Gyaloglás vége? — avagy autóbuzi-e vagy?

Szerencsétlenségemre társasházban lakom, ami önmagában még nem lenne olyan nagy baj, mert egy viszonylag szép, régi polgári házról van szó, de a prolik bevették magukat az alsó lakásba, elfoglalva az udvart és ellehetetlenítve egy legalábbis normálisnak mondható közösségi létet és együttélést a többi, egyébként tényleg normálisnak mondható lakóval. Tele az udvar vassal, lommal, roncs- és még működő, javítás alatt álló autókkal, számomra érthetetlen lelkületű fiatalokkal. Ez a (nem hivatalos, de jól sikerült) Bëlga klip, illetve az alábbi vers jól illusztrálja, miről is van szó.

Eme modern jelenség kapcsán idéznék néhány sort az ausztrál Rodney Blackhirst egyik esszéjéből, bár kétlem, hogy az érintetteknek épülésére szolgálna, hiszen legfeljebb autós magazinokat olvasnak, a teát nem kedvelik, ráadásul szalonunk ablakait is bedeszkázta a Nagy Teakrátor.

* * *

„A tradicionális ember, bármely korban élt is, élete során rengeteget gyalogolt. A tradicionális életmód sokkal inkább lokális, helyhez kötött, de megkövetelt olykor zarándokutakat, és a lovaglás mellett a gyalogszerrel történő vándorlás volt a helyváltoztatás szokásos módja. Az emberi mozgásnak ez az egyedülálló módja nem hasonlítható egyetlen ma is élő vagy már kihalt teremtmény járásmódjához sem. A jobb és a bal váltakozása a sétában szervesen hozzátartozik az emberi létformához, közvetlen analógiában állva az agy két féltekéjével, ily módon egy eléggé biológiai, ám éppoly szimbolikus értelemben véve a séta párhuzamba állítható a gondolkozás alapműveleteivel. A modern ember nagyon keveset sétál. Inkább vezet. Ami azt jelenti, hogy ül. Idejének egyre nagyobb részét tölti automobiljának fémből és üvegből készült védőburka mögött. A láb mozgása a pedálok, illetve az automata váltós autókban csak a gázpedál taposására redukálódott. Inkább a test felső része, a fej és a karok, a kezek működnek vezetés közben, ami nagy mértékben agyi, fej-központú tevékenység a sétáláshoz képest. A vezetéssel együtt járó gondolkozás fizikátlan és absztrakt. Következésképpen e téren, amint más tekintetben is, a modern ember fizikailag legyengül, mentálisan pedig megkeményedik. [...]

Ez technicizált korunk emberének tragikus paradoxona — minél hatalmasabb a technikája, ő maga élőlényként annál gyengébb lesz. Eltörpül saját óriásai mellett. Kis ember a nagy gépben, olyan mint Óz, a nagy varázsló. A modern mitológia jól tükrözi ezt a képet a technikailag fejlett „idegenek” avagy földönkívüli lények tipikus ábrázolásában — sápadt, töpörödött lények elcsökevényesedett végtagokkal és hatalmas fejjel. Az ember kiüríti és kifordítja magát technikájába. Belső képességeit apránként külső készülékekre cseréli. Ez a kozmikus ciklus menete. Az ember a leginkább mikrokozmikus egy ciklus kezdetekor. Azonban elveszíti ezt a teljességet, és a ciklus folyamán mikrokozmikus erői visszaáramlanak a makrokozmoszba. Minden egyes technikai előrelépés valamilyen tekintetben megkárosítja az ember őseredeti osztatlanságát. Az ember önmaga kiürítésével igázza le a természetet. A természet leigázásával ilyenformán tulajdonképpen önmagát teszi tönkre. A tűz felfedezése gyengítette az ember belső tüzét. A cipő feltalálásával kárt tett a lábában. Az írásbeliség elsorvasztotta emlékezőtehetségét. Jelenleg éppen az emberi idegrendszert tárgyiasítjuk számítógépek, az immunrendszert pedig oltóanyagok formájában. Az emberi mikrokozmosz egyre jobban elveszíti épségét, integritását a makrokozmosszal szemben. A ciklikus hanyatlás egyfajta külsővé tétel, objektivizálás: a szilárd külső vázzal rendelkező automobil ennek a leképeződése korunkban. [...]

Visszatérve a görög szóhasználathoz, a vezetés közben szokásos ülő helyzet és a séta egyenes testtartásának ebből következő elutasítása, valamint az a gondolat, hogy egy ilyen életmód elkerülhetetlenül roncsolja az emberi létforma eredeti integritását és képességeit, a demiurgosz, Héphaisztosz sántaságára emlékeztet. Általában úgy vélik, hogy Héphaisztosz akkor sántult meg, amikor az Olümpuszról Lémnosz szigetére zuhant, valójában viszont már születésétől fogva sánta volt, egy fogyatékos isten az olümposziak között. Az automobil technológiája éppen ebben a tekintetben héphaisztoszi. Héphaisztosz sánta: testének alsó fele elsorvadt. Fortélyos készülékeivel és találmányaival játszadozva biceg fel s alá. Az autós — lévén alteste lényegtelen — szintén héphaisztoszi lény, szimbolikusan sánta. Homérosz trójai háborúról szóló beszámolójában a Héphaisztoszról szóló sorok közt hátborzongató előrevetítését olvashatjuk a héphaisztoszi gépezetként bemutatott önmozgó járműnek. A történet szerint a kovácsisten műhelyének kohójában háromlábú székeket készített, amelyek oda-vissza gurulnak az istenek gyűléseire, önmaguktól mozgó, intelligens alkotásokként. Ugyanebben a passzusban találkozunk az „arany szolgálólányokkal”, akik noha fémből készültek, önmaguktól mozognak, valamint a nous, az ész adományát is megkapták; ezek, mint már többen is helyesen megállapították, a modern robotok előképei. A modern technika létrehozta Héphaisztosz műhelyének furcsa szerkezeteit, az automobil éppen ezeknek a mondabeli önjáró székeknek a megvalósítása. Héphaisztosz megkötő, leláncoló isten is, és figyeljük csak meg, hogy az utasok is beszíjazzák magukat a gépkocsik kabinjába a biztonsági övekkel. De semmilyen értelemben sem részesül a modern technika a héphaisztoszi megszenteltségben: inkább az jellemzi, hogy ellopta a technikai eljárásokat az istentől, aki maga is eltűnt az ember demiurgoszi mámorának és a föld kifosztásának köszönhetően. Szükségszerűen démonikus és diabolikus erők kapcsolódnak egy ilyen technikához, és csakugyan megfigyelhetjük ennek bizonyos aspektusait abban, ahogyan egyes emberek az autók megszállottaivá válnak, az „országúti dühöngés” és a „sebesség démona” jelenségében, amikor egyébként jó modorú emberek agresszív, mániákus vezetőkké alakulnak, valamint azon egyéb formákban, amelyekben az autókkal kapcsolatos lelki megszállottság megnyilvánul. Minden ördögi technológia emberi áldozatokat követel, akiknek életét maga alá gyűri a technika. A televízió ennek legnyilvánvalóbb példája. Többségünkre hatással van, bizonyos embereket azonban teljesen magába szippant és ténylegesen tönkretesz. Az autóval ugyanez a helyzet. A megszállottság természetét talán mikrokozmikus összeomlásként írhatnánk le. Gép nélkül nem marad semmi. Autója nélkül a modern ember zátonyra fut és ledermed. Ahogy a költő mondja, „már nem tart a közép”. Az idők végezetén az emberek olyanokká válnak, mint a gyökerétől elszakadt szamárkóró avagy ördögszekér, eszeveszetten és céltalanul gurulnak egyik helyről a másikra, s közben úgy élik meg rákszerű életüket mint egy szeszélyes utazást a semmibe, a szélvédőn keresztül vetett futó pillantásokkal a valóságra.”

* Yeats: A Második Eljövetel, egy másik, bizonyos szempontból talán jobb fordításban

GabelstaplerFÜHRER

Minden bizonnyal számtalan konzervatív teakedvelővel előfordult már, hogy nagyobb méretű raktárhelyiségekbe látogatott. (Velem ugyan még soha, de hánnyal igen!) Valószínűleg nem is sejtették, miféle veszélyeknek vannak kitéve egy ilyen környezetben. Nekik ajánlom a következő, rövid oktatófilmet, amelynek megtekintése után már bátran merészkedhetnek a dolgozó nép közé, az esetleges következményektől való félelem nélkül.

Következő posztom — természetesen a kiváló Tevvton-nak ajánlva — egy remekbeszabott írás lesz a Heildagger-worship jótékony hatásáról egészségünk megőrzése terén, illetve kedélyünk javítása érdekében.

Úton a Szélsakál teaházba

Indulás Kairóból

Kevesen tudják, hogy a sivatag sokféle lehet, a legtöbb európai a kő- és homoksivatag kategóriákig jut csak el. Természetesen nekem is csak ennyi információm volt, azonban amikor elhatároztuk, hogy egyiptomi utazásunkba mindenképpen beleveszünk egy kétnapos sivatagi kirándulást is, meglepődtünk a sivatag sokszínűségén.

Zárójelben annyit, hogy feleségemmel együtt rendkívül unalmasnak találtuk Európát, úgy gondoltuk, hogy hosszabb utazásokra vállalkozva fiatalabb korban kalandozni kell, a párizsi kávézók meg megvárnak 50 éves korunkban is. Ennek megfelelően hátizsákosan, egy eldugott kis hostelben szálltunk meg, Kairó muszlim központjának legbelsőbb belvárosában, a turistanegyedtől mérföldekre távol, alig pár órányi autóútra a Khan-el-Khalili bazárvárostól.

Aki volt már Kairóban, az tudja értékelni a „pár órányi autóút” és a „bazárváros” kifejezéseket, mivel a pár órányi autóút gyakorlatilag kevésnek tűnik a kairói forgalomban, míg a bazárváros tényleg város, nem úgy mint Isztambulban (ahol szintén eltöltöttünk néhány hetet): ott a Grand Bazaar egy városrész csupán Sultanahmet központjában. Khan-el-Khalili egy komplett város a maga luxus utcáival és nyomortelepeivel, eldugott sikátoraival, ahová a muszlim világ a maga el nem tűrt elemeit, a prostikat és a narkósokat együtt száműzi a a gyermekcsempészekkel, akik aztán visszacsörgedeznek a város körforgásába.

De ezt csak zárójelben, elvégre ez a több részes poszt a teázásról szól a Szélsakál teázóban.

A kairói kis hostelünk, melynek szobájába – kérésünk ellenére – ingyen tettek televíziót (90 csatornát lehetett fogni, de mindegyiken valamiféle Mohammed Monir-klón énekelt – lásd a videót), a belváros belvárosában volt, a szmog- és emberfelhő központjában, a becslések szerint 16, a valóságban 20 millió feletti lakosú város szívében. A város folyamatosan épül és pusztul, az épületek többsége befejezetlenül áll (egy emelet kész, majd a következő emeleten már csak a falak állnak, és nincs tető – ez akár 20 emeleteseknél is így volt). Mint utóbb kiderült, ennek az oka az, hogy tető alapján fizetik az adót (mint a brüsszeli hosszú sorházak esetében, ahol az utcafront csupán 3-4 méter, de belső hossz 30-40 m – utcafront alapján ment régen az adózás). A városba óriási átmenő forgalom is érkezik naponta, számtalan piacon csupán a Közép-Afrikából felszabadult szénfekete emberek árulják elképzelhetetlen portékáikat, ezért a stabil 16-17 milliós állandó lakosságot csaknem 3-4 milliós átmeneti forgalom tarkítja, nem beszélve a turistákról (akiknek számára a főváros szerencsére csak 3. és 4. célpont; inkább mennek búvárkodni a Vörös-tengerre, s Kairóba legfeljebb valamilyen Barbie buszon érkeznek fél napra, fényképezkedni a piramisok lábánál).

A városban mozgó óriási tömeget súlyosbítja az, hogy mindenki kocsival közlekedik; a tömegközlekedést csupán pár metróvonal képviseli, melyek ímmel-ámmal működnek. Az arab közlekedési „kultúrától” most ne szóljunk – jelzem, én imádom: ha az ember ráérez a város lüktetésére, magabiztosan közlekedik a száguldozó autók között. A helyzetet tovább nehezíti, hogy szökőévente egyszer esik az eső, és augusztusban (amikor mi voltunk ott) árnyékban negyvenöt fok van délután (napközben ennél több). A férfiak zokni-cipő-hosszúnadrág-ing kombóban, a nők pedig kivétel nélkül elfátyolozva járnak, de minimum kendőben, magától értetődő módon mindenki dohányzik, láncban, és természetesen minden autó minimum 20 éves.

Ebből az őrületből szabadultunk el két napra, miután felvetettük Semirnek, a vendéglátónknak, hogy nem lenne ellenünkre meglátogatni egy oázist, és aztán megnézni a sivatagot. Semir eleinte elviccelte a dolgot, mondván, a város külterülete már most is homoksivatag, Gázába kikocsikázva pedig szintén homokot látunk (Gázába, a piramisokhoz egyébként jelenleg metró visz ki, a gázai piramisok gyakorlatilag körbe lettek építve, elnyelte őket Kairó lüktető városa). Rövid magyarázkodás után azt is megértette, hogy egyáltalán nem célunk egy turisták által látogatott oázist megnézni, így a nagyobb oázisok, többek között Siwa, Kleopátra fürdőjével eleve kiestek. Semir – akinek egyébként az itthonról hozott ajándék barackpálinka nagyon ízlett – két percet kért, addig mi elszívtunk egy jóféle Cleopatra cigarettát, pöfékeltünk párat a vizipipánkból, s kavartunk kettőt a reggeli zaccos, török kávénkon.

Tizenöt perc múlva megérkezett a nagy tervvel. Van neki egy barátja – mondta –, Mohammad, akinek van egy kis farmja a Bahariya oázisban. Neki van két sofőrje, Tiiger (tigris, angolos-egyiptomosan) és Szulejman, ők időnként kivisznek pár embert dzsipekkel a sivatag közepére, azon belül is a Szélsakál teaházba. A már eleve és mindig rendelkezésünkre álló sofőr, Szulejman majd elvisz minket kocsival Bahariyába, és onnan újabb egynapos dzsip-út lesz a teaház.

Ekkor a negyedik napunkat töltöttük Kairóban, és terveink szerint még kb. ugyanennyit szándékoztunk eltölteni itt, miután továbbutaztunk volna Szudán felé – Luxorba és Asszuánba –, így belementünk az útba.

Másnap hajnali 5-kor már várt is minket Szulejman, szerencsére légkondícionált kocsival. Az út az oázisba körülbelül 8 óra volt, poros műúton (az európai értelemben vett autópálya nem létező fogalom), elhagyott vonatszerelvények, ipartelepek, valamint furcsán a sivatag közepére épített, óriási kőfallal elhatárolt, fegyveres bódékkal őrzött villák mellett. Az egész autóúton egyetlen helyen volt megálló. A legrosszabb amerikai road-moviekban is elképzelhetetlen, konkrétan a semmi közepén található, óriási belső térrel megáldott, szavakkal leírhatatlan mértékben lepusztult hely, mely egyben kávézó és mecset volt. Illemhely természetesen nem volt, a kávét pedig egyértelműen homokból főzték. A helyen a villanyt egy gőzgenerátor, vizet egy beton víztároló, a benzint pedig egy odaparkolt tartálykocsi biztosította. Szerelem volt első látásra.

(folytatás)

Fejreállított megemlékezések 1956-ról

(Kényszerképzelt minisztériumi közlemények)

Magyarországon 1956. november 4-én hirtelen megnövekedett az idegenforgalom. Szovjet-orosz turisták tízezrei látogattak hazánkba, hogy megcsodálják a Szuezi-csatornát, valamint hogy katonai díszegyenruhás küldöttséggel tisztelegjenek dicső, ezer éves múltunk, „Európa bástyája” előtt. Ez jelentősen megnövelte hazánk presztízsét, messzire elvitte hírünket a világban, nem beszélve a megnövekedett bevételekről, amelyek gazdaságunk fellendülését hozták. Még az USA-ban is megtudták, hogy milyen szívszorítóan szép város Bukarest.

Sajnos ezt egyesek itthon nem értékelték megfelelően. Egyesek, akik a rendbontásban lelik örömüket, nem fogadták szívesen a vendégeket, nem örültek együtt velünk, honfitársaikkal, nem voltak hálásak ezért a kéretlen, nagyarányú testvéri segítség-, illetve baráti kéznyújtásért, amely keleti szomszédunk szovjet uniós vezetőitől és polgáraitól érkezett. Mint 1919-ben, a fehérterror idején, mely több tíz teljesen ártatlan áldozatot követelt, egyes értetlen és agresszív elemek hőzöngeni kezdtek az úgynevezett „idegen megszállók” ellen, „ellenségnek” nevezve a békés nézelődőket, akik a szovjet ipar legújabb modelljével, a városnézésre kitűnően alkalmas, mutatós T-34-esekkel díszítették fel az ország tereit és utcáit, valamint az országutakat, erdőket, mezőket. (Magyarország nagyon szépen nézett ki.)

Még megdöbbentő, példátlan lumpenhuligán akciókra, sőt a gyülekezési jogot (3 embernél kevesebb!) semmibe vevő, azt durván megsértő és megszegő, bejelentés és hatóságokat való megkérdezés nélküli összejövetelekre, úgynevezett tüntetésekre is sor került, terrorizálva a békés, otthon maradó lakosságot, akik belátták, hogy kicsiny hazánknak a turizmus megnövekedése csak jót hozhat, a terrorizmus megnövekedése viszont csakis kárt. (A különbség, ugye, csak néhány betű, és mégis.) Hosszútávon nem csak az ismertségünket és a statisztikai mutatókat emelő vendégfogadásról, cserekapcsolatról, állampolgárüdültetésről van szó. Egyesek azonban minderről látszólag tudomást sem véve, rémhíreket terjesztve, sötétben bújkálva még az Államvédelem rendfenntartó egységeivel is szembeszegültek, akik pedig békésen, esküjükhöz híven végezték munkájukat, holott ezt az Állami Televízió még adásában is bemutatta. Ezek a hivatástudó emberek éppen kötelességüket teljesítve ropogtatták fegyvereiket a békétlenül hangoskodókra, amikor néhány futballhuligán suhanc Rizmus-Rizmus Hungarizmus kiáltásokkal meggyilkolta, meglincselte őket.

Ezek a többnyire lumpen, imperialista értelmiségiek, valamint fasiszta szüleik által félrevezetett, huligánná nevelt, éretlen diákok a szovjet ipar legújabb polgári járműmodelljein található, városnézésre kitűnően alkalmas teleszkópokat, távcsöveket, modern turista-fotómasinákat feléjük fordított fegyverként, primitív ágyúcsövekként értelmezték, s az ártatlan szegfű-szirmokból összeállított vörös csillagokat, a szabadság e jelképeit, melyek közül egy saját Országházunk kupolájának tetején is díszlik, fenyegető jelképnek látták. Nem értjük, de intésnek vesszük ezt. Több időt kell a jövőben kormányunknak és miniszterelnökünknek jótékony felvilágosítással töltenie e jelképek természetével kapcsolatban. Most azonban a felelősök megkeresése az elsődleges feladat.

Bizonyára pánikot keltő provokátorok állnak az események hátterében, akiknek súlyos felelősségét mihamarabb ki kell vizsgálni, s a megfelelő felelősségrevonást rájuk kiszabni. A tömeg minősített bűntetteket követett és követ el az Államvédelmi Hatóság hősies rendfenntartói ellen, amelynek máris munkájuk végzése, békés fegyverropogtatás közben meggyilkolt, hősi halottjai vannak. Köztörvényes bűncselekményeket elkövetőket, megérdemelt büntetésüket töltőket szabadítottak ki az Andrássy út 60-as épület nemrég felújított, gyönyörű celláiból. E célból bestiális markológépeket is használtak! Ezek a teljességgel értelmetlen, minden épeszű, békeszerető embert aggodalommal és megbotránkozással eltöltő, a nemzet egységét megbontó cselekedetek, agresszív hangvételű tüntetések, nemzeti jelképeket, például magyar zászlót megrongáló gyűlések, a köztéri műemlékek döntögetései stb. megdöbbentették a világot is, amelynek vezető hírügynökségei első helyen számolnak be a rendzavarásokról. Már Pekingben és Prágában is elítélték a rendbontást és a randalírozást szép fővárosunk, valamint vidéki városaink utcáin, egyetemi karain.

Természetesen a megriadt, békés turisták kénytelenek voltak a féktelen fenyegetéssel és az elszabadult, felkorbácsolt indulatokkal szemben megvédeni magukat, így járműveikbe menekülve és békés tüzeléssel próbáltak nagy nehezen ellenállni a feldühödött, felheccelt tömeg akcióinak. A csőcselék odáig ment, hogy néhány T-34-est megrongált, sőt felgyújtott (!), valamint T-34-esükben tartózkodó, ott bámészkodó, békés orosz és kirgiz turistákat meglincselt, meggyilkolt.

Kimondhatatlan szégyen, hogy ez a xenofób, reakciós-klerikális, soviniszta, bár magyar címert magyar zászlóból kitépő, szélsőjobboldali csőcselék, ez a hazugságokkal felbőszített, felbíztatott kisebbség megmérgezi a békés, békés, valamint a békés-békés és békés-békés-békés többség életét, és hazánknak a világban eleddig példás hírét. Pedig Aranycsapatunk milyen nagyszerűen teljesített az imperialista világ Angliájának nemzeti tizenegye ellen! Félő, hogy mindez nem csak nemzetközi megítélésünket teszi tönkre, hanem az eddigi összes három- és ötéves terv eredményeit is; a szovjet beruházókat elriasztja, és a kormánynak a nép érdekében végzett lelkiismeretes, áldozatteljes, bár nehéz és folyamatosan túszul ejtett munkáját lehetetlenné teszi. Nem tehetünk mást, mint hogy a Szovjet Unió megértését, bocsánatát és nemzetközi együttműködését kérjük az esztelen, munkás- és parasztellenes zavargások elfojtásában.

Azok a hangok, amelyek szerint előző kormányfőnk, Rákosi Mátyás nem volt legitim, semmibe veszik a demokrácia nehéz harcok árán, idestova egy évtizede kivívott szabályait és értékeit, amelyek szerint a többség által, kék cédulákkal törvényesen megválasztott képviselők gyűlésének többsége hatalmazza föl az általa megválasztott kormányt és miniszterelnököt, nem pedig az utca néhány ezres, öklöt rázó népe, akik a vesztesek közül kerültek ki, és akiket a szintén vesztes, minden hazugságra elszánt, fasiszta-imperialista politikusok tüzeltek fel féktelen hatalomvágyukból.

A csapásmérő tea klub paranoid javaslata:

Vasárnapi bejegyzés a ballonból

Jó teakratáink láthatólag újabban főként azzal vannak elfoglalva, hogy a szalon régi bútordarabjai közül kimozdulva sétákat tegyenek a közeli utcákban, leálljanak beszélgetni különféle terecskéken. A demokratikus csevej posványa azonban – jelentsük ki sietve: – förtelem. Márpedig Jacques Bonhomme-mal vitázni annyi mint demokratává süllyedni. Főként, ha az illető inkább Jacques Malhomme-ként aposztrofálható. Akkor már a szóba elegyedés is sok, s egyáltalán nem a leereszkedés nehézségei miatt.

Addig rendben van, hogy kalamárisba mártjuk a lúdtollat, s a szűz papírra vetünk néhány jól meggondolt mondatot olyasmikről, mint például az arany zsebóra szerkezete, vagy a liberális kontraszelekció. Ám belemenni parttalan vitákba idiótákkal, akik sem véleményünket, sem személyünket nem tisztelik: rangon aluli. S még valami: ha Mohamed mégsem megy a hegyhez, a hegy fog menni Mohamedhez. Ha meg mégsem teszi, az ő baja. Ezt egy igazi, chatista hegymögi üzeni Önöknek.

Mi ezt a napot a Tuileriákból való felszálláshoz tartottuk roppant alkalmasnak.

Mivel ünnepnap van, nézzük át, mit alkotott két vándorolni, de otthon lenni is szerető szerzőnk ott, ahol a hétköznapokon kopogtatták sétapálcáikat, kedves és megtisztelő meghívásoknak eleget téve. Nincs is jobb dolgunk, lévén a Montgolfier-ballon fedélzetén, ahol épp tartózkodunk, nem lehet örökké a panorámát, vagy a köteleket figyelni, így a nyugodt perceket kihasználva feljegyeztem emlékeimet, s most lehajítom a szélbe:

Míg Tevvton az Öt Torony Városában folytat expedíciót, a Reakcióra kihelyezett tea-kör pedig pörög tovább, aszimptotikusan a végtelenhez közelítve kommentárjai számát (ismeretlen okokból pont e poszt alá), Tölgyünk, kinek nagy árnyékában időnként kacagva megpihenünk, a Reakció repertoire-ját bővítette egy megszokott-tól eltérő arcképpel a méltatlanul lovaggá ütött John Lennon-ról. Mint fáradhatatlan és alapos világjáró, tájékoztatott még bennünket bizonyos dél-óceániai hagyományokról is. Végezetül felidézte F. egyik emlékezetes tanházi feleletét.

Loxon, aki annyit papolt ma Önöknek a hűség és a lakonikusság fontosságáról, tájékoztatta a nagyérdeműt ab ovo avítt Körünk megalakulásának körülményeiről, valamint bizonyos – Tölgy által helytelenített – ideológiai tisztánlátásra hívta fel a figyelmet. Ezt követően szólt a közhöz 1956 és a (kimondani is fájdalmas:) kommunista átörökítés igazságtalan és arcátlan voltáról. Lepecsételt archívumokban kutatva talált egy jól rejtegetett filmet V. eljövendő, rémséges regnálásáról, a súlyosan elhallgatott '68-as békepolitikáról, valamint a Liberális Párt végtelenül sikeres kortesdalának eredetéről.

Előbb azonban megvédte a tradicionalizmus szent ügyét.

Végezetül, ha vasárnap lévén nincs jobb dolguk, mint a nagy befolyású világszőttest tanulmányozni, üssék fel a Rém és Becsület című folytatásos politikai nagyregényt, amely a Magyarországon éppen folyó könyvhét szenzációja, és amelyből többek között az is világossá válik – figyelem, leleplezés egy eddig féltőn rejtegetett titokról! –, hogy míg fenti két szerzőnk az összes lehetséges fórumon összerúgja a port Gizikével, valójában a háttérben pimasz módon összejátszanak.