A tánc devolúciója

Et resurrexit

A fenti, szerény képeket Loxonjuk 2009. decemberében készítette, „A Szent Kereszt Megtalálása Templom” kertjében, Szakcson. A zene a Scivias ...And You Will Fear Death Not című albumáról származik (címe: Passion). A fényképek alább külön kinagyíthatók.

*

Cœna mystica

Sassetta: Utolsó vacsora (1423)

ἦν ἀνακείμενος εἷς ἐκ τῶν μαθητῶν αὐτοῦ ἐν τῷ κόλπῳ τοῦ Ἰησοῦ, ὃν ἠγάπα ὁ Ἰησοῦς• νεύει οὖν τούτῳ Σίμων Πέτρος πυθέσθαι τίς ἂν εἴη περὶ οὗ λέγει. ἀναπεσὼν οὖν ἐκεῖνος οὕτως ἐπὶ τὸ στῆθος τοῦ Ἰησοῦ λέγει αὐτῷ, Κύριε, τίς ἐστιν; ἀποκρίνεται Ἰησοῦς, Ἐκεῖνός ἐστιν ᾧ ἐγὼ βάψω τὸ ψωμίον καὶ δώσω αὐτῷ. βάψας οὖν τὸ ψωμίον [λαμβάνει καὶ] δίδωσιν Ἰούδᾳ Σίμωνος Ἰσκαριώτου.

Stációk

Jan van Eyck: Az arnolfini házaspár, 1434. (részlet)

Are we living just for pleasure, or for reasons yet unknown?

Longfellow: A nyíl és a dal

Egy nyílvesszőt a levegőbe lőttem,
Lehullt, nem tudom, hol, messze előttem;
Akármily gyorsan futottam,
Nyomába mégse jutottam.

Egy dalt a légbe lehelltem,
Lehullt, nem tudom, hol, nyomára se leltem,
Mert, haj, kinek van oly erős látása,
Hogy egy dal repülését lássa?

Nagy későre a nyilat véletlen
Egy tölgybe fúródva lelém, eltöretlen’,
S a dalt – mikor utolsót rezgett éppen –
Megleltem egy barátomnak szívében.

(Ford.: Benedek Marcell)

*



*

Longfellow: Psalm of Life

What The Heart Of The Young Man Said To The Psalmist

Tell me not, in mournful numbers,
Life is but an empty dream!
For the soul is dead that slumbers,
And things are not what they seem.

Life is real! Life is earnest!
And the grave is not its goal;
Dust thou art, to dust returnest,
Was not spoken of the soul.

Not enjoyment, and not sorrow,
Is our destined end or way;
But to act, that each to-morrow
Find us farther than to-day.

Art is long, and Time is fleeting,
And our hearts, though stout and brave,
Still, like muffled drums, are beating
Funeral marches to the grave.

In the world`s broad field of battle,
In the bivouac of Life,
Be not like dumb, driven cattle!
Be a hero in the strife!

Trust no Future, howe`er pleasant!
Let the dead Past bury its dead!
Act, — act in the living Present!
Heart within, and God o`erhead!

Lives of great men all remind us
We can make our lives sublime,
And, departing, leave behind us
Footprints on the sands of time;

Footprints, that perhaps another,
Sailing o`er life`s solemn main,
A forlorn and shipwrecked brother,
Seeing, shall take heart again.

Let us, then, be up and doing,
With a heart for any fate;
Still achieving, still pursuing,
Learn to labor and to wait.

Fehérlófia

Son of the White Mare (1982, directed by Marcell Jankovics)

Tours to the USSR

Travel brochure “Minsk”, 1937.
Published by Intourist.

Âtash dar Nêstan

Tizenöt éve volt, hogy egy iráni származású barátom jóvoltából először hallgathattam a Tűz a nádföldön-t Sahram Nazeri és társai előadásában, és most, hogy újra hallgatom, úgy érzem, semmit sem vesztett erejéből. Şehram Nazirî (شهرام ناظرى) kurd születésű iráni énekes és setâr-játékos (a szetar jelentése három húr, a târ utótag jelenti a húrt a keleti hangszerekben, de önmagában is egy hangszer), a tradicionális perzsa zene világszerte elismert előadója és innovátora (akit az Élő Legenda díjjal is megajándékoztak Kalifornia államban), főként Jalāl ad-Dīn Rūmī, valamint ‘Attār (jelentése A Gyógyszerész), Hāfiz-i Šīrāzī és más szúfi költők, illetve „modern” iráni szerzők, mint például Jalāl Zolfonoun (az Âtash dar Nêstan szerzőjének) interpretátora — a Nyugat, de a Kelet felé is.

A YouTube-on megtaláltam ugyan a kompozíció részletét, ám olyan ügyetlen kísérő képekkel, hogy inkább megkerestem hangfájl formában. Itt található (az utolsó énekhang kicsengését érthetetlen módon levágták, de ettől még jó a felvétel):

Atash dar Neyestan
— egy rövid regisztrációt megér, főleg, ha további ilyen zenék is letölthetők.

(Perzsa költészet, nyelv, zene és kultúra magyar blogforrásaként ajánlom még a Wang folyó versei blog perzsa címkével ellátott bejegyzéseit is.)

Gymnopédie Nº 3. — Lent et Grave

És mivel újra itt az ősz: Gymnopédie Nº 1.

A Ruwanwelisaya dagoba építése

„De mindegyik [anuradhapurai dagoba (sztúpa)] hol marad a hófehér, harang alakú Ruvanveliseyától, amely száz esztendővel később [Kr. e. 150 körül] emelkedett Anuradhapura fölé, hatvan méter magasságban, tetején színarany csúccsal? A kupola átmérőjéről — 85 méter! — is következtethetünk óriási méreteire. Az ősi szingaléz építészek minden tudására szükség volt a Ruvanveliseya felépítéséhez. Alapját kövekből, hegyi kristálykőből, ezüst- és rézlemezekből, vashuzalokból, durva cementből készítették. Az építkezésnél kókusztejet, sőt vajat is használtak kötőanyagként. Dutugemunu királynak még arra is volt gondja, hogy a dagoba építőit ne csak étellel-itallal, édes illatú virággal és cukorral lássa el, hanem ötféle illatosítóval tette kellemessé a levegőt a munkások számára.”

Micsoda osztályelnyomás, a munkásosztály micsoda kizsákmányolása,

és micsoda ókori, vallásos sötétség!

Forrás: Sebes Tibor: Buddha lábnyomában. Táncsics, 1969. (A könyv egyébként tipikusan szocialista-vallásellenes megrendelésre és stílusban íródott, de a téma miatt érdekes részek is kénytelen-kelletlen vannak benne.)

An den kleinen Radioapparat

Korunkra nem jellemző a két világháború közötti kultúrtörténeti érdeklődés. Úgy általában, a kultúrtörténeti, sőt, közönséges történeti érdeklődés nem jellemező. Sem a (szélső)jobb-, sem a (szélső)baloldali kultúrtörténeti érdeklődés, sem a katolikus, sem a „neopogány”, sem a marxista, sem a konzervatív, sem a liberális, sem az akármilyen. (A liberális talán még leginkább, ami jellemző). Amennyiben mégis, annyiban főleg valamiféle népi-urbánus vitaféleségre vagy hasonló provinciális dolgokra bukkanunk. Nagy kár.

De szerencsére Loxont még érdekli egy s más. Nemrég fedezte fel a Dienes László alapította, kolozsvári Korunk című folyóiratot. Nagyon tanulságos olvasni. Egy baloldali folyóirat volt, a Wikipédia szócikke róla teljesen jogosan idézi, hogy konzervatív kritikusai kultúrbolsevistának nevezték. Az volt, ne szépítsünk. Mégis, hol vannak a ma baloldali, sőt, állítólagosan konzervatív folyóiratai is ehhez képest? Artikuláció vagy témák tekintetében feleennyi érdekes írás sincs, az „elemzések” meg többnyire már készen kapott, előre megrágott dogmákkal dolgoznak.

Na most akkoriban még a baloldali művészetnek is olyan formái léteztek, amelyeket ma megirigyelhetnénk. Politikailag ezek azonban militánsan bolsevik dolgok voltak. Bolsevikot írunk kommunista helyett, hogy érzékeltessük e művészet és szellemiség militánsságát, azt, hogy ez az állítólagosan „szociális” művészet mennyi erőszakossággal párosult. Ezt a kettősséget (művészeti minőség és politikai károsság együttese) tudomásul kell sajnos venni, és így „befogadni”.

Itt van például egy írás, szerzője Babos Antal, címe a materializmus művészete Németországban (a cikk 1933. januárjában jelent meg). Idézzünk belőle:

„A vers a polgári világnak az a terméke, amely a költőt két szék között kedvese étheri ujjainak megfogására kényszeriti. Az ujjak helyett szerepelhet a holdvilág is, kutyaugatás a pusztában magányosan a kémények mellett, az év négy változata, a kilátásos és a kilátástalan élet, egy gesztenye története, legjobb esetben egy szózat a himnuszhoz. Szabad mindenről beszélni, csak ami minket a legjobban érdekel: az ember viszonyáról a társadalomhoz és a társadalomban feltalálható rétegeződésről és annak okairól — nem. Az idők változásai folyamán a vers ideológiai tartalma is változott. A háború közepén és után, a kapitalizmus hanyatlásának és belső ellentmondásainak kitörése pillanatában pl. a vers dekadens formákat vett fel. A különböző izmusok (aktivizmus, dadaizmus, szürrealizmus, expresszionizmus) a vers belső öszszeomlását mutatják. A polgári ideológia mind jobban az ég felé mutat.

Németországban — a materialista fronton — ma a vers a politika fegyvere. Van egy költője: Erich Weinert, aki nem tesz mást, mint rimekbe szedi és kigunyolja a polgári uralom intézkedéseit az egyik oldalon és harci riadókat költ a másikon. Hallatlanul népszerű. Minden gyűlésen ott van. Minden megmozdulásban részt vesz. Riadói mellett menetelnek, szórakoznak, sirnak az emberek. Valóságos lantosa az osztályharcnak. A nevével mindenütt lehet találkozni. Az osztályharcos versek legnagyobb része azonban úgy születik, hogy nem is tudják ki az írója, hanem egyszerre csak kézközön forog. Ezt meg viszont úgy csinálják, hogy csaknem minden alakulatnak meg van a maga műkedvelő truppja, az ugynevezett Agittruppok. Ezek hetenként egyszer gyűlést tartanak. A gyűlésen a legaktuálisabb politikai mozdulatokhoz szükséges irodalmi anyagot az arra hajlamos tagok összeállítják. Sokszor a hajlamosság nem is fontos. Erre és erre van szükség! Ennek meg kell lennie! A környékén levő gyár például bérharcban áll. Beszerzik maguknak a bérharc előzményeit képező anyagot. Az egyik tag ebből az anyagból kimarkolja a vers-, a másik a színdarab-thémát, a harmadik a politikai beszédet. Azonkívül: — Németország politikai élete a lokálokban folyik le. Millió és millió ilyen lokál van. Mindegyiknek van egy kicsi színpada és legalább egy zongorája. Itt folynak az előkészítő értekezletek s a kisebb előadások is. A lokál a német munkás második otthona. A munka után vagy haza megy a munkás asszonyáért vagy egyenesen a lokáljába, ahol az asszonya már várja. Valamely harci mozdulat, pl. egy sztrájk a sztrájk-környéki lokálok összes munkásait mozgósitja. Ilyen esetben a különböző környéki Agittruppok kiküldöttei a hét valamelyik napján összejönnek. A már megirt anyagot kiteszik az asztalra. Felolvassák és bírálatokat kérnek egymástól. Minden jelenlevő tag köteles bírálatot mondani. Tanuja voltam egy vers keletkezésének. A szerző — egy munkás — csinált egy öt szakaszos gúnyos, harci dalt. A jelenlevők a meghallgatott verset izeire szedték, úgy, hogy a kerete is alig maradt meg. De aki bírálatot mond, annak a helytelenített mondatot és szót is helyettesítenie keli, vagy ha ő nem tud jobbat mondani helyette, akkor addig nem mennek tovább, míg a kifogásolt rész helyett valakinek jobb nem jut az eszébe. A szempont mindig az, vajjon a tartalom helyesen fedi-e az esemény politikai vonalát; nincs-e a kifejezés mögött politikai kisiklás. Azon az ülésen ahol én jártam, öt csoport kiküldöttei vettek részt. Végül meg volt a szöveg. A szöveget átvette egy munkás, akiről kiderült, hogy zeneszerző. (A munkás acélöntő műhelyben dolgozott, mint kazánkezelő.) Leült a zongorához és a már általa is megrágott szöveget kezdte megzenésíteni. Itt ugyanazok a jelenetek ismétlődtek meg mint az előbb, azzal a különbséggel, hogy a zenéhez már kevesebben értettek. De akik értettek, azok lázasan kalimpáltak a zongorán egy-egy hang után. Végre éjjel 1 órára meg volt a megzenésített vers. Másnap ez az 5 csoport megtanítja Berlin ezer és ezer többi csoportját és viszont. Ezért nem lehet tudni a legtöbb versről, hogy ki irta s a legtöbb zenéről, hogy ki szerezte: tény az, hogy van. Zeneelméletet az emberek alig tudnak. A magukkal hozott német muzikálitás segít a dolgon. Van persze ennek a mozgalomnak szakembere is. Hanns Eisler. Elsőrangu és nagy kulturáju zenész. A verseket nagyrészt nem éneklik végig, hanem szinkopizált zenével, kihagyásos természetes hanggal teszik változatossá. Ennek a stílusát teremtette meg Eisler. A zenélni igen gyakran tudó munkások zeneelmélet nélkül is a legnagyobb könnyedséggel költenek az Eisler-stilusban, de nem kevesebb ötletességgel és eredetiséggel is.

Egy másik helyen a témakört Berlin házbért fizetni nem tudó lakosságának harci frontja adta meg. Itt születtek elsősorban a közösen megszövegezett szavalókórusok, amelyek a környező uccák lakóit hivják fel segítségül és versben jelzik, hogy ebben és ebben a házban, ilyen és ilyen emeleten kiakarják lakoltatni sorstársukat a házbér nemfizetése miatt. Minden lakó vállaljon szolidaritást az illetővel, jőjjön a megnevezett ház elé és akadályozza meg a kilakoltatást! Ezek a szavaló kórusok másnap vagy harmadnap házról-házra járnak, a lakók ennek hatása alatt lerohannak a megjelölt helyre, az ucca pillanatok alatt megtelik. A kilakoltató bizottság tehetetlen, a kirendelt szekerek munkásai rendesen szolidárisak, a rendőrségnek egyszerre sok a gondja, a kilakoltatást kénytelenek elhalasztani. Egy másik truppnak az a feladata, hogy kiszáll egy földalatti- vagy egy magas-vasut állomáson, ahol az egyik tag egy állitólagos bérkifizetési listát talál. Erre kifejti az összegyült közönség előtt, hogy mit dolgozik a munkás és milyen a bérrészesedése, mi a kizsákmányoltsága mértéke, családtagjainak száma és az elkövetkező kilátásai. Mindez tényleges adatok alapján, hivatkozva az üzemre, amelyikről szó van. A trupp többi tagjai mint vitatkozó fél vesznek részt a diskurzusban s a közönség is bele vonódik. Mire egy szemfüles ellenpárti a rendőröket értesíti. De ők már teljesitették kötelességüket s a harmadik állomáson vannak. A rendőrség u. i. ezeket a veszélyes megnyilvánulási formákat már évek óta betiltotta Ők azonban tovább dolgoznak ezer és egy módon.”

Ez a dal pedig bizonyára sokaknak ismerősen cseng...

West Meets East II.

A horizontok bebarangolása után vágyakozók mulatsága

Loxon által nem ismert festő műve 1704.-ből

A poszt címét egy geográfiai beszámoló viseli, amely a XII. században készült. Egy részletet közlünk belőle alább. Természetesen kérdés, ki a szerzője, miért is mondanánk meg. Teakratáknál ez már rég nem szokás.

„A Földközi-tenger — ahogy mesélik — hajdan körülzárt tó volt, olyan, mint manapság a Kaszpi-tenger, sehol nem érintkezett az Atlanti-óceánnal. A Maghreb-ban lakó ősi népek rá-rátámadtak Andalúzia népére, és sok csapást mértek rá. Az andalúziaiak szenvedtek tőlük, és felvették ellenük a harcot, erejüket nem kímélve. Eképpen volt ez Nagy Sándor idejéig. Midőn ő eljutott Andalúziába, hírül adták neki a Maghrebbal való viszálykodást. Nagy Sándor munkásokat és mérnököket hozatott, kiszemelvén a földszorost, ahol a talaj igen kemény volt. Megparancsolta a mérnököknek, hogy mérjék fel a földe, és mérjék meg a két tenger vízszintjét. Ezt elvégezvén úgy találták, hogy az óceán szintje fölülmúlja a Földközi-tengerét. Felszámolták a Földközi-tenger partján levő településeket, és Nagy Sándor átköltöztette őket magasabban fekvő területekre. Azután megparancsolta, hogy ássák ki a földet Tandzsa [Tanger] és Andalúzia között. Ástak egészen addig, amíg el nem érték a föld legalacsonyabb részén levő hegyeket; építtetett rájuk egy gátat kőből és mészből. Az építmény hossza tizenhárom mérföld volt, ekkora távolság választotta el a két tengert. Építtetett vele szemközt egy másik gátat Tandzsa közelében, a két gát mindössze hat mérföldre volt egymástól. Mikor mindkét gát elkészült, a nagy tenger felől utat ástak a víznek, s az folyásánál és erejénél fogva a két gát közé nyomult, és átömlött a Földközi-tengerbe. Annak úgy megduzzadt a vize, hogy sok város elpusztult mindkét partján, lakói vízbe fúltak. A víz a gátakon is túlnőtt mintegy tizenegy embernagysággal.”

A szikla
Peter Monamy festménye, 1728.

Gibraltar Image Sources

Biológia és képzőművészet — a piltdown-i ember

Zoltán és a piac közkívánalmára a Tea-Kör számára írta Lornyon professzor, a droid-, troll- és mémkutatás kiváló franciaországi képviselője.

\O=O\

Már írtunk volt az egykor híres indiai Ráma-margarinról és kárpát-medencei rokonáról, a Túró-Rudiról.

Érintőlegesen szóba került már a közismerten mállós piltdown-i teasütemény esete is. De hagyjuk meg a szakácsművészetet a lányoknak.

Ezúttal komolyabb dolgokkal foglalkozunk. A piltdown-i emberrel, más néven Eoanthropus dawsoni c. objet trouvé-val, amelyet egyesek Sir Conan Doyle leleményének tulajdonítanak. A Komolytudósok nevű társaság ezt az alkotását 1912-ben hozta össze, 1953-ig minden szalonban kiállították, könyveket díszítettek vele, mígnem egy műkritikus azt nem állította, hogy egy orángután, egy csimpánz és egy homo sapiens-egyed törmelékeinek kombinációja, s mint ilyen, immár rég kiment a divatból. Mivel a közönség innentől nem bálványozta többé az alkotást, gyorsan eltették szem elől, be a Fogadó a beszélő majomhoz „büszkeségeink” vitrinjébe.

A Komolytudósok Charles Dawson vezetésével a Londoni Földtani Társaság ülésén leplezték le művüket, amely osztatlan sikert aratott. Habár Marcellin Boule és Gerith Smith Miller 1915-ben, Franz Weidenreich pedig 1923-ban már tákolmánynak nevezték és fércmunkának tartották a fantáziakoponyát, a szobrászokat (a már említett Dawson-t és Arthur Smith Woodward-ot, a British Museum földtani részlegének vezetőjét) még 30 évig övezte elismerés. Mi még ma is elismerjük őket, hiszen de gustibus non est disputandum.

Az irodalmi osztály természetesen előbb összehozta a lelőhellyel kapcsolatos mítoszt, amelyet Gellér B. István is megirigyelhetne. 1938-ban még szövegezett emlékművet is avattak szónoklat kíséretében a „lelet” helyén a felfedezők és az „emberelőd” tiszteletére, sőt kocsmát is elneveztek a közelben a piltdown-i emberről.

To be continued ugyanitt.

Mert közben Mr. Pharmacist megtalálta a hiányzó láncszemet. Ezennel felkérem őt, hogy mutassa be kis, tudósokból álló körünknek.
Gyógyszerész úr, prezentálná a leletet?

John Cooke festménye a Komolytudósok nevet viselő, többnyire szabadkőműveseket tömörítő művészeti társaságról. A társaság tagjai A beszélő majomhoz nevű fogadóban találkoztak, s ott hódoltak az OuLiPo-hoz hasonló ironikus irodalmi-festészeti és szobrászati tevékenységüknek.

Hátsó sor (balról):
F. O. Barlow, G. Elliot Smith, Charles Dawson, Arthur Smith Woodward.

Első sor:
A. S. Underwood, Arthur Keith, W. P. Pycraft, és Sir Ray Lankester.

A barbárok avagy az Ermitázs kifosztása

Mindenki előtt ismeretesek olyan történetek, amelyek a szovjet barbarizmust példázzák. Ugyan a Szovjetunió önképe szerint a tudomány és a tervezettség, tervszerűség fellegvára illetve a gazdasági prosperitás kulcsának őrzője volt, a valóságban mégis csupán a világ legostobább, legkiszámíthatatlanabb és legvigasztalanabb rezsimjeinek egyike. A görögök számára a barbár nem egyszerűen olyasvalakit jelentett, aki — mint arra az elnevezés utal ( = blabla) — érthetetlen nyelven beszél, hanem olyasvalakit, aki nélkülözi a polisz és vele a politika vívmányát. Azóta a szó persze általánosabb értelmet nyert, és körülbelül a civilizáció (vö. cívis) ellentétpárját értjük rajta.

Barbárság persze sokféle lehet, és egy barbár cselekedetnek nem feltétlen jellemzője az erőszak. Azt mondanám, hogy a barbarizmus bizonyos tekintetben mulasztás. Barbár lehet valaki azért, mert barbárnak nevelték, vagy mert barbárrá lett. A barbárság ugyanis meglehetősen kényelmes álláspont — nem kíván mérlegelést, nem ismer korlátokat vagy különbségeket és nem is tart igényt ezek ismeretére. „A barbárokat untatják a szép szavak”, írja Kavafisz híres versében. A barbár sohasem szkeptikus, magától értetődően, tévedhetetlenül barbár. Nem tart igényt a helyes cselekvésre, ezért mindig helyesen cselekszik.

Civilizáció és barbárság viszonya külön posztot érne meg, itt azonban legyen elég annyi, hogy szemben azokkal, akik a történelmet a barbár állapot elhagyásaként és a mindig szebb jövő felé való haladásként írják le, azt állítom, hogy a barbárság állandóan jelen van mint fenyegetés, a barbárok mindig készek betörni a kapukon. Kérdés, hogy hajlandóak-e a város lakói megvédeni magukat és értékeiket tőlük. Azonban más forgatókönyv is lehetséges.

Talán megbocsátja az Olvasó a hosszú bevezetést. Amiről szólni szeretnék, az egy sajátos, a maga módján szerintem mégis barbár tett, ami talán jól példázza a fent leírtakat. A szentpétervári Ermitázst Nagy Katalin alapította és már kezdetben elsőrangú festménygyűjteménnyel rendelkezett, leginkább németalföldi és itáliai mesterek munkáival. Francia, német és angol gyűjtemény is került a cárnő és a Néva-parti múzeum tulajdonába. Katalin utódai, I. Sándor és I. Miklós tovább bővítették-csinosították a kollekciót. Később, a bolsevik hatalomátvétel után sok, ott elhelyezett képet más múzeumokba szállítottak. Sztálin 1928-ban pedig — ez az első ötéves terv elfogadásának éve is — elrendelte, hogy az Ermitázs kurátorai állítsanak össze egy jegyzéket eladásra szánt műtárgyakból. A Wikipedia szerint kétezres nagyságrendről volt szó, ennek tizedét festmények tették ki. Ezekből összesen körülbelül 250-et értékesítettek.



Legkevésbé sem másodrangú műveket. Az eladott képek közt megtalálhatók voltak Rembrandt, Van Eyck, Van Dyck, Botticelli vagy Veronese ismertebb művei, köztük Raffaello Alba Madonnája (a képen), ami a korban rekordnak számító áron kelt el. Jellemző, hogy kalapács alá került Raffaello Oroszország védőszentjét ábrázoló Szent György és a sárkány című festménye is. Sztálin reménye ellenben nem teljesült, a művekért sokkal kevesebb valutát kapott, mint amennyire számított. A herdálás néhány évig tartott, a rajta nyert pénz végül semmire sem volt elég, a szovjet gazdaság továbbra is pocsékul teljesített. Sztálin még a kiárusítás ideje alatt elrendelte a kuláktalanítást. Biztos, ami biztos.

A barbároknak nem kellett bezúzni a kapukat, hiszen már a falakon belül születtek. Hatalomra jutva mégis idegen hódítókként, megszállóként viselkedtek. Pénzéhségükön, felelőtlenségükön és mulasztásukon egy amerikai bankár, Andrew William Mellon járt jól. Ő volt a bolsevikok legjobb vevője, többek közt hozzá került az Alba Madonna is. Mellon azonban nem tartotta meg magának a képeket, múzeumot alapított elhelyezésükre. Napjainkban pedig a washingtoni Nemzeti Galéria rendelkezik az egyik legfontosabb nyugati festménygyűjtemény felett.

Scaramella va alla guerra

Károlyi Tamás az alábbi érdekes sorokat írta Josquin és korának művészettel kapcsolatos változásai kapcsán:

„A modális zene, mint arra már utaltunk, a túlbonyolított polifónia zsákutcájába került, amit a homofón pólus felé való elmozdulás követett a 15. század eleji, korai reneszánsz szerzők, Gilles Binchois, Guillaume Dufay homogenizálódó polifóniájában. Az ez időben John Dunstable hatására Dufay és Bichois által alapított németalföldi iskola nagyon érdekes a tradicionalitás szempontjából. Legfőbb képviselőjénél Johannes Ockeghemnél bonyolult, mégis tiszta polifóniát találunk. Zenéje valamiképp kivételt és a tradicionalitás felé való visszalépést képez a reneszánszban, mert művei struktúrájában erősen felismerhető a gótika szellemisége. Hasonlóképpen követőjénél, Jakob Obrechtnél. Dunstable, Dufay, Ockeghem és Obrecht miséi meglepő és sok szempontból tradicionálisnak tekinthető matematikai struktúrákon nyugszanak. Obrechtről például tudjuk, hogy ismerte a reneszánsz neoplatonikus gondolkodó Pico della Mirandola írásait és a neopythagoreusok kozmológiáját; Ockeghem asztronómus, matematikus és minden bizonnyal alkimista is volt. Ez a John Dunstable által felállított szabálynak köszönhető, aki megkövetelte, hogy a zenészek foglalkozzanak aritmetikával, geometriával és asztrológiával. Ockeghem tanítványa, Josquin des Prez és kortársai: Heinrich Isaac és Pierre de la Rue azonban eltávolodtak ezen iskola konzervativitásától és a reneszánsz humanizmus jegyében alkottak: a zenetudomány ekkor kezd el beszélni a »zene emancipációjáról«. Ez többek között azt is hozta magával, hogy a korábbi szólam-hierarchia után most létrejön a szólamok egyenrangúsága. Ez a fejlemény is a szubsztanciális pólus felé való közeledés folytán lesz érthető: ahogy az önálló minőséget adó esszenciális pólus eltávolodik, a megnyilvánulás egyes elemei közti kvalitatív különbséget egy pusztán kvantitatív szempont feloldja — az egyes elemek nem önnön minőségük által, csupán numerikusan lesznek megkülönböztethetőek. Mindenféle egalitárius törekvés hátterében ez a deszcendens mozgás található. Mindeközben a humanizmus, vagyis az istenközpontút emberközpontúra cserélő gondolkodás erősíti a szerzők individuális törekvéseit, így a művek végképp eltávolodnak az örök isteni Művészet másolásának elvétől.”

Mindezzel egyet lehet érteni, mindazonáltal ma már a reneszánsz humanista és középkori szigort feloldó törekvései is óriási magasságban tűnnek fel a mostani kor végletes lerongyoltságához képest.

Ezért — harcos kedvű olvasóink kedvéért — nyugodtan ajánlhatjuk Josquin des Prez frottoláját, a Scaramella va alla guerra (Scaramella a háborúba indul) címűt, amit kétféle előadásban hallgathatnak meg:

Az Early Music Consort of London és David Munrow és a Hilliard Ensemble jóvoltából. (Ha valami a hivatkozásokon nem működik — ez több visszajelzést olvasva könnyen elképzelhető —, akkor lásd az ötödik kommentárt fájdalomdíjért.)

Scaramella va alla guerra colla lancia et la rotella,
la zombero, boro, borombetta, la zombero, boro, borombò.

Scaramella fa la galla colla scarpa e la stivalla,
la zombero, boro, borombetta, la zombero, boro, borombò.

[...]

la comberom, berombetta la comberom, berom berombetta

*

A Missa de Beata Virgine Kyrie tétele

Modern művészet

Ha az ember elmegy a kasseli Documentára vagy a Velencei Biennáléra, azt gondolhatja, hogy a baloldal hatalmon van, mert az egész művészet radikálisan baloldali, forradalmi, a rendszerrel szemben totálisan elutasító, internacionalista és antiimperialista, ebből a közegből táplálkozik: az elégedetlen, nagyon sérülékeny, radikalizálódó és ugyanakkor univerzalista fiatalságból.

Sírva mulat a magyar?

„… A nemesség pusztulását az a zene kíséri, amelynek keletkezése homályos, de jelen szerepét valószínűleg az utóbbi kétszáz év alatt érte el. Csak azt tudjuk, hogy a lovagi kaszt enyészete ezzel a zenével összefügg, annyira nincsen benne semmi szépség és semmi őszinte szomorúság, semmi megrendítő és komoly, annyira nem menthető és igazolható benne semmi, annyira nem kelt egyebet, mint félelmet és irtózatot és utálatot. A cigányzene egyszerre szól városi nagy bálokon, a falusi korcsmákban, a lakodalmakon és ünnepeken és a kávéházakban, és ezen a földön a vokális-, és szólóhangszer-zenén kívül az egyetlen instrumentális zene. Lehetetlen, hogy valami jóhiszeműen ilyen mélyről hitvány legyen. Nem nehéz felismerni, hogy valamiképpen az érzelmi hagyományon élősködik, akár fellengző, és tele van honfibúval, akár toporzékol, de semmiféle valódi zenéhez nem hasonlítható. A zenei szinkretizmus egy fajtája, ahol a közhely és a szemtelen hatásvadászat az ízlés legalacsonyabb fokára apellál, ha ezt a fokot még ízlésnek lehet nevezni. Mint ahogy a közösségek életében a lehajló korszakok idején kasztokon kívül és alul a társadalom kivetettjei gyűlnek össze, a költészetben és a zenében kicsapódik ez a fekete művészet, amely a valódinak excrementuma.


A cigányság nagy részben ilyen csandala, vagyis kaszton kívüli gyülevész, és a zene, amit nyújt, sem más, mint hulladék, amelynek a nép valódi zenéjéhez semmi köze. Hogy a nemesség ezt a magyar nép zenéjével nemcsak huzamosan, hanem véglegesen összetévesztette, és hogy azt magáénak tartotta és erre hivatkozva a hagyományos zenét megtagadta, ennek jelentősége csak akkor mérhető fel, ha valaki tudja, hogy a zenének egy nép életében minden időben milyen szerepe van. A zene a nép morálja. A zene az embert kiegyenesíti, mondják a kínaiak, a zenében megtanulja az ember, miképpen kell együtt élni. Vagyis a zenében tudja meg az ember, mi a közös élet harmóniája. És a cigányzenét nem szabad összetéveszteni a giccsel. A giccs az, amikor a szerző rosszhiszeműsége találkozik a hallgató alacsonyrendűségével. Ezért a giccs városi jelenség, csak a civilizáltság bizonyos fokán lehetséges. A cigányzene édeskés vinnyogása és cifra érzelgése a nép valódi zenéi közé ékelődött, és az újabb népdalkutatás érvei és tényei ellenére ezen a helyen maradt, sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy a közízlés zenei hagyománya kizárólag az ő birtokába került. Generációk tönkretett ízlése már kitart mellette. A cigányzene inferioritása nem határozható meg. A zenének mámor nélkül nincs értelme, a cigányzenében azonban nincs mámor, hanem szégyenletes öntetszelgés, a leghígabb és legfeslettebb züllöttségben. Zene itt annyi, mint duhajnak lenni és tökrészegnek lenni és elaljasodni. És a cigányzene végeredményben amuzikális és főképpen a botfülüek zenéje, azoké, akik nem viselnek el mást, mint a suszterharmóniákat, és akikre csak a brutális rángatózás hat. Az émelyítő kicsapongás egy neme, ahogy általában a dzsentri-züllések idején az átdorbézolt éjszakák után hajnalban a kicsapongás részegségében kulminált. Nem mulatságra ösztönöz, hanem feslettségre, nem mámorra, hanem alvilági ájultságra, nem a zene évezredes magasabb tudásával, hanem alattomosan sündörgő vigyorgással és nyálas nyekergéssel olyan emberi lényeket, akik nem tudnak másképpen kimúlni, mint értelmetlen zenebonában és fülszaggató zsivajban. Arányok helyett monoton taposás, egyszerűség helyett primitív kotyvalék. És, ami megrendítő benne, az a bámulatos örömtelenség, a vidámságnak az a teljes hiánya, amely minden hangnak, még az egyszerű zörejnek is okvetlen ismertetőjele, még annak is, ha egy kulcs a kőre esik, még annak is, ha az ember száraz gallyra lép és az elroppan. Valami mélyen romlott és riasztó van benne, ragacsos és elaljasodott prepotencia. A zene nemcsak Kung-ce közösségében áll középponti helyen, hanem minden társadalomban ott áll, akár tudomást szereznek róla, akár nem. A hitvány és ledér zenének végzetes hatásáról Platón nem hiába beszél. A cigányzene átitatta a parlamenti beszédeket fellengzős és nyúlós szólamaival, az akadémiai szónoklatokat, áthatott csaknem minden közéleti mozzanatot, ahol a nép és a nemzet sorsa szóba került, a hírlapok vezércikkeit. De ez még a kisebb baj lett volna. A cigányzene ripacs pátosza megmérgezte a színészetet, és kulisszahasogató stílust teremtett, és olyan festészetet, mint amilyen Székely Bertalané, részben még Munkácsyé is, pedig ez a múlt ábrázolására paradigmatikus. Nincsen cigányzenébb mű, mint a Dobozy, vagy az Egri nők, vagy Hunyady László búcsúja, de cigányzenés a Siralomházban is. A köztereken álló szobrok cigányzenés pózban gesztikulálnak. És az ember tudja, hogy amit így ábrázolnak, abból egy szó sem igaz, szemtelen érzelgés és arcátlan pátosz.”


(Hamvas Béla: Az öt géniusz (részlet), in: „A magyar Hüperion”, Medio Kiadó, 2002. )

A harmonika mint komolyzenei hangszer

Mr. Pharmacist-nak
(Besides the wonderful fact that All Pigs Must Die)

A harmonikát többnyire a tangó és egyéb chanson-szerű, illetve ezekhez vagy hangulatban, vagy nehézségben hasonló (például sváb) mulatós zenék kellékeként tartják számon. Használják persze a délszláv folklórban és másutt is, de keveseknek jut eszükbe nevének hallatán, hogy komolyzenei, sőt komplex szólóhangszerként gondoljanak rá. Pedig az egyébként viszonylag fiatal, és rendkívül bonyolult felépítésű harmonika, ha valaki képes használni, olyasmi, mint egy kis orgona vagy kézi harmónium.

Három bizonyítékot hozok most, három különböző játékostól, a közös bennük, hogy mind Bach egy-egy szerzeményét szólaltatják meg. Ezek meghallgatása után nekem valahogy jobban esik és érdekesebb is erre a hangszerre gondolni.

Különösen a harmadik felvételt, a d-moll toccata és fúgát ajánlom azoknak, akik a fent mondottak komolyságáról meg akarnak győződni.

Helen Folesade Adu

Allāh ajándékozzon meg minden dicséretreméltó férfit ilyen nőkkel!

(Ha válogatni akarnak, kattintsanak a lejátszó gomb melletti kis ábrára. Ha hibát jelez, nem számít.)

Sade videóklipek

Kiss of Life, Feel No Pain, Cherish the Day, Love Is Stronger Than Pride, Turn My Back, Nothing Can Come Between Us, Paradise, Is It a Crime, Sweetest Taboo, Never as Good as the First Time, Hang on to Your Love, Smooth operator, Your Love Is King, By Your Side

Sade Live (1993)

The Sweetest Taboo, Keep Looking, Your Love Is King, Love Is Stronger Than Pride, Smooth Operatior, Red Eye, Haunt Me, Like a Tattoo, Kiss of Life, Nothing Can Come Between Us, Cherry Pie, Pearls, No Ordinary Love, Is It a Crime, Cherish the Day, Paradise, Jezebel

Sade Lovers Live (2001)

Cherish the Day, Your Love Is King, Somebody Already Broke My Heart, Cherry Pie, Pearls, Every Word, Smooth Operator, Red Eye, Jezebel, Kiss of Life, Slave Song, The Sweetest Gift, The Sweetest Taboo, Lovers Rock, Immigrant, Paradise, King of Sorrow, No Ordinary Love, By Your Side, Flow, Is It a Crime

*

Diszkográfia