Der Ungarn-Aufstand

*

Franco és az 1956-os magyar szabadságharc

*

Franco és az 1956-os magyar szabadságharc

Kétségtelenül nagy a csinnadratta ebben a derék tengerentúli tudósításban, de mi volt Ámerika hivatalos álláspontja?

Úgy tűnik, ez:

Kimenő Távirat Department of State 1956.11.8.
Szigorúan titkos
Az Egyesült Államok madridi követségének

Az Egyesült Államok kormánya osztozik a spanyol kormány ellenszenvében a Magyarország elleni brutális szovjet katonai akció miatt, valamint a magyar nép függetlenségi harca iránti mély együttérzésében.

Ugyanakkor az Egyesült Államok kormánya sajnálattal arra a következtetésre jutott, hogy semmilyen, ismétlem, semmilyen módja nincs annak, hogy hasznos katonai intervenciót hajtson végre a magyar hazafiak támogatására a siker reményében és a Szovjetunióval való nagyméretű konfliktus súlyos kockázata nélkül.

Az ENSZ aktívan foglalkozik a világbékét fenyegető különféle problémákkal, és az Egyesült Államok nézete szerint az szolgálja a legjobban mindannyiunk érdekeit, ha ezeket a kezdeményezéseket a sikeres befejezésig visszük.

Következésképpen az Egyesült Államok kormánya sem nyílt, sem titkos katonai beavatkozásra nem, ismétlem, nem vállalkozhat Magyarországon a jelen körülmények között.

Továbbá kénytelenek lennénk elhárítani minden felelősséget, amennyiben olyan privát szervezetek, mint az “American Hungarian Association” vagy a “Radio Free Europe” tevékenységet fejtene ki, amely katonai támogatást foglalna magában.

Az Egyesült Államok kormánya határozottan sürgeti a spanyol kormányt, hogy a lehető legóvatosabban vizsgálja meg, milyen következményei lennének a katonai intervenciónak Spanyolország és Nyugat-Európa számára.

Közös biztonsági céljaink és a világbéke megőrzésére vállalt kötelességeink fényében reméli, hogy Spanyolország nem tesz elsietett lépéseket az Egyesült Államokkal történő konzultáció nélkül. Saját belátása szerint annyit közölhet a fenti útmutatásból a királyi magyar követtel, amennyi megfelelőnek látszik.

Tegyük fel, hogy a fenti dokumentum hamisítvány (ez azonban egyáltalán nem valószínű, főleg, hogy említést tesz a Spanyolországban tartózkodó királyi követről). Ez keresztülhúzná María Dolores Ferrero Blanco kutatásait, melyeket e könyvben foglalt össze: La Revolución Húngara de 1956. El despertar democrático de Europa de Esta (magyarul: Az 1956-os magyar forradalom. A kelet-európai demokráciák ébredése.) Kiadó: Huelva, 2002. A könyv magyar nyelvű recenziója. (A recenzor érthetetlenül lelkesedik Dolores Ferrero azon „új” és szerencsére csak részben és főleg a forradalom/ellenforradalom (name it as you want to) kitörése körül még többé-kevésbé helyes meglátása iránt, hogy „a forradalom-népfelkelés a demokratikus szocializmus platformján állt, amelyben a többpártrendszer pártjai és a közvetlen demokrácia munkástanácsai jól együttműködtek.”)

A témában ld. még:
Borhi László: Franco és az 1956-os magyar forradalom. Dokumentumok a spanyol segítségnyújtás tervéről. História, 1998. 9-10. sz. 60-62. o.

„Olyan, mint egy krimi”

Tényleg hányadék.

*

Hamvas Béla: 1956

A Hollán-emléktábla megrongálása kapcsán

Október 6.:
Kiss Ádám: Rákosi leszedte, Tomcat visszarakta: illegális emléktábla a Lánchídon

Október 9.:
Ablonczy Bálint: Hogyan emlékezzünk a vörösterror áldozatairól?

Október 15.:
Tomcat: Kép kommentár nélkül

Érdekes az első cikk megjelenésétől számított rövid idő a szimbolikus dátumon történt fejleményig. Úgy tűnik, hogy a tábla azon részét verték le, ahol az volt olvasható, hogy kik állíttatták helyre. Kár, hogy másnak nem jutott volna eszébe egy ilyen táblát állítani.

Nem tudom, kinek szúrhatta ennyire a szemét, mindenesetre számomra örvendetes, hogy végre egy említésre méltó ügyben több-kevesebb konszenzus alakult ki az úgynevezett jobbközép és az úgynevezett radikálisok között, sőt a Hírszerzőn megjelent írás is teljesen elfogulatlan és korrekt volt.

Apropó: a Szabadság-téri emlékművet mikor bontják már el? Rég megérett rá, legkevesebb is 53, legkésőbb 20 éve...

1956. : Lefeszítik a szovjet címert a szovjet emlékműről a Szabadság téren. Lupsa János fényképe



2006. szeptember 18.-19.

(Kevesen tudják, hogy a 2006-os zavargások alkalmával a szabadság téri emlékműről a szovjet címert többen — köztük Budaházy György — lefeszítették, helyébe magyar zászlókat tettek, majd a Himnusz eléneklése után a címert a Dunába vetették. Az egyik „elkövető” személyét lehet kifogásolni, de konkrétan ezt a szimbolikus tettet aligha. Normális esetben ezzel a cselekedettel minden ép elméjű, egészséges morális érzékű ember egyetértene, vagy semmi kivetnivalót nem találna ebben. Azonban sajnos ennek az akciónak nem sok eredménye lett. Az agymosó mediatúra szerint „megrongálták” az emlékművet, és mindebből az volna állítólag a lényeges, hogy „megrongálták”. Hogy mit és miért, az nem érdekes. Azt nem tudom, most mit mond a 2006-ban „megostromolt” televízió a megrongált Hollán-emléktábláról, mert nem nézem. Valószínűleg semmit, hallgat, vagy a táblát minden további megjegyzés nélkül illegálisnak állítja be. Aljas, kiszámíthatóan aljas világ ez.)

Hamvas Béla: 1956*

„…Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk.

Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta.

Minek árulta el?

Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert halni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás.

Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.

Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?

Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.

Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akár csak hivatalban, vagy gyárban.

Persze élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?

„Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok között is égi tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak mást — ahol az embert megalázzák, ott már nem tud másként élni, mint saját érdekéért, saját hasznát keresi, és nincsen benne többé szív, még akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik” (Hölderlin)

Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történelem lesz ez?”

(Hamvas Béla: Patmosz I.)

* Az utóbbi években többen leközölték már a Patmosz e részletét. Most mi is megtesszük.

Olvasmányajánló — Nagy Imre: mégsem akkora hős?

Ezúttal ajánlom „A Hannibál Lektűr-attitűd” posztját, amely viszont Félix Péter Magyar Narancs-ban megjelenő cikksorozatát ajánlja olvasásra. A cikksorozat azzal a Nagy Imrével foglalkozik, akiből a posztkommunista történetírás megpróbált hőst faragni. 1956 hőse bizonyosan nem Nagy Imre volt, mint azt már korábban több konzervatív szerző is kifejtette, különféle orientációk szerint és különféle erősségű érvek alapján.

Bizonyos, hogy az a kép is hamis, amely pusztán „pesti srácokról” vagy nagyon szimpatikusan bár, de csupán „ragazzi di Buda”-ról beszél. Meg kellene vizsgálni, pontosan kik is 1956 valódi hősei, azok, akiket nem csak becsülni vagy gyászolni, de követni is lehet. Nagy Imre bizonyosan nem ezek közé tartozik.

Kiegészítés:

Oli bácsi e poszthoz írott kommentárjában azt olvashatjuk, hogy Félix etikátlanul és forráskezelés szempontjából vitathatóan jár el, valamint szerzőink óva intenek a Magyar Narancs bármiféle használatától. Nem tudom, az előbbi véleménynek Nagy Imre — érthető, ám általam tarthatatlannak tartott — tisztelete-e az oka vagy Félix egyébként borzasztó írásai. Mint a poszt szerzője, amondó vagyok, jegyezzük itt meg azt, hogy e megjegyzések indokoltak a maguk illetékességi körén belül, de Félix írását akkor is el kell olvasni: Nagy Imrével kapcsolatosan számos tényre és komolyanvehető kérdésre mutat rá, amelyeket Félix P. (akna)munkássága nélkül is fel kell tenni. Ezért hangsúlyoztam az első bekezdésben: „1956 hőse bizonyosan nem Nagy Imre volt, mint azt már korábban több konzervatív szerző is kifejtette, különféle orientációk szerint és különféle erősségű érvek alapján.”

Fejreállított megemlékezések 1956-ról

(Kényszerképzelt minisztériumi közlemények)

Magyarországon 1956. november 4-én hirtelen megnövekedett az idegenforgalom. Szovjet-orosz turisták tízezrei látogattak hazánkba, hogy megcsodálják a Szuezi-csatornát, valamint hogy katonai díszegyenruhás küldöttséggel tisztelegjenek dicső, ezer éves múltunk, „Európa bástyája” előtt. Ez jelentősen megnövelte hazánk presztízsét, messzire elvitte hírünket a világban, nem beszélve a megnövekedett bevételekről, amelyek gazdaságunk fellendülését hozták. Még az USA-ban is megtudták, hogy milyen szívszorítóan szép város Bukarest.

Sajnos ezt egyesek itthon nem értékelték megfelelően. Egyesek, akik a rendbontásban lelik örömüket, nem fogadták szívesen a vendégeket, nem örültek együtt velünk, honfitársaikkal, nem voltak hálásak ezért a kéretlen, nagyarányú testvéri segítség-, illetve baráti kéznyújtásért, amely keleti szomszédunk szovjet uniós vezetőitől és polgáraitól érkezett. Mint 1919-ben, a fehérterror idején, mely több tíz teljesen ártatlan áldozatot követelt, egyes értetlen és agresszív elemek hőzöngeni kezdtek az úgynevezett „idegen megszállók” ellen, „ellenségnek” nevezve a békés nézelődőket, akik a szovjet ipar legújabb modelljével, a városnézésre kitűnően alkalmas, mutatós T-34-esekkel díszítették fel az ország tereit és utcáit, valamint az országutakat, erdőket, mezőket. (Magyarország nagyon szépen nézett ki.)

Még megdöbbentő, példátlan lumpenhuligán akciókra, sőt a gyülekezési jogot (3 embernél kevesebb!) semmibe vevő, azt durván megsértő és megszegő, bejelentés és hatóságokat való megkérdezés nélküli összejövetelekre, úgynevezett tüntetésekre is sor került, terrorizálva a békés, otthon maradó lakosságot, akik belátták, hogy kicsiny hazánknak a turizmus megnövekedése csak jót hozhat, a terrorizmus megnövekedése viszont csakis kárt. (A különbség, ugye, csak néhány betű, és mégis.) Hosszútávon nem csak az ismertségünket és a statisztikai mutatókat emelő vendégfogadásról, cserekapcsolatról, állampolgárüdültetésről van szó. Egyesek azonban minderről látszólag tudomást sem véve, rémhíreket terjesztve, sötétben bújkálva még az Államvédelem rendfenntartó egységeivel is szembeszegültek, akik pedig békésen, esküjükhöz híven végezték munkájukat, holott ezt az Állami Televízió még adásában is bemutatta. Ezek a hivatástudó emberek éppen kötelességüket teljesítve ropogtatták fegyvereiket a békétlenül hangoskodókra, amikor néhány futballhuligán suhanc Rizmus-Rizmus Hungarizmus kiáltásokkal meggyilkolta, meglincselte őket.

Ezek a többnyire lumpen, imperialista értelmiségiek, valamint fasiszta szüleik által félrevezetett, huligánná nevelt, éretlen diákok a szovjet ipar legújabb polgári járműmodelljein található, városnézésre kitűnően alkalmas teleszkópokat, távcsöveket, modern turista-fotómasinákat feléjük fordított fegyverként, primitív ágyúcsövekként értelmezték, s az ártatlan szegfű-szirmokból összeállított vörös csillagokat, a szabadság e jelképeit, melyek közül egy saját Országházunk kupolájának tetején is díszlik, fenyegető jelképnek látták. Nem értjük, de intésnek vesszük ezt. Több időt kell a jövőben kormányunknak és miniszterelnökünknek jótékony felvilágosítással töltenie e jelképek természetével kapcsolatban. Most azonban a felelősök megkeresése az elsődleges feladat.

Bizonyára pánikot keltő provokátorok állnak az események hátterében, akiknek súlyos felelősségét mihamarabb ki kell vizsgálni, s a megfelelő felelősségrevonást rájuk kiszabni. A tömeg minősített bűntetteket követett és követ el az Államvédelmi Hatóság hősies rendfenntartói ellen, amelynek máris munkájuk végzése, békés fegyverropogtatás közben meggyilkolt, hősi halottjai vannak. Köztörvényes bűncselekményeket elkövetőket, megérdemelt büntetésüket töltőket szabadítottak ki az Andrássy út 60-as épület nemrég felújított, gyönyörű celláiból. E célból bestiális markológépeket is használtak! Ezek a teljességgel értelmetlen, minden épeszű, békeszerető embert aggodalommal és megbotránkozással eltöltő, a nemzet egységét megbontó cselekedetek, agresszív hangvételű tüntetések, nemzeti jelképeket, például magyar zászlót megrongáló gyűlések, a köztéri műemlékek döntögetései stb. megdöbbentették a világot is, amelynek vezető hírügynökségei első helyen számolnak be a rendzavarásokról. Már Pekingben és Prágában is elítélték a rendbontást és a randalírozást szép fővárosunk, valamint vidéki városaink utcáin, egyetemi karain.

Természetesen a megriadt, békés turisták kénytelenek voltak a féktelen fenyegetéssel és az elszabadult, felkorbácsolt indulatokkal szemben megvédeni magukat, így járműveikbe menekülve és békés tüzeléssel próbáltak nagy nehezen ellenállni a feldühödött, felheccelt tömeg akcióinak. A csőcselék odáig ment, hogy néhány T-34-est megrongált, sőt felgyújtott (!), valamint T-34-esükben tartózkodó, ott bámészkodó, békés orosz és kirgiz turistákat meglincselt, meggyilkolt.

Kimondhatatlan szégyen, hogy ez a xenofób, reakciós-klerikális, soviniszta, bár magyar címert magyar zászlóból kitépő, szélsőjobboldali csőcselék, ez a hazugságokkal felbőszített, felbíztatott kisebbség megmérgezi a békés, békés, valamint a békés-békés és békés-békés-békés többség életét, és hazánknak a világban eleddig példás hírét. Pedig Aranycsapatunk milyen nagyszerűen teljesített az imperialista világ Angliájának nemzeti tizenegye ellen! Félő, hogy mindez nem csak nemzetközi megítélésünket teszi tönkre, hanem az eddigi összes három- és ötéves terv eredményeit is; a szovjet beruházókat elriasztja, és a kormánynak a nép érdekében végzett lelkiismeretes, áldozatteljes, bár nehéz és folyamatosan túszul ejtett munkáját lehetetlenné teszi. Nem tehetünk mást, mint hogy a Szovjet Unió megértését, bocsánatát és nemzetközi együttműködését kérjük az esztelen, munkás- és parasztellenes zavargások elfojtásában.

Azok a hangok, amelyek szerint előző kormányfőnk, Rákosi Mátyás nem volt legitim, semmibe veszik a demokrácia nehéz harcok árán, idestova egy évtizede kivívott szabályait és értékeit, amelyek szerint a többség által, kék cédulákkal törvényesen megválasztott képviselők gyűlésének többsége hatalmazza föl az általa megválasztott kormányt és miniszterelnököt, nem pedig az utca néhány ezres, öklöt rázó népe, akik a vesztesek közül kerültek ki, és akiket a szintén vesztes, minden hazugságra elszánt, fasiszta-imperialista politikusok tüzeltek fel féktelen hatalomvágyukból.

A csapásmérő tea klub paranoid javaslata: