2010. augusztus 11., szerda

Magyar konzervatívok — Gróf Dessewffy Aurél

Interneten elérhető művei:

X.Y.Z. könyv.
Pest, 1841. Kiadja Trattner-Károlyi.

Koszorú Desewffy [sic] Aurél emlékének.
Pest,1857. Kiadja Heckenast Gusztáv.
Dessewffy Emil gróf által írt életrajzával és válogatott idézetekkel.

Gróf Dessewffy Aurél összes művei.
[csak képformátumban, és nem a teljes mű]

Budapest, 1887.

Sajtó alá rendezte és életrajzzal ellátta Ferenczy József.

A magyar nyelv és ellenzői.
In: Gróf Széchenyi István - Üdvlelde. Pest, 1843. 61-113. l.*)

Aus den Papieren des Graf Aurel Dessewffy.
Landerer, 1843.

EMLÉKEZETE:


„Érezzük mi, hogy népszerűtlen eszméket fejtegetünk, mert természetüknél fogva csak az lehet népszerű, ami az egyesek hiúságának tömjénez.”

Gróf Dessewffy Aurél (1808-1842)

„...sem a küzdelem élénksége, sem méltatlan megtámadások, és indokainak gyanúsításai, nem voltak képesek méltányosságát, mérsékletét legkisebbé is megtántorítani. Mint belsőleg és igazán szabadelvű, az ellenvéleményeket szívesen tűrte, — mint született parlamenti ember és vitatkozó, mindazt mi a vitatás szabadságától elválaszthatatlan, de az egyénre nézve olykor bántó lehet, következményeivel együtt elfogadni, mindenkor kész volt. Ily hangulatban vitatta mindég a legkényesebb közjogi, s vallási kérdéseket, és mindazon tárgyakat mik akkoron reformi, és haladásiaknak neveztettek. És így történt, hogy éles és mélyreható felfogása, okoskodásainak szorító láncolata, eszméinek gazdagsága és bősége, előadásainak logikai és szabatos rendezése, dialektikájának ereje, a talpraesett és találó, de soha sem sebző elmésség, mikor az volt a helyén, a lesújtó nyomatékú, de mindig a megtámadáshoz mért visszatorlás, mikor ilyen kívántatott, — szóval mindazon fényes tulajdonok, miket beszédeiben ma is csodálunk, csakhamar közfigyelmet, és azon közelismerést költötték fel, hogy Dessewffy Aurél legjelesebb szónokaink egyike. Érezni kezdettük, mily nagy és üdvös is lehet a szónoklat azon nemének hatása, melyet rómaiakként az »eloquentia forensis« ellenében, eloquentia senatoriának nevezhetni, ha az, mint ő nála láttuk, a Rhetorika minden mesterfogásitól tartózkodva, és egyedül saját tartalmára támaszkodva, egyszersmind az országférfias képesség, és kiképezettség forrásaiból buzog ki. Ezen közérzelem szerzett azonnal befolyást Dessewffy Aurélnak a haza tanácsában. Fáradhatlan tevékenysége, kitűrni tudó erélye, személyes társalkodásának vonzó és némileg igéző ereje, erősítette mind inkább azt, mialatt meggyőződéseinek félreismerhetlen őszintesége, s azon minden tetteiből kiderülő tanúság, hogy benne nem a magasabb polcok szomja hanem a nemes hazafiság tettvágya dolgozik, ezen befolyást saját elvrokonainak körén túl, az ellenvéleményre is kiterjesztette. [...]

Dessewffy Aurél egy új irányzatnak a honi politika mezején volt alkotója, és képviselője. Egyetemes kiképzettségével, és mindazon tulajdonok szerencsés birtokában, melyek a legmagasabb értelemben vett statusférfiút teszik, túlszárnyalta kortársait. És innen van, hogy ebbeli felsőségét sokan irigyelhették. Megelőzte másfelől őket annak tiszta belátásában és megértésében, mi éppen azon időben és helyen, hol ő működött, a birodalom helyzete, a világ s a század eszméinek menete által, mint szükség volt reá szabva hazánkra. Ezért értették meg őt oly kevesen. Amit akart, ami után törekedett, azt erélyesen, határozottan akarta, és birtokában volt a kivitelhez megkívántató tetterőnek. Ezért gyűlölték számosan, mint veszedelmes ellenfélt. Mélyen fekvő meggyőződésekből származván véleményei, és eljárását önállólag a helyesnek elismerésére alapítván, soha sem kereste a népszerűséget, és azért abban része nem is volt soha.”


„Átvette tehát 1841-ben egy addig keveset olvasott hírlap szerkesztését s azt »Világ« cím alatt a józan konzervatív, vagyis mérsékelten haladó nézetek közlönyévé tette. Vezércikkei, melyek bámulatos eszmekinccsel, éles logikával, széles tudománnyal és utolérhetetlen dialektikával kérlelhetetlenül ostorozták Kossuth tévtanait, azoknak elburkolt lázításait leleplezték és lapja forradalmi irányát erélyesen megtámadták, nagy benyomást költöttek. Ha a lángeszű Dessewffy e lap vezetését még egy ideig folytathatta volna, alighanem fordulatot idéz vala elő az ország lakosai nagy részében, mely élvezettel olvasván Kossuth nagy ügyességgel szerkesztett dolgozatait, öntudatlanul szívta be az azokban lappangó forradalmi mérget.


„Cikkeit a toll könnyűsége, a stílus melegsége, egyszerű s mégis erőteljes szépsége, a nyelv hatalma jellemzik. E tekintetben első volt a magyar irodalomban és kortársai magyar Juniusnak nevezték el.”


„Az »X. Y. Z.« könyv írója még eleven emlékezetében él mindazoknak, kik az állam takarékosan haladó háztartásában, az ő »conserváló« elveit vallották s kik személyéhez, mint aki egykor ez elveket foganatosítani fogná, oly reményteljes kilátásokat kötöttek. És rokonszenves emlékezetében él azoknak is, kik az övétől különböző elveket vallottak, de benne a szilárd hazafit, nagy elmét, ügyes és kedves társalgót, merész pártembert, lovagias férfit és nemes ellent, kivétel nélkül becsülték.”


„A kísérlet, hogy életéről és működéséről képet alkossunk, hogy szelleme fürgeségét, nézetei világosságát, ténykedését s ékesszólása tisztaságát méltón ábrázoljuk, egy hozzá hasonló lángészt követel. A sors ritka rendelése folytán e hatalmas erők a legnagyobb hatáskörben nyílhattak meg benne. Saját koráért, hazája jelen viszonyaiért élt, s az idő számára adott volt, hogy a pillanat követelményét mindenkinél jobban felismerje és azt uralni tudja, mert hiszen megértette azt. Konzervatív volt a szó legnemesb értelmében, alapelvei nem csupán a korhoz illő haladás tagadásában merültek ki, ő megőrizni s fejleszteni együtt akart, mert csak a fennálló szolgálhat biztos talpkövéül az újnak, s csak a történelmi jogok lényegén tartható fenn a szokásos forma, amelyben az megmutatkozik.”


*) Érdekesség, hogy maga Széchenyi István az „üdvleldei bíróságnak” elsőként Dessewffy személyét ajánlotta, bár politikai álláspontjuk nem minden téren egyezett.

2010. július 28., szerda

2010. július 22., csütörtök

Molnár Tamás eltávozására

Nem szeretnék nekrológot írni, pláne nem összefoglalást — különösen nem mások nevében: mindannyian tudjuk, hogy egy jelentős — az egész világ számára jelentős — életmű zárult le Molnár Tamás halálával. Ugyanakkor furcsa lenne, ha éppen a Tea-Körben nem emlékeznénk meg erről a fontos gondolkodóról és szimpatikus konzervatív személyiségről, a teljességnek nem hogy igénye, de távoli visszfénye nélkül is.

Először a szüleim által olykor megvásárolt Új Magyarország c. jobboldali érzelmű napilap hasábjain tűntek fel nekem írásai, tizenkilenc évesen, a kilencvenes évek eleje-közepe felé. Körülbelül a harmadik ilyen cikkének elolvasása után ébredtem rá véglegesen, hogy jelentős valakiről van szó, akinek oda kell figyelni a dolgaira. E felismerés alapját magyarul tekintélynek nevezik, a világban létező elvét (princípiumát) pedig tekintélyelvnek vagy tekintélytiszteletnek. Később találkoztam is egyik könyvének címével: Az autoritás és ellenségei. Ő is tudatában volt a tekintély (autoritás) valóságának, fontosságának, és jól élt azzal.

Ugyanakkor nem volt e tekintetben vonalas. Nem volt könnyen bekategorizálható, konformista szerző. Sok évvel később meglepve értesültem Alain de Benoist-val és a franciaországi Új Jobboldallal való termékeny kapcsolatáról, amely vonulat mindennek mondható, csak kifejezetten kereszténybarátnak nem. Molnár Tamás pedig katolikus volt, a gnózis és a pogányság kritikusa. De ismételjük meg, nem volt vonalas, nem volt elzárkózó, nem volt olyan, mint azok a zugapologéták, akik gondolkodás nélkül elvetnek mindent, ami nem illik bele jó előre eldöntött és ólomból kiöntött hitkategóriáikba, vagy olyan, aki hisztérikusan menekül egy olyan szellemi környezetből, amelyet az általa nagy alapossággal elemzett baloldaliak „reakciós”, esetleg még „pejoratívabb” jelzőkkel látnak el. Talán nem véletlen, hogy egyik ismert művének címét sem úgy választotta meg, hogy például „A pogány tévelygés”, hanem így: A pogány kísértés (The pagan temptation).

Olvastam rendszeresen és állandóan megjelent írásait a vegyes, de egyáltalán nem alacsony színvonalú Havi Magyar Fórumban, amelynek környezetébe „jólnevelt konzervatív” soha nem ment volna, az ilyen környezetet a trendy „jobbközép”-fanok befogott orral, messzire kerülték. Megjelent írása az Arkhé című tradicionális-tradicionalista szemléletű (tehát gnosztikus beállítottságú) periodikumban is. Molnár — agnosztikus keresztény létére — felismerte, hogy mely áramlatokkal érdemes egy katolikusnak szövetkeznie, érintkeznie, termékenyülnie a mindent eluraló modernitás és A liberális hegemónia ellenében, akkor is, ha végsősoron nem ért azokkal egyet. Molnárt előbb érdekelte a konzervatív mivolt, mint a szűklátókörű címkékkel ellátott ideológiai üvegcsék fals megbélyegző ereje.

Ugyanakkor ragaszkodott a jobboldali-baloldali ellentétpár megkülönböztetéséhez, amelyet elég tágasnak ítélt ahhoz, hogy ne szűkkeblűen kelljen megvonni benne a határokat, viszont elég szigorúnak ahhoz, hogy jelentésüket fenntartva kibontsa. Felismerte, hogy a baloldaliság és a jobboldaliság kategóriái — megnevezésbeli korlátaik és az ezekkel kapcsolatos állandó félreértések dacára — egyetemes tipológiaként segíthetik a gondolkodót; elvetésük árulás lenne a minőségek meglétével szemben nem csak a politikában, hanem a művészetben is.



1921—2010.


2010. június 4., péntek

1920. június 4.


Az országzászló a Szabadság téren, a mai „szovjet emlékmű” helyén.


E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig...

És akkor megkondultak a harangok.

Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt:

„A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”,

és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott:

Consummatum est

(Részlet Padányi Viktor Egyetlen menekvés c. könyvéből
— köszönet Umnapistimnek az idézetért)




Szabadság tér


*

G. d. Magister a mai alkalomra lefordította latinra a székely himnusz első versszakát. Immár a Tea-Körön is olvasható.

2010. május 28., péntek

Gyógyászati hexameterek




Orvosi zsályalevél

Salvia officinalis
halld, így szól a javallat.
Stressz, idegesség gyötrik az elméd: főzete nyugtat,
megmondom neked azt is, használd májzavar ellen,
jót tesz bélben, görcsöket oldván, széltelenítő,
párállást gátlandó zsályateát iszom én is,
zsályalevéllel süss húst, méditerán halat és még
készíthetsz vele angol zsályás sajtokat éppúgy,
hómeopathia-szerként ettől jobb a keringés,
orvoslási szakértők adják női climaxra,
gége, torokgyuszi, mandulafájás: gargarizálj csak,
frissen tartja a szád is, tisztítsd át fogaid hát!

*



Fœniculum vulgare
(édeskömény, ánizskapor)

Fœniculum vulgare
vagy egykori néven fennel,
ősi likőrzamat és még szappanok illata sokszor,
fűszerezésre Durance mentén szaporítják.
Friss ánizskapor ágát használd sütve halakba,
tedd levelét a salátákba, s nyárshúsra a szárát,
zöldség és juhos ételek, disznók fűszere magpor,
idd teaként, ha hasad fáj, enyhül tőle a bélgörcs,
gyógyszer van gyökerében, köptet, ajánld köhögésre,
szélszorulás, gyomorégés, hasmars, rosszul emésztés:
rágcsáld magvát, múlik a gondod, plusz üde lesz szád,
és fennelmagolajjal küzdj bacterium ellen.

2010. május 24., hétfő

2010. május 18., kedd

Wikipédia esztétikai korrekció

Azoknak a kedves olvasóknak, akik valamely tévelygés folytán gyakorta kerülnek kapcsolatba az internettel és ezen belül is a Wikipédiával (bármely nyelven), valamint Firefox böngészőt használnak, ajánlok egy nagyon hasznos kiegészítőt, amely jelentős korrekciót végez az esztétikátlan és rosszul áttekinthető wiki-oldalakon.

Előbb ezt a nem teljesen haszontalan Firefox kiegészítőt kell installálni. Ha ez megvan, jelentős javulást hoz ez a stílus.

2010. május 13., csütörtök

Hymnus Siculorum




G. d. Magister fordítása latin nyelvre:

Nescimus, quorsum fato conferamur
aspera via, summis tenebris.
Te duce Csaba, iterum triumphet
populus tuus, stellae tramite!
Siculi pauci conteruntur sensim
inter fervidas pugnas gentium;
undis proh dolor! saepe obruimur...
Salva Domine Transylvaniam!

2010. május 8., szombat

Magyar konzervatívok — Id. Szőgyény-Marich László


Idősb
magyar-szőgyéni és szolgaegyházi Szőgyény-Marich László (1806-1893) császári és királyi kamarás, val. belső titkos tanácsos, az aranygyapjas-rend vitéze, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagja. Életrajza és emlékiratai itt olvashatóak.


Idézetek Szőgyény-Marich Lászlótól:


Gróf Dessewffy Aurél.


Dessewffy útjából visszatérvén, megdöbbenve tapasztalta azt a nagy hatást, melyet a közvéleményben a Kossuth lapja keltett. Nem sokat törődvén a veszély elhárítására vezető utak felett, s nem kérvén másoknál segélyt, midőn azt önmagában föltalálta: ugyanazon eszközökkel akarta a bajt orvosolni, mint amelyekből ez keletkezett. Átvette tehát 1842-ben egy addig keveset olvasott hírlap szerkesztését s azt »Világ« cím alatt a józan konzervatív, vagyis mérsékelten haladó nézetek közlönyévé tette. Vezércikkei, melyek bámulatos eszmekinccsel, éles logikával, széles tudománnyal és utolérhetetlen dialektikával kérlelhetetlenül ostorozták Kossuth tévtanait, azoknak elburkolt lázításait leleplezték és lapja forradalmi irányát erélyesen megtámadták, nagy benyomást költöttek. Ha a lángeszű Dessewffy e lap vezetését még egy ideig folytathatta volna, alighanem fordulatot idéz vala elő az ország lakosai nagy részében, mely élvezettel olvasván Kossuth nagy ügyességgel szerkesztett dolgozatait, öntudatlanul szívta be az azokban lappangó forradalmi mérget. [...] A gyönge test, a lelki erők túlfeszítése következtében összeroskadván, Dessewffy Aurél, a legszebb remények közepette, a haza és király kipótolhatatlan veszteségére s minden pártszínezetű hazafi osztatlan, mély fájdalmára, rövid betegség után, ideglázban kimúlt.

Dessewffynél nagyobb ésszel és szellemmel nem találkoztam. E mellett kedélyes, derült ember volt; a mások véleménye iránt ritka türelemmel viseltetett. Kora fiatalságom óta legszorosb barátság fűzött hozzá, mit éltem egyik legszebb vívmányának tekintek. Rövid idő múlva európai hírű államférfiú válik vala belőle s genialitása a század legnagyobb férfiai sorába helyezte volna. Áldás legyen emlékén.


Klemens von Metternich herceg.


A magyar nyelv használatára vonatkozó javaslatot a kancellária nem pártolta egész terjedelmében, mert a nem magyar nemzetiségek részéről mutatkozó ingerültség óvatosságra intett. Minthogy a magyar országgyűléseken alkotott törvények századokon át latin nyelven keltek, s csak 1836 óta jelentek meg a latin és magyar szöveggel, a kancellária, kivált Horvátországra való tekintettel, időelőttinek tartotta a tisztán magyar szövegre leendő áttérést. Kizárólag Metternich herceg érdeme, hogy az országgyűlésnek abbéli végzése, mely szerint a törvények ezentúl csak magyarul szövegeztessenek, jogerőre emelkedett. A miniszteri konferencián ugyanis határozottan sürgette, hogy a nyelv dolgában mindent, amit az ország jogosan követel, egyszer és mindenkorra meg kell adni azért, hogy ezen kérdés tárgyalása, mely annyi keserűséget idézett elő, valahára befejeztessék. Metternich hg. ezen nézete a felség és a főhercegek által elfogadtatván, az ország ebbeli élénk óhaja még ezen országgyűlésen teljesült.

*

A készülőfélben lévő változásokban a legfőbb tényező Metternich hg., ki a magyar alkotmány sértetlen fenntartását őszintén kívánja, de egyúttal annak időszerű kifejlesztését s az osztrák örökös tartományok érdekeivel való megegyeztetését mellőzhetlennek tartja. A mutatkozó rendetlenségeket és zavarokat nem az ősi intézménynek, hanem annak tulajdonítja: »weil Ungarn – az ő szavai szerint – gar nicht regiert wird. Es muss daher die Autorität der Regierung vor Allem wieder hergestellt und durch diese mit Unterstützung einer gemässigter Parthei der Weg der zweckmässigen Reformen thatkräftig betreten werden.« (»Mert Magyarországot éppenséggel nem kormányozzák. Mindenekelőtt a kormány tekintélyét kell helyreállítani s ezáltal egy mérsékelt párt segedelmével a szükséges reformok útjára komolyan kell lépni«.)

*

Budára költözésem előtt Metternich hg. meghívatott ebédre. Ebéd után a kormány szándékairól, elveiről és jövő irányáról, valamint a külügyekről, különösen az akkor bonyolódott svájci viszonyokról nagy részletességgel szólott. Búcsúzáskor a magyar ügyekre vonatkozó aforizmákat ajándékozá nekem [pdf], reáírván ajánlását.

Ezen munkából világosan kitűnt, hogy Metternich nem ellensége alkotmányunknak és nemzetiségünknek, sőt annak erős istápja volt. Ő volt az akkori osztrák államférfiak közt utolsó, igaz, józan barátja Magyarországnak.

*

Június 16-án meghalt az öreg Metternich herceg. Általában az utolsó időben túlságos szellemi megerőltetésnek tulajdonítják a 86 éves aggastyán halálát. A háború kitörése előtt sokat értekezett vele a felség, kinek terjedelme sírásbeli dolgozatokat is nyújtott be. A magyar állapotok iránt a háború előtt oda nyilatkozott, hogy ezekre mostan nem lehet gondolni, mert, midőn a ház teteje ég, mindenek előtt azt kell oltani.

Egyébként az elfogulatlan bírálónak el kell ismernie, hogy Metternich mindig a magyar nemzet barátja és jóakarója volt; sok jót köszönhettünk neki a múlt időkben; határozottan rosszallta a kormánynak Magyarországgal való bánásmódját, s ha tőle függ, soha sem engedte volna nemzeti megsemmisülésünket. Már azért is legyen áldás emlékén.


Merénylet a király ellen.


Rossz auspiciumok közt kezdődött az [1853-as] év, mert február hó 18-án egy esztelen, gonosz, elvetemedett egyén a császár ellen merényletet intézett, mely ha sikerül, a felség összes országait fájdalmasan felzavarta volna. Épp a horvátországi úrbéri kárpótlás ügyét adtam elő a birodalmi tanácsban, midőn hírét vettük, hogy a császár séta közben egy, eddig ismeretlen nevű és nemzetiségű fiatalember által nyakon szúratott. Az általános eliszonyodáson kívül, első gondolatunk az volt: bárcsak ezen őrült bűnös magyar ember ne lenne. S fájdalom, nemsokára kiderült, hogy Libényi Jánosnak hívják s fejérmegyei csákvári születésű szabólegény. Mi magyarok tehát kétszeresen fájlaltuk ezen — szerencsére meghiúsult — átkos tettet, ámbár senki sem volt oly elfogult, hogy azért a nemzetet és országot okolni akarta volna. Hazánkból számos felérkezett küldöttség fejezte ki a trón előtt ez alkalomból is loyális érzelmeit s a császár egy pillanatig sem viselt keblében neheztelést a nemzetre, sőt jóakaratát bizonyítandó, alig üdült fel egy kissé, mindenekelőtt a magyar- és horvátországi úrbéri kárpótlási pátenseket rendelte szankciója alá terjeszteni.

A bécsi nép, mely a kormányrendszerrel szintén elégedetlen volt, a császári ház iránti ragaszkodását zajos tüntetésekkel nyilvánította s földig lesújtott hazánkban is mindenki pillanatnyilag felejtve a szenvedéseket és elfojtva panaszait, undorral fordult el a merénylőtől és örült a fiatal uralkodó élete szerencsés megmentésének.


Ifj. Mailáth György.


Az emberi nyelv szegény azon sajgó fájdalom kifejezésére, mellyel a magyar főrendiház szeretve tisztelt elnökének, nagyméltóságú székhelyi Mailáth György országbíró úrnak gyászos kimúlta, ezen ház összes tagjainak kebleit minden körülmények közt eltöltötte volna, de különösen eltölti azon vérfagyasztó átkos merényletet tudva, mely az erőteljes nagy férfi életfonalát korán kegyetlenül széttépte.

És ha mások netalán tudnának is e fájdalom kifejezésének megfelelő szavakat kölcsönözni, — én ennek megkísértésére teljesen képtelennek vagyok kénytelen magamat vallani; mert a főrendiház megtisztelő másodelnökségének legkínosabb feladatát kell teljesítenem ma, midőn agg napjaimban a nálam sokkal fiatalabb férfi megrázó halálát vagyok hivatva jelenteni azon helyről, melynek ő másfél évtizedeb át dísze és fénye volt és melyről ő annyi elköltözött tagtársnak emlékét elragadtató szónoklattal kegyeletesen megörökítette; — én, ki őt kora fiatalságától, sőt gyermeki korától ismerve, kezdettől nagyokat ígérő fényes pályájának minden mozzanatát mindig növekedő bámulattal és tisztelettel szemléltem, és később nehéz időkben mint munkatárs, elvrokon és legőszintébben ragaszkodó igaz híveinek egyike, újabban pedig 8 év óta mint időnkénti helyettese, a legszorosabb baráti és — atyáinktól átöröklött — legbensőbb bizalmas viszonyok közt éltem vele.

A nagy férfi lángesze, mély tudománya, a királyi trón iránti törhetlen hűsége, tiszta hazaszeretete és fennkölt vallásos érzelmei, a közélet terén — mint alispán, országgyűlési követ, főispán, tárnok, kancellár, legfőbb semmítőszéki és utóbb királyi curiai elnök — tett nagyfontosságú szolgálatai, de kivált alkotmányos életünk új korszakának előkészítése körül szerzett elenyészhetetlen hazafias érdemei magasra kiemelték őt a haza legjelesebb fiainak sorából; — őt, ki mint államférfiú és honpolgár, mint bíró és törvényhozó, mint családfő, barát és ember a legnemesebb lelki tulajdonok és erények mintaképe volt; s az egész ország osztatlan szeretetét és tiszteletét bírván, főképp, — az ő szellemi fölényét önként elismerő főrendiházban, melynek tanácskozásait másfél évtizeden át páratlan bölcsességgel, meghajlást parancsoló tekintéllyel és a neki kiválóan saját, szelíd-komoly méltósággal és részrehajlatlansággal vezérelte, a legmelegebb ragaszkodás, csodálkozás, szeretet és hálateljes tisztelet tárgya vala.


Országgyűlési felszólalás (1866)


...bármennyire elismerem a jogfolytonosságra vonatkozó éles okoskodásnak súlyát; bármennyire osztozom azon mesterileg kifejtett nézetekben, melyek az egyes törvényeknek fejedelmi önkény általi hatályon kívüli helyheztetéséből eredhető veszélyek iránt felhozatnak; bármily szívesen mellőzöm végre az 1848-ki törvények mikénti keletkezésének taglalását, melyeket illetőleg — anélkül, hogy ebből a törvények ellen indokot meríteni kívánnék – ha valaki, én szólhatnék arról, vajon s mennyire mondható a koronának akkori elhatározása teljesen szabadnak, és minden, nem csupán szellemi nyomástól mentnek — mégis tagadhatatlan, hogy a jogfolytonosság tekintetében nagy különbség van aközött, ha a korona tettleges érvényben talált törvényeket merő önkényből hatályon kívül tesz s az alkotmányt felfüggeszti, míg ezen törvények nem módosíttatnak (törvények, melyek a nemzet közakaratának voltak kifolyásai, évek hosszú során át éltek s üdvös voltuknak jótékony nyomait hagyták a nemzet életében vissza), és ha — mint jelen esetben — a felség által, legnemesebb, legnagylelkűbb szándokkal, s éppen az alkotmányosság helyreállítása céljából, oly törvények előleges átvizsgálása kívántatik, melyeket uralkodásának kezdetén már nem talált hatályban — melyek, legszelídebben szólva, váratlanul jöttek létre s mindössze öt hónapig voltak hatályban; melyeknek kíséretében azon szomorú esetek következtek be, melyekből aztán az ország legkeserűbb szenvedései fejlődhettek; melyek immár 17 év óta hatályon kívül vannak; melyek a birodalom alkotmányos átalakulására és keletkezett számos új érdekekre s viszonyokra való tekintettel a legbehatóbb átvizsgálást kívánják; és melyekben magok a képviselők is készek, első feliratuk szerint, több lényeges változást tenni.

Ha tehát mégis engedem, hogy alkotmányos jogaink, törvényeink és törvényes intézményeink alaki törvényességének puszta elismerése valódi megnyugtatást nem nyújthat, s meddő írott malaszt maradna, ha a tettleges foganatosítás tartósan elhalasztatnék, viszont méltányosnak kell tartanom, hogy — tekintve a rendkívüli viszonyokat, melyekben vagyunk — minden innen vonható következtetés nélkül, a foganatosítás követelése előtt, bebizonyíttassék, hogy az illető törvények a birodalom alkotmányos átalakításával nincsenek ellentétben, s fönnállását és hatalmi tekintélyét nem veszélyeztetik, — mi szerintem csak a közös ügyek iránti országgyűlési egyezkedéssel párhuzamosan és egyetemig történhetik.

2010. május 5., szerda

Gyaloglás vége? — avagy autóbuzi-e vagy?

Szerencsétlenségemre társasházban lakom, ami önmagában még nem lenne olyan nagy baj, mert egy viszonylag szép, régi polgári házról van szó, de a prolik bevették magukat az alsó lakásba, elfoglalva az udvart és ellehetetlenítve egy legalábbis normálisnak mondható közösségi létet és együttélést a többi, egyébként tényleg normálisnak mondható lakóval. Tele az udvar vassal, lommal, roncs- és még működő, javítás alatt álló autókkal, számomra érthetetlen lelkületű fiatalokkal. Ez a (nem hivatalos, de jól sikerült) Bëlga klip, illetve az alábbi vers jól illusztrálja, miről is van szó.



Eme modern jelenség kapcsán idéznék néhány sort az ausztrál Rodney Blackhirst egyik esszéjéből, bár kétlem, hogy az érintetteknek épülésére szolgálna, hiszen legfeljebb autós magazinokat olvasnak, a teát nem kedvelik, ráadásul szalonunk ablakait is bedeszkázta a Nagy Teakrátor.

* * *

„A tradicionális ember, bármely korban élt is, élete során rengeteget gyalogolt. A tradicionális életmód sokkal inkább lokális, helyhez kötött, de megkövetelt olykor zarándokutakat, és a lovaglás mellett a gyalogszerrel történő vándorlás volt a helyváltoztatás szokásos módja. Az emberi mozgásnak ez az egyedülálló módja nem hasonlítható egyetlen ma is élő vagy már kihalt teremtmény járásmódjához sem. A jobb és a bal váltakozása a sétában szervesen hozzátartozik az emberi létformához, közvetlen analógiában állva az agy két féltekéjével, ily módon egy eléggé biológiai, ám éppoly szimbolikus értelemben véve a séta párhuzamba állítható a gondolkozás alapműveleteivel. A modern ember nagyon keveset sétál. Inkább vezet. Ami azt jelenti, hogy ül. Idejének egyre nagyobb részét tölti automobiljának fémből és üvegből készült védőburka mögött. A láb mozgása a pedálok, illetve az automata váltós autókban csak a gázpedál taposására redukálódott. Inkább a test felső része, a fej és a karok, a kezek működnek vezetés közben, ami nagy mértékben agyi, fej-központú tevékenység a sétáláshoz képest. A vezetéssel együtt járó gondolkozás fizikátlan és absztrakt. Következésképpen e téren, amint más tekintetben is, a modern ember fizikailag legyengül, mentálisan pedig megkeményedik. [...]

Ez technicizált korunk emberének tragikus paradoxona — minél hatalmasabb a technikája, ő maga élőlényként annál gyengébb lesz. Eltörpül saját óriásai mellett. Kis ember a nagy gépben, olyan mint Óz, a nagy varázsló. A modern mitológia jól tükrözi ezt a képet a technikailag fejlett „idegenek” avagy földönkívüli lények tipikus ábrázolásában — sápadt, töpörödött lények elcsökevényesedett végtagokkal és hatalmas fejjel. Az ember kiüríti és kifordítja magát technikájába. Belső képességeit apránként külső készülékekre cseréli. Ez a kozmikus ciklus menete. Az ember a leginkább mikrokozmikus egy ciklus kezdetekor. Azonban elveszíti ezt a teljességet, és a ciklus folyamán mikrokozmikus erői visszaáramlanak a makrokozmoszba. Minden egyes technikai előrelépés valamilyen tekintetben megkárosítja az ember őseredeti osztatlanságát. Az ember önmaga kiürítésével igázza le a természetet. A természet leigázásával ilyenformán tulajdonképpen önmagát teszi tönkre. A tűz felfedezése gyengítette az ember belső tüzét. A cipő feltalálásával kárt tett a lábában. Az írásbeliség elsorvasztotta emlékezőtehetségét. Jelenleg éppen az emberi idegrendszert tárgyiasítjuk számítógépek, az immunrendszert pedig oltóanyagok formájában. Az emberi mikrokozmosz egyre jobban elveszíti épségét, integritását a makrokozmosszal szemben. A ciklikus hanyatlás egyfajta külsővé tétel, objektivizálás: a szilárd külső vázzal rendelkező automobil ennek a leképeződése korunkban. [...]

Visszatérve a görög szóhasználathoz, a vezetés közben szokásos ülő helyzet és a séta egyenes testtartásának ebből következő elutasítása, valamint az a gondolat, hogy egy ilyen életmód elkerülhetetlenül roncsolja az emberi létforma eredeti integritását és képességeit, a demiurgosz, Héphaisztosz sántaságára emlékeztet. Általában úgy vélik, hogy Héphaisztosz akkor sántult meg, amikor az Olümpuszról Lémnosz szigetére zuhant, valójában viszont már születésétől fogva sánta volt, egy fogyatékos isten az olümposziak között. Az automobil technológiája éppen ebben a tekintetben héphaisztoszi. Héphaisztosz sánta: testének alsó fele elsorvadt. Fortélyos készülékeivel és találmányaival játszadozva biceg fel s alá. Az autós — lévén alteste lényegtelen — szintén héphaisztoszi lény, szimbolikusan sánta. Homérosz trójai háborúról szóló beszámolójában a Héphaisztoszról szóló sorok közt hátborzongató előrevetítését olvashatjuk a héphaisztoszi gépezetként bemutatott önmozgó járműnek. A történet szerint a kovácsisten műhelyének kohójában háromlábú székeket készített, amelyek oda-vissza gurulnak az istenek gyűléseire, önmaguktól mozgó, intelligens alkotásokként. Ugyanebben a passzusban találkozunk az „arany szolgálólányokkal”, akik noha fémből készültek, önmaguktól mozognak, valamint a nous, az ész adományát is megkapták; ezek, mint már többen is helyesen megállapították, a modern robotok előképei. A modern technika létrehozta Héphaisztosz műhelyének furcsa szerkezeteit, az automobil éppen ezeknek a mondabeli önjáró székeknek a megvalósítása. Héphaisztosz megkötő, leláncoló isten is, és figyeljük csak meg, hogy az utasok is beszíjazzák magukat a gépkocsik kabinjába a biztonsági övekkel. De semmilyen értelemben sem részesül a modern technika a héphaisztoszi megszenteltségben: inkább az jellemzi, hogy ellopta a technikai eljárásokat az istentől, aki maga is eltűnt az ember demiurgoszi mámorának és a föld kifosztásának köszönhetően. Szükségszerűen démonikus és diabolikus erők kapcsolódnak egy ilyen technikához, és csakugyan megfigyelhetjük ennek bizonyos aspektusait abban, ahogyan egyes emberek az autók megszállottaivá válnak, az „országúti dühöngés” és a „sebesség démona” jelenségében, amikor egyébként jó modorú emberek agresszív, mániákus vezetőkké alakulnak, valamint azon egyéb formákban, amelyekben az autókkal kapcsolatos lelki megszállottság megnyilvánul. Minden ördögi technológia emberi áldozatokat követel, akiknek életét maga alá gyűri a technika. A televízió ennek legnyilvánvalóbb példája. Többségünkre hatással van, bizonyos embereket azonban teljesen magába szippant és ténylegesen tönkretesz. Az autóval ugyanez a helyzet. A megszállottság természetét talán mikrokozmikus összeomlásként írhatnánk le. Gép nélkül nem marad semmi. Autója nélkül a modern ember zátonyra fut és ledermed. Ahogy a költő mondja, „már nem tart a közép”. Az idők végezetén az emberek olyanokká válnak, mint a gyökerétől elszakadt szamárkóró avagy ördögszekér, eszeveszetten és céltalanul gurulnak egyik helyről a másikra, s közben úgy élik meg rákszerű életüket mint egy szeszélyes utazást a semmibe, a szélvédőn keresztül vetett futó pillantásokkal a valóságra.”

* Yeats: A Második Eljövetel, egy másik, bizonyos szempontból talán jobb fordításban

Ver Sacrum

Loxon a teakratikus választásokon szerzett 2/3-os, majdnem 3/3-os, elsöprő sikerű győzelméből levonja a megfelelő konzekvenciákat, és mellényzsebében a Goldlöffel-díjjal, sorsára hagyva a bedeszkázott ablakú Tea-Kört monologikus-diktatorikus blogot alapít.




2010. május 2., vasárnap

2010. április 29., csütörtök

Marti Conservatori

A rómaiak pénzérméin gyakran előfordul a Marti Conservatori dedikáció — „a megőrző Marshoz”. Mársz mindannak ellentéte, ami mai, hamis „konzervativizmus”-életérzés.

Jellemző, hogy mi az, amit a vulgáris műveltség Marshoz társít: hadisten, a háború istene, „következésképp” az erőszak, a békétlenség istene. Ez már az ókorban is így volt, ugyanis Mars görög megfelelőjének Arészt tartották. Habár Arész sem csak annyi, amennyit ma gondolnának róla, ez a megfeleltetés felszínes, és figyelmen kívül hagyja Mars apollói vonásait. Mars-ból a szekularista humanizmus szemében legfeljebb csak Volcanus egyik részaspektusa maradt, annak is egy alacsonyrendű formája.

Pedig nem véletlenül volt Mars Romulus — Róma alapítójának — atyja, nem véletlenül a klasszikus római istentriász (Iuppiter, Mars–Mavors, Quirinus) egyik tagja, nem véletlen, hogy flamen-je a Flamen Dialis mellett a Flamines Maiores, azaz a három nagy flamen között foglalt helyet (Flamen Martialis). Róma géniusza marciális, akkor is, ha ma már csak Róma „joviális” arculatát hajlandóak valamelyest elfogadni azok, akik Európa „görög-római” és „zsidó-keresztény” gyökereit hangoztatják. Persze, ha belegondolnának, hogy Iuppiter–Iovis sem volt bos, vagyis ökröcske, akkor még ezt sem fogadnák el Rómából. Kérdés, Európából maradt-e még valami egyáltalán, vagy magára lehet hagyni a világgal együtt, mint minden szellemi aktív befogadására teljességgel képtelent.

Ismételjük, már az ókorban, magában Rómában megtörtént Mars „trónfosztása”: a későbbi istentriászban már Iuno („Mars anyja”) és az etruszk eredetű Minerva szerepelt. Lehet gondolkozni azon, vajon ez a váltás véletlenül előzte-e meg majdnem közvetlenül a római királyság felbomlását. A Magna Mater-arculatok anyaisága Rómában is felváltotta Marspiter (hiszen nem csak Iuppiter létezett) atyaiságát, a megőrző és békehozó Mars helyére a hamis női „békesség” és „bölcsesség” szimbólumai kerültek. Noha ezek az isteni nők végtelen magasságban tündökölnek a modern világ démoni maradványai felett, a rómaiak igazi géniusza a győztes harcot követően békét teremtő Mars volt. Ezért is szóltak hozzá a következő érmefeliratok: Mars Victor, és Marti Pacifero — „A békehozó Marshoz”.

Augustus császár és augur, a Pax Augusta megteremtője forumán templomot emeltetett a bosszúálló Marsnak, ez volt a Templum Martis Ultoris, Mars Ultor szentélye, Caesar gyilkosainak megbosszulása emlékére.

Metaforikusan minden demokratizmus Caeasar brutális meggyilkolása. Dante poklának legmélyére veti Júdással együtt Brutus-t és Cassius-t.



MAR VLT

(Marti Ultori — a „Bosszúálló Mars”-hoz)

Magyar konzervatívok — Simor János érsek

Részletek Dr. Walter Gyula
Simor János bibornok herczegprimás emlékezete*)
című művéből:


Simor János (1813-1891) bölcseleti és theologiai doktor, bibornok herczegprimás, a m. tudom. Akadémia igazgatósági tagja. Római útinaplója (1874) rövid bevezetővel.


A magyar katholikus egyház egyik fénylő csillaga, dicsősége Simor János, ki saját erejéből, egyedül magas tehetségei, gyémántjelleme, kitartó munkássága és nagy tudománya hágcsóin emelkedett hazája legelső méltóságára és a legnagyobb prímások egyike lett, az ősi koronázó városban, Székesfehérvárott született, 1813. évi augusztus 23., jómódú iparos szülőktől, kiknek házánál igazi vallásos szellem, Isten félelme és a felebaráti szeretet uralkodott.

*

Lelkesedéssel kezdte meg [segédlelkészi] hivatalát [Pesten, a Terézvárosban]. Egész odaadással szentelte tehetségeit, erejét és idejét azon magasztos kötelmek teljesítésének, amelyek a lelkipásztor vállaira nehezedtek. Nem volt hivatala körében munka, melyet örömmel nem végzett; kötelesség, mely rá nézve teher lett volna. A templomban, iskolában és betegágy körül ugyanazon lelkesedés, lankadást nem ismerő buzgalom, készültség, hivatásszeretet jellemezték.

*

Harmadik emeleti szűk szobájában könyveibe mélyedve ült egy napon, midőn gr. Sándor Móric jószágkormányzója azon járatban nyitott be hozzá, fogadná el a gróf egy tekintélyes községének üresedésben levő plébániáját. A fiatal tanfelügyelő nem gondolkozott sokáig. Hiszen ő nem keresett semmit sohasem életében. Cselekedeteinek, elhatározásainak egyedüli rugóját hitbeli meggyőződéséből, hivatása lelkesült szeretetéből és azon hő vágyából merítette, hogy Isten dicsőségét és az emberek üdvét mozdítsa elő. Külső indokok, anyagi előnyök nem gyakoroltak rá hatást. Eszmények után törekedett.

*

Alig bizonyítja valami Simor János mély belátását, higgadt gondolkozását és mérsékletét annyira, mint azon tapintatteljes magatartása, melyet e [az 1848/49-es] forrongás idejében tanúsított. Szerette hazáját, mint kevesen; lelkesedett szabadságáért, mint kevesen; de bölcsen átlátta a követett irány veszélyességét is. A szigorúan konzervatív és egyházi szellem is sokkal tökéletesebben volt kifejlődve lelkében, hogysem bármily felforgatással fenyegető tanok visszhangot kelthettek volna szívében. Távol maradt tehát minden mozgalomtól és míg élénk érdeklődéssel kísérte az események fejlődését s aggódva gondolt a végkifejlésre, melynek végzetességét sejtette, kettőzött buzgalommal szentelte magát az egyházi ügyek vezetésének, amelyek körül alapos tájékozottságából folyó tapintata és erélye által nagy érdemeket szerzett.

*

Mily bölcsesség, erély, hazaszeretet és önzetlenség vezérelték tetteiben; mily fényes eredményeket vívott ki egyháza és hazája javára határozottsága, tudománya és jelleme fegyvereivel, félreismerhetetlenül bizonyítja főleg a siker, mely működését az egyházi javak után adandó úrbéri kárpótlást és a magyar nyelvnek az iskolákban való jogosultságát és tanítását illetőleg kíséré.

Lángoló honszeretettől áthatott nemes buzgalommal küzdött a nemzet egyik legdrágább kincse — nyelve mellett is és kivívta a haza legnagyobb hálájára érdemes azon eredményt, hogy a nyelv jogosultsága az iskolákban elismertetett, tanítása elrendeltetett.

*

Csodálták lángeszét, gazdag ismereteit és vasszorgalmát. Ami azonban leginkább elbűvölte mindazokat, kikkel érintkezésben állott, páratlan jelleme és elvhűsége volt. Thun, a hatalmas miniszter is különösen e kiváló tulajdonai miatt tisztelte meg őszinte nagyrabecsülésével. Tekintélye oly nagy volt, hogy ami ellen óvást emelt, az nem nyert szentesítést.

*

A győri püspököt egy téli napon Majláth György kancellár felsőbb parancs folytán Bécsbe kérette és ő felsége nevében felszólítá a prímási szék elfogadására. Bármily hódolattal viseltetett is az uralkodó ház és tisztelettel akaratának közvetítője iránt, mindazonáltal vonakodott ez óhajnak eleget tenni. Ki is jelentette ő felsége előtt, hogy „készebb a győri püspökségről is lemondani, mint prímássá lenni.” De a király nem tudott lemondani szándékáról és határozottan kívánta, hogy teljesítse akaratát. „Ha nem akarja elfogadni — mondá — akkor parancsolom, hogy elfogadja.” „Ha felséged parancsol velem — válaszolá a győri püspök — akkor engedelmeskedem.” Ez január 19. történt, 1867-ben.

*
„Mi, első Ferencz József […] tisztelendő Simor János győri Püspöknek, Ő Szentsége a római pápa házi főpapjának, valóságos belső titkos tanácsosunk, tiszteletbeli udvari káplánunk[nak], római nemes polgár és bekebelezett hittani tudornak kiváló érdemei[ér]t, ki is [...] az Isten igéjének lelkes hirdetése, keresztény és jótékony intézetek és társulatok felállítása által mások felett messze kitűnt, a székesegyházat s más templomokat bőkezű adakozásával felékesítette, székvárosában, Győrött gyermek-növeldét, a szent Vincéről nevezett irgalmas nénéknek zárdát, kisdedóvodát és a szenvedő emberiség számára kórházat […] alapított, a szűkölködő néptanítókat és segédlelkészeket bőkezűen segélyezte, […] a művészetet, irodalmat és tudományt hazafias áldozatokkal mindenkoron kegyelte, végre felséges uralkodó Házunk iránt állandó s törhetlen hűséget tanúsított, azért […] a nagykéri Scitovszky János halála által megürült Esztergomi érsekséget királyi főpártfogói jogunknál fogva […] őszintén kedvelt hívünk Simor Jánosnak adni és adományozni elhatároztuk, sőt ezennel Őt fennebbi Méltóságokra kinevezzük […].”
*

A kinevezés megtörtént. A tény ismeretessé lőn és általános örömet keltett. Simor Jánosnak az országban már jól ismert neve kielégített minden óhajt, megfelelt a várakozásoknak. Tudta mindenki, hogy bír azon tulajdonokkal, melyek ez időben az ország prímásánál szükségesek voltak. Az uralkodó ház iránti törhetlen hűsége és államférfiúi bölcsessége, tekintélyt és súlyt biztosított szereplésének. Mély tudománya, erélye és lelkesedése jelentőségteljes főpásztori munkásságra nyitott kilátást. Kipróbált hazafiságában, feddhetlen jellemében biztosítékot lehetett találni a nemzet jogos törekvéseinek megvalósítása érdekében kifejtendő buzgó tevékenységre.

*

Mindjárt kormányzása kezdetén a legritkább szerencse jutott osztályrészeül, azon szerencse, mely miatt IX. Pius is lelkesen üdvözlé őt, mondván: „Felix, qui regem coronasti!” „Szerencsés vagy, ki királyt koronáztál!”

Alig egy hónappal székfoglalása után érte őt e nagy szerencse, midőn a nemzet közöröme és leírhatatlan lelkesedése közepett a rajongó szeretettel övezett fejedelem és fejedelemasszony, I. Ferenc József és Erzsébet ő felségeik fejére tette Bonnaz Sándor csanádi és Zalka János győri püspökök segédkezése mellett 1867. június 8. az ország fővárosában sz. István koronáját.

*

Minden tettét a szigorúan egyházias szellem, lelkes honszeretet és a király iránti határtalan hűség jellemzé. Nemes törekvése volt a nehéz viszonyokat lehetőleg javítani, a nemzet elidegeníthetetlen jogait megvédeni, a király és a nemzet között a boldogító összhang létesítését tőle telhetőleg előmozdítani.


Simor János, mint esztergomi érsek (1866-1891). Az 1866-os országgyűlésen még mint győri püspök szólalt fel: "Egyébiránt valamint nem ismerek biztosb és üdvösb osztrák politikát, mint azt, mely őszintén és tartalékgondolat nélkül Magyarország minden méltányos igényeit kielégíti, s meg vagyok győ­ződve, hogy a mostani kormányférfiak ezen poli­tikának hódolnak: úgy a magyar nemzeti helyes politika legfőbb törvénye szerintem abban foglal­tatik, hogy a nemzet legdrágább érdekeit a korona érdekeivel minél bensőbben ugyanazonítsa, s a ki­rály szívében rendíthetlen meggyőződésre érlelje a hitet, hogy Magyarország, ősi alkotmányának bir­tokában, a fejedelemnek s a felséges uralkodó ház­nak, valamint a birodalomnak minden áldozatra kész sorsosa, tántoríthatlan oszlopa."

*) Nyomatatott Buzárovits Gusztávnál. Esztergom, 1891.

2010. április 27., kedd

Amikor a „nép szava” nevű farizeus köntös alól kilóg a lóláb

οἱ δὲ Φαρισαῖοι ἀκούσαντες εἶπον, Οὗτος οὐκ ἐκβάλλει τὰ δαιμόνια εἰ μὴ ἐν τῷ Βεελζεβοὺλ ἄρχοντι τῶν δαιμονίων. εἰδὼς δὲ τὰς ἐνθυμήσεις αὐτῶν εἶπεν αὐτοῖς, Πᾶσα βασιλεία μερισθεῖσα καθ’ ἑαυτῆς ἐρημοῦται, καὶ πᾶσα πόλις ἢ οἰκία μερισθεῖσα καθ’ ἑαυτῆς οὐ σταθήσεται. καὶ εἰ ὁ Σατανᾶς τὸν Σατανᾶν ἐκβάλλει, ἐφ’ ἑαυτὸν ἐμερίσθη· πῶς οὖν σταθήσεται ἡ βασιλεία αὐτοῦ; καὶ εἰ ἐγὼ ἐν Βεελζεβοὺλ ἐκβάλλω τὰ δαιμόνια, οἱ υἱοὶ ὑμῶν ἐν τίνι ἐκβάλλουσιν; διὰ τοῦτο αὐτοὶ κριταὶ ἔσονται ὑμῶν.

*

Dési János Tirpákbokrétásra illő írása („A bölcs választókról”) a Népszavában annyira „jó”, hogy egészben lehozzuk:
„A választók mindig »bölcsek« és tudják mit akarnak, és na ugye, a nép az sosem téved — elsősorban ilyesmiket hallunk, alapvetően győztesektől. De a vesztesek is, ha sokkal kényszeredettebb arccal, valami hasonlót mondanak, mert éppen amikor valaki kikap, bután venné ki magát, ha lehülyézné a t. választókat.

Szóval a nép mindig bölcs — mondják — miközben azt gondolják persze magukban mindazok, akiknek nem kedvez az eredmény, hogy marhaságot csinált a nép, rövidesen rá is jön, csak legfeljebb akkor már késő. De hát a népet nem lehet leváltani, tehát igyekezzünk jó képet vágni a dologhoz.

Mi, miután nem vagyunk politikusok, csak egyszerű zsurnaliszták, azért tehetünk néhány megjegyzést. Egyrészt, olyan nincs, hogy a nép bölcs lenne. A nép egyes tagjai lehetnek rettentő okosak, más tagjai nagyon egyszerűek, hogy finoman szóljunk. Az egyes szavazópolgárok közül van olyan, aki alapos megfontolás után hoz valamely döntést és olyan is, aki találomra húzza be az ikszet. Van, aki az értelemnek, van, aki az érzelemnek enged. Nem beszélve arról, aki elhisz minden ígéretet, és olyanról, akit csak az elitek elleni irigység és bosszúvágy vezet. Sok mindenféleképpen döntünk, de mondom még egyszer, nem, mint nép, hanem mint egyének — és a sok külön-külön döntés közös eredményének okát ugyan érdemes megvizsgálni, csak ha értékelhető eredményt akarunk, akkor úgy, hogy ez sok-sok individuum egymástól elkülönült álláspontja. Ezzel együtt persze fogadjuk el, hogy a nép mindig bölcs, csak hogy meg ne sértsük.

Ám tegyünk egy kivételt. Azok, akik Edelényben a gumikalapácsozó képviselőre szavaztak azért nem olyan nagyon bölcsek. Se együtt, se külön-külön.

Pontosan tudták mit tesznek. Igaz, mindenki csak egyetlen pici voksocskával, de mégiscsak a törvényhozásba juttatott egy olyan polgártársat, aki finoman szólva is erősen kifogásolható megjegyzéseket tett, sok rasszista számára afféle megmondó emberré vált. Jelkép is. A más honfitársaink megalázásának kifejezője.

Az a szavazat tehát több, mint bűn ez hiba. És ha el is kell fogadnunk még ezt az eredményt is, azért hadd tegyük hozzá: nagy butaság.

Dési János / Népszava”
*

A fenti írás szánalmasságát aligha kell bizonyítani. Mindezt, még egyszer: a Népszava (N É P S Z A V A) nevű újságban. Ami bizonyításra szorul, az éppen az igazsága, ami a dolog logikai részét illeti. Pont ez a groteszk benne.

Nem csodálkoznánk, ha számos Jobbik- és Fidesz-szavazó egy ilyen cikk olvastán abba a hibába esne, hogy „mivel a Népszava hozta le, ezért éppen az ellenkezője igaz”. Korunk nem ilyen egyszerű. Hazudni nem csak féligazságokkal lehet, de egészekkel is, s a dolog teljesen tragikomikus, amikor olyasvalaki teszi, aki egyébként maga is a „bölcs nép” megvezetéséből él.

Dési most olyat mond, amit egyébként csak következetes, arisztokratikus beállítottságú jobboldaliak, ókonzervatívok mondhatnának, egyenlőséget hirdető baloldaliak sohasem: hogy nincs egyenlőség és igenis van érték- és érvényhierarchia (következésképp tekintély-hierarchia is). De ezt miért a Népszava, az egyenlőség szócsöve mondja? Mert most — így követeli a demokratikus szappanopera forgatókönyve — ezzel lehet felvenni a kesztyűt a nagybetűs Gonosszal szemben, s ez úgy látszik, felülírja az elveket, mint rendesen. (A Gonosz aktualiter éppen a Jobbik, és persze minden bizonnyal OAGÉDÁS). Úgy tűnik tehát, feje tetejére állt a világ: a baloldal indulásánál az egyenlőség jelszavára hivatkozott, korlátlan választójogot követelt a bölcs népnek, vox populi vox dei — mondta először, majd a dei elmaradt. Az akkori protokommunista retorika szerint Gonosz a (természetesen kövér és idióta) királyok, nemesek, a pápa és a papok voltak, akik a „bölcs nép” felett „zsarnokoskodtak”. Az időközben kommunistává avanzsált, majd újra szocialistává, szociáldemokratává, liberálissá, és még ki tudja mivé szerényedett baloldali ideológusok és komisszárok nem csak folyamatosan hazudtak tehát, de még ánuszt is csináltak a szájukból.

Most elérkezett a progresszionizmus azon etapja, amikor a szélsőbaloldal ókonzervatív elveket forgat ki fenekestül és használ fel a maga céljaira a mérsékeltebb baloldal ellen.

Abból, amit Dési megfogalmaz, egyetlen dologra lehet következtetni: ő jónak tartaná a diktatúra azon válfaját, amelyet a bölcsnép helyett most már hülyenép ellenében egy baloldali és „antirasszista” elit gyakorol. Meg kell azonban nyugtatnunk a bölcs farizeus cikkírót, hogy e célokból semmi sem veszett el: a korlátlan választójog éppúgy alkalmas e diktatúra gyakorlására, mint a Lenin-fiúk eszközei. Ezt a Népszavának is nagyon is jól kell tudnia.

*

„Fiúk, most akkor szabadság, egyenlőség, testvériség van vagy nem?”


2010. április 23., péntek

Utópia

John Roddam Spencer-Stanhope: The Waters of Lethe by the Plains of Elysium
(1879-80)


Azt szokták mondani, hogy ez vagy az az eszme „szép, de nem valósítható meg”, vagy csak egyszerűen megvalósíthatatlan, azaz utópia. Ha feltennénk a kérdést, hogy milyen eszmékről van szó, akkor kivétel nélkül olyasmiket sorolnának, mint a teokrácia vagy a kommunizmus, vagyis — minden ellentétességük ellenére — határozott körvonallal rendelkező formákat. Eszébe sem jutna szinte senkinek a liberalizmust utópiának nevezni. Pedig a liberalizmus is utópia, méghozzá az egyik legkárosabb. És, ha valaki most az „ideológiátlanság” elvét hangoztatná mint kimenekedési utat, akkor nyugodtan lehetne és kellene is azt válaszolni, hogy az „ideológiátlanság” is utópia.

Általában véve észben kellene tartani, hogy a földi világban minden utópia, ami nem kizárólag annak észbentartásával és kinyilvánításával épül, hogy ideiglenes és feltételes. Van azonban egy markáns és gyökeres különbség a jobb- és baloldali* utópiák között. A jobboldali „utópiák” metafizikai gyökerűek, tehát annak a fenntartottságával bírnak, hogy a Föld kevés ahhoz, hogy megvalósításuk színtere legyen, annál sokkal magasabb perspektívájúak. A baloldali utópiák vallói viszont a Földet tekintik „ideáik” (contradictio in terminis) megvalósítási helyének és céljának. (Vallóit, és nem alkotóit írtam, mert alkotóik olykor nagyon is tisztában vannak azzal, hogy amit így az ember számára adnak, az szatanikus — tehát föld alatti — ihletettségű.)

Mint írtam, a Föld minden esetben „csupán” színtér. Mint ilyen, ugyanakkor nem elhanyagolható, éppen azon egyszerű oknál fogva nem, hogy az, ami az ideológiákból végül megvalósul, itt „csapódik le”. Mivel pedig az ember modern korunkban mélységesen a földiség erői által kondicionált, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen földi hatásokkal és visszahatásokkal vétetik körbe, illetve veszi körbe magát.

Kollektíve minden épkézláb, metafizikai alapú idea és ideológia korának vége, sőt úgy tűnik, az egyébként mentálisan súlyosan retardált Fukuyamának is valami részigazsága volt abban, hogy a liberalizmus bizonyos értelemben (tudniillik vertikálisan, és a tömegerők tehetetlenségével párosulva lineárisan is) a történelem végét is jelenti. A liberalizmus álideológiájának szerves folytatása az „ideológiátlanság” és az olyan részproblémák „ideológiává” emelése, mint az ökológia, és az ezzel kapcsolatos tennivalók.

Ha mondhatjuk azt, hogy az ideológia már süllyedés az ideák világához képest, akkor még inkább mondhatjuk azt, hogy az ideológiátlanság süllyedés az ideológiák világához képest. Egy olyan világ, amelyben többé már nem csak ideák, hanem világnézetek sem fontosak, egy súlyosan materialisztikus, utópia-alatti világ, bizonyos értelemben maga az utópia, vagyis egy „seholsem-lét”.


* Jobb- és baloldali alatt nem a jelenlegi demokratikus „jobb- és baloldalt” értjük, mivel ezek principialiter mind szélsőbaloldaliak. Jobboldaliság alatt politikailag minimálisan a XIX. századi ókonzervativizmust kell itt érteni, nagy vonalakban pedig minden ún. „világvallást” (és az ezek magvát képező doktrinális hagyományt).


2010. április 20., kedd

2010. április 14., szerda

— Demokratikus párt-e a Jobbik?

— Igen, demokratikus. (Ld. még 1, 2)

— Demokrata-e Eleni Tsakopoulos Kounalakis nagykövetasszony?
— Nem, ő a liberális diktatúra képviselője.
„Az amerikai nagykövetség sajtóosztályán azt a választ kaptuk, hogy Eleni Tsakopoulos Kounalakis nagykövet asszony a parlamentbe bekerülő demokratikus pártok, tehát a Fidesz, az MSZP és az LMP eredményváró rendezvényeire látogatott el. Kérdésünkre, hogy a Jobbik demokratikus párt-e szerintük, nemmel válaszoltak.” (Forrás: Amerikai nagykövet: csak a Fidesz, az LMP és az MSZP — Mandíner)
Az a furcsa helyzet, hogy „a demokrácia igazi képviselői” elméleti csapdába esnek, hiszen nem másokkal, mint „a demokrácia igazi képviselőivel” állnak szemközt. Végleges gyakorlati csapdáról persze nincs szó: vannak különféle fegyverek, amelyek alkalmasak az ilyen konfliktusok elsimítására.

A fenti egyenleteket természetesen fordítva is felállíthattuk volna, ahogy azt Eleni tette az idézetben, és még sokféleképpen. Olyan verziók is lehetségesek például, amelyekben az MSzP és/vagy az LMP és/vagy a Fidesz nem demokratikusak, a többiek (+/-Jobbik) pedig igen. A demokrácia tiszta elvként ugyanis sohasem létezett, és minden bizonnyal soha nem is fog létezni (ámbár, ha igen, akkor inkább meneküljünk), viszont minden ún. demokratikus erő „az igazi demokrácia” letéteményesének vallja magát.


2010. április 13., kedd

2010. április 7., szerda

Quis — Vezetettek és vezetők — avagy appendix az előző kiegészítéshez

Don Loxon szélmalomharcába segítőkész Sanchoként beszállva, időt és fáradságot nem kímélve begépeltem ma reggel az alábbi sorokat. Valószínűleg szalonunk tájékozott és művelt közönségének nem ismeretlenek az idézett gondolatok, de mivel régen játszottunk, így a szerző neve kitalálásra vár.


A társadalmakon belül érvényesülő politikai erőknek a működése, amely a liberalizmust összetevőire bontotta szét egy százesztendős tevékenység folyamán, s amelynek eredménye most, korunk nagy válságában olyan tragikusan jelentkezik Európában, sokkalta több, mint politikai, közgazdasági, vagy társadalmi igazságtalanságok megszüntetésére irányuló erőfeszítés. Ez a válság egy általános, belső, lelki konfliktust is jelent.

Hogy ez a válság mennyire pszichológiai tünetként jelentkezik, mennyire belső, lelki gyökerekből táplálkozik, azt semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy a kettéhasadt liberalizmus mindkét táborában ott szerepel zavaros belső tartalommal és elnyomorítva, de kétségtelenül nagy feszítő erővel, mint egy bizonyos fajta emberi önérzet követelőzését kifejező, és az egyenlőség és az autonómia eszméjére utaló jelszó, a demokrácia. A demokrácia jelszavát harsogja egy emberöltő óta minden és mindenki. Az elképesztő vagyoni és ennélfogva társadalmi színvonalkülönbséget involváló és végső elemzésben a pénz janicsáruralmát jelentő kapitalisztikus társadalmi rend liberális államának az autonómia illúziójában élő tömege éppúgy a demokráciát űzi és hajszolja és hiszi, mint a tömegautonómia eszméjét véres terrorral gúnyoló bolsevizmus diktatúrájának az egyenlőség illúziójában élő, s önmagát az egyenlő nyomorúsággal vigasztaló proletariátusa. S ez azt mutatja, hogy végső elemzésben nem a szociális emelkedés a főprobléma ma már, hanem a vezetők és vezetettek, a szürke, sőt uniformizált és atomjaiban jelentéktelen, de együttesen rettentő erőt képviselő tömeg, meg az élet élén járó, egyénileg is tényezőkből álló, a tömegemberre nyomasztólag ható nagy immanens értékű, de aránylag kis létszámú elit pöre az, ami most a krízis tetőfokára jutott. [...]

A vezetés: saját álláspont érvényesítése. A vezetettség: idegen álláspont elfogadása. Az elsőben kisebb vagy nagyobb mértékben benne bujkál a hatalom fogalma, a másodikban alárendelés van és engedelmességet involvál. Az elsőnek egyetlen erkölcsi, ennélfogva jogosultsági alapja lehet: az álláspont helyes voltának tudata. A másodiknak: bizalom az idegen álláspont helyessége iránt (vagy ha ez nincs meg, kénytelen-kelletlen meghajlás a hatalom fenyegetése előtt).

Egy idegen álláspont elfogadása bekövetkezhetik belátás alapján és bekövetkezhetik bizalom alapján. Az elsőhöz az álláspontot képviselő vezető színvonalát megközelítő értelmi színvonal és hozzáértés kell, hiszen az álláspontot meg kell érteni és ki kell értékelni, hogy a belátás élménye bekövetkezzék. A vezető álláspontjának belátás alapján való elfogadásához tehát kongeniális műveltség, sőt, ha szabad ezt a kifejezést használnunk, szakértelem kell. Már pedig ez a társadalmi és politikai kérdésekhez igen kevéssé, vagy egyáltalán nem értő átlagemberben nincs meg, hiszen ez az egyes hivatásokon és szakmákon kívülálló, azokon felül többletet jelentő műveltségi és ismeretanyagot jelent, aminek megszerzéséhez az emberek túlnyomó részének nincs és nem is lehet ideje, hisz saját szakmáját kell elsősorban jól megtanulnia, arról nem is beszélve, hogy ehhez hajlam is kel és a dolgoknak olyan magaslatokról való szemlélete, ahova feljutni nagyon nehéz.

Innen van az, hogy a vezető álláspontjának elfogadása a vezetettek messze túlnyomó többségének részéről bizalom alapján történik, ha egyáltalán megtörténik. Ez a bizalom lényegében a vezetők magasabbrendűségének elfogadása és hit a jóhiszeműségükben. [...]

És ez az, ami hiányzik. Éspedig nem azért hiányzik, amiért a tömeg hiszi, hogy t.i. a vezetők kategóriája nem méltó a bizalomra, hiszen a vezetők ma sem gyarlóbbak, mint a múltban voltak, legfeljebb csak a közéjük furakodott nem odavaló elemek száma nagyobb, hanem azért, mert a vezetők mások, más kategória, mint a tömeg, s a tömeg önérzetének ez nem tetszik.

A tömeg vagy bálványokat akar, vagy ugyanolyan embereket, mint ő maga. S a „vezető”, az „elit” egyik sem a kettő közül. A vezető nem bálvány, csak ember, mint ember azonban más, idegen, akiben a tömeg rendszerint hiába keresi a számára ismerős és így megnyugtató vonásokat.

Nagyjában a mennyiség és a minőség harcáról van tehát szó a tömeg és az elit mostani válságában. A vezetettek önérzete tiltakozik a vezetők ellen, részint azért, mert a tömeg túlbecsüli önmagát, részint meg mert a vezetőket idegennek, egy a saját kategóriáján kívülálló, sőt fölötte álló kategóriának, s így a vezetést kívülről jövőnek, ennélfogva megalázónak érzi, s azonfelül szükségképen helytelennek is. A minden emberiben elkerülhetetlenül ott lévő hiba meglátása a tömegemberben azt az illúziót kelti, hogy ő jobban tudná csinálni, mert a tömeg mindig csak a követelményekkel van tisztában, a nehézségekkel nem. Röviden: a tömeg ereje tudatában autonómiára törekszik, mert még nem tanulta meg, hogy a vezetők és vezetettek között szükségképi és örök különbség van.

A vezetők és vezetettek között egyébként mindig ellentét volt a történelem folyamán. A különbség a múlt és a jelen között csupán az, hogy az elmúlt korokban a tömeg nem tudta, vagy nem merte kimondani, hogy a vezetést akarja, s ma már tudja azt, és ezt olyan természetesnek találja, hogy ki is meri mondani. A középszerűség a múltban még szégyellte azt, hogy olyat akar, ami nem illeti meg, és még önmaga előtt is illúziók mögé rejtette abbeli törekvéseit, amikor hol azt hitte, hogy a rabszolgaság és a bűn világrendjét törüli el, hol azt, hogy egy vallás bénító béklyóit töri össze, hol meg bizonyos megkülönböztető elemek alapján élvezett előjogok ellen harcolt, s nevezte ezeket a törekvéseket hol a keresztény világrend felépítésének, hol reformációnak, hol Liberté-Egalité-Fraternité forradalomnak. Korunkban azonban már eljutott az örök mozgatóhoz, a hatalom akarásához, a „Wille zur Macht“-hoz, és egyszerűen a hatalomért harcol, a vezetők, az elit ellen harcol, bárkik legyenek is azok, és megalázottnak érzett önérzete miatt harcol, pontosabban amiatt, amit megalázott önérzetének érez és tart. Az emberi lélekből addig-addig kopott a középkorban beleépített alázat, míg bűnből erénnyé nem vált a gőg, s addig-addig beszéltek a tömegnek emberi „méltóságról” a különböző korok bölcselői (és bujtogatói), míg az ember, különösen a másodrendű ember el is hitte, hogy neki „méltósága” van. Mivel pedig az élet könyörtelensége ennek rendszerint az ellenkezőjét bizonyítja, a tömeg szemében a fennálló társadalmi szerkezet, bármily legyen is az, mindig igazságtalan. A tragikus tévedés az, hogy az egyenlőség nem tény, hanem csak követelmény, s a tömeg nincs tisztában a kettő közti óriási különbséggel. Az igazság az, hogy az emberek nem egyenlők, s a tömeg azt hiszi, hogy ez nem természetes, hanem igazságtalanul létrehozott mesterséges állapot. A tömegek a tények és követelmények belső ellentmondásának beteges lelkiállapotába kerülnek, s ez az állapot igazában egy alacsonyrendűségi érzés, a másodrangúság tudomásának dühítő élménye. A tömeg alacsonyrendűnek látja és tudja magát, s azt hiszi, hogy azért alacsonyrendű, mert egy magasabbrendű kategória van felette, más szavakkal azt hiszi, hogy csak relatíve alacsonyrendű, nem pedig abszolút értelemben az, ennélfogva ha a magasabbrendű kategóriát megsemmisíti, automatikusan magasabbrendűvé válik. Pedig az emberi társadalom szükségképen és elkerülhetetlenül oszlik két kategóriára, elitre és tömegre, és ez mindig így volt, csak a formák és a kiválasztás szempontjai változtak időnkint: tegnapelőtt a fizikai erő, a testi bátorság, vagy a vakmerőség szelektálta ki az elitet, a vezetőt, tegnap a származás és a születés, ma a képzettség, vagy az üzleti szerencse. [...]

Elit az, aki több, mint a szokásos, vagy legalábbis elindult azon az úton, ami nagyobb értékűvé tesz, és ezt az utat tudatosan, programatikusan, erkölcsi formák között és elkülönülési szándékkal járja tehetsége, akaratereje és magasabb igényei alapján. Elit a belsőleg önálló ember, az igazságokat megállapító és nem átvevő típus, az úgynevezett egyéniségnek az a fajtája, amelyből a személyiségek fejlődnek ki.

Ezzel a típussal áll szemben a saját szakterületükön kívüleső kérdésekben önállótlanok, tájékozatlanok, az egyéni vállakozásoktól visszariadók, kívülről kapott szuggesztiókra szorulók, a lelkileg különösebben nem kvalifikált szürkék rettentő mennyisége: a tömeg. [...]

A tömegben kialakult egyformasági meggyőződésnek egyik alapoka az, hogy a tömegember nem látja azt a teljesítményt, nincs módja megfigyelni azokat az egyéni erőfeszítéseket, munkát és fáradságot, amelyek az elitet kiemelik és elitté teszik, nem úgy, mint a régebbi korokban, amikor ezek az erőfeszítések úgyszólva a tömeg szeme előtt zajlottak le, amely így inkább képes volt egy-egy elitté emelkedés irigyelt tényébe belenyugodni. A modern életben az elitté emelkedés fázisa láthatatlan és éppen a látványos jelleg hiányzik belőle, főleg pedig éppen a tömegnek nincs alkalma látni ezt, sőt, ha látja is — a legprimitívebb küzdőterületen, a sporton, és a legegyszerűbb művészeten, a színjátszáson kívül —, erkölcsileg nem értékeli, noha az imádott színésznő, a körülrajongott filmsztár, vagy a tömeg forró szeretetével elárasztott sportnagyság kultusza mutatja, hogy az átlagon felülemelkedő teljesítmény iránti hódolat ösztönös, sőt lényegadó emberi tulajdonság. Ugyanaz a tömeg, amely szeretetének és tiszteletének ezer jelével képes elárasztani egy melegen búgó hangot, vagy azt a három centimétert, amellyel az egyik sportoló magasabbra ugrik, mint a másik, egy a társadalom számára hasonlíthatatlanul többet érő rekordteljesítménytől dühösen meg akarja vonni a megbecsülés jelét, pusztán azért, mert az nem mérhető stopperórával, vagy azt nem világítják meg Jupiter-lámpák s így annak nagyságát és értékét közvetlenül nem szemlélheti és nem észlelheti. Így a tömeg egyszerűen csak maga fölött látja az elitet és e miatt fel van háborodva. [...]

Az elit létezésének tényét így vagy rezignált keserűséggel tudomásul veszi, s ezesetben megmarad az irigység passzivitásában, vagy pedig, ha elegendően vannak és egy kívülről jövő energia akcióba hozza, fellázad ellene, és ezesetben forradalmár. Belső konfliktusának feloldására azonban semmi esetre sem kezd hozzá egy vállalkozáshoz az általa annyira irigyelt elit színvonalának elérésére, hisz ha ezt tenné, akkor nem volna tömegember, akkor elit volna. Ennélfogva a tömeg kollektíve lázad fel az elit ellen, s az elit létezésének irritációjától úgy igyekszik megszabadulni, hogy meg akarja semmisíteni, asszimilálni akarja saját szürke világába, saját színvonalára akarja lehúzni az elitet, s ezt a velleitását nevezi — irigység helyett — demokráciának.



2010. április 6., kedd

Kiegészítés a statisztika illúziójához

Ebben az új helyzetben az, hogy ami lent volt és felkerült, éppen olyan végzetes, mint az, hogy ami fent volt, az elmerült. A tömeg helye lent van, ahogy lent van a tudattalan helye is. Sorsa szerint ide tartozik. Az ökör, ha a szekeret húzza és szánt, szent állat. Ha felkerül, sárkánnyá változik. Az ekét nem húzza többé, az igát ledobja, megvadul és tüzet okád. Az uralkodó helye fent van, mint a tudaté. Sorsa szerint ide tartozik. Az angyal, ha fent él, szent lény, de ha lemerül, ördögivé változik. Nem áraszt világosságot és tüze vulkanikus lesz. Ha a tudattalan, amelynek helye lent van, felkerült, éppen olyan démonikussá válik, mint a tudat, amelynek helye fent volt és lemerül. A szent igavonóból sárkány lesz, a szent világosság angyalából sátán. Mert ami lent türelmesen szolgáló ökör, az fent szörnyeteg, és ami fent fényes angyal, az lent ördög. És az, hogy az igavonóból sárkány lett, éppen olyan katasztrófa, mint az, ahogy az angyalból sátán.

Vannak, akik még ma is azt merészelik hinni, hogy az igavonó a jármot eleget viselte, s most már ideje az angyal helyébe lépni, hadd húzza az az ekét. Az észrevétel figyelemre méltó lenne, ha időnként meg lehetne tenni, hogy az ember a hasát a nyakán, az agyát pedig a gyomra alatt viselné. Éppen olyan értelmes lenne a fákat felkérni arra, hogy ezek után gyökereiket dugjak ki a földből, ágaikat pedig fúrják a talajba. A has felül, a nyakon éppen olyan démonikussá válnék, mint az agy alul. Ha a belek elkezdenének gondolkozni és életterveket szőni, ezek bél-gondolatok lennének. Mint ahogy a tömeg uralomra jutásának legelső jele a belek gondolkozásának felülkerekedése volt: előtérbe lépett minden, ami táplálék, gazdaság, gyomor, földi javak, étel. A sárkány egész léte, hogy zabái és horkol.

Ha pedig nem tud jóllakni, rablásra indul, és aki eléje kerül, azt leüti. Nyersanyagra van szüksége —, a tömeg korszakának jelszava: nyersanyag. De ha az agy lemerülne, és elfoglalná a belek helyét, fel kellene hogy lázadjon abban a sötétben, amelyet nem szokott meg, s amely lénye ellen van. Mint ahogy a lemerült szellemi ember ma nem egyéb, mint színtiszta lázadás.

Hamvas Béla: A Vízöntő (3.)