Kiegészítés a statisztika illúziójához

Ebben az új helyzetben az, hogy ami lent volt és felkerült, éppen olyan végzetes, mint az, hogy ami fent volt, az elmerült. A tömeg helye lent van, ahogy lent van a tudattalan helye is. Sorsa szerint ide tartozik. Az ökör, ha a szekeret húzza és szánt, szent állat. Ha felkerül, sárkánnyá változik. Az ekét nem húzza többé, az igát ledobja, megvadul és tüzet okád. Az uralkodó helye fent van, mint a tudaté. Sorsa szerint ide tartozik. Az angyal, ha fent él, szent lény, de ha lemerül, ördögivé változik. Nem áraszt világosságot és tüze vulkanikus lesz. Ha a tudattalan, amelynek helye lent van, felkerült, éppen olyan démonikussá válik, mint a tudat, amelynek helye fent volt és lemerül. A szent igavonóból sárkány lesz, a szent világosság angyalából sátán. Mert ami lent türelmesen szolgáló ökör, az fent szörnyeteg, és ami fent fényes angyal, az lent ördög. És az, hogy az igavonóból sárkány lett, éppen olyan katasztrófa, mint az, ahogy az angyalból sátán.

Vannak, akik még ma is azt merészelik hinni, hogy az igavonó a jármot eleget viselte, s most már ideje az angyal helyébe lépni, hadd húzza az az ekét. Az észrevétel figyelemre méltó lenne, ha időnként meg lehetne tenni, hogy az ember a hasát a nyakán, az agyát pedig a gyomra alatt viselné. Éppen olyan értelmes lenne a fákat felkérni arra, hogy ezek után gyökereiket dugjak ki a földből, ágaikat pedig fúrják a talajba. A has felül, a nyakon éppen olyan démonikussá válnék, mint az agy alul. Ha a belek elkezdenének gondolkozni és életterveket szőni, ezek bél-gondolatok lennének. Mint ahogy a tömeg uralomra jutásának legelső jele a belek gondolkozásának felülkerekedése volt: előtérbe lépett minden, ami táplálék, gazdaság, gyomor, földi javak, étel. A sárkány egész léte, hogy zabái és horkol.

Ha pedig nem tud jóllakni, rablásra indul, és aki eléje kerül, azt leüti. Nyersanyagra van szüksége —, a tömeg korszakának jelszava: nyersanyag. De ha az agy lemerülne, és elfoglalná a belek helyét, fel kellene hogy lázadjon abban a sötétben, amelyet nem szokott meg, s amely lénye ellen van. Mint ahogy a lemerült szellemi ember ma nem egyéb, mint színtiszta lázadás.

Hamvas Béla: A Vízöntő (3.)

• Loxon: A statisztika illúziója

René Guénon a demokráciáról

René-Jean-Marie-Joseph Guénon (1886—1951)
Az alábbi részletek A modern világ válsága c. művének első magyar kiadásából valók. Második kiadás.

Természetesen amikor olyan eszmékkel, mint az „egyenlőség”, a „haladás” vagy bármely más, majdnem minden kortársunk által vakon bevett, laikus dogmával találkozunk — amelyek legtöbbje a XVIII. században kezdett határozott alakot ölteni —, naívság lenne, ha azt feltételeznénk, hogy ezek a maguk jószántából keletkeztek. Ezek ugyanis a szó szoros értelmében „szuggesztiók”, de amelyek természetesen semmiféle hatást nem tudnának a társadalomra kifejteni, ha az előzetesen nem lenne befogadásukra előkészítve; maguk a téveszmék tulajdonképpen nem is létrehozzák, mint inkább fenntartják a modern időket fémjelző mentális beállítottságot, illetve egy olyan állapotba juttatásában működnek közre, amelyet nélkülük kétségtelenül sohasem érhetne el. Ha ezek a szuggesztiók eltűnnének, az általános mentalitás nagyon hamar — akár száznyolcvan fokkal is — megváltozhatna; és nyilván pontosan emiatt tartják őket fenn oly lankadatlanul mindazok, akiknek valamiféle érdekük fűződik a felforgatás életben tartásához, netalán még további fokozásához, illetve ez az, amiért a mindennek nyílt megvitatását követelő korban e témák sohasem kerülhetnek megvitatásra. Nem könnyű megítélni, hogy mennyire őszinték a modern eszmék propagandistái, és azt is nehéz megtudni, hogy milyen mértékben sikerül bizonyos embereknek saját hazugságaik csapdájába esni, s úgy rászedni magukat, ahogyan másokat rászednek; valójában az efféle propagandák kezében legtöbbször a rászedett balekok a leghatásosabb fegyverek, mivel ők végzik a szimulálók számára nehezebb meggyőzés munkáját, ami így aztán járványos gyorsaságú. De mindezeken túlmenően, legalábbis eleinte, jóval óvatosabb tevékenységre van szükségük, és az irányt csak a szabadjára engedett eszmék igazi természetét elég jól ismerők szabhatják ki. „Eszmékről” szóltunk, holott jelen esetben e szó csak rendkívül tökéletlenül alkalmazható, hiszen teljesen egyértelmű, hogy ezek semmiféleképpen sem „tiszta eszmék”, semmi közös nem lévén bennük az intellektuális renddel; sokkal inkább „téveszmék”, ámbár még helyesebb lenne mindenekelőtt szentimentális reakciókat kiváltani szándékozó „áleszméknek” nevezni őket, amelyekkel — mint azt néhányan nagyon is jól tudják — a legkönnyebben, leghatásosabban lehet a tömegekre hatni. Hogy a hatás tökéletes legyen, valójában a szóhasználat módja jóval fontosabb, mint a szavak által állítólag kifejezett elgondolás. Épp ezért a legtöbb modern „bálvány” pusztán szóbeli, minthogy életre kelt egy figyelemre méltó, „verbalizmusként” ismeretes jelenséget, ami által a hangzatos szavaknak sikerül a „nagy gondolatok” illúzióját kelteni. A tömegtájékoztatási eszközök által a tömegekre gyakorolt hatás eklatáns példája ennek, és aligha igényel komolyabb gondolkozást annak belátása, hogy a tömegek szuggesztióját célul kitűző eljárások teljesen egybevágnak a hipnotizőrök által használatosakkal.

*

Amikor a „szakemberek” illetékessége — bár ez, mint köztudomású, teljesen illuzórikus, és minden esetben egy nagyon szűk tartományra korlátozódik — egekig van magasztalva, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy hogyan válhat manapság minden jöttment „politikussá”, és hogy egy politikus számára az akár teljeskörű inkompetencia is miért csak ritkán akadály? Azonban egy kis elmélkedés rögtön megmutatja, hogy nincs ebben semmi meglepő, és hogy mindez a demokratikus rögeszme nagyon is természetes velejárója, merthogy — eszerint — a hatalom alulról származik és állítólag a többségre épül, aminek viszont ki nem mondott, ám szükségszerű korolláriuma minden olyan igazi hozzáértésnek a kizárása, ami — legalábbis egy relatív — fensőbbrendűséghez, tehát szükségképpen egy kisebbséghez tartozik.

*

A legdöntőbb érv a demokráciával szemben néhány szóban összefoglalható: fensőbb nem származhat alsóbból, mert nagyobbat nem eredményezhet kisebb; ez abszolút matematikai bizonyosság, ami megcáfolhatatlan. (…) Teljesen nyilvánvaló, hogy a nép senkire nem ruházhat olyan hatalmat, amivel saját maga nem rendelkezik; törvényes hatalom csak felülről származhat, és ez az, amiért a hatalom csak valami olyasminek a szentesítése révén legitimálható, ami a társadalmi rend felett áll, ez pedig nem más, mint a szellemi tekintély. Máskülönben valamennyi princípium hiánya folytán végzetes hatalombitorlás folyik, ami úgyszólván melegágya a felforgatás és rendfelborítás erőinek. Az igazi szent uralmon alapuló rend aláásása akkor kezdődik el, amikor az időbeli hatalom függetleníteni kezdi magát a szellemi tekintélytől, hogy később ezt — vele szemben politikai célok szolgálatának teljesíthetetlen követelményét támasztva — erőszakosan maga alá rendelje. Ez a kezdeti ballépés nyit utat az összes többinek; így például kimutatható, hogy a francia monarchia maga volt az tudattalanul, ami a XIV. századtól kezdődően előkészítette az őt megdöntő forradalmat; …

*

Annak a végletes értelmetlenségnek, amit „népönkormányzás” meghatározással „demokráciának” hívnak, sem ma, sem máskor még csak de facto exisztenciája sem lehetséges. Tulajdonképpen csak a szavak összezavarását kell megszüntetni: feloldhatatlan ellentmondás ugyanis azt állítani, hogy ugyanazok az emberek egyidőben kormányzók és kormányozottak is lehetnek, tudniillik Arisztotelész kifejezésmódjával élve ugyanazon létező, az összefüggéseknek egyazon körében, nem lehet „ténylegességben” és „lehetőségben” is egyszerre. A kormányzó-kormányzott reláció mindkét tag szükségszerű meglétét előfeltételezi — nem lehetne kormányzat, ha nem lennének kormányzók is, legyenek ezek bár törvénytelenek, akiknek nincs más jogcímük a hatalomra, mint saját igényük; mindazonáltal a modern világban hatalmon lévők felettébb ügyesen el tudják hitetni, hogy az emberek önmagukat kormányozzák; az emberek pedig nagyon szeretik ezt elhinni, merthogy ez hízelgő reájuk nézve, és mert ennek lehetetlenségét tulajdonképpen képtelenek kielégítő gondolkozással meglátni. Igazság szerint ezt az illúziót az „általános választójog” kieszelésével teremtették meg; a törvények ennek életbe léptekor állítólag a többség véleménye alapján készülnek, azt azonban nem szeretik hangoztatni, hogy ez a vélemény olyasvalami, ami könnyűszerrel befolyásolható és megváltoztatható; bármikor lehetséges, megfelelő szuggeráló eszközök segítségével, a közvélemény pillanatnyi hangulatát akár homlokegyenest ellenkező előjelűre változtatni.

*

Még ha feltennénk is, hogy lehetséges olyan kérdés, amelyben mindenki egyetértene, ez az egyetértés önmagában még semmit sem bizonyítana; még ha ténylegesen létezik is nézetazonosság — ami a kérdéstől függetlenül már csak azért is nagyon valószínűtlen, mert mindig vannak az ügyben tartózkodó, vagy a problémán még soha el nem gondolkozott egyének — teljesen lehetetlen lenne ezt a gyakorlatban próbára tenni, úgyhogy ami egy vélemény alátámasztása végett előtérbe kerül, és ami ennek mintegy igazságjeléül szolgál, az manapság a puszta a többség, pontosabban egy térben és időben szükségképpen nagyon korlátolt csoport többségének pillanatnyi összhangja. Ezen a területen az elméleti megalapozatlanság éppen annyira nyilvánvaló, mint amilyen könnyű észrevenni a szentimentalitás hatását, ami egyébként majdnem mindig játékba kerül, amikor az ember a politika mezejére lép. Ez a hatás az egyik fő akadály bizonyos dolgok megértésének útján, még azok számára is, akiknek máskülönben bőségesen elegendő intellektuális kapacitásuk lenne ezek nehézség nélküli megértésére; az emocionális impulzusok gátolják a gondolkozást, s az egyik aljas fogás a politikában ezek összeegyeztethetetlenségének kihasználása.

*

… mi ez a nagy számok törvénye, amelyet a modern kormány segítségül hív, és amelyben szereti egyedüli igazolását megtalálni? Egyszerűen az anyag, a brutális erő törvénye, ugyanaz a törvény, ami által a tömeg saját súlya által vonszoltatva szétzúzza mindazt, ami útjába kerül. Pontosan itt találjuk meg a demokrata koncepció és a materializmus találkozási pontját, és itt fedezhetjük fel annak okát is, hogy a „demokrácia” gondolata a jelenkori mentalitásba miért van oly szilárdan belegyökerezve. Ennek folytán a dolgok normális rendje száznyolcvan fokkal megfordul, és a sokaság uralma kezd egyre fenyegetőbben érvényesülni, az az uralom, amely valójában kizárólag az anyagi világban képzelhető el; a spiritualitás világában viszont, vagy még tisztábban az egyetemes rendben, az egység tetőzi be a hierarchiát, tudniillik az egység az a princípium, amelyből minden sokaság ered.

*

A princípiumától elszakított, az egységbe visszarendeződni többé képtelen sokaság a társadalmi szférában egy olyan közösség alakját veszi fel, amelyet egyszerűen a közösséget alkotó individuumok számtani összegeként kezelnek; s az a közösség, amely kapcsolatát minden szupraindividuális princípiummal elveszítette, tulajdonképpen tényleg nem egyéb, mint az egyének puszta számtani összegéből összeverődő jellegtelen tömeg. Ennek a „közösségnek” a törvénye valóban a nagy számok törvénye, az egyetlen, amire alapozhat a demokratikus téveszme.

*

Végezetül a demokratikus téveszme egyik közvetlen következményének, nevezetesen az elit eszme tagadásának értelmezése maradt hátra; nyilván nem véletlen, hogy a „demokrácia” tagadja az „arisztokrácia” létjogosultságát, tudniillik ez utóbbi kifejezés — legalábbis etimológiai értelmében — a „legjobbak uralmát” jelenti. „A legjobbak”, az elit körébe, éppen a kifejezés értelmében csak az a kisebbség tartozhat, amely hatalmának, pontosabban intellektuális fensőbbrendűségének köszönhető tekintélyének semmi köze sincs ahhoz a számbeli fölényhez, amire a demokrácia alapoz, s aminek benső szándéka, hogy feláldozza a kisebbséget a többségnek, a minőséget a mennyiségnek, a „legjobbakat” a tömegeknek. Ennélfogva az igazi elit által gyakorolt vezető szerep, sőt már az elit léte is — miután csak akkor gyakorolhatja e szerepet, ha egyáltalán létezik — végletesen összeegyezhetetlen a demokráciával, amit szigorúan köt az egyenlőségelmélet, és ennek folyományaként minden igazi hiearchia tagadása; a demokratikus téveszme legalapvetőbb bázisa az a feltételezés, miszerint az egyik ember annyit ér, mint a másik, merthogy számtanilag egyenlőek, holott az emberek éppen azért nem lehetnek soha egyenlőek, mert csak számtanilag ekvivalensek. Az igazi elit, mint azt már említettük, csak intellektuális elit lehet, és ez az, amiért demokrácia csak ott ütheti fel a fejét, ahol nem létezik többé tiszta intellektualitás, és pontosan ilyen a modern világ. Továbbá, miután az egyenlőség tényleg lehetetlen, és miután — a mindent egy szintre alacsonyítani akaró összes kísérlet ellenére — két ember közti különbség gyakorlatilag nem szüntethető meg teljesen, bizonyos emberek — meglehetősen logikátlanul — álhierarchiák felállításába kezdenek, hogy ezekben elfoglalt magas rangjukkal aztán az igazi elit helyét birtokolhassák. A modern álhierarchiák természetesen kizárólag viszonylagos és esetleges megfontolásokra, és mindig leplezetlenül egy anyagi rend talajára épülnek Ez abból is teljesen nyilvánvaló, hogy a világ jelenlegi állása szerint a legfontosabb társadalmi megkülönböztetés egy kizárólagosan mennyiségi rend teljesen külsőséges elsőbbségén, a „gazdagságon”, vagyis azon a szánalmas elsőbbségen alapul, ami — egy szemponton való alapulásuk révén — tulajdonképpen az egyetlen, amely a demokráciával összefér. Hozzátehetjük, hogy akik állítólag e helyzet ellen fellépni kívánnak, még azok is képtelenek valami igazi orvosságot kínálni a felfordulás ellen, sőt, azáltal, hogy ők sem folyamodnak egy fensőbb rend valamely princípiumához, néha még messzebbre menve ugyanezen irányba csak még fokozzák a bajt. A harc csak a demokrácia különböző változatai között folyik, amelyeknek meglehetősen szorult helyzete az egyenlősítő tendenciából ered, ahogyan a küzdelem a már tárgyalt másik esetben is csak az individualizmus különböző változatai között dúl; és a kettő tulajdonképpen pontosan ugyanazt jelenti.

Fasizmus és rasszelmélet ókonzervatív szemszögből *

Julius Evola

A fasiszta „rasszizmus” és az „új ember”

Azok körében is, akik ma Olaszországban kritizálják a demokratikus rendszert és nem tagadják a fasizmus bi­zonyos aspektusainak értékét, a rasszizmust általában úgy ítélik meg, mint a fasizmus egyik sötét oldalát, amelyről jó hallgatni, minden esetben pedig úgy, mint ami egyfajta „idegen testként” került be a rendszerbe. A fasizmus eszerint a hitlerizmus kísértete és utánzója lett volna az olasz-német szövetség, a Róma-Berlin tengely utolsó szakaszában.

E gondolkodásmódban gyakran jelentős szerepe van annak a tévedésnek, amely a „rasszizmust” az anti­szemitizmus és a brutális zsidóüldözés egyszerű szinonimájává teszi. Így történhetett, hogy egy deklaráltan „új­fasiszta” folyóirat zsidó szerzők által összegyűjtött adatokat hangsúlyozott, próbálkozva az állítólagos folt eltávolításával és annak bizonygatásával, hogy Mussolini valójában nem volt „rasszista”, mert a fasizmus a háború alatt, az Olaszország feletti német ellenőrzés legkritikusabb szakaszában úgymond nemhogy nem üldözte a zsidókat, hanem gyakran védelmezte őket: ezzel kapcsolatban azonban nyilvánvalóan összekevernek egy elvi kérdést azzal, ami az emberiesség érzésének és a németek által használt bizonyos elítélendő módszerek iránti ellenérzésnek volt betudható.

Így helyénvaló lesz itt egy rövid helyesbítés a témáról. Három tényezőről beszélhetünk, amelyek 1938-ban arra indították Mussolinit, hogy érintse a faji kérdést.** 1938. augusztus 5-én egy hivatalos jegyzék kinyilvánította, hogy „a légkör immáron érett az olasz rasszizmus számára”, melynek irányelveit a Nagytanács vázolta fel ugyanazon év októberében, az első törvényhozási intézkedéseket az „olasz faj védelméért” a következő hónapban kihirdetve. A három tényező közül az volt a legesetlegesebb, amely a zsidóproblémát érinti. Mussolini első írásaiban nincsenek utalások erre a problémára. Csupán egy régi cikket lehet idézni, amely egy ismert témát említ meg, tudniillik azt, hogy az elnyomott és a közvetlen harc normális eszközeitől megfosztott zsidó a modern világban a pénz, a nagytőke és a (profán értelemben vett) intelligencia által alkotott közvetett eszközökhöz folyamodott, hogy uralkodjon és megnyilvánuljon. Továbbá egy 1919-es cikkében Mussolini arról töpreng, hogy vajon a bolsevizmus, amelyet kezdeteiben londoni és new york-i zsidó bankárok támogattak, és amelynek vezetői között (akkoriban) számos zsidó volt, nem „Izrael bosszúja-e az árja faj ellenében”.

Másrészt nem szükséges arra emlékeztetnünk, hogy az antiszemitizmus egyáltalán nem a nácizmussal jött a világra, hogy a zsidó az egész történelemben, a római kortól kezdve, ellenszenv és üldözés tárgya volt, a keresztény érában gyakran uralkodók, pápák, zsinatok által szentesítve. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy Olaszországban a zsidóprobléma sohasem érződött különösebben, és Mussolini 1938-as állásfoglalása ezzel kapcsolatban inkább politikai, mintsem ideológiai jellegű volt. Valóban megszaporodtak az olasz diplomaták és ügynökök jelentései arról a növekvő militáns antifasiszta ellenségeskedésről, amelyet zsidó elemek külföldön, főleg Amerikában tanúsítottak: többé-kevésbé azzal kapcsolatban, hogy Olaszország Németországgal szövetkezett, így Mussolini végül arra kényszerült, hogy reagáljon, és az olaszországi zsidóknak, akik néhány kivételtől eltekintve nem adták különösebb tanújelét antifasiszta érzelmeiknek (sőt rohamosztagosok is voltak közöttük), el kellett szenvedniük nem olasz hitsorsosaik magatartásának a következményeit ezen intézkedések miatt, amelyek azonban semmiképpen sem voltak a német intézkedésekhez hasonlíthatók és nagyon gyakran papíron maradtak. Minthogy itt a doktrínáról értekezünk, a fasiszta „rasszizmusnak” ezen aspektusával nem kell tehát foglalkoznunk: a zsidóprobléma vizsgálata a maga összetettségében más keretbe tartozik.

Ami a „fajt” illeti, erről Mussolini gyakran beszélt. Egy olyan időszakban, amelyben semmiképpen sem lehet hitleri befolyást feltételezni, vagyis 1921. áprilisában, egy bologna-i beszédében a fasizmus megszületését kapcsolatba hozza a „mi árja és mediterrán törzsünk mély, örök igényével, amely egy adott pillanatban fenyegetve érezte magát létezésének lényegi gyökereiben”. Ugyanebből az évből való az az állítás, hogy „a történelmet a fajjal csinálják”, és 1927-ből a következő mondat: „Komolyan kell vigyáznunk a faj sorsára; gondozni kell a fajt”. Sok más efféle hivatkozást lehetne megadni. 1938-ban a fasiszta párt általános kongresszusán Mussolini pontosan ezekre az előzményekre emlékeztetett, visszautasítva azt a vádat, hogy egyszerűen a németeket majmolja, és azt is hozzátéve, hogy ahányszor csak törzsről beszélt, ezzel a „fajra” állt szándékában utalni. De ha az első idézetben az „árja” kifejezésnek lehet is egy kimondottan rasszista jelentése, az összes többi esetben a fajról általános értelemben beszél, sőt, nyilvánvaló ezekben a faj és a nemzet fogalmának a konfúziója. Ez a fogalomzavar folytatódott magában az úgynevezett „Faji Kiáltvány”-ban (ebben az igencsak hevenyészett és felületes dokumentumban), ahol „olasz faj”­-ról beszélt, és, e kifejezést használva, magában az 1938-as fasiszta „rasszista” törvénykezésben. Ez természetesen abszurdum. Egyetlen történelmi nemzet sem egy „faj”. Eltekintve néhány eugenetikai követeléstől, ezekben a nyilatkozatokban „fajvédelemről” beszélve tehát csak a nacionalista álláspontnak adtak egy homályos, biologizáló és etnikai színezetet: legfeljebb egy „történelmi etnikumot” lehetett tekintetbe venni, nem egy igazi fajt. Mindez azonban nem elég. Ki kell emelni, hogy a fajnak a nemzettel való azonosításával és annak magasztalásával, aminek a Volksgemeinschaft (vagyis a faj-nép, a faji-nemzeti közösség vagy egység) kollektivizáló, nemzetiszocialista fogalmában kellett sajátos kifejeződést találnia, alapjaiban demokratizálva azt, éppen a faj fogalmát sértették meg és üresítették ki. Ahogyan K. A. Rohan helyesen állapította meg, egyetlen dolog volt még, amit a demokráciának nem sikerült meghódítania, és az éppen az arisztokratikus értelemben vett faj: mert csak egy elit „fajtiszta” és csak neki van „faja”, miközben a nép pedig nép, tömeg. Zagyván azonosítva a fajt a nemzettel, olyannyira, hogy „olasz fajról”, „német fajról” stb. beszéltek, ez a bástya is leomlott, mert lerombolták. Ezért az ilyen „rasszizmus” ellen állást foglalhattunk és foglalhatunk, éppen egy arisztokratikus és hierarchikus szempontot felvállalva.


Mindenesetre a második tényező, amely a fasizmus rasszista fordulatához vezetett, elsősorban a nemzet egy­fajta „faji öntudatának” a fogalmára hagyatkozott. Ez ugyancsak egy esetleges körülményhez kapcsolódott, Etiópia meg­hódításához és az afrikai birodalom megteremtéséhez. E tekintetben a fasiszta „rasszizmusnak” ugyanolyan gya­korlati és nem ideológiai jellege volt, mint sok európai gyarmatosító nemzet, elsősorban Anglia magatartásá­nak, amelyek megfelelő eszközökkel, a „faji” érzést táp­lálva szándékoztak megóvni a fehérek presztízsét a szí­nes népekkel szemben és megakadályozni korcs és mesztic keveredéseket. Nem volt ettől különböző a fasiszta kor­mány által már 1937-ben kihirdetett dekrétum értelme sem.

Mussolini tehát csak arra szorítkozott, hogy kövesse azt, ami hagyományos volt, mielőtt a demokratikus ideológia a „népek (úgynevezett) önrendelkezésének” az elvével, amelyet a fehérek hirdettek meg, nem fordult ellenük, kiprovokálva a színes népek felemelkedését, követeléseit és felkelését, míg magukat az európaiakat is hatalmába nem kerítette az antikolonializmus pszichózisa.

Mussolini viszont elismerte az emberek „orvosolhatatlan, termékeny és jótékony egyenlőtlenségét”, vonal­vezetése tehát e tekintetben koherens és szempontunk­ból helyeselhető volt. A távolságokat meg kellett tarta­ni. További lépésnek tekinthető az, amit egy 1938. szep­tember 18-i beszédben mondott, amikor annak a szükségességéről beszélt, hogy az olasz emberben fel kell éb­reszteni „egy világos, szigorú faji tudatot, amely nem­ csak különbségeket hoz létre, hanem nagyon tiszta felsőbbrendűségeket is”. Helyénvaló azonban emlékeztetni arra is, hogy egy korábbi, ázsiai egyetemistáknak tartott beszédében Mussolini állást foglalt a silány és anyagias gyarmatosítás ellen, elítélve azt a magatartást, amely a gyarmati birtokokat egyszerűen csak „nyers­anyagforrásoknak és az ipari termékek piacának” tekin­tette, így közelítjük meg az kiindulópontot. Túl minden előítéleten, amely egyszerűen a bőr színével kapcsolatos, egy hierarchikus elvet kellett volna kialakítani és szem­besülni kellett volna egy nép és kultúrája fölötti uralom­hoz való jog legitimációjának a problémájával. Nem rejthetjük el magunk elől e probléma teljes súlyát. Való­jában, ha az igazi kolonializmus időszakát tekintjük, el kell ismerni, hogy ez a legitimáció nagymértékben hi­ányzott, amikor nemcsak vadakról, négerekről és más alsóbbrendű fajokról volt szó, hanem olyan népekről is, amelyek már rendelkeztek saját, ősrégi civilizációval és hagyományokkal, mint például a hinduk esetében. Velük összevetve a „fehérek” semmi mást nem helyezhet­tek előtérbe, mint technikai civilizációjukat, anyagi és szervezési fölényüket, ráadásul a kereszténységet azzal a különös igényével, hogy az egyetlen igazi vallás vagy legalábbis a legmagasabb vallás. Innen erednek a hierar­chikus elv és az idézett „faji tudat” (faji nemzettudat) sú­lyos ellentmondásai, minthogy magában kellett volna foglalnia nemcsak a különbségek érzését, hanem a való­di felsőbbrendűség érzését is. Nyilvánvaló, hogy itt semmiképpen sem jöhettek szóba az „élettér nélküli népek­nek” esetlegesen a „demográfiai kampány” által súlyos­bított problémái, és ahogy már említettük ez utóbbiról beszélve: a számok pressziója nem öltheti fel egy bármilyen magasabb, etikai vagy szellemi értelemben vett jog je­lentőségét, és Mussolini hírhedt kirohanása az etiópiai had­járat idején: „Fasiszta és proletár Olaszország, talpra!”, bizonyára egyike a legkárhoztatandóbbaknak azok kö­zül, amelyeket személyiségének „populista” összetevője valaha is sugalmazott. Legfeljebb a dolgozók Olasz­országáról lehetett volna beszélni, a marxista zsargon át­vétele és az „osztályharc” végzetes mítoszának mintegy nemzetközi síkra való áthelyezése nélkül (amit egyéb­ként már Corradini is megpróbált, nacionalista szem­pontból).

Másrészt mondani sem kell, hogy abban az állapot­ban, amelybe manapság a nyugati népek vannak kény­szerítve, az efféle imént említett problémák teljesen ér­telmetlenné váltak. Egyrészt ma kizárólag a gazdasági gyarmatosítás álcázott formái léteznek, vagyis az „alul­fejlett” és végül függetlenné vált színes népeknek a kül­földi tőke és ipar általi befolyásolása (az úgynevezett „második gyarmatosítás”, amelyben Amerika és Orosz­ország a fő riválisok): másrészt az új, nem európai „nem­zetek” egyre inkább lemondanak minden valódi függetlenségről, mert egy furcsa paradoxonnak lehetünk tanúi: elvonatkoztatva a primitív és valóban alsóbbrendű etni­kumoktól, a nem európai népek egész sora csak azért rázta le a „gyarmati” igát, hogy egy rosszabb formában szenvedje el azt, mint az idegen igazgatás alatti egysze­rű gazdasági kizsákmányolás: egyre inkább lemondva gyakran több évszázados hagyományaikról, ezek a né­pek elnyugatiasodtak, átvették a fehér népek civilizáció­ját, ideológiáit, politikai és életformáit, tehát egyre in­kább kapitulálva ezek álcivilizációjával szemben, nem lé­vén már más ambíciójuk, mint hogy „fejlődjenek” és a fehér népek államainak nevetséges másodpéldányaiként nyilvánuljanak meg, és csak ilyen lidércként állva nekik ellen. Így minden egy általános kiegyenlítődés felé kon­vergál, és kizárólag a legdurvább hatalmi és érdekszféra­viszonyok lehetnek meghatározóak, sokkal inkább, mint tegnap.¹

Visszatérve a fő témánkhoz, tanulmányozni kell a fa­sizmus „rasszista” fordulatának harmadik és legfonto­sabb tényezőjét. Itt a Mussoli­ni által mindig is vallott eszmék vonatkozásában minden további nélkül folyama­tosságról és következetességről lehet beszélni. A probléma, amely Mussolinit érdekelte, és amelyről hitte, hogy mint valódi, pozitív értelemben vett rassziz­mus (vagyis az, amelyik különbözik mind az antiszemi­tizmustól, mind a népfaj — az „olasz faj” — presztízsének a védelmétől a színes népekkel szemben) jelentős hozzá­járulást adhatott volna, egy új olasz típus kialakításának a problémája volt, ami megkülönböztetendő népünk jellemileg eléggé ingatag és anarchikus lényétől (amely épp azért is mutat ilyen jellemzőket, mert távol van at­tól, hogy megfeleljen bármiféle homogén „fajnak”). Mussolini úgy gondolta, és nem is tévedett, hogy a fasiz­mus és a nemzet jövője nem annyira eszmék és intézmé­nyek átruházásától függ, mint inkább egy olyan alakító akciótól, amely egy kiválasztott típust hoz létre. „Új életmódot” és „új típusú olaszt” teremteni olyan követel­mény volt, amit Mussolini a rezsim kezdete óta érzett — és láttuk, hogy már egy olyan időszakban, amikor még semmiképpen sem lehetett náci befolyásról beszélni, mert Hitler még nem ragadta meg a hatalmat, tehát 1929-ben, ő a Vatikánnal való megegyezésről szóló parlamen­ti beszámolóban beszélt egy olyan állami akcióról, amely „folyamatosan átalakítva a nemzetet” elérhet „fizikai jel­legéig” is: mely eszme egyébként szoros kapcsolatban volt az állam és nemzet mint „forma” és „anyag” közötti viszonyról általunk már kiemelt általános doktrínával. Nos, éppen ez volt a politikai rasszizmus követelményének pozitív és kreatív aspektusa is. Elvileg egyáltalán nem valami agyrémről volt szó. Fajok tárgyában, nem mint adott, eredeti csoportok, hanem olyan csoportok, amelyek egy adott civilizációval és tradícióval kapcsolat­ban eléggé stabil jellemvonásokkal alakulnak ki, minde­nekelőtt egy létezésmód, egy „belső rassz” által határoz­va meg önmagukat, a történelem nem kevés példát mu­tat számunkra. Kiindulhatunk éppen Izrael népéből, amely eredetileg távol volt attól, hogy megfeleljen egyetlen tiszta és homogén fajnak, inkább egy vallásos hagyomány által egyesített és alakított vegyület volt, az Egyesült Államokig, ahol a legvalószínűtlenebb keve­rékből rövidesen egy könnyen felismerhető típus született egy adott civilizáció, sőt álcivilizáció hatására (ami sokkal szélesebb lehetőségeket villant fel, ha ellenben egy tradicionális jellegű, valódi civilizációról van szó).


Ráadásul meg lehetett célozni az emberi teljesség ide­álját. Miközben a rasszra és a vérre való hivatkozás kö­vetelményként érvényesülhetett minden ellen, ami indi­vidualizmus, intellektualizmus és külsőséges viselkedés, nemcsak az emberi lényre, hanem egy állatra is alkal­mazható már szokásos szólásmódokból, mint amilyen a „fajtiszta”, „jó fajtájú”, être-race-ig, a „faj” sajátságos és elfogadhatatlan értel­me következett: a saját fajta „típusához” való igazi és maximális megfelelésről volt szó, ami az esetek többsé­gében nem, csak a kisebb részükben érvényesül. Az ér­telmiségiek vagy a „szellemi emberek” minden tiltako­zása sem tehet semmit azon meggondolás ellen, hogy amikor igazi értékeket olyan emberek védenének, akik fizikai rasszként (soma) és jellemként (lelki faj) is egy fel­sőbbrendű típust reprodukálnának a test és szellem kö­zötti lesújtó törés megmutatkozása helyett, az csak jó lenne, egy többlet lenne. E tekintetben félretehetünk minden modern „rasszizmust”, és egy klasszikus, ha akarjuk, hellén ideál­ra hivatkozhatunk. Ez azt jelentené, hogy bizonyos majdnem hisztérikus reakciók, amelyekre egyes értelmi­ségiek és kultúremberek vetemednek, alighogy fajról hallanak beszélni, annak a veszélyét rejtik számukra, hogy már e ténnyel is jelzik: a „fajjal” kevéssé vannak tisztában.

Említettük, hogy a Faji Kiáltvány, amelyet 1938-ban a rasszista fordulat előjátékaként eléggé heterogén irá­nyultságú elemek innen-onnan összeszedett csoportja állított össze, hevenyészett és összefüggéstelen valami volt, már csak azért is, mert Olaszországban teljességé­ben hiányoztak a megfelelő előzetes tanulmányok. Töb­bek között a Kiáltványban azt állították, hogy a fajfogalom „tisztán biológiai”, és az „olasz faj” abszurd fogal­mának a használatán túl ragaszkodtak ahhoz, hogy a „jelenlegi Olaszország lakossága árja vérű és civilizációja árja”, elmulasztva megjelölni azt, amit voltaképpen ár­ján kell értenünk. Valójában ez az árjaság valami nega­tívra és problematikusra korlátozódott, abból állt, hogy nem zsidó vagy színesfajú, bármiféle pozitív ellentétele­zés, egy felsőbbrendű kritérium bármiféle meghatározá­sa nélkül, hogy megállapítsuk annak a magatartását, stí­lusát, életszemléletét, jellembeli és szellemi fogékonysá­gait, aki valóban árjának mondhatja magát. Az idegen befolyás itt aztán nyilvánvaló lett, amikor pontosították, hogy a fasiszta rasszizmusnak „északi-árja irányultságú­nak” kell lennie.

Egy komoly fejlődés folyamán mindezt meg kellett volna vitatni és helyesbíteni kellett volna. Márpedig ez az eset áll fenn, minthogy személyesen tanúsíthatjuk, hogy Mussolini minden további nélkül hajlott egy efféle fejlő­désre. Még a fasizmus rasszista fordulata előtt alkal­munk volt arra, hogy állást foglaljunk egyrészt a bioló­giai és szcientista jellegű, másrészt a kollektivizáló és fanatikus rasszizmus ellen, amely Németországban ural­kodott, egy olyan rasszizmust állítva ezekkel szembe, amely figyelembe véve az emberi teljesség említett ide­álját, elsősorban annak adott hangsúlyt, amit „belső faj­nak” neveztünk, e tekintetben az emberi lény tradicio­nális, antimaterialista koncepcióját érvényesítve. Egyéb­ként a „belső faj” lehetett volna a kiindulópontja és tá­masza annak a formáló akciónak, amelyről beszéltünk. És ha javasolni kellett egy „típust” mint ideált és mint kikristályosodási központot, Olaszország esetében ez nem az északi-árja típusra való hivatkozás volt, a néme­teket követve. Az eredettudomány bebizonyította, hogy egy közös, eredeti („indoeurópai”, „árja”) törzstől Euró­pában egyrészt a hellén (elsősorban dór — Spárta), más­részt az alapvető római, végül a germán elem különült el, a jellem, az etika, a szokások, az életszemlélet és a ci­vilizáció e három ágon közös jellegzetes vonásai igazol­ván ezt a távoli, azonos eredetet. Ezért kikristályosodási központnak az „árja-római” típust lehetett választani adott tulajdonságaival, és ez konkrét síkon a fasizmus merész „római” elhivatottságának megfelelő beépítését jelenthette, teljesen függetlennek maradva a német rasszizmustól. Ezeket az eszméket, sok mással együtt, A fajelmélet szintézise című könyvünkben fejtettük ki. Mus­solini elolvasta a könyvet, és jellemző, hogy magához hívatva bennün­ket téziseit feltétel nélkül támogatta, azzal is egyetértve, hogy ezekből kiindulva néhány fontos kezdeményezést tegyünk, amelyek megvalósulását azonban, bizonyos belső ellenállásokon túl, az esemé­nyek alakulása akadályozta meg.


Konkrétan annak a megállapításáról volt szó, hogy egy nemzet nem egy „faj”, és egy történelmi nemzet minden tagjában különböző komponensek vagy együt­tes lehetőségek vannak jelen. Egy megfelelően magas feszültségű légkör hatása az lehet, hogy e lehetőségek közül né­melyek felülkerekednek és olyan differenciálódást visznek végbe, amely fokozatosan még magát a soma szintet is elérheti. Páratlan módon felhívták a figyelmet arra, hogy különleges feladatokkal megbízott speciális testületek tagjaiból még fizikailag is közös típus különül el (manapság például az ejtőernyősök és hasonlók). Ilyen eszmerendszernek nyilvánvalóan semmi köze sincs egy alantas rasszizmushoz, sem egy közönséges antiszemitizmushoz,² és úgy véljük, hogy ez is belefér a hierarchi­kus és tradicionális jellegű állam tevékenységével nem összeegyeztethetetlen értékek keretébe.

Ha felismerjük az említett három tényezőt és a kap­csolódó követelményeket, különösen pedig arra emlé­kezve, hogy mennyire önkényes a rasszizmust kizárólag az antiszemita fanatizmussal azonosítani, a fasizmus rasszista aspektusát (ha ragaszkodunk e kifejezés haszná­latához) sem kell puszta eltévelyedésnek, majmolásnak vagy „idegen testnek” tekintenünk.

Ebben az összefüggésben az egész fasiszta kísérlet te­kintetében egy általános retrospektív megállapítást te­hetnénk. Egy eszme és egy rendszer belső értékét önma­gában kell megítélni, elvonatkoztatva mindattól, ami az esetlegesség világába tartozik. Gyakorlatilag és történel­mileg azonban azoknak az embereknek a minősége a döntő, akik ezt az eszmét és ezt a rendszert támogatják és védelmezik. Ha ez a minőség gyenge, az kevéssé fogja károsítani az elvek belső értékét — és fordítva: megtör­ténhet, hogy egy hibás és elméletileg nem kifogástalan rendszer kielégítő módon működhet, legalábbis egy bi­zonyos ideig, ha egy kvalifikált csoport és kvalifikált ve­zetők viszik. Ezért olyan fontosak azok az általános, szel­lemi és jellembeli, nem pusztán biológiai értelemben vett „faji értékek”, amelyekről az előbb beszéltünk.

Nos, ezt feltéve, meg kell kérdeznünk, hogy a fasiz­mus negatívumai, vagy azok, amelyek a fasizmus ideoló­giai homlokzata mögött meghúzódtak, s később a próbatétel pillanatában mutatkoztak meg, mennyire tulajdo­níthatók lényegileg ennek a tényezőnek: az emberi tényezőnek. Nem félünk attól, hogy megfordítsuk az úgynevezett antifasizmus tézisét, amikor kijelentjük, hogy nem a fasizmus hatott negatívan az olasz népre, az „olasz fajra”, hanem fordítva: ez a nép, ez a „faj” hatott nega­tívan a fasizmusra, vagyis a fasiszta próbálkozásra, amennyiben megmutatta, hogy nem tudott elegendő számban olyan embereket nyújtani, akik bizonyos köve­telményeknek és bizonyos szimbólumoknak megfelelő magas szintet elér­tek volna, olyan egészséges alkotórészeket, akik képesek let­tek volna előmozdítani azoknak a pozitív lehetőségeknek a kialakulását, amelyek benne lehettek a rendszer­ben. Ez a hiányosság ugyanígy felmerül azoknak a valóban szabad embereknek a tekintetében, akik nem a fasiz­muson kívül és a fasizmus ellen működhettek, hanem a fasizmuson belül: hiányoztak azok az emberek, akik félelem nélkül képesek lettek volna világosan megmonda­ni Mussolininek azt, amit meg kellett mondani, akik tá­jékoztatták volna arról, amiről jó lett volna, ha tud, ahe­lyett hogy vágyainak megfelelő illúziókba ringatták vol­na (különösen gondolva arra az esetre, hogy mit hitettek el Mussolinival a háborúba való belépéshez Olaszország tényleges ipari és katonai lehetőségeivel kapcsolatban). Persze a Ventennio alatt voltak ilyen emberek, de elégtelen számban. Érvényesíteni kel­lett volna a régi római maximát, mely szerint egy igazi vezető nem arra törekszik, hogy szolgák gazdája legyen, hanem arra, hogy szabad emberek legyenek a közelében, akik követik: hogy kiigazítsák azt a lelki beállítódást, amely az emberi gyengeség miatt majdnem végzetszerű­en felülkerekedik abban, aki a hatalom birtokosa, és amely bátorítja a szolgalelkűséget. Általában mit gondoljunk azokról az alapokról, amelyekre a fasizmus részben támaszkodott, arról az anyagról, amely rendel­kezésre állt, amikor az őrjöngő néptömegek a széljárás megváltozásakor szemmel láthatólag úgy olvadtak el, mint hó a napon, és amikor végigtekintünk az egykori fasiszták számán, akik e változás következtében manapság nem haboznak kijelenteni, hogy az előző korszakban rosszhiszeműség áldozatai voltak, puszta konformiz­musból vagy opportunizmusból cselekedtek vagy az el­méjük volt elhomályosulva? Véleményünk szerint tehát a pernek nagyrészt az „olasz faj” ellen kellene folynia, és arra a kevéssé vigasztaló következtetésre kellene jutnia, hogy ez a „faj” ellenszegül mindannak, ami elválik a „hagyomá­nyától”, amely „hagyomány” a fasizmust sötét zárójelben, a „demokráciához” való visszatérést pedig (kizárólag az ellenség győzelmének betudhatóan) teljesen másképp, egy „második Risorgimento-ként” tünteti fel, teljesen szakítva mindazzal, ami egy igazi jobboldal politikai és állameszmé­nyeinek a körébe tartozhat.

Amint láttuk, megkülönböztető kritikánkhoz elmé­leti téren lényegileg a Ventennio fasizmusára hivatkoz­tunk. Úgy hisszük, hogy a második fasizmusból, a salò-i köztársaság fasizmusából e téren igen keveset meríthe­tünk, mivel túlságosan sok esetleges tényező hatott ar­ra, amit ez egy állami és politikai-társadalmi doktrína vázlataként nyújtott, és mivel teljesen hiányzott számá­ra a nyugodt érés időszaka. Az értéke a harcos és légionárius aspektusában van. Ahogyan valaki helyesen fi­gyelte meg, ez abban a tényben áll, hogy talán az egész olasz történelem folyamán először, e második fasizmussal az olaszok jelentős tömege tudatosan választotta a vesztes helyzetében való harc, az áldozat és a népszerűtlenség útját, hogy engedelmeskedjen a vezetőhöz való hűség és a katonai becsület elvének. Ebben az értelemben ez azokból emelkedett ki, akik megállták a tűzpróbát, és bármilyen ideológiát és elfogultságot mellőzve — ezt nagyon alá akarjuk húzni —, tisztán morális és egzisztenciális szem­pontból kimondható, hogy ilyen körülmények között ezzel adott magáról pozitív tanúbizonyságot az „olasz faj”, mindahhoz az egyébhez társulva, amit az egyszerű olasz katona a reguláris egységekben vagy a feketeingesek zászlóalja­iban a csatatereken adni tudott.³



Jegyzetek:

1. Tegnapig érdekes kivétel volt látható Japánban: egy tradicioná­lis civilizáció és egy külső modernizáció együttléte. A második vi­lágháború után azonban ez az egyensúly egyre jobban eltolódott a második kifejezés javára, és az utolsó fénysugarak egyenként ki­húnynak.

2. Fentebb emlékeztettünk rá, hogy antiszemitizmus minden idő­ben létezett. A keresztény korszakban ennek vallásos jellege volt, de nehéz lenne megmagyarázni ugyanabban a népben a zsidók iránt táplált állandó ellenszenvet kizárólag a vallásos faktorral anélkül, hogy ne léptetnénk be a jellembeli faktort is. A modern antiszemitizmusnak ellenben szociális alapja volt: ama tény által kiváltott reakcióhoz kötődhet, hogy az egymással szorosan szolidáris zsidóknak egyes országokban sikerült döntő pozíciókra szert tenniük az intel­lektuális, a gazdasági és a szakmai életben, mégpedig olyan mérték­ben, amely semmiféle kapcsolatban sem volt a zsidó közösségnek az érintett nemzetek „árja” lakosságához viszonyított számbeli arányával (lásd: II. rész IV. fejezet). De ha pártatlanok akarunk lenni, nem lehet egyedül csak a szociális követeléseket kidomborítani, miál­tal a „fajra” való hivatkozás az „állj fel, hogy én ülhessek oda” ürügyére korlátozódhatna. Ellenben szükséges lenne elsősorban is meg­határozni a zsidó létezésmódot (a zsidóságot mint belső vagy szelle­mi fajt), és elvonatkoztatva a kulcspozíciókban elfoglalt számarány­októl, kimutatni, hogy az egyedi esetekben ez a létezésmód sajátos, nem kívánatos irányt ad a hozzákapcsolódó tevékenységnek, esetle­gesen anélkül, hogy a kérdéses személy tudatában lenne ennek. Természetesen ennek a „fajnak” — a „zsidóságnak” — semmi köze sincs a valláshoz: a kereszténységre való áttérés éppen annyira változtat­ja meg azt, mint ahogy egy ugyanilyen áttérés megváltoztathatja egy néger alkatát, öröklött és veleszületett hajlamait. Ebből ered a belső faj fogalmának a fontossága, hogy elejét vegyük minden egyoldalúságnak. Erre hivatkozva azonban már volt alkalmunk kijelen­teni, hogy manapság minden zsidóellenes polémiának kevés az ér­telme, mivel azok a tulajdonságok, amelyeket esetlegesen kárhoz­tathatunk a zsidókban, a jelenlegi úgynevezett „árjákban” ugyan­úgy megvannak, anélkül, hogy birtokolnák az örökletes precedensek enyhítő körülményét. Az amerikai kapitalizmusról beszélve, és a zsidóknak a kufárkodáshoz, a pénzhez, a haszonhoz való hagyomá­nyos kapcsolatait vizsgálva Werner Sombart hasonlóképpen mondhatta azt, hogy a zsidó annyiban emancipálódott és lépett be a mo­dern korszakba, amennyiben átadta a saját mentalitását a nem zsidónak.

3. 1943. szeptember 28-i dátummal jelent meg a Politica Nuova folyóiratban egy írás, „Considerazioni sui fatti d'Italia” címmel, amelyet azután Mussolini rendelkezésére — aki tehát osztotta a benne megfogalmazott gondolatokat — újra kiadtak egy széleskörű terjesztésre szánt brosúra formájában. Egyfajta önkritikáról van szó: a fasizmus bizonyos aspektusairól és a benne megvalósuló elhajlásokról. Egyes vádak méltóak arra, hogy itt felhozzuk őket. Azzal vádolták a rezsim politikai osztályát, hogy „egyre sűrűbb hártyát képzett Mussolini és a fasiszta tömeg között azért, hogy a Duce ne fedezhessen fel benne más lehetséges munkatársakat: ezért aztán minden valamennyire is értékes fasisztát egyenesen veszélyesnek tekintettek, ha kapcsolatot tartott a Duce-val, és szó szerint addig üldöz­ték, amíg meg nem győzték, hogy térjen vissza a homályba, vagy ha makacskodott, akkor addig, amíg politikailag meg nem semmisítették.” A má­sodik vádpont szerint (ez a politikai osztály) „a rezsim vezető réte­geiben a rotációs őrségváltás módszerét a közös anyagi érdekek és a politikai cinkosságok szoros és hermetikusan zárt rendszerében al­kalmazta: visszaélt Mussolini bizalmával egészen odáig, hogy eltit­kolta vagy meghamisította előtte a rezsim helyzetét és az ország hangulatát a legkritikusabb órákban is, hogy azután a Duce vállára helyezze olyan intézkedések és utasítások felelősségét vagy egyenesen a kezdeményezését is, amelyek nem az övéi voltak”. Mindennek tudatában kellene lenni, amikor azt állítják, hogy „az olasz fasizmus leckéje megmutatja nekünk a saját hatalma által el­szigetelt ember veszélyeit és korlátait”, a „tiszta cezarizmus hiányos­ságát és veszélyét, amire végül a fasizmus korlátozódott” (Maurice Bardèche). Nem elhanyagolandó, hogy ebben jórészt az általunk megjelölt olasz emberi szubsztancia játszik szerepet, nagyon külön­böző magatartásokkal attól, amit egy Rend szigorú ideája — ama el­szigetelődés egyetlen helyrehozójaként — megkövetelt volna. Ugyanebben az írásban, a háború vonatkozásában, egyeseket azzal vádoltak, hogy „előbb veszélyeztették a háború vezénylését egy középszerű retorikai patriotizmus bőséges megnyilvánulásai ellené­re is, majd előidézték a katonai katasztrófát, természetes ellenszenvvel viseltetvén minden olyan magasabbrendű megpróbáltatással (prova suprema) szemben, amely nem is annyira a nemzet sorsát veszélyeztet­hette, mint inkább saját, addig kedvező és nyugodt létezésüket za­varta meg”. Mindezt elismerni, még ha túl későn is, említésre méltó.

Gazdag István fordítása
(Loxon néhány korrekciójával és kiemelésével)

* Forrás: Julius Evola: Fasizmus és Harmadik Birodalom. Bp., Europa Authentica, 2002. (Fascismo e Terzo Reich, 1964.)

** Loxon megjegyzése: Az itteni szövegben a fordító, úgy tűnik, keverten használta a magyar „faj” és a magyarított „rassz” kifejezéseket. Nem állván pillanatnyilag rendelkezésemre épp az eredeti írás, feltételezem, hogy J. Evola végig a „rassz” [razza] szót használja. Ez magyarázatot adhatna néhány — magyarul — problematikusan hangzó mondatra. Meg lehet továbbá jegyezni, hogy itt a rassz, amit Evola maga részéről „belső rassz”-ként ért, nem feleltethető meg a modern biológia és antropológia négy (vagy öt) emberi nagyrasszának, sem az ethnikum fogalmát nem fedi, sem pedig valamiféle állati szubsztanciára nem utal. Evola sokkal inkább egy ethoszt, egy szellemi típust és egy ehhez kapcsolódó „karaktert” vagy „stílust” ért rassz szó alatt, mint látható, a római elődök példájára alapozva. Mindezek a szöveg figyelmes olvasása által is kiderülnek, de nem árt külön leírni, különösen mivel a fejezetet egyedülálló szövegként közlöm egy hosszabb műből.

Az egyik bekezdésben szó esik az állam és a nemzet „forma és anyag” viszonyát leképező koncepciójáról, egy „állami akcióval” kapcsolatban, amely „folyamatosan átalakítva a nemzetet” elérhet annak „fizikai jellegéig” is. Itt — Evolát ismerők számára közhely — természetesen nem eugenikai vagy más tudományos-fantasztikus programról van szó, amelyeket mint szcientista babonákat elvetett, hanem a szellemet jelentő antik forma és a szellemet befogadó, annak hatására átalakulni vagy transzmutálódni is képes materia fogalmak viszonyáról (amelyet Evola analogikusan az igazi államnak [status] és nemzetnek [gens] feleltet meg).

A szöveget azért hoztam itt le, mert Evolával kapcsolatban elhangzott egy kommentárban, hogy fasiszta volt (ez a téves vélemény igen sokszor elhangzik). Ha Evola fasiszta lett volna, akkor minden további nélkül egyetértett volna Mussolini és a fasiszta vezetés nyilatkozataival, akcióival és általában véve politikájával, illetve nyilván „párttag” is lett volna, deklarálva azt, hogy követi az irányt, amit megszabnak neki. Csupán a fentiek alapján is határozottan kijelenthetjük, hogy erről szó sem volt, sem a háború előtt, sem utána (amikor is megtehette volna, hogy valamely úgynevezett neofasiszta szervezet exponense lesz vagy épp, hogy „revideálja magát” — ahogy oly sokan tették, jobb meggyőződés híján vagy egyszerű alávalóságból). Evolának megvolt a saját koncepciója a hierarchikus államról, egyház és állam viszonyáról, rasszkérdésről, a korabeli politikai irányzatokról és azok defektusairól (beleértve a német nemzetiszocializmust és annak durva antiszemitizmusát), a szövetségi viszonyokról, és minden egyébről. Megpróbálta alakítani a körülményeket. Hogy kevéssé hallgattak rá, nagy mértékben mellőzték, az SS pedig — mint jelentésekből kiderül — egyenesen akadályozta működését, ez nem az ő hibája volt, hanem azok felelőssége, akik önfejűségükben képtelenek voltak a józan szóra hallgatni.

Evola bizonyára azért nem foglalt sarkosan állást a fasizmussal mint egésszel szemben, mert a fasizmus mint olyan nem volt befejezett valami, nem volt teljesen körvonalazott ideológia (ellentétben a marxizmussal vagy a liberáldemokratizmus különféle formáival), és — bizonyos előzmények okán — germinális lehetőségeket látott benne, amelyek idővel kifejlődve talán elvezethettek volna egy valóban nemzeti, (nem mereven születési) arisztokratikus, feudális és potensen (nem kirakatszerűen) monarchikus vagy azzal ekvivalens átalakulásig (ha a II. Világháború eseményei nem sodorják el ennek lehetőségét, vagy ha a fasizmus „alapanyaga” képes egy korábbi és jobb reagálásra, ez talán részben meg is valósulhatott volna valamely látványosabb módon). Evola továbbá igen sokra becsülte a katonai-harcosi kitartást, az adott (súlyos) szóhoz való hűséget, amelyet a hagyományos és konzervatív ethosszal hozott összefüggésbe — nem függetlenül a közönséges (illetve kevésbé közönséges) emberek számára a győzedelmes halálban (mors triumphalis) megnyilatkozó lehetőségekkel, amelyek a heroikus devotio-ból (tiszta és szent célnak való halálig szóló ön-odaadás) származnak, s amelynek ethosza természetszerűleg kevéssé tud megnyilatkozni egy materialista vagy egy liberális közegben.

Illusztrációk: a Foro Mussolini mozaikjai

A szellemi autoritás és az időbeli hatalom helyes viszonyáról

Tekintsenek el a választott filmrészlet naivista, giccses, teátrális és az ördög képviselőjével kontaminált (5:58 — 6:08) voltától, továbbá vonatkoztassanak el a történelemkönyvekből e korról betanított össze-vissza kacsintgatós sablonoktól, a földi „okosságoktól”, amelyek minden tiszta kontemplációt csírájában elfojtanak. A filmrészlet jól ábrázolja a valódi hierarchia természetét.

Üdvözlettel,
III. Ince pápa