A társadalomban semmi sem történhetik a közvélemény beleegyezése nélkül. A hatalom gyökere is a közvéleményben van, mondja Hume. De nemcsak a hatalomé. Minden kiemelkedésé. Siker, elismerés, hír, eredmény, művészetben, politikában, gazdaságban, tőle függ. A közvélemény a Virágvasárnap és a Nagycsütörtök; leteríteni a palástot a bevonuló király előtt, virágot szórni eléje és hozsannát énekelni, — négy nap múlva pedig, amikor felteszik a kérdést, hogy kinek kegyelmezzenek meg, a királynak vagy a rablógyilkosnak, egyhangúan azt mondja, hogy a rablógyilkosnak. Nem mintha ez túl sokat jelentene. Ha egy hét múlva kérdezték volna meg, ismét más véleményen lenne és esetleg széttépné azt, aki beszédet tartana és azt mondaná: ti voltatok azok, akik halálát követeltétek.
A közvéleménynek ez a természete minden továbbira vonatkozóan elhatározó. És ha az ember megvizsgálja, nem a hatalom alakjait, hanem a jellegzetesebb közvélemény-kreatúrákat, például a sztárt, tanulságos tapasztalatot tehet.
Általában mindenki hajlandó azt hinni, hogy a sztár magasan van, „ragyog”, a közvélemény fölött áll. Legyőzte azt, — a tömeget hatalmába kerítette. Játéka szabad. A valóság nem ez. A sztár nem uralkodik, de mégcsak nem is szolgál, hanem a tömeg martaléka lesz abban a pillanatban, amikor a közvélemény egyetlen pontját is elfogadja és magára nézve érvényesnek ismeri el.
Ki a sztár? — aki ma török bugyogóban jár, kezében pálmaággal, holnap rövid szoknyát vesz és selypít, holnapután bemázolja magát barnára, kukoricakórót köt a derekára, haját felborzolja és a Húsvétszigetek szépét utánozza. A közönség mindig más és új szerepben kívánja látni és hallani őt, úgy tűnik, mindig más és új alkalmat ad kedvencének a diadalra. Mintha itt korlátlan tér nyílott volna meg a sztár számára: tehet, amit akar, személye oly elragadó, hogy bármiképpen jelenik meg, ez csak újabb győzelem lehet. Így játszik ruhákkal, népekkel, tájakkal, sorsokkal: ha nő, hol érzelmes bécsi trafikoskisasszony, hol raffinált kokott, hol császárnő, hol apáca, hol trikószerepes álkirályfi; ha férfi, talán medvevadász, parkettáncos, angol lord, cowboy, detektív, tengerésztiszt és arab törzsfőnök. És nem veszi észre, hogy a közönség tulajdonképpen beugratja szerepeibe. Így forgatja ki és leplezi le, hogy végül is megvethesse. A közönség és a sztár viszonyában mindig a közönség a győztes, mert a sztár nem tud ellenállni nem a játéknak, hanem a tapsnak és nem veszi észre a taps mögött rejlő iróniát, amivel végtére is léprecsalják. A sztár beugrik, a közönség tapsol, csodál, el van ragadtatva, újabb feladatokat ad, hagyja, hogy a sztár ragyogjon, újabb kívánságokkal áll elő. Így csinál az emberből szerepet, kosztümöt, pojácát és így őrli fel azt, aki a tömegből ki akar emelkedni. A sztárizmus tulajdonképpen a közönség védekezése a kiemelkedés ellen.
Kierkegaard korkritikai művében a közvéleményről részletekbe menően beszélt. „Kierkegaard — írja Haecker a könyv bevezetésében — látta, hogy Hegel semmi eredményt nem ért el, az idő ellaposodásával szemben csak a nagyszabású tudományosságot tudta helyezni. Kierkegaard észrevette, hogy ez a tudományosság csak rendkívüli mennyiségű tárgyi tudást szór szét és ezzel még csak táplálja az egyre növekvő tisztességtelenséget”. Ebből a szempontból kell megítélni mindazt, amit Kierkegaard Az idő bírálatában mond: „Csak ebben az ellaposodott jellem- és jellegtelen, mindent egyenlősítő korban válik és válhatik a tömeg nagyhatalommá. Az alapvető bűn, ami ennek következtében feltűnik, hogy: senki sem kormányoz, senki sem viseli a felelősséget, senki sem akar biztosat s a bizonytalanságból, felelőtlenségből nő a közvélemény, amelynek tulajdonképpen felső fórumnak kellene lenni, ahelyett azonban csak nagyvárosi fecsegés... a közösség a jellegzettelen egyesek gyülevésze, ahol senkinek sincs saját véleménye. Mindenki a másik véleményét hangoztatja... műveltség, képzettség, tudás, ismeret nélkül beszél mindenről, — mialatt nem mond semmit, mert a fecsegés nem egyéb, mint a kifelé fordult hallgatás. [...] A közönség olyasvalami, ami az ókorban nem is keletkezhetett volna, mert ha a nép maga en massa, in corpora lépett fel és cselekedett, ezért a felelősséget vállania kellett. Csak amikor az életszerű és egészséges együttélés megszűnt, támadhatott a közönség, amely valótlan egyénekből áll, olyanokból, akik nem találkoznak egymással és nem is tudnak találkozni... Ha valaki ma felveszi a közönség véleményét és holnap kifütyülik, ki az, aki kifütyüli? A közönség. Generáció, nép, gyülekezet, község mind viseli a felelősséget, mert ténylegesen van és mert van és él, érez szégyent, ha állhatatlan és hűtelen. De a közönség közönség marad. A nép megváltozhat úgy, hogy azt kell mondani: ez már nem ugyanaz. A publikum mindig publikum. Végeredményben a publikum nem egyéb, mint a jellegét vesztett egyének tömegének szemfényvesztése és: — nincs.”
(A fenti részletek Hamvasnak A közvélemény anatómiája című 1936-os írásából valók, amely a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 1988-ban, Hamvas Béla halálának 20. évfordulójára megjelentetett Közös életrend című kiadványában jelent meg.)
A közvéleménynek ez a természete minden továbbira vonatkozóan elhatározó. És ha az ember megvizsgálja, nem a hatalom alakjait, hanem a jellegzetesebb közvélemény-kreatúrákat, például a sztárt, tanulságos tapasztalatot tehet.
Általában mindenki hajlandó azt hinni, hogy a sztár magasan van, „ragyog”, a közvélemény fölött áll. Legyőzte azt, — a tömeget hatalmába kerítette. Játéka szabad. A valóság nem ez. A sztár nem uralkodik, de mégcsak nem is szolgál, hanem a tömeg martaléka lesz abban a pillanatban, amikor a közvélemény egyetlen pontját is elfogadja és magára nézve érvényesnek ismeri el.
Ki a sztár? — aki ma török bugyogóban jár, kezében pálmaággal, holnap rövid szoknyát vesz és selypít, holnapután bemázolja magát barnára, kukoricakórót köt a derekára, haját felborzolja és a Húsvétszigetek szépét utánozza. A közönség mindig más és új szerepben kívánja látni és hallani őt, úgy tűnik, mindig más és új alkalmat ad kedvencének a diadalra. Mintha itt korlátlan tér nyílott volna meg a sztár számára: tehet, amit akar, személye oly elragadó, hogy bármiképpen jelenik meg, ez csak újabb győzelem lehet. Így játszik ruhákkal, népekkel, tájakkal, sorsokkal: ha nő, hol érzelmes bécsi trafikoskisasszony, hol raffinált kokott, hol császárnő, hol apáca, hol trikószerepes álkirályfi; ha férfi, talán medvevadász, parkettáncos, angol lord, cowboy, detektív, tengerésztiszt és arab törzsfőnök. És nem veszi észre, hogy a közönség tulajdonképpen beugratja szerepeibe. Így forgatja ki és leplezi le, hogy végül is megvethesse. A közönség és a sztár viszonyában mindig a közönség a győztes, mert a sztár nem tud ellenállni nem a játéknak, hanem a tapsnak és nem veszi észre a taps mögött rejlő iróniát, amivel végtére is léprecsalják. A sztár beugrik, a közönség tapsol, csodál, el van ragadtatva, újabb feladatokat ad, hagyja, hogy a sztár ragyogjon, újabb kívánságokkal áll elő. Így csinál az emberből szerepet, kosztümöt, pojácát és így őrli fel azt, aki a tömegből ki akar emelkedni. A sztárizmus tulajdonképpen a közönség védekezése a kiemelkedés ellen.
* * *
Kierkegaard korkritikai művében a közvéleményről részletekbe menően beszélt. „Kierkegaard — írja Haecker a könyv bevezetésében — látta, hogy Hegel semmi eredményt nem ért el, az idő ellaposodásával szemben csak a nagyszabású tudományosságot tudta helyezni. Kierkegaard észrevette, hogy ez a tudományosság csak rendkívüli mennyiségű tárgyi tudást szór szét és ezzel még csak táplálja az egyre növekvő tisztességtelenséget”. Ebből a szempontból kell megítélni mindazt, amit Kierkegaard Az idő bírálatában mond: „Csak ebben az ellaposodott jellem- és jellegtelen, mindent egyenlősítő korban válik és válhatik a tömeg nagyhatalommá. Az alapvető bűn, ami ennek következtében feltűnik, hogy: senki sem kormányoz, senki sem viseli a felelősséget, senki sem akar biztosat s a bizonytalanságból, felelőtlenségből nő a közvélemény, amelynek tulajdonképpen felső fórumnak kellene lenni, ahelyett azonban csak nagyvárosi fecsegés... a közösség a jellegzettelen egyesek gyülevésze, ahol senkinek sincs saját véleménye. Mindenki a másik véleményét hangoztatja... műveltség, képzettség, tudás, ismeret nélkül beszél mindenről, — mialatt nem mond semmit, mert a fecsegés nem egyéb, mint a kifelé fordult hallgatás. [...] A közönség olyasvalami, ami az ókorban nem is keletkezhetett volna, mert ha a nép maga en massa, in corpora lépett fel és cselekedett, ezért a felelősséget vállania kellett. Csak amikor az életszerű és egészséges együttélés megszűnt, támadhatott a közönség, amely valótlan egyénekből áll, olyanokból, akik nem találkoznak egymással és nem is tudnak találkozni... Ha valaki ma felveszi a közönség véleményét és holnap kifütyülik, ki az, aki kifütyüli? A közönség. Generáció, nép, gyülekezet, község mind viseli a felelősséget, mert ténylegesen van és mert van és él, érez szégyent, ha állhatatlan és hűtelen. De a közönség közönség marad. A nép megváltozhat úgy, hogy azt kell mondani: ez már nem ugyanaz. A publikum mindig publikum. Végeredményben a publikum nem egyéb, mint a jellegét vesztett egyének tömegének szemfényvesztése és: — nincs.”
(A fenti részletek Hamvasnak A közvélemény anatómiája című 1936-os írásából valók, amely a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 1988-ban, Hamvas Béla halálának 20. évfordulójára megjelentetett Közös életrend című kiadványában jelent meg.)
Bejegyzések
