és valóban alsóbbrendű etni­kumoktól, a nem európai népek egész sora csak azért rázta le a „gyarmati” igát, hogy egy rosszabb formában szenvedje el azt, mint az idegen igazgatás alatti egysze­rű gazdasági kizsákmányolás: egyre inkább lemondva gyakran több évszázados hagyományaikról, ezek a né­pek elnyugatiasodtak, átvették a fehér népek civilizáció­ját, ideológiáit, politikai és életformáit, tehát egyre in­kább kapitulálva ezek álcivilizációjával szemben, nem lé­vén már más ambíciójuk, mint hogy „fejlődjenek” és a fehér népek államainak nevetséges másodpéldányaiként nyilvánuljanak meg, és csak ilyen lidércként állva nekik ellen. Így minden egy általános kiegyenlítődés felé kon­vergál, és kizárólag a legdurvább hatalmi és érdekszféra­viszonyok lehetnek meghatározóak, sokkal inkább, mint tegnap.¹

Visszatérve a fő témánkhoz, tanulmányozni kell a fa­sizmus „rasszista” fordulatának harmadik és legfonto­sabb tényezőjét. Itt a Mussoli­ni által mindig is vallott eszmék vonatkozásában minden további nélkül folyama­tosságról és következetességről lehet beszélni. A probléma, amely Mussolinit érdekelte, és amelyről hitte, hogy mint valódi, pozitív értelemben vett rassziz­mus (vagyis az, amelyik különbözik mind az antiszemi­tizmustól, mind a népfaj — az „olasz faj” — presztízsének a védelmétől a színes népekkel szemben) jelentős hozzá­járulást adhatott volna, egy új olasz típus kialakításának a problémája volt, ami megkülönböztetendő népünk jellemileg eléggé ingatag és anarchikus lényétől (amely épp azért is mutat ilyen jellemzőket, mert távol van at­tól, hogy megfeleljen bármiféle homogén „fajnak”). Mussolini úgy gondolta, és nem is tévedett, hogy a fasiz­mus és a nemzet jövője nem annyira eszmék és intézmé­nyek átruházásától függ, mint inkább egy olyan alakító akciótól, amely egy kiválasztott típust hoz létre. „Új életmódot” és „új típusú olaszt” teremteni olyan követel­mény volt, amit Mussolini a rezsim kezdete óta érzett — és láttuk, hogy már egy olyan időszakban, amikor még semmiképpen sem lehetett náci befolyásról beszélni, mert Hitler még nem ragadta meg a hatalmat, tehát 1929-ben, ő a Vatikánnal való megegyezésről szóló parlamen­ti beszámolóban beszélt egy olyan állami akcióról, amely „folyamatosan átalakítva a nemzetet” elérhet „fizikai jel­legéig” is: mely eszme egyébként szoros kapcsolatban volt az állam és nemzet mint „forma” és „anyag” közötti viszonyról általunk már kiemelt általános doktrínával. Nos, éppen ez volt a politikai rasszizmus követelményének pozitív és kreatív aspektusa is. Elvileg egyáltalán nem valami agyrémről volt szó. Fajok tárgyában, nem mint adott, eredeti csoportok, hanem olyan csoportok, amelyek egy adott civilizációval és tradícióval kapcsolat­ban eléggé stabil jellemvonásokkal alakulnak ki, minde­nekelőtt egy létezésmód, egy „belső rassz” által határoz­va meg önmagukat, a történelem nem kevés példát mu­tat számunkra. Kiindulhatunk éppen Izrael népéből, amely eredetileg távol volt attól, hogy megfeleljen egyetlen tiszta és homogén fajnak, inkább egy vallásos hagyomány által egyesített és alakított vegyület volt, az Egyesült Államokig, ahol a legvalószínűtlenebb keve­rékből rövidesen egy könnyen felismerhető típus született egy adott civilizáció, sőt álcivilizáció hatására (ami sokkal szélesebb lehetőségeket villant fel, ha ellenben egy tradicionális jellegű, valódi civilizációról van szó).


Ráadásul meg lehetett célozni az emberi teljesség ide­álját. Miközben a rasszra és a vérre való hivatkozás kö­vetelményként érvényesülhetett minden ellen, ami indi­vidualizmus, intellektualizmus és külsőséges viselkedés, nemcsak az emberi lényre, hanem egy állatra is alkal­mazható már szokásos szólásmódokból, mint amilyen a „fajtiszta”, „jó fajtájú”, être-race-ig, a „faj” sajátságos és elfogadhatatlan értel­me következett: a saját fajta „típusához” való igazi és maximális megfelelésről volt szó, ami az esetek többsé­gében nem, csak a kisebb részükben érvényesül. Az ér­telmiségiek vagy a „szellemi emberek” minden tiltako­zása sem tehet semmit azon meggondolás ellen, hogy amikor igazi értékeket olyan emberek védenének, akik fizikai rasszként (soma) és jellemként (lelki faj) is egy fel­sőbbrendű típust reprodukálnának a test és szellem kö­zötti lesújtó törés megmutatkozása helyett, az csak jó lenne, egy többlet lenne. E tekintetben félretehetünk minden modern „rasszizmust”, és egy klasszikus, ha akarjuk, hellén ideál­ra hivatkozhatunk. Ez azt jelentené, hogy bizonyos majdnem hisztérikus reakciók, amelyekre egyes értelmi­ségiek és kultúremberek vetemednek, alighogy fajról hallanak beszélni, annak a veszélyét rejtik számukra, hogy már e ténnyel is jelzik: a „fajjal” kevéssé vannak tisztában.

Említettük, hogy a Faji Kiáltvány, amelyet 1938-ban a rasszista fordulat előjátékaként eléggé heterogén irá­nyultságú elemek innen-onnan összeszedett csoportja állított össze, hevenyészett és összefüggéstelen valami volt, már csak azért is, mert Olaszországban teljességé­ben hiányoztak a megfelelő előzetes tanulmányok. Töb­bek között a Kiáltványban azt állították, hogy a fajfogalom „tisztán biológiai”, és az „olasz faj” abszurd fogal­mának a használatán túl ragaszkodtak ahhoz, hogy a „jelenlegi Olaszország lakossága árja vérű és civilizációja árja”, elmulasztva megjelölni azt, amit voltaképpen ár­ján kell értenünk. Valójában ez az árjaság valami nega­tívra és problematikusra korlátozódott, abból állt, hogy nem zsidó vagy színesfajú, bármiféle pozitív ellentétele­zés, egy felsőbbrendű kritérium bármiféle meghatározá­sa nélkül, hogy megállapítsuk annak a magatartását, stí­lusát, életszemléletét, jellembeli és szellemi fogékonysá­gait, aki valóban árjának mondhatja magát. Az idegen befolyás itt aztán nyilvánvaló lett, amikor pontosították, hogy a fasiszta rasszizmusnak „északi-árja irányultságú­nak” kell lennie.

Egy komoly fejlődés folyamán mindezt meg kellett volna vitatni és helyesbíteni kellett volna. Márpedig ez az eset áll fenn, minthogy személyesen tanúsíthatjuk, hogy Mussolini minden további nélkül hajlott egy efféle fejlő­désre. Még a fasizmus rasszista fordulata előtt alkal­munk volt arra, hogy állást foglaljunk egyrészt a bioló­giai és szcientista jellegű, másrészt a kollektivizáló és fanatikus rasszizmus ellen, amely Németországban ural­kodott, egy olyan rasszizmust állítva ezekkel szembe, amely figyelembe véve az emberi teljesség említett ide­álját, elsősorban annak adott hangsúlyt, amit „belső faj­nak” neveztünk, e tekintetben az emberi lény tradicio­nális, antimaterialista koncepcióját érvényesítve. Egyéb­ként a „belső faj” lehetett volna a kiindulópontja és tá­masza annak a formáló akciónak, amelyről beszéltünk. És ha javasolni kellett egy „típust” mint ideált és mint kikristályosodási központot, Olaszország esetében ez nem az északi-árja típusra való hivatkozás volt, a néme­teket követve. Az eredettudomány bebizonyította, hogy egy közös, eredeti („indoeurópai”, „árja”) törzstől Euró­pában egyrészt a hellén (elsősorban dór — Spárta), más­részt az alapvető római, végül a germán elem különült el, a jellem, az etika, a szokások, az életszemlélet és a ci­vilizáció e három ágon közös jellegzetes vonásai igazol­ván ezt a távoli, azonos eredetet. Ezért kikristályosodási központnak az „árja-római” típust lehetett választani adott tulajdonságaival, és ez konkrét síkon a fasizmus merész „római” elhivatottságának megfelelő beépítését jelenthette, teljesen függetlennek maradva a német rasszizmustól. Ezeket az eszméket, sok mással együtt, A fajelmélet szintézise című könyvünkben fejtettük ki. Mus­solini elolvasta a könyvet, és jellemző, hogy magához hívatva bennün­ket téziseit feltétel nélkül támogatta, azzal is egyetértve, hogy ezekből kiindulva néhány fontos kezdeményezést tegyünk, amelyek megvalósulását azonban, bizonyos belső ellenállásokon túl, az esemé­nyek alakulása akadályozta meg.


Konkrétan annak a megállapításáról volt szó, hogy egy nemzet nem egy „faj”, és egy történelmi nemzet minden tagjában különböző komponensek vagy együt­tes lehetőségek vannak jelen. Egy megfelelően magas feszültségű légkör hatása az lehet, hogy e lehetőségek közül né­melyek felülkerekednek és olyan differenciálódást visznek végbe, amely fokozatosan még magát a soma szintet is elérheti. Páratlan módon felhívták a figyelmet arra, hogy különleges feladatokkal megbízott speciális testületek tagjaiból még fizikailag is közös típus különül el (manapság például az ejtőernyősök és hasonlók). Ilyen eszmerendszernek nyilvánvalóan semmi köze sincs egy alantas rasszizmushoz, sem egy közönséges antiszemitizmushoz,² és úgy véljük, hogy ez is belefér a hierarchi­kus és tradicionális jellegű állam tevékenységével nem összeegyeztethetetlen értékek keretébe.

Ha felismerjük az említett három tényezőt és a kap­csolódó követelményeket, különösen pedig arra emlé­kezve, hogy mennyire önkényes a rasszizmust kizárólag az antiszemita fanatizmussal azonosítani, a fasizmus rasszista aspektusát (ha ragaszkodunk e kifejezés haszná­latához) sem kell puszta eltévelyedésnek, majmolásnak vagy „idegen testnek” tekintenünk.

Ebben az összefüggésben az egész fasiszta kísérlet te­kintetében egy általános retrospektív megállapítást te­hetnénk. Egy eszme és egy rendszer belső értékét önma­gában kell megítélni, elvonatkoztatva mindattól, ami az esetlegesség világába tartozik. Gyakorlatilag és történel­mileg azonban azoknak az embereknek a minősége a döntő, akik ezt az eszmét és ezt a rendszert támogatják és védelmezik. Ha ez a minőség gyenge, az kevéssé fogja károsítani az elvek belső értékét — és fordítva: megtör­ténhet, hogy egy hibás és elméletileg nem kifogástalan rendszer kielégítő módon működhet, legalábbis egy bi­zonyos ideig, ha egy kvalifikált csoport és kvalifikált ve­zetők viszik. Ezért olyan fontosak azok az általános, szel­lemi és jellembeli, nem pusztán biológiai értelemben vett „faji értékek”, amelyekről az előbb beszéltünk.

Nos, ezt feltéve, meg kell kérdeznünk, hogy a fasiz­mus negatívumai, vagy azok, amelyek a fasizmus ideoló­giai homlokzata mögött meghúzódtak, s később a próbatétel pillanatában mutatkoztak meg, mennyire tulajdo­níthatók lényegileg ennek a tényezőnek: az emberi tényezőnek. Nem félünk attól, hogy megfordítsuk az úgynevezett antifasizmus tézisét, amikor kijelentjük, hogy nem a fasizmus hatott negatívan az olasz népre, az „olasz fajra”, hanem fordítva: ez a nép, ez a „faj” hatott nega­tívan a fasizmusra, vagyis a fasiszta próbálkozásra, amennyiben megmutatta, hogy nem tudott elegendő számban olyan embereket nyújtani, akik bizonyos köve­telményeknek és bizonyos szimbólumoknak megfelelő magas szintet elér­tek volna, olyan egészséges alkotórészeket, akik képesek let­tek volna előmozdítani azoknak a pozitív lehetőségeknek a kialakulását, amelyek benne lehettek a rendszer­ben. Ez a hiányosság ugyanígy felmerül azoknak a valóban szabad embereknek a tekintetében, akik nem a fasiz­muson kívül és a fasizmus ellen működhettek, hanem a fasizmuson belül: hiányoztak azok az emberek, akik félelem nélkül képesek lettek volna világosan megmonda­ni Mussolininek azt, amit meg kellett mondani, akik tá­jékoztatták volna arról, amiről jó lett volna, ha tud, ahe­lyett hogy vágyainak megfelelő illúziókba ringatták vol­na (különösen gondolva arra az esetre, hogy mit hitettek el Mussolinival a háborúba való belépéshez Olaszország tényleges ipari és katonai lehetőségeivel kapcsolatban). Persze a Ventennio alatt voltak ilyen emberek, de elégtelen számban. Érvényesíteni kel­lett volna a régi római maximát, mely szerint egy igazi vezető nem arra törekszik, hogy szolgák gazdája legyen, hanem arra, hogy szabad emberek legyenek a közelében, akik követik: hogy kiigazítsák azt a lelki beállítódást, amely az emberi gyengeség miatt majdnem végzetszerű­en felülkerekedik abban, aki a hatalom birtokosa, és amely bátorítja a szolgalelkűséget. Általában mit gondoljunk azokról az alapokról, amelyekre a fasizmus részben támaszkodott, arról az anyagról, amely rendel­kezésre állt, amikor az őrjöngő néptömegek a széljárás megváltozásakor szemmel láthatólag úgy olvadtak el, mint hó a napon, és amikor végigtekintünk az egykori fasiszták számán, akik e változás következtében manapság nem haboznak kijelenteni, hogy az előző korszakban rosszhiszeműség áldozatai voltak, puszta konformiz­musból vagy opportunizmusból cselekedtek vagy az el­méjük volt elhomályosulva? Véleményünk szerint tehát a pernek nagyrészt az „olasz faj” ellen kellene folynia, és arra a kevéssé vigasztaló következtetésre kellene jutnia, hogy ez a „faj” ellenszegül mindannak, ami elválik a „hagyomá­nyától”, amely „hagyomány” a fasizmust sötét zárójelben, a „demokráciához” való visszatérést pedig (kizárólag az ellenség győzelmének betudhatóan) teljesen másképp, egy „második Risorgimento-ként” tünteti fel, teljesen szakítva mindazzal, ami egy igazi jobboldal politikai és állameszmé­nyeinek a körébe tartozhat.

Amint láttuk, megkülönböztető kritikánkhoz elmé­leti téren lényegileg a Ventennio fasizmusára hivatkoz­tunk. Úgy hisszük, hogy a második fasizmusból, a salò-i köztársaság fasizmusából e téren igen keveset meríthe­tünk, mivel túlságosan sok esetleges tényező hatott ar­ra, amit ez egy állami és politikai-társadalmi doktrína vázlataként nyújtott, és mivel teljesen hiányzott számá­ra a nyugodt érés időszaka. Az értéke a harcos és légionárius aspektusában van. Ahogyan valaki helyesen fi­gyelte meg, ez abban a tényben áll, hogy talán az egész olasz történelem folyamán először, e második fasizmussal az olaszok jelentős tömege tudatosan választotta a vesztes helyzetében való harc, az áldozat és a népszerűtlenség útját, hogy engedelmeskedjen a vezetőhöz való hűség és a katonai becsület elvének. Ebben az értelemben ez azokból emelkedett ki, akik megállták a tűzpróbát, és bármilyen ideológiát és elfogultságot mellőzve — ezt nagyon alá akarjuk húzni —, tisztán morális és egzisztenciális szem­pontból kimondható, hogy ilyen körülmények között ezzel adott magáról pozitív tanúbizonyságot az „olasz faj”, mindahhoz az egyébhez társulva, amit az egyszerű olasz katona a reguláris egységekben vagy a feketeingesek zászlóalja­iban a csatatereken adni tudott.³



Jegyzetek:

1. Tegnapig érdekes kivétel volt látható Japánban: egy tradicioná­lis civilizáció és egy külső modernizáció együttléte. A második vi­lágháború után azonban ez az egyensúly egyre jobban eltolódott a második kifejezés javára, és az utolsó fénysugarak egyenként ki­húnynak.

2. Fentebb emlékeztettünk rá, hogy antiszemitizmus minden idő­ben létezett. A keresztény korszakban ennek vallásos jellege volt, de nehéz lenne megmagyarázni ugyanabban a népben a zsidók iránt táplált állandó ellenszenvet kizárólag a vallásos faktorral anélkül, hogy ne léptetnénk be a jellembeli faktort is. A modern antiszemitizmusnak ellenben szociális alapja volt: ama tény által kiváltott reakcióhoz kötődhet, hogy az egymással szorosan szolidáris zsidóknak egyes országokban sikerült döntő pozíciókra szert tenniük az intel­lektuális, a gazdasági és a szakmai életben, mégpedig olyan mérték­ben, amely semmiféle kapcsolatban sem volt a zsidó közösségnek az érintett nemzetek „árja” lakosságához viszonyított számbeli arányával (lásd: II. rész IV. fejezet). De ha pártatlanok akarunk lenni, nem lehet egyedül csak a szociális követeléseket kidomborítani, miál­tal a „fajra” való hivatkozás az „állj fel, hogy én ülhessek oda” ürügyére korlátozódhatna. Ellenben szükséges lenne elsősorban is meg­határozni a zsidó létezésmódot (a zsidóságot mint belső vagy szelle­mi fajt), és elvonatkoztatva a kulcspozíciókban elfoglalt számarány­októl, kimutatni, hogy az egyedi esetekben ez a létezésmód sajátos, nem kívánatos irányt ad a hozzákapcsolódó tevékenységnek, esetle­gesen anélkül, hogy a kérdéses személy tudatában lenne ennek. Természetesen ennek a „fajnak” — a „zsidóságnak” — semmi köze sincs a valláshoz: a kereszténységre való áttérés éppen annyira változtat­ja meg azt, mint ahogy egy ugyanilyen áttérés megváltoztathatja egy néger alkatát, öröklött és veleszületett hajlamait. Ebből ered a belső faj fogalmának a fontossága, hogy elejét vegyük minden egyoldalúságnak. Erre hivatkozva azonban már volt alkalmunk kijelen­teni, hogy manapság minden zsidóellenes polémiának kevés az ér­telme, mivel azok a tulajdonságok, amelyeket esetlegesen kárhoz­tathatunk a zsidókban, a jelenlegi úgynevezett „árjákban” ugyan­úgy megvannak, anélkül, hogy birtokolnák az örökletes precedensek enyhítő körülményét. Az amerikai kapitalizmusról beszélve, és a zsidóknak a kufárkodáshoz, a pénzhez, a haszonhoz való hagyomá­nyos kapcsolatait vizsgálva Werner Sombart hasonlóképpen mondhatta azt, hogy a zsidó annyiban emancipálódott és lépett be a mo­dern korszakba, amennyiben átadta a saját mentalitását a nem zsidónak.

3. 1943. szeptember 28-i dátummal jelent meg a Politica Nuova folyóiratban egy írás, „Considerazioni sui fatti d'Italia” címmel, amelyet azután Mussolini rendelkezésére — aki tehát osztotta a benne megfogalmazott gondolatokat — újra kiadtak egy széleskörű terjesztésre szánt brosúra formájában. Egyfajta önkritikáról van szó: a fasizmus bizonyos aspektusairól és a benne megvalósuló elhajlásokról. Egyes vádak méltóak arra, hogy itt felhozzuk őket. Azzal vádolták a rezsim politikai osztályát, hogy „egyre sűrűbb hártyát képzett Mussolini és a fasiszta tömeg között azért, hogy a Duce ne fedezhessen fel benne más lehetséges munkatársakat: ezért aztán minden valamennyire is értékes fasisztát egyenesen veszélyesnek tekintettek, ha kapcsolatot tartott a Duce-val, és szó szerint addig üldöz­ték, amíg meg nem győzték, hogy térjen vissza a homályba, vagy ha makacskodott, akkor addig, amíg politikailag meg nem semmisítették.” A má­sodik vádpont szerint (ez a politikai osztály) „a rezsim vezető réte­geiben a rotációs őrségváltás módszerét a közös anyagi érdekek és a politikai cinkosságok szoros és hermetikusan zárt rendszerében al­kalmazta: visszaélt Mussolini bizalmával egészen odáig, hogy eltit­kolta vagy meghamisította előtte a rezsim helyzetét és az ország hangulatát a legkritikusabb órákban is, hogy azután a Duce vállára helyezze olyan intézkedések és utasítások felelősségét vagy egyenesen a kezdeményezését is, amelyek nem az övéi voltak”. Mindennek tudatában kellene lenni, amikor azt állítják, hogy „az olasz fasizmus leckéje megmutatja nekünk a saját hatalma által el­szigetelt ember veszélyeit és korlátait”, a „tiszta cezarizmus hiányos­ságát és veszélyét, amire végül a fasizmus korlátozódott” (Maurice Bardèche). Nem elhanyagolandó, hogy ebben jórészt az általunk megjelölt olasz emberi szubsztancia játszik szerepet, nagyon külön­böző magatartásokkal attól, amit egy Rend szigorú ideája — ama el­szigetelődés egyetlen helyrehozójaként — megkövetelt volna. Ugyanebben az írásban, a háború vonatkozásában, egyeseket azzal vádoltak, hogy „előbb veszélyeztették a háború vezénylését egy középszerű retorikai patriotizmus bőséges megnyilvánulásai ellené­re is, majd előidézték a katonai katasztrófát, természetes ellenszenvvel viseltetvén minden olyan magasabbrendű megpróbáltatással (prova suprema) szemben, amely nem is annyira a nemzet sorsát veszélyeztet­hette, mint inkább saját, addig kedvező és nyugodt létezésüket za­varta meg”. Mindezt elismerni, még ha túl későn is, említésre méltó.

Gazdag István fordítása
(Loxon néhány korrekciójával és kiemelésével)

* Forrás: Julius Evola: Fasizmus és Harmadik Birodalom. Bp., Europa Authentica, 2002. (Fascismo e Terzo Reich, 1964.)

** Loxon megjegyzése: Az itteni szövegben a fordító, úgy tűnik, keverten használta a magyar „faj” és a magyarított „rassz” kifejezéseket. Nem állván pillanatnyilag rendelkezésemre épp az eredeti írás, feltételezem, hogy J. Evola végig a „rassz” [razza] szót használja. Ez magyarázatot adhatna néhány — magyarul — problematikusan hangzó mondatra. Meg lehet továbbá jegyezni, hogy itt a rassz, amit Evola maga részéről „belső rassz”-ként ért, nem feleltethető meg a modern biológia és antropológia négy (vagy öt) emberi nagyrasszának, sem az ethnikum fogalmát nem fedi, sem pedig valamiféle állati szubsztanciára nem utal. Evola sokkal inkább egy ethoszt, egy szellemi típust és egy ehhez kapcsolódó „karaktert” vagy „stílust” ért rassz szó alatt, mint látható, a római elődök példájára alapozva. Mindezek a szöveg figyelmes olvasása által is kiderülnek, de nem árt külön leírni, különösen mivel a fejezetet egyedülálló szövegként közlöm egy hosszabb műből.

Az egyik bekezdésben szó esik az állam és a nemzet „forma és anyag” viszonyát leképező koncepciójáról, egy „állami akcióval” kapcsolatban, amely „folyamatosan átalakítva a nemzetet” elérhet annak „fizikai jellegéig” is. Itt — Evolát ismerők számára közhely — természetesen nem eugenikai vagy más tudományos-fantasztikus programról van szó, amelyeket mint szcientista babonákat elvetett, hanem a szellemet jelentő antik forma és a szellemet befogadó, annak hatására átalakulni vagy transzmutálódni is képes materia fogalmak viszonyáról (amelyet Evola analogikusan az igazi államnak [status] és nemzetnek [gens] feleltet meg).

A szöveget azért hoztam itt le, mert Evolával kapcsolatban elhangzott egy kommentárban, hogy fasiszta volt (ez a téves vélemény igen sokszor elhangzik). Ha Evola fasiszta lett volna, akkor minden további nélkül egyetértett volna Mussolini és a fasiszta vezetés nyilatkozataival, akcióival és általában véve politikájával, illetve nyilván „párttag” is lett volna, deklarálva azt, hogy követi az irányt, amit megszabnak neki. Csupán a fentiek alapján is határozottan kijelenthetjük, hogy erről szó sem volt, sem a háború előtt, sem utána (amikor is megtehette volna, hogy valamely úgynevezett neofasiszta szervezet exponense lesz vagy épp, hogy „revideálja magát” — ahogy oly sokan tették, jobb meggyőződés híján vagy egyszerű alávalóságból). Evolának megvolt a saját koncepciója a hierarchikus államról, egyház és állam viszonyáról, rasszkérdésről, a korabeli politikai irányzatokról és azok defektusairól (beleértve a német nemzetiszocializmust és annak durva antiszemitizmusát), a szövetségi viszonyokról, és minden egyébről. Megpróbálta alakítani a körülményeket. Hogy kevéssé hallgattak rá, nagy mértékben mellőzték, az SS pedig — mint jelentésekből kiderül — egyenesen akadályozta működését, ez nem az ő hibája volt, hanem azok felelőssége, akik önfejűségükben képtelenek voltak a józan szóra hallgatni.

Evola bizonyára azért nem foglalt sarkosan állást a fasizmussal mint egésszel szemben, mert a fasizmus mint olyan nem volt befejezett valami, nem volt teljesen körvonalazott ideológia (ellentétben a marxizmussal vagy a liberáldemokratizmus különféle formáival), és — bizonyos előzmények okán — germinális lehetőségeket látott benne, amelyek idővel kifejlődve talán elvezethettek volna egy valóban nemzeti, (nem mereven születési) arisztokratikus, feudális és potensen (nem kirakatszerűen) monarchikus vagy azzal ekvivalens átalakulásig (ha a II. Világháború eseményei nem sodorják el ennek lehetőségét, vagy ha a fasizmus „alapanyaga” képes egy korábbi és jobb reagálásra, ez talán részben meg is valósulhatott volna valamely látványosabb módon). Evola továbbá igen sokra becsülte a katonai-harcosi kitartást, az adott (súlyos) szóhoz való hűséget, amelyet a hagyományos és konzervatív ethosszal hozott összefüggésbe — nem függetlenül a közönséges (illetve kevésbé közönséges) emberek számára a győzedelmes halálban (mors triumphalis) megnyilatkozó lehetőségekkel, amelyek a heroikus devotio-ból (tiszta és szent célnak való halálig szóló ön-odaadás) származnak, s amelynek ethosza természetszerűleg kevéssé tud megnyilatkozni egy materialista vagy egy liberális közegben.

Illusztrációk: a Foro Mussolini mozaikjai

Az örök város kapujában

Először ante portas, azután belépünk. Már a régi rómaiak is Róma kapuin léptek be Rómába, és azok közül is a Porta Flaminia volt a legfontosabb, amely az örök város északi szájaként nyelte el az egyre érkező zarándokokat Itália és Európa minden szegletéből. A sok évszázados hagyománynak még a 21. századi garabonciások sem tudnak ellenállni. Hiába a Fiumicino reptér kihalt éjszakai folyosói, meg az onnan a városba bezakatoló töksötét vonatok sora, csak akkor érezzük, hogy megérkeztünk, ha az ókori falakon nyíló barokk kapuzaton át lépünk be Rómába.

Lépteink helyén vajon hány százezer jámbor zarándok, ravasz kalmár, kegyetlen katona avagy vagyonos világutazó nézhetett körül Róma szájában az elmúlt évszázadokban? Ezen át érkezett meg a városba Bakócz Tamás, Pázmány Péter, Krisztina svéd királynő, II. Rákóczi Ferenc, Goethe, Stendhal, Byron, Shelley, Keats, Széchenyi István és mindenki, aki szerette Rómát. Az aurelianusi falba vágott, egykori Porta Flaminia helyén álló Porta del Popolo a barokk Róma építész nagymestere, Bernini keze nyomát dicséri.

Piazza del Popolo, vagyis A „nép tere”. Ide érkeznek meg a kapun áthaladó mai zarándokok és turisták. A reneszánsz korban merült fel, hogy Róma hatásos dísztérrel fogadja a látogatókat. V. Sixtus pápa felkutatta az ókori Róma ledőlt és eltemetett obeliszkjeit. Egyiküket, amelyet még Augustus hozatott Egyiptomból, hogy a Circus Maximus-t ékesítse vele, a tér közepén állíttatta fel újra. Az obeliszk egyiptomi hieroglifái, az augustusi Róma és a reneszánsz pápák emléke így olvad össze évezredeket egybefogó látvánnyá a szemünk előtt.

A kaputól rögtön balra bújik meg szerényen a Santa Maria del Popolo temploma. Az ezer templom városában ki sem tűnik homlokzata, a tömegek elsétálnak előtte, pedig odabent a régi Róma egyik legsűrűbb lenyomatával találkozunk.


A Santa Maria del Popolo eredetéhez különös legenda fűződik. Hajdan egy diófa állt a helyén, aminek a tövébe temették az őrült elméjű, végül öngyilkosságba menekülő, gyűlölt emlékű Nero császárt. A kora középkor folyamán, amikor Róma már csak ősi romok között tengődő falucskákból állt, az a hír járta a helyről, hogy Nero szelleme kísért errefelé, démonok kíséretében. II. Paszkál pápa kivágatta a fát, kápolnát alapított a helyén, s már nem kísértett többé a kereszténygyilkos császár szelleme. A folyton bővített kápolnából végül a nagy reneszánsz pápa, II. Gyula építtetett nagy reneszánsz templomot, amit később tovább barokkosítottak.


Az oldalhajókból nyíló kápolnákban Pinturicchio, Raffaello és tanítványaik festményei sorakoznak. Az egyik sarokban a reneszánsz és barokk határán alkotó Caravaggio két főműve elé járulhatunk: Szent Pál megtérését és Szent Péter keresztrefeszítését ábrázoló festményei életszerű, feszült és mesteri kompozíciók. Utóbbi festményen, Jézus tanítványának arcán egyaránt jelen van a fájdalom és a belenyugvás, amikor egykor követett, majd elárult mestere után megy a kereszthalálba.

A templom az évszázadok során megtelt élettel és halállal. A város főkapuja mellett fekvő szent hely lett a zarándokok első állomása, ahol a falakon belülre ért hívek hálát adhattak a régen még bizonytalan kimenetelű zarándoklat szerencsés befejezéséért, és először imádkozhattak az Egyház fővárosában. A templomban szerény utazók, tisztes polgárok és rátarti arisztokraták emlékeibe bukkanhatunk a fejünk fölött, a falakon és a lábunk alatt egyaránt.



Ha már amúgy is nagy volt a Santa Maria del Popolo forgalma, akkor érdemes ide temetkezni — gondolhatták a pápákat adó Rovere, Borgia és Chigi családok és nagyszámú követőik. Nemes arcélű lovag néz le ránk, anya és kisgyermeke örök nyugalmat árasztó domborműve kerül a szemünk elé, reneszánsz polgárt ábrázoló sírlapra lépünk véletlenül. Rangját hirdető címerei rég elkoptak, arcvonásai viszont kisimultak évszázadok lábcsoszogása alatt, neve elmerült a feledés homályában.

Csak márvány körvonalai maradtak fent máig, hogy aztán digitális tükörreflexes fényképezőgéppel megörökítve, majd nullákra és egyesekre transzformálva, végül a virtuális világtérbe feltöltve emlékeztessen minket az élet nagyszerűségére és a halál elkerülhetetlenségére. És arra: talán érdemes remélni, hogy igaza volt az örök forradalmárnak, aki magát az útnak és az igazságnak és az életnek hirdette, de még mindig nem értjük őt...

Egy bölcs uralkodóról

Kr. u. 180-ban, ezen a napon hajtotta békésen örök álomra fejét Marcus Aurelius Antoninus Augustus Caesar, Róma „öt jó császára” közül az utolsó. Uralkodása (161-180) alatt szakadatlan háborúkat vívott a Birodalmat fenyegető különféle ellenségekkel, sikeres hadjáratai közben pedig a filozófus-király ideáját megtestesítő Aureliusnak arra is jutott ideje és ereje, hogy megírja — a minket gyötrő Pojáca, ill. további ún. „politikusok” semmitmondó blogbejegyzéseivel éles ellentétben álló, a sztoikus filozófia harmadik korszakára (Seneca, Epiktétosz) jellemző princípumokra alapozott — Elmélkedéseit, amely műve legkorábban az Önmagához (görögül Ta eisz heauton; latinul Ad se ipsum) címet viselte. Helytörténeti adalékként megemlítendő, hogy a mű tizenkettedik fejezetét Solva-ban — a mai Esztergomban — és környékén írta. A bölcs császár géniusza és Róma hajdanvolt nagysága előtt fejet hajtva idézzünk fel csupán néhányat legmagvasabb gondolatai közül, a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül, csak úgy ad hoc szemezgetve a sorok között.


II. 5. Minden órában szigorúan tedd fel, hogy mindenkori ügyeidben római és férfi módjára pontosságra törekvő, mesterkéletlen méltósággal jársz el, s hogy minden más elfogultságtól megszabadítod magad. Ezt eléred, ha minden tettedet úgy intézed, mintha az volna az életben az utolsó: minden léhaság, józan megfontolástól elvonatkozott szenvedélyesség, képmutatás, önzés, sors elleni zúgolódás nélkül. Látod-e, milyen kevés kell ahhoz, hogy boldog, szinte az istenekéhez méltó életet élhessünk! Mert aki ezt betartja, attól az istenek sem kívánnak többet.

II. 13. Nincs szánalmasabb annál az embernél, aki mindent sorban körülvizsgál, a „föld gyomrának” — mint mondják — titkait akarja feltárni, embertársa lelkivilágába próbál találgatással behatolni, s nem veszi észre, hogy elég, ha a benne lakó géniuszt figyeli, s azt tiszteli őszintén. Azt tisztelni pedig annyit jelent, mint tisztán megőrizni a szenvedélytől, léhaságtól, a zúgolódástól amiatt, amit az istenek és emberek velünk tehetnek. Mert ami az istenektől jön, az tiszteletre méltó az ő erényben való felsőbbrendűségük miatt, s kedves a rokoni kapcsolat miatt, ami az emberektől; persze előfordul, hogy ez néha valamiképpen részvétet ébreszt bennünk, mert az emberek nem tudják, mi a jó, mi a rossz. Pedig ez nem kisebb gyarlóság, mint ha valaki nem tudná megkülönböztetni a fehéret a feketétől.

III. 5. Cselekedeteidben ne légy kedvetlen, önző, elfogult vagy szórakozott, ne öltöztesd gondolatodat megtévesztő ékes szavakba, ne beszélj sokat, ne fogj bele száz dologba. A benned lakozó istenség igazi, érett, közügyek iránt fogékony férfit irányítson, aki római, aki császár, aki mindent elrendezett magában, s így nyugodt lélekkel, minden megkötöttségtől szabadon várja az életből visszahívó kürt szavát, nincs szüksége sem esküre, sem más ember bizonykodására. Ezenfelül derült lelkű, nem szorul külső segítségre, a mások kénye-kedvétől függő lelki békességre. Egyenesnek kell lenni, nem pedig kiegyengetettnek!

IV. 12. Két alapelvet tarts mindig készenlétben: először, csak azt tedd, amit a királyi és törvényalkotó értelem az emberek javára tenned sugalmaz; másodszor, változtasd meg véleményedet, ha olyan valakire akadsz, aki a helyes útra terel és eltántorít balhiedelmedtől. Ennek a nézetváltozásnak az oka azonban mindig az igazságosnak, a közhasznúnak bizonyos valószínűsége legyen, s egyedül ez vezessen, nem pedig az, hogy valami kellemesnek vagy dicsőségszerzőnek látszott.

IV. 20. Mindaz, ami szép, bármi módon is az, önmagában szép, önmagában teljes: a dicséret nem alkotó része. A dicsérettől semmi nem lesz sem silányabb, sem jobb. Mindez vonatkozik a mindennapi életben szépnek mondott dolgokra is: anyagokra, műalkotásokra. Hát ami valóban szép, ugyan rászorul-e még valamire? Éppoly kevéssé, mint a törvény, az igazság, a jóakarat vagy a szemérem. Vajon melyikük azért szép, mert dicsérik, vagy melyiknek árt, ha ócsárolják? Vajon a smaragd hitványabb lesz-e, mint volt, ha nem dicsérik? Vagy az arany, az elefántcsont, a bíbor, a kard, a virág, vagy a zsenge fa?

IV. 22.  Ne kalandozz ide-oda! Bármibe kezdesz, ne térj el az igazságtól, és bárhová visz képzeleted, őrizd meg tisztánlátásodat.

IV. 38.  Kutatva vizsgáld az emberek vezérlő értelmét és azt, hogy mit kerülnek, mit keresnek az okosak.

IV. 46. Mindig tartsd emlékezetedben Hérakleitos mondását: a föld halála, ha vízzé lesz, a víz halála, ha levegővé lesz, a levegő halála a tűz és viszont. Gondolj arra az emberre is, aki elfelejtette, hová visz az útja! Gondolj azokra, akik a mindenséget átfogó szellemmel — pedig a lehető legállandóbban érintkeznek vele — ellenkezésbe jutottak, és napról napra előforduló dolgokon megütköznek. Gondolj továbbá arra is, hogy nem szabad úgy cselekednünk és beszélnünk, mintha álomban volnánk — mert úgy tetszik, mintha akkor is cselekednénk és beszélnénk —, sem úgy, ahogyan a gyermekek engedelmeskednek szüleiknek, tisztán csak azzal a megokolással: így kaptuk a parancsot.

IV. 49.  Légy, mint a szirtfok, melyet a hullámok folyton csapkodnak; az pedig rendületlenül áll, s körülötte elcsöndesül a habzó forgatag.

V. 7. 7. Az athéniek így imádkoznak: „Adj esőt, adj esőt, kedves Zeus, az athéniek földjére és mezejére.” Vagy így kell imádkozni, egyszerűen, szabad emberhez méltó módon, vagy sehogy.


V. 10. [...] Vess azután egy pillantást kortársaid erkölcsére! Közülük még a legelfogadhatóbbat is alig állja ki az ember, nem is szólva róla, hogy van, aki önmagát is nehezen tudja elviselni. Hogy az anyagnak, időnek, mozgásnak, mozgó tárgyaknak ilyen homályában, piszkában és áradatában mi az, amit becsülni lehet, vagy ami után egyáltalán törekedni lehetséges, nem értem. Mindezzel szemben az a kötelességed, hogy magadat lélekben megerősítve várd be a természetes felbomlást. De nem türelmetlenül, ha késik, hanem e gondolatokban megnyugodva: először, semmi sem érhet, ami nincs a közös természet rendje szerint; másodszor, csak tőlem függ, hogy istenem és szellemem ellenére semmit se kövessek el. Mert nincs ember, aki az ő akaratuk áthágására kényszeríthetne.

V. 21. Tiszteld a világ jelenségei közül a legfőbbet: azt, ami mindent felhasznál, és mindent irányít. Hasonlóképpen tiszteld lényed legfőbb részét: azt, ami az előbbivel egy törzsből fakad. Mert benned is ez használja fel a többi részt, és ez igazgatja éltedet.

V. 30. A mindenség értelme együttműködésre törekszik, tehát az alacsonyabb rendű teremtményeket a magasabb rendűek kedvéért alkotta, a magasabb rendűeket pedig egymással összhangba hozta. Ugye, te is látod, hogyan rendelte egymás alá, egymás mellé a dolgokat, hogyan osztotta ki az egyes dolgok osztályrészét értékük szerint, hogyan hozta egymással egyetértésbe a magasabb rendű lényeket?

VI. 3.  Nézz a dolgok mélyére! Sajátos tulajdonságaik vagy értékük egyetlen esetben se kerüljék el figyelmedet.

VI. 31. Ébredj és térj magadhoz, s ha az álomból kizökkenve rájöttél, hogy csak álomképek zavartak, tisztult fővel az élet dolgait is csak álomképeknek tekintsd.

VI. 37. Aki a jelent látja, az mindent látott, ami csak valaha volt, vagy valaha volt, vagy valaha lesz, mert minden egy eredetű és egy formájú.


Forrás(ok): Marcus Aurelius — Elmélkedések (MEK), valamint latinofileknek: MARCI ANTONINI IMPERATORIS
COMMENTARIORUM QUOS IPSE SIBI SCRIPSIT